Lator László összes versei

1946–1996

Az elhagyott színtér

Ágban, erekben, levelekben

Testünk felett^*

Két napon át rekedten kiabáltunk,

testünk felett jajgatva álltunk,

harmadnap darabokra törtünk,

a nyirkos földön elhevertünk.

Most már kicsit se moccanunk,

érezzük rothadó szagunk,

romlott vérünk fekete tinta,

csírák pattognak csontjainkban.

Fekszünk a fényes fák alatt,

éj, nap szikrázva ránk szakad,

szárnyak suhognak, szél lobog,

vonulnak fémkék záporok.

Tornyot sajdít a messzeség,

sebezhetetlen kék az ég,

zuhog a csillámzöld folyam,

a világ héja ránctalan.

Hát lássatok, hát sírjatok!

Porba jeleket írjatok!

Kín fészke: romlandó husunk!

Kövekhez nem hasonlitunk.

Honfoglalók^*

Amerre mennek, vad kutyák

soványan, borzasan csaholnak.

Elhullatták fogukat, csontjukat,

homlokukon hozzák a sárga holdat.

Mindenütt vidám zeneszóval

fogadják őket: holtakat.

Fekete tarjagos sebük

pokoli tűzzel felfakad.

Nehéz botokkal közelednek,

szemükben megfonnyadt a zöld,

befordulnak a pitvarajtón,

megtántorul velük a föld.

Szárnyas szavukat elveszítik.

Recsegő csonttal elfeküsznek.

Bogos, göcsörtös nagy kezük

éjszaka sápadt lángokat vet.

Sűrű eső veri a földeket.

Fekete fényben látni őket.

Mohó burjánban menetelnek,

és megszállják az elhagyott mezőket.

Se irgalom, se akarat^*

Mi marad hát a homlokodból

virágok illatába zárva?

A tépett égen karavánok

inognak tükrös villogásban.

Ujjaink közt fut a világ,

meredt szemünkön ki s be jár.

Széthullott, törött darabokban

füstjében kavarog a táj.

Hanyatt úszunk a szürke fényen,

se irgalom, se akarat.

Zuhog a szél, a ritka szél

az iszonyatos ég alatt.

Hajnali vázlat^*

Erős zene kél valahol,

magasra szökken, meghajol,

nagy aranytorkú madarak

úsznak az érett nap alatt.

Nyugodtan ingó távolok

résein rezgő fény csobog,

elindulnak a jegenyék,

karjuk között feszül az ég.

Fel-le mozdul, árad, megáll

sugaras szálain a táj,

tág kévéken az út felett

imbolyognak a tehenek.

Zuhogó hét sugárba nő

a fényes szárnyú telt idő,

hét oszlopa közt zúg a mély,

part nélküli, hatalmas éj.

Szél^*

A fák belülről izzanak.

Szél borzong vörös hegyeken.

Szavak mélyén a dolgok arca

megfejthetetlenül pihen.

Tavakban ingó tájra nézz,

és megriaszt a kék varázs.

A héj alatt zuhogva fut

sötét, parázsló villogás.

Hangokat tapogat a száj,

koccanó, üres burkokat.

Szemünk alján felfénylenek

a mesebeli madarak.

Sajgó tűzzel lobog a nap,

hatalmasan és szárnyasan.

Virágok illatáig érek,

feloldozom magam.

A kert^*

Lángok perzselik a bozontos

csendet, mohón egymásba nőtt

füvek, dudvák, bokrok, virágok,

imbolygó nagy fenyők.

Lángon, füvön, bokron, virágon

indák hulláma sustorog.

Este a lombból kirepülnek

a pelyhes csillagok.

Kék mélység sodrában remeg

a lábbal-felfelé világ.

A földben néma seregek.

És izzanak a fák.

Átlátszó víz^*

Átlátszó víz az életünk.

Tüzek égnek, távoli jelek.

Villog hajnali égbolt

bozontos táj felett.

Mi köti még, micsoda súly

illó szivárvány szavainkat?

Holdbeli fények, zöld bozót

szikrázó mélye ringat.

Ki tud még bennünket szeretni,

s ki az, kit innen még elérünk?

Magányunk hűvös ragyogása

késként karcolja bőrünk.

Naponként tágabb lesz a vágy,

míg elevenen elragad.

Így őriz tiszta szegénységünk

a baljós csillagok alatt.

Folyékony világ^*

Suhogó csendben dombon állsz,

szirmokat ejt a homlokod,

fejed körül az éles szépség

ezüst örvénye kavarog.

Hegyek hajolnak púposan,

színek mozdítják szárnyukat,

lágy formák körül tekeregnek

a keményedő vonalak.

Tárul a mélység, szétfutó,

egymásba villogó terek.

Fény gyűrűz szálkás fák között,

nyújtóznak zsibbadt gyökerek.

Vízként ragyog a csorduló,

meg nem született pillanat.

Folyékony csoda a világ

e folyton mozgó héj alatt.

Kagylóba, héjba^*

Szikár hegyeken lengenek

sovány gebéink árnyai.

Zörög a sorsunk, mint a szalma.

Próbálj magadba szállani.

Széjjelszórt csillagok között

fagyosan feszül a világ,

hűvös szelek hegyén lobog

a határtalan pusztaság.

Kagylóba, héjba, kőbe bújj,

hegyes tüskékkel védd magad,

mint aki tudja az igét,

s magából mindent kitagad.

Áttetsző ködben^*

Virágot gondol a halottak

megroppant koponyája.

A szél rejtelmes jeleit

konok sziklák arcába vájja.

A bozontos táj sistereg,

valami áram zúg a mélyben,

csigák, moszatok, kusza indák

derengő, fülledt sűrűjében.

Áttetsző ködben a világ

parázsló növényzöld szive.

Hol az ige, mely beledobhat

a lüktető láng-semmibe?

Hol az a bálvány, hol az isten,

hol ama tudás kútfeje?

Milyen áldozat kell az égnek,

mely feloldozást vérzene?

Háború^*

Ez ama pokolbeli borzalom

vonalak nélküli képe.

Meztelen izzás terjeszkedik

a hegy mögül a tintaszínű égre,

tarajos uszonya inogva tárul

a sűrűn gyűrűző levegőbe.

Ritka moraj kél távoli

oszlopokon, kupolákon visszaverődve.

Íme a forgószél tornyos,

sebesen haladó zuhogása.

Sárgán lángol a bibliabéli

tűzoszlop ördögi mása.

Hiába kapaszkodsz a gyenge

fény vékony sudarába.

A rohanó szél ereje mozdul

tagjaid tehetetlen mozdulatában.

Látod hétszeresen megtört

képed a tompa ragyogásra feszítve.

Porként hullik a foszló,

ember nélküli táj szemeidre.

Reggel^*

Hajnal, fényleni kezd legyezősen a párafutotta

magasság bokros akácok résein át.

Tűzzel teljes a táj, most kondul az ércszavu

templom, a dolgok kék ragyogása kibontja magát.

Ímé két aranyos madarunk, kavarogva

lecsapnak az örvényverte magasból,

mígnem a kút káváján zárja be szirmát tárt repülésük,

s mélylila izzás vonja a lombot kávástul, madarastul.

Lenn az acélszinü víz, a sötét szem

tartja a mézsürü fényt, a megfordított képű világot.

Hallod, a kertben pattog a borsó, duzzad a héj,

levesednek az almák, mert a világ szerelemmel áldott.

Ó kígyósimaságu karod kígyószoritása!

Kátrányzuhatag, villámok fészke sörényed!

Sajdul vággyal a tested, ragadozó szerelemmel,

feszíti emésztő láng remegése a mélyed.

Tegnap a hold delejes ragyogása se volt ily

teljes, az érett húsu gyümölcsön a héj se

ily édes, mint ruganyos, sima bőröd, vízillatu,

napfényillatu bőröd, melled telt feszülése.

Íme a nap magként, örökös zuhogó tűzkútként

villog minden dolgok, minden fény közepében.

Távol a barbár tülkök, búgnak az öblös

tülkök a parttalan égen.

Hajnalka^*

Csupa fény ez a kék lebegés ez a szárnyas hajlás

csupa rezgő sóhaj szállt a parasztkeritésre

Indák sürü indák egymást tépő

egymásba fonódó zöld ölelése

Jön a szél a folyóról vízszagu szél jön

borzong az anyagtalanul dagadó zuhatag

Felhős szirmok súly nélküli tánca

a hatalmas fény suhogó két szárnya alatt

Hullám hullám duzzad elindul a bontott

táj a kakukkfűillatu rét tenyerében

Jön a szél a folyóról vízszagu szél jön

Földöntúli virágzás pillangók lebegése a szélben

Ágban, erekben, levelekben^*

Szél jön. Eső jön. Fellegek

zavaros folyama hömpölyög.

Üveges sugarak hasogatják

hajnali tájon a ködöt.

Hegyek testében egyre mélyebb

árkokat szaggat a vihar.

Bozót burjánzik televényben

mohón ölelő karjaival.

Homályos, párás üregek,

gyökerek kemény szoritása,

keserű nedvek erjedése,

csírák örökös pattogása,

türemlik, árad, kihasad

burkából e növényi lét,

magát tápláló vad tenyészet

sodrában remeg a vidék.

Szikár növények növekednek.

Gyér szavainknak ága nő.

Ágban, erekben, levelekben,

héjában őriz az idő.

Vihar^*

Gyöngyházszínü galamb, aranyos tollu

galamb száll a magasság oszlopára.

Lobban a tűz, a folyóról visszaverődik,

kék sugarakkal terhes a tájon a pára.

Egymást űzi a hullám, mígnem a távoli

zengő partról ismét önmaga ellen fordul.

Földig hajlik most az alázatos ág,

a kezünkre gyümölcsök mézédes leve csordul.

Méz, ragyogó méz, szétnyílt kelyhek,

méhek a fojtott zsongás forgatagában,

rezdül a fényes lét, alig érzed,

tétova szárnyak az álom bódulatában.

Hallod, a mélyben moccan a csend, a sötétlila

csend már készül a rejtett mélyben,

forrás árad, feltör a szűk szakadékból,

s minden mozgás elhal tágas ölében.

Egyre kékül az ég, a vihar közeleg,

roppant felhő tárja ki fémes szárnyát,

parttalanul tör a szél a vizekre,

vércse sikoltoz tépett erdők vad moraján át.

Ím a vihar most ránk csap, ránk a sötétlila

csendből, a szaladó nap villog acélos tollán.

Gyöngyházszínü galambot, remegő

testü galambot sodor a sugaras orkán.

Erdők, szerelem, remegő szerelem, erdők,

völgyek rohannak a távol tárt kapujának.

Ím a vihar – csattog a fénylő ostor,

zászlóként kavarognak a szélben a tájak.

Álomban utak^*

Álomban utak fényesedtek.

Sokáig bűvöletedben éltem.

Emléked galamb és virág,

virágok szirma a szélben.

Szél és folyó sodorta fényed,

magukba zártak a hegyek.

Indás feledés font körül,

vad fű, burjánzó rengeteg.

Bőrödre rátapadt a táj,

hogy önmagába szívjon át.

Így élsz e mohó pusztításban

megfoghatatlanul tovább.

Ezer formában itt lehetsz,

mert őriz minden, mint a mag,

s hogy szirmos létedet kibontsd,

elég egy párás pillanat.

Az arcod tóba ejted^*

Fény feszül – kék vadszeder

szorítja már bokádat,

álmaid alján ostoros

izzás veri a tájat.

Részeg darazsak: örvény

gyilkos mézszagú fényben,

gyümölcsök íze aszú

a nyelves tűz ölében.

Harmat nem oltja szomjad,

reszket a gyenge fűszál,

elér a nap fullánkja,

hiába menekülsz már.

Az arcod tóba ejted,

megfényesül az árnyad.

Kábult szemedre csapnak

a fényes, fürge szárnyak.

Vízililiom^*

Álmom csobogással mosdat,

hullámaim feléd rezegnek,

hínárkarokkal simogatlak,

szüntelen szerelemmel övezlek.

Az arcod fényben. Hajladozó

liliom, hintázol szakadatlan.

Micsoda mélység üteme mozdul

felszökő derekadban?

Három napig az erdőt jártam.

Sziromeső vert, szélvész hordott.

Éreztem a föld fanyar ízét,

ragyogtak a távoli tornyok.

Szállsz a hajnali szélben.

Hogy mondjalak ki, te kimondhatatlan?

El se feledlek, meg se talállak.

Liliomként hintázol szakadatlan.

A szabadsághoz^*

Az éjszakáink mint a rács.

Az űzött szólni retteg.

Magamban láttalak, mikor

hegyi pásztorok ágyát megvetetted.

Viharban álltál, ostoros

fényében arcod megjelent.

A távol tornyos csarnokában

rianva széthasadt a csend.

Mikor a nagy folyón eveztünk,

fényedtől fényesült az árnyék.

Venyigetüzet raknék neked ismét,

ha egyszer valahol rád találnék.

Gyümölcsöt áldoznék neked

szikár hegyeken, vad mezőn,

te egyszerű emberekben élő,

dolgok húsában rejtező.

Ó, földbe ásott eleven test

iszonyú kínja ég a húsban,

Fák menekülnek, vadmadár

sikoltoz lobogó hajukban.

A látó így szól: Jeruzsálem

leánya, háromszor jaj neked!

Sáskán él s füvön, mert a fejsze

a fák gyökerére vettetett.

Ki egyre fényesebb vagy^*

Olajos vizek hömpölyögnek,

füst ezüst zászlói lobognak.

A folyóparton integetsz,

ki egyre fényesebb vagy.

A táj szikrázik, mint a fém,

éles fény részeire bontja.

Átlátszó hűvös szél tapad

viaszszín homlokunkra.

Szememben lakozol ragyogó

szomorúsággal övezve.

Haragos hangok zengenek,

ha jön az üveges este.

Jóságodra gondolok.

Szikár árnyékom egyre hosszabb.

Olajos vizek hömpölyögnek.

Csillagok esnek. Fák suhognak.

Emlékeidből eltünök^*

Botomat elhagytam az erdőn,

nem félnek tőlem a madarak.

Árnyéktalan és remegő

a szitakötő pillanat.

Hangjára figyel a patak,

medrét egyre mélyebbre ássa.

Emlékeidből eltünök,

mint halak villogása.

Ragyog a hegyek homloka,

fák közt csobog a tisztaság.

Alázatában egyre szebb,

egyre átlátszóbb a világ.

A szem-mögötti ország

Már látod^*

Ó, ez a csend, ez a könnyű neszekkel vemhes

csend az akácok lombja körül!

Rezzen a tűz kupolája feletted,

s ércgömbbé merevül.

Lepke pihét emelintget,

hullat a forró áram.

Érzi, csudálja magát

a virág a rugalmas száron.

Ó, ez a csend, ez a csend, ez a baljós

csend, keritéshez búvik a macska.

Fenn a ruhák leeresztett zászlók,

lógnak a ritka magasba.

Ó, ez a csend, ez a forró

templom a mozgást őrzi magában.

Halk suhogás kél, terjed,

eloszlik a tág kupolában.

Mintha a távoli szél,

a sebes szél tépi az erdő fáit,

semmi se mozdul még körüled,

csak a vészes zúgás ér el idáig.

Néha lehalkul, mintha a sűrű

kék levegőbe akadna,

s ismét gyorsan erősül a házak

közt sugarakra szakadva.

S íme, előtör, most kavarogva

előtör az éjszinü felleg,

varjak, szárnyak, kormos varjak

ferde csapatja feletted,

szárnyak, borzas szárnyak, tollak, csőrök,

varjak az örvény szélire ülnek,

önmaguk által vert szél

örvényes sodrába merülnek.

Már hallod: a földalatti rengés egyre közelebb,

egy másik örvény másfajta robaja közeleg.

Forró porban állsz, az úton forogva szalad a szél,

a tejszinü vékony kéreg hirtelen áttüzesül,

látod az opálfüstös gomolygáson át;

a lenti nyüzsgés feszíti gyenge bordázatát.

A legsötétebb éj is mintha fojtott tűzzel fénylene.

Ez a látomások napja, a félelmes álmok ideje.

Hússzinü vérző pára övezi földünk dolgait,

hiénák serege éjjelente emberi hangon vonít.

Mohón habzsol a riadt nyáj, a tápláléka romlott.

A mondhatatlan undor savakkal marja a gyomrot.

Már hallod: a földalatti rengés egyre közelebb,

egy másik örvény másfajta robaja közeleg.

Kék tűz zuhog merőlegesen a száraz levelekre,

a láthatatlan rothadás súnyin kúszik szét az erekbe.

Már látod: a közeli világ álombeli képei ezek,

szemek, fogatlan szájak, szemek, rothadó kezek,

málló hús iszonyú erjedése, kifordult belek,

legyek, zöldszínü legyek diadalmas zászlai lengenek,

és ráng az eleven trágya, míg az egészet

lerágja majd a csontról a tisztító enyészet.

Látod az opálfüstös gomolygáson át:

a lenti nyüzsgés feszíti gyenge bordázatát.

Elfogy alólad a föld, most hűvös áram ölel.

Az üresség tükrös légyszeme egykedvűn figyel.

Körül a napok láthatatlan falai omolnak,

habos hullámzás egyforma gyűrűzése mosdat.

Csak a mozgást érzed, az érdes

mozgást érzed a bőrödön egyre.

Színtelen éjjel,

vízszinü csend ül zárt szemeidre.

Csuprok^*

Mennyi fény

a zöldzománcos csuprokon!

Ételek meleg szaga árad

a csorba konyhaablakon.

Sávos homály,

dongó neszek

kimondhatatlan édessége ringat.

A szilva kékül, óvatos

kézzel tapintsd maradék napjainkat.

Rovarok szárnyán az ég

tört fényessége rezdül.

Zápor zuhog,

gyors és heves

a réseken keresztül.

