Lator László összes versei

1946–1996

 

 

 

 

Az elhagyott színtér

 

 

 

 

Ágban, erekben, levelekben

 

 

 

 

Testünk felett*

Két napon át rekedten kiabáltunk,
testünk felett jajgatva álltunk,
harmadnap darabokra törtünk,
a nyirkos földön elhevertünk.
Most már kicsit se moccanunk,
érezzük rothadó szagunk,
romlott vérünk fekete tinta,
csírák pattognak csontjainkban.
Fekszünk a fényes fák alatt,
éj, nap szikrázva ránk szakad,
szárnyak suhognak, szél lobog,
vonulnak fémkék záporok.
Tornyot sajdít a messzeség,
sebezhetetlen kék az ég,
zuhog a csillámzöld folyam,
a világ héja ránctalan.
Hát lássatok, hát sírjatok!
Porba jeleket írjatok!
Kín fészke: romlandó husunk!
Kövekhez nem hasonlitunk.

 

 

 

Honfoglalók*

Amerre mennek, vad kutyák
soványan, borzasan csaholnak.
Elhullatták fogukat, csontjukat,
homlokukon hozzák a sárga holdat.
Mindenütt vidám zeneszóval
fogadják őket: holtakat.
Fekete tarjagos sebük
pokoli tűzzel felfakad.
Nehéz botokkal közelednek,
szemükben megfonnyadt a zöld,
befordulnak a pitvarajtón,
megtántorul velük a föld.
Szárnyas szavukat elveszítik.
Recsegő csonttal elfeküsznek.
Bogos, göcsörtös nagy kezük
éjszaka sápadt lángokat vet.
Sűrű eső veri a földeket.
Fekete fényben látni őket.
Mohó burjánban menetelnek,
és megszállják az elhagyott mezőket.

 

 

 

Se irgalom, se akarat*

Mi marad hát a homlokodból
virágok illatába zárva?
A tépett égen karavánok
inognak tükrös villogásban.
Ujjaink közt fut a világ,
meredt szemünkön ki s be jár.
Széthullott, törött darabokban
füstjében kavarog a táj.
Hanyatt úszunk a szürke fényen,
se irgalom, se akarat.
Zuhog a szél, a ritka szél
az iszonyatos ég alatt.

 

 

 

Hajnali vázlat*

Erős zene kél valahol,
magasra szökken, meghajol,
nagy aranytorkú madarak
úsznak az érett nap alatt.
Nyugodtan ingó távolok
résein rezgő fény csobog,
elindulnak a jegenyék,
karjuk között feszül az ég.
Fel-le mozdul, árad, megáll
sugaras szálain a táj,
tág kévéken az út felett
imbolyognak a tehenek.
Zuhogó hét sugárba nő
a fényes szárnyú telt idő,
hét oszlopa közt zúg a mély,
part nélküli, hatalmas éj.

 

 

 

Szél*

A fák belülről izzanak.
Szél borzong vörös hegyeken.
Szavak mélyén a dolgok arca
megfejthetetlenül pihen.
Tavakban ingó tájra nézz,
és megriaszt a kék varázs.
A héj alatt zuhogva fut
sötét, parázsló villogás.
Hangokat tapogat a száj,
koccanó, üres burkokat.
Szemünk alján felfénylenek
a mesebeli madarak.
Sajgó tűzzel lobog a nap,
hatalmasan és szárnyasan.
Virágok illatáig érek,
feloldozom magam.

 

 

 

A kert*

Lángok perzselik a bozontos
csendet, mohón egymásba nőtt
füvek, dudvák, bokrok, virágok,
imbolygó nagy fenyők.
Lángon, füvön, bokron, virágon
indák hulláma sustorog.
Este a lombból kirepülnek
a pelyhes csillagok.
Kék mélység sodrában remeg
a lábbal-felfelé világ.
A földben néma seregek.
És izzanak a fák.

 

 

 

Átlátszó víz*

Átlátszó víz az életünk.
Tüzek égnek, távoli jelek.
Villog hajnali égbolt
bozontos táj felett.
Mi köti még, micsoda súly
illó szivárvány szavainkat?
Holdbeli fények, zöld bozót
szikrázó mélye ringat.
Ki tud még bennünket szeretni,
s ki az, kit innen még elérünk?
Magányunk hűvös ragyogása
késként karcolja bőrünk.
Naponként tágabb lesz a vágy,
míg elevenen elragad.
Így őriz tiszta szegénységünk
a baljós csillagok alatt.

 

 

 

Folyékony világ*

Suhogó csendben dombon állsz,
szirmokat ejt a homlokod,
fejed körül az éles szépség
ezüst örvénye kavarog.
Hegyek hajolnak púposan,
színek mozdítják szárnyukat,
lágy formák körül tekeregnek
a keményedő vonalak.
Tárul a mélység, szétfutó,
egymásba villogó terek.
Fény gyűrűz szálkás fák között,
nyújtóznak zsibbadt gyökerek.
Vízként ragyog a csorduló,
meg nem született pillanat.
Folyékony csoda a világ
e folyton mozgó héj alatt.

 

 

 

Kagylóba, héjba*

Szikár hegyeken lengenek
sovány gebéink árnyai.
Zörög a sorsunk, mint a szalma.
Próbálj magadba szállani.
Széjjelszórt csillagok között
fagyosan feszül a világ,
hűvös szelek hegyén lobog
a határtalan pusztaság.
Kagylóba, héjba, kőbe bújj,
hegyes tüskékkel védd magad,
mint aki tudja az igét,
s magából mindent kitagad.

 

 

 

Áttetsző ködben*

Virágot gondol a halottak
megroppant koponyája.
A szél rejtelmes jeleit
konok sziklák arcába vájja.
A bozontos táj sistereg,
valami áram zúg a mélyben,
csigák, moszatok, kusza indák
derengő, fülledt sűrűjében.
Áttetsző ködben a világ
parázsló növényzöld szive.
Hol az ige, mely beledobhat
a lüktető láng-semmibe?
Hol az a bálvány, hol az isten,
hol ama tudás kútfeje?
Milyen áldozat kell az égnek,
mely feloldozást vérzene?

 

 

 

Háború*

Ez ama pokolbeli borzalom
vonalak nélküli képe.
Meztelen izzás terjeszkedik
a hegy mögül a tintaszínű égre,
tarajos uszonya inogva tárul
a sűrűn gyűrűző levegőbe.
Ritka moraj kél távoli
oszlopokon, kupolákon visszaverődve.
Íme a forgószél tornyos,
sebesen haladó zuhogása.
Sárgán lángol a bibliabéli
tűzoszlop ördögi mása.
Hiába kapaszkodsz a gyenge
fény vékony sudarába.
A rohanó szél ereje mozdul
tagjaid tehetetlen mozdulatában.
Látod hétszeresen megtört
képed a tompa ragyogásra feszítve.
Porként hullik a foszló,
ember nélküli táj szemeidre.

 

 

 

Reggel*

Hajnal, fényleni kezd legyezősen a párafutotta
magasság bokros akácok résein át.
Tűzzel teljes a táj, most kondul az ércszavu
templom, a dolgok kék ragyogása kibontja magát.
Ímé két aranyos madarunk, kavarogva
lecsapnak az örvényverte magasból,
mígnem a kút káváján zárja be szirmát tárt repülésük,
s mélylila izzás vonja a lombot kávástul, madarastul.
Lenn az acélszinü víz, a sötét szem
tartja a mézsürü fényt, a megfordított képű világot.
Hallod, a kertben pattog a borsó, duzzad a héj,
levesednek az almák, mert a világ szerelemmel áldott.
Ó kígyósimaságu karod kígyószoritása!
Kátrányzuhatag, villámok fészke sörényed!
Sajdul vággyal a tested, ragadozó szerelemmel,
feszíti emésztő láng remegése a mélyed.
Tegnap a hold delejes ragyogása se volt ily
teljes, az érett húsu gyümölcsön a héj se
ily édes, mint ruganyos, sima bőröd, vízillatu,
napfényillatu bőröd, melled telt feszülése.
Íme a nap magként, örökös zuhogó tűzkútként
villog minden dolgok, minden fény közepében.
Távol a barbár tülkök, búgnak az öblös
tülkök a parttalan égen.

 

 

 

Hajnalka*

Csupa fény ez a kék lebegés ez a szárnyas hajlás
csupa rezgő sóhaj szállt a parasztkeritésre
Indák sürü indák egymást tépő
egymásba fonódó zöld ölelése
Jön a szél a folyóról vízszagu szél jön
borzong az anyagtalanul dagadó zuhatag
Felhős szirmok súly nélküli tánca
a hatalmas fény suhogó két szárnya alatt
Hullám hullám duzzad elindul a bontott
táj a kakukkfűillatu rét tenyerében
Jön a szél a folyóról vízszagu szél jön
Földöntúli virágzás pillangók lebegése a szélben

 

 

 

Ágban, erekben, levelekben*

Szél jön. Eső jön. Fellegek
zavaros folyama hömpölyög.
Üveges sugarak hasogatják
hajnali tájon a ködöt.
Hegyek testében egyre mélyebb
árkokat szaggat a vihar.
Bozót burjánzik televényben
mohón ölelő karjaival.
Homályos, párás üregek,
gyökerek kemény szoritása,
keserű nedvek erjedése,
csírák örökös pattogása,
türemlik, árad, kihasad
burkából e növényi lét,
magát tápláló vad tenyészet
sodrában remeg a vidék.
Szikár növények növekednek.
Gyér szavainknak ága nő.
Ágban, erekben, levelekben,
héjában őriz az idő.

 

 

 

Vihar*

Gyöngyházszínü galamb, aranyos tollu
galamb száll a magasság oszlopára.
Lobban a tűz, a folyóról visszaverődik,
kék sugarakkal terhes a tájon a pára.
Egymást űzi a hullám, mígnem a távoli
zengő partról ismét önmaga ellen fordul.
Földig hajlik most az alázatos ág,
a kezünkre gyümölcsök mézédes leve csordul.
Méz, ragyogó méz, szétnyílt kelyhek,
méhek a fojtott zsongás forgatagában,
rezdül a fényes lét, alig érzed,
tétova szárnyak az álom bódulatában.
Hallod, a mélyben moccan a csend, a sötétlila
csend már készül a rejtett mélyben,
forrás árad, feltör a szűk szakadékból,
s minden mozgás elhal tágas ölében.
Egyre kékül az ég, a vihar közeleg,
roppant felhő tárja ki fémes szárnyát,
parttalanul tör a szél a vizekre,
vércse sikoltoz tépett erdők vad moraján át.
Ím a vihar most ránk csap, ránk a sötétlila
csendből, a szaladó nap villog acélos tollán.
Gyöngyházszínü galambot, remegő
testü galambot sodor a sugaras orkán.
Erdők, szerelem, remegő szerelem, erdők,
völgyek rohannak a távol tárt kapujának.
Ím a vihar – csattog a fénylő ostor,
zászlóként kavarognak a szélben a tájak.

 

 

 

Álomban utak*

Álomban utak fényesedtek.
Sokáig bűvöletedben éltem.
Emléked galamb és virág,
virágok szirma a szélben.
Szél és folyó sodorta fényed,
magukba zártak a hegyek.
Indás feledés font körül,
vad fű, burjánzó rengeteg.
Bőrödre rátapadt a táj,
hogy önmagába szívjon át.
Így élsz e mohó pusztításban
megfoghatatlanul tovább.
Ezer formában itt lehetsz,
mert őriz minden, mint a mag,
s hogy szirmos létedet kibontsd,
elég egy párás pillanat.

 

 

 

Az arcod tóba ejted*

Fény feszül – kék vadszeder
szorítja már bokádat,
álmaid alján ostoros
izzás veri a tájat.
Részeg darazsak: örvény
gyilkos mézszagú fényben,
gyümölcsök íze aszú
a nyelves tűz ölében.
Harmat nem oltja szomjad,
reszket a gyenge fűszál,
elér a nap fullánkja,
hiába menekülsz már.
Az arcod tóba ejted,
megfényesül az árnyad.
Kábult szemedre csapnak
a fényes, fürge szárnyak.

 

 

 

Vízililiom*

Álmom csobogással mosdat,
hullámaim feléd rezegnek,
hínárkarokkal simogatlak,
szüntelen szerelemmel övezlek.
Az arcod fényben. Hajladozó
liliom, hintázol szakadatlan.
Micsoda mélység üteme mozdul
felszökő derekadban?
Három napig az erdőt jártam.
Sziromeső vert, szélvész hordott.
Éreztem a föld fanyar ízét,
ragyogtak a távoli tornyok.
Szállsz a hajnali szélben.
Hogy mondjalak ki, te kimondhatatlan?
El se feledlek, meg se talállak.
Liliomként hintázol szakadatlan.

 

 

 

A szabadsághoz*

Az éjszakáink mint a rács.
Az űzött szólni retteg.
Magamban láttalak, mikor
hegyi pásztorok ágyát megvetetted.
Viharban álltál, ostoros
fényében arcod megjelent.
A távol tornyos csarnokában
rianva széthasadt a csend.
Mikor a nagy folyón eveztünk,
fényedtől fényesült az árnyék.
Venyigetüzet raknék neked ismét,
ha egyszer valahol rád találnék.
Gyümölcsöt áldoznék neked
szikár hegyeken, vad mezőn,
te egyszerű emberekben élő,
dolgok húsában rejtező.
Ó, földbe ásott eleven test
iszonyú kínja ég a húsban,
Fák menekülnek, vadmadár
sikoltoz lobogó hajukban.
A látó így szól: Jeruzsálem
leánya, háromszor jaj neked!
Sáskán él s füvön, mert a fejsze
a fák gyökerére vettetett.

 

 

 

Ki egyre fényesebb vagy*

Olajos vizek hömpölyögnek,
füst ezüst zászlói lobognak.
A folyóparton integetsz,
ki egyre fényesebb vagy.
A táj szikrázik, mint a fém,
éles fény részeire bontja.
Átlátszó hűvös szél tapad
viaszszín homlokunkra.
Szememben lakozol ragyogó
szomorúsággal övezve.
Haragos hangok zengenek,
ha jön az üveges este.
Jóságodra gondolok.
Szikár árnyékom egyre hosszabb.
Olajos vizek hömpölyögnek.
Csillagok esnek. Fák suhognak.

 

 

 

Emlékeidből eltünök*

Botomat elhagytam az erdőn,
nem félnek tőlem a madarak.
Árnyéktalan és remegő
a szitakötő pillanat.
Hangjára figyel a patak,
medrét egyre mélyebbre ássa.
Emlékeidből eltünök,
mint halak villogása.
Ragyog a hegyek homloka,
fák közt csobog a tisztaság.
Alázatában egyre szebb,
egyre átlátszóbb a világ.

 

 

 

A szem-mögötti ország

 

 

 

 

Már látod*

Ó, ez a csend, ez a könnyű neszekkel vemhes
csend az akácok lombja körül!
Rezzen a tűz kupolája feletted,
s ércgömbbé merevül.
Lepke pihét emelintget,
hullat a forró áram.
Érzi, csudálja magát
a virág a rugalmas száron.
Ó, ez a csend, ez a csend, ez a baljós
csend, keritéshez búvik a macska.
Fenn a ruhák leeresztett zászlók,
lógnak a ritka magasba.
Ó, ez a csend, ez a forró
templom a mozgást őrzi magában.
Halk suhogás kél, terjed,
eloszlik a tág kupolában.
Mintha a távoli szél,
a sebes szél tépi az erdő fáit,
semmi se mozdul még körüled,
csak a vészes zúgás ér el idáig.
Néha lehalkul, mintha a sűrű
kék levegőbe akadna,
s ismét gyorsan erősül a házak
közt sugarakra szakadva.
S íme, előtör, most kavarogva
előtör az éjszinü felleg,
varjak, szárnyak, kormos varjak
ferde csapatja feletted,
szárnyak, borzas szárnyak, tollak, csőrök,
varjak az örvény szélire ülnek,
önmaguk által vert szél
örvényes sodrába merülnek.
Már hallod: a földalatti rengés egyre közelebb,
egy másik örvény másfajta robaja közeleg.
Forró porban állsz, az úton forogva szalad a szél,
a tejszinü vékony kéreg hirtelen áttüzesül,
látod az opálfüstös gomolygáson át;
a lenti nyüzsgés feszíti gyenge bordázatát.
A legsötétebb éj is mintha fojtott tűzzel fénylene.
Ez a látomások napja, a félelmes álmok ideje.
Hússzinü vérző pára övezi földünk dolgait,
hiénák serege éjjelente emberi hangon vonít.
Mohón habzsol a riadt nyáj, a tápláléka romlott.
A mondhatatlan undor savakkal marja a gyomrot.
Már hallod: a földalatti rengés egyre közelebb,
egy másik örvény másfajta robaja közeleg.
Kék tűz zuhog merőlegesen a száraz levelekre,
a láthatatlan rothadás súnyin kúszik szét az erekbe.
Már látod: a közeli világ álombeli képei ezek,
szemek, fogatlan szájak, szemek, rothadó kezek,
málló hús iszonyú erjedése, kifordult belek,
legyek, zöldszínü legyek diadalmas zászlai lengenek,
és ráng az eleven trágya, míg az egészet
lerágja majd a csontról a tisztító enyészet.
Látod az opálfüstös gomolygáson át:
a lenti nyüzsgés feszíti gyenge bordázatát.
Elfogy alólad a föld, most hűvös áram ölel.
Az üresség tükrös légyszeme egykedvűn figyel.
Körül a napok láthatatlan falai omolnak,
habos hullámzás egyforma gyűrűzése mosdat.
Csak a mozgást érzed, az érdes
mozgást érzed a bőrödön egyre.
Színtelen éjjel,
vízszinü csend ül zárt szemeidre.

