A képzeletbeli ásatás

„Messze innen, hét határon is túl, van egy elhagyott, régi templom. Erős vaskapu zárja, mély sáncárok futja körül, de híd se vezet keresztül az árkon. Abban az üres egyházban fel s alá repdes egy madár, se nem eszik, se nem iszik, csak szálldos szüntelen, pedig úgysem foghatja meg senki. Az a madár az én lelkem.”

 

(Erdélyi szász népmese)

Ez egy galamb. Most száll fel csattogó szárnyakkal az olajfoltos kövezetről, most pedig már nem látszik, mert épp a nap felé kanyarodott. De ez meg többször előfordul majd történetünkben, mely sokféle térszabályt kénytelen felfüggeszteni, hogy boldog anakronizmusa csak az időt s az embert szolgálja. Ilyenkor igyekezzünk máshol bekapcsolódni, az idő mint látvány épp elegendő támpontot kínál. Ez az állomástér, néhány buszvonal végállomása, benne a tömeggel. Azért néznek mind balra, mert arról érkeznek az üres kocsik a megállóba. Ez a járdaszél. Ez pedig Szabados Mikó. Éppen egy csomagot cipel haza a postáról. Megállt megtörölni a szemüvegét. Ha netalán valaki nem hinné, rá is van írva a láda oldalára: „Szabados Miklós ”; én vagyok, az én írásom, én címeztem meg magamnak. Harmadszor fordulok Porond és Kolozsvár közt. Ami nem fér a válltáskába s a két kézbelibe, azt feladogatom, dobozszám, postán. Nem törékeny, nem kincs. Főleg papír és könyv, s bekötve évfolyamonként a Divatszalon, az Érdekes Újság, tucatszám Ellenzék, Fürge Ujjak. És levelek. Levélkötegek. Néhány kalendárium, kisfiúk iskolásfüzetei. „Szabados Sándor I. o. tanuló…”

 

*

 

„Tetszik-e emlékezni rám, tanító néni? Úgy hatvan-hetven évvel ezelőtt, az a kis szeplős, izgő-mozgó vöröshajú a második pad szélén, az ablak felől, Szabados Sanyika mellett… A Nagy Szabados padtársa voltam, igen, még a világháború se tudott elszakítani, együtt vagyunk eltemetve valahol Volhíniában; csakhogy én augusztus 26-án haltam meg, tüdőlövés; ahogy kiugrottunk az árokból. Tehát én voltam az első! Ha emlékezni tetszene: én mindig siettem, szeleburdi voltam; ő viszont csak augusztus 29-én, éppen a Mohácsi vész évfordulóján esett el, stílszerűen, ahogy egy történészhez illik; beszállították de már késő volt, kampec, a szipogó kedvesnővérek karja közt múlt ki a Kamionka-Strumilai rögtönzött lazarettben, másnap hajnalban. A nevem Szabados Miklós (igen, a családnevünk is egyezik!), elküldöm most ezt a dolgozatot, mely elől inkább átmásztam akkor délelőtt, a nagyszünet után a Bányaiék kerítésén, pedig beakadt a nadrágom egy szegbe. Tessék most már megbocsátani és lezárni a II. évharmadból is – – –”

A fejem hirtelen előredöccen. Verejtékben úszik a homlokom, ahogy odatapadt a CFR monogramokkal teleszőtt függönnyel együtt a hűs ablaküvegre. Kinn kéken hajnalodik, váltókon csattogunk keresztül. Lopva utitársaimra pillantok, ki mosolyog rajtam, de más is mélyen alszik befúrva magát egy felakasztott kabát ismerős szagába. Talán nem olyan mélyre, mint én az előző pillanatokban s nem biztos, hogy folytatólagosak a rémálmai – – –

P. az Aranyos bal partján fekszik, részint sík, alluviális területen, részint pedig magas, diluviális teraszon. Archeológiai szempontból kétségkívül a helység magas fekvésű pontjai bírnak fontossággal, mint tudott dolog, a kutatott korok individuumai nem szívesen telepedtek a folyók veszedelmes ártereibe, nagyobb előszeretettel a folyóvölgyeket kísérő magaslatokon s főleg a teraszokon ütöttek tanyát.

A magasságkülönbözet legszembetűnőbb a városka főterének, a DNy–ÉK irányú főutcának déli, illetve délkeleti oldalán, ahonnan hirtelen emelkedésű utcák vezetnek a terasz tetején elterülő városrészekbe. Ma a folyó a főtértől több mint 2 km távolságban folyik, de tárgyi bizonyítékok vannak arra, hogy még a közelmúlt históriai időkben is a fentemlített terasz alja szolgált a folyó medréül. Orbán Balázs idézett munkája szerint is „a piacon, ahol most szép delnők sétálnak, egykor halak viczkándoztak”. Az alább ismertetendő leletek is a teraszon kerültek elő.

A felhúzandó nagyvendéglő céljára a főtér sarkán betorkolló utca elején több telket vásároltak össze, azzal a számítással, hogy a városrendezés egyéb tervei számára is elegendő teret nyújtanak majd. E tervvel kapcsolatosan még 1909-ben megnyitották az új utcát, mely a piacteret a Vártemplom utcával köti össze. Az újonnan nyitott utcatestet a lejtő meredek esésének enyhítésére a teraszba mélyen bevágták s az így szükségessé vált földmunkálatok alkalmával bukkantak rá az első régészeti leletekre, melyekre intézetünk figyelmét Szász Ferenc, akkor helybeli, ma karánsebesi főgimnáziumi tanár és ifj. Koronkai István levéltáros hívták fel.

Az ásatásokat 1910 áprilisától ismételt kiszállás rendjén június végéig folytattuk, éspedig szelvényező rendszerrel. Az 1,2 mX30 m méretű szelvények irányát a kutatóárok gyanánt is szereplő első szelvény É–D iránya, mélységét pedig az érintetlen őstalaj szabta meg. Az utca keleti oldalán, az utcatest biztosítására szolgáló 1:1 arányú lejtő által megszabott határok között, csupán azoknak a földfoltoknak a fölbontására szorítkoztunk, amelyek a kiszállás alkalmával az utca keleti oldalfalán jól kivehetők voltak. Az ásatások főszíntere az utca nyugati oldalán az ún. Jakabos-telke volt, ahol az udvarház mögötti gyümölcsöskertben e célra nagyobb terület állott rendelkezésre.

Az ásatások folyamán napfényre került leletek minden kétséget kizárólag igazolták, hogy azon a területen állandó jellegű otthont keresett és talált egy olyan népelem, mely civilizációs fokát illetőleg a neolit kornak ahhoz a szakaszához tartozott, amelyet egyfelől a festett és mélyített díszítményű kerámia anyagnak egymás melletti jelenléte, másfelől az első használati fém kezdő ismerete jellemez.

Sajnos az őskori telep maradványait a későbbi temetkezések és újabb kori építkezések alkalmával, valamint a mezei és kerti munkálatok során ismételten megbolygatták s főleg ennek tudható be, hogy az ásatások már csak a telep roncsait hozhatták napvilágra.

A rendszeresen felásott területen felbontásra került három úgynevezett veremlakás, illetve három olyan földfolt, amelynek üregét, a belőlük kikerült emlékek tanúsága szerint, az őskori ember vájta a földbe. Az a nívó azonban, amelyben az egykori földszínén, a kunyhók körül folyt élet emlékeit kereshettük volna, úgy látszik veszendőbe ment. Emlékét mindössze néhány magányosan talált, mondhatni szórványos lelet és a későbbi temetkezések folyamán a sírokba véletlenül belekerült, másodlagos-harmadlagos fekvésű edénytöredék őrzi. Azon a területen ugyanis skytha és népvándorláskori népelemek hantolták el később halottaikat. A sírüregekből elég gyakran kikerülő szórványos emlékek, szemben a mai humusz-réteg emléknélküliségével, arra mutatnak, hogy az egykori kultúrrétegnek legalább maradványai még a népvándorláskori temetkezések idejében is megvoltak.

Intézetünk a következő év októberében a közeli K. község határában emelkedő Csunguj nevű domb keleti oldalán is végeztetett ásatásokat, ugyancsak a fiatal és nagytehetségű, reményekre jogosító Szabados Sándor felügyelete alatt. Az eke által felszínre hányt első leleteket a ma már megboldogult Kaáli-Nagy Imre földbirtokos ajándékozta a múzeumnak s egyben a területet ásatások céljaira a legnagyobb készséggel felajánlotta.

A kunyhó-helyeket tartalmazó kubikok mindenikében már az első ásónyomban fordultak elő edénytöredékek és pálcalenyomatokat tartalmazó, vörösre égett agyagrögök. A vékonyabb és vastagabb pálcalenyomatokat tartalmazó agyagrögök kétségtelen bizonyítékai annak, hogy az őskorban e helyen vesszőfonásos és polyvával kevert agyagsárral körültapasztott kunyhók állottak.

A keramikus anyag közt ép darabot hiába keresünk, valamennyi apró töredékekben maradt ránk, de technikájuk és jellegzetes díszítésük révén ilyen állapotban is alkalmasak arra, hogy segítségükkel a telep hozzávetőleges korát megállapíthassuk…

Hat órát utazom ilyenkor. Átszállással.

Nem az utazás fárasztott ki. Hanem az, hogy míg pihennek az izmok, odabenn épp úgy rohannak a tájak, mint a vonatablak előtt. „A nyár legcsípősebb paprikája”, szerettem mondogatni saját magamról, harciasan, csak pár évvel ezelőtt; egy húszéves fiatalember, aki mindössze önmagát s az embereket akarja megérteni, a világot megtanulni. Azóta megszázszorozódtak a tapasztalataim, nem a sajátjaimtól duzzadt fel ennyire ez a bagázs, hanem a hirtelen rám szakadó szellemi örökségtől: a családi emlékezettől. Az emlékezet bizony tényleg olyan, mint a görbülő földön a láthatár változása, ami onnan még látható, innen már nem az. Kivéve azt a véletlen szerencsét vagy szerencsétlenséget, ha egy családban úgy jön ki a lépés, hogy felhalmozzák s gondosan az utódok irányába terelik, hagyományozzák a megfestett időket. Egy véletlen folytán, ez a felhalmozott, egymásra rétegezett doboz-lavina, most képletesen és valóságosan a nyakamba szakadt. Memus és a sírkőper révén. Az idő mint látvány; egy-egy tárgy mely még megvan s a maga tapintható valóságában is szemlélteti azt, amiről a szó, az írott s az elbeszélt ige folyama, mocsara, árvize, szökőárja, árhulláma tájékoztatja már-már benne fuldokló eszméletemet. Itt, ahol lakom, ahol élni próbálok, és ott, ahova ingázom, végleg elbontani a család ősi színhelyét Memus halála után, elhordani a retyerutyát az élet útjából, mely mint a fű, mint a por, mint az új lakó, siet elfoglalni a kiürített kicsi országainkat. Erre gondolok itt és ott, és főleg, töprengő tétlenségre kárhoztatva, a vonatokon, alkalmi autókon. Sérelmek és dicsőségek idegen méretű feszültségei; és halványan utánérzett ingerei a testemet megelőző testiségnek. Be kell vallanom, hogy érdekesen és szomorúan sikerült megmérgezni az életemet velük. Életveszélytelen, esetleg belső pályaíveket megterhelő, módosító mérgezés, kábulat, ámulat. S vannak vitaminjai is ennek a különös mérgezésnek. Vannak dolgok, melyeket ha megtudok, könnyed, megvigasztalt, diadalmas, eufóriás lehetek, s vannak olyanok, melyek ha eszembe jutnak, úgy érzem, jogom van bármivel kényeztetni, vigasztalni, kárpótolni magam az életem előtt átélt szenvedésért. Ma én huszonhét éves vagyok. Csak az a néhány évtized amelyből még élnek, legalább egymás ujjbegyét érintve, a tanúk, milyen hihetetlenül hosszú és eseménydús volt – hát akkor azok a fázisok, melyeken át kellett nyomulnia az életnek, próteuszként változtatva alakját és önnön testcsoportosulásait –, őskor, ókor, reneszánsz, rokokó… és az a jó, vidékies XIX. század! A világ látszólag egyeztethetetlen hangulatai, melyek viszont rögtön egységet képeznek, ha a korokat kell egymással, vagy ha a Földet kell más világokkal összevetni. Az életnek s a halálnak ezekben a lugasaiban aztán ott kígyóznak végig azok az indák, azok a csövek, melyekben az én családom életnedvei vándorolnak felém. Mint valami növényi Laokoón-csoport! Szűk száz év alatt mindazok élete, akik még ismerték egymást, lejátszódott. Én már csak az utolsók ismerőse vagyok, s első valahol az újabb száz évből.

Hol lesz, hol nem lesz ez az újabb történet, történelem, előbb magam kell hogy körülnézzek abban, amit végeztünk. Ebben a vállalt többes számban is az ősi kép ismétlődik a gyermekkel, aki mindig is a felnőtteket utánozza játékával, kicsi kapájával a valóban verejtékezők mozdulatát, fakardjával, fapuskájával az igazi háborúzókat. „Bumm! Le vagytok lőve! Ess össze, nagytata, ne rontsd el a játékot! Szépen kérlek, halj meg!…”

Ezt játszották nagybátyáim kilencszázegyben és nosztalgiával bámészkodtak Old Shatterhand hangulatosan örök vadászmezői szélén. Ott kiállva a mese grundjaira, ők is nagy családot, teljes világot láttak maguk körül, melynek közepe úgy hívta magát: ÉN. Különös és ingerlő érezni, hogy ma minden, bármi csak ismétlés lehet. Éppen ezért kell ide valami rohanó megértés. Az a bölcsesség, mely ma már legfennebb egy fintort tud odavetni a világ megértésében lemaradókra. Én tudom mindezt; én láttam s nekem láttak, számomra megnéztek mindent. De ha nem mondod meg ki vagy, nem tudom pontosan ki vagyok. Ez az én próbára tevő tehertételem, az elszállítnivalóm, tulajdonképpen nem a dédnagymama retyerutyája. Mintha nem mindig volnék én, vagy nem ugyanaz az én volnék; folyton fel kell jegyezni egy-egy eredményt, megfejtést, állapotot, irányt, tervet, mert nem akármikor vagyok ő, melyik is, bármelyik, mindenik. Csak az a hely vagyok: a megfigyelésé!

 

*

 

Öntsünk tiszta vizet a pohárba. „Egy nyárvégi reggelen…” Tulajdonképpen ez így nagyon, szándékosan pontatlan, lebegő! Lebegtetett. Olyan oldott időpont, mint mikor egy pohárnyi vízbe néhány szemernyi hipermangánt ejtünk és ettől halványlila lesz az egész. De miért ne oldanánk az egész időben, melyről mesélni akarunk, minden dátumot, minden adatot, nem a rejtelmesség, hanem az igazság kedvéért? Ugyanis meggyőződésem, hogy életünk minden pillanatában feloldva ott van életünk összes pillanata. Ezt a meggyőződést én drágán vettem: sajnos csak az látja majd bíborlani azt az oldatot, akinek van ideje megvárni, amíg az utolsó hipermangán-részecske is felolvadt benne. Vagyis én: az egyetlen túlélő családom pohárnyi életéből; ebből a kanállal is kimérhető kerek száz esztendőből.

Tehát egy nyárvégi reggelen levelet hozott a posta. Lementem, mint minden nap háromnegyed tízkor az aranyeső-bokrok, málna-indák, elvadult orgonák és burjánzó jázminok között a repedezett, mindig eső- vagy harmatfoltos betonjárdán a vaskapu derekába beépített dobozhoz, megpattintottam rajta az éktelen csikorgással nyíló ajtócskát. Egész éjjel esett s már előre bosszankodtam, hogy ha mint rendesen, bevert a postaládába is, az újság megint elázik. Az összehajtogatott újság kicsit elázott lapjai között egy boríték is lapult: levél dédnagymamától, ejha!