Téglák között ágyat keres

a kékítős patak.

Majd szétveti a fény

a mázas csuprokat.

Zord idő^*

Zord idő jön. Boldog,

ki mentheti magát.

Záporban didereg

a meztelen világ.

Ó zsibbadt félelem!

Álomban szűkülő

falak közt menekülsz

az üldözők elől.

A keskenyedő utca

visszafelé szalad,

a kerítésen látod

ugráló árnyadat.

A szúró zsibbadás

az ujjaidba fut.

Szájadban keserednek

a megevett napok.

Sodoma^*

Füstöl a táj testére tekergő

út, lelapulnak a dombok,

homokos hangok neszezése

súrolja a lombot.

Színtelen érdes szél

koptatja a dolgokat egyre,

rozsda rakódik a megmerevült

levelekre.

Ez a bűn hajléka, íme a bűn

hajléka, hasonlatos Sodomához.

Aki tudja a csillagok útját,

menekül, vagy gyenge galambot áldoz.

Késő immár, késő minden,

verd le a port a sarudról, vándor!

Tépd ki magad, gyökerestül

tépd ki magad Sodomából.

Esténként sárkányszerü felhők

árnya sötétül az égen.

Látod, a nyáj tehetetlen rab,

vergődik a bálvány bűvöletében.

Ó, a bálvány kettős képe: az egyik

a másikon át felhőként gomolyogva.

Íme az egyik: a bárgyú együgyüség

meredt szemü szobra.

Íme a másik: lábujjától szörnyü fejéig

telve pokolbeli zöld ragyogással.

Bronz tompora fénylik, az izzó fémben

árad a villamos áram halk suhogással.

Látnánk, ó, mindnyájan látnánk,

ha egy percre megszűnne varázsa,

és az igéző hosszu sugárzás

visszahuzódna a sárgás szem parazsába.

Füstöl a táj testére tekergő

út, lelapulnak a dombok,

homokos hangok neszezése

súrolja a lombot.

Színtelen érdes szél

koptatja a dolgokat egyre,

rozsda rakódik a megmerevült

levelekre.

Zörög a fű, a szúrós fű,

sziszeg a gyökerek kígyófeje.

Tüzet adj, tüzet adj, elemésztőt,

rég elmúlt a magunkon-segités ideje.

Érezzük: így kell lennie,

arany izzás kúszik a füvek alatt,

fénylik a vékony kéreg,

áttüzesednek a gyenge falak.

Belső izzás: pattog az olvadt

fém levegő körülötte.

Sűrü feszültség gyűrüz a tájon

az egyközepű körökben.

Készül a tűz hát, készül a tűz már,

szárnyas tánca kibomlik,

felfut a fák törzsére tekergőn,

felfut a száraz lombig.

Most leguggolnak a mérges lángok,

rákuporodnak a zöld parazsakra,

s hajladozó suhogással nyílnak

ismét szét a magasban.

Forró tenger a tűz, örvénylő tenger,

mindent elemésztő!

Forró tengert adj hát, örvényt adj hát,

magunkon segíteni késő!

Hét napig izzik a föld majd,

égeti gyötrő láza.

Zápor surrog a nyolcadikon, hamuban

jár, aki magát megalázza.

Emlék nélküli ködben jár,

tapogat csak, mígnem a benti

tárgytalan éjből a tájat

vak szeme újrateremti.

Undor^*

Rángó inakkal küszködöm,

nyelem a langyos kortyokat.

Ha tudnátok, hogy néha mily

keserű undor fojtogat!

Öklendezem már. Hagyjatok

megállni. Gyomrom émelyeg.

Torkomig érnek zsírosan

az undorító ételek.

A folyóban a híd alatt

pászmásan kavarog a szenny.

Széthull a táj, örvényesen

forogni kezd velem.

Az ingó korlát dől felém.

Torkomra dugom ujjamat.

A hevenyén belém tömött

világ egyszerre kiszakad.

Hajnalodik. A szürke fény

a lucskos tájon szétterül.

Ömölj körém üvegesen

te védj meg, tiszta űr!

Kígyó légy és szelíd galamb^*

Most egyre sűrűbb lesz a zaj.

Fullasztó hosszú éjszakák

öldöklő fénye villogat

a meghasadt felhőkön át.

Görgeteges hegyéleken

botladozó, meghallod-e,

ha a kopár sziklák fölött

szélvészként zendül az ige?

Most minden út hamis lehet,

fontold meg jól, hogy merre mégy.

Vigyázz, nehogy szándéktalan

elleneidnek pajzsa légy.

Nyitott szemmel köszöntsd a jót,

s ne imádj bamba szenteket.

Kígyó légy és szelíd galamb,

amint rendeltetett.

Szegd föl sebzetlen homlokod,

hadd lássák: nincsen rajta bélyeg.

Majd fel is oldoznak talán,

ha bűntelenül elítélnek.

Most minden más lehet^*

Ki tudja, hogy mi jön még?

Jaj annak, aki lát.

Korhadt halomba romlik

a széthulló világ.

A megáradt idő

agyunkon átfolyik,

otthagyja iszamós,

vad hordalékait.

Feloldó tisztaságot

mi hozhat még nekünk?

Csak befelé növekszik

ijesztő életünk.

Most minden más lehet,

formáját nem leli,

a dolgok burka fojtott

feszültséggel teli,

mert rég tudjuk magunkban,

mint egy cellába zárt

rabok a közös sorsot,

hordozzuk a halált.

Ijesztő fennsíkon^*

Ijesztő fennsíkon bolyongsz.

Ki küldött erre téged?

Itt egyre izzóbb ragyogás

emésztő tüze éget.

Kiszabadul s alakot ölt

a szem-mögötti ország.

Ágas-bogas bozót ölel,

megfordított valóság.

Fonák bősége elragad,

gyötrő, örökös álom.

Majd tágabb táj felé sodor,

himbál az érdes áram.

Kitárja kopár csarnokát

a dísztelen magány.

Kimondhatatlan csillogás

vakít az idő homlokán.

Van úgy, hogy minden eltünik

a ritkuló magasban.

Ez már a végső félelem.

Zárt és kimondhatatlan.

Mint a tőr^*

Várj s ne mozdulj gyúlékony

boltjában az időnek.

A támadó szélben a vékony

fák sárgán a homokra dőlnek.

A pala-láthatár heges

tábláin egyre feljebb

szemrontó vörhenyes

tűzvész taraja terjed.

Majd zsugorodik, összeáll,

iszonyú súlyú magja van,

megsűrűsül a ritka táj,

és sisteregve rázuhan.

Egymásba feszülő erők

villáma minden pillanat.

Mi őrzi mind fenyegetőbb

rengésben egyensúlyodat,

míg drótjaidon múlt, jelen

vad áramai csapnak át,

fehéren izzó tűhegyen

szisszenve pörgő váz-világ?

A perzselt füvek mint a tőr.

Kapaszkodj hát magadba, míg

kihámlik rétegeiből

az igazabb, az emberibb,

s levegőtlen óljaiból

széljárta legelők szelíd

füvellőjére hajt a kor,

s kimondja új törvényeit.

Emlékezz hát^*

Ó, álmaimban aluvó!

Szemed pillája rebben.

Mint méz a sejtben, felragyogsz

szétszórt emlékeimben.

Emlékezz hát! A túlnehéz

homályban hogy hajoltunk

egymás felé, hogy készülődött

változhatatlan sorsunk.

Felém hanyatlott homlokod,

s önnön szándékom ellen

csókoltam idegen fejed

fájdalmas szerelemmel.

Mint kimerült menekülő,

ha lélegzete fárad,

úgy érzem, szinte fojtogat

mellembe gyűlt hiányod.

Mert minden tefeléd sodor,

akármi lesz a vége.

Nem védem már magam, s magad

te is hiába véded.

Emlékezz hát! A jeges éj

üres örvénye érint.

Fejünk felett a zord idő

vad látomása érik.

Ki hinné^*

Ki hinné? Védtelen szerelmem

torkomban megkeseredett.

Mit is tehetnék mérge ellen?

Így nem maradhatok veled.

Szeretsz? Fejed vállamra hajtod?

Vigasznak úgysem lesz elég.

Egy más világ pecsétje rajtad,

áttörhetetlen vértje véd.

Maradj csak. El ne hagyd az ágyad.

Te talán megmented magad.

Nyugalmasabb, ha szomjú vágyad

mohón egy testre rátapad.

Én? Félelemmel terhes évek.

Tudom, hogy rossz lesz nélküled.

A magtalan vágy egyre mélyebb

s riasztóbb örvényekbe vet.

Ki tudja, hogy mi célja ennek,

s hogy őrizhetném meg magam?

Mészhéjat izzad védelemnek

maga köré gyötört agyam.

De mindent nem lehet feledni.

A kéz körös-körül matat.

Érzi, hogy nincs körötte semmi.

Csupán a dísztelen falak.

Háborús töredék^*

1

Visz a vonat. Hazafelé megyek

Makóra, egy-két napra megpihenni.

A fák között örvénylik, nő a semmi,

felhőtajtékot hány a szürkület.

Ijedt mezőkön sárga hallgatás.

A szőlőtőkék görcsösen lapítva

kuporodnak rá kurta lábaikra,

a lombokon kiütközik a láz.

Kacsák, libák. Rejtőző templomok.

Harangszó hull a rebbenő határba.

Az egykedvű föld rongyait kitárja.

Kifosztott testén durva lábnyomok.

2

Alkonyodik. Hiába küzdenek

a homállyal az elfutó tanyák.

Mint a homokkal játszó kisgyerek,

markomba foglak, szétpergő világ.

Hiába minden. Nincsen irgalom.

Az agy magát emészti, úgy kutat.

Merülnél ebbe-abba – hasztalan:

eszmélsz megint, gyötrelmes öntudat.

A ketrecbe zárt állat így kering

a mozdulatlan középpont körül.

Iszonyú lencse gyűjti rá a kín

sugarait, bármerre menekül.

Szemembe metsző, éles fény szorul,

a kör bezárul, nő a szenvedés.

Falak, hatalmak, cellák, szigorú

határok és tilalmak – mind kevés?

Vagy mindig így volt, s ki-ki így forog

a börtönévé szűkült semmiben?

A láthatárban szürke oszlopok:

a könyörtelen világegyetem?

3

Egyik fogoly az ütközőnek esve

okádta mohón habzsolt ételét.

Undorító párát vetett a testre

a vizelet és a véres ürülék.

Ó, szemek, szemek, elgyötört szemek!

Örvényetekben mily pokol lakott,

hogy újra s újra fölmerüljenek

mélyéről az iszonyú alakok!

Sovány őszvégi szél csapott a fákra,

mely veszett ebként vékonyan vonít,

a homok foszló lepleit zilálta,

hogy megmutassa undok titkait:

a holtakat, akik a föld alól

az élőknek a feledés süket

csendjéből még egykedvű jóslatul

felnyújtották rothadó kezüket.

Ti legbelül csak ismeretlenek!

Idegenek! Hány nyelven fájt a kín!

Hányan s hogyan töprengtetek veszett,

esendő sorsunk csillagzatain!

S alig volt bennem végül iszonyat.

Szándékká sem szilárdult ösztönöm.

Ettem s aludtam. Éltem napra-nap,

míg rám fagyott a kocsonyás közöny.

A tenger éj^*

A tenger éj a homlokod felett

villantja már sziporkás csillagékét.

Hanyattfekszik, ki él, bár nem feled,

mert folyton érzi sokformájú létét.

Feküdj csak. Sorsod úgyis rég kimérték.

Sötét hatalmak játszanak veled.

S megszerzi tán a hosszú benti békét

a hűs idő, mely lassan rád pereg.

Pár ezredév hegyet tetőz föléd.

Ki kérdi majd, mily kőzetekbe ásta

a vércsetorkú félelem jelét?

Fagyos világok messze villogása!

Segítsd elhinnünk: semmiség e lét,

míg átformálod szánk a hallgatásra.

A rád zuhant idő alatt^*

A rád zuhant idő alatt

agyamban elsüllyedtél.

A sejtjeimbe zártalak,

világom része lettél.

Van úgy, hogy rád se gondolok,

de nem feledlek mégse,

s váratlanul felszínre dob

bensőm hullámverése.

S akár a kés, a gyötrelem

a rostjaimba mélyed,

hogy nemcsak bennem – kívülem

külön formádat éled.

A kútnál egyszer néztelek,

ívvé hajolt a hátad,

s éreztem, most is ellenem

emelsz magadban gátat.

Míg magát minden pillanat

a homlokodba ássa,

te máris készíted magad

az újabb változásra.

S hogy ott álltunk az elhagyott

paradicsomban társak,

szerettem volna szólni, hogy

nincs hozzád joga másnak.

De hallgattam. Vad kényszerek

szétágazó húzása tép.

Rossz nélküled. De meglehet,

ha volnál, nem volnál elég.

Nyilalló szálon^*

Nyilalló szálon száll a nap,

remeg a véknyuló fonál,

halk pattanással elszakad

a fák sötét csomóinál.

Kék pára készül, szétterül,

szálakban ring a kerten át,

egymást ugatják messziről

a feleselgető kutyák.

A házak közt a megrekedt

szekérzörgést még hallani,

de máris nőni kezdenek

a csend sötét bozótjai.

Kénsárga, vattás fellegek.

Kis szélben rezzenő pihe.

A roskadt óltető felett

borzongva száll a semmibe.

A halott város^*

Egész nap zúg a szél, a szél alatt

a levegő üvegkristálya pattan.

A töltésen jársz délután magadban.

A fák, a nyárfák sírva hajlanak.

Micsoda vágy feszült a megszakadt,

a félúton megalvadt mozdulatban!

Sziszeg a szél, a szél, a láthatatlan

hullámokon rikoltó madarak.

A szél, a szél, a tájat tépi sodra.

Csigahéj: búg az odvas torku ház.

Lombok, tetők, felhők szállnak lobogva.

A dermedt testen foltot vet a láz,

s a szájszéli szigorú vájatokba

már fészket vert a konok hallgatás.

Tilalomfa^*

Ó tűz-napok! Örvénnyel és szeszekkel,

keserű szerelemmel kábitók!

Szerelemmel, kifeslő félelemmel.

Ó éjszakák, nehéz álmot hozók!

Bozontos tájék, rejteket kínáló.

Húsos növények, tapadó szemek.

Roncs életem, te darabokra málló,

felednélek, és nem feledhetek.

Mit is tehetnék? Akármerre nézek,

jelkép már minden, s egyfelé mutat.

Az angyalok dadognak. Mily igézet

formálja eggyé minden szavukat?

Hány út kínálja magát a futónak,

de végül mind ugyanoda vezet.

Szeszek, szerelmek, örvény – meg nem óvhat,

se hit, se cél, se becéző kezek.

Kibukkansz mindig, végső tilalomfa,

egyetlen szemmé tágult borzadály.

Ki menekülni készül, visszatorpan,

s – gyötrő álom – rejtekre nem talál.

Ki maradhat meg? Mondd, iszonyú Egyszem!

Ki ember, ritkán kíméli a kor.

Kegyelmet oszt majd valamilyen isten

neki is. Mert itt nincsen irgalom.

Újesztendő^*

G. I. emlékének

Gyér szomorúság, mélyülő magány.

Átlátszó lesz a kékülő idő.

Úgy tetszik, mintha néha hallanám,

hogy visszaszól a holt menekülő.

Ó, milyen mezőn, milyen idegen

tájon rántották görcsbe ujjaid

a még egyszer felérző idegen

át szívedig ható fájdalmaid?

Szólj, az utolsó percet hogy fogadta

a szenvedélyes, éles értelem?

A rémület falának tántorodva

megállt? Mert futni is reménytelen?

Add meg magad! Ez hát a tanításod?

Mert itt is, ott is elér a halál.

Bármerre futsz, ijesztő hasonmásod,

a változatlan sors elődbe áll.

A várakozás kora ez. A vak

tétlenségé. Mert semmi sem segít.

A fogakig löki az iszonyat

gyomorsavas, keserű nedveit.

Újév éjén egy ház falának rogyva

öklendezett egy nő a köruton.

Úgy nézte önnön mocskát iszonyodva,

mint egy magára maradt vajudó.

Hogy mondjam el a darabokra tört

éjféli tánc nyomott káprázatát?

A rossz világ egy pontba sűrüdött,

jelképesen mutatva meg magát.

S futottam volna én is bárhova.

De van-e földrész, amely üdvöt ad?

Elkábíthat-e valami csoda,

eszméltető, kegyetlen öntudat?

Mit tegyek? Nyitott szemeimen át

hadd hatoljon érzékeny agyamig

pengéivel a gyötrelmes világ,

míg hinni vagy meghalni megtanít.

Ez az a perc^*

Mikor kísérték, zavaros tömeg

zúdult köré egyszerre mindenünnen.

Az oktalan s céltalan gyűlölet

ágaskodott, lobogott a szemükben.

A nagy tüzek. Szakállas arcokon

sötét gyanú, fekete indulat.

A magamat mentő riadalom

növekedett bennem meg elapadt.

És az az arc! A homályból kiválva

közeledett, s hogy ráesett a fény,

láttam, tajtékot hány iszonyú szája,

tekintetében örvény-szenvedély.

Ujját emelve imbolygott előttem,

akit a láncolt mélység feldobott.

Ember, ki meg nem szabadulhat mégsem

az átoktól, mit onnan felhozott.

Mint egy megszállott, mint maga a Mester,

úgy bizonygatta pusztító hitét,

és fenyegette máglyával, kereszttel,

ki azt vallja, a Názáretiét.

Esendő testben mily gyarló a lélek!

Hogy rám szakadt, űzött a félelem!

Könyörtelen hatalmak ösztökéltek,

hogy megtagadjam őt: nem ismerem.

Hogy buggyantak fel bennem egyre-másra

a káromló, gyalázkodó szavak!