 

 

 

Csuprok*

Mennyi fény
a zöldzománcos csuprokon!
Ételek meleg szaga árad
a csorba konyhaablakon.
Sávos homály,
dongó neszek
kimondhatatlan édessége ringat.
A szilva kékül, óvatos
kézzel tapintsd maradék napjainkat.
Rovarok szárnyán az ég
tört fényessége rezdül.
Zápor zuhog,
gyors és heves
a réseken keresztül.
Téglák között ágyat keres
a kékítős patak.
Majd szétveti a fény
a mázas csuprokat.

 

 

 

Zord idő*

Zord idő jön. Boldog,
ki mentheti magát.
Záporban didereg
a meztelen világ.
Ó zsibbadt félelem!
Álomban szűkülő
falak közt menekülsz
az üldözők elől.
A keskenyedő utca
visszafelé szalad,
a kerítésen látod
ugráló árnyadat.
A szúró zsibbadás
az ujjaidba fut.
Szájadban keserednek
a megevett napok.

 

 

 

Sodoma*

Füstöl a táj testére tekergő
 
út, lelapulnak a dombok,
homokos hangok neszezése
 
súrolja a lombot.
Színtelen érdes szél
 
koptatja a dolgokat egyre,
rozsda rakódik a megmerevült
 
levelekre.
Ez a bűn hajléka, íme a bűn
 
hajléka, hasonlatos Sodomához.
Aki tudja a csillagok útját,
 
menekül, vagy gyenge galambot áldoz.
Késő immár, késő minden,
 
verd le a port a sarudról, vándor!
Tépd ki magad, gyökerestül
 
tépd ki magad Sodomából.
Esténként sárkányszerü felhők
 
árnya sötétül az égen.
Látod, a nyáj tehetetlen rab,
 
vergődik a bálvány bűvöletében.
Ó, a bálvány kettős képe: az egyik
 
a másikon át felhőként gomolyogva.
Íme az egyik: a bárgyú együgyüség
 
meredt szemü szobra.
Íme a másik: lábujjától szörnyü fejéig
 
telve pokolbeli zöld ragyogással.
Bronz tompora fénylik, az izzó fémben
 
árad a villamos áram halk suhogással.
Látnánk, ó, mindnyájan látnánk,
 
ha egy percre megszűnne varázsa,
és az igéző hosszu sugárzás
 
visszahuzódna a sárgás szem parazsába.
Füstöl a táj testére tekergő
 
út, lelapulnak a dombok,
homokos hangok neszezése
 
súrolja a lombot.
Színtelen érdes szél
 
koptatja a dolgokat egyre,
rozsda rakódik a megmerevült
 
levelekre.
Zörög a fű, a szúrós fű,
 
sziszeg a gyökerek kígyófeje.
Tüzet adj, tüzet adj, elemésztőt,
 
rég elmúlt a magunkon-segités ideje.
Érezzük: így kell lennie,
 
arany izzás kúszik a füvek alatt,
fénylik a vékony kéreg,
 
áttüzesednek a gyenge falak.
Belső izzás: pattog az olvadt
 
fém levegő körülötte.
Sűrü feszültség gyűrüz a tájon
 
az egyközepű körökben.
Készül a tűz hát, készül a tűz már,
 
szárnyas tánca kibomlik,
felfut a fák törzsére tekergőn,
 
felfut a száraz lombig.
Most leguggolnak a mérges lángok,
 
rákuporodnak a zöld parazsakra,
s hajladozó suhogással nyílnak
 
ismét szét a magasban.
Forró tenger a tűz, örvénylő tenger,
 
mindent elemésztő!
Forró tengert adj hát, örvényt adj hát,
 
magunkon segíteni késő!
Hét napig izzik a föld majd,
 
égeti gyötrő láza.
Zápor surrog a nyolcadikon, hamuban
 
jár, aki magát megalázza.
Emlék nélküli ködben jár,
 
tapogat csak, mígnem a benti
tárgytalan éjből a tájat
 
vak szeme újrateremti.

 

 

 

Undor*

Rángó inakkal küszködöm,
nyelem a langyos kortyokat.
Ha tudnátok, hogy néha mily
keserű undor fojtogat!
Öklendezem már. Hagyjatok
megállni. Gyomrom émelyeg.
Torkomig érnek zsírosan
az undorító ételek.
A folyóban a híd alatt
pászmásan kavarog a szenny.
Széthull a táj, örvényesen
forogni kezd velem.
Az ingó korlát dől felém.
Torkomra dugom ujjamat.
A hevenyén belém tömött
világ egyszerre kiszakad.
Hajnalodik. A szürke fény
a lucskos tájon szétterül.
Ömölj körém üvegesen
te védj meg, tiszta űr!

 

 

 

Kígyó légy és szelíd galamb*

Most egyre sűrűbb lesz a zaj.
Fullasztó hosszú éjszakák
öldöklő fénye villogat
a meghasadt felhőkön át.
Görgeteges hegyéleken
botladozó, meghallod-e,
ha a kopár sziklák fölött
szélvészként zendül az ige?
Most minden út hamis lehet,
fontold meg jól, hogy merre mégy.
Vigyázz, nehogy szándéktalan
elleneidnek pajzsa légy.
Nyitott szemmel köszöntsd a jót,
s ne imádj bamba szenteket.
Kígyó légy és szelíd galamb,
amint rendeltetett.
Szegd föl sebzetlen homlokod,
hadd lássák: nincsen rajta bélyeg.
Majd fel is oldoznak talán,
ha bűntelenül elítélnek.

 

 

 

Most minden más lehet*

Ki tudja, hogy mi jön még?
Jaj annak, aki lát.
Korhadt halomba romlik
a széthulló világ.
A megáradt idő
agyunkon átfolyik,
otthagyja iszamós,
vad hordalékait.
Feloldó tisztaságot
mi hozhat még nekünk?
Csak befelé növekszik
ijesztő életünk.
Most minden más lehet,
formáját nem leli,
a dolgok burka fojtott
feszültséggel teli,
mert rég tudjuk magunkban,
mint egy cellába zárt
rabok a közös sorsot,
hordozzuk a halált.

 

 

 

Ijesztő fennsíkon*

Ijesztő fennsíkon bolyongsz.
Ki küldött erre téged?
Itt egyre izzóbb ragyogás
emésztő tüze éget.
Kiszabadul s alakot ölt
a szem-mögötti ország.
Ágas-bogas bozót ölel,
megfordított valóság.
Fonák bősége elragad,
gyötrő, örökös álom.
Majd tágabb táj felé sodor,
himbál az érdes áram.
Kitárja kopár csarnokát
a dísztelen magány.
Kimondhatatlan csillogás
vakít az idő homlokán.
Van úgy, hogy minden eltünik
a ritkuló magasban.
Ez már a végső félelem.
Zárt és kimondhatatlan.

 

 

 

Mint a tőr*

Várj s ne mozdulj gyúlékony
boltjában az időnek.
A támadó szélben a vékony
fák sárgán a homokra dőlnek.
A pala-láthatár heges
tábláin egyre feljebb
szemrontó vörhenyes
tűzvész taraja terjed.
Majd zsugorodik, összeáll,
iszonyú súlyú magja van,
megsűrűsül a ritka táj,
és sisteregve rázuhan.
Egymásba feszülő erők
villáma minden pillanat.
Mi őrzi mind fenyegetőbb
rengésben egyensúlyodat,
míg drótjaidon múlt, jelen
vad áramai csapnak át,
fehéren izzó tűhegyen
szisszenve pörgő váz-világ?
A perzselt füvek mint a tőr.
Kapaszkodj hát magadba, míg
kihámlik rétegeiből
az igazabb, az emberibb,
s levegőtlen óljaiból
széljárta legelők szelíd
füvellőjére hajt a kor,
s kimondja új törvényeit.

 

 

 

Emlékezz hát*

Ó, álmaimban aluvó!
Szemed pillája rebben.
Mint méz a sejtben, felragyogsz
szétszórt emlékeimben.
Emlékezz hát! A túlnehéz
homályban hogy hajoltunk
egymás felé, hogy készülődött
változhatatlan sorsunk.
Felém hanyatlott homlokod,
s önnön szándékom ellen
csókoltam idegen fejed
fájdalmas szerelemmel.
Mint kimerült menekülő,
ha lélegzete fárad,
úgy érzem, szinte fojtogat
mellembe gyűlt hiányod.
Mert minden tefeléd sodor,
akármi lesz a vége.
Nem védem már magam, s magad
te is hiába véded.
Emlékezz hát! A jeges éj
üres örvénye érint.
Fejünk felett a zord idő
vad látomása érik.

 

 

 

Ki hinné*

Ki hinné? Védtelen szerelmem
torkomban megkeseredett.
Mit is tehetnék mérge ellen?
Így nem maradhatok veled.
Szeretsz? Fejed vállamra hajtod?
Vigasznak úgysem lesz elég.
Egy más világ pecsétje rajtad,
áttörhetetlen vértje véd.
Maradj csak. El ne hagyd az ágyad.
Te talán megmented magad.
Nyugalmasabb, ha szomjú vágyad
mohón egy testre rátapad.
Én? Félelemmel terhes évek.
Tudom, hogy rossz lesz nélküled.
A magtalan vágy egyre mélyebb
s riasztóbb örvényekbe vet.
Ki tudja, hogy mi célja ennek,
s hogy őrizhetném meg magam?
Mészhéjat izzad védelemnek
maga köré gyötört agyam.
De mindent nem lehet feledni.
A kéz körös-körül matat.
Érzi, hogy nincs körötte semmi.
Csupán a dísztelen falak.

 

 

 

Háborús töredék*

 

1

Visz a vonat. Hazafelé megyek
Makóra, egy-két napra megpihenni.
A fák között örvénylik, nő a semmi,
felhőtajtékot hány a szürkület.
Ijedt mezőkön sárga hallgatás.
A szőlőtőkék görcsösen lapítva
kuporodnak rá kurta lábaikra,
a lombokon kiütközik a láz.
Kacsák, libák. Rejtőző templomok.
Harangszó hull a rebbenő határba.
Az egykedvű föld rongyait kitárja.
Kifosztott testén durva lábnyomok.
 

2

Alkonyodik. Hiába küzdenek
a homállyal az elfutó tanyák.
Mint a homokkal játszó kisgyerek,
markomba foglak, szétpergő világ.
Hiába minden. Nincsen irgalom.
Az agy magát emészti, úgy kutat.
Merülnél ebbe-abba – hasztalan:
eszmélsz megint, gyötrelmes öntudat.
A ketrecbe zárt állat így kering
a mozdulatlan középpont körül.
Iszonyú lencse gyűjti rá a kín
sugarait, bármerre menekül.
Szemembe metsző, éles fény szorul,
a kör bezárul, nő a szenvedés.
Falak, hatalmak, cellák, szigorú
határok és tilalmak – mind kevés?
Vagy mindig így volt, s ki-ki így forog
a börtönévé szűkült semmiben?
A láthatárban szürke oszlopok:
a könyörtelen világegyetem?
 

3

Egyik fogoly az ütközőnek esve
okádta mohón habzsolt ételét.
Undorító párát vetett a testre
a vizelet és a véres ürülék.
Ó, szemek, szemek, elgyötört szemek!
Örvényetekben mily pokol lakott,
hogy újra s újra fölmerüljenek
mélyéről az iszonyú alakok!
Sovány őszvégi szél csapott a fákra,
mely veszett ebként vékonyan vonít,
a homok foszló lepleit zilálta,
hogy megmutassa undok titkait:
a holtakat, akik a föld alól
az élőknek a feledés süket
csendjéből még egykedvű jóslatul
felnyújtották rothadó kezüket.
Ti legbelül csak ismeretlenek!
Idegenek! Hány nyelven fájt a kín!
Hányan s hogyan töprengtetek veszett,
esendő sorsunk csillagzatain!
S alig volt bennem végül iszonyat.
Szándékká sem szilárdult ösztönöm.
Ettem s aludtam. Éltem napra-nap,
míg rám fagyott a kocsonyás közöny.

 

 

 

A tenger éj*

A tenger éj a homlokod felett
villantja már sziporkás csillagékét.
Hanyattfekszik, ki él, bár nem feled,
mert folyton érzi sokformájú létét.
Feküdj csak. Sorsod úgyis rég kimérték.
Sötét hatalmak játszanak veled.
S megszerzi tán a hosszú benti békét
a hűs idő, mely lassan rád pereg.
Pár ezredév hegyet tetőz föléd.
Ki kérdi majd, mily kőzetekbe ásta
a vércsetorkú félelem jelét?
Fagyos világok messze villogása!
Segítsd elhinnünk: semmiség e lét,
míg átformálod szánk a hallgatásra.

 

 

 

A rád zuhant idő alatt*

A rád zuhant idő alatt
agyamban elsüllyedtél.
A sejtjeimbe zártalak,
világom része lettél.
Van úgy, hogy rád se gondolok,
de nem feledlek mégse,
s váratlanul felszínre dob
bensőm hullámverése.
S akár a kés, a gyötrelem
a rostjaimba mélyed,
hogy nemcsak bennem – kívülem
külön formádat éled.
A kútnál egyszer néztelek,
ívvé hajolt a hátad,
s éreztem, most is ellenem
emelsz magadban gátat.
Míg magát minden pillanat
a homlokodba ássa,
te máris készíted magad
az újabb változásra.
S hogy ott álltunk az elhagyott
paradicsomban társak,
szerettem volna szólni, hogy
nincs hozzád joga másnak.
De hallgattam. Vad kényszerek
szétágazó húzása tép.
Rossz nélküled. De meglehet,
ha volnál, nem volnál elég.

 

 

 

Nyilalló szálon*

Nyilalló szálon száll a nap,
remeg a véknyuló fonál,
halk pattanással elszakad
a fák sötét csomóinál.
Kék pára készül, szétterül,
szálakban ring a kerten át,
egymást ugatják messziről
a feleselgető kutyák.
A házak közt a megrekedt
szekérzörgést még hallani,
de máris nőni kezdenek
a csend sötét bozótjai.
Kénsárga, vattás fellegek.
Kis szélben rezzenő pihe.
A roskadt óltető felett
borzongva száll a semmibe.

 

 

 

A halott város*

Egész nap zúg a szél, a szél alatt
a levegő üvegkristálya pattan.
A töltésen jársz délután magadban.
A fák, a nyárfák sírva hajlanak.
Micsoda vágy feszült a megszakadt,
a félúton megalvadt mozdulatban!
Sziszeg a szél, a szél, a láthatatlan
hullámokon rikoltó madarak.
A szél, a szél, a tájat tépi sodra.
Csigahéj: búg az odvas torku ház.
Lombok, tetők, felhők szállnak lobogva.
A dermedt testen foltot vet a láz,
s a szájszéli szigorú vájatokba
már fészket vert a konok hallgatás.

 

 

 

Tilalomfa*

Ó tűz-napok! Örvénnyel és szeszekkel,
keserű szerelemmel kábitók!
Szerelemmel, kifeslő félelemmel.
Ó éjszakák, nehéz álmot hozók!
Bozontos tájék, rejteket kínáló.
Húsos növények, tapadó szemek.
Roncs életem, te darabokra málló,
felednélek, és nem feledhetek.
Mit is tehetnék? Akármerre nézek,
jelkép már minden, s egyfelé mutat.
Az angyalok dadognak. Mily igézet
formálja eggyé minden szavukat?
Hány út kínálja magát a futónak,
de végül mind ugyanoda vezet.
Szeszek, szerelmek, örvény – meg nem óvhat,
se hit, se cél, se becéző kezek.
Kibukkansz mindig, végső tilalomfa,
egyetlen szemmé tágult borzadály.
Ki menekülni készül, visszatorpan,
s – gyötrő álom – rejtekre nem talál.
Ki maradhat meg? Mondd, iszonyú Egyszem!
Ki ember, ritkán kíméli a kor.
Kegyelmet oszt majd valamilyen isten
neki is. Mert itt nincsen irgalom.

 

 

 

Újesztendő*

G. I. emlékének

 
Gyér szomorúság, mélyülő magány.
Átlátszó lesz a kékülő idő.
Úgy tetszik, mintha néha hallanám,
hogy visszaszól a holt menekülő.
Ó, milyen mezőn, milyen idegen
tájon rántották görcsbe ujjaid
a még egyszer felérző idegen
át szívedig ható fájdalmaid?
Szólj, az utolsó percet hogy fogadta
a szenvedélyes, éles értelem?
A rémület falának tántorodva
megállt? Mert futni is reménytelen?
Add meg magad! Ez hát a tanításod?
Mert itt is, ott is elér a halál.
Bármerre futsz, ijesztő hasonmásod,
a változatlan sors elődbe áll.
A várakozás kora ez. A vak
tétlenségé. Mert semmi sem segít.
A fogakig löki az iszonyat
gyomorsavas, keserű nedveit.
Újév éjén egy ház falának rogyva
öklendezett egy nő a köruton.
Úgy nézte önnön mocskát iszonyodva,
mint egy magára maradt vajudó.
Hogy mondjam el a darabokra tört
éjféli tánc nyomott káprázatát?
A rossz világ egy pontba sűrüdött,
jelképesen mutatva meg magát.
S futottam volna én is bárhova.
De van-e földrész, amely üdvöt ad?
Elkábíthat-e valami csoda,
eszméltető, kegyetlen öntudat?
Mit tegyek? Nyitott szemeimen át
hadd hatoljon érzékeny agyamig
pengéivel a gyötrelmes világ,
míg hinni vagy meghalni megtanít.