Az első érzés mindig a lelkifurdalás, mert ritkán érek rá meglátogatni, mert ritkán írok, mert ő ezért sosem haragszik és ugyancsak ritkán ír. Válaszol: „…köszönöm kedves soraid, meg a pénzt. Vigyázz, fiam, a kis krajcárjaidra, ne költsd rám… Kilencven után kezeim reszketnek, elnézd az írásom, csontjaim is fájnak. A fennvaló meg nem érthető kegyelméből még látok ugyan. Bár ne látnék! Mert látok én annyi kevélységet és disznóságot a rokonok részéről, hogy megkeseredett még az is, ami szép volt talán! Remélem, jól vagy, az ég óvjon legalább téged, az utolsó fisarjat! De ha nem volnál olyan megátalkodott, már rég meg kellett volna hogy nősülj, fiam. Dédnagytata is épp huszonnégy esztendős volt s én húsz, mikor Sanyibátyád a világra jött. Igaz, csak negyvennégy, amikor sírba tettük… Na éppen erről akarok mondani egy pár szót, hadd látom, te mit tennél helyemben, ha a kufárok már a lelked is el akarják perelni, vajon van-é a földön még igazság és segítség öreganyád számára. Tudod jól, mindig szerettem a tiszta dolgokat. Gyere, mert egy szép napon megbánod s még az se lesz, hová eltemettess… Szerető csókkal Memus.”

 

*

 

Nyár vége felé, mikor megint nárciszillata van a kora délutánnak, mindig eszembe jut Takarító Szent Antal napja: a nálunk vagy hatvan éve takarítószentantalnapjának nevezett ideges időszak, mikor valami felfordulás, festés, költözés, vendégjárás halálos pontossággal egybeesik valami halaszthatatlan utazással, pótvizsgával, bevonulással. Ezt is Memus nevezte el így valamikor.

Ma és mindenkor nehéz napja van azoknak, akik felfigyelnek az időre. Ha nem lett volna a legnagyobb szerencse és a legnagyobb szerencsétlenség összjátéka, azt mondhatnám, hogy véletlenül lettem művészettörténész, különben régész szerettem volna lenni. Ám így is legalább, a múzeumbeli munka révén, a hangulati közelségében élek annak, amiről valaha, vad kis álmaim idején azt hittem, hogy a kalandok kalandja: az ásatásnak. Ez a gyermekkorból eredő, nagyos vágyam, majomkodásból, abból táplálkozott, hogy a családi legendárium egész mítoszt kerekített Sanyibáttya köré, aki mint fiatal és nagyreményű archeológus, Oxfordban doktorált, de tizennégy izgága nyarán, hogy elkerüljön valamely Fekete Kolostort, hazatért, hogy bevonultassák, s a hagyomány szerint a szó szoros értelmében a világháború első halottja lett. Mindenesetre ott szerepel már az első veszteséglistákon. Ezt nem lehet kiheverni, ugyebár, hosszasan békében hagyott nemzedékek alatt sem egy érző családnak. De bennünket aligha hagytak békében az idők, s kárpótlásul mindenki reá hivatkozott, belőle startolt, nyíltan vagy titokban ő lett az alkalmi megváltások célba vett alanya, mint olyan valaki: komor hatalmak nekünk drága foglya, akit csak az tud majd felszabadítani, bár haló poraiban megnyugtatni, ki véghez visz, befejez, helyette valami kárba ment, félbeszakított, elmaradt nagy munkát.

Én nem is akartam egyebet, mint felmérni, feltárni, felásni és restaurálni ezt-azt az emberi időből. Lehetőleg mindent, ami még lappang. Szertelen lelkendezéseim egyetlen fékentartója egy ki tudja honnan, kitől örökölt hajlam a hirtelen, a totális letörésre, leomlásra, abbahagyásra, mely miatt szegény apám szörnyű aggodalmakat élhetett át, hogy néha felfüggesztve állandóan sugárzó figyelmét és szeretetét, sokszor elhallgasson, kamaszkoromban akár hetekig ne szóljon, rám se nézzen azt megelőzőleg, hogy minden ingerültség nélkül újra kimondja a szerinte bűvös igét: „Aki férfi, nem lehet álhatatlan”. És jól számított, mert különböző fázisaiban értelmem érzékenységének és érzelmeim érettségének, annyiszor kényszerített átgondolni e feltételezett jellemvonás függvényében énemet, míg számára lehet még nem, de számomra teljes, megnyugtató biztonsággal kiderült, hogy nem is vagyok álhatatlan. Csak vannak dolgok, melyek nem érdekelnek, másokhoz viszont bulldogmód ragaszkodom. Én ezeket tartottam a MINDEN-nek, s valami egészséges munkamegosztás szellemében bízva, mint „a dagadt ruhát”, másra hagytam a többit.

Fogok én még ásatni, restaurálni, fogcsikorogtam a középiskolai mindenevés dolgozat előtti poklaiban, a sinus és cosinus gályarabságában. Restaurálni! – andalodtam el a benzolgyűrűk és Wilson-féle ködkamrák szaharáiban. Ma elborzadok ekkora naivságon. Restaurálni? Ó, mi mindent kellene ismerni, emlékként tudni, vagy úgy bevágni, megtanulni, csak a családi levelesládából hozzá, mint a másodfokú egyenletek megoldásának örök kulcsát, képletét! Kiürült vagy csak átrendezett, vagy csak már nem kilencszáztizenkettőben, hanem ötvenkettőben akár változatlanul létező szobák akusztikáját, lebombázott lépcsőházak egykori kongását, régi hidak, hídlások, padlások kopogását, más súlyú, kedvű, korú és nemű én-ek, akár tulajdon testem felmenőinek léptei alatt, miközben sietnek, sétálnak, rohannak, menekülnek, érkeznek szívrepesve, szerelmesen, rettegve, gyászban, vagy csak szórakozottan, pincék dohszagát, ahol krumplit vermelnek s ahol embert, ahol vernek, ahol légiriadó alatt bújnak egymáshoz, külön télen és külön nyáron a külvárosi, kisvárosi utcák huzatában keveredő futórózsát a mosogatólével, legalább tulajdon gyermekkorunk összes szagemlékeit. Alkalmilag lehet olyan fontossága ezeknek az árnyalatoknak, mint valami tájszótárnak. A frissen metszett, a virágzó szőlőlugas illata s a budik szaga az udvar huzatában, nyáron. Mert a szürkeállományban később kell elfelejteni mindent, mint egészségesen alkalmazkodó és tanulékony egyéb sejtjeinkben. A kor egy ember körül lehet bonyolultabb, mint ő, s lehet az egyed értékesen bonyolultabb, mint az egész kor.

Szerencsésnek érzem magam, hogy néha, valami kis semmiség, sápadt vonatkozás, egy dátum, egy név megcsapó ihletében fel tudnék pontosan idézni, sorolni egész korai emlékképeket szülővárosomból, Porondból korán kiszakadt életünk idejéből, mikor igazán pár éves voltam, udvarokat, szobabelsőket, egész városképeket, panorámákat, madártávlatokat valamelyik közeli hegyről, talán a temetőtetőről, a folyó kanyarulatával, melyek bizonyára nem véletlenül, vagy bizonyára véletlenül égették annyira bele magukat kis elmémbe és az a különös, hogy koronként s évszázadonként, sőt időjárásonként ugyanazok a színhelyek is más-más hangulattal társulnak, s ez mindmáig egybeesik az évszakok, az időjárás különböző alaphangulataival bennem: egy végleges és megingathatatlan emberi világával.

Most, hogy egy újabb szállítmánnyal Memus kiürítendő szobájából, autóstoppal vágtam neki a kétszázhúsz kilométernek, megint ez a különös lelki fényérzékenység kerít hatalmába. Valósággal fényképezek jobbra-balra rebbenő alkalmi kipillantásaimmal a robogó gépkocsi eső- és pornyomos oldalsó ablakán, lélegzetelállítóan összeszorulva két másik potyautassal, ölemben egy zsibbasztóan nehéz, zsineggel átkötött kartondobozzal. Mégis meghatottan derűs vagyok. Az utolsó emlékkép, amint kivonulsz a szülővárosból: egy nyíló klematiszlugas esős naplementében; – az ördög veri a feleségét, mondtuk ilyenkor gyermekkorunkban azon az udvaron, ahol ez a halklila pillangófelhő a mienk volt, a Memusé.

A kaptatón az új úton is éppen úgy fuldokolnak a motorok. Valaha itt, persze mondtam már, nem volt erdő, csak irtás. Ez az erdőrész velem egyidős: mindössze 25-30 éves. Foltos bükk. Megfigyelhető, hogy mint a bokrok, egy helyről szökik fel öt-hat karvastagságnyi fácska. Egy-egy helyen látszik még a régi, az azelőtti nagy fák tuskója, de a föld alatt biztos továbbéltek még a hajdani gyökerek. A fák családfái. Családfák erdeje.

Akkoriban – mint mindig is – minden családban elkezdték a család történetének előadását a gyermekeknek. Csakhogy az már nem a nagycsaládnak volt a története, csak annak az egynek, egyiknek, az ágnak, a „miénknek”; de hát kiderült hamarosan, hogy ez is egy nagy család, melyben az egyik kisebb ágacska is nagyobb már minden diófánál, s melyben van ugyan egy kisebb, amelyik még mindig elég nagy család ahhoz, hogy…

Az emlékezet se más, mint egy régi, repertoár-képes darab színrevitele, újra való eljátszása. Melyik volt a Kökössy-féle ház, hol volt a Lassanhajts-híd? Milyen szörnyű, hogy annak a kornak, mikor én tanultam ennek a városnak, ennek az egész életnek a földrajzát s mikor az élők nyilván mindent tudtak már és még, az igazi tudás tanítói már nincsenek sehol s ma már az egész felnőtt közönséget, az egykori lármás, igazán nem mindig odafigyelő gyermeksereget kellene kikérdezni, vizsgáztatni tehát abból, amit egykor oly észrevétlenül s játszva lehetett (volna) megtanulni. Ehelyett alkalmilag úgyszólván megszavaztatjuk egymást, hogy de tényleg, hogy is, volt, ki is volt, hol is volt! Hogy belebutultunk! Nyolcvan-száz év után a nagyszülők halála idejét se tudjuk már pontosan, nemhogy a bajait, fájdalmait. Hát persze, hiszen ez a nagy tenyészet törvénytelenkedik és szabálytalankodik is: a rokonsági fokokat és időrendeket szinte gúnyosan összezavarja: lám izééknél is a nagybácsi volt a fiatalabb, annyival, hogy kezicsókolomot köszönhetett az unokaöccsének! Aztán vannak famíliák, akkorák, hogy valamelyikből egyszer egy menyecske, aki nagyon megelégelte anyós- és -fiának még a fajtáját is, elvált s hozzáment új szerelméhez, aki nem volt más, mint valami távoli, sosem emlegetett unokafivér, úgyhogy a másik végén újra bejött ugyanabba az akolba. Olyan ez, mint mikor valaki napokon és éjszakákon át vándorol s végül még mindig ugyanabban a sivatagban trappol, ahonnan kijutni igyekezett. A miénk is nagy és nagyszenvedélyű család volt, melynek egyik fele mindig haragszik, duzzog, dühöng, másik folyton nyer, lakodalmaz, mulat, harmadik széle meg leforrázva, letörve, ha nem betört fejjel távozik s nyel, ájuldozik, hörög, haldoklik, kesereg. De folyton éppen támadunk és kihalunk! Visszasüt ránk a nap, az asztalon, az itt-ott lucskos abroszon szódásüvegek s boroskancsók, ha az alkalom olyan, a Minka-mama-féle csehországi, fekete-erdői szervízzel, kigombolt kemény és puha gallérokkal, megoldott nyakravalókkal és nyársat nyelt álszentekkel, a szolgálatos különbekkel és feketebárányokkal a sarokban, az asztalvégen, a terítéken, a hivatalban, a ravatalon, a lekonyuló, a kipödört, a leborotvált, a nótára tátott duzzadt ajkat, rossz fogakat keretező csodálatos csókra termett bajszokkal és azok lehetőségeivel a ta-ta-ta-ta-tabló – s mögötte mint a felhős idő, gomolyogva a rokolyák.

De semmilyen pillanatnyi jó nem számíthat az idő kegyelmére, s nem elég az se, ha őrt állítunk a (világ)történelmi huzat útjába, míg a többi holnapra hortyogva kialussza magát, hiszen ki tud sokáig, a végtelenségig, mások helyett is, virrasztani? Előbb-utóbb elbóbiskol, ha nem egyéb, örökre, kényelmes vagy kényelmetlen őrhelyén, s akkor jönnek a láthatatlan erőcskék, melyek előbb csak itt, csak az egyik sarkát feszegetik, szeles tavaszi éjszakákon, vagy könnyező-fekete őszi esőzéskor a legjobban felragasztott plakátnak, a leghűségesebb cégtáblának, a legszebb mintás tapétának, legderekasabban felpacsmakolt vakolatnak, s meleg családi otthon, otthonos uzsonna, uzsonnázó életforma éppen úgy lesz a multé, mint ostrom vagy menekülés után egy összelőtt városrész.

A táj egy részét most is sötétkéken közelgő zivatarfelleg takarja: Középkorian gyönyörű. Valahol arra van Bedellő, a Kaáli-Nagyok pátriája. Madártávlatból, mint terepasztal előtt állok történetünk színhelye előtt: itt esett össze Artúr bácsi, s ott terült el a Második Világháború, mutogatnám széles gesztusokkal, ha minden pátoszt belém nem fojtana, hogy zsibbadt bal karomon elaludt a szomszédom a hörögve még mindig a kaptatón mászó kocsiban. Ezt is jól kifogtuk.

 

*

 

– Nem elég, hogy hideg van, még hideg is lett! – zsörtölődik Puszipajtás és kötött kesztyűjének minden ujjbegyén előbukkanó bütykeit dörzsölgeti. – Nézzen ide, Mikó! Régebb az úriasszonyoknak volt ilyen kesztyűje – hahotázik s arcán a több napos fehér serte, mintha zúzmara volna. Ott topogunk az ószeren, mely a leghidegebb téli vasárnapokon is „nyitva”.

A neve valamikor valami eszméletlen kocsmai szertartásból ragadt rá, mikor a helybeli apacskirály vagy rablóvezér a hokedlire állva egy egész deci rumot töltött a fejére, úgy fogadta kegyeibe valamely píhás szolgálata, besúgása, árulása jutalmául, mondván, legyen a te neved Puszipajtás. Vagy fordítva. Lehet hogy én mormogtam egyszer, valamelyik jó bemondása hatása alatt, meglátván szerepében a lehetőséget: legyen a te neved Legendabácsi. Ő adja a bankot: egymagában a gonosz, a sátán, az ocsmányság ellensúlyát ebben a történetben, hogy a többiek soha ki ne pottyanjanak az idill serpenyőjéből. Isten madara, ki felcsipegeti a világ bűneit.

– Valahol olvastam, hogy miért nem fagynak meg a jégen álldogáló madarak: egy külön kis pót-vérkeringésük is van, csak a lábacskáikban, így soha nem hűl le egészen a testhőmérsékletük. Bizonyisten ma még semmit nem árultam, s olyan éhes vagyok, hogy megennék egy félliterrel egyszerre – topog a rongyos eszkimó. Eleresztem a fülem mellett a célzást, s csak két hét múlva viszek magammal egy üveg piát. A holmi változatlan, még az elrendezése is, akárha tervrajz szerint rakná ki hétről hétre.

– Talán éppen ebben a könyvben van és el akarja prédálni.

– Mi?

– Hát az a nagy tudomány a madárlábakkal – mondom s érzem, hogy hidegben még el sem húzhatom a szám sarkát.

– Ja! Már azt hittem valami százas kandikál ki a lapok közül s azt látta meg sasszemmel, fiatal barátom – de azért kiveszi a kezemből a kötetet, s a biztonság kedvéért átpörgeti azzal az előkelően lyukas-kesztyűs mancsával. Akkora tenyere van, mint egy lapát. Legalábbis egy gyalogsági ásó. Azt mondja, autószerelő volt, aztán postás. Mások szerint tábori csendőr 43-ban. Épségben jött haza a Don-kanyarból. De ez aligha stimmel, már első ránézésre sem.