S a kakas hosszú, rekedt jajgatása

figyelmeztetett: ez a pillanat,

ez a jövendölt perc, melyben az eszme

legyőzetett, mivel nádszál a hit.

S hogy bizonyítsa: még sincs semmi veszve,

kerestem volna ezt-azt, valakit.

Ó, mondjátok, hát lesz erőm e sorshoz,

ha hit és szándék – minden hasztalan?

S ha tán a szelíd hatalom feloldoz,

feloldozhatom valaha magam?

Add nékem gyöngeségedet^*

A kimondatlan szó kinoz.

Ki tudná elviselni?

Hová is fordulhat, ki most

nem tud vigaszra lelni?

Félem s kívánom készülő

gyanútlan-őz-szerelmed.

A hallgatáshoz nincs erőm,

ragyogó homloku gyermek.

Óvlak magamtól: védekezz!

S szeretném: bár ne tennéd!

Hisz édesebb vagy, mint a méz,

kívánság, ölelés, emlék.

Talán csak én teremtelek

magam képére, társnak,

más csillagon laksz, úgy lehet,

csalás vagy öncsalás vagy.

Vagy segíthetsz? A semmivel

naponta szembenézek.

Didergő meztelen szivem

nem védi rég igézet.

Ember vagyok. Szem és tudat,

ki lát, hall, érez, eszmél.

Tudom, hogy sokkal boldogabb,

ha együgyűbb lehetnék.

Légy ölelő part, menedék

veszendő életemben,

kevés, ha nem lehetsz elég,

de mégse hagyj el engem.

Ó, micsoda fény! Mit tegyek?

Sugarak kévéi vernek.

Add nékem gyöngeségedet,

ragyogó homloku gyermek!

Emeld fel^*

Emeld fel még utolszor arcodat

a szárnyak aranyos zűrzavarából,

kék látomás! Sugárzó pillanat!

Zengő örvénybe szédült ifjuságom.

Tűz-penge villan, kifeslik a távol,

a kristályoszlop-erdők izzanak.

Valaki int, s a pászmás ragyogáson

fehér hajója lassan áthalad.

S az égen máris sárga jel cikáz át,

a táj ledobja tarka-barka mázát,

és egyszerű és zord lesz a világ.

Az érdes fényben felmutatja vázát,

mint lombja vesztett tar fa ágbogát:

az egyszerű és kopár tanitást.

Férfikor^*

Ringanak-bomolnak hárslomb-susogással,

nyírág-zizegéssel szitakötő-fények.

Hallgatom, mélyemben hogy keresik-ássák

búvópatak-útjuk habtarajos évek.

Megjártam mélyeket, ormokat, poklokat,

szélörvény sorsom már csendesedik.

Ha mi nem-emberi kormozott, rám tapadt,

lehántom, feledem mocskait-szennyeit.

Vezérlő csillagom szelídebb fényjelét

szememhez közelebb immár villogtatja.

Oldódnak félelmes magányom görcsei,

fordul a nyelvem is szelídebb szavakra.

Ideje szólanom új számot-vetéssel,

haragos istenek szobrát összetörvén.

Amit tán érdemes kőtáblára vésnem:

nem égé-pokolé – csak emberi törvény.

Nyelvemet igaznak, szándékomat jónak,

akarom kezemet tudni béklyótlannak.

Lehet-e hűségnek, földemhez vonónak,

magamnál szigorúbb bírája magamnak?

Szívemet hitemet meg nem tagadóvá

hegyipatak évek áramai mossák.

Akarom: magamat őrzővé-adóvá,

emelj magadévá, gyönyörű magasság.

Fehér-izzáson szénsötét

Tél^*

Gyémánthideg csönd buborékát

bicegő hangok verdesik.

Üvegcsendülve szórja szét

a fény éles szilánkjait.

Jég-levegő-tömbökbe zárt

acélváz-vékony bokrokon

űrhideg áram zizzen át,

feketén izzó borzalom.

Kegyetlen évszak! Csak tarold

kopárra elmém, fogd laza

létem keményre pántjaiddal,

szigorú, ordas éjszaka!

................................................

Félek, mégis, hogy bírom el

az eget jégtüzeivel.

Ha szólnál egy jó szót, talán

meghallanám. Meghallanám.

Delelőn^*

E palakék-láng-poklon át

még-fölfelé már-zuhanás,

ez a felsajgó ugyanaz,

ez a gyötrőn-gyönyörü más,

e magát szüntelen szülő,

magát faló fekete nap,

ez a sejtekbe örökült,

magja-hasadó pillanat,

e társulni tülekedő,

társultan kopárabb magány,

ez a jégjózan áhitat,

e mégis-át-a-tűfokán,

e híg közegben táguló

nem-tudni-közepű világ,

e tartóztató-taszitó,

e kívánatlanul kivánt,

ez volna hát, ez, amiért,

iszamós bőrű csecsemőt,

kivetett ama kocsonyás

tengerből valamely erő,

e csontökölbe szoritott

talán-tudat, mely milliárd

éj-évnyit fut, fellobban, és

kioltja egyetlen-magát.

Pompeji^*

E viharos növényi zűrzavar,

az indáival és kacsaival

egymást legyűrő, egymást emelő,

földmélyi hővel tülekvő erő,

e tajtékosan sistergő buja

tenyészetben a halál kapuja,

az anyaszem-kék pára-tüzes ég

káprázatában kő-váz-nyomorék,

borostyánkőbe alvadt mozdulat,

öröklétté kopárult pillanat.

Görcsbe merevült kőízületek

mértana, a létükből kivetett

tökéletes formák és vonalak

őrzője vagy megcsúfolója vagy?

Maradék szépség, több és kevesebb,

mint ami van, vagy ami még lehet,

változatlan, ki már csak önmagad

romló-húsa-vesztett jelképe vagy.

Mit mondasz hát? Hogy bugyborogva forr

talpunk alatt az olvadt kőpokol?

A hasztalant, a lávába fagyott

menekülést, a tűz-iszonyatot,

a céltalan végső reflexeket,

a szem elé kapott görcsös kezet,

mely hirtelen, mint nagyító alatt,

a többi részlet közül kiszakad

lemállik róla a felesleges,

s a félelem szikár sikolya lesz?

Az iszonyúan magukra maradt

tűk, szerszámok, nyakláncok, poharak

árvaságát, a semerre-se-lét

gazdátlan világvégi közönyét,

a nem-ember-szabású pusztulást,

az űrhideg csillagok-közi gyászt?

Nem, mégse! Mindennél bizonyosabb

a naponként feltámadó anyag,

a még meleg vulkáni hamun át

küszködve felfurakodó virág,

ragacsos szárral-szirommal ahogy

próbálja az első mozdulatot,

s alatta készül már a milliárd

sejttel tapadó-hasadó világ,

az azért égbolt-gömbölyű egész,

mert pusztulással vemhes létezés,

a szakadatlan teremtés, amely

a hetedik napon se pihen el.

Szomjúság^*

Ó, hogy éhezem rád, hogy szomjazom,

minden porcikád étkem-italom,

add tapadó szád, nyelved és fogad,

nyers ízeidet, illataidat,

hónaljad kagylójában a pihék

közt gyöngyöző párálló veriték

részegítő szeszét, kerek hasad,

nagy farodat, melled rózsáit add,

szoríts karoddal, comboddal, amíg

feltöröm tested forró kapuit,

nyisd meg az öled, itass meg fanyar,

vadnövényízű zamataival,

e lágy növény, e harmatos kehely

új szomjra bujtó fűszereivel,

míg összeszűkül, ágyékodba gyűl

az idegekben remegő gyönyör,

s robbanni kész a forró hám alatt

a lét-előtti tűz-köd pillanat,

sistergő sejtek, megzajdult erek

munkálnak, hogy magukba nyeljenek,

hogy iszamós, mohó öleden át

visszafogadjon a sötét világ,

ahol a lét fekete titkai

készülnek most magukról vallani.

Fehér-izzáson szénsötét^*

Jégcsillám-hártyás lábnyomok,

a szironyon mértani lángok,

rezzen, fázósan mocorog,

finom hóport szitál az ágbog.

Kökénybokron a hó puha

rózsái kéken tündökölnek,

anyagtalan fény veri a

kék-ezüst-villám-álmú földet,

gazdátlan sugárzás, sajog

forrásától elszabadulva,

keresi a szilárd magot,

amelyre rákristályosulna.

A tetőkön, a hegyeken

ártatlan glória világít,

a tűz-közepű jég-elem

teremti áttetsző csodáit.

Ó, világ-gyermekkori tél!

Évmilliók alóli fényjel!

Sejtjeid leglelkéig ér

üvegsziporkás gyönyörével.

A kobalt-kék, berlini-kék

égen szálkásvonalú rajz, a

fehér-izzáson szénsötét,

kristálylapon tű-hegye karca.

A kopár szerkezet, a váz-

de közein éteri áram,

vakító ívfény-ragyogás

forr mozdulatlan viharával.

Fa a sziklafalon^*

Vajon a lét hány millió magot

tékozolt el, míg megfoganhatott

a függőleges szikla-szahara

kőszörnyei közt ez a satnya fa?

Micsoda szeszély börtönözte be

mostoha sorsa kényszereibe,

parancsaival és cseleivel

hogy nyomta, gyűrte, kanyargatta fel

a csökönyös, fortélyos akarat

a puhacsontú vékony sudarat?

Fekete kérgén a mindennapi

küzdelem csontig ható nyomai:

nagy hegek, tarjagos daganatok,

megcsökött, kificamodott tagok,

de a rémület görcs-bogaival

felesel a szökőkút-ívü gally,

szövevényes hasadékokon át

csavarodnak, furakodnak tovább

drótkeménnyé vadult gyökerei,

mohó kínnal-gyönyörrel szívni ki

a nedvet, a sovány sókat a kő

elmeszesült hajszál-csöveiből,

s rostjaiban hangtalan ekrazit

halmozódik, szétvetni rügyeit,

és ága-lombja a forrástalan

ragyogás habzó áramaiban

fürdik, a vad, sistergő sugarak

a pórusain átáramlanak:

nyomorékul is tudja még a lét

tagolatlan tűz-homály örömét,

a kőmarkú pokol s a könnyü űr

közt remegő vezetékül feszül,

melyben pillanatonként összecsap

az üdvözült gyönyör s az iszonyat,

s magával folyvást vitatkozva, a

kettőt egyszerre kell mondania.

Micsoda jel a bibliai szikla

vörhenyes sivatagába hasítva,

zsugori biztatásul belevetve

az özönvíz utáni döbbenetbe!

Kiált minden gyötrött gyökere-ága,

mondhatatlan szépsége-árvasága!

Ó, micsoda édeni tájon^*

Ó, micsoda édeni tájon

vetett lángot az ifjúságom!

Remegő ámulattal álltam

a fény villám-zuhatagában,

bőrömön éreztem a szépség

felsajgó villamos ütését.

S a szellem szesz-gyönyörűsége!

A bolyduló égboltnyi béke,

amely alatt suhogva szárnyal

a jelképes fehér madárraj!

Nem sejtetted, együgyű angyal,

a Toldy utca harminchatban,

Makón, húsz éve, negyvenötben,

hogy kilépek a levegőtlen

éjszakából a láthatárnyi

tűzből, koromból, rád találni.

S én sem, hogy készül már kidobni

a gyorsulva pörgő idő

egyre feszesebb sugaráról

a centrifugális erő

a jégfekete puszta térbe

a baljós érintő iránt

a kín világegyetemébe,

fénytelen bolygónyi magányt,

s meg kell tanulnom elviselni

az üveghéjú pillanat

buborékába zsugorított

légszomjas magzat-sorsomat.

Miféle törvény munkált bennem,

hajtott pusztulnom-növekednem,

a fogyatkozó végességben

érezni mindenségnyi létem?

Mily akarat, hányféle kényszer,

az eleve-elrendeléssel,

konok képlettel mily szerencse

tusakodott, hogy megteremtse

zűrzavarából annyi oknak-

véletlennek a rám szabottat?

Hány lehetőség, mennyi forma

zuhog egymásba, hogy kiforrja

az egyetlent, melyet a többi

kényszerül magából kilökni,

de vékony héján valamennyi

elvetélt lét át fog derengni!

Az idő téged is lerombol,

kiköltözöl a tudatomból,

befelé húzódsz: egyre mélyebb

rétegeimmel kell beérned,

idegenebb leszel naponta,

míg formálnak teremtve-rontva

más-léted földmélyi erői,

sürgetnek új formába nőni,

szüntelenül feledni-óvni

a születőt, az elmúlót, míg

nyit húsodban fekete rózsát

a komor örökkévalóság.

Öröm^*

Egy sornyi szuvas-fekete

aszkéta-csontváz jegenye

oly komoran nyújtja az ég

felé ezer bogos kezét,

olyan alázatos ima

eseng szikár ujjaiban,

olyan gótikus rettenet

szorong, hogy már-már fenyeget,

s átellenben az almafák

emberszabásúbb, tétovább

meztelensége, a suta

ágak gömbölyű zavara,

összehúzódnak, és szelíd

szívük gyümölcsöt álmodik.

Köztük hason egy hajdani

átmázolt vasúti kocsi,

és rozzant, nyárról ittmaradt

eső és szél marta kacat.

Egy okkersárga ház előtt

kartonból kinagyolt fenyők,

levegőtlen foltjuk felett

hirtelen lobbant fellegek

sodródnak gyorsan a sekély

szél zuhogóin lefelé.

Szemben a hegyen mértani

ábrák tollrajz-idomai,

vízszintes fehérre derék-

szögben húzott tusfeketék-

s egyszerre a szigoru váz-

szerkezetben naprobbanás,

ahogy váratlan belecsap

az ég egy forró sugarat,

egy ablak homorú-tükör-

ragyogással feltündököl,

egyetlen pontba sűritett

tűzvésze szinte sistereg,

s a szemet olyan elemi

magma-izzással perzseli,

annyi gazdátlan árvaság

közt úgy zúdul egyszerre rád,

hogy minden ízedben heveny

öröm lobban fel füsttelen,

hogy egész valód önfeledt

elragadtatásban remeg.

Az udvar^*

Árvacsalán, kásás-méz-közepű

kamilla, pásztortáska, perjefű,

ín-bordás méregzöld lapu, buja

porcfű, lúdhúr, szívós tarackbuza,

halvány-heges levelű lóhere,

a tiprott föld koldus növényzete.

A reves, gombás palánknál, odább,

tűzbíbor-bársony sarkantyúvirág,

égboltja a köszvényes bodzafa

homályszívű tömör lombozata,

de tömbjében váratlan tűzü rés:

mozdulatlan ametiszt remegés.

Egy halom gurdaly. Ágon dróthorog.

Csorba téglákon zöldbolyhos mohok.

Megszikkadt, ráncos héjú gallyakon

üvegcsillám: kanyargó csiganyom.

Az ól végében a két gömbakác

belsejében angyalzöld ragyogás,

a láthatatlan forrású smaragd

fényben ezüstláng-hártyás bogarak.

A cserepes, sajgó kéreg alatt

formátlan fürtös létek rajzanak,

még névtelen, még el nem különült

sejtek, csírák bolyongják be az űrt,

millió közt keresik azt az egy

formát, amely nekik rendeltetett,

tétova csápjuk mohón tapogat

alakokat, színeket, szagokat,

a mélyvilág homályos, méhmeleg

üregeiből feltüremlenek:

árvacsalán, kásás-méz-közepű

kamilla, pásztortáska, perjefű,

ín-bordás méregzöld lapu, buja

porcfű, lúdhúr, szívós tarackbuza,

halvány-heges levelű lóhere.

Általuk él az udvar négyszöge,

árad, mozog reggeltől estelig,

s legbensőbb rétegéig megtelik

a mindenség nyers áramaival,

barlangjaiban hangtalan vihar,

szakadatlan sokszorozza a lét

tajtékos-örvényes tenyészetét,

hogy éjjel meleg szemhéjad alatt

szilánkjai még tovább izzanak,

hogy álmaid legbelső kapujáig

valami égi derengés sugárzik.

Vak szembe sajduló sugallat^*

Vak szembe sajduló sugallat!

Opáltűz-félgömb ég alatt

káprázó tündöklésbe alvad

a verdeső-szárny mozdulat,

nyugszik anyaöl-puha fészken.

Az akácon reflektor-remegés.

Már bolyhosodik a nehéz

homály a fák meleg szívében.

Ott felejtett apró zajok

járnak az űrben tévedezve.

Repeső bogár csillagot

röpít fel az ibolya messze.

Mindenből belső fény világít:

mielőtt elmerülne, fénykör-

bóbitát gyújtva még kiválik

mohón sötétlő hátteréből.

A láthatatlan nagy folyó!

A füzek, a nyárfák a parton

mozdulatlan ezüst viharban!

Ág-ívre üvegesedő víz.

Barbár tülök őscsönd alól:

testetlen nyájat őriz.

Felszikrázó, hunyó jelek.

Mennyi ibolyántúli áram

suhog, villámlik, sistereg

egymás alatt, egymás felett

a mindenségnagy éjszakában!

Fénytelen és árnyéktalan^*

Hegek szabdalta puszta tér,

fénytelen és árnyéktalan.

Füstöl az ég, zuhog a szél

falakon át, mészhéjon át,

parttalan áramló folyam,

csapkodja sajgó koponyád.

Az ágaskodó, a riadt

gyér növényzet, a maradék,

szakadni kész gyökerü lét:

szakadéknak hajszolt csapat!

Aztán csak a csontig lemart

sebhelyes sivatag:

tagolatlan gránit, bazalt.

S a fekete moraj:

a láthatártalan talán

ég, talán ólom-óceán

egyforma hullámaival.

S a bibliai táj felett

gazdátlan kiáltás lebeg.

Zugliget^*

In memoriam M. S.