 

 

 

Ez az a perc*

Mikor kísérték, zavaros tömeg
zúdult köré egyszerre mindenünnen.
Az oktalan s céltalan gyűlölet
ágaskodott, lobogott a szemükben.
A nagy tüzek. Szakállas arcokon
sötét gyanú, fekete indulat.
A magamat mentő riadalom
növekedett bennem meg elapadt.
És az az arc! A homályból kiválva
közeledett, s hogy ráesett a fény,
láttam, tajtékot hány iszonyú szája,
tekintetében örvény-szenvedély.
Ujját emelve imbolygott előttem,
akit a láncolt mélység feldobott.
Ember, ki meg nem szabadulhat mégsem
az átoktól, mit onnan felhozott.
Mint egy megszállott, mint maga a Mester,
úgy bizonygatta pusztító hitét,
és fenyegette máglyával, kereszttel,
ki azt vallja, a Názáretiét.
Esendő testben mily gyarló a lélek!
Hogy rám szakadt, űzött a félelem!
Könyörtelen hatalmak ösztökéltek,
hogy megtagadjam őt: nem ismerem.
Hogy buggyantak fel bennem egyre-másra
a káromló, gyalázkodó szavak!
S a kakas hosszú, rekedt jajgatása
figyelmeztetett: ez a pillanat,
ez a jövendölt perc, melyben az eszme
legyőzetett, mivel nádszál a hit.
S hogy bizonyítsa: még sincs semmi veszve,
kerestem volna ezt-azt, valakit.
Ó, mondjátok, hát lesz erőm e sorshoz,
ha hit és szándék – minden hasztalan?
S ha tán a szelíd hatalom feloldoz,
feloldozhatom valaha magam?

 

 

 

Add nékem gyöngeségedet*

A kimondatlan szó kinoz.
Ki tudná elviselni?
Hová is fordulhat, ki most
nem tud vigaszra lelni?
Félem s kívánom készülő
gyanútlan-őz-szerelmed.
A hallgatáshoz nincs erőm,
ragyogó homloku gyermek.
Óvlak magamtól: védekezz!
S szeretném: bár ne tennéd!
Hisz édesebb vagy, mint a méz,
kívánság, ölelés, emlék.
Talán csak én teremtelek
magam képére, társnak,
más csillagon laksz, úgy lehet,
csalás vagy öncsalás vagy.
Vagy segíthetsz? A semmivel
naponta szembenézek.
Didergő meztelen szivem
nem védi rég igézet.
Ember vagyok. Szem és tudat,
ki lát, hall, érez, eszmél.
Tudom, hogy sokkal boldogabb,
ha együgyűbb lehetnék.
Légy ölelő part, menedék
veszendő életemben,
kevés, ha nem lehetsz elég,
de mégse hagyj el engem.
Ó, micsoda fény! Mit tegyek?
Sugarak kévéi vernek.
Add nékem gyöngeségedet,
ragyogó homloku gyermek!

 

 

 

Emeld fel*

Emeld fel még utolszor arcodat
a szárnyak aranyos zűrzavarából,
kék látomás! Sugárzó pillanat!
Zengő örvénybe szédült ifjuságom.
Tűz-penge villan, kifeslik a távol,
a kristályoszlop-erdők izzanak.
Valaki int, s a pászmás ragyogáson
fehér hajója lassan áthalad.
S az égen máris sárga jel cikáz át,
a táj ledobja tarka-barka mázát,
és egyszerű és zord lesz a világ.
Az érdes fényben felmutatja vázát,
mint lombja vesztett tar fa ágbogát:
az egyszerű és kopár tanitást.

 

 

 

Férfikor*

Ringanak-bomolnak hárslomb-susogással,
nyírág-zizegéssel szitakötő-fények.
Hallgatom, mélyemben hogy keresik-ássák
búvópatak-útjuk habtarajos évek.
Megjártam mélyeket, ormokat, poklokat,
szélörvény sorsom már csendesedik.
Ha mi nem-emberi kormozott, rám tapadt,
lehántom, feledem mocskait-szennyeit.
Vezérlő csillagom szelídebb fényjelét
szememhez közelebb immár villogtatja.
Oldódnak félelmes magányom görcsei,
fordul a nyelvem is szelídebb szavakra.
Ideje szólanom új számot-vetéssel,
haragos istenek szobrát összetörvén.
Amit tán érdemes kőtáblára vésnem:
nem égé-pokolé – csak emberi törvény.
Nyelvemet igaznak, szándékomat jónak,
akarom kezemet tudni béklyótlannak.
Lehet-e hűségnek, földemhez vonónak,
magamnál szigorúbb bírája magamnak?
Szívemet hitemet meg nem tagadóvá
hegyipatak évek áramai mossák.
Akarom: magamat őrzővé-adóvá,
emelj magadévá, gyönyörű magasság.

 

 

 

Fehér-izzáson szénsötét

 

 

 

 

Tél*

Gyémánthideg csönd buborékát
bicegő hangok verdesik.
Üvegcsendülve szórja szét
a fény éles szilánkjait.
Jég-levegő-tömbökbe zárt
acélváz-vékony bokrokon
űrhideg áram zizzen át,
feketén izzó borzalom.
Kegyetlen évszak! Csak tarold
kopárra elmém, fogd laza
létem keményre pántjaiddal,
szigorú, ordas éjszaka!
................................................
Félek, mégis, hogy bírom el
az eget jégtüzeivel.
Ha szólnál egy jó szót, talán
meghallanám. Meghallanám.

 

 

 

Delelőn*

E palakék-láng-poklon át
még-fölfelé már-zuhanás,
ez a felsajgó ugyanaz,
ez a gyötrőn-gyönyörü más,
e magát szüntelen szülő,
magát faló fekete nap,
ez a sejtekbe örökült,
magja-hasadó pillanat,
e társulni tülekedő,
társultan kopárabb magány,
ez a jégjózan áhitat,
e mégis-át-a-tűfokán,
e híg közegben táguló
nem-tudni-közepű világ,
e tartóztató-taszitó,
e kívánatlanul kivánt,
ez volna hát, ez, amiért,
iszamós bőrű csecsemőt,
kivetett ama kocsonyás
tengerből valamely erő,
e csontökölbe szoritott
talán-tudat, mely milliárd
éj-évnyit fut, fellobban, és
kioltja egyetlen-magát.

 

 

 

Pompeji*

E viharos növényi zűrzavar,
az indáival és kacsaival
egymást legyűrő, egymást emelő,
földmélyi hővel tülekvő erő,
e tajtékosan sistergő buja
tenyészetben a halál kapuja,
az anyaszem-kék pára-tüzes ég
káprázatában kő-váz-nyomorék,
borostyánkőbe alvadt mozdulat,
öröklétté kopárult pillanat.
Görcsbe merevült kőízületek
mértana, a létükből kivetett
tökéletes formák és vonalak
őrzője vagy megcsúfolója vagy?
Maradék szépség, több és kevesebb,
mint ami van, vagy ami még lehet,
változatlan, ki már csak önmagad
romló-húsa-vesztett jelképe vagy.
Mit mondasz hát? Hogy bugyborogva forr
talpunk alatt az olvadt kőpokol?
A hasztalant, a lávába fagyott
menekülést, a tűz-iszonyatot,
a céltalan végső reflexeket,
a szem elé kapott görcsös kezet,
mely hirtelen, mint nagyító alatt,
a többi részlet közül kiszakad
lemállik róla a felesleges,
s a félelem szikár sikolya lesz?
Az iszonyúan magukra maradt
tűk, szerszámok, nyakláncok, poharak
árvaságát, a semerre-se-lét
gazdátlan világvégi közönyét,
a nem-ember-szabású pusztulást,
az űrhideg csillagok-közi gyászt?
Nem, mégse! Mindennél bizonyosabb
a naponként feltámadó anyag,
a még meleg vulkáni hamun át
küszködve felfurakodó virág,
ragacsos szárral-szirommal ahogy
próbálja az első mozdulatot,
s alatta készül már a milliárd
sejttel tapadó-hasadó világ,
az azért égbolt-gömbölyű egész,
mert pusztulással vemhes létezés,
a szakadatlan teremtés, amely
a hetedik napon se pihen el.

 

 

 

Szomjúság*

Ó, hogy éhezem rád, hogy szomjazom,
minden porcikád étkem-italom,
add tapadó szád, nyelved és fogad,
nyers ízeidet, illataidat,
hónaljad kagylójában a pihék
közt gyöngyöző párálló veriték
részegítő szeszét, kerek hasad,
nagy farodat, melled rózsáit add,
szoríts karoddal, comboddal, amíg
feltöröm tested forró kapuit,
nyisd meg az öled, itass meg fanyar,
vadnövényízű zamataival,
e lágy növény, e harmatos kehely
új szomjra bujtó fűszereivel,
míg összeszűkül, ágyékodba gyűl
az idegekben remegő gyönyör,
s robbanni kész a forró hám alatt
a lét-előtti tűz-köd pillanat,
sistergő sejtek, megzajdult erek
munkálnak, hogy magukba nyeljenek,
hogy iszamós, mohó öleden át
visszafogadjon a sötét világ,
ahol a lét fekete titkai
készülnek most magukról vallani.

 

 

 

Fehér-izzáson szénsötét*

Jégcsillám-hártyás lábnyomok,
a szironyon mértani lángok,
rezzen, fázósan mocorog,
finom hóport szitál az ágbog.
Kökénybokron a hó puha
rózsái kéken tündökölnek,
anyagtalan fény veri a
kék-ezüst-villám-álmú földet,
gazdátlan sugárzás, sajog
forrásától elszabadulva,
keresi a szilárd magot,
amelyre rákristályosulna.
A tetőkön, a hegyeken
ártatlan glória világít,
a tűz-közepű jég-elem
teremti áttetsző csodáit.
Ó, világ-gyermekkori tél!
Évmilliók alóli fényjel!
Sejtjeid leglelkéig ér
üvegsziporkás gyönyörével.
A kobalt-kék, berlini-kék
égen szálkásvonalú rajz, a
fehér-izzáson szénsötét,
kristálylapon tű-hegye karca.
A kopár szerkezet, a váz-
de közein éteri áram,
vakító ívfény-ragyogás
forr mozdulatlan viharával.

 

 

 

Fa a sziklafalon*

Vajon a lét hány millió magot
tékozolt el, míg megfoganhatott
a függőleges szikla-szahara
kőszörnyei közt ez a satnya fa?
Micsoda szeszély börtönözte be
mostoha sorsa kényszereibe,
parancsaival és cseleivel
hogy nyomta, gyűrte, kanyargatta fel
a csökönyös, fortélyos akarat
a puhacsontú vékony sudarat?
Fekete kérgén a mindennapi
küzdelem csontig ható nyomai:
nagy hegek, tarjagos daganatok,
megcsökött, kificamodott tagok,
de a rémület görcs-bogaival
felesel a szökőkút-ívü gally,
szövevényes hasadékokon át
csavarodnak, furakodnak tovább
drótkeménnyé vadult gyökerei,
mohó kínnal-gyönyörrel szívni ki
a nedvet, a sovány sókat a kő
elmeszesült hajszál-csöveiből,
s rostjaiban hangtalan ekrazit
halmozódik, szétvetni rügyeit,
és ága-lombja a forrástalan
ragyogás habzó áramaiban
fürdik, a vad, sistergő sugarak
a pórusain átáramlanak:
nyomorékul is tudja még a lét
tagolatlan tűz-homály örömét,
a kőmarkú pokol s a könnyü űr
közt remegő vezetékül feszül,
melyben pillanatonként összecsap
az üdvözült gyönyör s az iszonyat,
s magával folyvást vitatkozva, a
kettőt egyszerre kell mondania.
Micsoda jel a bibliai szikla
vörhenyes sivatagába hasítva,
zsugori biztatásul belevetve
az özönvíz utáni döbbenetbe!
Kiált minden gyötrött gyökere-ága,
mondhatatlan szépsége-árvasága!

 

 

 

Ó, micsoda édeni tájon*

Ó, micsoda édeni tájon
vetett lángot az ifjúságom!
Remegő ámulattal álltam
a fény villám-zuhatagában,
bőrömön éreztem a szépség
felsajgó villamos ütését.
S a szellem szesz-gyönyörűsége!
A bolyduló égboltnyi béke,
amely alatt suhogva szárnyal
a jelképes fehér madárraj!
Nem sejtetted, együgyű angyal,
a Toldy utca harminchatban,
Makón, húsz éve, negyvenötben,
hogy kilépek a levegőtlen
éjszakából a láthatárnyi
tűzből, koromból, rád találni.
S én sem, hogy készül már kidobni
a gyorsulva pörgő idő
egyre feszesebb sugaráról
a centrifugális erő
a jégfekete puszta térbe
a baljós érintő iránt
a kín világegyetemébe,
fénytelen bolygónyi magányt,
s meg kell tanulnom elviselni
az üveghéjú pillanat
buborékába zsugorított
légszomjas magzat-sorsomat.
Miféle törvény munkált bennem,
hajtott pusztulnom-növekednem,
a fogyatkozó végességben
érezni mindenségnyi létem?
Mily akarat, hányféle kényszer,
az eleve-elrendeléssel,
konok képlettel mily szerencse
tusakodott, hogy megteremtse
zűrzavarából annyi oknak-
véletlennek a rám szabottat?
Hány lehetőség, mennyi forma
zuhog egymásba, hogy kiforrja
az egyetlent, melyet a többi
kényszerül magából kilökni,
de vékony héján valamennyi
elvetélt lét át fog derengni!
Az idő téged is lerombol,
kiköltözöl a tudatomból,
befelé húzódsz: egyre mélyebb
rétegeimmel kell beérned,
idegenebb leszel naponta,
míg formálnak teremtve-rontva
más-léted földmélyi erői,
sürgetnek új formába nőni,
szüntelenül feledni-óvni
a születőt, az elmúlót, míg
nyit húsodban fekete rózsát
a komor örökkévalóság.

 

 

 

Öröm*

Egy sornyi szuvas-fekete
aszkéta-csontváz jegenye
oly komoran nyújtja az ég
felé ezer bogos kezét,
olyan alázatos ima
eseng szikár ujjaiban,
olyan gótikus rettenet
szorong, hogy már-már fenyeget,
s átellenben az almafák
emberszabásúbb, tétovább
meztelensége, a suta
ágak gömbölyű zavara,
összehúzódnak, és szelíd
szívük gyümölcsöt álmodik.
Köztük hason egy hajdani
átmázolt vasúti kocsi,
és rozzant, nyárról ittmaradt
eső és szél marta kacat.
Egy okkersárga ház előtt
kartonból kinagyolt fenyők,
levegőtlen foltjuk felett
hirtelen lobbant fellegek
sodródnak gyorsan a sekély
szél zuhogóin lefelé.
Szemben a hegyen mértani
ábrák tollrajz-idomai,
vízszintes fehérre derék-
szögben húzott tusfeketék-
s egyszerre a szigoru váz-
szerkezetben naprobbanás,
ahogy váratlan belecsap
az ég egy forró sugarat,
egy ablak homorú-tükör-
ragyogással feltündököl,
egyetlen pontba sűritett
tűzvésze szinte sistereg,
s a szemet olyan elemi
magma-izzással perzseli,
annyi gazdátlan árvaság
közt úgy zúdul egyszerre rád,
hogy minden ízedben heveny
öröm lobban fel füsttelen,
hogy egész valód önfeledt
elragadtatásban remeg.

 

 

 

Az udvar*

Árvacsalán, kásás-méz-közepű
kamilla, pásztortáska, perjefű,
ín-bordás méregzöld lapu, buja
porcfű, lúdhúr, szívós tarackbuza,
halvány-heges levelű lóhere,
a tiprott föld koldus növényzete.
A reves, gombás palánknál, odább,
tűzbíbor-bársony sarkantyúvirág,
égboltja a köszvényes bodzafa
homályszívű tömör lombozata,
de tömbjében váratlan tűzü rés:
mozdulatlan ametiszt remegés.
Egy halom gurdaly. Ágon dróthorog.
Csorba téglákon zöldbolyhos mohok.
Megszikkadt, ráncos héjú gallyakon
üvegcsillám: kanyargó csiganyom.
Az ól végében a két gömbakác
belsejében angyalzöld ragyogás,
a láthatatlan forrású smaragd
fényben ezüstláng-hártyás bogarak.
A cserepes, sajgó kéreg alatt
formátlan fürtös létek rajzanak,
még névtelen, még el nem különült
sejtek, csírák bolyongják be az űrt,
millió közt keresik azt az egy
formát, amely nekik rendeltetett,
tétova csápjuk mohón tapogat
alakokat, színeket, szagokat,
a mélyvilág homályos, méhmeleg
üregeiből feltüremlenek:
árvacsalán, kásás-méz-közepű
kamilla, pásztortáska, perjefű,
ín-bordás méregzöld lapu, buja
porcfű, lúdhúr, szívós tarackbuza,
halvány-heges levelű lóhere.
Általuk él az udvar négyszöge,
árad, mozog reggeltől estelig,
s legbensőbb rétegéig megtelik
a mindenség nyers áramaival,
barlangjaiban hangtalan vihar,
szakadatlan sokszorozza a lét
tajtékos-örvényes tenyészetét,
hogy éjjel meleg szemhéjad alatt
szilánkjai még tovább izzanak,
hogy álmaid legbelső kapujáig
valami égi derengés sugárzik.