– Hány éves vagy, Puszipajtás?

– Negyvenhárom…

– Hallgatlak, Puszipajtás.

– Negyvenhárom éves koromban azt hittem végleges búcsút kell mondanom az ifjúságnak. De az ember csak akkor tud eligazodni az életén, mikor már a vége felé jár. Én is csak nyolcvanéves fejjel tudtam meg igazán, hogy milyen fiatal voltam még hetvenévesen!

– Te hány éves vagy?

– Hát mért kell azt neked tudni?

– Csak úgy kíváncsiskodom.

– Na jó, neked elárulhatom: százhúsz.

– Ezzel a sebességgel hazudsz?

– Ezzel. Mondd csak, ismered te a negyedik parancsolatot?

– Zengjed.

– „Tiszteld apád, anyád, hogy hosszú életű légy a földön!” Az apád lehetnék, sőt a nagyapád s úgy látom mégsem tisztelsz! – mondja békítően. Mindketten húzunk a literesüvegből. Iszonyú hideg van, a pára mint a képregényfigurák arca előtt, itt buboréklik a párbeszéd lüktetésére, csak itt senki, a fagyott hangok legkevésbé igyekeznek beírni a szöveget is a buborékokba. Legalább mínusz 1866 van, s én hajlandó vagyok elhinni neki, hogy Königgrätznél ő volt a tisztiszolgája ükapámnak, csak jobb a fizikuma, ezért topog még mindig itt a felszínen. Van ilyen.

– Van bizony! De még mennyire – veszi át a szót és mint akinek hirtelen nincs fáznivalója, hátralép, kigombolkozik, hosszabb beszélgetéshez sétál be pár lépést lezserül. A tisztítótűz lehet tisztítófagy is, gondolom s vállat vonok, mert az üveg nálam maradt. Csak a szemüvegem egyre jobban bepárásodik, az is lehet már jégvirág van rajta, mint valami fűtetlen szobácska ablakszemein. – Ismerjük eléggé ezt a figurát, ugyebár – mondja Puszipajtás és most látom, hogy Legendabácsi figurája van kiakasztva eléje, mint valami szemléltetőeszköz s ő magyarázópálcával mutogat rajta. Most lopva körülpillantok: én vagyok az egyetlen nebuló ebben a jéghideg osztályteremben. Na lássuk. – Ismerjük ezt a fajtát parókás szerzők műveiből és Dickens-regényekből, szenvtelen útleírásokból és jeles moralistákból, mindenütt ott lebzselt a századok alatt, római romok és kivilágított paloták körül. Soha sehol se apa, se alkotó; még rigolettónyi se; legfennebb véletlenül egy levelet, egy csomagot adott tovább a többiek, embertársai hasznára. Azt is némi borravaló reményében, melyből aztán azon a szinten is tengette napjait! Mintha meg volna átkozva: még a tömeges jócselekedetekben, mint árvízi mentés, tűzoltás se jut neki soha más, mint egy veder megmerítése, egy szekérroncs félretaszigálása, soha egy felmentő, megszépítő, bearanyozó érintés: átkarolása, továbbítása egy gyermeknek, egy áldozatnak, bár egy holttestnek! Közben mindig olyan szánalomra méltó, kicsi, riadt, öreg, első látásra leolvasod róla: valaha bántották. Ám ez is csak amolyan védekező maszk, mimikri, mint az állatvilágban nem egy példáját találjuk. Hamisítvány a gyámoltalansága, a kiszolgáltatott állapot képe is. Valaha bántották, ha nem jobban bántott ő másokat. Ki tudja ki nem volt, mi nem volt 1793 óta, s kiknek a megbízásából, persze mikor hirtelen valódi gyámoltalanná kell válnia, azt is elfelejti, hogy azok, akik valamiért pikkelhetnek rá, már rég elpusztultak (lehet tulajdon kezétől), vagy maguk is nagyon öregek már! Csak sunyít és lapít. Vagy csak magába száll ilyenkor. És ilyenkor el is hiszem neki, hogy ártalmatlan, s csak úgy megszokásból, ráadásul, szinte szórakozottságból eregeti az imákat is, mint valami postagalambokat, melyekre nem is bíz semmi üzenetet, kérelmet s nem is vár feleletet. És kegyelmet sem. Mert nagyon sokáig volt már jó étvágyú gonosz. Isten farkasa, ki elveszi a világ bárányait.

Legendabácsi tehát a mindenesem. Úgy kerültünk össze, hogy egyszer róla is álmodtam, aztán kiderült, hogy semmi sem véletlen, még az egészen rossz álom sem: valahol valakik közülünk, belőlünk már többször is találkoztak vele, egy rövidebb-hosszabb életszakaszt együtt is futottak le az öreg oldalán. Talán a Szénmedencében, ahogy Lajos bátyámék idején kedélyesen becézték az Uránusz Sportegylet kuglizóját; vagy a Gátfalva utcai fényképészműteremben, melyet aztán tőle kapott ajándékba, örökölt mindenestől még suhanckorában Tamás, mielőtt kezdetét vette volna mozgalmi múltja; de lehet, csupán tulajdon öregkorunk ő: mindazoké, akik közülünk így fogják megérni ezt a tisztes, bár alig tisztelhető állapotot. Sancta senilitas! Én például megesküszöm rá, hogy ő traktálta gyermekkorunkban nagybátyáimat azzal a francia királydrámákba illő fordulattal, hogy bizony volt nekik egy leánytestvérük is, csak mivel még a szüleik nem voltak törvényes házasok, mikor a világra jött, az örök szégyen helyett az örök kárhozatot választotta a családi nagytanács, s a kicsit örökbe adták a temetőalji ortodox papéknak: tehát arra a szép leánykára szemet ne vessenek, az az ő húguk! S ezek az egymással mint sebes patakban a kövek, csak csattanva csiszolódó, bakalódva ragaszkodó csupa-fiúk – akik úgy vágytak egy húgocskára, de hát egy nővérke se rossz –, ellágyultak, bedőltek a mesének, s ki-ki ízlése és temperamentuma szerint titokban sírdogált hozzá, vagy nyilvánosan monológizált, mutáló hangon ágált, lázongott, hadovázott a világ legjobb szülői ellen, akik mit sem sejtettek a lavinaszerűen keletkezett válságocskáról a család stabil lelki időjárású miniatűr Svájcában, és tovább pofikáztak s továbbra is osztották a jutalmat s a dorgálást, miközben minden ajándék a rossz lelkiismeretből fakadó perfid lefizetéssé vált azonnal, s minden bűntetés, újabb gyermekellenes bűnné a rovásukon, a „felvilágosított” fiúk érzelmi börzéjén. Mígnem szerencsére kiderült, hogy azt a fiúkat vérig megrendítő krimifordulatot (a megtagadott leánykával) a következő alkalomra már el is felejtette, különben is egyiknek így, másiknak amúgy mondta el, és mikor rákérdeztek, már nem tudta hogy is volt, vagy egyáltalán letagadta, hogy ő bármit is mondott volna! Ezek után hogyne hinném el róla, hogy mint vidéki gavallér, aki tudja mi dukál, egyszer spiccesen felajánlotta egy vendégszerető társulat hervatag primadonnájának, hogy a cipőjéből pezsgőt iszik, aztán miután letácsolták, félretaszították, mert az ilyesmi már akkoriban is csak régi duhaj legendákban élt, már elkövetett, tehát minden eredeti sármját vesztett egyszerű ízléstelenségnek számított, ő egy sarokban, tökrészegen azért is megmutatta: a saját cipőjéből ivott!

Ezért álmodom én Legendabácsival, aki felment a kacatok cipelésétől, szállításától, átveszi tőlem kilóra a családi levéltárat, ahogy ő mondja, nála jó helyen lesz, se tűz, se víz nem tesz kárt benne az idők végezetéig, a pokolnak vagy purgatóriumnak abban a bugyrában, ahol ő az ószeres, soha nincs mínusz 1900 foknál kevesebb s ahogy telik az idő, csak fokozódhat. Össze is szedném rendre a holmit, a rétegesen begyűlt és lerakódott Tolnai Világlapja-évfolyamokat, könyveket, képeslapokat, leveleket, a fényképeket az ezüsttálból, mely a kredenc fekete márványlapjának közepén áll (Bakóéknál van a legtöbb, de van elég nálunk is!), hogy átkötözzük s vigye isten hírével, de az ujjaim annyira gémberedettek és akik még itt jönnek-mennek a szobában, nem segítenek, rám se hederítenek. Csupa idegen, pedig azt hiszem rokonok. Vérrokonok. Csak régiek szegények. Legendabácsi már megérkezett. Ez is egyre jobban idegesít, hogy már itt van a nyakamon s még nem végeztem a pakolással. Mindjárt kirúgom, mint azt a nyeszlett tanácsi hivatalnokot, aki fenyegetőzött, hogy ha 48 óra alatt nem ürítem ki az elhunyt lakását, majd jön ő az embereivel és kidobatja az ócska kredenceimet az udvarra…

Az öreg is izgatott, két főbb hős mögül, negyven év különbséggel folyton integet, aztán be is kiabál nekem.

– Mi baj, Puszipajtás?

– Te mafla. Ezek itt szabályos házkutatást tartanak. Nyitogatják a fiókjaidat, elhordják a holmidat, meglátod.

– Egyelőre még az övék – vonogatom a vállam, mikor felsikolt nagymama, mint aki csak most veszi észre:

– Ki hagyta megint nyitva a történetet? Melyiketek volt? azonnal veszem a vesszőt!… s én igyekszem behúzott nyakkal, lábujjhegyen oly láthatatlanná válni, mint aki még meg sem született.

 

*

 

Egy kályhacsempe a hóban. Forgószél áthaladt, a bontás megtörtént még az ősszel. A Ház, mint szerencsés ásatások után gondosan elrendezett romkertekben az éppen feltárt egykori paloták, csak alaprajzát mutogatja. A pince boltozatának felső téglasora vörös fogsor a pár ujjnyi hóban. Tavasszal majd kotrógépek érkeznek, óriásdaruk, fekete-sárga-csíkosak és elkezdődik az alap kikanalazása, a foghíj beépítése. Addig a tér: mintha egyik fala kidőlt volna. Különös az is milyen láthatárt nyitott maga mögött a lebontott házsor: így ezt a városrészt jó másfélszáz éve nem foghatta be emberi tekintet. Az eddigi megszokott látvány, a mi látványunk előtt viszont valószínűleg volt egy látvány, mely az akkor élőknek volt mindennapian megszokott.

Csak az ilyen dolgokat nem igen gondolja át az ember. Most a télből, az idegen időből, ha visszagondolok a Memus kiskertjére, most már érthetetlen az a vakság és optimizmus, amivel gyermekkoromban azt hittem, hogy mindenütt és örökre kísér majd a flox meg a nárcisz illata, hogy akkora csak a világ, amekkorát egy ilyen egyetlen-illat beteríthet. Nyári estéken, az öntözés s a nóta: „Beültettem kiskertemet rezedával…” Most tisztán érzem, hogy valamit vártam, valami kellett hogy következzék. Ami utána következett, csak elodázta, de soha nem másította meg ezeket a nosztalgiákat. Talán ezért maradt a beteljesületlen szerelemhez hasonló íze a gyermekkoromnak, mely az innen való gyors kiszakadással mintha idejekorán örökre végetért volna. De hát mindenkinek szabad és kell reménytelen vággyal szeretni valamit, ami aztán leleplez, meghatároz, nyilvánosan és nyilvánvalóan, priméren, tehát primitíven hozzáköt egy valódi, vidéki korhoz, egy tájhoz, földhöz, utcaképhez, házhoz, ruhadivathoz, hajviselethez, slágerhez és legendás primadonnához, filmsztárhoz, helyileg vagy egyetemesen híres helyhez és mindenképpen egy gyermekkorhoz. Igazi szülőföldünk egy kor. Gyermekkorom egy napjáért odaadnék most akármennyi mai időt. Egyetlen mód volna kétszer is megismételni ezt a kalandot; ha valaki végre mindent tudhatna magáról, mindent megőriznének róla, nemcsak azt a néhány hason fekvő bébikorabeli fotót, pár krixkraxot gyermekrajzaiból, esetleg egy szépírásfüzetet. Ez az egyetlen, ami az embernél is erősebb: a megőrző emlékezet. De hát kinek lehetne efféle személyes bikfic-múzeuma, mikor éppen a kritikus kezdeteket illetően, még az emberiségé is meglehetősen hiányos, valószínűleg most már örökre. Idősebb korban milyen jólesik néha találkozni a régen látott játszótársakkal, megtapogatni egymás öregedő arcát, ezt a másikat, másodikat, mintha csak ki szeretnéd fürkészni, hogy nincs-e mégis alatta az a régi rózsásabbik is. De hát így együtt könnyebb is beletörődni, hogy nincsenek meg azok az első hajtogatós képeskönyvek. Berry herceg koromban én is festetnék magamnak egy Hórás-könyvet: január – szép, havas este és jóízű háború van valahol, csak úgy árad belőle, abból a furcsa guruló szóból: há-bo-rú a lópokrócszag, hisz Tamás vagy Tibor bátyánk egyenesen a frontról vele jött haza szabadságra, most a hóra terítve seprűvel sikálják a gönceit; azok a csodálatos csengésű kardok és sarkantyúk; február – asszony siető mozdulatban, mit csinál ez ilyenkor kinn? A hibátlanul font sövény és hajfonat épp olyan, mint a középkorban volt már; március – a falvégződés jobbra, és olyan kék az ég; április – még sötétkékebb; május, június, július: a lábnyomok, az árnyékok a falon, a földön, és mennyi aranyozott sarkú könyv egy udvar közepén rakott tűzben; mintha évezredekig kis michelangelók faragtak volna bonyolult elefántcsontmintákat azokra a széklábnyi hasábokra, melyekkel aztán végre ünnepélyesen Neander-völgyben begyújtottak volna az első krumplileves alá. Úgy egészében rémséges veszteséglista is a múlt: csupa csodálatos pazarlás, ruhadarabok millióit, cipőtalpak milliárdjait viselték el, cserép-, üveg-, alabástrom-, ón-, porcelánkészletek százezreit ejtették el, törték össze a közvetlen megszületésünk előtti utolsó esti mosogatáskor, mintha szándékosan, hogy mi ne láthassuk már, nekünk ne lehessenek meg. Ha történetesen nem egyetlen csorba, árva kályhacsempe hever ma ott a hóban, fejcsóválva nézték volna a járókelők, hogy valaki egy rozsdás vasajtót guberál éppen a törmelékből, a festői koszból, pedig igazán jólöltözött szegény, össze is koszolta alaposan a mogyoróbarna felöltőjét.

A helyszín, ahol nemzedékeken keresztül éltetek, ott még a kályha öntöttvas ajtaján a minta is gyermekkori emlék, a tiéd. De hova tennéd el könnyedén máshova, mint az emlékezetbe! A baj, hogy normális az, ha az ilyesmit elfelejtik, nekem pedig égetően fontos, számít; annak görcse parancsolja, mintha ezt az egészet valaha még ugyanígy fel kellene építeni újra. Pontosan, méretarányosan, hibátlanul. Miközben már tulajdonképpen minden hibás volt, rozoga. A kályhaajtó például nem nyílt rendesen, az egyik ablak fája vetemedett, s alatta a fal, a festés botrányosan kopott, semmilyen faliszőnyeg nem takarta. Minimum egy renoválás vagy költözés, szóval katasztrofális rendetlenítés lett volna az ára a jóra fordulásnak, úgyhogy maradtak a bajok, némelyik több nemzedéken át.

A Ház valamikor magányos, regényes villa volt egy gyümölcsöskert közepén. Aztán körülölelték a szegényesebb viskók. Mint most a tömbházak. Amazok között ő volt az emeletes ház, emezek közt szánalmas kulipintyó. Pár éve még meg volt a szélkakas, most tévéantenna van a helyén – vagyis most már nincs, ha csak annál fogva nem akadt fenn mégis az őszi ködökben, s azokkal együtt fel nem szállt, fel nem húzták a zsinórpadlásra, mint valami lejátszott felvonás fölöslegessé vált hátterét.

