| Hajnal, fényleni kezd legyezősen a párafutotta |
| magasság bokros akácok résein át. |
| Tűzzel teljes a táj, most kondul az ércszavu |
| templom, a dolgok kék ragyogása kibontja magát. |
|
| Ímé két aranyos madarunk, kavarogva |
| lecsapnak az örvényverte magasból, |
| mígnem a kút káváján zárja be szirmát tárt repülésük, |
| s mélylila izzás vonja a lombot kávástul, madarastul. |
|
| Lenn az acélszinü víz, a sötét szem |
| tartja a mézsürü fényt, a megfordított képű világot. |
| Hallod, a kertben pattog a borsó, duzzad a héj, |
| levesednek az almák, mert a világ szerelemmel áldott. |
|
| Ó kígyósimaságu karod kígyószoritása! |
| Kátrányzuhatag, villámok fészke sörényed! |
| Sajdul vággyal a tested, ragadozó szerelemmel, |
| feszíti emésztő láng remegése a mélyed. |
|
| Tegnap a hold delejes ragyogása se volt ily |
| teljes, az érett húsu gyümölcsön a héj se |
| ily édes, mint ruganyos, sima bőröd, vízillatu, |
| napfényillatu bőröd, melled telt feszülése. |
|
| Íme a nap magként, örökös zuhogó tűzkútként |
| villog minden dolgok, minden fény közepében. |
| Távol a barbár tülkök, búgnak az öblös |
|
|