 

 

 

Vak szembe sajduló sugallat*

Vak szembe sajduló sugallat!
Opáltűz-félgömb ég alatt
káprázó tündöklésbe alvad
a verdeső-szárny mozdulat,
nyugszik anyaöl-puha fészken.
Az akácon reflektor-remegés.
Már bolyhosodik a nehéz
homály a fák meleg szívében.
Ott felejtett apró zajok
járnak az űrben tévedezve.
Repeső bogár csillagot
röpít fel az ibolya messze.
Mindenből belső fény világít:
mielőtt elmerülne, fénykör-
bóbitát gyújtva még kiválik
mohón sötétlő hátteréből.
A láthatatlan nagy folyó!
A füzek, a nyárfák a parton
mozdulatlan ezüst viharban!
Ág-ívre üvegesedő víz.
Barbár tülök őscsönd alól:
testetlen nyájat őriz.
Felszikrázó, hunyó jelek.
Mennyi ibolyántúli áram
suhog, villámlik, sistereg
egymás alatt, egymás felett
a mindenségnagy éjszakában!

 

 

 

Fénytelen és árnyéktalan*

Hegek szabdalta puszta tér,
fénytelen és árnyéktalan.
Füstöl az ég, zuhog a szél
falakon át, mészhéjon át,
parttalan áramló folyam,
csapkodja sajgó koponyád.
Az ágaskodó, a riadt
gyér növényzet, a maradék,
szakadni kész gyökerü lét:
szakadéknak hajszolt csapat!
Aztán csak a csontig lemart
sebhelyes sivatag:
tagolatlan gránit, bazalt.
S a fekete moraj:
a láthatártalan talán
ég, talán ólom-óceán
egyforma hullámaival.
S a bibliai táj felett
gazdátlan kiáltás lebeg.

 

 

 

Zugliget*

In memoriam M. S.

 

1

Ásványkemény, füstkvarc-kristályos éj,
antracit fényű fekete, fehér,
s a feketét, fehéret űrbeli
sugarak vaskék zápora veri.
Vadgesztenye-vázak közt megfagyott-
villám sínek, karc-vékony huzalok,
a két hegy közt szorongó út felett
remegő bádog-fény háromszögek.
Bal kéz felől egy félégboltnyi jég-
korszakbeli tagolatlan sötét,
a lezúduló ólom-pillanat
présében összeroppantott anyag,
a mindenség fagy-tornádóiból
a meleg földbe vágott meteor:
a Hunyad-orom tömbje. S égi jel
a zsugorodó létre nem felel.
 

2

És rabul ejt az embertelen űr.
A levegőtlen buborék alatt
elszabadul, verdesve menekül
az utolsó eleven mozdulat.
Egy hihetetlen káprázat felé
a csend lakatlan földrészein át!
Ha csak egy szó! Talán emberivé
melegíthetne még, kopár világ.
De csak a kristálylapok fekete
villámai, csak az idomtalan
bazalt-kolonc, a hegy kőtömege,
az éjszaka vad szurdokaiban
a teremtés előtti kő-sötét,
melybe szeszélyes szép formáival
kijátszva minden lehetőt, a lét
elnehezedve visszahal.

 

 

 

Nem a halál*

Nem a halál – a csúful tőrbeejtett,
a bomlására eszmélő tudat,
a közönyös kiszikkadt magvú sejtek,
ahogy gyáván megadják magukat,
az eltévedt jelek a feledékeny
idegek zilált gubancában, a
test szűkülő világegyetemében
oszlásnak indult hús hüllőszaga,
az iszonyú! Az arc, melyre az évek
mész-üledéke szürkén rákövül,
a jelenések lázában kiégett
lakatlan szem, az ásványfényü űr,
a beomlott mellkas, a menthetetlen
szuvasodó csont, a rozoga hát,
az egész ingatagul szervezett rend,
ahogy megvallja romló anyagát,
melyet sokáig annyiféle forma,
szín, illat álruhája leplezett,
s végső földi átváltozása torha
vázát olyan könnyen roppantja meg,
hogy egy alantas léthez idomulva
a föld homályos tisztítótüzében
egy isten konok kényszerére újra
öntudatlan feltámadásra égjen.

 

 

 

A kert*

Sistergő borszeszláng emészti,
mohó karokban fuldokol,
egymást öleli, tartja, tépi
fa, folyondár, virág, bokor.
Izzó homályban, mozdulatlan
hőben jelek villámlanak.
Szívéig érő bódulatban
álmodja önmagát a nap.
S úgy csapnak át e sűrű léten
megújuló hullámai,
hogy feldereng a feledékeny
emlékezetben valami.
Egy óriási láz hevít
mindent a maga gyönyöréhez.
Valami öröklét, amit
csupán a test homálya érez.

 

 

 

Reszkető mező*

 

1

Be vagy kerítve. Tűz-pokol,
pipacs a reszkető mezőben.
Darázs hímporban fuldokol.
Kék villámok belém, belőlem.
Egy mozdulatlan nagy madár
a semmi katlanába vetve.
Csillagzó kék-vörös homály
torlódik védtelen szemedre.
És robbanások, hangtalan,
a föld alól a fák szívéig.
A csend sötét kútjaiban
forgó közepű gőz fehérlik.
Érzékeny bőrön fut a láz,
égő bozótok, szomjú rések,
hegymélyben láva-tolulás,
és robbanások, szívverések.
Hámló ég, reszkető mező
egy vörhenyes félhegynek árad,
vad szakadék, forró tető,
kacsok, feszülő héjú szárak-
 

2

A láthatár fennsíkjain, a menny
aranytarajos örvényeiben
a fény lobogó zászlai alatt
morajosan gyülekező hadak,
ezüsttel tusakodó fekete
felizzó-alvadó döbbenete,
tépett fáival, madaraival,
karommal, csőrrel támadó vihar,
kőfényű, citerazengésű zápor
iramló-hőkölő forgatagából
sziszegő ostor csap a pőre,
verejték harmatozta bőrre-
 

3

S összezavart s kigyúlt érzékeid
nyirkos zugait sorra meglelik,
hogy visszavesz a hasztalan müvelt,
változékony képekkel sűrü kert,
rád dől sürgető ingereivel,
a duzzadt szirmok, a síkos kehely,
ahova majd a zsúfolt pillanat
utolsó villámával belecsap,
s szétrobban fészkében, a lágyan
remegő hús boltozatában.

 

 

 

Múlékony fészkeiden át*

A szakadékos vad tetők –
gyalogszeder, szálkás mohar.
Idomtalan kőroncsokon
megtorlódó habos moraj.
A bőrön maró veriték –
menekülő madár szive –
a mozdulatlan üldözők,
a penge-út, a semmibe –
csapdák, szándékok, kényszerek
homályos útvesztőin át –
egymáson vérrel átütő,
egymásba roppant éjszakák.
Virágörvény a földmeleg
termékeny katlanaiból,
villámló csillagaival
ragadozó húsodba forr –
hallod a testedből kivált
zihálás robbanásait –
múlékony fészkeiden át
valami változatlanig!

 

 

 

Sárangyal*

Viharában hogy villódzik-remeg
a világ, belső tűzzel hogy világít
szeles tetőitől a részletek
földközeli zöld mikrokozmoszáig!
Hogy pazarolja formáit a lét,
kísérleteit hogy felcicomázza,
tán hogy feledje végső szégyenét
a nyomorúság hártyaboltú háza.
Fojtsd álmaid kútjába hát nehéz
vállalkozásunk bizonyos kudarcát,
ne nézz fel, ha a gyászos jelenés
feléd fordítja tagolatlan arcát:
egy szögletes nagy angyal, odaforr
az ónpikkelyes dörgő bádogégre,
és kirajzik a korszerű pokol
a kataklizmák fojtó közegébe.
Nem ördögök – nem áltatom magam:
a semmi maró savaiban ázott,
elvont, időtlen-térfogattalan,
barlangiszonnyal vemhes látomások.
Sárangyal! Lázcserepes arcodon
elvadult, fonák sarjadzás virágzik,
egy láthatatlan romboló atom-
robbanás ólom-záporában ázik.
S a tőrbeesni mindig kész anyag
rendjében püffedt formáit kibontja
a gyanútlan, boldog felhám alatt
egy tarjagos taplótűz-belű gomba.
Hit, értelem Szent György lovagjai,
legendák opál-lapjaira vésve!
Fel, képtelen dárdát hajítani
a lét szívén megfészkelt szenvedésre!

 

 

 

Az áthevült bádogtető alatt

 

 

 

 

Születés*

A fehéren villámló fájdalom
önkívületében mozdul s kilép
a hús meghasadt vérző kapuján át
a csökönyösen lüktető homályból,
vak paradicsomából –
és érdes hangok sebzik lázmeleg,
ingerlékeny bőrét, egy suta angyal
tántorog már-már elviselhetetlen
tündöklő nap hevében –
egy izzó ág rögződik sérülékeny
szembogarába, sárga folt körül
mozdulatlan remegő lila lángok,
egy óriás hegyek szabdalta tér
az érintetlen messzeségre tódul,
tömbök zuhognak, tűz-koloncokat
lődöz hánytorgó kráteréből
egy tengerekből feltorladt sziget –
s az izmok görcse-oldódása: hosszú
futás élesen elkülönülő
feketében-fehérben –
talpa alatt az omló part, az okker
föveny, a lágyan ívelt pikkelyek
bársonyos érintése-neszezése –
és arcra bukva szomjazó tenyérrel
az egyre nyirkosabb talajba –

 

 

 

Valami szándék ébredez*

Valami szándék ébredez,
nem mozdulat, csak csöppnyi nesz,
iránytalan, előre-hátra,
indul a nagy függőleges
sötéttel tele fában.
Már gyülekezik, megered,
kitölti az üres teret,
hajszálcsövekben felfelé tör
a formát képzelő meleg
barlangok éjjeléből.
Rajzó tervek közt tétovázva
vár, még semmi sem végleges, még
a képlékeny, lágy csontú vázra
csak most mintázza rá a testét.
A nyirkos hártyán vérerek
térképe dereng át, alatta
egy bizonytalan lény lebeg,
még gazdátlan, még elhagyatva.
Még mérhetetlen ideig
füröszti egy langyos, szelíd,
szívlüktetésű tenger,
mígnem színültig megtelik
paradicsomi szerelemmel.
Hosszú, zománckék pillanat,
mikor megjön, s szétcsapja végre
függönyeit a virradat.
S kilép a lények seregébe.

 

 

 

Holtág*

Itt mindennek egyforma súlya van:
a teremtés forró páráival
egymásba habzó zsarnok elemek
kohóiban megsűrűsült anyag.
Fehér csíkos fekete kovakő
tompa tűzben, már-már valószínűtlen
gyönyöréül érzékeny hámú bőrnek.
Egy gyöngyházszín vagy zöldaranyba játszó
toll kifinomult aszimmetriája,
a heges szár gyűrött hegyében
egy cseppnyi vér.
A tüskebozót alvadt viharában
egy képtelenül fénylő égdarab
örvénye édes szőlőhéj-sötétben.
De a bevégzetlen tökéletesség
felszíne alatt lüktető homály
beírva kettős szívű csönddel.
A káka tömött bokrai alatt
recsegő torzs, sziszegve feltörő víz,
ki tudja, mily félig-csíráival
egy tőbbértelmű lehető világnak.
És égerfák halványvörös sebekkel.
A sás rostlemezes páncélzatán,
a csontszilánkos korhadáson
átnyomakodó nádas falain túl
vízitökkel, hínárral, erre-arra
sodrodó, lefelé tapogatódzó
gyökerekkel fekete mélység,
fekete-arany-ezüst villanások:
tüskés sügér vagy iszapos cigányhal.
A halál édes émelygése, aztán
zsombékok, nyirkos üregek
pézsmaszaga, viasz-húsos növények
keserű méze, csurgó verítéke –
s mindez majd a hús féleszméletében
folytatja síkos, érdes árapályát.

 

 

 

A kert*

A virradat síkidomaiban
még éjszakai kékben jázminok.
Itt forr hát önnön körvonaltalan
gyönyörében a névtelen titok.
Egy váratlan meglobbant lepedő
vészjelzése, és rá egy óriás
fekete-fehér égben terjedő
szívdobbanás,
egy menekülő állat a sötét
bozót földszagú útvesztőin át,
kén-villódzásban cérnaszálnyi lét,
egy zendülő, szakadékos világ,
törékeny vállra zúduló teher,
és hirtelen felszakadó gyönyör,
ikerrózsa, derengő anyamell,
a vér homálya, nyíló anyaöl.
Vagy csak egy verdeső madár
az ősvilági hársfa napmeleg
barlangjaiban, káprázó homály
a földközelibb mindenség felett.
Hús-szirmain halvány ereivel,
forró bibéjével, porzóival
mozdulatlan vihar:
egy valószínűtlen virágkehely.

 

 

 

Az áthevült bádogtető alatt*

A csönd, a hang, a láz, a félelem
helyet cserél egymással szakadatlan,
okádja csak konokul jeltelen
teremtményeit itt valami katlan,
egyszerre van s együtt minden jelen,
egymásba habzik mélyben és magasban,
és nevet-formát keres, hogy kiváljon,
s erőt vegyen az egyhangú halálon.
A padláson most borzas-toll-meleg,
langyos tojás sárgája és fehérje,
sötétedik a hályogos, kerek
kocsonyában a szík tűhegynyi vére,
itt eltikkadt galambok költenek,
az élet visszatódul önszívére,
hogy vörössel derengő feketében:
megtestesüljön forró anyaméhben.
S a magvak: a viaszos tarkabab
gödrében halvány heg, s ott belegyűrve
a vékony csíra pontosan tapad
a foszforos-meszes nyirkos sűrűbe,
kövér búza, szálbordás héju zab,
vörös zománc cirokmag, gömbölyűre
hízott borsó, kölesgyöngy, hóka lencse
kész, hogy külön törvényét megjelentse.
Az áthevült bádogtető alatt
már kásásodva lüktető homályban
megpörkölődött tollszag, trágyaszag,
bádogsebek lobos sajgása, nyár van,
ragadozómadár-csőr pillanat,
egy körkörös szem monomániája,
horgas figyelme tőr lesz majd, s a tiszta
hártyát fekete sebbel meghasítja.

 

 

 

Hogy felelhessen valamit*

Tavasz felé, tavasz felé
az ázott-tölgy-szagú világból
a sebhelyek foltozta pléh-
tető egyszerre felvilágol,
ezüstjei, fehérei,
a levegő fölötte reszket,
hogy áthevül, hogy égeti
az ingen át a vézna testet.
Duzzad, síkos nedvvel telik,
fénylik a fűzfa sárga héja,
harangra kettős hangu síp,
tajtékzik a hegyek taréja,
szabálytalan, meglóduló,
meg-megbicsakló lüktetések
készülődnek a föld alól
keresni nyirkos öblű fészket.
A ragyás deszkák résein
érezni melegét az ólnak,
a neszeket, a szalmaszín
üszőket, ahogy mozgolódnak.
Az édes tejszag, trágyaszag
hullámaival sűrű pára
forog, sóváran rátapad
az ól hályogos ablakára.
Felszökken, forrására hull,
egy mozdulat egyszerre kettő,
fellobban, elhomályosul,
önnön homályán süt keresztül,
próbálja körvonalait,
díszeket rak a gyönge vázra,
hogy felelhessen valamit
erre a képtelen hívásra.

 

 

 

Gyerekkor*

Nincs elvégezve semmi. Lassan
megy a fehér üröm s a mályva
nagy bokrai közt meg-megállva.
Indul, fordul, nem tudja, hol van,
repül egy sárga porgomolyban,
himbálja ingatag magasban
a lombmeleg szél árapálya.
Forgolódik a zabolátlan
lelkekkel, mindenféle lénnyel
túlzsúfolt alacsony világban,
a kétfelé nyitott sötétben.
Érzi, a szúrós zöld szakállak-
sörények közt torkáig árad,
feje fölött egyszerre átcsap
a csípős, édes rothadásszag.
Mikor a gyalogútra rátér,
hónaljig érő gazba lábal.
Sás, káka hajlik a sziszegve
kanyargó, feltörő vizekre,
majd hirtelen rádől az ártér
párája vad nőstényszagával.
Mintha egy gyönyörre s haragra
ajzott test vergődne alatta,
s reszketve s vonakodva végre
meghasadna, hogy befogadja
bozontos, nedves hüvelyébe.

 

 

 

Ingovány*

Mocsárvilág ez. Akadozva ér el
a nap a nagy párák mosdatta éger-
fák enyves zöldben vöröslő szívéig.
A sárga part lengő gyökérszakálla
alatt tán csík, kecsege, csuka, márna.
Mennyi túlzsúfolt kép, hányféle lábnyom
sajtolódott egymásra itt a régen
olyan mozgalmas, ingó szövevényben,
az idegennek kiismerhetetlen
zsombékosok közt girbe-gurba, keskeny
csapások áterezte ingoványon!
Az ember itt meg nem maradhatott, csak
ezen az ingyen birtokon, csak ebben
a tehetetlenül egymásra roskadt
földarcú elevenek és halottak
országában, ebben a híg közegben,
ahol a névtelenségből kiválik,
s formálódik az óriási katlan
öblében forrongó bizonytalanban
az élő a már végleges halálig,
s épít valami örökkévalót itt,
összeköti a fentet és a lentet,
rétegekben egymás fölé rakódik.
Belakja az élők előtti csendet,
az idő mozgó falaiba épül,
az idő meszes vázakat derenget.
Ezt kínálja legvégső menedékül:
amit a kéz csinál, a kézre rávall.
A kis templomban sötét tűzzel égő
betűk, jelek, nagy szilvaszemű szentek,
a torony, keskeny kettős ablakával,
a paraszt ló, az olasz módra festett,
de azért még bizáncian merev
csoportba kényszerített barna testek,
az együgyű kazettás mennyezet.
Találkozunk s hányféle eleinkkel
kváderkőben, téglában, szürke zsindely-
szoknyás, csak facsapokkal összetartott
haranglábban – milyen távol világból,
milyen véletlenek hajtotta vándor-
lelkek érhettek itt valaha partot?
S raktak aztán a földbe még erősebb
lakásul emeletes temetőket.