De hát a házak is esendők? Nemcsak sötét udvari odúikban, vagy szellős, napos emeleti szobáikban eshet egy-egy sajnálatos haláleset, hanem ők, a hosszú életű kőelefántok is kihalhatnak, egyszer csak fedetlenül hagyván bennük alvó, álmodó, ebédelő vagy szerelmetesen összekulcsolódó testeinket.

Egy mogyorónyi téglatörmeléket forgatok az ujjaim között, aztán zsebre vágom, a megzörrenő kulcscsomó s az aprópénztárca mellé. Csak a mesékben lehet egyetlen hajszálból visszavarázsolni a királykisasszonyokat. Különben is hamar kiderülne, hogy ugyanabban a hajlékban ugyanazt az életet mennyire különbözőképpen viselték a nemzedékek. Volt olyan nagymama, aki miatt éjjelre a visszhangos kapualjban felugató kutyát el kellett keríteni a kertbe, mások más időkben akkor aludtak nyugtalanul, ha nem hallatszott be az álomba is az ablakuk alól egy jókora házőrző szüntelen loholása, ugatása.

Rájövök, hogy mennyi kérdés maradt, amire már nincs kitől megkapni a választ.

A bontástól az ásatásig csak egy lépés! Babilon felett, mire észbekapott az emberiség, húsz méternyire felgyűltek a föld hordalékrétegei. A bontás bizonyos értelemben közelebb is visz a múlthoz. Hányszor, lebontott épületek nyomában, az új épület alapjainak kiásásakor találtak rá erre-arra, híres, fontos leletekre. A régész, akinek a fafajtáktól a kötésmintáig mindenhez kell értenie, rögtön tudta mivel van dolga: azt a páncélinget simával vagy nádlival kötötték, aszerint tizenegyedik végi vagy tizenkettedik eleji. Elegendő, ha néhány agyagcserép képviseli egy egész korszak kultúráját és hódolattal közeledünk felé. Pedig nem holmi magasrendű művészi teljesítményekről, hanem véletlenül fennmaradt közönséges kézműipari termékekről van szó többnyire. Hogyan? ami régi, ha primitív is (például egy középkori miniatűr, egy másolószerzetes „gyermekrajza”!) művészet, miközben ma a dilettánsokat úgy megvetjük? És hátha ő marad fenn egy világkatasztrófa után, egyetlen nyomnak, rólunk vallani? Ha a véletlenek összjátéka ennyire ellenünk esküszik, az régen rossz. De hát ha egy technikailag olyan szinten álló korból, mint a régmúlt, ennyi minden maradt fenn, csak a 476 és 1789 közötti ismert „nehézségek” ellenére is, szinte rossz elgondolni, mi minden marad fenn napjainkból. Az idő már eleve szelektál; nem biztos hogy jól, de mennyiségileg mindenképpen.

Hogy nézett ki ez a kérdés mondjuk százezer éve? Ilyenkor, tél derekán, ültek a barlang szájában, vagy kicsit bennebb, bámulták a csepegő jégcsapokat és éppen fejlődtek szép csendesen. Ez jut eszembe, ahogy egy közeli romudvaron megpillantom azt a két kitágult gyermeki szempárt, mely engem bámul, amint leszállított árú, vidéki Hamletként most kesztyűs kézzel kiszabadítok a hóból egy koponyányi kopott piros fazekat. Épp hóembert építenek, odaballagok s fejére teszem az előírásos kalapot. Barátságosan vigyorgunk, mint őseink, mikor először találkoztak békés szándékkal az akkor még lakatlan völgyek találkozásánál. Emeljünk hát méltóan múlékony emlékszobrot ennek a kitörölhetetlen eseménynek – gondolom mélabúsan. A tavasz majd újra az alapokig: a földig olvaszt itt is mindent, most, hogy a házak, a megbontott beton nem áll fontoskodva útjába a természetnek s egy törtpillanatnyi történelmi időre, amíg újra el nem fedik, bepillanthatunk, mint valami üvegezett tárlóba, az itt is biztos elfekvő sírokba. Milyen különös: valószínűleg a felszín egy négyzetmétere se maradt már anélkül, hogy valaha temetőül is szolgált volna; valahova el kellett kaparni azt a pár millió lakost a felszínről, amióta ember van a földön. Porból lettünk, porból leszünk, de ehhez is egy csendes hely kell és hosszú, hosszú csend. Lám egyik-másiknak több tízezer év sem elég, hogy neander-völgyi mésszé összeállt vegyületeit visszaadja a természetnek, szerencsére végleg így maradtak legeslegeredetibb „fényképeik”, úgy kuksolnak már a múzeumi tárlókban, ahol úgy látszik nem is porladnak tovább, az igazi, a kivételes egyéniségek névtelen, de utolsó makacs jeleként, üzeneteként.

– Majd megdöglöm – morogná Legendabácsi –, aztán nézhetitek magatok!

– Ó, mi is megdöglünk, ne búsulj.

– A mindenségit, jó hogy szóltok. Mert akkor én még maradok.

Korból lettünk, korrá leszünk. Erről jut eszembe a családi sírok körüli pereskedés dolga, mely megkeserítette Memus utolsó éveit.

 

*

 

A régi vármegyeház folyosója. Ma annyi minden székel benne. Többek közt a helyi törvényszék. Elgondolkozva állok meg egy lépcsőfordulóban, s a hatalmas ablakon lebámulok a belső udvarra, ahol valamikor kocsiszínek álltak, paták csattogtak, zsinóros kalpagban, mint a gyászhuszárok, kaptak fel a főispáni kocsisok a bakra, aztán terepjárók kereke visított a szűk helyen bravúrosan forduló sofőrök alatt, a kocsi még meg sem állt, a felpattanó ajtón sietve ugrott ki valamelyik terepről érkező aktivista, s rohant fel intézkedni, jelentést tenni. Hajnaltól hajnalig fortyogott ez a folyosó azokban az időkben.

Az első keskenyfilm-vetítőgépek érkezése. Mozikaravánt fognak szervezni, a falvakat fogják járni. Aznap este próbavetítés egy irodában. Apám értünk üzent, de anyunak nincs kedve, csak én megyek, rohanok, repülök. Futás közben hasra vágódom itt, a lépcsőházban, s alaposan beverem az állam. Vérzik, de rohanok tovább, szerencsére már sötét van a szobácskában. A két vasszekrény között a falon Szuvorov seregrészei kanyarognak az Alpok hágóin, a sziklák közt, kézzel vontatott makacskodó ágyúk és roskadozó, meg-megcsúszó teherhordó öszvérek fordulnak a köddel párolgó mélységbe. A vastag alvadtvércsíkot az állam alatt otthon vesszük csak észre, mikor a filmtől lelkesen apámmal együtt beesünk az ajtón, éjféltájban. Jesszusom! Mi van veled? Anyám sopánkodása. Péter, hát te nem láttad mi van a gyermekkel?…

Még korábban, ugyanezen a folyosón: hivatják Szabados Péter tanárt. Megbízzák, gyűjtse be, hordassa be a környék kiégett kastélyaiból az értékeket a múzeumba. Ami még megmaradt a front átvonulása után.

Ugyanezen a folyosón kiáltanak most utánam:

– Szabados! Hé fiatalember! Hát miféle per ez a maguké?

Apám egykori kollegája Stan Teofil, az örök levéltáros.

– Csúnya ügy. Csúnya ügy – csóválja a fejét Teofil bácsi. – Egy Bethlen-kollégiumban végzett tanítónő a hatóságokhoz fordul a családja ellen. De hát mi történt maguknál?

Lehajtom a fejem, újra a tehetetlenség indulata bizsereg bennem, mint minden olyan fordulata után ennek a piszkos ügynek, mikor úgy éreztem, ő, a gonosz az erősebb. Csak azért tettem meg mégis minden soron következő lépést, hogy ettől a tehetetlenség-érzettől, a feszültségtől szabaduljak, hogy ne marhasson majd az önvád, hogy tehetetlenül tűrtem. Eltűrtük. Memus hol csendesen sírdogált, hol a harcias matrónák feltámadó energiájával rám, az ügyetlenségemre öntötte ki a haragját. Memus különben még két évtizeddel a háború után sem fogta fel egészen, miféle változásokon ment keresztül körülötte a világ. Ezekben az években már tizenegy lakó volt az udvaron, egyesek meg se melegedtek, havonta váltották egymást. Hát persze hogy elkezdődtek a civakodások. Volt ott született nagyszájú, aki rögtön az „elvitetéssel” fenyegetőzött, mielőtt ráébredhetett volna, hogy a másik el is vitetheti. Szerencsére nagyobb baj, igazi hajbakapás nem esett. Asszonyos harag, cigánysédria annál több verte fel a délutánok csendjét. Egy szép napon, mikor a paradicsom befőzés illata és izgalma terjengett az udvarban, Memus hirtelen, s kitudja honnan, előkapta valamelyik azóta rég felnőtt hajdani fia vagy unokája kis hintalóhajtó ostorát, kiállt, megkocogtatta a tornácfáját s éles sikító hangon belekiáltotta a zsivajba: „Csönd legyen! Különben mindenkit megkorbácsoltatok!” Különös, de ez az anakronizmus a maga váratlanságával hatott, csillapítólag hatott a kedélyekre. Akkor nem kacagott fel senki, csak később, ha emlegették a szem- és fültanúk, gurultak hisztérikusan a kacagástól.

Nos, másfél-két évtizednyi idő rajta már nem foghatott és ki sem foghatott. Amikor valami ál-egyenlősdi nevében Ede bácsi egyetlen leánya, Irma néhány évi hasztalan puhítás után egyszerűen pert akasztott a nyakába, miszerint igazságtalan, hogy az összes családi sírhelyek, mint vagyonhalmazat, az ő nevén vannak, még „a régi rendszer idejéből”, ossza hát el a törvény demokratikusan! Memus, mint régi várkisasszonyok az egyetlen félelem és gáncsnélküli lovagra, egyetlen élő dédunokájára ruházta a szerinte inkább lovagias, formális ügyet, hisz isten és ember előtt világos volt (számára), hogy Irmának azért van szüksége erre az osztozkodásra, hogy a keletkezett konjunktúrát kihasználva, jó áron eladhasson pár, szerinte már elavult, felesleges sírhelyet a rajta álló, nem megvetendő ilyen-olyan, gránit, márvány, műkő (mikor mire tellett) sírkővel s a körülötte ágaskodó, már többnyire rozsdától mohosodó vaskerítéssel, tisztes főhelyen a helybeli temetőben, ahol nyomon követhetően 1724 óta temetkeztek a Kaáli-Nagyok, Szabadosok és beléjük kapcsolódó, belőlük kiágazó famíliák.

Memus joggal volt türelmetlen is: tudta, hogy az idő szoros; már azt is a család roppant szerencséjének tekintette, hogy ha már ilyen elfajzott szárazágak is termettek hatalmas fáján, mint ez a különben mindig utálatoskodó Ircsi, mikor a botrányos baj kitört legalább ő még él és megpróbálhatja helyrehozni a dolgokat. Különben kicsiben bekövetkezik ugyanaz, ami nagyban 1860 táján lezajlott az Ákos nagytata apai ága s a Kaáli-Nagyok közt, sajnos a Szabadosok törvény előtti teljes vereségével: kisemmizésével.

Irma az első tárgyaláson, mikor nálunk, bennünk még a szent ügy nevében való nemes felháborodás heve úgy lobogott, hogy naivabb megfigyelők szerint, elég volt a biztos győzelemhez, megmutatta, hogy csodákra képes, és szánalmas szereplése ellenére döntetlent ért el; igen, mert ügyes ügyvédje a mindig legalitás mezébe öltözött ájtatos csűrés-csavarással elérte a tárgyalás elhalasztását, ígérvén, hogy újabb tanúk és bizonyítékok következnek. Ellenünk, akiknek senki tanúja s azon a méltányos igazságon kívül semmi védműve nem volt, hogy ezekben a sírokban kétszáz éve gyűlnek végső porladásra a családi kadáverek, hah, mi lesz ebből a világból, ha már az örök álmát is meg lehet zavarni a (kicsit japánosan felfogott) ősöknek!!

A rendbontó legjobb eszköze a békés ellen a provokáció, s akkor, ha már ketten hajba kaptak, máris sikerült a világ szemében lehúzni a másikat is a maga fütykösforgató, csípőretett szintjére. A hazugság számára elég a vele szembenálló igazságot is lehetőleg a hazugság látszatába keverni; ezzel azonnal megnő az esélye, hogy már két „egyenlőt” mérlegelve, kettő közül választva, akár őt is választhatják. Különben az esélye nulla volna!

Csiki-csuki szerkezetek. Mert hosszú ide-odautazások álmatlan éjszakáin, vagy unalmas délutánjain hányszor feltámadt bennem az az életképtelenül etikus és dialektikus lény, aki egyszercsak (hányszor!) mérlegelni kezdi az egészet, külső tekintetet erőltet magára és rájön, igenis rájön, hogy „tulajdonképpen” nincs remény, nincs kiút az ilyen helyzetekből, mert „valóban” nem egyszerűen, arról van szó, hogy egyik fél gondolkozása helyes, a másiké meg nem; hogy nem egyik jó, másik csak gonosz, hanem csak kétféle, többféle észjárás, érdek változtatja látszólag félelmetesen ilyenné őket, s főleg egymás szemében, különben mindeniknek gondolkozásában vannak hibák, logikai bakugrások, roskatag érvek, s ugyanakkor mindenkinek igaza is van. Sőt, hogy én is csak ilyen vagyok, olyan vagyok… milyen is vagyok! Ettől nincs remény vagy éppen ez a kiút? De hát megéri az egész? Holnap visszajövök s meggyőzöm Memust, hogy hagyjuk a fenébe az egészet…

Ám egy negyedóra múlva – csupán a szünetelés hozta, engedte regenerálódás, vagy valami tiszta, érzelmi emlékeztető, egy történelmi névvel terhes falusi állomás, vagy egy távoli hegyen felderengő várrom hatására –, hirtelen újra megkeményedtem és bár olyankor úgy éreztem, hogy nem az a legokosabb, csak a legvalóságosabb, legigazibb mert mindennapi énem – mintegy felébredtem s újra éreztem: nem és nem, azoknak van igaza, akik már nem védekezhetnek, akik ott eddig már kétszáz éve (mi az az örökkévalósághoz!) békében nyugosznak s most az a különös fordulat fenyegeti őket, hogy egy új tulajdonos érdekében kilakoltatják, kilapátolják őket. Nem és nem! Materialista meggyőződésem szempontjából ugyan biztos vagyok, hogy nekik tökéletesen mindegy, de nem mindegy éppen nekem. S ekkor ébredtem rá sírkőperünk lényegére: hogy éppen az élők erkölcsi integritásához, lelki egyensúlyához, emberi közérzetéhez szükséges, hogy effélék ne történhessenek a legrégibb holtakkal sem. Hát még olyanokkal, akiket a felszínen számon tart a családjuk, a közösségük, számon tart és tisztel, esetleg sajogva szeret is még.

De hát nem elég egy kis kipróbált eltökéltség.

Nincs igazság, mely magától olyan lehengerlően evidens volna, ezt saját bőrömön tanultam meg. Egyfelől a csendes gőg, ahogy minden jogrendszer meg van győződve, hogy teljes és csalhatatlan, másfelől az igazán résztvevők, vagy csak fejcsóválva bele-belekotyogók érdeklődése mögött megérzett közöny felbőszített, de ugyanakkor óvatosságra tanított, olyan képességeket mozgósított bennem, melyekről a kamaszkori álhatatlansági viták idején nem bírtunk sejtéssel sem, én sem, szegény apám sem. „Hát mondjátok meg, mit gondoltok valójában, hogy egyiknek igaza van, másiknak nincs, vagy mindkét fél igazsága csupán agyrém! Ne hallgassatok ilyen beszédesen!” – törtem ki egyszer a struccpolitika láttán. – „Ne hagyjatok magunkra, lehet, nem csak a mi ügyünk ez, csak mi vagyunk azok, akik nem bírjuk nézni!” Rokonok már alig éltek, pár hónapja temettem el anyámat is.

