Születésnap

Testem a kor leltári tárgya. Későre jár: ez mára XX. század vége lesz, ilyenkor inkább olvasni szokás. Régi ha- mu a régi lapok között: már más estéken is jártam itt. Hi- szen, annyit utazom. Jártam a városokban, és jártam az éle- temben, jártam még egyszer, sokszor a gondolat lassan fel- épült papír-velencéjében, ahol közülünk valaki most is épp dolgozik, lakozik, él, és álmomban időnként leveleket ír az emberiségnek. Amit egykor tudtam már, gondoltam a vi- lágról – mint régi lakcím vár valahol, várja ezeket a pil- lanatokat, ahogy következnek. Különös az, hogy nemcsak engem, az egészet küldték valahová 1937 előtti valóságok és hangulatok. Persze, nekem most is, mindig az akkor van, hogy engedhetné ezt szívesen a most. Igazi szülőföldünk egy kor. Esős májusi délután, nyitott ablakkal, s Vivaldi, mintha sosem múlna el az élet, miközben minden eleme ki- ált, hogy kötelező korokból való, különböző korokból, hogy egyiknek el kellett múlnia azért, hogy a másik sorra ke- rülhessen. És sírok az időben, örömből. És békében vagyok a nekem-jutóval, itt veletek, akiktől tartanom kellett, mert életemben laktok, fölösleges szövetségeim, mikor így is elég- gé egyedül vagyok, egyedül a látható jelenben, mikor már különbéget teszünk a jelenek között is, a rokonság tiszta ízei érdekében. Ősök és utódok reggele ez az alkony. Elég okom volna az elégiára akkor is, ha én megmaradnék, csak a többiek múltak volna el. Mert hol vagyok én nektek, én, aki egyedül érzem már és még tragikus szerelmét, s itt nyom el éppen az álom, mint a megszületés! Testem a kor leltári tárgya. S bármelyik kort választottam volna búvó- helyül vagy leshelyül, egyforma veszélyben forogtunk volna végig. Vagy közben mégis sérthetetlen vagyok; vagy közben a világirodalom is felnő, ahogy a remény halmozódik, felnő a költő, beteljesedik sok-sok életkora, eljut az öregségig, még ha fiatalon is halt el? Vagy úgysem számít, csak el- aludt a szomszéd versben, miután kedves fiatalember volt fiatal társaival, mogorva öregember lesz öreg kortársaihoz? Ezekből a bátrakból lesznek a gyávák, ezekből a tisztákból lesznek az árulók, vagy ezekből a megtört szemű öregek- ből lesznek ezek a szép szál legények? Lehet vigasz, hogy én már Goethében is elmúltam, s Dante bennem is fenye- getőzik, ezért mit számít tulajdonképpen, hogy mi történik velem. Ez a mai kaland, ez a mai veszély, ez a mai bánat csak valakinek szól. ÉN nem ÉN lehetek, ha ilyen szemé- lyes dolgokkal akarnak összefüggésbe hozni. Könyv, papír, ceruza világosságán valami van itt: ez a késői öröm, mely akár csak itthon ülve is a legszélsőségesebb kaland, foly- ton a nagy kockázat, ezért érezhetem bátran egyedül az egyedüllétet. Egész vagyok és egészséges. Engedjétek hoz- zám a betegségeket. Birkózzanak meg ők azzal, amit az idő nem bírt még elintézni bennem, lássunk egy pusztu- lást, ha lesz még ilyen, ha mégis nem ÉN vagyok valami- ben az erős, a legerősebb. Tíz fölösleges gond már behatolt a szerkezetbe, hallom, hogy szaporodnak, ez már a láz, a délután ötkor érkező próbahalál. Valahol úgyis készen áll már minden szó, szöveg, muzsika, köszöntő és megemléke- zés arra az alkalomra is. Látom én, felőletek nézve is lá- tom a harcok mindenik végét, ezt a befejezést is: ez az itt nektek az az ott lesz, ahol mégis mi vagyunk. Engedjé- tek hozzám a helyzeteket. Van olyan évforduló is: nem dá- tum, hanem kor szerint aktuális. Érkezik csendes zongora- hang, mint néhány sor valami múlt századi szerelmeslevél- ből. Apollinaire sem öregúr már, most, hogy egyidősek let- tünk. Épp utazom el Appollinaire mellett. Mert mint a vá- rosok, olyanok a halott költők is: valahol az út két olda- lán terülnek el. Egy képlet Európából. Csak itt van ilyen, és máshol, ahol mély a múlt. Egy korból még a félálomban hallott érthetetlen szövegek, a rádiózás árnyéka is jellemző és maradandó üzenet. Ezt azok értik legjobban, akik az összes nyelvekben az összes madár- és leányneveket ösz- szeolvassák egyetlen szóhoz, akik először becézték Alasz- kát, s nyugodtan bízták a legtürelmetlenebb tévedőkre a könyvvé szabadult energiákat. Hány világot értek azzal, hogy megértik? Hány életet érdemeltek volna ugyanazért? Már nincs olyan, ami nincs, már csak olyan van, ami van. Mindig is mondták ők, a halott költők, akik maguk mögött hagyták rég az értelem számára lehetséges jövőt is. Ó, ti kozmikus időhatározók! Piroslik már a fákon a levél – jegyzi meg Petőfi, nem mintha nem látná ezt akárki, ha- nem mert most Ő kiált, vagy sóhajt, vagy csak ír, s