 

 

 

Azon a szikrázó lapályon*

Jajdul az ajtó sarka, félszeg
mozdulattal a benti pára
gomolyában lép hevenyészett
történetének színpadára.
Kilép a langyos menedékből,
s egycsapásra kirajzolódik
a világ, csattogtatja ég-föld
veszedelmes fémlobogóit.
Felrakta tükrös palotáit
a húszfokos zúzos fagy éjjel,
hogy minden lapja zeng-világít
tejfehéren tükrös fehérrel,
szilánkos szélben, a csikorgó,
kobaltkék hidegben a durva-
szemcsés szironyon meglapulva,
felcsapva sziszereg a porhó.
Megalvad, hegesedve ráforr
a hólyagos, meddő fehérje
a moduláló liberátor-
dorombolás szaggatta égre,
hánytorgó légörvényt sodorva
nyájakat lök a ferde síkra,
összetereli, széttaszítja
egy meglódult malomvitorla.
Azon a szikrázó lapályon,
szúrós angyalhajat zihálva,
tűnődik: várjon vagy ne várjon
megvilágosító sugárra.
Ha füst támad és emberarcú
sáskák a füstből, merre késnek
a védelmére íjat ajzó
szelídebb szívű jelenések?
S hogy nem jön bibliai hírnök,
lángbetűkkel írni a dermedt
egekre a helyzethez illő
igét a riadt sihedernek,
üres kézzel kell útra váljon?
Hogy lehet, hogy nem hagy ki mégse
ezen a puszta, puszta tájon
valószínűtlen szívverése?

 

 

 

Határon*

K. F.-nek

 
Hányszor ismétli majd az álom
azon a baljós beszegetlen
határa nincs heges lapályon
megiramlik megáll meredten
hol biztatva hol fenyegetve
kínálja vad kapaszkodóit
a patak szikkadt partja medre
meghőköltet és nekilódít
majd felfedi majd eltakarja
a pontos tudat vagy az éber
ösztön a kamasz-riadalmat
a felnőtt józan közönyével
meddig kell hogy a téli ritka
bozótosban szorongva lássa
a menekülőt felnagyítva
torkolattűz-világításban
az ér fűzfáit jegenyéit
ahogy a tar föld árapályát
mozdulatlan rendekben állják
ahogy a futónak kimérik
a bizonytalan végű pályát
ahogy mindenből kiszakítva
fel a töltésre fel a hídra
ahogy az ajtót betaszítja
ahogy rikítóan színészi
mozdulattal a színre lépett
mint aki nagyszerűnek érzi
ezt a kicsit giccs-ízű képet
ahogy úgy érzi most kiválik
s alakot ölt és tündökölve
megáll és így áll mindhalálig
s leborul a hazai földre

 

 

 

Szabad vers*

át megint a tiszán a gyengén remegő hidon át a
nyárfás fűzfás bokros szakadékos parton át az
üresen a senkiföldjén záhony csap közt át a
határon negyvenöt éve csak egyszer hatvannégy-
ben be a birodalomba vonattal csak hogy lássam
a vesztett földet legalább a zsíros-vastag vodka-
mahorkaszagban fulladozó csapot mert aztán
munkács fele már besötétült vereckét inkább
csak kitaláltam akkor húsz esztendeje volt hogy
jöttem haza tél elején breszt-litovszkból ahol én
is lám megköthettem a békét vonattetőn és
ütközőn lunyinec sztrij lvov már téli hidegben a
véletlen mondhatni hogy csoda folytán szélnek
eresztett hadifogolynak nem járt a vagon a fülke
vereckétől mégis csak bent a vagonban magyar
volt tán a kalauz beeresztett ott a találkozás a
negyvennégyben kollektív bűnösökként elhajtott
magyarok akkor szabadult maradék csapatával
ott volt alig ismertem rá esgyé a szép ini bátyja
osztálytársam később halva találták a vérke
jegébe fagyva mocskos tetves kínjában felnőtt
már nem gyerekarcú ember ki halt meg hol
hogyan és ki bírta ki mégis szolyva szambor
járvány éhség nagy hideg volt gyalog a hóban a
jégben háromnapi élelemmel ki tudja merre
kanyargott fogyva apadva a honhagyók menete
egy éjszaka bátyuban nyestééknél szakaszvezető
volt rokkant rögtön eljöhetett a sorakozókor
megettük a nagy tál mocskoslaskát
megaludtunk nyilván otthagytuk a tetveinket
bátyu beregszász nagyborzsova nagymuzsaly
bene újlak tiszaújhely fancsika sásvár fancsika
pée szegény megijedt a katonaruhámtól szőllős
aztán át a határon a túron a hátistennek félig
száraz medren mindig egyenest csak a töltést azt
kerülje mert lóháton járnak s rögtön lőnek a
menekülőre végül irányt vesztettem csak
felmentem a gátra át a hidon be a házba megvan
nemrég láttam innen persze ezúttal benyitottam
hogy milyen ország ez kérdeztem a ráncos
anyókát magyarország ez fiam magyarország s
hogy már tudtam hogy hazaértem otthonról
hazaértem leborultam nagykoru voltam már de
húszon alul még így valamelyest menthető hogy
megcsókoltam a földet lótrágyával mázolt padló
volt igazából tisztaberekről másnap tiszta idő
volt láttam még az odatúl hagyottat a szinte
szabályosan ívelt feketehegyet jobb sarkában a
sólyomkő szép szószék néz a tiszára hegyek
közül ott lép ki a síkra a feljebb még sziklás
gyors sodru folyó tiszta vizében lelátni fenékig
látni a kvarckristályt nevelő sziklát kavicsot
mintás vizisiklót örvénylik a régi fahíd nincs
meg már negyvennégyben félig elégett
megszürkült lábazatánál vigyázz ne ússz a tutaj
közelébe beszívhat maga alá onnan soha többet
lejjebb meglassult a sodor homokpadok öblök
nyárfás fűzfás bokros szigetek szirma alatt
vizimalmot hajtott régen láttam még sásvárnál a
hidas olajos csigái görögtek a vastag drótkötélen
át megint a tiszán a gyengén remegő nincs
bennem semmi szorongás éveken át álmodtam
át meg vissza meg át a határon nincs már
bennem semmi szorongás visszatalálni

 

 

 

Az egyetlen lehetőség

 

 

 

 

A kezdet*

Mostantól már csak a szeszélyes álom
mintáiban fogunk rájuk találni:
elvonultak a cserepes lapályon
a háború utolsó katonái.
A – már úgy tetszik – eltúlozva festett
színpadias díszletek szétdobálva,
a sárga, zöld, a terepszínű testek
elhelyezkednek a tisztább halálba.
Híznak az erjedés bölcs vegytanába
vetett, felajzott létek vad zugokban.
A megfülledt, csípős, fekete trágya
füstölög, már-már sötét lángra lobban.
Sűrű levében a tavalyi szalma:
a maró lúgot ronthatatlan állja
vörheny csigolyák közt okker huzallal
épült másolhatatlan statikája.
Az útfélen a gödrökben a téli
szemét fehér szakállt eresztve rothad.
A Kálvária utca jegenyéi
megint valószínűtlenül ragyognak.
Kijjebb, hol már a város falu félig,
jámbor dicsfényül odakanyarítva
a roskadt háztetők fölé, fehérlik
az ultramarin ég egy ujjnyi csíkja.
Ragyafoltos házakban tiszta szappan-
illat nyirkos dohszaggal keveredve.
A Gödörben harsog javíthatatlan
borisszák rekedt, bikanyakú kedve.
De az idők recsegő hordalékán
keresztül a hűdéses renyheségből
a kékszívű fehér acetilénláng
váratlanul a horpadt ég felé tör.
Verejtékes, borostás Krisztus-arcok
nehéz házi szeszek tüzében égnek.
Gyűrött papírra hevenyészve rajzolt
jövendők, tervek, érvek, ellenérvek.
Száraz szelekben só marja a szájat.
Emészti egymást kétely és reménység.
A gondolat már majdnem megtalálja,
a mozdulat már-már megüli fészkét.
A töltésen túl a gizgazos ártér
görcs fűzfái közt káprázik a hőség.
Derül, sötétül, változik a háttér,
kiválik az egyetlen lehetőség.
Az aluvót nehéz álom csigázza,
törődötten ébred, s az élhetetlen
szerelem szép lenvászon-lobogása
elenyészik a vándorló egekben.

 

 

 

Régi fénykép*

Fejük körül forog a fényes ünnep.
Beleolvadnak és elkülönülnek.
Még kortalanok mind a ketten.
Nem is tudják, hogy milyen gyönyörűek
abban a szinte észrevehetetlen,
megnyíló-összezáruló közegben.
Benépesül megint az elhagyott part.
A szöszökkel s ezüsttel csillogó nyár-
ligetek, füzek közt futó folyónál
külön-külön s egymásban is ragyognak.
Villámok kékes koronája lángol
hajuk július végi viharából.
Tökéletes a célszerű vázra
a már bevégzett s még kezdeti formák
ráépülése, alkalmazkodása,
ahogy a félig rejtett célú tervek
szerint behorpadnak, kitelnek,
funkcióikat~gyakorolják.
De azért mégis az a legszebb,
hogy ebben a tündökletes, hibátlan,
olyannyira nekik való világban
úgy fürdenek, merülnek el gyanútlan,
úgy lélegeznek, töltekeznek,
együgyű bizodalommal magukban –
Egyetlen ízük sem játszotta el még
az adakozó könnyű kedvű isten
rövid határidőre nyert kegyelmét.

 

 

 

Éretlen szerelem*

 
Kifordította két kezét,
 
háta mögé a fűre tette,
 
fejét felszegte, s hátradőlve
 
ügyetlen gőggel feszítette
 
vadállat-horpaszát előre.
 
Magabízón kínálta még
 
üzekedésre épp csak érett,
félig szűz, félig már magára ébredt
 
testét kalandor szerelemre.
 
Ahogy ült, combja teste súlya
 
alatt alulról megnyomódott.
 
Tenyérnyi helyen ellapulva
 
majdnem fehér lett, mígnem újra
 
megsötétült, ahogy a vére
 
egy mozdulatra visszatódult
 
az imént elvesztett helyére.
 
Nem látszott rajta félsz, szemérem,
 
mikor meleg bőréhez értem,
 
amikor tarkójára tettem
kezem, s hátára csúszott s újra vissza,
 
feszes volt nyaka ina, izma,
s a nyakszirt szőke kismadár-pihéi
 
kibújni s ismét visszatérni,
 
megfészkeltek a tenyeremben.
 
De a csókját, azt nem szerettem.
 
Valami regényből lemásolt
csók volt, csak csont és harapás volt,
 
jégverés alattam-felettem.
Az édes húsát hasztalan kerestem.
De másutt volt hús, gyönyörű, a sóvár
 
szemnek, kéznek kínálkozó, már
a két pántból szabadult is ki válla,
csak úgy magától, sürgetni se kellett,
halk nesszel vált el a fürdőruhája
vizes csecsétől, csúszott egyre lejjebb
köldökéről, hasáról, s már előre
ígérte bokrát fent még sima szőre.
 
Mattbarna válla-karja mellett
csontfehér volt tán körteforma melle,
hozzám nyomta, s hátán a hosszú vápa
 
ujjaim hegyét elvezette
 
fara két dombja szurdokába.
 
Combját kívülről megkerülve
 
markolva-simogatva jut felülre
 
kezem s a dombhátról letérve
fehérebb s fent kagylós belső felére,
az egyre nyirkosabb combtőig, éhes
hímtagra váró éhes hüvelyéhez.
 
Alulról felfelé szemérem-
 
ajkát bejárja újra s újra
 
a lángoló kéz három ujja,
hogy a középső aztán benyomulva,
tajtékos lágy redői, engedékeny
párnái domborzatát megtanulja.
 
Tizenhat éves volt a drága,
 
én húszon túl, tapasztalatlan
feküdtem rá a szegény Máriára.
 
Azt hittem, majd magától ér el,
 
hisz úgy vergődött ott alattam,
 
gyors gyönyörömhöz gyönyörével.
 
Ne is gondoljunk hát a nyári
 
szerelemre, a téglagyári,
 
nád, sás, füzes rejtette tóra?
 
De mégiscsak: isteni óra!

 

 

 

Orpheusz*

de mit is szerettem benned hiába
szállok le válaszért az alvilágba
szerettem benned ezt azt mindened
szerettem szőke vagy vörös hajad
szerettem jobban már nem is lehet
éhes nagy szádat síkos ajkadat
szerettem aztán persze szilvaforma
milyen volt sárga szürke zöld szemed
amelyben mintha újra összeforrna
minden kettévált kerek pillanat
legjobban talán mégis azt szerettem
hogy soha nem volt benned semmi szégyen
hogy olyan szemérmetlen telhetetlen
kedvvel s ártatlanul léptél elébem
legjobban talán mégis azt szerettem
benned amikor félkönyékre dőlve
archaikus mosollyal önfeledten
feszítetted a csípődet előre
mert tudtad az enyémet s tudtad értem
kívánságod ha nem mondod ha mondod
legjobban azt hogy olyan engedékeny
mozdulattal nyitottad szét a combod
legjobban benned talán azt szerettem
a testedben bolyongó éjszakát
gyámoltalanul kedves szőrzetedben
rejtőzködő pinád tengerszagát
legjobban benned mégis azt szerettem
ahogy szeméremajkad szétfeszítve
bejárta belső tájaid a nyelvem
s rálelt nekem teremtett ízeidre
azt ahogy a lágy párnákat a csiklót
végigsúrolva már-már tűrhetetlen
feszüléssel hímvesszőm belesiklott
s meglelte fészkét ismerős öledben

 

 

 

Piac*

Forrástalan morajlás, kvarchomok-
permet neszez a lomb közt szakadatlan.
Valami színes bukdos, tántorog,
és elmerül egy mélyebb forgatagban.
Karok, nyakak, mellek mezítlenül,
emberi hangon jajgat egy talicska.
A szemet ez a késő nyári hő
káprázó képekkel nyugtalanítja.
Ez délies, csak zsírosabb világ,
vastag gyönyörrel habzó földi éden.
Izzadt füstölt, paprikás szalonnák
a súlyos nap kemencemelegében.
Nagy serpenyőkben hajnaltól ebéd-
időig hólyagos poklukra vetve
kövér hurkák, kolbászok, pecsenyék
érnek nagy karéj liha kenyerekre.
Káposzta, répa, hagyma, paprika,
a zöld alól világít már a sárga,
paradicsom pirosa omlik a
kék véraláfutásos padlizsánra.
Nyers, édes, csípős, kesernyés szagok,
mélyben, napon más-más tervet betöltő,
versengve sokasodó anyagok
özönlenek elő a sűrű földből.
Kertek fényes, testes gyümölcsei,
már viaszosra, ragacsosra érve,
méregzöld dinnye s hókás szentesi,
villog tükrös rózsás vagy sárga béle,
szeplős arany, bíbor, halvány, leves,
savanykás, kásás alma, hagymahajszín
körte, zöld ringló, sárga, véreres
őszibarack és pozsgás héjú kajszin.
S már érzi is az ujj, a száj, az íny
a pihés, mézgás, édes hám alatti
hús megbolygatott hasadékain
a nedveket hirtelen felfakadni,
már érzi a sóvár, parázna bőr
a fénycsíkos, homályos szoba hűsét,
már érzi, hogy dől rá mindenfelől
a lassú, síkos, ikrás gyönyörűség.

 

 

 

Irgalom*

Egy rég elapadt virradat
szíkes medrébe visszaárad,
bársonyos orrlikú lovak
szűgyig égő bozótban állnak.
Imént a fülledt lombu fák
fészkében pelyhes szél viháncolt,
s most kőhomlokú nagy bikák
rázzák a karámban a láncot.
Lobog a hangtalan vihar
a hirtelen homorú égen,
csillámló szöszgolyó nyilall
magasra forgó gyönyörében.
A tömör ezüst jegenyék,
sebzetlen már csak azok állják
a mediterrán nyár hevét,
perzselő monomániáját.
S a zendülő fehér torony!
A szív vörhenyes éjjeléig
mily meg nem szolgált irgalom
aranykoronás napja fénylik,
tanyákkal hömpölygő terek
lapján az ébrenlét s az álom
keskeny mezsgyéjén mily jelek
kápráznak át a kék homályon,
hogy a reszkető láthatár
mozdulatlan tüzéig érve
a hontalan szív rátalál
elfeledett nevére?

 

 

 

Áhítat*

Hűs víz csobog. A templom
ragyog a ritka ködben.
A barmok inni térnek,
s megállnak fényütötten.
Remegő, mozdulatlan
sajgás lüktet a távol
foszló virágszirom-rajz-
mintás káprázatából.
Egy lélek nevenincsen
sejtelme gyolcsfehéren
bolyong, keresi fészkét
az óriási égben.
Szikár kezek a kékbe
fehér jeleket írnak.
Szemünk virág, a szívünk
világít, mint a csillag.

 

 

 

Az édenkerti virradat*

Az édenkerti virradat
gyöngyzáporában ázva
tajtékosan szakad a rét
a sárga vízmosásba.
Egy remegő felhőgomoly
világos árnya rászáll,
meghajlik s máris visszaáll
helyére egy virágszál.
Megérzi álma homorú
fészkén a könnyű térség
növekvő lázát, nyugtalan
madárszárny-verdesését,
magánya gyöngén lüktető
hártyáját átszakítja,
kitántorul a kába szív
a lángsörényű síkra,
és megrohanja hirtelen
tündöklő léte, földi
sorsa, mint csonthéját a mag,
hézagtalan betölti.