Közben kiderült, hogy az egyik szép sírkő már afféle zálogba is került némi előleg fejében, s a vevő úgy megszerette, hogy minden energiájával Irmának drukkol. Kiváltani (mivel?) vagy valahogy ráijeszteni? Egy rettenetes berúgás árán szabadítom ki. Minden csak újabb és újabb bánatot és bosszúságot szül. És újabb stratégiákat, stratagémákat. Csak el ne gondold, hogy mekkora erőbedobással dolgozol ahhoz képest, amivel egy Tourenne vagy egy Görgey dolgozott azon, hogy győzögessen valami jelentéktelen ellenfelecskén valamely provinciális ütközetben! Persze irigylésre méltó, hogy az ő keze alá mennyi mindenki dolgozott még, ügyesen, szakértelemmel, nekünk pedig ügyvédre se tellett: nem volt honnan kockáztatni, mert a mi markunkat nyereség esetén is legfennebb a megmaradt sírkövek „ütik”, az ellenfélnek ha nyer, lesz miből lekvittolni az osztályon felüli, váltott ügyvédek költségeit, hát be is fektetett valószínűleg jócskán. Kár telhetetlennek lenni, az emberben ugyanakkora a térfogata annak, amit betölthet aztán valódi nagy dráma, vagy piti intrika. Nagyon mélyen szerelt emberi szerkezetek, belső emeltyűk vannak itt próbára téve.

Miért vállalod fel az élők mellett a holtakat is, miközben még az élőket se tudod megvédeni! Nem, határozottan nem. Rettenetesen sutára sikerült egyik beszélgetésem a bíróval. A légkör hűvösnek volt mondható s fagypont táján végeztünk, ami csak növelhette az aggodalmaimat. Memusnak persze egy szót sem árultam el belőle.

– Uram, nem tudom ön számára mennyire tűnik iszonyúnak a gondolata is, hogy az ember még a sírban se nyugodhat?

– Én kérem materialista vagyok…

– Én is…

– …és itt különben sem effélék megvitatásáról van szó. Ez nem szeminárium, fiatalember, ez törvényszék, ahol azt vizsgáljuk meg, hogy mennyiben jogszerű, hogy az ön nagyanyja, ha jól értettem…

– Dédanyám…

– …rendelkezzék a családi sírhelyek felett.

– Őseink kétszázharminc éve temetkeznek ide…

– Nekem nincsenek ilyen őseim, és sajnos a város felduzzadt és megnőtt és…

– Félreért az elvtárs! Én csak a humánum és a méltányosság…

– Nos, ha materialista, vegye észre, hogy miközben a humanizmusról beszél, az önök álláspontja sem olyan méltányos, mint gondolják…

Végül, tizenhét hónap után az egész hercehurca az utolsó fellebbezés elutasításával egyetemben, azzal a jogerős törvényszéki ítélettel zárult, hogy a „családi sírok eszmei értéket képviselnek”, különben sem értékesíthetők magánelképzelésből már a temetőszabályzat értelmében sem; hozzáférhetők maradnak bármely családtag, ág, bog tetszőleges beköltözése számára; ami pedig bejegyzésüket illeti, minden marad a régiben.

Memus nem hatódott meg. Egy könnycseppet sem ejtett diadalában.

 

*

 

– Ebből a kis senkiháziból né mi lett! Ebből a satnyából – mondta, mikor aznap délután kicsikapával, öntözőkannával kibattyogtunk a temetőre. Bizony dédapám sírjánál abból a lenyesett, eldobott fűzfaágból áll ott vagy harminc éve a szomorúfűz – mekkora szép, kupolás fapéldány! –, melyet a kertészet munkásai valahol a folyóparton halálra ítéltek, vagyis kosárnakvalónak lenyesték, halomban felhajigálták egy stráfszekérre s ugyancsak a sors kifürkészhetetlen szeszélyéből nagyanyám orra előtt hevert az udvaron; valahol lerázódhatott, lefújta a szél, vagy valami rosszcsont lekapta s behajította a kerítésünkön. Tény, hogy ott nem volt sehol a környéken fűzfa, Memus mégis felnézett, mintha fészekből kipottyant madárfiókát talált volna, aztán két tenyerén eltartva magától, a háromarasznyi hajtásban – mint a nagy alkotók a szobrot – meglátta a fát, üvegkántában hajtatta, majd kiültette az ura sírja mellé. S akkor már jöhettek telni-múlni az évek.

És miféle márványból van idős Szabados Ákos és a neve mellé szimbolikusan odavésve „odatemetett” két katonafiának: Sándornak (Sanyibáttyának) és ifjabb Ákosnak (az én húszesztendős nagyapámnak) a sírkövén az az impozáns fényes fekete tábla?

Valahol egy népszerű századvégi képes folyóirat évfolyamaiban többször is szerepel a következő értesítés: „Árvalány pályázat. A legszebb magyar árvalány pályázat második díja gyanánt Szőts Simon felajánlotta egy Slavónia Rt. keményfa hálószobát, mely áll: 2 szekrényből, 2 ágyból, 1 éjjeliszekrényből és 1 mosdóból, tükörrel és márványlappal.” Fölötte a bútor képe is ott látható a Vasárnapi Újságban. Ezt a pályázatot Memus nyerte meg. A mosdó, a márványa nélkül még most is megvan.

Naplementéig sétafikálunk. Sírtól sírig a mieinknél vizitálunk. Régi és új lakók. Csak anyám-apám nincs itt, ők már Kolozsváron nyugosznak, de még a Lajos bátyám 52-ben paralízisben négyévesen elhalt leányunokáját is hazagyűjtötte Memus; aki még a kórházban is az anyjához bújt és azt mondogatta „nem félek”; aztán hazakerültek pár év múlva szerencsétlenül járt szülei is, rendre. Az elején mindenkit közösen temettek el, ahogy sorra került s aki mellé dukált. Így akarta mindig egy Teréz vagy Minka vagy Emma mama.

Többször silabizáltuk itt apámmal is a megfejthetetlenné kopott szövegeket a megdőlt, besüppedt első sírköveken. A művészettörténész, vagy a filológus ütött ki e korai mániámban, hogy hiánytalanul kiolvassunk és felírkáljunk mindent.

 

 

Memus is vénül, íme a legvégén aztán rohamosan.

– Kedden az angol királynéval álmodtam és Miciékkel Piskiről. Vajon mi van a fiával, élnek?

– Persze, vágom rá, hogy elejét vegyem valami újabb megbizatásnak. Amikor a legtávolabbi rokonok is eszébe jutnak s felkeresi őket levélben, van aki válaszol, van aki nem. – Nagyon széthúzódott a front! – jegyzi meg szabatosan. Persze, magamra vállalom, hogy írok nekik, felkeresem őket, üzenek, válaszolok, megkérdezem. Az amerikásoknak például a háború óta teljesen nyoma veszett.

A családok kis emeletei a családon belül. Az idő építi őket, ugyanazokból a szenvedélyekből, gyönyörűségekből és fájdalmakból. Ha úgy vesszük: ugyanazokból a hormonokból. A párok fészket raknak, mert kettesben akarnak maradni, ha rájuk borul végre a szemérmes éjszaka; a fiókák tátognak, hát kapkodva elkezdődik a hordás, a szerzés, az etetés. Test a testnek testvére vagy társa lesz, testvér a testvérnek testvére vagy farkasa, az öröklött hajlamok s az új érdekek, újabb kötelékek prioritásai szerint. Édes gyermekekből vad felnőttek, jó kislányokból rossz nők, vagy csak félelmetes fúriák válnak. Szenvedélyeik az ember plusz a kor szenvedélyei. Divatosak és elnyűhetetlenek. Sorra viselik nemzedékek, mert elviselhetetlenek.

Minden házba, mint a babaházba be lehet pillantani. Ez az a ház, melyben délután négytől másnap hajnalig, amíg csak itthon vannak, összefonódva hevernek a fiatal házasok. Ez az a ház, melynek alagsorában a közös, visszhangos nagy mosókonyhában reggeltől napestig pörölnek a lakótársnők. Ez az a ház, melyen látszik, hogy megtanítják benne a gyermekeket arra is: hogyan kell felbontani egy levelet.

Aztán egy olyan berendezett háztartás, hogy még előkészített ragasztócímke is van a bal felső fiókban a befőttekhez, csak lassan oszlik fel, még akkor is, ha netán mind egyszerre halnak is ki belőle. Az ilyen háztartások rendszerint nem is egyből születnek, hanem nemzedékek élnek ugyanazokban a kasztenekben, fiókokban, dobozokban, utazóládákban, sifonokban, legfennebb mindig vannak kiemelkedően rendes, vagy legendásan hóbortos korszakok és azok hősei – akárcsak a történelemben a Nagy melléknévvel kitüntetett királyok. Volt aki a cérnagombok felett gyakorolt szigorú rendtartást. Egy könyvet forgatok tanácstalanul, tizedszer pillantok le a földre, fel a polcra, ahonnan levettem; beírást találtam benne: „Itt hevert előkerüléséig dédapó keresztlevele.”

De most hol lehet?

Képek Memus falain: különböző korokból a család. Szimmetriapárja ennek, hogy ugyanaz a régi családi kép viszont ott függ különböző színhelyeink falán, ahol a család még él, tenyészik.

Srác-bemondás egy régi fényképről: „Tyű, az ember nem gondolná, hogy átmeneti állapotként egy nagymama így is nézhet ki!” Memus képei: halála előtt egy évvel, a sírkőper idején, mikor egyszer leutaztam, levettem az udvaron. Nehezen állt rá; egy hokedlin ülve néz szembe, mereven, szúrós szemmel, mert sértette a fény. Fiatalkori képein mindig mosolyog; a valóságban mindig komoly volt, vagy fordítva: a képeken többnyire komoly s valójában ő volt a mosolygós nagymama. Később mindenesetre nem is szerette, ha fényképezik.

Kinek milyen életkor áll jól. Memus gyönyörű hajú nádszál-kisasszony volt. Mikor férjhez ment, olyan nagy kontya volt s ő olyan vékony, hogy majdnem hátrahúzta. Állítólag ezt én ötéves koromban egy régi fénykép beható tanulmányozása után „buzogány-kotynak” neveztem. A komor kis emberek, azt mondják, alkalmasak az abszolút hűségre. Ki gondolhatta volna arról a vékonyka lányról, hogy olyan erős törzsök, hat fiat hoz a világra.

A képek nagyrészéről már sosem tudom meg kit is ábrázolnak. Elkéstem ezzel a fontos árnyalattal. Csak megvannak. Kemények, aranyozott széllel, udvari fényképészek szakmai gőggel önreklámozó műtermeiből. Némelyik nem volt alaposon fixálva s már csak a narancsszín egyre halványuló árnyalatai derengenek rajta. A kép is elmegy. Aztán ömlesztve a két világháború közti idők amatőrfelvételei. Sokszor még abban a merev pózban, mikor még újdonság volt vidéken egy-egy harmonikás, hordozható, régi kamera, háromlábon. Legtöbbször már olyan viháncoló hévben, rá-ráduplázva egy-egy pajkos jelenetre, hogy a kép valósággal megmozdul, ha, mint valami ügyesen begyűjtött bélyegsornak, előkerülnek összes változatai. A hentesüzletben felsorakoznak, fehér köténnyel, a majsztram, a segédek s Vilmos császár-bajusszal az éppen ottlévő vevők és egy kötényes fehércseléd. Ez Waverley úr, azaz Véverli bácsi üzletének 1920 előtti állapota (aki nem más, mint a pereskedő Ircsi majdani élete párja). „Délicatesse”, később ez volt kiírva a boltra, s a cégtáblán színesben halak, virslik, sonkák és palackok. S benn a fényes, hatalmas kávépörkölőgép, melyről szó nélkül elhittem, hogy aranyból van. Az üzlet mögötti vasrácsos raktár pedig, melynek egészen más, még a bolténál is különlegesebb illata volt, mennyeibb aromák lengtek, szinte rétegenként a levegőjében, tele volt szmirnai fügével, koszorúban, malagai csemegeszőlővel, mely a szalámi fehérre meszelt orgonasípjai mellé volt felfüggesztve, ládákban porcukorral, sűrített tejjel (pléhdobozokban), déligyümölccsel, finomított sóval, vesztfali és külön prágai sonkával, osztriga, tengeri rák, lazac és anchovia-konzervekkel, kávéval, teával, s a jégtartókban persze a friss hús, melynek nagyrészét a két segéd saját receptjük szerint varázsolta, a helybeliek szerint legalábbis összetéveszthetetlenül, Véverli-féle virslivé, cérnakolbásszá, vadászszalámivá, szafaládévá, güddemmé, pasztrámává, kenőmájassá, tiroli szárazpácban érlelt császárhússá. A pincében pedig vörös és fehér borok, arany meg ezüst fejű pezsgők, konyak, zsebbe való lapos üvegben kirándulóknak való rum és kerek Zwack-unikum butellák sorakoztak, melyek címkéjén a nevezetes hajótörött vidámságtól fuldokló képpel kap a megmentő palack után, a fantáziámban könnyedén Robinson- és Gulliver-ringató óceánná kiterjedő víztükrön valahol, ahol a láthatáron a Santa-Mariához hasonló vitorlás karavellák, fregattok s Verne Gyulá-s vashajók úsznak át méltóságteljesen.

Egyszer, egyetlenegyszer vezette végig, szívélyességbe bújtatott dagadó önelégültséggel apámat és Tibor bácsit ezen a birodalmon, mikor én is nyomukban ámolyogva úgy értelmeztem, hogy mindez egyetlen gazdag háztartás éléskamrája. Waverley úr őse valóban egy skót volt, avagy csak ő, vagy valamelyik Prágába szakadt nagypapája volt olyan olvasott és szellemes, hogy ezt a nevet választotta. Ircsit, akinél csekély huszonnégy esztendővel volt idősebb, 1938-ban vezette oltárhoz.

Itt egy laboratórium üvegcsövei közt tudós hajolna munkája fölé, ám inkább szembenéz a lencsével; besüt egy délután fénye, de megfigyelhető a lámpaernyőn egy rögtönzött pót-ellenző, mely azt jelzi, hogy itt nem ritkán éjszakába nyúló munka is folyik. Milyen illata, hangulata lehetett az akkori utcára, kertre nyíló intézeti életnek? Egy csomó olyan lehetőségre kell gondolni, melyek ott együtt voltak a korabeli élet játékszabályai szerint, s ha nem is egy napon, egyazon sorsban éltek velük, ez a lehelőség már maga a mozgás illúzióját kelti körülötte: a kép megmozdul; s egy csomó olyan dologra, amely hihetetlenül nem is létezett, még egy tudós környezetében sem: a kép megmerevedik. Mindegy. A képek különböző szobáiban, színhelyein elfoglalták helyüket a szereplők, aztán elkezdődhet az a ki- s bejárás a korokba, életekbe, fakanálforgatás, fiókák szárnyra bocsátása, selymek, taftok, szatének suhogása, fel-le siklása, szalámirudak és hagymafejek a kés éle alatt, kredencek, asztalok, székek tologatása, fiókok huzogatása – amire Memus mondta egyszer: („Mit csinálsz, mit sürgölődsz órák óta?”) – „Veszem elő a teszemelt!”

Takarító Szent Antal napja számomra lassan elfoglalja a lejárt kalendáriumokat s a még ki se nyomtatott naptárakat: rendbe kell raknom megmaradt kis holmink, ami után akár doktorálhatok is családságból, ha ebből kérdeznének ugyebár.

De hát a szem iskolája minden régi lap, régi kép, hitvány. Milyen hihetetlen, hogy ezeken a képeken sokan, a leendő rokonok nem is tudnak még egymásról. Hogy is bírták ki egymás nélkül, aztán egymással s aztán megint egymás nélkül? Hiszen egyebet sem csináltak, csak haltak. S milyen különös, hogy akikből vagyok, akik bennem egyetlen enciklopedikus emberpéldánnyá váltak végül, jóformán még beszélni sem tudtak volna egymással! Úgyis hihetetlen dolgokat mondhattak volna csak egymásnak. Mert milyen hihetetlen például, hogy erről a töpörödött öreg néniről írta hajdan valaki a legforróbb pátosszal, hogy:

 

Hegyek közt morajló patak… Asszonynak akartalak!