1

Ásványkemény, füstkvarc-kristályos éj,

antracit fényű fekete, fehér,

s a feketét, fehéret űrbeli

sugarak vaskék zápora veri.

Vadgesztenye-vázak közt megfagyott-

villám sínek, karc-vékony huzalok,

a két hegy közt szorongó út felett

remegő bádog-fény háromszögek.

Bal kéz felől egy félégboltnyi jég-

korszakbeli tagolatlan sötét,

a lezúduló ólom-pillanat

présében összeroppantott anyag,

a mindenség fagy-tornádóiból

a meleg földbe vágott meteor:

a Hunyad-orom tömbje. S égi jel

a zsugorodó létre nem felel.

2

És rabul ejt az embertelen űr.

A levegőtlen buborék alatt

elszabadul, verdesve menekül

az utolsó eleven mozdulat.

Egy hihetetlen káprázat felé

a csend lakatlan földrészein át!

Ha csak egy szó! Talán emberivé

melegíthetne még, kopár világ.

De csak a kristálylapok fekete

villámai, csak az idomtalan

bazalt-kolonc, a hegy kőtömege,

az éjszaka vad szurdokaiban

a teremtés előtti kő-sötét,

melybe szeszélyes szép formáival

kijátszva minden lehetőt, a lét

elnehezedve visszahal.

Nem a halál^*

Nem a halál – a csúful tőrbeejtett,

a bomlására eszmélő tudat,

a közönyös kiszikkadt magvú sejtek,

ahogy gyáván megadják magukat,

az eltévedt jelek a feledékeny

idegek zilált gubancában, a

test szűkülő világegyetemében

oszlásnak indult hús hüllőszaga,

az iszonyú! Az arc, melyre az évek

mész-üledéke szürkén rákövül,

a jelenések lázában kiégett

lakatlan szem, az ásványfényü űr,

a beomlott mellkas, a menthetetlen

szuvasodó csont, a rozoga hát,

az egész ingatagul szervezett rend,

ahogy megvallja romló anyagát,

melyet sokáig annyiféle forma,

szín, illat álruhája leplezett,

s végső földi átváltozása torha

vázát olyan könnyen roppantja meg,

hogy egy alantas léthez idomulva

a föld homályos tisztítótüzében

egy isten konok kényszerére újra

öntudatlan feltámadásra égjen.

A kert^*

Sistergő borszeszláng emészti,

mohó karokban fuldokol,

egymást öleli, tartja, tépi

fa, folyondár, virág, bokor.

Izzó homályban, mozdulatlan

hőben jelek villámlanak.

Szívéig érő bódulatban

álmodja önmagát a nap.

S úgy csapnak át e sűrű léten

megújuló hullámai,

hogy feldereng a feledékeny

emlékezetben valami.

Egy óriási láz hevít

mindent a maga gyönyöréhez.

Valami öröklét, amit

csupán a test homálya érez.

Reszkető mező^*

1

Be vagy kerítve. Tűz-pokol,

pipacs a reszkető mezőben.

Darázs hímporban fuldokol.

Kék villámok belém, belőlem.

Egy mozdulatlan nagy madár

a semmi katlanába vetve.

Csillagzó kék-vörös homály

torlódik védtelen szemedre.

És robbanások, hangtalan,

a föld alól a fák szívéig.

A csend sötét kútjaiban

forgó közepű gőz fehérlik.

Érzékeny bőrön fut a láz,

égő bozótok, szomjú rések,

hegymélyben láva-tolulás,

és robbanások, szívverések.

Hámló ég, reszkető mező

egy vörhenyes félhegynek árad,

vad szakadék, forró tető,

kacsok, feszülő héjú szárak-

2

A láthatár fennsíkjain, a menny

aranytarajos örvényeiben

a fény lobogó zászlai alatt

morajosan gyülekező hadak,

ezüsttel tusakodó fekete

felizzó-alvadó döbbenete,

tépett fáival, madaraival,

karommal, csőrrel támadó vihar,

kőfényű, citerazengésű zápor

iramló-hőkölő forgatagából

sziszegő ostor csap a pőre,

verejték harmatozta bőrre-

3

S összezavart s kigyúlt érzékeid

nyirkos zugait sorra meglelik,

hogy visszavesz a hasztalan müvelt,

változékony képekkel sűrü kert,

rád dől sürgető ingereivel,

a duzzadt szirmok, a síkos kehely,

ahova majd a zsúfolt pillanat

utolsó villámával belecsap,

s szétrobban fészkében, a lágyan

remegő hús boltozatában.

Múlékony fészkeiden át^*

A szakadékos vad tetők –

gyalogszeder, szálkás mohar.

Idomtalan kőroncsokon

megtorlódó habos moraj.

A bőrön maró veriték –

menekülő madár szive –

a mozdulatlan üldözők,

a penge-út, a semmibe –

csapdák, szándékok, kényszerek

homályos útvesztőin át –

egymáson vérrel átütő,

egymásba roppant éjszakák.

Virágörvény a földmeleg

termékeny katlanaiból,

villámló csillagaival

ragadozó húsodba forr –

hallod a testedből kivált

zihálás robbanásait –

múlékony fészkeiden át

valami változatlanig!

Sárangyal^*

Viharában hogy villódzik-remeg

a világ, belső tűzzel hogy világít

szeles tetőitől a részletek

földközeli zöld mikrokozmoszáig!

Hogy pazarolja formáit a lét,

kísérleteit hogy felcicomázza,

tán hogy feledje végső szégyenét

a nyomorúság hártyaboltú háza.

Fojtsd álmaid kútjába hát nehéz

vállalkozásunk bizonyos kudarcát,

ne nézz fel, ha a gyászos jelenés

feléd fordítja tagolatlan arcát:

egy szögletes nagy angyal, odaforr

az ónpikkelyes dörgő bádogégre,

és kirajzik a korszerű pokol

a kataklizmák fojtó közegébe.

Nem ördögök – nem áltatom magam:

a semmi maró savaiban ázott,

elvont, időtlen-térfogattalan,

barlangiszonnyal vemhes látomások.

Sárangyal! Lázcserepes arcodon

elvadult, fonák sarjadzás virágzik,

egy láthatatlan romboló atom-

robbanás ólom-záporában ázik.

S a tőrbeesni mindig kész anyag

rendjében püffedt formáit kibontja

a gyanútlan, boldog felhám alatt

egy tarjagos taplótűz-belű gomba.

Hit, értelem Szent György lovagjai,

legendák opál-lapjaira vésve!

Fel, képtelen dárdát hajítani

a lét szívén megfészkelt szenvedésre!

Az áthevült bádogtető alatt

Születés^*

A fehéren villámló fájdalom

önkívületében mozdul s kilép

a hús meghasadt vérző kapuján át

a csökönyösen lüktető homályból,

vak paradicsomából –

és érdes hangok sebzik lázmeleg,

ingerlékeny bőrét, egy suta angyal

tántorog már-már elviselhetetlen

tündöklő nap hevében –

egy izzó ág rögződik sérülékeny

szembogarába, sárga folt körül

mozdulatlan remegő lila lángok,

egy óriás hegyek szabdalta tér

az érintetlen messzeségre tódul,

tömbök zuhognak, tűz-koloncokat

lődöz hánytorgó kráteréből

egy tengerekből feltorladt sziget –

s az izmok görcse-oldódása: hosszú

futás élesen elkülönülő

feketében-fehérben –

talpa alatt az omló part, az okker

föveny, a lágyan ívelt pikkelyek

bársonyos érintése-neszezése –

és arcra bukva szomjazó tenyérrel

az egyre nyirkosabb talajba –

Valami szándék ébredez^*

Valami szándék ébredez,

nem mozdulat, csak csöppnyi nesz,

iránytalan, előre-hátra,

indul a nagy függőleges

sötéttel tele fában.

Már gyülekezik, megered,

kitölti az üres teret,

hajszálcsövekben felfelé tör

a formát képzelő meleg

barlangok éjjeléből.

Rajzó tervek közt tétovázva

vár, még semmi sem végleges, még

a képlékeny, lágy csontú vázra

csak most mintázza rá a testét.

A nyirkos hártyán vérerek

térképe dereng át, alatta

egy bizonytalan lény lebeg,

még gazdátlan, még elhagyatva.

Még mérhetetlen ideig

füröszti egy langyos, szelíd,

szívlüktetésű tenger,

mígnem színültig megtelik

paradicsomi szerelemmel.

Hosszú, zománckék pillanat,

mikor megjön, s szétcsapja végre

függönyeit a virradat.

S kilép a lények seregébe.

Holtág^*

Itt mindennek egyforma súlya van:

a teremtés forró páráival

egymásba habzó zsarnok elemek

kohóiban megsűrűsült anyag.

Fehér csíkos fekete kovakő

tompa tűzben, már-már valószínűtlen

gyönyöréül érzékeny hámú bőrnek.

Egy gyöngyházszín vagy zöldaranyba játszó

toll kifinomult aszimmetriája,

a heges szár gyűrött hegyében

egy cseppnyi vér.

A tüskebozót alvadt viharában

egy képtelenül fénylő égdarab

örvénye édes szőlőhéj-sötétben.

De a bevégzetlen tökéletesség

felszíne alatt lüktető homály

beírva kettős szívű csönddel.

A káka tömött bokrai alatt

recsegő torzs, sziszegve feltörő víz,

ki tudja, mily félig-csíráival

egy tőbbértelmű lehető világnak.

És égerfák halványvörös sebekkel.

A sás rostlemezes páncélzatán,

a csontszilánkos korhadáson

átnyomakodó nádas falain túl

vízitökkel, hínárral, erre-arra

sodrodó, lefelé tapogatódzó

gyökerekkel fekete mélység,

fekete-arany-ezüst villanások:

tüskés sügér vagy iszapos cigányhal.

A halál édes émelygése, aztán

zsombékok, nyirkos üregek

pézsmaszaga, viasz-húsos növények

keserű méze, csurgó verítéke –

s mindez majd a hús féleszméletében

folytatja síkos, érdes árapályát.

A kert^*

A virradat síkidomaiban

még éjszakai kékben jázminok.

Itt forr hát önnön körvonaltalan

gyönyörében a névtelen titok.

Egy váratlan meglobbant lepedő

vészjelzése, és rá egy óriás

fekete-fehér égben terjedő

szívdobbanás,

egy menekülő állat a sötét

bozót földszagú útvesztőin át,

kén-villódzásban cérnaszálnyi lét,

egy zendülő, szakadékos világ,

törékeny vállra zúduló teher,

és hirtelen felszakadó gyönyör,

ikerrózsa, derengő anyamell,

a vér homálya, nyíló anyaöl.

Vagy csak egy verdeső madár

az ősvilági hársfa napmeleg

barlangjaiban, káprázó homály

a földközelibb mindenség felett.

Hús-szirmain halvány ereivel,

forró bibéjével, porzóival

mozdulatlan vihar:

egy valószínűtlen virágkehely.

Az áthevült bádogtető alatt^*

A csönd, a hang, a láz, a félelem

helyet cserél egymással szakadatlan,

okádja csak konokul jeltelen

teremtményeit itt valami katlan,

egyszerre van s együtt minden jelen,

egymásba habzik mélyben és magasban,

és nevet-formát keres, hogy kiváljon,

s erőt vegyen az egyhangú halálon.

A padláson most borzas-toll-meleg,

langyos tojás sárgája és fehérje,

sötétedik a hályogos, kerek

kocsonyában a szík tűhegynyi vére,

itt eltikkadt galambok költenek,

az élet visszatódul önszívére,

hogy vörössel derengő feketében:

megtestesüljön forró anyaméhben.

S a magvak: a viaszos tarkabab

gödrében halvány heg, s ott belegyűrve

a vékony csíra pontosan tapad

a foszforos-meszes nyirkos sűrűbe,

kövér búza, szálbordás héju zab,

vörös zománc cirokmag, gömbölyűre

hízott borsó, kölesgyöngy, hóka lencse

kész, hogy külön törvényét megjelentse.

Az áthevült bádogtető alatt

már kásásodva lüktető homályban

megpörkölődött tollszag, trágyaszag,

bádogsebek lobos sajgása, nyár van,

ragadozómadár-csőr pillanat,

egy körkörös szem monomániája,

horgas figyelme tőr lesz majd, s a tiszta

hártyát fekete sebbel meghasítja.

Hogy felelhessen valamit^*

Tavasz felé, tavasz felé

az ázott-tölgy-szagú világból

a sebhelyek foltozta pléh-

tető egyszerre felvilágol,

ezüstjei, fehérei,

a levegő fölötte reszket,

hogy áthevül, hogy égeti

az ingen át a vézna testet.

Duzzad, síkos nedvvel telik,

fénylik a fűzfa sárga héja,

harangra kettős hangu síp,

tajtékzik a hegyek taréja,

szabálytalan, meglóduló,

meg-megbicsakló lüktetések

készülődnek a föld alól

keresni nyirkos öblű fészket.

A ragyás deszkák résein

érezni melegét az ólnak,

a neszeket, a szalmaszín

üszőket, ahogy mozgolódnak.

Az édes tejszag, trágyaszag

hullámaival sűrű pára

forog, sóváran rátapad

az ól hályogos ablakára.

Felszökken, forrására hull,

egy mozdulat egyszerre kettő,

fellobban, elhomályosul,

önnön homályán süt keresztül,

próbálja körvonalait,

díszeket rak a gyönge vázra,

hogy felelhessen valamit

erre a képtelen hívásra.

Gyerekkor^*

Nincs elvégezve semmi. Lassan

megy a fehér üröm s a mályva

nagy bokrai közt meg-megállva.

Indul, fordul, nem tudja, hol van,

repül egy sárga porgomolyban,

himbálja ingatag magasban

a lombmeleg szél árapálya.

Forgolódik a zabolátlan

lelkekkel, mindenféle lénnyel

túlzsúfolt alacsony világban,

a kétfelé nyitott sötétben.

Érzi, a szúrós zöld szakállak-

sörények közt torkáig árad,

feje fölött egyszerre átcsap

a csípős, édes rothadásszag.

Mikor a gyalogútra rátér,

hónaljig érő gazba lábal.

Sás, káka hajlik a sziszegve

kanyargó, feltörő vizekre,

majd hirtelen rádől az ártér

párája vad nőstényszagával.

Mintha egy gyönyörre s haragra

ajzott test vergődne alatta,

s reszketve s vonakodva végre

meghasadna, hogy befogadja

bozontos, nedves hüvelyébe.

Ingovány^*

Mocsárvilág ez. Akadozva ér el

a nap a nagy párák mosdatta éger-

fák enyves zöldben vöröslő szívéig.

A sárga part lengő gyökérszakálla

alatt tán csík, kecsege, csuka, márna.

Mennyi túlzsúfolt kép, hányféle lábnyom

sajtolódott egymásra itt a régen

olyan mozgalmas, ingó szövevényben,

az idegennek kiismerhetetlen

zsombékosok közt girbe-gurba, keskeny

csapások áterezte ingoványon!

Az ember itt meg nem maradhatott, csak

ezen az ingyen birtokon, csak ebben

a tehetetlenül egymásra roskadt

földarcú elevenek és halottak

országában, ebben a híg közegben,

ahol a névtelenségből kiválik,

s formálódik az óriási katlan

öblében forrongó bizonytalanban

az élő a már végleges halálig,

s épít valami örökkévalót itt,

összeköti a fentet és a lentet,

rétegekben egymás fölé rakódik.

Belakja az élők előtti csendet,

az idő mozgó falaiba épül,

az idő meszes vázakat derenget.

Ezt kínálja legvégső menedékül:

amit a kéz csinál, a kézre rávall.

A kis templomban sötét tűzzel égő

betűk, jelek, nagy szilvaszemű szentek,

a torony, keskeny kettős ablakával,

a paraszt ló, az olasz módra festett,

de azért még bizáncian merev

csoportba kényszerített barna testek,

az együgyű kazettás mennyezet.

Találkozunk s hányféle eleinkkel

kváderkőben, téglában, szürke zsindely-

szoknyás, csak facsapokkal összetartott

haranglábban – milyen távol világból,

milyen véletlenek hajtotta vándor-

lelkek érhettek itt valaha partot?

S raktak aztán a földbe még erősebb

lakásul emeletes temetőket.

Azon a szikrázó lapályon^*

Jajdul az ajtó sarka, félszeg

mozdulattal a benti pára

gomolyában lép hevenyészett

történetének színpadára.

Kilép a langyos menedékből,

s egycsapásra kirajzolódik

a világ, csattogtatja ég-föld

veszedelmes fémlobogóit.

Felrakta tükrös palotáit

a húszfokos zúzos fagy éjjel,

hogy minden lapja zeng-világít

tejfehéren tükrös fehérrel,

szilánkos szélben, a csikorgó,

kobaltkék hidegben a durva-

szemcsés szironyon meglapulva,

felcsapva sziszereg a porhó.

Megalvad, hegesedve ráforr

a hólyagos, meddő fehérje

a moduláló liberátor-

dorombolás szaggatta égre,

hánytorgó légörvényt sodorva

nyájakat lök a ferde síkra,

összetereli, széttaszítja

egy meglódult malomvitorla.

Azon a szikrázó lapályon,

szúrós angyalhajat zihálva,

tűnődik: várjon vagy ne várjon

megvilágosító sugárra.

Ha füst támad és emberarcú

sáskák a füstből, merre késnek

a védelmére íjat ajzó

szelídebb szívű jelenések?

S hogy nem jön bibliai hírnök,

lángbetűkkel írni a dermedt

egekre a helyzethez illő

igét a riadt sihedernek,

üres kézzel kell útra váljon?

Hogy lehet, hogy nem hagy ki mégse

ezen a puszta, puszta tájon

valószínűtlen szívverése?