 

 

 

Sekély álomban*

Ez a túlédes nyári nap!
Hallani: a burján alatt
a hasadozott, lázas árok
alján az ujjnyivá apadt
erecske halk nesszel szivárog.
A hamutesten lüktető seb
az anginás szívig nyilall.
Vékony avarfüstöt kavar,
most szállja meg a zivatar
az elhagyott tetőket.
Most óriás porcsóva lobban.
Minden húsáig vetkezik,
túlérzékeny szöveteit
sziszegő ostorok verik.
Most minden élő megtelik
diluviális izgalommal.
Két tömb szikrázva összecsattan.
Most minden meglódul riadtan,
és a meredek kaptatón túl
egy hirtelen nyílt sziklakatlan
kanyaraiban láthatatlan
menedékébe visszatódul.
Most a világ engesztelésül
valami áldozatra készül.
Sekély álomban, félig ébren.
S a megművelt hegy s a tömör
templomtorony hegyesszögében
ártatlanul feltündököl
egy talpalatnyi éden.

 

 

 

Nyárvég*

A délies fény édes ikra-
kocsonya. Semmi rossz előjel.
Izmát a test még nem lazítja,
még győzi kedvvel és erővel.
Ezek a gyönyörrel tetézett
órák, ezek a hosszú lángok,
sötét bozót rejtette fészkek,
lágy gyantát izzadó suhángok!
Túlérett gyümölcs sűrű nedve
tapad meleg parázna bőrre.
Sokáig tart a fény apálya,
míg bugyborogva, sisteregve
visszahúzódik éjszakára
az áttetsző üregekbe.
Az élőlények elcsigázva
bújnak a földalatti hővel
bélelt anyaméhforma házba.
De egykettőre átalizzik
az ingatag, világos éjjel.
Ledobja vérerezte héját,
s a nagy medence peremén át
a reggel alászáll avízig.
Fehérre ír fehérrel.
Átgázol majd a verítékes
alvó is a felszínes álom
páráival pangó homályon,
megtér még eleven hitéhez.

 

 

 

Felgyűrődik és kisimul*

Felgyűrődik és kisimul, a messze
palackzöld víz homálylik.
Érezni, óriási teste
hogy mozdul lassan lélegezve,
hogy ringatja fekete fáit.
Támad, meggyűl a kora esti
köd,a hegyek alját kikezdi.
Talapzatuktól elszakadnak,
testüket elveszítve már-már
légneműbben a testesebb homálynál
áradnak és apadnak.
Egy ember, már közel az éjhez,
egy ember áll a partszegélyen,
de hátteréből úgy kiválva,
olyan mozdulatlan lüktetéssel,
mint a gyertya lángja.
Betöltetlen, megnőtt terében
meglobban, hirtelen kilángol
meglazuló körvonalából.
Remegő semmi, meg ne lássák
valószínűtlen színeváltozását!
És hogy ott áll egy pillanatra,
megsúlyosodva és erőtlen
a túlsűrű folyékony levegőben,
lakatlanul maradt alakja.

 

 

 

A hallgató Berzsenyi*

Szép, szép az édes Csalatás, a hit,
mikor játszva felleng a lelkes élet,
idézni szent berkek tündéreit,
felelni nők villámkacér szemének
és estente, ha víg kedvre derít
nektárjával az arany latin ének,
horáci verseket szerezni késő
unokáknak a megelégedésről.
Tanítani az ifjakat komoly
szóval körülkeríteni a telket,
és mert a világ bús tengere forr,
felajzani a szilaj szenvedelmet,
szólni a kor gőztorlatairól,
felverni az alvó nemzeti lelket.
S ha zúg immár (bár csak paraszti szél ez),
boreász illik szent poéziséhez.
Él még (de él?) nemzete istene!
Őrlélek! És szabad nép! Fényes ország!
S gyémántpajzsában sérthetetlen-e
a parlagi szent egyedülvalóság?
S miféle igazságra intenek
porviharban a sivatagi orcák?
Ha a zabolák s kötelek szakadnak,
hogy maradhatni magyarnak s szabadnak?
Hova lett az a szép ifjú világ?
Már nem ragadoz dala árja többé.
Völgyben gőzölgő pásztorkalibák,
ront és teremt az egykedvű öröklét.
A képtelen harc kint-bent tart tovább,
tusakodik a soha és örökké-
de viszolyog az iszonyú igéktől,
a lélek már a hallgatásba épül.
Mert gyötrelmes a látás kínja, ha
megbomlik hirtelen a biztos eszme,
ha újra szét kell válogatnia,
mi a szilárd, mi tünékeny szerencse.
A puszta ország vad sivataga!
A szikkasztó szelekben tévedezve
temérdek lelke ütötten legörbed:
nem szeret semmit, de nem is gyülölhet.
Mert utoljára már csak ez marad.
Zúzott homlokkal próbált lehetetlen,
vérrögökké alvadt sötét harag,
megkeserült dac, mégis-újrakezdem,
a ragyogó, otromba roncs-szavak,
a néma hattyú a hideg vizekben,
hunyó tűznél tűnődni félig-ébren
a tündér változatok műhelyében.

 

 

 

Ahogy leghívebb mesterünk tanítja*

Ahogy leghívebb mesterünk tanítja,
az ész: kifogni minden kényszeren,
reszketve is, világ, gazságaidra,
mely minden élőn bokrosan terem,
s felfalja fészkét, mesebeli hidra,
nemet mondani mégis, kénytelen,
csukott ajkkal s nyitott szemmel, ha másképp
nem óvhatja az ember a magáét.
A magáét, de közös lázban égve,
s szégyenben is, ha, szabad akarat
kisemmizettje, búvik fedezékbe
a sérthetetlen csillagok alatt.
Az istenek halnak, az ember él – de
milyen kevés, ami közös maradt,
amit meghagyott a rosszkedvű évszak
annak, kinek nem jó érv az erőszak.
Aki a végső képletekre réved
nyugtalanul, bár annyi testközel
madártest-lüktetésű édes élet
szólítja fogható igéivel
egy még lakható sarkában a térnek,
annyi gyönyörrel lankasztó teher,
sóvár kívánság és kimondhatatlan
nyilallás az oly esendő anyagban.
S mivégre mindez? A közel s a távol
miképp lehet egy-szívű egy-alak?
És miképp, hogy a szenvedés s a mámor
túlajzott húrjáról szálló szavak
kiváljanak a soknemű homályból,
s valami pontos célba csapjanak?
S felépülhet, belőle, valahára
egy eszme-ország, mindenek javára?
Vagy az a végérvényesen személyes,
az a mással már meg nem osztható
fájdalom, melyet minden íze érez,
az a szétroncsolt élet mire jó?
Hogy tanúsítsa mégis: lényegéhez
nem férhet hozzá a kínvallató,
hogy nyomorában is sebezhetetlen
ereje a megsebzett néma testben?

 

 

 

Ragyogjon hetven csillaga*

Mert benne a forgó homály
megfényesül, formát talál,
mert legsötétebb éjjele
is bolygó lelkekkel tele,
mert benne egy égbolt delel
mozdulatlan jegyeivel,
mert benne százfelé hasad
s megáll a kerek pillanat,
mert benne az anyag tömör
teljességében tündököl,
mert benne az anyagtalan
mennydörgő-villámló folyam,
mert annyi formát meglakott,
kedvére váltott alakot,
mert benne a csend és a szó
egyforma tűzzel lángoló,
mert ha kimondja szavait,
minden hozzákezesedik,
mert szolga s király egymaga –
ragyogjon hetven csillaga!

 

 

 

Szárszó, november*

Hallani folyton hallani
gyötrött gerendák nyöszörögnek
reves panaszt a hajnali
keserű füst erezte ködnek
görcsfákon pincezöld selyem
szakállt eresztenek az odvak
eleven és élettelen
testek nyirokban taknyosodnak
itt-ott nyomok madárkarom
szálkás írása érthetetlen
gyűrött-fémforgács-fájdalom
sajog meszes hajszálerekben
az anyag roncsol s alakít
részvétlen terve hogy beteljen
az ember addig él amíg
magára vall nem maga ellen
az ember addig él amíg
tartaléka marad a hitre
míg fel nem éli érveit
meghajszolva és bekerítve
mind kopárabb mind érthetőbb
jeleket küld a rög a rögnek
elszabadult bádogtetők
délnek bukdosva mennydörögnek
valószínűtlen madarak
koszlott vászonháttérre dobva
helyben vergődve szállanak
a távoladó távolokba
konok bogárnesz tapogat
alakot vált a bűn az érdem
a kinn hagyott világ rohad
a híg terek talajvizében

 

 

 

Héraclius Gloss töprengései

 

 

 

 

Váratlan kegyelem*

Honnan ez a tündöklő izenet,
a ritkuló földön váratlanul
fellobbant kegyelem?
Egy szál jegenye éles rajza félig
a halvány hegy kiterjedéstelen
lapján, félig a már lombtalan égen.
Vagy szívünk félhomályos falain
az erek törékeny mintázatán
földerengő jelek.
A szemhéj narancssárga éjjelében
a hús homályos sejtelmeiből
már-már testté sűrűdő látomás:
egy töredezett arc megsajduló
káprázatában ó, micsoda évek
zúdulnak feledékeny sejtjeinkre,
nevezhetetlen érzések sötét
villámait lobbantva benső
égboltunk fényérzékeny anyagában.
Vagy egy ház megroskadt oromzata
fölött az ég világos lüktetése:
egy tömböt, egy formát kivág
az egynemű létezés anyagából
emlékeinkbe rögződő pecsétül.
És hangok is egy még meg nem szilárdult
világ morajló katlanaiból,
egy tenger habzó visszaáradása
hordaléka vak barlangjain át
a mozdulatlan csönd fészke felé.

 

 

 

A széltörésben*

Ezek a félelmes napok.
Vérző tetőkön szalmacsóva-
láng kap a tántorgó bozótba,
menekülő vadállatok
szívébe villám csap a távol
zajtalan forgó viharából.
Még két napig, még egy napig
a széltörésben szerteszéledt
maradék védhetetlen élet
rendezi zilált sorait,
készen, hogy a hagymázas álom
forró ködében útra váljon.
A szív, a szív is tudja már,
megtorpan a sebzett gerincen,
hogy a lakatlan nagy lapály
káprázatába letekintsen,
ahol egy áttört kékbe metszett
jegenye vékony lángja reszket.

 

 

 

A teremtés*

…majd felbúgnak az érdes sziklatorkok,
barbár tülkök egy ősvilági táj
forró sivatagában,
hol semmi sincs, fukar nyomai csak
egy magvaiba menekült világnak:
egy réz bokor vagy egy maroknyi száraz
fémforgács fű s talán valami élő:
vedlett madár, valószínűtlen állat
mészfehér ürüléke, fészke,
s valami moraj, tenger vagy folyam
túl a kopár gerincen –
megzendülnek az érdes sziklakürtök
az embertelen kékkel és ezüsttel
csillámló vagy vasszürke szirtek
barlangjaiban forrására gyűl
a szűkös lázas élet –
és hirtelen valami izgalom
villámlik át a földön és a menny
feszes selyemből örvénylő lilába
bolydul, s egy óriás verejtékgyöngyös arc
gyámoltalan prédául odavetve
a mély tántorgó rengéseinek –
A csigázott test görcse-lankadása,
a szakadozott zihálás csecsétől
a horpadó, feltorladó hasig,
a remegés a nyakszirt tollpihés
teknőjétől a csigolyákon át
a tompor tündöklő ikerhegyéig,
a ragadozó vadállatszagot
párolgó test sötét bozótja közt
az öl bársony falán-redőin át-
ütő harmat mohó kínálkozása,
a száj, a kéz, a hónalj és a combok
nyílása-zárulása,
mert egész lénye kész, hogy befogadja
a hímtagot
egy örökké érvényes pillanatra.

 

 

 

A szív a hús a csont*

Ahogy ez a lelassított vihar
hol visszfogott hol nekieresztett
idegenszerű hatalmaival
koptatja marja ezt a színevesztett
vidéket ahogy még meg-megnyilall
a tüze egy váratlan égitestnek
ahogy a márgás pusztaság határán
kirajzolódik egy otromba bálvány
egymáson át dereng a volt a van
hol ez hol az képzik meg élesebben
úgy rémlik olykor lenn a lángtalan
égő katlanban egy bevégezetlen
ösztön tétova szándékaiban
egy óriás test lüktetése rebben
és mintha még átütne holmi vékony
világosság a rothadt hulladékon
Himlőhelyes táblákon elveszett
karavánok inognak át a távol
csigahéjbolton halvány erezet
csak sejthető jelentéssel világol
gazdátlanul kallódó nagy kezek
ütköznek ki az esztendők porából
s a sérülékeny lények földi teste
halálos gyöngeséggel bélyegezve
Bitang vénségem márgaarcú társa
e lakatlan föld barlangjaiból
induljunk maradék holmink elásva
az immár végérvényesen komor
egek alatt ziháló utazásra
a láthatár felé hol összeforr
az óceáni szelek járta ritka
levegőben víz égbolt parti szikla
A szív a hús a csont sötét virága
elvetve sarjad láthatatlanul
a szív a hús a csont fekete máglya
poklára vetve romlik alakul
a láz a reves csont húsát lerágja
a szív a hús a csont törvényt tanul
mindent feledve s nem feledve mégse
az alakot vesztő nehézkedésre
De szigonyfejjel-törzzsel felfelé tör
de visszaszívja egy mohó torok
de lángját újra felfuvintja vérbő
virágaival romlatlan forog
a kert de túlhevült naprendszeréből
egy-egy felesleges bolygót kidob
de lángol hogy magával feleselve
beteljen egy fehérjecsöppje terve

 

 

 

Asszonypanasz*

Hiszen mi egymást mégis hogy lehet
nincs szeme szája csak a gyűlölet
nincs combom farom fogni keze csak
az oktalan meggyűlő indulat
csak a szederjes nincs-mit-mondani
csak kiökrendett gané-szavai
De hiszen mi egymással napra nap
ízét szagát ízemet szagomat
hisz egymásban száj szájat kéz kezet
és mindörökké és mégsem lehet
Hisz egymással mi egy-test egy-gyönyör
álmaim forgó üregeiből
eszméletem színéig felsajog
ha még lehetne valahogy sehogy
hiszen a szó a csend mindennapok
kőgörgeléke csontházon kopog
Hiszen mi egymást zsákutcába fut
a salétromos omló alagút
csak rothadó szemét csak matt kova
mészkősömör sehonnan sehova
ha a feszültség valahol kicsap
gyújtózsinór-sistergés pillanat
Hiszen mi egymást villog mint a kés
dúlt járatokban mészhéj-recsegés

 

 

 

Aszály*

Lángban-homályban áll a nap.
Lázas, lobos sikátorokban
varas gyíkbőr tető alatt
sárga, alacsony szél szalad,
gyér füsttel hirtelen kilobban.
A tehetetlen délutánban
hallani mégis: valahol
forró szemetet, port sodor,
felkap s elejt valami áram.
Mintha iszonytató teher
alól most nyomakodna fel
tüskés halántéklüktetéssel,
félig beforrt sebeivel
kínlódva s fel nem adva mégsem,
egy megnyomott, otromba fej.
Romló anyagban, megapadva,
kocsonyásan tapad a plazma
az összeesett sejtfalakra.
Az üledék alól kiásott,
színehagyott, szövete-vásott
arcon a földalatti évek
tüzében csontig beleégett,
célszerűtlen futó vonások.
Hiába volna ezerennyi
időbe, térbe belevetve.
Hiába fészkel meg lakatlan
sorsokban, elhagyott alakban.
Esélyek múlnak el felette,
s értelme nem tud megjelenni.

 

 

 

Az elhagyott színtér*

Lompos madár, lassan mozog,
nehézkesen a fára zökken.
Szél mossa szét a bírhatót
egyközepű foszló körökben.
A hegyélen sötét bozót-
tűz készül, lobban füstölögve.
Egy élőlény a messze hőtől
megperzselődve visszahőköl.
Az elhagyott színtér lakatlan.
Nem a gorombán összeácsolt
nagy gerendák tagolta bádog-
tetős, rücskös-polyvás agyaggal
tapasztott elporló világok –
A hólyagos falak közötti
valamennyi valaha volt
képből, helyzetből költözött ki,
s vesztett a lélek alakot.
Honnan jön mégis ez a fényjel?
Elmosódó üzenetével
ott marad szemhéjunk alatt.
Van úgy, hogy a visszhangos éjjel
színén arcok homálylanak.
Fakó arcok redőiben
esztendők érdes üledéke.
S elforognak a színtelen
álmok fullasztó közegébe.