 

Néha az ilyenszerű sóhajok mégis bennrekedt mennydörgésként törnek ki, zengenek fel egy-egy rég becsukott albumban, könyvben felejtett levélkéről, miközben a többi alkuszik, érvel, kunyerál, pletykál, politizál, vizsgázik, imádkozik, sápítoz – de nem a beszédük, hanem még az ágyúzásuk sem hallszik már idáig.

Nemcsak beszélgetéseket – az egész zsongást nem hallani már. Mint valami vízalatti Beethoven, akit azért nem hallhatunk, mert valóban nem mai zenekar játssza nekünk, hanem csak a múlt medencéjében egyre mélyebbre elmerült régi. Ide hát ahogy egy süket az ajkak mozgásáról még leolvashat valamit, a leggyakorlottabb partitúra-ismerő is aligha képes csupán a vonók billenéseiből és finoman fűrészelő ritmusából kivenni, hogy hol is tartanak a darab előadásában. Avagy mégis? Hiszen én is hallom, meghallom valahogy azt a régi zsongást, azokat a régi mondatokat, egy másik utca zaját ugyanezen az utcán.

Én hallom őket, fogom mondani Jucifernek egy szerelmes éjszaka mélypontján, hajnali elérzékenyüléskor, s összebújok vele. S kinn ugyanaz a langyos levegő, csillagok, félhold, az ősz – a lét örök díszletei. Az állandók, amelyekben mégiscsak lehet kapaszkodni.

Tegnap volt vagy soha.

Az égen arany lángolás. Memus a korai téli naplementébe bámul az „üvegtoronyból”, a padlástérbe ékelt pici manzárdfülkéből, melynek mind a négy égtáj felé van ablaka. Ki tudja, milyen szeszélyből alakították ki a hat egyforma gyári ház közül a harmadikon ezt a különös, kecses fedéldíszt. Néhai Frank Béla üveggyári főpénztárnoknak megtetszett, mikor a vadonatújan elkészült utcasorban szolgálati lakást választhatott. Az özvegyet s leányát egyelőre nem zaklatta senki, a gyári pénztárnál a nyugdíjból szabályosan levonták a házbért. Memus tizennyolc éves, a négy polgári után talán akkor sem tanult volna tovább, ha a családfő nem dől ki időnek előtte. Délelőtt egy masamódnőhöz, a városka egyetlen kalapos üzletébe jár be dolgozni, délutánonként olvasgat, kézimunkál, egy éve naplót ír. Most szép betűivel éppen a mayerlingi tragédia ma érkezett hírét vezeti be a domború, zöldbársony bevonatú könyvecskébe, melyet tavaly születésnapjára kapott, emlékkönyvnek; de nemcsak azért szipog. Az előbb tette le a görög-római mitológiát, arról olvasott, ahogy Perszephonét elrabolták, de végül édesanyja csak eléri, hogy az erőszakos Hadész, aki kész tények elé állította az istentársaságot, s időközben feleségül is vette a leányt; Zeusz szigorú parancsára az év egy részében hazaengedje. A verőfényben úszó kora tavasz mindig visszaadja gyermekét az anyának, aki könnyezve öleli keblére. Most így, minden együtt: apa, akire gondolni egymagában elegendő lesz örökre, hogy elsírja magát, ez a szomorú história a kényszerből férjhez ment tündérkisasszonnyal s az a másik, a szerencsétlenül járt, vele egyidős Vetsera Máriával, kimondhatatlan búbánatot támaszt a szívében. Lecsapja a pennát, a takaros rongyszőnyeggel leterített, mégis dobogó lépcsőn leviharzik a szobába, onnan a pirinyó konyhába s édesanyja nyakába borul.

– Én soha, soha nem hagylak el, nem megyek férjhez! – zokogja.

– Isten őrizz, ne beszélj szamárságokat – fejti le magáról leánya karjait özvegy Frankné és hatalmas sóhajjal tovább hámozza a krumplit (tormát, karalábét, sárgarépát). – Ugyan, mi van veled ma, kislányom!

Nem szeretik egyszerre elveszíteni a fejüket. Amikor anya pityeredik el a csendben, kötögetés közbeni valamilyen emléktől, akkor Memus néz fel jóságosan, de a közönyig sziklaszilárdan, távoli józansággal: „Mama, ne butáskodj”, míg anyja is abbahagyja és egymásra mosolyognak.

Felettük minden idők legszebb lámpaernyője: az egykori nászajándék. Opálos burájának szélén körben ötvenhét finom üvegcsőjégcsap fityeg, s hallat időnként kristálycsilingelést, mondjuk portörléskor, de elég egy betévedt éjjeli pille is harangozónak. Nem akármire hullatja a benne függő lehúzható-feltolható lámpa se a maga másfél méteres barátságos fénykörét: a kihúzható ebédlőasztalon zöldmintás, nehéz, paszománt-rojtokkal ékes asztalterítő várja, hogy a kor színes miniatűrökkel agyonzsúfolt készletfindzsáit, vagy a nagy családi képesalbumot reáhelyezzék, s máris alattomosan elkezd csúszni, kúszni valamelyik sarka felé, s ha nem veszik idejében észre (kétévente legalábbis), valami, tányér, váza, hamutartó a mélybe hull. Ezt a gleccserekhez méltó, veszedelmes elmozdulást jelezni, egy ideje pont a közepére hófehér csipkekör került s annak is a közepén öklömnyi herendi cukortartó lakik. Esténként a kék vasfazékban vizet melegítenek s miután gondosan elfüggönyözték a konyha mindkét ablakocskáját, sorra megfürdenek a vörösréz ülőkádban. A fürdővízben Memus ajkán pici mosollyal méláz, majd önfeledten hirtelen habosra-rugdossa maga körül a vizet, ezt a legtökéletesebben tapadó szemérmetlen üvegszoknyát. Termőre fordult az ő földecskéje is. Amióta azt a mitológiát bújja, sokszor mereng el a mindig meztelen görög istenek nászán. S amikor titkos gondolatokon mosolyodik el titokzatosan, még bájosabb az az orra tövében megjelenő két parányi ránc. Ha mama mindezt tudná, akkor sem volna másképp. Mama egyelőre a külsőségekre jobban vigyáz. „Egyenesen ülj, vagy seprűnyelet kötök a hátadra!” Igen, a kor előírása a született szemérem s tanult kötelesség. Még, vagy már megint puritán elvek őrködnek a fiatal lány külső és belső jelenségén. A haj csak sima lehet és koszorúba rakva, aztán kontyba. És az ünnep előtti esték, mikor hivatalból nyitva a szakácskönyv is a nagylapító mellett, mikor nem a mama szóbeli tapasztalatátadása, hanem valami igazi szaktekintélynek számító szellem gondoskodik százezer és millió kisebb-nagyobb konyhában a múlt bevált ízeinek, étkezési szokásainak folytonosságáról, azoknak a jövendőbeli főzőrobotoknak a betáplálásáról, akik ha úgy alakul majd, nem vesztik el a fejüket, ha a békebeli recept valamelyik tétele már elérhetetlen extravaganciának számít a kor gazdasági viszonyai között, sőt éppen a nincs tanítja meg őket, hogy termékeny és találékony szövetségre lépjenek a közmondásbeli legjobb szakáccsal, az éhséggel.

A test ősei (kik mindig a test utódai is egyben), néhányan már itt zátonyra futnak, megfeneklenek, azt a korszínvonalon már elérhető segítséget sem kaparinthatják meg, ami nem biztos ugyan, hogy segít, még a gazdagokon sem, de itt a gyárak kolóniáiban igazán csak hirdetésekből ismert angyalszínű álom. Mindjárt a szomszédban itt nyög Volt Antal kazánfűtő, akinek diagnózisát még a kisokos Frank leány is félreérti, olvasmányai alapján (hosszú évekig) az Iliásszal azonosítja valamiképpen s beteglátogatások asszonytereferéin átszivárogva, az egész utca így tanulja meg az isiász félelmetes nevét. A béna szegény embernél ugyan soha nem tudták teljesíteni a maga egyszerűségében meggondolatlan orvosi előírást: fürdőre vinni, de valaki valahonnan, levetett könyvtári rongyként, ha nem valami rég elhalt dáma kacatjaiból kikerült emléktárgyát hajdani kéjutazásnak, elhozza neki a Lukács-fürdő prospektusát. Szemrevaló kis kötet, persze meglehetősen másodlagos terápiát jelent valakinek, akit lepedőben kell forgatni már. „Massage” és „Szénsavas fürdő” és „Villamozás”! Nemcsak a fájdalmas idegzsábák, izomgyengeségek, hűdések, hanem újabb időben bizonyos izületi bajok kezelésében is hasznos tényezőnek bizonyult a villamos áram – olvassák fel hangosan és bólogatnak az asszonyszemélyek. Volt Antal nyeg, nyögdicsél hajnaltól hajnalig. – Rendelkezésre áll továbbá a Franklin-áram is, mely némely idegbántalmak ellen a legjobb sikerrel használható. A villamozást úgy a beteg lakószobájában, mint az orvosi rendelőben a főorvos és segédorvosok végzik. A modern orvosi tudomány korszakot alkotó vívmánya pedig a „Rádium emanatórium.” Bizony! Gyakorlati tanácsok fürdővendégeink számára… „Ne higgye senki, hogy közönyös reá nézve, vajjon mily módon használja fürdőnket.” Étterem a Nagy Gyógyszállodában. Tömött tolldíszes kalapok, muffok és mosolyok a földig érő fehér abroszok s fehér kötények sorfala között. „A Szt. Lukács-gyógyfürdő célszerű berendezése folytán a téli idényben is épp oly sikert értem el odautasított betegeimnél, mint nyáron. Dr. Korányi Frigyes egyetemi orvostanár.”

Memus kukuléroma, az üvegkalitka, bár csak kívülről láthattam még, amíg le nem bontották azt a fertályt, mindig izgatta a fantáziám, négy égtáj felé egyformán látó ablakaival. Számomra képzeletben az lett a történet s a történelem közepe, amíg különb, erősebb hangulattal megáldott valódi kilátók el nem csábítottak. Itt van ez a kép 1942-ből, abból az időből, mikor még mi is otthon laktunk és Memus rendszerető következetessége révén, legalább sátoros ünnepek tájékán és évfordulókon mi, gyermekek is megtanultuk, megszoktuk a sírok ápolását s a zarándoklatot a temetőre, melyre ott kapaszkodott fel a Testhordó sikátor, nem messze a kakasvárosi kolóniától, ahol az üvegkalitkás házikó is állt. Ha arról nincs is fénykép, így nézett ki annak a szemében, aki akkoriban felbámult, a visszasütő fényben megcsillanó ablakokra és megjegyezte Memus százszor elmondott meséjét, melyet ha a véletlen egyazon óvodába ültet le nagybátyáimmal, bizonyára kórusban is el tudtunk volna fújni: „Rég volt, hol nem volt, úgy mondom, ahogy én is hallottam, lakott itt egy kicsi fürge csizmadia, annak volt két kakasa, hát azok egy vasárnap délelőtt elkezdtek eszeveszettül kukorékolni; versenyt virnyákoltak, egyik a kerítésen, másik a kapu tetején; no, ha ezek elkezdték, más folytatta, merthogy a kakasoknak az a jószokása, hogy felelgetnek egymásnak, s mivel volt kakas bőven, mert akkoriban még nem voltak ilyen szegények az emberek, meg háború sem volt, csaptak egy pillanat alatt olyan zenebonát, zakatát, hogy zengett bele az utca, az egész környék. Hát erről a nevezetes koncertről kapta nevét a Kakasváros.”

Porond igazi gyárváros volt már jóval a századforduló előtt; sörgyár, üveggyár, szódagyár, s a kisebbeket, mint a talpgyár, a parkettgyár, a cserépgyár, az enyvgyár, a mészégető szinte évente alapították s kétévente meg-megbukott valamelyik, hogy egy idő után, messziről jött tőkepénzen feltámasszák más vállalkozók. Persze ebben a beköltözésben egy vállalkozóra ötven munkás is jutott. Három felé: a folyón túli berek helyén, a híd körüli nagyvásártér körüli telkeken s idefenn a temető alatt kialakultak a kolóniának elnevezett telepek. Ez, a mi fertályunk volt a legfiatalabb. (A családról általában mindig többesben jön a számra az ige, még ha a születésem előtti időről is van szó. Memustól tanultam, aki egyszer meg is mondta szószerint: – Ezt én így tanultam Minkamamától, aki mindig többes számban beszélt a családról, az idejövetele előtti időkről is). Afféle városszéle volt ez, hogy a felső kertekbe még a farkasok is bemerészkedtek, ha nagy volt a tél, hegyi lakónegyed a gyár feletti dombon, ahová csak lassan, meg-megállva, lélegzetért kapkodva lehetett csak felhozni egy kosár krumplit is a piacról. S ha néha fiáker jött fel, vagy a szódás társzekere, a legmeredekebb részen a kocsisnak bizony le kellett ugrani, mert a ló alig húzta. De innen minden utcába be lehetett látni; a baromvásártér, a havas, az állomás felé, a főtér s a villasor irányába. Sokfelé indultak innen utak akkoriban; főleg a jövő felé.

 

*

 

…Oly messze vitt az orient-expressz, A sok szerelem a zsebemből kihullt! Én nem is tudom, velem mi lesz… lesz, Ha mindörökre véget ér a múlt…

 

– énekli búgón, reszketőn, tremolózva a megkopott patefonlemezről egy régi férfi a ma már dédmama korú akkori hölgyeknek, az akkori batiszt-nadrágocskák, halcsontos fűzök, míderek viselőinek, akiknek hálószobatitkaiból és ágyjeleneteiből létrejöttünk. A szemérem s a gőg kombinációja annyira lemerevítette a jólnevelt, agyonszoktatott hajadonokat, hogy kész csoda, ha nem lettek szaporodásképtelenek természetadta érzelmeik és gerjedelmeik ellenére (melyeknek parancsolni ugyan aligha tudtak, de elfedni igen). Ma, szűk száz esztendővel később modellek, masinák, trükkös berendezések segítségével, szemléletesen mert szemléltető céllal, szimulálni lehet mindent; bármit, például hogyan lát egy béka bennünket. Akkoriban még csak maga az ember szimulált. Úgy tett, mintha a nagy tizenkilencedik század valóban megfejtett, megoldott volna mindent, az elképesztő kényelemtől az elképesztő kifinomultságig.

 

 

Igen, a természet erős konkurrenciára talált az elme Ezópus-mesébe illően felfuvalkodott ígéreteiben és nekirugaszkodásaiban. Nos, mi lesz, hogyha az a beteg mégsem gyógyul meg, kérdezte a természet, aki már-már egy természetfeletti tudat makacsságával és logikájával működött az ügyben pár milliárd éve, és mégsem merte a jövedelmét ilyen merész vaklármákkal növelni:

 

 

Ha nem, hát nem! Bár a teljesség kedvéért ezek a hirdetmények nem itt végződtek, hanem itt: „Ahol már semmi sem használ, ott kérem az én készülékemet megkísérelni!…” És ez már egészen más. A test születik, kifejlődik, kibomlik gyönyörű hússzínű selymeiből és bársonyaiból s kicsit örül, ha lehet, önmaga érzékenységeinek, aztán pontosan tudja, hogy mi következik. A test tudja, legfennebb a lélek nem. A legöntudatlanabb élőlény is doktor abban, amit a természete tudnia adott, tennie parancsol; van ilyen tudás. Persze nem megvetendő, hogy koronként hozzá lehet jutni DERDIEDAS szappanhoz potom 3 koronáért, és ha megvan „SCHRÖDER-SCHENCKE szépségmelltartója az AUSTRIELLA (osztrák–magyar és német szabadalom) végre ez, amit mi nők már olyan sokáig kerestünk, de eddig találni nem tudtunk.” – „Oh, bocsánat”, rebeghette volna Memus, ha kezük összeért volna mondjuk Lédával, mert egyszer egy divatáruház női fehérnemű osztályán egyszerre nyúltak a pulton eléjük rakott gyönyörű portéka után; hiszen egyszerre voltak szépek s fiatalok, esetleg egyszerre kiáltottak volna fel finoman és valóban felrezzenve, mint aki se lát, se hall, mert pici mosollyal az ajkukon éppen valami pajzán, ha nem erotikus jelenetet képzeltek el, csodatestükön az Ausztriella csodájával.