Határon^*

K. F.-nek

Hányszor ismétli majd az álom

azon a baljós beszegetlen

határa nincs heges lapályon

megiramlik megáll meredten

hol biztatva hol fenyegetve

kínálja vad kapaszkodóit

a patak szikkadt partja medre

meghőköltet és nekilódít

majd felfedi majd eltakarja

a pontos tudat vagy az éber

ösztön a kamasz-riadalmat

a felnőtt józan közönyével

meddig kell hogy a téli ritka

bozótosban szorongva lássa

a menekülőt felnagyítva

torkolattűz-világításban

az ér fűzfáit jegenyéit

ahogy a tar föld árapályát

mozdulatlan rendekben állják

ahogy a futónak kimérik

a bizonytalan végű pályát

ahogy mindenből kiszakítva

fel a töltésre fel a hídra

ahogy az ajtót betaszítja

ahogy rikítóan színészi

mozdulattal a színre lépett

mint aki nagyszerűnek érzi

ezt a kicsit giccs-ízű képet

ahogy úgy érzi most kiválik

s alakot ölt és tündökölve

megáll és így áll mindhalálig

s leborul a hazai földre

Szabad vers^*

át megint a tiszán a gyengén remegő hidon át a

nyárfás fűzfás bokros szakadékos parton át az

üresen a senkiföldjén záhony csap közt át a

határon negyvenöt éve csak egyszer hatvannégy-

ben be a birodalomba vonattal csak hogy lássam

a vesztett földet legalább a zsíros-vastag vodka-

mahorkaszagban fulladozó csapot mert aztán

munkács fele már besötétült vereckét inkább

csak kitaláltam akkor húsz esztendeje volt hogy

jöttem haza tél elején breszt-litovszkból ahol én

is lám megköthettem a békét vonattetőn és

ütközőn lunyinec sztrij lvov már téli hidegben a

véletlen mondhatni hogy csoda folytán szélnek

eresztett hadifogolynak nem járt a vagon a fülke

vereckétől mégis csak bent a vagonban magyar

volt tán a kalauz beeresztett ott a találkozás a

negyvennégyben kollektív bűnösökként elhajtott

magyarok akkor szabadult maradék csapatával

ott volt alig ismertem rá esgyé a szép ini bátyja

osztálytársam később halva találták a vérke

jegébe fagyva mocskos tetves kínjában felnőtt

már nem gyerekarcú ember ki halt meg hol

hogyan és ki bírta ki mégis szolyva szambor

járvány éhség nagy hideg volt gyalog a hóban a

jégben háromnapi élelemmel ki tudja merre

kanyargott fogyva apadva a honhagyók menete

egy éjszaka bátyuban nyestééknél szakaszvezető

volt rokkant rögtön eljöhetett a sorakozókor

megettük a nagy tál mocskoslaskát

megaludtunk nyilván otthagytuk a tetveinket

bátyu beregszász nagyborzsova nagymuzsaly

bene újlak tiszaújhely fancsika sásvár fancsika

pée szegény megijedt a katonaruhámtól szőllős

aztán át a határon a túron a hátistennek félig

száraz medren mindig egyenest csak a töltést azt

kerülje mert lóháton járnak s rögtön lőnek a

menekülőre végül irányt vesztettem csak

felmentem a gátra át a hidon be a házba megvan

nemrég láttam innen persze ezúttal benyitottam

hogy milyen ország ez kérdeztem a ráncos

anyókát magyarország ez fiam magyarország s

hogy már tudtam hogy hazaértem otthonról

hazaértem leborultam nagykoru voltam már de

húszon alul még így valamelyest menthető hogy

megcsókoltam a földet lótrágyával mázolt padló

volt igazából tisztaberekről másnap tiszta idő

volt láttam még az odatúl hagyottat a szinte

szabályosan ívelt feketehegyet jobb sarkában a

sólyomkő szép szószék néz a tiszára hegyek

közül ott lép ki a síkra a feljebb még sziklás

gyors sodru folyó tiszta vizében lelátni fenékig

látni a kvarckristályt nevelő sziklát kavicsot

mintás vizisiklót örvénylik a régi fahíd nincs

meg már negyvennégyben félig elégett

megszürkült lábazatánál vigyázz ne ússz a tutaj

közelébe beszívhat maga alá onnan soha többet

lejjebb meglassult a sodor homokpadok öblök

nyárfás fűzfás bokros szigetek szirma alatt

vizimalmot hajtott régen láttam még sásvárnál a

hidas olajos csigái görögtek a vastag drótkötélen

át megint a tiszán a gyengén remegő nincs

bennem semmi szorongás éveken át álmodtam

át meg vissza meg át a határon nincs már

bennem semmi szorongás visszatalálni

Az egyetlen lehetőség

A kezdet^*

Mostantól már csak a szeszélyes álom

mintáiban fogunk rájuk találni:

elvonultak a cserepes lapályon

a háború utolsó katonái.

A – már úgy tetszik – eltúlozva festett

színpadias díszletek szétdobálva,

a sárga, zöld, a terepszínű testek

elhelyezkednek a tisztább halálba.

Híznak az erjedés bölcs vegytanába

vetett, felajzott létek vad zugokban.

A megfülledt, csípős, fekete trágya

füstölög, már-már sötét lángra lobban.

Sűrű levében a tavalyi szalma:

a maró lúgot ronthatatlan állja

vörheny csigolyák közt okker huzallal

épült másolhatatlan statikája.

Az útfélen a gödrökben a téli

szemét fehér szakállt eresztve rothad.

A Kálvária utca jegenyéi

megint valószínűtlenül ragyognak.

Kijjebb, hol már a város falu félig,

jámbor dicsfényül odakanyarítva

a roskadt háztetők fölé, fehérlik

az ultramarin ég egy ujjnyi csíkja.

Ragyafoltos házakban tiszta szappan-

illat nyirkos dohszaggal keveredve.

A Gödörben harsog javíthatatlan

borisszák rekedt, bikanyakú kedve.

De az idők recsegő hordalékán

keresztül a hűdéses renyheségből

a kékszívű fehér acetilénláng

váratlanul a horpadt ég felé tör.

Verejtékes, borostás Krisztus-arcok

nehéz házi szeszek tüzében égnek.

Gyűrött papírra hevenyészve rajzolt

jövendők, tervek, érvek, ellenérvek.

Száraz szelekben só marja a szájat.

Emészti egymást kétely és reménység.

A gondolat már majdnem megtalálja,

a mozdulat már-már megüli fészkét.

A töltésen túl a gizgazos ártér

görcs fűzfái közt káprázik a hőség.

Derül, sötétül, változik a háttér,

kiválik az egyetlen lehetőség.

Az aluvót nehéz álom csigázza,

törődötten ébred, s az élhetetlen

szerelem szép lenvászon-lobogása

elenyészik a vándorló egekben.

Régi fénykép^*

Fejük körül forog a fényes ünnep.

Beleolvadnak és elkülönülnek.

Még kortalanok mind a ketten.

Nem is tudják, hogy milyen gyönyörűek

abban a szinte észrevehetetlen,

megnyíló-összezáruló közegben.

Benépesül megint az elhagyott part.

A szöszökkel s ezüsttel csillogó nyár-

ligetek, füzek közt futó folyónál

külön-külön s egymásban is ragyognak.

Villámok kékes koronája lángol

hajuk július végi viharából.

Tökéletes a célszerű vázra

a már bevégzett s még kezdeti formák

ráépülése, alkalmazkodása,

ahogy a félig rejtett célú tervek

szerint behorpadnak, kitelnek,

funkcióikat~gyakorolják.

De azért mégis az a legszebb,

hogy ebben a tündökletes, hibátlan,

olyannyira nekik való világban

úgy fürdenek, merülnek el gyanútlan,

úgy lélegeznek, töltekeznek,

együgyű bizodalommal magukban –

Egyetlen ízük sem játszotta el még

az adakozó könnyű kedvű isten

rövid határidőre nyert kegyelmét.

Éretlen szerelem^*

Kifordította két kezét,

háta mögé a fűre tette,

fejét felszegte, s hátradőlve

ügyetlen gőggel feszítette

vadállat-horpaszát előre.

Magabízón kínálta még

üzekedésre épp csak érett,

félig szűz, félig már magára ébredt

testét kalandor szerelemre.

Ahogy ült, combja teste súlya

alatt alulról megnyomódott.

Tenyérnyi helyen ellapulva

majdnem fehér lett, mígnem újra

megsötétült, ahogy a vére

egy mozdulatra visszatódult

az imént elvesztett helyére.

Nem látszott rajta félsz, szemérem,

mikor meleg bőréhez értem,

amikor tarkójára tettem

kezem, s hátára csúszott s újra vissza,

feszes volt nyaka ina, izma,

s a nyakszirt szőke kismadár-pihéi

kibújni s ismét visszatérni,

megfészkeltek a tenyeremben.

De a csókját, azt nem szerettem.

Valami regényből lemásolt

csók volt, csak csont és harapás volt,

jégverés alattam-felettem.

Az édes húsát hasztalan kerestem.

De másutt volt hús, gyönyörű, a sóvár

szemnek, kéznek kínálkozó, már

a két pántból szabadult is ki válla,

csak úgy magától, sürgetni se kellett,

halk nesszel vált el a fürdőruhája

vizes csecsétől, csúszott egyre lejjebb

köldökéről, hasáról, s már előre

ígérte bokrát fent még sima szőre.

Mattbarna válla-karja mellett

csontfehér volt tán körteforma melle,

hozzám nyomta, s hátán a hosszú vápa

ujjaim hegyét elvezette

fara két dombja szurdokába.

Combját kívülről megkerülve

markolva-simogatva jut felülre

kezem s a dombhátról letérve

fehérebb s fent kagylós belső felére,

az egyre nyirkosabb combtőig, éhes

hímtagra váró éhes hüvelyéhez.

Alulról felfelé szemérem-

ajkát bejárja újra s újra

a lángoló kéz három ujja,

hogy a középső aztán benyomulva,

tajtékos lágy redői, engedékeny

párnái domborzatát megtanulja.

Tizenhat éves volt a drága,

én húszon túl, tapasztalatlan

feküdtem rá a szegény Máriára.

Azt hittem, majd magától ér el,

hisz úgy vergődött ott alattam,

gyors gyönyörömhöz gyönyörével.

Ne is gondoljunk hát a nyári

szerelemre, a téglagyári,

nád, sás, füzes rejtette tóra?

De mégiscsak: isteni óra!

Orpheusz^*

de mit is szerettem benned hiába

szállok le válaszért az alvilágba

szerettem benned ezt azt mindened

szerettem szőke vagy vörös hajad

szerettem jobban már nem is lehet

éhes nagy szádat síkos ajkadat

szerettem aztán persze szilvaforma

milyen volt sárga szürke zöld szemed

amelyben mintha újra összeforrna

minden kettévált kerek pillanat

legjobban talán mégis azt szerettem

hogy soha nem volt benned semmi szégyen

hogy olyan szemérmetlen telhetetlen

kedvvel s ártatlanul léptél elébem

legjobban talán mégis azt szerettem

benned amikor félkönyékre dőlve

archaikus mosollyal önfeledten

feszítetted a csípődet előre

mert tudtad az enyémet s tudtad értem

kívánságod ha nem mondod ha mondod

legjobban azt hogy olyan engedékeny

mozdulattal nyitottad szét a combod

legjobban benned talán azt szerettem

a testedben bolyongó éjszakát

gyámoltalanul kedves szőrzetedben

rejtőzködő pinád tengerszagát

legjobban benned mégis azt szerettem

ahogy szeméremajkad szétfeszítve

bejárta belső tájaid a nyelvem

s rálelt nekem teremtett ízeidre

azt ahogy a lágy párnákat a csiklót

végigsúrolva már-már tűrhetetlen

feszüléssel hímvesszőm belesiklott

s meglelte fészkét ismerős öledben

Piac^*

Forrástalan morajlás, kvarchomok-

permet neszez a lomb közt szakadatlan.

Valami színes bukdos, tántorog,

és elmerül egy mélyebb forgatagban.

Karok, nyakak, mellek mezítlenül,

emberi hangon jajgat egy talicska.

A szemet ez a késő nyári hő

káprázó képekkel nyugtalanítja.

Ez délies, csak zsírosabb világ,

vastag gyönyörrel habzó földi éden.

Izzadt füstölt, paprikás szalonnák

a súlyos nap kemencemelegében.

Nagy serpenyőkben hajnaltól ebéd-

időig hólyagos poklukra vetve

kövér hurkák, kolbászok, pecsenyék

érnek nagy karéj liha kenyerekre.

Káposzta, répa, hagyma, paprika,

a zöld alól világít már a sárga,

paradicsom pirosa omlik a

kék véraláfutásos padlizsánra.

Nyers, édes, csípős, kesernyés szagok,

mélyben, napon más-más tervet betöltő,

versengve sokasodó anyagok

özönlenek elő a sűrű földből.

Kertek fényes, testes gyümölcsei,

már viaszosra, ragacsosra érve,

méregzöld dinnye s hókás szentesi,

villog tükrös rózsás vagy sárga béle,

szeplős arany, bíbor, halvány, leves,

savanykás, kásás alma, hagymahajszín

körte, zöld ringló, sárga, véreres

őszibarack és pozsgás héjú kajszin.

S már érzi is az ujj, a száj, az íny

a pihés, mézgás, édes hám alatti

hús megbolygatott hasadékain

a nedveket hirtelen felfakadni,

már érzi a sóvár, parázna bőr

a fénycsíkos, homályos szoba hűsét,

már érzi, hogy dől rá mindenfelől

a lassú, síkos, ikrás gyönyörűség.

Irgalom^*

Egy rég elapadt virradat

szíkes medrébe visszaárad,

bársonyos orrlikú lovak

szűgyig égő bozótban állnak.

Imént a fülledt lombu fák

fészkében pelyhes szél viháncolt,

s most kőhomlokú nagy bikák

rázzák a karámban a láncot.

Lobog a hangtalan vihar

a hirtelen homorú égen,

csillámló szöszgolyó nyilall

magasra forgó gyönyörében.

A tömör ezüst jegenyék,

sebzetlen már csak azok állják

a mediterrán nyár hevét,

perzselő monomániáját.

S a zendülő fehér torony!

A szív vörhenyes éjjeléig

mily meg nem szolgált irgalom

aranykoronás napja fénylik,

tanyákkal hömpölygő terek

lapján az ébrenlét s az álom

keskeny mezsgyéjén mily jelek

kápráznak át a kék homályon,

hogy a reszkető láthatár

mozdulatlan tüzéig érve

a hontalan szív rátalál

elfeledett nevére?

Áhítat^*

Hűs víz csobog. A templom

ragyog a ritka ködben.

A barmok inni térnek,

s megállnak fényütötten.

Remegő, mozdulatlan

sajgás lüktet a távol

foszló virágszirom-rajz-

mintás káprázatából.

Egy lélek nevenincsen

sejtelme gyolcsfehéren

bolyong, keresi fészkét

az óriási égben.

Szikár kezek a kékbe

fehér jeleket írnak.

Szemünk virág, a szívünk

világít, mint a csillag.

Az édenkerti virradat^*

Az édenkerti virradat

gyöngyzáporában ázva

tajtékosan szakad a rét

a sárga vízmosásba.

Egy remegő felhőgomoly

világos árnya rászáll,

meghajlik s máris visszaáll

helyére egy virágszál.

Megérzi álma homorú

fészkén a könnyű térség

növekvő lázát, nyugtalan

madárszárny-verdesését,

magánya gyöngén lüktető

hártyáját átszakítja,

kitántorul a kába szív

a lángsörényű síkra,

és megrohanja hirtelen

tündöklő léte, földi

sorsa, mint csonthéját a mag,

hézagtalan betölti.

Sekély álomban^*

Ez a túlédes nyári nap!

Hallani: a burján alatt

a hasadozott, lázas árok

alján az ujjnyivá apadt

erecske halk nesszel szivárog.

A hamutesten lüktető seb

az anginás szívig nyilall.

Vékony avarfüstöt kavar,

most szállja meg a zivatar

az elhagyott tetőket.

Most óriás porcsóva lobban.

Minden húsáig vetkezik,

túlérzékeny szöveteit

sziszegő ostorok verik.

Most minden élő megtelik

diluviális izgalommal.

Két tömb szikrázva összecsattan.

Most minden meglódul riadtan,

és a meredek kaptatón túl

egy hirtelen nyílt sziklakatlan

kanyaraiban láthatatlan

menedékébe visszatódul.

Most a világ engesztelésül

valami áldozatra készül.

Sekély álomban, félig ébren.

S a megművelt hegy s a tömör

templomtorony hegyesszögében

ártatlanul feltündököl

egy talpalatnyi éden.

Nyárvég^*

A délies fény édes ikra-

kocsonya. Semmi rossz előjel.

Izmát a test még nem lazítja,

még győzi kedvvel és erővel.

Ezek a gyönyörrel tetézett

órák, ezek a hosszú lángok,

sötét bozót rejtette fészkek,

lágy gyantát izzadó suhángok!

Túlérett gyümölcs sűrű nedve

tapad meleg parázna bőrre.

Sokáig tart a fény apálya,

míg bugyborogva, sisteregve

visszahúzódik éjszakára

az áttetsző üregekbe.

Az élőlények elcsigázva

bújnak a földalatti hővel

bélelt anyaméhforma házba.

De egykettőre átalizzik

az ingatag, világos éjjel.

Ledobja vérerezte héját,

s a nagy medence peremén át

a reggel alászáll avízig.

Fehérre ír fehérrel.

Átgázol majd a verítékes

alvó is a felszínes álom

páráival pangó homályon,

megtér még eleven hitéhez.

Felgyűrődik és kisimul^*

Felgyűrődik és kisimul, a messze

palackzöld víz homálylik.

Érezni, óriási teste

hogy mozdul lassan lélegezve,

hogy ringatja fekete fáit.

Támad, meggyűl a kora esti

köd,a hegyek alját kikezdi.