az írás- nak szövege kell hogy legyen, mert más napok nem lettek számunkra itt élve a gondolat önkívületéig és vissza, csak tudunk valamit másról, hát ezekkel a napokkal kellett meg- próbálni arról a tudásról beszélni. A nap körül nemcsak bolygók, de égitest-befejezettségű idők is keringenek. Mi- nek hol a helye? Azt mondom: az alkalmi, idei virágszi- romnak is a nyelv Mendelejev-táblázatán, azt mondom s odaírom, és megtanuljátok. És belebeszélnek mások is a költeménybe. Egyetlen titka ez: az időrend. Lám, ha sorra jöttek, valamilyen sorrend szerint, külön-külön – megért- hető lett, felfogható volt. A kezed ügyében álló örök tele- fonkagylóba mindig a kábel teljes hozamát önti a világ. A teljes eddigi szótár – erre csak a teljes szótárral felel- hetek. A teljes szerelemmel, a lehető legtöbb nemű: két- nemű kommunikációban. Ezért a legnagyobb a költők sze- relme, mert mögöttük állsz, mikor a költeményt olvasod, arccal a könyvlapnak, s elnézel a Júliák irányába. De hát állj csak oda a Júliák kórusa mögé, a papírvirágok gir- landjai alá, a Csinszka-szakszervezet teadélutánján, és nézz át ide, nézz el a világirodalom vonulata felé: mogorva-kék távoli férfi hegylánc. Kíméletlenek ebben. Pedig fáj. Pedig én is oda vágyom, úgy vágyom vissza oda magunkba, hova sose ér el a közös halál. Annyit bántottak, ingereltek, ijesz- tettek, hogy mintha már sejtenék: én nem is a saját sorsom menekítem, és rá akarnak venni, hogy hagyjam, ami pusz- tul, bennem, akárhol, nézzem, hogy pusztulunk, hiszen úgy- is mindegy nekem, csak a helyzetem nehezítem. Mit törő- döm én személy szerint azzal, hogy mennyivel enyhítette a tavasz a diktatúrákat! Károly, Ferenc, Henrik, Szulejmán. Nekem mindig csak csonka birodalmak jutottak, s teljes csa- láddal lakni benne. Megint nem tudod, mi történik az ország- gal, csak élsz tovább, mintha az egyszer megért élet, az egy- szer meggondolt gondolat soha többé már nem a te dolgod volna. Így marad el mögöttünk, de nem végérvényesen, az élet. Az élet pedig több, mint te, és kevesebb, mint az or- szág! Sötét tónusú angol történetek a tengerifű-halászokról. Napos Dél-Itália kosztümös áriákban, éhes és ingerült Afri- ka, Ázsia. Szőke jégmezők emberelőttről. És te megint nem! És én soha többet! A szerkezet működik. Most száll le, perc- ről percre most leszáll az este, pillanatról pillanatra sötétebb lesz, sokkal gyorsabban múlnak a napok, mint az előző órák- ban, és aztán minthacsak újra megállna az idő: egy félóra múlva teljes sötét lesz sokáig. Akárcsak én, aki így gyor- sulok fel a tennivalók előtt, és megállok hosszú gondolatta- lan életdarabokra, amikor csak vagyok, magam előtt is ész- revétlen, még ez a szellem-szerkezet is észrevétlenül meghú- zódhat egy emberben, miután, mindent nyugtalanítóan, ren- gett, robogott, rajzott alkonyatig, rengetett, remegtetett, rin- gatott mindent napkeltéig. Hasznos társaság voltam mégis magamnak. Megtanítottam olvasni, várni, kibírni, szeretni, elviselni, ragaszkodni, és idegen nyelvekből fordítani, bele- feledkezve az anyanyelvbe. Mióta megvagyok! Ki tudja, ki kire milyen hatással van, ha így összekerültünk hosszabb időre! Ki tudja, ki milyen hatással lehet önmagára az alatt az elég hosszú, túl hosszú együttlét alatt, amíg élhet! Végül is ó, te legtiszteletreméltóbb összes ismerőseim között, te én magam, akiért a legkevesebbet tehettem mindennapos látsza- tok ellenére, akire a legkisebb tekintettel voltam végig, akit minden munkára fogtam, és fegyelmeztem a legláthatatla- nabb, tehát legmegalázóbb parancsokkal, – hát foglalj he- lyet, szegény öreg, ki bennem laksz, és zajtiszta, szenvedély- szünetnyi percekben tanítni próbálod, örömömre, őket, te, aki én; mostanában sokat hagylak egyedül, mint hosszasan beteg gyermeket, akit már megszoktak így, aki már meg- szokhatta, hogy elfoglalja magát játékszereivel. Borús tava- szi reggelen nézem, nézem, hosszan nézem ezeket az isme- rős fényeket, és most: a mozdulattól látom a fehér mókus- ként lezuhanó, túlsúlyba gyűlt nyári havakat a felső világág- ról. Mi ez a látomás? Mi ez a kegyelem, hogy ahogy szeret- ném, valóban egyszerre látom mindezt, csak idő osztja; s én ismerem ezt az időt! Istenem, kezdjél megőrizni engem. Tu- dok, tudok, de viszem, viszem, viszem, a semmi felé. Kiál- tok Bartók-nyelven, s helyi szél viszi, repíti előttem a világ fülét, és századvégre itt feküsznek előttünk ifjúságunk holt- testei. Mit ér a költő, mikor körülötte annyi milliárd Galilei készül visszavonni a tanításait. Lelkem a kor leltári tárgya.