Igen, vessünk néha egy gyors pillantást a múltra, csak ne kapkodjunk mégse, mert attól komikusan gyors lesz a mozgás, mint a régi idők mozija. Itt van ez az album, benne ez a csoportkép, melyből minden lány úgy néz át, egy korabeli éber objektív jóvoltából, még a távoli jövőbe is, mintha egyedül ő volna a képen: ó sebaj, nem tudtam lerázni őket, hadd illegessék magukat itt mellettem, de idenézz rám, mondja a tekintetével mindenik, abban a biztos tudatban, hogy aki megnézi a merészen fehérharisnyás, tündér-balerinaruhás, virágkoszorús szereplőgárdáját a jótékonysági teadélutánnak, az nyilván őt észre fogja venni, őt fogja észrevenni, érzékelvén az óriási különbséget bájban, kecsben, szépségben, csáberőben, közte és… Ég és föld!… Aztán, ha le tudja venni a szemét róla, és tovább lapoz, elmerenghet azon is, hogy csomagolás ide, csomagolás oda, ugyanannak a fajtának a nöstényei krinolinben, turnűrben, hosszított derék, princessz, gloknis szoknya, kimonóújj, minden kor divatja ugyanazt a női szépséget takargatta, tálalgatta s ruha alatt nemcsak az amerikai úszóbajnoknők ilyen csodásan áramvonalasak, hanem a család összes ősanyáiból ugyanolyan jó alakú aktok albumát lehetne összehozni, mint egy Play boy szám.

Memus leánykorából maradt ez a társasjáték: a kérdések halványkék kartonlapocskákra nyomtatva, a feleletek rózsaszínűre, laponként négy-négy; összekeverik, majd kiosztják a jelenlevő fiatalurak és hölgyek közt a kártyát, avagy az asztal közepére teszik a kis paklit s egyenként húznak, sorra, aztán elkezdődhet az észbontó pajzánkodás!

 

 

Elképzelhető, ahogy hullámzik ez a derű, így, órákon keresztül, mint a forrókása melyet a másik szobában kötögetve és fülelve, még nagyobb macskák is kerülgetnek. A legnagyobb nyilvános merészség, amit véletlenül klappoló helyzetek humora teremt, mint ah, de sikamlós célzást! ám a tekintet ha akar, már ebben a kis fekete taftálarchoz hasonló ledérségben is felparázslik. Ha nem lett volna minden túlhajtott szemérem kora a legnagyobb fokú képmutatás paravánja csak, egyszer-kétszer egyszerűen kihalt volna az emberiség.

Szerencsére a test ősei, azokban a marcona keménygallérokban és állig gombolt álruhákban, csak mintha szégyellték volna s napvilágnál valami kozmikus prüdéria figyelmét akarták volna tökéletesen félrevezetni, de cinkosan tudták, hogy épp olyan paradicsomian csurdék, mint vásottan, elvetemülten, harsogva nekivetkőző kései unokáik. A test örökösei pedig puttó korukban láthatatlan és kivédhetetlen módjait találják, hogy belessenek a titkok paravánjai mögé, hegy ellenőrizzenek és igazoljanak és töltekezzenek a tudás tiltott gyümölcsével. A fiúgyermek a magáét felfedezve, feltámad kíváncsisága, hogy megtudja mekkora, milyen az apjáé, nagyapjáé; a leány az anyuka melleit hasonlítgatja a maga alig domborodó bimbóival, és szörnyülködnek és remegnek és reménykednek. Általában az emberélet sem hosszú, de annak legelején alig egy évtized alatt lezajlik, bekövetkezik a parázsló csoda, a megkísértéstől a tapasztalásig.

 

*

 

A nótában csak a felhő ereszkedik le, nálunk a ház is. Előbb iszonyú döngetés, aztán Radóné kiabálja le az emeletről azon az agyoncigarettázott Karády-hangján:

– Ereszkedik le a ház. Különben miért szorulna be folyton a Szabóék ajtaja… Egy szép nap a fejünkre omlik.

Memus rám néz és legyint, aztán a nagykupájú alpakka merítőkanállal merít nekem a kredencen álló megkezdett óriás szilvabefőtt levéből s ugyanannyi állott vizet tölt rá a fajanszkancsóból, ahogy szeretem. Aztán leül az asztal tulsó felén s csak néz rám, azzal a ragyogó öreg mosolyával némán, hogy mélabúsan meglegyint: vajon tényleg itt van-e még?

– Régebb tuttifruttit is tettél el, ötliteres kantákban… Ahogy jött a nyár, sorra, rétegekben, alul a cseresznye, rajta az alma, a körte, végül a szilva, szeptember végén egy féldeci rum a tetejére s csak akkor kötözték le végleg a lantornákat. Aztán az aranyalmabefőtt, a kertben a törpefa mesebeli ritka gyümölcse; amelyik egyik napról a másikra olyan hirtelen túlérett s lehullt, ha nem figyeltünk; abban a kerek kantában állt, mely az első rögtönzött akváriuma lett a fiúknak. S a meggykompót leve, láz idején, gyermekbetegségek lábadozó délutánjain. A csapd-lecsacsi partik a ragacsossá fényesedő kártyalapokkal a maszatos kis praclikban, a csörrenő kiskanalak üveg befőttös tányérok között, itt ezen a nagy kerekasztalon. Szóval süllyed a ház. Roppan a padlás száz akasztófa-alapú gerendaváza s a tizedmilliméterek rándításában megremegnek a pókhálók, felébrednek a pici piros s a nagy keresztespókok, lenn a pincében ugyanabban a pillanatban rezzen össze az egér s behúzza nyakát, mert mintha reá akarna szorulni az egérlyuk parányi bejárata, ahol igazán számít az a félmilliméter is. Égszakadás, földindulás, szaladj te is, pajtás!… Hallom én, mint a bútorokban ezt a szabálytalan időközökben felkiáltó kis percegést, szárad össze a múlt. Mi mindent temetne maga alá csak az a pince, Pech Huberték elköltözésekor itthagyott dohos nagy ládákon kívül, hány gyermekfog heverne ott, érthetetlen leletként annak, aki nem ismeri a szokást s a versikét, mellyel odatotyogtunk a pinceablakhoz: „Egér, egér adj vasfogat, én adok neked csontfogat.”

Pedig ez a ház Ákos-tata műve, ő tervezte, ő építette, családi kaptárnak, méhkasnak, mikor kedves, borízű lelkében még csak elképzelhette ő is, hogy egy szép napon beköltözik majd tündéri asszonykájával, és ágyékából szép nők és férfiak indulnak, jönnek, derűs csapatban, mint valami freskón, szentképen vagy plakáton látható; így merengett a fiatal pátriárka-jelölt, lesz vagy öt-hat gyermeke, húsz-harminc unokája, közel száz dédunokája s az mind itt tanyázhat, hancúrozhat a kétszintes, csinos sarokházban, a nagy kapualjtól a kiskertig, melyben legalább hét szilvafát azért meghagyott, mikor megvette a telket s ásatni kezdte az alapokat, talán éppen itt, a boltíves pince táján, 1891-ben. Borízű kis pátoszával ugyanaz az alkat, természet – őt érzem meg néha a mosolyomból, ahogy húzódik a bőröm, a bajusztalan képem is, mintha Vilmos császárbajuszt viselnék én is, s ahogy reagálok, érzem testi-lelki ambícióimat és reményeimet. Nem tragikus jellem az, mikor valaki derűs lehet egész életében s egyszer csak hirtelen valami testi vagy lelki tragédia gyászt parancsolna rá, de ő nem bírja sokáig, azon is átüt elpusztíthatatlan életkedve?

Ákos-tata, aki Ferdinánd bolgár cárhoz hasonlított, borízű baritonján azt dúdolgatta magában, hogy „felleg borult az erdőre…”, s mikor Memus nem akarta észrevenni, hogy mennyire bánatba van merülve, maga hozta szóba:

– Rosszkedvem különös mélypontja, mikor magával vagyok haragban… De mikor már az is mindegy, akkor nagy baj van. Valami meggondolatlanság következhet…

Egyszóval ellenállhatatlan volt, mert ilyenkor Memus elnevette magát s a mellényére bújt.

Majd szerették egymást és gyermekeik lettek, ahogy az írás megmondta. De Ákos-tata szavatartó ember is volt: meggondolatlanságok szinte olyan sűrűn következtek sorra, mint a fiúk.

– Tudod, egy este, mikor hazakísértek a korcsolyapályáról, sorra búcsúztam a kapunk előtt a fiatalemberektől – Pá, Jenő, köszönöm, pá, Tivadar, igazán szép délután volt, pá, Géza, pá, Ákos…

– Nem pá, én bemegyek!

Hű de dühös voltam, hogy a többiek előtt…

– Miért nem kergetted el?

– Te elkergetted volna.

– Én, nagytatát? Soha!

– Na látod – mondja Memus és elnéz messze, olyan messze, mintha nem itt helyben, a négy fal között történtek volna meg azok az évek is. – Pedig nekem még csak nem is a drága nagytatám volt – teszi hozzá eltűnődve s aztán kitör belőlünk a kacagás. Így hallom először ezt a történetet, mint folyton a láb alatt sündörgő gyerek, két nemzedékkel később már csak egyke az egyik Szabados-ágon. És erről mindig eszembe jut, hogy mennyi véletlenen múlt a Múlt, hányszor forgott kockán a genézisünk, hogy éppen mi kerülünk össze, egy családdá: ilyenné, ezzé a famíliává.

„Nem pá, én bemegyek!” De hiszen ő is rá lehetett készülve… Jaj istenem, most mi következik, melyik replika a még el nem beszélt beszéd ajkunkon pillanatról pillanatra szövődő tüll-tengeréből? s akkor ő, amilyen büszke fiú volt, elrohan, talán örökre… Igen, ezt nem kockáztatta Memus sem. Mint valami réges-régi szerelmesfilmet nézem s szívem a torkomban dobog, drukkolok, ne hülyéskedjetek legkedvencebb, drága sztárjaim, hiszen rólam, az én létemről van szó, hogy összekerüljünk, hogy együtt éljük át azokat a csodálatos éveket, melyben egyaránt szerepelnek a családból mind, élők és holtak. Milyen gyönyörűek ezek a szobák a besütő itteni fényben, ezek alatt a csakis itteni dátumok alatt, ezernyolcszáz hatvan és ezerkilencszáz hatvan. Milyen gyönyörű ez a szekrény, a rohanásban nem is állunk meg előtte, pedig készítője, az a biedermeier asztalos-költő belekalkulálta ezeket a gyönyörtámasztó ránézéseket, mikor kigondolta és elhelyezte a lehelletfinom intarziákat, reáadta mint valami áldást, holdfénylő hálóinget a fára ezt az ujjbegyekkel csiszolt fényességet, hogy annyira benne vagyon már foglalva a múlt század, mint egy csukott, szép kötésű könyvóriásban. S a plüssdívány, a karján egy-egy réz oroszlánfej, orrában karipákkal. Olyan jóhangulatú most azon a díványon ülni, akkor lenni. De aztán ki kell öregedni és meghalni. Mégis, máskor is, ezután is „a szoba” az, ahol ez a dívány áll, meg a nagykredenc. De hát Memus, ezt nem lehet bírni: normális helyen egy konyhaszekrényben a naponta használt edény áll. Itt viszont öreg csészék menhelye is van, repedt bögre-aggmenház, csupormúzeum, mondom s hirtelen visszacsukom a rezzenő üveges ajtócskát.

– Abban az időben nálam is rend volt. Ezek most már itt helyettük laknak. Amióta ők nincsenek, nyugtat meg Memus, már abban a képzeletbeli beszélgetésben, melynek kezdetét még az a hosszú sorsa se érhette el a nyújtózkodó időben.

A hintaszék, a folyóirat, az edények, divatból, étkezési szokásból, konyhai gyakorlatból kiszorult kalácsformák, kuglófsütők, óriáshal alakú aszpiköntő edények, bronzüstök, sárgaréz félgömbök, melyek falon ékeskedő makulátlan fényessége egykori konyhák tisztaságának jelképe volt. Időnk semmiképpen nem a megtartani, hátrahagynivaló értékek kora, és néha, néhol alig van felkészülve előző korokból fogadni ilyesmiket. Az eldobott újság, a kiolvasott olcsó könyvtár-regény, az elhasznált golyóstoll, a kiürült öngyújtó világa a hátamon a házam könnyedségével, hordozhatóságával és összeszorultságával is jár együtt. Tökéletes történelem-földrajzi ellentéte annak, amikor például az igazán jó és divatos, gyertyára való csipkeellenzőt Párizsból szereztette be, az almaolajat pedig Prágából hozatta az ember nem korábban, mint március végén, hogy ne nála avasodjék meg. Az almaolaj egyébként nem alkimisták agyrém-vegyszere, mindössze izovaleriansavas amylester s cukrászok használják, továbbá a lepkék csalására, valakik. De volt, ha netalán kellett, andropagonolaj, ámbra és ananászkender is. Az áruisme-lexikon nem kereskedelmi reklám, nem árjegyzék, nem vigéc, nem akar senkire semmit rásózni, csak tájékoztat mi minden létezik, tehát kapható is ebben az elképesztő, Franklinoktól, Stephensonoktól, Darwinoktól, Engelsektől, Verné Gyuláktól megpörgetett kerekű korban, önmagában agyondisztingvált világban, mely mint valami alkatrészeire szétszedett hatalmas készülék, állandóan ott áll kirakva az üzletek pultján, az otthonok stelázsipolcain, a múzeumok tárlóiban s a regényírók díszkötéseiben, hadd lám, akad-e még emberi elme aki, ha némi fejvakarás után is, még egyszer össze tudja fogni, rakni, szerelni, működésbe hozni, bár egy-két döccenő, zörrenő ütemnyi lépés erejéig; legalább érzelmileg. Nos, az áruisme-lexikonból megtudható, hogy hol található például egy kis brucin? ha máshol nem, a „Szent-Ignáczbabban” biztosan, képlete C₂₃H₂₆N₂O₄ és a legborzasztóbb mérgek egyike. Ezen felül Ákos-tatának megvannak szerencsére a határidőnaplói, tennivaló-cédulái, valamint unatkozás ellen készült rajzos feljegyzései vitaminhiányos, álmosító koradélutánokon a telekkönyvi hivatalban, mikor már, pályája s élete végén odacsúszott le, úgyhogy azt a korszakot, az ő részét legalábbis, aránytalan részletességgel és pontossággal fel lehetne deríteni.

 

„Bicskáim jegyzéke 1911. január 11.”

 

1. A nagy fekete, ami…

2. A nagyapám féle elefántcsont, ami…

3. Az egyélű pléh, ami…

4. A kicsi uti…

5. A békanyúzó…

6. A Kaáli-Nagy féle gyöngyházas…

7. Az oltóbicska…

8. A F.E.-féle (nála megint)…

9. A westerwaldi…

 

Könyökvédősen, elterpeszkedve a kincstári íróasztal hajlított hátú nyikorgó tartozékán, fényesedő fenekű nadrágban csúszunk, egyre csúszunk lennebb, mint az a nagy nehéz, rojtszegélyes zöld abrosz az ebédlőasztalról, Frankéknál a nagyszobában, s közben valamelyik bicskával piszkálgatjuk a körmünket. Messze van még az öt óra, mikor a megyeház folyosóján az altiszt csengettyűje megpendül.