Talapzatuktól elszakadnak,

testüket elveszítve már-már

légneműbben a testesebb homálynál

áradnak és apadnak.

Egy ember, már közel az éjhez,

egy ember áll a partszegélyen,

de hátteréből úgy kiválva,

olyan mozdulatlan lüktetéssel,

mint a gyertya lángja.

Betöltetlen, megnőtt terében

meglobban, hirtelen kilángol

meglazuló körvonalából.

Remegő semmi, meg ne lássák

valószínűtlen színeváltozását!

És hogy ott áll egy pillanatra,

megsúlyosodva és erőtlen

a túlsűrű folyékony levegőben,

lakatlanul maradt alakja.

A hallgató Berzsenyi^*

Szép, szép az édes Csalatás, a hit,

mikor játszva felleng a lelkes élet,

idézni szent berkek tündéreit,

felelni nők villámkacér szemének

és estente, ha víg kedvre derít

nektárjával az arany latin ének,

horáci verseket szerezni késő

unokáknak a megelégedésről.

Tanítani az ifjakat komoly

szóval körülkeríteni a telket,

és mert a világ bús tengere forr,

felajzani a szilaj szenvedelmet,

szólni a kor gőztorlatairól,

felverni az alvó nemzeti lelket.

S ha zúg immár (bár csak paraszti szél ez),

boreász illik szent poéziséhez.

Él még (de él?) nemzete istene!

Őrlélek! És szabad nép! Fényes ország!

S gyémántpajzsában sérthetetlen-e

a parlagi szent egyedülvalóság?

S miféle igazságra intenek

porviharban a sivatagi orcák?

Ha a zabolák s kötelek szakadnak,

hogy maradhatni magyarnak s szabadnak?

Hova lett az a szép ifjú világ?

Már nem ragadoz dala árja többé.

Völgyben gőzölgő pásztorkalibák,

ront és teremt az egykedvű öröklét.

A képtelen harc kint-bent tart tovább,

tusakodik a soha és örökké-

de viszolyog az iszonyú igéktől,

a lélek már a hallgatásba épül.

Mert gyötrelmes a látás kínja, ha

megbomlik hirtelen a biztos eszme,

ha újra szét kell válogatnia,

mi a szilárd, mi tünékeny szerencse.

A puszta ország vad sivataga!

A szikkasztó szelekben tévedezve

temérdek lelke ütötten legörbed:

nem szeret semmit, de nem is gyülölhet.

Mert utoljára már csak ez marad.

Zúzott homlokkal próbált lehetetlen,

vérrögökké alvadt sötét harag,

megkeserült dac, mégis-újrakezdem,

a ragyogó, otromba roncs-szavak,

a néma hattyú a hideg vizekben,

hunyó tűznél tűnődni félig-ébren

a tündér változatok műhelyében.

Ahogy leghívebb mesterünk tanítja^*

Ahogy leghívebb mesterünk tanítja,

az ész: kifogni minden kényszeren,

reszketve is, világ, gazságaidra,

mely minden élőn bokrosan terem,

s felfalja fészkét, mesebeli hidra,

nemet mondani mégis, kénytelen,

csukott ajkkal s nyitott szemmel, ha másképp

nem óvhatja az ember a magáét.

A magáét, de közös lázban égve,

s szégyenben is, ha, szabad akarat

kisemmizettje, búvik fedezékbe

a sérthetetlen csillagok alatt.

Az istenek halnak, az ember él – de

milyen kevés, ami közös maradt,

amit meghagyott a rosszkedvű évszak

annak, kinek nem jó érv az erőszak.

Aki a végső képletekre réved

nyugtalanul, bár annyi testközel

madártest-lüktetésű édes élet

szólítja fogható igéivel

egy még lakható sarkában a térnek,

annyi gyönyörrel lankasztó teher,

sóvár kívánság és kimondhatatlan

nyilallás az oly esendő anyagban.

S mivégre mindez? A közel s a távol

miképp lehet egy-szívű egy-alak?

És miképp, hogy a szenvedés s a mámor

túlajzott húrjáról szálló szavak

kiváljanak a soknemű homályból,

s valami pontos célba csapjanak?

S felépülhet, belőle, valahára

egy eszme-ország, mindenek javára?

Vagy az a végérvényesen személyes,

az a mással már meg nem osztható

fájdalom, melyet minden íze érez,

az a szétroncsolt élet mire jó?

Hogy tanúsítsa mégis: lényegéhez

nem férhet hozzá a kínvallató,

hogy nyomorában is sebezhetetlen

ereje a megsebzett néma testben?

Ragyogjon hetven csillaga^*

Mert benne a forgó homály

megfényesül, formát talál,

mert legsötétebb éjjele

is bolygó lelkekkel tele,

mert benne egy égbolt delel

mozdulatlan jegyeivel,

mert benne százfelé hasad

s megáll a kerek pillanat,

mert benne az anyag tömör

teljességében tündököl,

mert benne az anyagtalan

mennydörgő-villámló folyam,

mert annyi formát meglakott,

kedvére váltott alakot,

mert benne a csend és a szó

egyforma tűzzel lángoló,

mert ha kimondja szavait,

minden hozzákezesedik,

mert szolga s király egymaga –

ragyogjon hetven csillaga!

Szárszó, november^*

Hallani folyton hallani

gyötrött gerendák nyöszörögnek

reves panaszt a hajnali

keserű füst erezte ködnek

görcsfákon pincezöld selyem

szakállt eresztenek az odvak

eleven és élettelen

testek nyirokban taknyosodnak

itt-ott nyomok madárkarom

szálkás írása érthetetlen

gyűrött-fémforgács-fájdalom

sajog meszes hajszálerekben

az anyag roncsol s alakít

részvétlen terve hogy beteljen

az ember addig él amíg

magára vall nem maga ellen

az ember addig él amíg

tartaléka marad a hitre

míg fel nem éli érveit

meghajszolva és bekerítve

mind kopárabb mind érthetőbb

jeleket küld a rög a rögnek

elszabadult bádogtetők

délnek bukdosva mennydörögnek

valószínűtlen madarak

koszlott vászonháttérre dobva

helyben vergődve szállanak

a távoladó távolokba

konok bogárnesz tapogat

alakot vált a bűn az érdem

a kinn hagyott világ rohad

a híg terek talajvizében

Héraclius Gloss töprengései

Váratlan kegyelem^*

Honnan ez a tündöklő izenet,

a ritkuló földön váratlanul

fellobbant kegyelem?

Egy szál jegenye éles rajza félig

a halvány hegy kiterjedéstelen

lapján, félig a már lombtalan égen.

Vagy szívünk félhomályos falain

az erek törékeny mintázatán

földerengő jelek.

A szemhéj narancssárga éjjelében

a hús homályos sejtelmeiből

már-már testté sűrűdő látomás:

egy töredezett arc megsajduló

káprázatában ó, micsoda évek

zúdulnak feledékeny sejtjeinkre,

nevezhetetlen érzések sötét

villámait lobbantva benső

égboltunk fényérzékeny anyagában.

Vagy egy ház megroskadt oromzata

fölött az ég világos lüktetése:

egy tömböt, egy formát kivág

az egynemű létezés anyagából

emlékeinkbe rögződő pecsétül.

És hangok is egy még meg nem szilárdult

világ morajló katlanaiból,

egy tenger habzó visszaáradása

hordaléka vak barlangjain át

a mozdulatlan csönd fészke felé.

A széltörésben^*

Ezek a félelmes napok.

Vérző tetőkön szalmacsóva-

láng kap a tántorgó bozótba,

menekülő vadállatok

szívébe villám csap a távol

zajtalan forgó viharából.

Még két napig, még egy napig

a széltörésben szerteszéledt

maradék védhetetlen élet

rendezi zilált sorait,

készen, hogy a hagymázas álom

forró ködében útra váljon.

A szív, a szív is tudja már,

megtorpan a sebzett gerincen,

hogy a lakatlan nagy lapály

káprázatába letekintsen,

ahol egy áttört kékbe metszett

jegenye vékony lángja reszket.

A teremtés^*

…majd felbúgnak az érdes sziklatorkok,

barbár tülkök egy ősvilági táj

forró sivatagában,

hol semmi sincs, fukar nyomai csak

egy magvaiba menekült világnak:

egy réz bokor vagy egy maroknyi száraz

fémforgács fű s talán valami élő:

vedlett madár, valószínűtlen állat

mészfehér ürüléke, fészke,

s valami moraj, tenger vagy folyam

túl a kopár gerincen –

megzendülnek az érdes sziklakürtök

az embertelen kékkel és ezüsttel

csillámló vagy vasszürke szirtek

barlangjaiban forrására gyűl

a szűkös lázas élet –

és hirtelen valami izgalom

villámlik át a földön és a menny

feszes selyemből örvénylő lilába

bolydul, s egy óriás verejtékgyöngyös arc

gyámoltalan prédául odavetve

a mély tántorgó rengéseinek –

A csigázott test görcse-lankadása,

a szakadozott zihálás csecsétől

a horpadó, feltorladó hasig,

a remegés a nyakszirt tollpihés

teknőjétől a csigolyákon át

a tompor tündöklő ikerhegyéig,

a ragadozó vadállatszagot

párolgó test sötét bozótja közt

az öl bársony falán-redőin át-

ütő harmat mohó kínálkozása,

a száj, a kéz, a hónalj és a combok

nyílása-zárulása,

mert egész lénye kész, hogy befogadja

a hímtagot

egy örökké érvényes pillanatra.

A szív a hús a csont^*

Ahogy ez a lelassított vihar

hol visszfogott hol nekieresztett

idegenszerű hatalmaival

koptatja marja ezt a színevesztett

vidéket ahogy még meg-megnyilall

a tüze egy váratlan égitestnek

ahogy a márgás pusztaság határán

kirajzolódik egy otromba bálvány

egymáson át dereng a volt a van

hol ez hol az képzik meg élesebben

úgy rémlik olykor lenn a lángtalan

égő katlanban egy bevégezetlen

ösztön tétova szándékaiban

egy óriás test lüktetése rebben

és mintha még átütne holmi vékony

világosság a rothadt hulladékon

Himlőhelyes táblákon elveszett

karavánok inognak át a távol

csigahéjbolton halvány erezet

csak sejthető jelentéssel világol

gazdátlanul kallódó nagy kezek

ütköznek ki az esztendők porából

s a sérülékeny lények földi teste

halálos gyöngeséggel bélyegezve

Bitang vénségem márgaarcú társa

e lakatlan föld barlangjaiból

induljunk maradék holmink elásva

az immár végérvényesen komor

egek alatt ziháló utazásra

a láthatár felé hol összeforr

az óceáni szelek járta ritka

levegőben víz égbolt parti szikla

A szív a hús a csont sötét virága

elvetve sarjad láthatatlanul

a szív a hús a csont fekete máglya

poklára vetve romlik alakul

a láz a reves csont húsát lerágja

a szív a hús a csont törvényt tanul

mindent feledve s nem feledve mégse

az alakot vesztő nehézkedésre

De szigonyfejjel-törzzsel felfelé tör

de visszaszívja egy mohó torok

de lángját újra felfuvintja vérbő

virágaival romlatlan forog

a kert de túlhevült naprendszeréből

egy-egy felesleges bolygót kidob

de lángol hogy magával feleselve

beteljen egy fehérjecsöppje terve

Asszonypanasz^*

Hiszen mi egymást mégis hogy lehet

nincs szeme szája csak a gyűlölet

nincs combom farom fogni keze csak

az oktalan meggyűlő indulat

csak a szederjes nincs-mit-mondani

csak kiökrendett gané-szavai

De hiszen mi egymással napra nap

ízét szagát ízemet szagomat

hisz egymásban száj szájat kéz kezet

és mindörökké és mégsem lehet

Hisz egymással mi egy-test egy-gyönyör

álmaim forgó üregeiből

eszméletem színéig felsajog

ha még lehetne valahogy sehogy

hiszen a szó a csend mindennapok

kőgörgeléke csontházon kopog

Hiszen mi egymást zsákutcába fut

a salétromos omló alagút

csak rothadó szemét csak matt kova

mészkősömör sehonnan sehova

ha a feszültség valahol kicsap

gyújtózsinór-sistergés pillanat

Hiszen mi egymást villog mint a kés

dúlt járatokban mészhéj-recsegés

Aszály^*

Lángban-homályban áll a nap.

Lázas, lobos sikátorokban

varas gyíkbőr tető alatt

sárga, alacsony szél szalad,

gyér füsttel hirtelen kilobban.

A tehetetlen délutánban

hallani mégis: valahol

forró szemetet, port sodor,

felkap s elejt valami áram.

Mintha iszonytató teher

alól most nyomakodna fel

tüskés halántéklüktetéssel,

félig beforrt sebeivel

kínlódva s fel nem adva mégsem,

egy megnyomott, otromba fej.

Romló anyagban, megapadva,

kocsonyásan tapad a plazma

az összeesett sejtfalakra.

Az üledék alól kiásott,

színehagyott, szövete-vásott

arcon a földalatti évek

tüzében csontig beleégett,

célszerűtlen futó vonások.

Hiába volna ezerennyi

időbe, térbe belevetve.

Hiába fészkel meg lakatlan

sorsokban, elhagyott alakban.

Esélyek múlnak el felette,

s értelme nem tud megjelenni.

Az elhagyott színtér^*

Lompos madár, lassan mozog,

nehézkesen a fára zökken.

Szél mossa szét a bírhatót

egyközepű foszló körökben.

A hegyélen sötét bozót-

tűz készül, lobban füstölögve.

Egy élőlény a messze hőtől

megperzselődve visszahőköl.

Az elhagyott színtér lakatlan.

Nem a gorombán összeácsolt

nagy gerendák tagolta bádog-

tetős, rücskös-polyvás agyaggal

tapasztott elporló világok –

A hólyagos falak közötti

valamennyi valaha volt

képből, helyzetből költözött ki,

s vesztett a lélek alakot.

Honnan jön mégis ez a fényjel?

Elmosódó üzenetével

ott marad szemhéjunk alatt.

Van úgy, hogy a visszhangos éjjel

színén arcok homálylanak.

Fakó arcok redőiben

esztendők érdes üledéke.

S elforognak a színtelen

álmok fullasztó közegébe.