 

 

 

Mikor kormozva csonkig égnek*

Mikor kormozva csonkig égnek
gyertyái a bitang határnak
mikor az édes semmiségek
szétzüllenek s új rendbe állnak
mikor a forgó porgomolyból
a hatkor még hályogos égalj
lapján egy hangra visszafordul
az egyetlen-test seregélyraj
mikor rekedtre vált az ünnep
részeg kedve mikor a vásott
szövedéken már szembetűnnek
a kopások a szakadások
mikor komorabb napra készít
a reggel s görcsösen köhögve
valami jármű elenyészik
a rothadt cefre szagú ködbe
mikor még szinte észrevétlen
foltokban érdes pikkelyekben
kiütközik a szép szeméten
valami jóvátehetetlen
s a szeszélyes mintájú forma
felfedi az élesre ajzott
tekintetnek gyorsan romolva
a pontos vékony szálú rajzot
mikor a szín a fény az árnyék
az anyag szaga íze nedve
bekerítve és fenyegetve
csak mondja mondja a magáét
mikor a fák még lobbanékony
hevükben megmeredve állnak
mikor a nyirkos hasadékon
minden az érett magra árad
mikor vékony álmában odva
melegében mindenre éber
érzékeivel ösztönével
figyel a készülő zajokra
amikor álmában az állat
megérzi közelét a teste
éjszakájában tévedezve
az övénél nagyobb halálnak

 

 

 

Hogy ezt hogy így értem de mégsem*

hogy ezt hogy így értem de mégsem
mert készen ki lehetne készen
hol milyen világvégi fészken
nevelte dühét rombolásra
jajongva ront bőrömmel érzem
ing-reng ahogy zokogva rázza
ahogy markolja és csigázza
ahogy a semmi rést a részben
ahogy szétárad az egészben
megroppan gyönge gyönge váza
de készen ki lehetne készen
hol hozzád út a szenvedésben
jajongva ront a szél a házra
én meghaltam már de te élsz nem
hogy ezt hogy így értem de mégsem

 

 

 

Mert szomjúhozva mert kétségbeesve*

Mert szomjúhozva mert kétségbeesve
mert minden áldott este minden este
mielőtt a tisztátlan ritka álom
goromba szőrzsákjába durva
szövésű semmijébe hullna
szétzüllő napom szomjúhozva várom
hogy mégis az innenső partra vesse
az esztelen remény hogy mégse mégse
egy nyüzsgő óceán hullámverése
hogy itt álljon hogy itt előttem álljon
ki testemben testetlen tévedezve
mert szomjúhozva mert kétségbeesve
hogy szóljon hogy mi ez mit kell csinálnom
amíg még itt még innen a halálon
végre megjött de rám felém se nézett
pedig a lélek testté lett egész lett
szemem szám bőröm tudta még de rajta
felismerhető nem volt semmi részlet
meztelen volt csak altestét takarta
keskeny vászonpólyába volt csavarva
úgy haladt ahogy kedvük ellenére
megidézett közönyös jelenések
térnek hányattatásuk színhelyére
külön időmbe mily isten vetette
oda ahol gyermekkorom folyója
mohos hegyek közül kilép a síkra
jön keletről lefordul délre szirma
alatt sásvár felé nagy ívet írva
a vízbe bukott és látszott a vízben
valószínűtlenül fehér mezítlen
teste körül hogy hullámzik a pólya
iszonyúnak tűnt mégis gyönyörűnek
ahogy lélegzettelenül lebegve
túl súlyos fejével előre süllyedt
és fogtam és magamhoz szoritottam
és érzett a kis testben rohamokban
lágy rándulások sorozata robban
és szomjúhozva és kétségbeesve
akartam hogy kiszakadjon a testem
kötéséből még gyönge gyönge teste

 

 

 

A klinikán még egyszer*

A klinikán még egyszer látni kellett
amit de másképp néhány napja volt csak
hogy emelkedik süllyed pőre melled
gép segítette hogy légszomjad oltsad
simogattam kék folttal tele ványadt
karodat s ingerült fájdalmam alján
túlfelén a reakcióhiánynak
éreztem mégis ott a fiatal lány
s kívántalak iszonyú szerelemmel
Tán bolyonghatott még valami lélek-
formájú benned vagy mit tudom én mi
hisz rászedett szíved még egyre bírta
bár koponyádból csorgott el a véred
a képernyőre makacsul az élet
talán szabályos cikcakkjait írta
de amiért értelme volna élni
vak útján már nem volt módom beérni
Hisz tudtam én régóta öreges lett
járásod lett aminek lenni kellett
hogy lazult-romlott ez vagy az a részlet
de öregen is szerettem a tested
a mégiscsak hibátlan szép egészet
történhetett s történhet még akármi
tudtam húsodban ízedben szagodban
megismételhetetlen alakodban
marad a pusztulásnak ellenállni
bevehetetlen még valami fészek
ifjúságod vad édessége ott van
s ha meztelennek láttalak az éhes
kívánság ugyanúgy ajzotta testem
a közösülés kiismerhetetlen
a részletekben teljes gyönyöréhez

 

 

 

A sárga ruha*

hol milyen külső sötétségre vetve
nagy nyár színe szerelem színe sárga
torokhangodra lenvirág szemedre
alul bő felül feszülő ruhádra
áttetsző keskeny kékeres kezedre
hűvös érintésedre melegedre
az átkóborolt hosszú délutánra
nagy nyár színe szerelem színe sárga
de merre is talán a kecske-hegyre
vagy fel egészen a hármashatárra
húsdombjaidra lüktető hasadra
dombos csípődre suhángderekadra
már engedékeny derekadra szádra
hajad szárazvillám-zuhatagára
nyáron-szeplős meleg bőrödhöz érve
homályos fényből fényes félsötétbe
először az ürömi utca hétbe
először a hűvös támlás diványra
először akkor így együtt veled te
vetkőztél nem én vetkőztettelek le
már elvált asszony s még merő szemérem
nyár volt és mégis túlságos fehéren
sütött rám nagy formáival a tested
füsttelenül egyetlen lánggal égett
huszonhét évem huszonhárom éved
nem húztad fel ahogy más nők a térded
de elhagyott csak elhagyott szemérmed
tudtam erőszakos nőstényszagodban
ott van édes megváltatásom ott van
hogy itt hogy most hogy végre-valahára
fekete-üszkös időm lángra lobban
s verejtékes testem reszketni kezdett
nagy nyár színe szerelem színe sárga

 

 

 

Héraclius Gloss töprengései*

Mióta járom egy lefokozott lét
káprázatokkal vemhes folyosóit,
ez irgalmatlanul körülhatárolt,
de sejtelmekkel villámló sötétet?
Mert ha igaz, hogy vándorol a lélek,
alább vagy feljebb, már kinek mi jut,
s legfeljebb az marad előtte rejtve,
hogy mily akarva-akaratlanul
tett vétkekben találtatott bűnösnek,
és talán az is, hogy miféle mérték
szerint vetették latra tetteit,
ha igaz hát, hogy vándorol a lélek,
elménk beláthatatlan terein
nagy seregek vonulnak mozdulatlan
egymás lakatlan sorsain keresztül,
s emlékezetünk roppant súly alatt
egymás fölé torlódott rétegek
áttetsző földpát- vagy matt palatömbje.
Honnan különben egy-egy felszökő
homályos álomkép vagy foghatóan
világos rajzú részlet, épp csak
valami összefüggésből kivetve?
Honnan különben szorongásaink
földalatti sújtólég-robbanása,
két szemünk közt a keskeny félelem,
egy alacsonyabb rendű létre valló
riadalmaink vágtató bozótja?
S honnan egy fala-omló pillanat
oktalanul fénylő gyönyörűsége,
s micsoda sodrás hajt egy ismeretlen
barlang alacsony pézsma-éjjelébe
a hús fekete éhétől ütötten?
Vagy nem érzem-e, hogy szűk koponyámat
hogy feszíti homorúbbra a vágy?

 

 

 

A szobrász*

Szerszámai, alkalmatlan kacatja,
az össze-vissza görbült vashuzal-
gubancok, rozsda-pikkelyekbe málló
bádogdarabok, meghorpadt edények,
kicsorbult kések, vésők, kalapácsok,
s durvábbak is: agyag csiszolta
ásók, kapák, tükrös szerszámnyelek
közt csak a szűkös léténél nagyobb
vágyakozással, vagy mit tudom én:
egy őt magát túlélő olthatatlan
szomjjal nyújtózott túl a foghatón,
odáig, ahol egymás vak szívéig
fénylenek az árnyéktalan fogalmak,
ahol a már nem mérhető feszültség
iszonyatos hevében összeforr
a szitakötő-remegés s az írisz,
ezen a hasadozott fennsikon
vakon keresve a lázas anyag
tapinthatatlan édes lüktetését,
egy madár tolla melegét, a rózsa
gyöngyház-hús bujaságát, egy levél
túlfinomult csipkézetét vagy érdes
csontrendszerét egy hosszú búzaszárnak,
e pengékkel s pihékkel remegő
fojtó fészek-magányban,
és körül vaktában egymásra hányva
az elnagyolt tehetetlen koloncok –
egy tétován próbálkozó vonal
váratlan megiramodása-íve,
egy nyitott száj a kőben, szinte hang már,
vagy öt szikár ujj majdnem-mozdulása.

 

 

 

Sötéten, fényben

1946–1950

 

 

 

 

Az elesettek

 

 

 

 

Az elesettek*

Adjuk hát végre meg magunkat,
nem érdemes szaladni.
A gyengéket elfújja a szél,
az erősek még jobban összetörnek.
Heverjünk el az őszi fák közt,
a föld alatt már némák
a nyári bogarak,
tele leszünk mi is az elmúlással.
Megállt a nedv a fákban,
elfojtott lélegzetünk alatt
halljuk a sápadt gombák
pattogó neszét.
Odúkban alusznak a baglyok,
szemeinket a pókok
vastag hálóval teleszőtték,
nincs éjjel már, se nappal-
Feküdjünk csak. A füvek is
visszabújnak a földbe.
Holnap kinyújtott ujjainkon
romolni kezd a hús.
Holnapután zúgó eső jön,
átveri a lomb nélküli fákat,
fehérre mossa majd
elvesztett csontjainkat.

 

 

 

A fáraó*

A fény megritkult foltjain
erezve fut fel az este,
tompa szavaim eldobálom,
mint a színvesztett köveket.
Nézek egy halott madarat,
tegnap még meleg volt a tolla,
ma hangyák hordják szét húsát,
holnapra már csak csont marad.
Kószál a szél a kövezetlen utcán,
éles port ver a fákra,
halkan neszez az ablak
elszürkült üvegén.
Így heverhet a fáraó,
s halott teste megérzi,
hogy horzsolja a piramist
a sziszegő homok,
s míg a roppant csendben
az egyhangú nesztől
megrémülnek a szobrok,
s szájukról a mosoly lekopik,
fekszik meredten ezer éve,
s éjszakánként az istenek
merev, kénsárga arcán
kivésnek egy-egy ráncot.

 

 

 

Éjjel*

Nem tudtak még a lassú órák
kalapácsai összetörni,
nem hajolnak hozzám a fák,
némák a lángoló madarak.
Egészen bennem él az éj
kifájhatatlan szürkesége,
szétszórt keserű szavaim
senki se szedi fel.
Az árnyék hosszan rám zuhan,
eltátott számon sűrű csend ül,
homlokomról az éjszakát
kezem kínlódva tépi.
A puszta utcán kóborol
valami könnyű, árva árnyék,
a hold a barna foltokon
sárgán, hidegen elgurul –
Reggelre majd a szürke köd
hosszú csíkokat húz az utcán,
és dermedt számról földre hull
a széthasadt kiáltás.

 

 

 

Bűntudat*

Viharok hátán táncolnak szavaim,
háborgó tengereken.
Hogy szorítsam falak közé
a tértelen szédületét?
Hogy vessem ki magamból
a szakadt mélységeket,
hogy a fájdalom őrülete
köveknél foghatóbb legyen?
Sírjatok mindannyian,
takarjátok el szemeiteket,
ne lássam a törött virágokat,
a bomlást, mely mindenben ott van.
Kín és gyönyör lakik mibennünk,
vágy és undor, béklyózott repülés.
Lángjaink naponta kigyúlnak,
naponta több lesz a hamu.
Gyökereink a földet átverik,
ott a sötétség hullámzása zúg,
ereink maró savakba érnek,
húsunkba félelem költözik.
Ki az, ki lényünket kioldja
a formák börtönéből?
Ki bontja fel bennünk az átkot,
a megkövült igét?
Elindulok magamra lelni
sápadt színek, hűvös kövek közé,
míg alázatom roppant falai alatt
porszemmé enyészek.
Imádkozzatok értem a csillagokhoz,
keresem a rózsaillatú csendet,
mert elköltözött a homlokomból
a márványoszlopok nyugalma.

 

 

 

Jóság*

Egyszerűen és átlátszóan
lebegünk a világ dolgai fölött,
mint a súlytalan madarak,
mint a levegő, mint a semmi.
Nem akarunk semmit, de éjszaka
vágyaink lila lánggal égnek,
s reggelre megszületnek bennünk
a föld, a nap és az állatok.
Mi vagyunk a föld, a nap és az állatok,
a lassú folyók és a messze
hegyek hullámzó éneke,
határtalan alázat.
A földért és a fákért és az égért,
az állatokért és az emberekért vagyunk,
a kemény falakon áthatolnak
remegő sugaraink.
Megértésünkben felolvadnak a kövek,
az utak összefutnak,
szemeinkből a földre
a jóság szüntelen zuhogása árad.
Érezzük ereink lüktetését,
időtlenek, határtalanok vagyunk,
s magunkba oldjuk
az újuló és porladó világot.

 

 

 

Lélegzik a homály*

A dolgok héja véknyabb a papírnál,
a lényeg burka fény és sűrű szín,
mint a nyugvó vizek,
a külső világ teljes és sima.
De este meghasadnak a házak,
minden levetkezik,
széthajolnak a kemény vonalak,
s a megnyílt titok mélyebb a titoknál.
Belénk futnak a folyók,
tágabbak vagyunk a tavaknál,
a földre fekszünk, és a csendben
halljuk a magvak pattanását.
Nagy tüzeket raknánk, de nincs erőnk,
foltok mozdulnak a bozótban,
bőrünkön sárgán lobog
a félelem –
Sötét hullámokon lebeg a világ,
fel, le, fel, le, fel, le,
a fák hajlongásaiban
mozdul a rejtett élet –
Fekete ködökben forognak
szemünk előtt a csillagok,
s a nagy állatok egyhangú
lélegzetében halljuk a homályt.

 

 

 

Őserdő*

 

1

Csendesen inog a táj a kék vizekben,
mozdulatlanul lüktet a világ.
Gyűretlen bőre alatt felemeli fejét a bogár,
ilyenkor elejtjük a nagy husángokat,
s iszonyodva a bozótba nézünk.
 

2

Nem félünk az erős állatoktól
és szomszédaink hegyes fegyvereitől,
de a nagy tavaktól meg a hallgatag
vastag derekú fáktól félünk,
mert bennük lakik a vihar.
 

3

Mikor kialusznak a nagy tüzek,
a kék hegyek barlangjáról álmodunk.
Apánk járt arra, s fürge nyilat hagyott
az elefántban, aki a bejáratot őrzi.
 

4

A zsiráfok pettyességét nagyon szeretem,
odaadnám érte piros tollamat,
a zebrák csíkjait is szeretem,
meg a nagy majmok sárga fogait,
de azért legjobban magamat szeretem,
mert színes köveket gyűjtök a parton.
 

5

A zöld kőből, amit a folyó fenekén találtam,
bogarat faragok neked,
mert szépek a fényes zöld bogarak,
mikor a fehér virágok alatt pihennek a napban,
s együtt örülünk az állatokkal.
 

6

Reggel kimegyek a rétre,
tenyerembe gyűjtöm a harmatot,
hosszú szálra fűzöm, mint a gyöngyöt,
nyakadba akasztom, szép legyél,
sokáig őrizzen meg téged,
s vele együtt szívjon fel a nap,
akihez naponta énekelünk.
 

7

Színes tollak alatt őrzöm az oroszlán szívét,
mert nagyon erős állat ő.
A gyors folyókat biztosan járja csónakom,
a sziklák visszabuknak a mélybe,
a nagy hüllők is félrehúzódnak előlem,
csak szemük izzik hidegen, mint gonosz tüzek,
de összezárják páncélos szájukat.
 

8

Kibontott hajjal ülnek az asszonyok a fűben,
azért hajladozik arra a madarak éneke.
Szép telt napok gurulnak el a fák felett,
a fény kibuggyan, mint az érett gyümölcs leve,
mindenki él –

 

 

 

Lomha halakra*

Néha a bókoló virágok
végső egyszerűsége érint,
gyümölcsöktől elszakad
a sárga illat,
bogarak zümmögése ragyog
a fénnyel csorduló levegőben.
A folyó partján megállunk,
a lomha halakra gondolunk,
ahogy a zöldsugarú mélység
soksíkú ragyogása alján
villogva járnak –
s leborulunk a nap előtt.

 

 

 

Nyugalmas éjszaka*

Lomha bivalyok szeméből előballag az éjszaka,
a föld ezüst folyókat fon fekete hajába,
bolyhos lepkék pihennek homlokunkon,
tele jázminok alatt szunnyadunk.
Barna kenyeret ettem az este
és parázson sült halat.
Békesség néktek.
Mozdulatlanul hömpölyög a nagy folyó,
a fák meghajolnak egy kicsit a csillagok súlya alatt,
a tücsökzene átlátszó oszlopokat rak az ég alá.
Halkan evezz, ne verd fel az alvó vadkacsákat,
emlékezz barna kenyerünkre.
Elpihenünk mi is a fáradt madarakkal,
nyugalmas lugast fontam menedékül,
meghallgattam az éj hangtalan csobogását,
a pelyhek súlytalan lebegését,
a nehéz köveket,
s megtaláltam az utat is.

