A liberális majom

Sajnos, a „jó” s a „rossz”, a mindenkori üldöző, kizáró, cenzúrázó s a mindenkori üldözött harcában nem hogy tisztázódnának a dolgok, hanem egyre több front nyílik. Egyik a másikkal ijesztgeti a maga (megnyert) táborát. Az alaptévedések egyike, hogy mihelyt az egyik fél rosszul lép, ez a másikat igazolja. Ilyesmi van, igen, a sakkban. S persze minden téren, ahol a felülkerekedés és nem a tisztázás, az igazság kiderítése a tét. Ne tessék legyinteni: igenis az igazság nem épp olyan relatív, mint azt elmejátéknak jó, véres valóságnak nem jó „liberalizmusunkban” hajtogatjuk, mert egyrészt itt van a 2 × 2 dolga, ugyebár, nehéz elvitatni, hogy csak az egyik „igazság” a kihozható végeredmények között. Másrészt kezd dühítővé válni, hogy egyes hangok, hangvételek, hangerők (megint) kezdik a liberalizmust a bomlasztás, a tévedés, a megengedhetetlen meg ilyesmik szinonimájaként használni. Hát ezért mondja a fába szorult elme, hogy jól nézünk ki; attól, hogy a totalitárius megoldások ideológiája kompromittálódott és gyakorlata megbukott, még nem lesz hivatalból igaza minden hülyének, aki „szabadgondolkodók”, szabadkőművesek és egyéb kőművesek bűnének tekinti, hogy a fáról való lemászás óta a világ jócskán változott. Hát igen, jócskán és ócskán változik a világ. Most már, ennyi minden után valóban szembeszökőek az ismétlődések, a sztereotípiák. A szélsőségek csomósodása, a fundamentalizmus rákja se először, se utoljára jelentkezik az emberi történetben. Ez ama szép kis történet, melyben elmondható volt bármikor bármire, nemcsak arra, amire a nagy „haladók” érteni szerették volna, hogy „ismét pusztíthat e láng rajtatok”. Valamennyi láng, a pokol, a máglya, a tulajdon égő otthonod lángja is. És még akkor nem is beszéltünk a belsőleg emésztő tüzektől kínzott jobb emberekről (akiknek ugyanis egyáltalán lelkiismerete, lelki élete is van). Egy Salman Rushdie-interjút olvasok. A „jelenet” történelmi: így volt, így van és így is marad ezután is: jog (emberi is!) az, aminek betartásához erő is kerül. Most, a XX. század végén derül ki, hogy az egész emberiségnek nincs – annyi máglya és gázkamra után sincs – elég ereje annak elfogadtatására, amit „liberálisabb” majmok is felfogtak volna már. Ahogy bujkáló írótársunk mondja: „Ha visszahátrálunk egy olyan világba, ahol vallási vezetők szabják meg, mit szabad mondani és gondolni, akkor már ott is vagyunk az újra intézményesített inkvizíciónál, tagadva a szólásszabadság modern eszmerendszerét, amely éppenséggel az egyházzal vívott csatározásokban kristályosodott ki.” Persze szegény Rushdie-nak az iszlámmal gyűlt meg a baja, könnyű az ő diagnózisát teologizálni. De mi legyen, hova sorolhatók a vicsorgó karabachok többi szomorú árnyalatai?