Mikor kormozva csonkig égnek^*

Mikor kormozva csonkig égnek

gyertyái a bitang határnak

mikor az édes semmiségek

szétzüllenek s új rendbe állnak

mikor a forgó porgomolyból

a hatkor még hályogos égalj

lapján egy hangra visszafordul

az egyetlen-test seregélyraj

mikor rekedtre vált az ünnep

részeg kedve mikor a vásott

szövedéken már szembetűnnek

a kopások a szakadások

mikor komorabb napra készít

a reggel s görcsösen köhögve

valami jármű elenyészik

a rothadt cefre szagú ködbe

mikor még szinte észrevétlen

foltokban érdes pikkelyekben

kiütközik a szép szeméten

valami jóvátehetetlen

s a szeszélyes mintájú forma

felfedi az élesre ajzott

tekintetnek gyorsan romolva

a pontos vékony szálú rajzot

mikor a szín a fény az árnyék

az anyag szaga íze nedve

bekerítve és fenyegetve

csak mondja mondja a magáét

mikor a fák még lobbanékony

hevükben megmeredve állnak

mikor a nyirkos hasadékon

minden az érett magra árad

mikor vékony álmában odva

melegében mindenre éber

érzékeivel ösztönével

figyel a készülő zajokra

amikor álmában az állat

megérzi közelét a teste

éjszakájában tévedezve

az övénél nagyobb halálnak

Hogy ezt hogy így értem de mégsem^*

hogy ezt hogy így értem de mégsem

mert készen ki lehetne készen

hol milyen világvégi fészken

nevelte dühét rombolásra

jajongva ront bőrömmel érzem

ing-reng ahogy zokogva rázza

ahogy markolja és csigázza

ahogy a semmi rést a részben

ahogy szétárad az egészben

megroppan gyönge gyönge váza

de készen ki lehetne készen

hol hozzád út a szenvedésben

jajongva ront a szél a házra

én meghaltam már de te élsz nem

hogy ezt hogy így értem de mégsem

Mert szomjúhozva mert kétségbeesve^*

Mert szomjúhozva mert kétségbeesve

mert minden áldott este minden este

mielőtt a tisztátlan ritka álom

goromba szőrzsákjába durva

szövésű semmijébe hullna

szétzüllő napom szomjúhozva várom

hogy mégis az innenső partra vesse

az esztelen remény hogy mégse mégse

egy nyüzsgő óceán hullámverése

hogy itt álljon hogy itt előttem álljon

ki testemben testetlen tévedezve

mert szomjúhozva mert kétségbeesve

hogy szóljon hogy mi ez mit kell csinálnom

amíg még itt még innen a halálon

végre megjött de rám felém se nézett

pedig a lélek testté lett egész lett

szemem szám bőröm tudta még de rajta

felismerhető nem volt semmi részlet

meztelen volt csak altestét takarta

keskeny vászonpólyába volt csavarva

úgy haladt ahogy kedvük ellenére

megidézett közönyös jelenések

térnek hányattatásuk színhelyére

külön időmbe mily isten vetette

oda ahol gyermekkorom folyója

mohos hegyek közül kilép a síkra

jön keletről lefordul délre szirma

alatt sásvár felé nagy ívet írva

a vízbe bukott és látszott a vízben

valószínűtlenül fehér mezítlen

teste körül hogy hullámzik a pólya

iszonyúnak tűnt mégis gyönyörűnek

ahogy lélegzettelenül lebegve

túl súlyos fejével előre süllyedt

és fogtam és magamhoz szoritottam

és érzett a kis testben rohamokban

lágy rándulások sorozata robban

és szomjúhozva és kétségbeesve

akartam hogy kiszakadjon a testem

kötéséből még gyönge gyönge teste

A klinikán még egyszer^*

A klinikán még egyszer látni kellett

amit de másképp néhány napja volt csak

hogy emelkedik süllyed pőre melled

gép segítette hogy légszomjad oltsad

simogattam kék folttal tele ványadt

karodat s ingerült fájdalmam alján

túlfelén a reakcióhiánynak

éreztem mégis ott a fiatal lány

s kívántalak iszonyú szerelemmel

Tán bolyonghatott még valami lélek-

formájú benned vagy mit tudom én mi

hisz rászedett szíved még egyre bírta

bár koponyádból csorgott el a véred

a képernyőre makacsul az élet

talán szabályos cikcakkjait írta

de amiért értelme volna élni

vak útján már nem volt módom beérni

Hisz tudtam én régóta öreges lett

járásod lett aminek lenni kellett

hogy lazult-romlott ez vagy az a részlet

de öregen is szerettem a tested

a mégiscsak hibátlan szép egészet

történhetett s történhet még akármi

tudtam húsodban ízedben szagodban

megismételhetetlen alakodban

marad a pusztulásnak ellenállni

bevehetetlen még valami fészek

ifjúságod vad édessége ott van

s ha meztelennek láttalak az éhes

kívánság ugyanúgy ajzotta testem

a közösülés kiismerhetetlen

a részletekben teljes gyönyöréhez

A sárga ruha^*

hol milyen külső sötétségre vetve

nagy nyár színe szerelem színe sárga

torokhangodra lenvirág szemedre

alul bő felül feszülő ruhádra

áttetsző keskeny kékeres kezedre

hűvös érintésedre melegedre

az átkóborolt hosszú délutánra

nagy nyár színe szerelem színe sárga

de merre is talán a kecske-hegyre

vagy fel egészen a hármashatárra

húsdombjaidra lüktető hasadra

dombos csípődre suhángderekadra

már engedékeny derekadra szádra

hajad szárazvillám-zuhatagára

nyáron-szeplős meleg bőrödhöz érve

homályos fényből fényes félsötétbe

először az ürömi utca hétbe

először a hűvös támlás diványra

először akkor így együtt veled te

vetkőztél nem én vetkőztettelek le

már elvált asszony s még merő szemérem

nyár volt és mégis túlságos fehéren

sütött rám nagy formáival a tested

füsttelenül egyetlen lánggal égett

huszonhét évem huszonhárom éved

nem húztad fel ahogy más nők a térded

de elhagyott csak elhagyott szemérmed

tudtam erőszakos nőstényszagodban

ott van édes megváltatásom ott van

hogy itt hogy most hogy végre-valahára

fekete-üszkös időm lángra lobban

s verejtékes testem reszketni kezdett

nagy nyár színe szerelem színe sárga

Héraclius Gloss töprengései^*

Mióta járom egy lefokozott lét

káprázatokkal vemhes folyosóit,

ez irgalmatlanul körülhatárolt,

de sejtelmekkel villámló sötétet?

Mert ha igaz, hogy vándorol a lélek,

alább vagy feljebb, már kinek mi jut,

s legfeljebb az marad előtte rejtve,

hogy mily akarva-akaratlanul

tett vétkekben találtatott bűnösnek,

és talán az is, hogy miféle mérték

szerint vetették latra tetteit,

ha igaz hát, hogy vándorol a lélek,

elménk beláthatatlan terein

nagy seregek vonulnak mozdulatlan

egymás lakatlan sorsain keresztül,

s emlékezetünk roppant súly alatt

egymás fölé torlódott rétegek

áttetsző földpát- vagy matt palatömbje.

Honnan különben egy-egy felszökő

homályos álomkép vagy foghatóan

világos rajzú részlet, épp csak

valami összefüggésből kivetve?

Honnan különben szorongásaink

földalatti sújtólég-robbanása,

két szemünk közt a keskeny félelem,

egy alacsonyabb rendű létre valló

riadalmaink vágtató bozótja?

S honnan egy fala-omló pillanat

oktalanul fénylő gyönyörűsége,

s micsoda sodrás hajt egy ismeretlen

barlang alacsony pézsma-éjjelébe

a hús fekete éhétől ütötten?

Vagy nem érzem-e, hogy szűk koponyámat

hogy feszíti homorúbbra a vágy?

A szobrász^*

Szerszámai, alkalmatlan kacatja,

az össze-vissza görbült vashuzal-

gubancok, rozsda-pikkelyekbe málló

bádogdarabok, meghorpadt edények,

kicsorbult kések, vésők, kalapácsok,

s durvábbak is: agyag csiszolta

ásók, kapák, tükrös szerszámnyelek

közt csak a szűkös léténél nagyobb

vágyakozással, vagy mit tudom én:

egy őt magát túlélő olthatatlan

szomjjal nyújtózott túl a foghatón,

odáig, ahol egymás vak szívéig

fénylenek az árnyéktalan fogalmak,

ahol a már nem mérhető feszültség

iszonyatos hevében összeforr

a szitakötő-remegés s az írisz,

ezen a hasadozott fennsikon

vakon keresve a lázas anyag

tapinthatatlan édes lüktetését,

egy madár tolla melegét, a rózsa

gyöngyház-hús bujaságát, egy levél

túlfinomult csipkézetét vagy érdes

csontrendszerét egy hosszú búzaszárnak,

e pengékkel s pihékkel remegő

fojtó fészek-magányban,

és körül vaktában egymásra hányva

az elnagyolt tehetetlen koloncok –

egy tétován próbálkozó vonal

váratlan megiramodása-íve,

egy nyitott száj a kőben, szinte hang már,

vagy öt szikár ujj majdnem-mozdulása.

Sötéten, fényben

1946–1950

Az elesettek

Az elesettek^*

Adjuk hát végre meg magunkat,

nem érdemes szaladni.

A gyengéket elfújja a szél,

az erősek még jobban összetörnek.

Heverjünk el az őszi fák közt,

a föld alatt már némák

a nyári bogarak,

tele leszünk mi is az elmúlással.

Megállt a nedv a fákban,

elfojtott lélegzetünk alatt

halljuk a sápadt gombák

pattogó neszét.

Odúkban alusznak a baglyok,

szemeinket a pókok

vastag hálóval teleszőtték,

nincs éjjel már, se nappal-

Feküdjünk csak. A füvek is

visszabújnak a földbe.

Holnap kinyújtott ujjainkon

romolni kezd a hús.

Holnapután zúgó eső jön,

átveri a lomb nélküli fákat,

fehérre mossa majd

elvesztett csontjainkat.

A fáraó^*

A fény megritkult foltjain

erezve fut fel az este,

tompa szavaim eldobálom,

mint a színvesztett köveket.

Nézek egy halott madarat,

tegnap még meleg volt a tolla,

ma hangyák hordják szét húsát,

holnapra már csak csont marad.

Kószál a szél a kövezetlen utcán,

éles port ver a fákra,

halkan neszez az ablak

elszürkült üvegén.

Így heverhet a fáraó,

s halott teste megérzi,

hogy horzsolja a piramist

a sziszegő homok,

s míg a roppant csendben

az egyhangú nesztől

megrémülnek a szobrok,

s szájukról a mosoly lekopik,

fekszik meredten ezer éve,

s éjszakánként az istenek

merev, kénsárga arcán

kivésnek egy-egy ráncot.

Éjjel^*

Nem tudtak még a lassú órák

kalapácsai összetörni,

nem hajolnak hozzám a fák,

némák a lángoló madarak.

Egészen bennem él az éj

kifájhatatlan szürkesége,

szétszórt keserű szavaim

senki se szedi fel.

Az árnyék hosszan rám zuhan,

eltátott számon sűrű csend ül,

homlokomról az éjszakát

kezem kínlódva tépi.

A puszta utcán kóborol

valami könnyű, árva árnyék,

a hold a barna foltokon

sárgán, hidegen elgurul –

Reggelre majd a szürke köd

hosszú csíkokat húz az utcán,

és dermedt számról földre hull

a széthasadt kiáltás.

Bűntudat^*

Viharok hátán táncolnak szavaim,

háborgó tengereken.

Hogy szorítsam falak közé

a tértelen szédületét?

Hogy vessem ki magamból

a szakadt mélységeket,

hogy a fájdalom őrülete

köveknél foghatóbb legyen?

Sírjatok mindannyian,

takarjátok el szemeiteket,

ne lássam a törött virágokat,

a bomlást, mely mindenben ott van.

Kín és gyönyör lakik mibennünk,

vágy és undor, béklyózott repülés.

Lángjaink naponta kigyúlnak,

naponta több lesz a hamu.

Gyökereink a földet átverik,

ott a sötétség hullámzása zúg,

ereink maró savakba érnek,

húsunkba félelem költözik.

Ki az, ki lényünket kioldja

a formák börtönéből?

Ki bontja fel bennünk az átkot,

a megkövült igét?

Elindulok magamra lelni

sápadt színek, hűvös kövek közé,

míg alázatom roppant falai alatt

porszemmé enyészek.

Imádkozzatok értem a csillagokhoz,

keresem a rózsaillatú csendet,

mert elköltözött a homlokomból

a márványoszlopok nyugalma.

Jóság^*

Egyszerűen és átlátszóan

lebegünk a világ dolgai fölött,

mint a súlytalan madarak,

mint a levegő, mint a semmi.

Nem akarunk semmit, de éjszaka

vágyaink lila lánggal égnek,

s reggelre megszületnek bennünk

a föld, a nap és az állatok.

Mi vagyunk a föld, a nap és az állatok,

a lassú folyók és a messze

hegyek hullámzó éneke,

határtalan alázat.

A földért és a fákért és az égért,

az állatokért és az emberekért vagyunk,

a kemény falakon áthatolnak

remegő sugaraink.

Megértésünkben felolvadnak a kövek,

az utak összefutnak,

szemeinkből a földre

a jóság szüntelen zuhogása árad.

Érezzük ereink lüktetését,

időtlenek, határtalanok vagyunk,

s magunkba oldjuk

az újuló és porladó világot.

Lélegzik a homály^*

A dolgok héja véknyabb a papírnál,

a lényeg burka fény és sűrű szín,

mint a nyugvó vizek,

a külső világ teljes és sima.

De este meghasadnak a házak,

minden levetkezik,

széthajolnak a kemény vonalak,

s a megnyílt titok mélyebb a titoknál.

Belénk futnak a folyók,

tágabbak vagyunk a tavaknál,

a földre fekszünk, és a csendben

halljuk a magvak pattanását.

Nagy tüzeket raknánk, de nincs erőnk,

foltok mozdulnak a bozótban,

bőrünkön sárgán lobog

a félelem –

Sötét hullámokon lebeg a világ,

fel, le, fel, le, fel, le,

a fák hajlongásaiban

mozdul a rejtett élet –

Fekete ködökben forognak

szemünk előtt a csillagok,

s a nagy állatok egyhangú

lélegzetében halljuk a homályt.

Őserdő^*

1

Csendesen inog a táj a kék vizekben,

mozdulatlanul lüktet a világ.

Gyűretlen bőre alatt felemeli fejét a bogár,

ilyenkor elejtjük a nagy husángokat,

s iszonyodva a bozótba nézünk.

2

Nem félünk az erős állatoktól

és szomszédaink hegyes fegyvereitől,

de a nagy tavaktól meg a hallgatag

vastag derekú fáktól félünk,

mert bennük lakik a vihar.

3

Mikor kialusznak a nagy tüzek,

a kék hegyek barlangjáról álmodunk.

Apánk járt arra, s fürge nyilat hagyott

az elefántban, aki a bejáratot őrzi.

4

A zsiráfok pettyességét nagyon szeretem,

odaadnám érte piros tollamat,

a zebrák csíkjait is szeretem,

meg a nagy majmok sárga fogait,

de azért legjobban magamat szeretem,

mert színes köveket gyűjtök a parton.

5

A zöld kőből, amit a folyó fenekén találtam,

bogarat faragok neked,

mert szépek a fényes zöld bogarak,

mikor a fehér virágok alatt pihennek a napban,

s együtt örülünk az állatokkal.

6

Reggel kimegyek a rétre,

tenyerembe gyűjtöm a harmatot,

hosszú szálra fűzöm, mint a gyöngyöt,

nyakadba akasztom, szép legyél,

sokáig őrizzen meg téged,

s vele együtt szívjon fel a nap,

akihez naponta énekelünk.

7

Színes tollak alatt őrzöm az oroszlán szívét,

mert nagyon erős állat ő.

A gyors folyókat biztosan járja csónakom,

a sziklák visszabuknak a mélybe,

a nagy hüllők is félrehúzódnak előlem,

csak szemük izzik hidegen, mint gonosz tüzek,

de összezárják páncélos szájukat.

8

Kibontott hajjal ülnek az asszonyok a fűben,

azért hajladozik arra a madarak éneke.

Szép telt napok gurulnak el a fák felett,

a fény kibuggyan, mint az érett gyümölcs leve,

mindenki él –

Lomha halakra^*

Néha a bókoló virágok

végső egyszerűsége érint,

gyümölcsöktől elszakad

a sárga illat,

bogarak zümmögése ragyog

a fénnyel csorduló levegőben.

A folyó partján megállunk,

a lomha halakra gondolunk,

ahogy a zöldsugarú mélység

soksíkú ragyogása alján

villogva járnak –

s leborulunk a nap előtt.

Nyugalmas éjszaka^*

Lomha bivalyok szeméből előballag az éjszaka,

a föld ezüst folyókat fon fekete hajába,

bolyhos lepkék pihennek homlokunkon,

tele jázminok alatt szunnyadunk.

Barna kenyeret ettem az este

és parázson sült halat.

Békesség néktek.

Mozdulatlanul hömpölyög a nagy folyó,

a fák meghajolnak egy kicsit a csillagok súlya alatt,

a tücsökzene átlátszó oszlopokat rak az ég alá.

Halkan evezz, ne verd fel az alvó vadkacsákat,

emlékezz barna kenyerünkre.

Elpihenünk mi is a fáradt madarakkal,

nyugalmas lugast fontam menedékül,

meghallgattam az éj hangtalan csobogását,

a pelyhek súlytalan lebegését,

a nehéz köveket,

s megtaláltam az utat is.

Révület^*

Zöld fényben úsznak alant ragyogó tájaink

ó mulandóság izzó tükrök hétszínű

villogásai közt egyre testtelenebb

vágyak suhognak szállnak alá a mélybe

az a fojtott zene is ott parázslik

a bársonyéj táruló fényessége alján

buzogj buzogj a rózsakelyhű forrás

hajdani arcunk őrizője

oszlopok árnya övezi tiszta homlokunkat

sötét gyönyörbe hajló fájdalom

remeg az elfelejtett partokon

ingó füzesek úttalan útjain

valaki jön felnyitja álmos szemeinket

kitárulnak az érckapuk zengő szárnyai

s mi önfeledten nézzük arcunk szétfutó

lebegését a szélben bomló felhők szirmain

Emlékeink^*

Levelek lebegése, virágok lélegzete,

elvesző nyomok a hóban.

Sárgák, mint a kialvó csillagok,

kékek, mint a halottak éneke.

Messze hegyek, kövek és madarak,

bokrok és fák és tavalyi füvek,

nyissátok meg az utakat

zajtalan lépteinknek.

Vadlibák elhaló énekében

megszületnek egykori napjaink.

Elindulunk a ködös utakon

az elvesző liláskék ég felé.

A nádasok egyhangú zúgásában

hallgatjuk halott szavainkat.

Érett, fanyar gyümölcsöket eszünk,

és bolyongunk a tegnapi réteken.

Heverünk a kökénybokrok alatt,

a partok zajtalanul hullatják göröngyeiket,

homlokunkban kilombosodnak a fák,

fellegek futása az életünk.

A patakokban és a hegyi kövekben,

a fákban és rögökben

és a súlytalan madarak

lebegésében élünk.

Kinyújtjuk átlátszó kezünket,

ujjainkra pillangók szállnak,

eloldott életünket

tengerek hullámzása hordja.

Ragyog a föld

A víz a víz^*

a szélben áll két keze röpköd

szélfútta virág szirmai

átlátszóvá mossák a fény

hosszú hullámai

a lepkék megpihennek arcán

mert immár végképp egy velük

erdők vizek vele dalolják

egyforma énekük

a víz a víz a drága víz

partjára száll egy nagy madár

két szárnya közt tarkán lobog

az álombeli táj

a hulló napból visszanéz

csodásan virágzó szeme

nyírfák húrjain zeng tovább

a gyöngyöző zene

Félelmes napok^*

Bozontos csend és félelmes napok.

Rózsára, tóra, darazsakra,

álmodban fenyvesekre révedsz,

sűrű lánggal égnek az árnyak,

villog mézszínű gyanta.

Virágok arcukat eltakarják.

Szikrák pattannak hűvös égen.

Lélegzetvisszafojtva hallgatózunk.

Vadlibák, halott nádasok

sárgán úsznak a szélben.

Este Isten zajtalanul bolyong.

Dombok háta vérben tündököl.

Megindulnak a rozsdaszín hegyek,

és fák szívében tűzzel felparázslik

az irgalmatlan fény, a kínzó mély gyönyör.

Sötéten, fényben, gyors esőben^*

Itt laknak ők. Sárban, homokban.

A lakott föld határa itt van.

Fagyos göröngyök dübörögnek

félig felejtett szavaikban.

Gyermekeiket szél cibálja.

Testvéreik nyugton hevernek.

Fehér csontjukból hűlt porukból

erős, nagy ágú fát nevelnek.

Vágyaik régen elfeküdtek,

mozdulatlan, penészfehéren.

De álmaikban tele földek

úsznak a lassú sodrú mélyben.

Ha egyszer-egyszer virradatkor

a nap halott arcukba lobban,

a karjukat az égre tárják,

és állnak elragadtatottan.

Csontos kezük csak néha moccan.

Tüzek lobognak. Lucskos ősz jön.

Sötéten, fényben, gyors esőben

feküsznek elszéledt mezőkön.