 

 

 

Révület*

Zöld fényben úsznak alant ragyogó tájaink
ó mulandóság izzó tükrök hétszínű
villogásai közt egyre testtelenebb
vágyak suhognak szállnak alá a mélybe
az a fojtott zene is ott parázslik
a bársonyéj táruló fényessége alján
buzogj buzogj a rózsakelyhű forrás
hajdani arcunk őrizője
oszlopok árnya övezi tiszta homlokunkat
sötét gyönyörbe hajló fájdalom
remeg az elfelejtett partokon
ingó füzesek úttalan útjain
valaki jön felnyitja álmos szemeinket
kitárulnak az érckapuk zengő szárnyai
s mi önfeledten nézzük arcunk szétfutó
lebegését a szélben bomló felhők szirmain

 

 

 

Emlékeink*

Levelek lebegése, virágok lélegzete,
elvesző nyomok a hóban.
Sárgák, mint a kialvó csillagok,
kékek, mint a halottak éneke.
Messze hegyek, kövek és madarak,
bokrok és fák és tavalyi füvek,
nyissátok meg az utakat
zajtalan lépteinknek.
Vadlibák elhaló énekében
megszületnek egykori napjaink.
Elindulunk a ködös utakon
az elvesző liláskék ég felé.
A nádasok egyhangú zúgásában
hallgatjuk halott szavainkat.
Érett, fanyar gyümölcsöket eszünk,
és bolyongunk a tegnapi réteken.
Heverünk a kökénybokrok alatt,
a partok zajtalanul hullatják göröngyeiket,
homlokunkban kilombosodnak a fák,
fellegek futása az életünk.
A patakokban és a hegyi kövekben,
a fákban és rögökben
és a súlytalan madarak
lebegésében élünk.
Kinyújtjuk átlátszó kezünket,
ujjainkra pillangók szállnak,
eloldott életünket
tengerek hullámzása hordja.

 

 

 

Ragyog a föld

 

 

 

 

A víz a víz*

a szélben áll két keze röpköd
szélfútta virág szirmai
átlátszóvá mossák a fény
hosszú hullámai
a lepkék megpihennek arcán
mert immár végképp egy velük
erdők vizek vele dalolják
egyforma énekük
a víz a víz a drága víz
partjára száll egy nagy madár
két szárnya közt tarkán lobog
az álombeli táj
a hulló napból visszanéz
csodásan virágzó szeme
nyírfák húrjain zeng tovább
a gyöngyöző zene

 

 

 

Félelmes napok*

Bozontos csend és félelmes napok.
Rózsára, tóra, darazsakra,
álmodban fenyvesekre révedsz,
sűrű lánggal égnek az árnyak,
villog mézszínű gyanta.
Virágok arcukat eltakarják.
Szikrák pattannak hűvös égen.
Lélegzetvisszafojtva hallgatózunk.
Vadlibák, halott nádasok
sárgán úsznak a szélben.
Este Isten zajtalanul bolyong.
Dombok háta vérben tündököl.
Megindulnak a rozsdaszín hegyek,
és fák szívében tűzzel felparázslik
az irgalmatlan fény, a kínzó mély gyönyör.

 

 

 

Sötéten, fényben, gyors esőben*

Itt laknak ők. Sárban, homokban.
A lakott föld határa itt van.
Fagyos göröngyök dübörögnek
félig felejtett szavaikban.
Gyermekeiket szél cibálja.
Testvéreik nyugton hevernek.
Fehér csontjukból hűlt porukból
erős, nagy ágú fát nevelnek.
Vágyaik régen elfeküdtek,
mozdulatlan, penészfehéren.
De álmaikban tele földek
úsznak a lassú sodrú mélyben.
Ha egyszer-egyszer virradatkor
a nap halott arcukba lobban,
a karjukat az égre tárják,
és állnak elragadtatottan.
Csontos kezük csak néha moccan.
Tüzek lobognak. Lucskos ősz jön.
Sötéten, fényben, gyors esőben
feküsznek elszéledt mezőkön.

 

 

 

A megváltottak*

A madarak kezükre szállnak.
Ismerik az erdők vadait.
Napos patakra járnak inni.
Gyér szavaikban csend lakik.
Beszélgetnek a fellegekkel.
Értik a csillagok szavát.
Lábuk előtt gyíkok pihennek.
Ujjuktól kizöldül az ág.
Mint akik mindent elvégeztek,
lehántották a vágyakat.
Már semmi dolguk a világgal.
Járnak nagy, néma fák alatt.
Az arcuk kénsárgán világít.
Fejük körül fénylő azúr.
Tekintetük hegyek nyugalma.
És meghallják, ha szól az Úr.
De néha karjukat az égre
tárják, mikor felkél a nap.
Szívük merő egy nyugtalanság,
s pogány igéket mondanak.

 

 

 

Fényben viharban pengeélen*

Lányok lányok hajnali szélben
virágok tépett lobogása
micsoda istent mutogat
a távoli erdők rácsa
Már ocsúdik a föld nehéz
tagjaiban hígul az álom
Ismeretlen növényeket
nevel az ég a láthatáron
Magasságot mélységeket
micsoda erő kapcsol össze
Hagy bírhatnám ki színtelen
szavaitokba börtönözve
Az ég áttetsző falait
erős ragyogás veri át
fényben viharban pengeélen
villog a roppant tisztaság

 

 

 

Ragyog a föld*

 
Ragyog a föld,
a mezők meleg szíve dobban.
Lehet, hogy így akarja Isten,
és minden úgy van jól, ahogy van.
 
Kék vadszeder.
Szűk ösvények bozótba futnak.
Mandulák közt fürdik a fény
színén a tarka lángra gyúlt nap.
 
Helyet csinál
a völgy borzongó vágyainknak.
Kék tisztaságba öltözött
hegyeink hullámzása ringat.
 
Feküdj hanyatt,
már elborult az ég feletted.
Szemedre bolyhos csillagok,
sötét, foszló szirmok peregnek.

 

 

 

Áhítat*

Hűs víz csobog. A templom
ragyog a ritka ködben.
Felleg jön messziről.
Felegyenesednek a füvek.
Felleg jön, fehér, mint a gyolcs,
angyalok suhannak.
Ez az áhítat ideje,
névtelen alázat.
Harmat hull,
énekelnek a hegyek és a fák,
galamb száll, lélek madara.
Ez az áhítat ideje,
ez a titkos fény ideje.
Szemünk virág, szeretetünk
világít, mint a csillag.

 

 

 

Dél*

Fészkében ül a mozdulat.
Delente súlyos nap ragyog.
Haragoszölden gömbölyödnek
a levelek közt a diók.
Szárnyát rezzenti a darázs.
Gyanta csorog az ághegyen.
Mozdul, helyet keres az alma,
hogy szebb legyen, hogy jobb legyen.
Piros taréját rázogatja
fehér kotlónk az udvaron.
Pincehűs kutak csobogását,
szekerek zaját hallgatom.
Így fürdik bennem szüntelen
a gazdag, sarjadó világ.
Illetetlen és remegőn,
mint folyóban a parti fák.

 

 

 

Láng gyűl*

Láng gyűl gesztenyefák angyalzöld lombja mélyén
ragyogás lüktető napok sűrűsödnek isten
tűzbe mártja izzó szivárványtarka szárnyát
felettünk áll világos levegőben átlátszó sasmadár
kardként éles fénnyel hadakozik szikrás
pengéket villant a gyémánt ég boltozatán
rabul heverünk fegyverei éles forgatagában
láthatatlan szálak kötözik remegő szárnyainkat
álomban hallod ritka csendben pattognak
kertjeink zöld sodrában habosan úsznak a bokrok
csend ezüst páncélban őrködik a völgyek előtt
hegyi patakban sziromhullásban szerelemben
lányok sziklák érdes tenyerén hajladozó
ének igézetes forrás hangjára figyelnek
fehér szavakat mondogatnak szüntelenül
kerteknek kardnak átlátszó sasmadárnak

 

 

 

Mintha aludnál

 

 

 

 

Gömbként összecsukódik*

foszló utaink fekete zizegése nem alszunk
meg-megrándul a kásás fényben a vad táj
ez az a pillanat amikor indul a hörgő
mély rengés tarajos gyürüzése
hallani szüntelenül zúg a távoli szél is
szirmát szórja a csend idegen madarak
mozdulnak a lassan forgó füstgomolyokban
mígnem a föld tépett peremén elenyésznek
nyirkos kertek alatt fekszünk most
fojtó gőzeiben síkos meleg ágyon
gömbként összecsukódik a korhadt nádas
levegőtlen tere a sűrű eső suhogása
feltetszik a hajnal kondul a ritka magasság
hosszú haját a folyóba füröszti a fűzfa
villognak a nap hűvös pengéi kitárul
az ég áttetsző csarnoka élesedő kupolája

 

 

 

Egybegyűlének*

Magként az idő rothadó húsában,
rabjai álmainknak,
a fehér csarnokot nem feledjük, a fehér
oszlopok sorát, sziszegő tüzeket.
Mint akit a kígyószemű ég
bűvöletébe ejtett, ama rejtett
forrás hangja igézett.
Mint aki szabad, mert semmije sincs.
Tűz és lélek. Sebesen zúgó szélnek
zendülése. Bibliabéli galamb.
A pásztor éjszaka kiállt a hegytetőre.
Egyedül az idő homályos mélyén.
Iszonyú tölgyek zúgtak iszonyú szélben,
egymaga állt az iszonyú szélben.
Tüzek égtek körben a hegyeken,
mert egybegyűlének mindnyájan
egyakarattal.

 

 

 

Kígyó*

 

1

A kárpit meghasadt.
Mint aki tükrös ragyogásba szédül,
kín és gyönyör szaggatja, kettős szerelem,
ki nem alvó villám.
Isten, ki egyszerre húz s taszít,
messze égen izzó csodálatos szem,
megrontó s bűvölő.
Kígyó, ki testét hímbálja sziszegő fényben,
egyenes testét a felszín alatti fényben,
nem is test már, határ nélküli tánc,
delejes körök szüntelen gyűrűzése.
 

2

Mikor a színek pohara kicsordul,
tengermélyi virágok
fojtott izzása erősül,
héját szétveti telt ragyogás,
a madár a szél tornyára száll,
a mindenség közepében.
Nem mozdulat már, s még nem nyugalom.
 

3

Így szólok magamhoz: te menekülő,
te megvert, megigézett, nem magadé,
a fény teste egyre szilárdabb,
tétova mozdulatod tovaterjed
a víz alatti ragyogásba zárva,
a mindenségbe zárva –
 

4

A napok fényesen
suhannak bennem:
halak a vízben.
A napok feketén
zuhannak bennem:
kövek a mélyben.
Oszlopok közt a csend
visszhangos csarnoka tárul.
Oszloptól oszlopig
riadt vadként menekül a hangom –
szabadon – rabul
szabadságom félelmes börtönében.
 

5

(Messze égen izzó csodálatos szem,
kígyó, ki testét himbálja sziszegő fényben,
egyenes testét a felszín alatti fényben.)
Rabul, a nap átlátszó kapuja bezárult.

 

 

 

Hallgasd hajnali szélben a hangot*

Mélyen a felszín alatt a fekete folyók zuhogása
fekete folyók sorsunk napjaink tajték-vonulása
mikor szemünket lehunyjuk látjuk a lüktető napot
szirmát bontja az ég a virradatok s az alkonyatok
Lehet hogy ezen a tépett réten szunnyad a jövendő
vágyunk verdes a szélben a szélben lobogó kendő
eressz el te is eressz el mondd ki a béke igéit
sose látott rengeteg erdők időtlen igézete szédít
lehet hogy meghalok hallgasd hajnali szélben a hangot
nád zizegése víz sziszegése sötét vízalatti harangok

 

 

 

Mintha aludnál*

Tűzzel izzik az árnyék
a forró szelek évszaka ez
haragosan zúgnak ilyenkor
távoli tölgyesek
Gyűszűvirágok nyílnak a kertben
kelyhük füstölve ég
kábultan földre hull ha
szirmukra száll a méh
Ragadós nedvet izzad az ág
és földre hajol
Mintha aludnál az út
egyszer csak elfogy a lábad alól
ez már a lápvidék
homályos pára felette
lebegő nagy szitakötők
ülnek a forró fellegekre
a víz felett villognak illetetlen
milyen pazarló pillanat
szárnyuk hegyén a rezzenések
gazdag szeszéllyel játszanak
Itt buja fű tenyészik gólyahír nyit de lenn
a zöld alatt rejtett erek sziszegnek szüntelen
lépted nyomán a süppedékes földből
a víz mohón mindenfelől előtör
holnap magasra nő ezen a helyen is a sás
a folytonos teremtés egykedvű változás
ó beljebb már a fordított bozót
az égerfák gyökere vízbe lóg
és remegő növényzet közt lebeg
az arcod a homályos mély felett
érzed hogy vonz a víz s egyszerre csak a vad
hurkos hínárszorítás rád tapad
belülről látod mint sugárzik át
a gyűrűző rezgésen a világ
s a vízszintesre ferdült fény alatt
köréd gyűlnek a lomha nagy halak
(nyitott szemmel heversz síkos csigák között
szakállas hallgatás nő benned kívüled és lassan megkötöz
a víz színén virágszirom hintázik fenn a nap
hallod hogy bugyborékol a sűrű lágy iszap)
Mintha aludnál
az út egyszercsak elfogy lábad alól
tárul a hajnal kelyhe
s ismét összehajol
az arcod most homályos mély felett
remegő zöld növények közt lebeg
Mintha aludnál
nem emlékszel és semmit sem feledhetsz
A roppant meleg éjszaka
körötted egyre fényesebb lesz
Áttetsző közeli tűz
fénylik a füvek alól
Tárul a napok kelyhe
s ismét összehajol
(belülről látod mint sugárzik át
a gyűrűző rezgésen a világ
virágszirom a víz színén a nap
érzed hogy bugyborékol a sűrű lágy iszap)

 

 

 

Mint aki torkáig zabált*

Mint aki torkáig zabált,
s most öklendezik, émelyeg,
érzem, emészthetetlenül
úsznak bennem az emberek.
Fejetlen, lábatlan-kezetlen
törzsek, testetlen végtagok.
Rágatlan, ronda étkeimmel
lassan magam is egy vagyok.
Bűzlik a rothadó szemét.
Idétlen koldus ténfereg,
heges testét vinnyogva rázza.
A porban taknyos gyerekek.
Huhogó kéményen kiszállnak
beesett mellű asszonyok.
Tevék vonulnak habos égen.
Suhognak éji záporok.
A próféta pusztába megy.
Hasát vakarja szótlanul.
Szemére húzza szőrcsuháját,
és egykedvűséget tanul.
Vergődik s csúf porontyait
szüli a szennyes éjszaka.
Vonaglik, tágul, ráng a hús
megcsúfolt, undok folyama.

 

 

 

Menetgyakorlat*

Vízből kel ki a szörny.
Lomhán a partra zökken.
Összehúzódik, nekilódul,
sűrűsödő időközökben.
A felfordított ladikok közt
a bizonytalan test kiterjed,
mohó étvággyal rángva szívja
a tájat egyre beljebb.
Mikor az egy ütemre lépők
zajától visszhangzik az út már,
lapos nézése felszökik,
a házakon pásztázva ugrál.
Hidak a folyókba szakadnak,
éjjel sötéten zengenek.
A hegytetőn csomókban áll
a felidézett rémület.
Két nyomorék reggeltől estig
a ritka szélben imbolyog.
Üres szemükből vastagon
kiduzzad tarjagos husuk.
A szörnynek emberarca van,
de mi tudjuk alattomos
szándékát: ide-oda hurcol,
s könyörtelenül eltapos.

 

 

 

Máriának*

Fagyban csikorgó február, a
levegő kristállyá fagyott,
áttörhetetlen tömbbe zárja
előrehajló alakod.
Hogy benned immár semmi sincsen,
amihez még közöm lehet,
már gyűlölöm, hogy elveszítsem
idegenné lett életed.
És mert énem, hogy nő szívemben
fenyegetővé a magány,
őrizd magad, őrizz meg engem,
féltékeny dühvel mondanám.
Mi lehetnél! A hallgatásod
mily párás tájakat takar!
Fojtott tüzed magasra lángol,
majd önmagába visszahal.
Így küszködsz magad, magadért, de
a sorsod eldöntötte rég:
a rend, a könnyen szerzett béke
neked sem lehet már elég.
Véredben hordod szenvedésed,
nem véd meg tűzhely és család,
mikor nem is várnád, elébed
ugrik a meghasadt világ.
(A teremtő vágy ismeretlen
üresség partja közt remeg.
Ilyen vagy? Vagy csak én teremtem
feleslegemből lényedet?
Világot alkot a gyerek
önkénye, s benne hisz,
s világa léte önfeledt
öröme s büntetése is.)

 

 

 

Hitetlenül*

Bölcs nem vagyok, de az idő
 
mindenre megtanít:
tömi a számba kétfelől
 
émelygős étkeit.
Ha elnézőbb lehetne vagy
 
hályogosabb szemem,
ezen a földön hasznosabb
 
lehetnék, elhiszem.
Hazudni kellene talán,
 
hajolni egy kicsit,
magam előtt se vallanám
 
meg bensőm mocskait.
Mondják, hogy boldogabb lehet,
 
ki nem kételkedik,
De mondjátok, hát mit tegyek,
 
ha nem könnyít a hit?
Ha a megváltás elmarad,
 
elvégzem egyedül.
Falánk bendő, okádj ki csak
 
megemésztetlenül.
Ha kiátkoznak a papok,
 
én felmentem magam
Gazdátlanul szabad vagyok,
 
ha nincs is igazam.

 

 

 

Társtalanul és konokul*

Ki folyton érzi börtönét,
egyre tisztább és szabadabb.
Szakadozik a nyár ruhája,
egyszerűbb minden mozdulat.
Fejed fölé az éjszaka
áttetsző félgömböt borít.
Faggathatod a rendelés
egykedvű csillagképeit.
A szüntelen sötét zene
veszti a hiú díszeket.
Ily meztelen, ily keserű
csak az elvesztett sors lehet.
S csak a gyengébb érezheti
ily véglegesnek igazát.
Társtalanul és konokul
keresd hát fordított hazád.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]