A megváltottak^*

A madarak kezükre szállnak.

Ismerik az erdők vadait.

Napos patakra járnak inni.

Gyér szavaikban csend lakik.

Beszélgetnek a fellegekkel.

Értik a csillagok szavát.

Lábuk előtt gyíkok pihennek.

Ujjuktól kizöldül az ág.

Mint akik mindent elvégeztek,

lehántották a vágyakat.

Már semmi dolguk a világgal.

Járnak nagy, néma fák alatt.

Az arcuk kénsárgán világít.

Fejük körül fénylő azúr.

Tekintetük hegyek nyugalma.

És meghallják, ha szól az Úr.

De néha karjukat az égre

tárják, mikor felkél a nap.

Szívük merő egy nyugtalanság,

s pogány igéket mondanak.

Fényben viharban pengeélen^*

Lányok lányok hajnali szélben

virágok tépett lobogása

micsoda istent mutogat

a távoli erdők rácsa

Már ocsúdik a föld nehéz

tagjaiban hígul az álom

Ismeretlen növényeket

nevel az ég a láthatáron

Magasságot mélységeket

micsoda erő kapcsol össze

Hagy bírhatnám ki színtelen

szavaitokba börtönözve

Az ég áttetsző falait

erős ragyogás veri át

fényben viharban pengeélen

villog a roppant tisztaság

Ragyog a föld^*

Ragyog a föld,

a mezők meleg szíve dobban.

Lehet, hogy így akarja Isten,

és minden úgy van jól, ahogy van.

Kék vadszeder.

Szűk ösvények bozótba futnak.

Mandulák közt fürdik a fény

színén a tarka lángra gyúlt nap.

Helyet csinál

a völgy borzongó vágyainknak.

Kék tisztaságba öltözött

hegyeink hullámzása ringat.

Feküdj hanyatt,

már elborult az ég feletted.

Szemedre bolyhos csillagok,

sötét, foszló szirmok peregnek.

Áhítat^*

Hűs víz csobog. A templom

ragyog a ritka ködben.

Felleg jön messziről.

Felegyenesednek a füvek.

Felleg jön, fehér, mint a gyolcs,

angyalok suhannak.

Ez az áhítat ideje,

névtelen alázat.

Harmat hull,

énekelnek a hegyek és a fák,

galamb száll, lélek madara.

Ez az áhítat ideje,

ez a titkos fény ideje.

Szemünk virág, szeretetünk

világít, mint a csillag.

Dél^*

Fészkében ül a mozdulat.

Delente súlyos nap ragyog.

Haragoszölden gömbölyödnek

a levelek közt a diók.

Szárnyát rezzenti a darázs.

Gyanta csorog az ághegyen.

Mozdul, helyet keres az alma,

hogy szebb legyen, hogy jobb legyen.

Piros taréját rázogatja

fehér kotlónk az udvaron.

Pincehűs kutak csobogását,

szekerek zaját hallgatom.

Így fürdik bennem szüntelen

a gazdag, sarjadó világ.

Illetetlen és remegőn,

mint folyóban a parti fák.

Láng gyűl^*

Láng gyűl gesztenyefák angyalzöld lombja mélyén

ragyogás lüktető napok sűrűsödnek isten

tűzbe mártja izzó szivárványtarka szárnyát

felettünk áll világos levegőben átlátszó sasmadár

kardként éles fénnyel hadakozik szikrás

pengéket villant a gyémánt ég boltozatán

rabul heverünk fegyverei éles forgatagában

láthatatlan szálak kötözik remegő szárnyainkat

álomban hallod ritka csendben pattognak

kertjeink zöld sodrában habosan úsznak a bokrok

csend ezüst páncélban őrködik a völgyek előtt

hegyi patakban sziromhullásban szerelemben

lányok sziklák érdes tenyerén hajladozó

ének igézetes forrás hangjára figyelnek

fehér szavakat mondogatnak szüntelenül

kerteknek kardnak átlátszó sasmadárnak

Mintha aludnál

Gömbként összecsukódik^*

foszló utaink fekete zizegése nem alszunk

meg-megrándul a kásás fényben a vad táj

ez az a pillanat amikor indul a hörgő

mély rengés tarajos gyürüzése

hallani szüntelenül zúg a távoli szél is

szirmát szórja a csend idegen madarak

mozdulnak a lassan forgó füstgomolyokban

mígnem a föld tépett peremén elenyésznek

nyirkos kertek alatt fekszünk most

fojtó gőzeiben síkos meleg ágyon

gömbként összecsukódik a korhadt nádas

levegőtlen tere a sűrű eső suhogása

feltetszik a hajnal kondul a ritka magasság

hosszú haját a folyóba füröszti a fűzfa

villognak a nap hűvös pengéi kitárul

az ég áttetsző csarnoka élesedő kupolája

Egybegyűlének^*

Magként az idő rothadó húsában,

rabjai álmainknak,

a fehér csarnokot nem feledjük, a fehér

oszlopok sorát, sziszegő tüzeket.

Mint akit a kígyószemű ég

bűvöletébe ejtett, ama rejtett

forrás hangja igézett.

Mint aki szabad, mert semmije sincs.

Tűz és lélek. Sebesen zúgó szélnek

zendülése. Bibliabéli galamb.

A pásztor éjszaka kiállt a hegytetőre.

Egyedül az idő homályos mélyén.

Iszonyú tölgyek zúgtak iszonyú szélben,

egymaga állt az iszonyú szélben.

Tüzek égtek körben a hegyeken,

mert egybegyűlének mindnyájan

egyakarattal.

Kígyó^*

1

A kárpit meghasadt.

Mint aki tükrös ragyogásba szédül,

kín és gyönyör szaggatja, kettős szerelem,

ki nem alvó villám.

Isten, ki egyszerre húz s taszít,

messze égen izzó csodálatos szem,

megrontó s bűvölő.

Kígyó, ki testét hímbálja sziszegő fényben,

egyenes testét a felszín alatti fényben,

nem is test már, határ nélküli tánc,

delejes körök szüntelen gyűrűzése.

2

Mikor a színek pohara kicsordul,

tengermélyi virágok

fojtott izzása erősül,

héját szétveti telt ragyogás,

a madár a szél tornyára száll,

a mindenség közepében.

Nem mozdulat már, s még nem nyugalom.

3

Így szólok magamhoz: te menekülő,

te megvert, megigézett, nem magadé,

a fény teste egyre szilárdabb,

tétova mozdulatod tovaterjed

a víz alatti ragyogásba zárva,

a mindenségbe zárva –

4

A napok fényesen

suhannak bennem:

halak a vízben.

A napok feketén

zuhannak bennem:

kövek a mélyben.

Oszlopok közt a csend

visszhangos csarnoka tárul.

Oszloptól oszlopig

riadt vadként menekül a hangom –

szabadon – rabul

szabadságom félelmes börtönében.

5

(Messze égen izzó csodálatos szem,

kígyó, ki testét himbálja sziszegő fényben,

egyenes testét a felszín alatti fényben.)

Rabul, a nap átlátszó kapuja bezárult.

Hallgasd hajnali szélben a hangot^*

Mélyen a felszín alatt a fekete folyók zuhogása

fekete folyók sorsunk napjaink tajték-vonulása

mikor szemünket lehunyjuk látjuk a lüktető napot

szirmát bontja az ég a virradatok s az alkonyatok

Lehet hogy ezen a tépett réten szunnyad a jövendő

vágyunk verdes a szélben a szélben lobogó kendő

eressz el te is eressz el mondd ki a béke igéit

sose látott rengeteg erdők időtlen igézete szédít

lehet hogy meghalok hallgasd hajnali szélben a hangot

nád zizegése víz sziszegése sötét vízalatti harangok

Mintha aludnál^*

Tűzzel izzik az árnyék

a forró szelek évszaka ez

haragosan zúgnak ilyenkor

távoli tölgyesek

Gyűszűvirágok nyílnak a kertben

kelyhük füstölve ég

kábultan földre hull ha

szirmukra száll a méh

Ragadós nedvet izzad az ág

és földre hajol

Mintha aludnál az út

egyszer csak elfogy a lábad alól

ez már a lápvidék

homályos pára felette

lebegő nagy szitakötők

ülnek a forró fellegekre

a víz felett villognak illetetlen

milyen pazarló pillanat

szárnyuk hegyén a rezzenések

gazdag szeszéllyel játszanak

Itt buja fű tenyészik gólyahír nyit de lenn

a zöld alatt rejtett erek sziszegnek szüntelen

lépted nyomán a süppedékes földből

a víz mohón mindenfelől előtör

holnap magasra nő ezen a helyen is a sás

a folytonos teremtés egykedvű változás

ó beljebb már a fordított bozót

az égerfák gyökere vízbe lóg

és remegő növényzet közt lebeg

az arcod a homályos mély felett

érzed hogy vonz a víz s egyszerre csak a vad

hurkos hínárszorítás rád tapad

belülről látod mint sugárzik át

a gyűrűző rezgésen a világ

s a vízszintesre ferdült fény alatt

köréd gyűlnek a lomha nagy halak

(nyitott szemmel heversz síkos csigák között

szakállas hallgatás nő benned kívüled és lassan megkötöz

a víz színén virágszirom hintázik fenn a nap

hallod hogy bugyborékol a sűrű lágy iszap)

Mintha aludnál

az út egyszercsak elfogy lábad alól

tárul a hajnal kelyhe

s ismét összehajol

az arcod most homályos mély felett

remegő zöld növények közt lebeg

Mintha aludnál

nem emlékszel és semmit sem feledhetsz

A roppant meleg éjszaka

körötted egyre fényesebb lesz

Áttetsző közeli tűz

fénylik a füvek alól

Tárul a napok kelyhe

s ismét összehajol

(belülről látod mint sugárzik át

a gyűrűző rezgésen a világ

virágszirom a víz színén a nap

érzed hogy bugyborékol a sűrű lágy iszap)

Mint aki torkáig zabált^*

Mint aki torkáig zabált,

s most öklendezik, émelyeg,

érzem, emészthetetlenül

úsznak bennem az emberek.

Fejetlen, lábatlan-kezetlen

törzsek, testetlen végtagok.

Rágatlan, ronda étkeimmel

lassan magam is egy vagyok.

Bűzlik a rothadó szemét.

Idétlen koldus ténfereg,

heges testét vinnyogva rázza.

A porban taknyos gyerekek.

Huhogó kéményen kiszállnak

beesett mellű asszonyok.

Tevék vonulnak habos égen.

Suhognak éji záporok.

A próféta pusztába megy.

Hasát vakarja szótlanul.

Szemére húzza szőrcsuháját,

és egykedvűséget tanul.

Vergődik s csúf porontyait

szüli a szennyes éjszaka.

Vonaglik, tágul, ráng a hús

megcsúfolt, undok folyama.

Menetgyakorlat^*

Vízből kel ki a szörny.

Lomhán a partra zökken.

Összehúzódik, nekilódul,

sűrűsödő időközökben.

A felfordított ladikok közt

a bizonytalan test kiterjed,

mohó étvággyal rángva szívja

a tájat egyre beljebb.

Mikor az egy ütemre lépők

zajától visszhangzik az út már,

lapos nézése felszökik,

a házakon pásztázva ugrál.

Hidak a folyókba szakadnak,

éjjel sötéten zengenek.

A hegytetőn csomókban áll

a felidézett rémület.

Két nyomorék reggeltől estig

a ritka szélben imbolyog.

Üres szemükből vastagon

kiduzzad tarjagos husuk.

A szörnynek emberarca van,

de mi tudjuk alattomos

szándékát: ide-oda hurcol,

s könyörtelenül eltapos.

Máriának^*

Fagyban csikorgó február, a

levegő kristállyá fagyott,

áttörhetetlen tömbbe zárja

előrehajló alakod.

Hogy benned immár semmi sincsen,

amihez még közöm lehet,

már gyűlölöm, hogy elveszítsem

idegenné lett életed.

És mert énem, hogy nő szívemben

fenyegetővé a magány,

őrizd magad, őrizz meg engem,

féltékeny dühvel mondanám.

Mi lehetnél! A hallgatásod

mily párás tájakat takar!

Fojtott tüzed magasra lángol,

majd önmagába visszahal.

Így küszködsz magad, magadért, de

a sorsod eldöntötte rég:

a rend, a könnyen szerzett béke

neked sem lehet már elég.

Véredben hordod szenvedésed,

nem véd meg tűzhely és család,

mikor nem is várnád, elébed

ugrik a meghasadt világ.

(A teremtő vágy ismeretlen

üresség partja közt remeg.

Ilyen vagy? Vagy csak én teremtem

feleslegemből lényedet?

Világot alkot a gyerek

önkénye, s benne hisz,

s világa léte önfeledt

öröme s büntetése is.)

Hitetlenül^*

Bölcs nem vagyok, de az idő

mindenre megtanít:

tömi a számba kétfelől

émelygős étkeit.

Ha elnézőbb lehetne vagy

hályogosabb szemem,

ezen a földön hasznosabb

lehetnék, elhiszem.

Hazudni kellene talán,

hajolni egy kicsit,

magam előtt se vallanám

meg bensőm mocskait.

Mondják, hogy boldogabb lehet,

ki nem kételkedik,

De mondjátok, hát mit tegyek,

ha nem könnyít a hit?

Ha a megváltás elmarad,

elvégzem egyedül.

Falánk bendő, okádj ki csak

megemésztetlenül.

Ha kiátkoznak a papok,

én felmentem magam

Gazdátlanul szabad vagyok,

ha nincs is igazam.

Társtalanul és konokul^*

Ki folyton érzi börtönét,

egyre tisztább és szabadabb.

Szakadozik a nyár ruhája,

egyszerűbb minden mozdulat.

Fejed fölé az éjszaka

áttetsző félgömböt borít.

Faggathatod a rendelés

egykedvű csillagképeit.

A szüntelen sötét zene

veszti a hiú díszeket.

Ily meztelen, ily keserű

csak az elvesztett sors lehet.

S csak a gyengébb érezheti

ily véglegesnek igazát.

Társtalanul és konokul

keresd hát fordított hazád.

Lator László összes versei

1946–1996

Az elhagyott színtér

Ágban, erekben, levelekben

Testünk felett*

Honfoglalók*

Se irgalom, se akarat*

Hajnali vázlat*

Szél*

A kert*

Átlátszó víz*

Folyékony világ*

Kagylóba, héjba*

Áttetsző ködben*

Háború*

Reggel*

Hajnalka*

Ágban, erekben, levelekben*

Vihar*

Álomban utak*

Az arcod tóba ejted*

Vízililiom*

A szabadsághoz*

Ki egyre fényesebb vagy*

Emlékeidből eltünök*

A szem-mögötti ország

Már látod*

Csuprok*

Zord idő*

Sodoma*

Undor*

Kígyó légy és szelíd galamb*

Most minden más lehet*

Ijesztő fennsíkon*

Mint a tőr*

Emlékezz hát*

Ki hinné*

Háborús töredék*

1

2

3

A tenger éj*

A rád zuhant idő alatt*

Nyilalló szálon*

A halott város*

Tilalomfa*

Újesztendő*

Ez az a perc*

Add nékem gyöngeségedet*

Emeld fel*

Férfikor*

Fehér-izzáson szénsötét

Tél*

Delelőn*

Pompeji*

Szomjúság*

Fehér-izzáson szénsötét*

Fa a sziklafalon*

Ó, micsoda édeni tájon*

Öröm*

Az udvar*

Vak szembe sajduló sugallat*

Fénytelen és árnyéktalan*

Zugliget*

1

2

Nem a halál*

A kert*

Reszkető mező*

1

2

3

Múlékony fészkeiden át*

Sárangyal*

Az áthevült bádogtető alatt

Születés*

Valami szándék ébredez*

Holtág*

A kert*

Az áthevült bádogtető alatt*

Testünk felett^*

Honfoglalók^*

Se irgalom, se akarat^*

Hajnali vázlat^*

Szél^*

A kert^*

Átlátszó víz^*

Folyékony világ^*

Kagylóba, héjba^*

Áttetsző ködben^*

Háború^*

Reggel^*

Hajnalka^*

Ágban, erekben, levelekben^*

Vihar^*

Álomban utak^*

Az arcod tóba ejted^*

Vízililiom^*

A szabadsághoz^*

Ki egyre fényesebb vagy^*

Emlékeidből eltünök^*

Már látod^*

Csuprok^*

Zord idő^*

Sodoma^*

Undor^*

Kígyó légy és szelíd galamb^*

Most minden más lehet^*

Ijesztő fennsíkon^*

Mint a tőr^*

Emlékezz hát^*

Ki hinné^*

Háborús töredék^*

A tenger éj^*

A rád zuhant idő alatt^*

Nyilalló szálon^*

A halott város^*

Tilalomfa^*

Újesztendő^*

Ez az a perc^*

Add nékem gyöngeségedet^*

Emeld fel^*

Férfikor^*

Tél^*

Delelőn^*

Pompeji^*

Szomjúság^*

Fehér-izzáson szénsötét^*

Fa a sziklafalon^*

Ó, micsoda édeni tájon^*

Öröm^*

Az udvar^*

Vak szembe sajduló sugallat^*

Fénytelen és árnyéktalan^*

Zugliget^*

Nem a halál^*

A kert^*

Reszkető mező^*

Múlékony fészkeiden át^*

Sárangyal^*

Születés^*

Valami szándék ébredez^*

Holtág^*

A kert^*

Az áthevült bádogtető alatt^*

Hogy felelhessen valamit^*

Gyerekkor^*

Ingovány^*

Azon a szikrázó lapályon^*

Határon^*

Szabad vers^*

A kezdet^*

Régi fénykép^*

Éretlen szerelem^*

Orpheusz^*

Piac^*

Irgalom^*

Áhítat^*

Az édenkerti virradat^*

Sekély álomban^*