Ó, a tárgyak, melyek Memus halála óta ebben a kiürítendő szobácskában sorra előkerülnek és elborítanak többé kevésbé rendszerezett halmaikkal körülöttem mindent, hogy már én is csak egy leürített széken szundítok kicsit a hajnali vonatig! Jóakaróink mondták eleget, hogy hagyja itt, lelkem, úgy ahogy van vesse tűzre az egészet, hisz nem maradt már szegénykének semmije, csak a kacatok, eladogatott rendre, ahogy muszáj volt, mindent.

Kivéve a kímélendőnek minősülő valamiket, melyekből most támadt fel csak igazán Takarító Szent Antal hetek óta számomra le nem nyugvó napja: itt áll kirakva, „az életünk”, az egymással soha nem találkozó rokonok fesztiválja, az emlékek börzéje, ez az egyetlen és óriás örökség, melyre most már éppenséggel senki sem tart igényt. A család három tagja közül az egyiket épp eltemették, a másik ott állt a nyitott sírnál (a harmadik távol duzzog, örökre!) s megfordult a fejében, hogyne, hogy lám, ez a gödröcske, mely egy nyalintással be tud falni 96 évet egy száraz kis puha fekete ruha-halomban, azt a másikat már nem bírná befogadni, ha most hirtelen eszemet vesztve elkezdeném utánagyömöszölni. Egyetlen sírba legfennebb egyetlen életnyi fér el.

Most, hogy már egyre kevesebb zug marad, ahol a jótékony homály még rejtheti, ami még átvészelte az időket, csak egy ideje, jó ideje nem láttam, már én kezdek töprengve kérdezősködni: ejnye, hát hova lett a nagytata szerszámosládája, a görbe szegek kiegyenlítésére alkalmas kétkilós síndarab, a furdancs, a kézifűrész, a metszőolló? Valakinél megvannak bizonyára. Átkozzam meg, aki ellopta vagy kölcsönkérte őket s elfelejtette visszahozni? Ki tudja ki tett fejében valami kis szívességet egy reggel Memusnak? Az utóbbi időben, mesélték, néha az utcaajtóba állt ki, hogy megkérjen egy járókelőt, ugyan fűzze be neki ezt a szál fekete cérnát. „Engem, lelkem, ittfelejtett a halál”, úgy mondta mindig a köszönet mellé, mintha szabadkozna.

 

*

 

Mint nehéz munka, nagy ivászat, hajnalig feszülő virrasztás után, mélyről ébredek. Melyik világon vagyok, kortyintok a kicsi piszkos ablak elé állva az este behozott kancsó vízből, befalom az összegyűrt zsírpapír mellett megmaradt száradt kiflivéget és már nyúlok is a halom tetején következő köteg után.

– Na végre, ez itt a családi album: van akiről szinte túl sok kép maradt, s van aki érthetetlen módon alig kivehető a homályból. Lám, éppen Tamás bátyámról például, a fényképészről, ha maradt is, jóval az illegalitás előtti időkből, suhanckorig maradt csak felvétel. A többit, ha volt is, jól eldugták. De hát: szabónak új ruhája, suszternek jó cipője… ritkaság! Aztán a személyeken kívül a színhely is megsokszorozódik: a sok kép miatt mintha az az egy valaki több valaki lett volna. És sok Jenő, János, Janka lakott ugyanazokban a szobákban; az összcsaládi kimutatásban tehát mintha esetenként kétszoba-összkomfort, annyimint legalább húsz szobánk lett volna. Pedig csak egy album ez, kiterítve, kinyitva, lassan lapozva. S az összes esküvők, összes születések, összes szekerezések, összes haldoklások, összes ilyenek-olyanok mentén még a szereplők szövegei is összeállnak, az elhangzott mindennapi, de milyen fontos mondatok, az eszmélő gondolkozás mindennapi olajozása: „Jó reggelt, Memus! Jó reggelt, Ákos! Jó reggelt, lelkem!„ Jó reggelt 1888-ban, jó reggelt 1930-ban. A végzet szövegei ezek, mint valami képregényben a rajzolt szereplők szájába adott sekélyesen legtömörebb, helyszűke miatt tömören általános mondhatók. Pedig sem időnek, sem helynek, ott helyben, amikor történik, nemigen van szűkében az élet.

Itt vannak például az összes öntöződések, összes szekerezések, összes búcsúzások, összes névnap-esték, így most már mindenik egyetlen szikár tétel, a maga elhangzott tengernyi mondatának képviseletében, minthacsak legalább ők maguk, fajtánként egymásközt hasonlítottak volna, vagy mintha egyszerre lehettek volna. Pedig nem, azok sem voltak egyformák, még az egyneműeket se lehetne csoportosítani. Mert más volt az a szekerezés teszem azt Königgrätzből hazáig, amikor egy öreg huszár hevert haldokolva a szalmán azzal a bizonyos átlőtt kék köpennyel letakarva s az út jórészét mellette lovon, könnyeit nyelve tette meg az a fiatalember, akinek hálája sírig tartó volt, mert a fordulattal, amellyel a csata hevében hűséggel megmentette az életét, egészen más mederbe is terelte további folyását. És más volt, mikor Ákos-tatát szállították, majd aztán egyetlen öccsét Szabados Ede tényleges főhadnagyot hozták be a gyakorlótérről, ahol buta bravúrból majdnem elpatkolt, de a fél szeme árán megúszta, bőven lett ideje megnősülni s egy ennivaló és agyonkényeztetett kisasszonykának adni életet: az én híres Ircsi nénémnek. És megint más az az ukrán parasztszekér, melyre hetedmagával, félholtan a Don-kanyarban a munkaszolgálatos Szabados Tamást dobták fel, hogy örökre elzörögjön vele a hómezők felé.

Egy ekkora családban mindenben, például torokgyíkban és sárgaságban is volt halott, s volt tetves katonahulla, aki előbb ki tudja hányszoros gyilkossá válva, idegen családok katonatagjait irtva, idegen családok katonatagjai által terítteték le, meghala és eltemetteték, alászálla a poklokra, és sem harmadnapra, sem soha többé fel nem támada. De akik elsiratták, azok szemében csak önmaga volt, az egyetlen, akit legfennebb a többi, a távolabbiak igyekeztek megkülönböztetni valamilyen jellel, szóval, becenévvel ebben az érző sokadalomban, hogy: Másik-Gyula, Ilonka-Frici, Nagy-Bubi…

Ilyen helyzetben nem csoda, ha megfigyelhető, hogy bizony kialakult külön az állapotoknak is egy családfája, s ez a két szerkezet összetapad, egyik a másikra van feszítve, mint valami kereszt, most itt van, ennek az utolsó szobának a falán, levegőjében, asztalain és ládatetőin, ám ez már csak valami távoli, halványuló sugárzás vetítette árnyék – ezt már tíz körömmel sem tudnám felszedni, felkaparni, vállamra emelni innen, még ha vállalnám is.

 

*

 

A család szelleme egy, s a család jelleme más: mi miben, ki kiben üt ki. Például a gyermeked tisztára te vagy, hacsak nem éppen az a nagybácsi, akit ki nem állhatsz. A szüleid rossztulajdonságai esetleg felnagyítva a testvéreidben mutatkoznak. Úgy több okból észre se vetted, így valósággal füledbe ordít. A család két szemefényének gyermekszépségversenyre beküldött képe 1903-ban megjelenik az Új Időkben s mások a hátad mögött flegmatikusan legyintenek: hát igen, két ilyen szép embernek nem valami sikerült csemetéi… De kire ütnek?

Szellemjárás, kísértetjárás a családban. Az a bizonyos jó vagy rossz szellem kiben üt ki? S a legnagyobb dráma: elszenvedni azt is, hogy hasonló alkatú utódokkal áld meg a sors, csak nem egyeztek, egy életen át, soha semmiben. Erre te, aki mindig mindenkit felkaroltál, megértettél, összebékítettél, összehoztál, a leglehetetlenebbeket is, fanyarul arra a konklúzióra jutsz: hát igen, ebben az ugyanolyan gyermekben még annyi minden és mindenki jelentkezik a családból, hogy íme, nem mindig lehet… nem is kell erőltetni a megértést mindenáron.

Ami ötben, hatban halálos adag a génkészletből, egyetlen egyben egészséggé, tehetséggé, hosszú életté válik, másoknak is hasznára és örömére. Jön, mindenképpen jön az ilyen vagy olyan öreg utánpótlás. Szerkezetek ezek, bizony. A még meg sem született gyermekek közt is ott vannak már, édesdeden, együtt azok, akik Scarpiák és hárpiák lesznek, akik a többit megütik, elvonszolják, a hajánál fogva húzzák a padlón, tarkón lövik, akik valamilyen felmentő magyarázat címén, azzal lelkiismereti vagy csak munkaviszonyban, netán parancsra, szörnyeteggé válnak.

De hát addig, közben, útközben éppen ez tűnik el – ha tetszik: meghal bennünk a gyermek. És emiatt a gyermekhalál miatt senki sem ordít égnek emelt karral, nem szaggatja meg köntösét. Bizony, van itt két állapot, mely között minden plasztikai sebészi beavatkozás nélkül alaposan átalakulunk, a felismerhetetlenségig, az eltűnésig. Ott áll a képed aranykeretben, blondelrámában a családi otthon falán s már tizenkét vagy negyvennyolc éve keresnek, akár körözhetnek, s te csak gúnyosan göcöghetsz, mint Fantomas, új tökéletes álarcod mögül, öregen s szakállasan – soha többé nem találhatnak rád, Pistike édes!

Egy bölcs mondás szerint harminc fölött mindenki felelős az arcvonásaiért. Vannak restaurátorok, akik az ősember koponyája alapján az arcát is restaurálják. Külön tudományág fejlődött ki ekörül. De vajon milyennek restaurálnák ennek a bufti asszonykának az arcát? tűnődöm a szembenülők arcára pillantva, a buszon, a vonaton – el tudnák így találni újra ezt a semmitmondó és élveteg önelégült unalmat? A jellemet semmiképp. Pedig lehet némi összefüggés. Ha tényleg mindenkinek köze van egy időn túl az arcberendezéséhez, akkor valaminek, valami titokzatosnak a jelleméből van hozzá köze.

…– Csakhogy én és te és a normálisak nem mindig tudunk egyből izgalomba jönni, de ő mindig képes. Mint ahogy egyesek bármikor tudnak húslevest enni; én azt sem tudok. Barta Péter bácsi, a szomszédban a vasárnapi ebéd végén, a vöröskáposzta s az ízes pánkó után újra visszakérte a húslevest, úgy szerette. Azt hiszem a normálisak nem tudnak mindig, akármikor, bármikor bármit, mindent, értsd meg!

– Az unalmasak nem, így értem.

Ez az épületes beszélgetés leghevesebb éveimben, úgy egy fél évtizeddel ezelőtt zajlott le kedves volt professzorommal J.J.-vel, amikor még „a nyár legcsípősebb paprikájának” hittem és vallottam magam… Engem a családom igazi megismerése higgasztott le.

– Vannak emberek, akiket ugyebár a megpróbáltatások megedzenek, megacéloznak, legalábbis megkeményítenek, hogy azért is, befelé fordítva az érzékeny felületeket, folytassák, kitartsanak, és aztán vannak, akik miután ráébredtek, hogy hát ilyen az élet! igen? ilyen? hát akkor ők feladnak minden „fölöslegest”, kidobják a léghajóból a ballasztot s igyekeznek megkönnyíteni maguknak a lebegést. Nem egyszerű alternatíváról van szó; mert ezek a korlátoltabbak, primitívebbek rendszerint, miközben úgy tűnik, hogy rendkívül ravaszak. Nem azok, csak ösztönösen vagy tudatosan önzők! Ám ez tulajdonképpen nem intelligencia-hányados függvénye.

– A robusztus is lehet lelkileg olyan törékeny, idegileg olyan érzékeny, mint a vegytiszta kóreset.

– De még mennyire. Mit sejt a köztudat arról, ki miben szenvedett a nagyok közül? Newton és Paganini csak víziszonyban s Musset, Chopin, Caruso – bármilyen hihetetlen – lámpalázban. Rousseau hipochondriában, Leonardo halálfélelemben fetrengett. De Erasmus, Maupassant, Mirabeau, Baudelaire, Cellini, E.T.A. Hoffman vérbajban, Van Gogh, Gogol, Hölderlin elmebajban. S mennyi baj, dráma, depresszió, alkoholizmus Mozart, Schopenhauer, Balzac, Darwin, Swift, Muszorgszkij, Ravel, Verlaine, Rimbaud, Wilde körül. Mindez lehet az úgynevezett normális, a nyárspolgár előtt a hitelét gyöngítette, a társadalmit, az erkölcsit, de nem egy, minél jobban aláásta a szervezetét a kór, annál alkotóképesebbé vált. Az utolsó lobbanásig. Gondold csak el, hogy a társadalmi mérlegén már mérhetetlenné semmisülve, ott van mégis a természetnek egy csodává szervezkedett halmaza s végső soron társadalmilag értékeset, legértékesebbet produkál!

– Hogy van az, hogy a sok egyedi eset, a legszélsőségesebbek is hasonlítanak?

– Mert a szerkezetünk olyan, hogy záros számú kombinációban minden lehetséges reagálás, magatartás; jellemváltozat benne van. Csak ezen belüliek a változatok! Ugye milyen szörnyű, hogy az ember leghitelesebb, leghóbortosabb különcségeiben is hasonlít más emberekhez.

– Milyen szerencse, hogy az ember még a hülyeségeiben is hasonlít másokhoz. A magukat állati józannak s tisztának képzelő álszentekhez és pléhpofákhoz is.

 

*

 

 

Ez akkoriban vált aktuálissá az ajándékozóknak, mikor Szabados Ákos és Frank Emma egybekelt („Minden külön értesítés helyett”) és elindultak nászútra. Egyéb dokumentum ebből az időből aligha maradt, mint amit nagymamakorban talált meg Memus is, egy padlásra feltett régi utazótáskában: néhány hajójárat menetrendje, egy-két színlap, el nem küldött abbáziai, velencei képeslapok, Ákos-tata vőlegényi kürtőkalapja, rugóra járó, összecsukható, fényes (mivelhogy klakkban-frakkban esküdtek abban az időben), ezt nagy élvezettel eljátszották az udvarbeli idegen gyerekek, mikor molyoktól megdézsmálva, berozsdázott vázzal a szemétre került; valamint két egyformán dicsekvő hangú prospektus: „Az ideális női szépség legnagyobb, leghatásosabb kincsét egyedül a Szőllősy-féle Blaha Lujza pipere-crème képezi” és „A szépség ápolására a legjobb szer a MIRANDA CRÈME. Nem tartalmaz semmiféle ártalmas vagy mérges szert, éjjel-nappal használható”.

Memus, mikor ezeket megtalálta, egyedül volt, ölébe ejtett kézzel, benne a régi illatú selyempapírból kibontott paksamétával, mint valami uzsonnával, hosszú ideig ült a kisasztalnál és kibámult a lombját hullató diófára. Mit láthatott ebben a negyven-ötvenéves belső moziban, ami ilyen mereven, élettelenül, zsibbadtan kikapcsolta az amúgy is lelassult életből. Mert bármilyen régi, szakadozott, de hangosfilm, színesfilm, mit, panoramikus! – plasztikus mozi lehetett. A becsukódó fehér ajtó, idegen helyen. A csempe hideg, Ákos kezének forró érintése. A párálló víz zubogása. A sok-sok fehér alsószoknya meg egyéb, ahogy sorra elmarad, mint tavasszal a hófoltok, a bordó szőnyegen, a sóhajtozás és végül egyetlen hangos nyikkanás is, a leoltott lámpa hűlő burája pendül ilyen picit, mégis abban a pillanatban ajkára kapja a szabad kezét. A másikkal Ákoskát öleli, aki fülébe dörmögve biztatja, kiálts csak galambom, a taljánok úgysem értik! Mert Ákos-tata szerint a női szépség megtartására a legjobb szer mindig is egy csiklintó, vidám bajusz, melyre éjjelre sem húznak bajuszkötőt.

Néhányszor igazán drága, de elegáns hotelekben szálltak meg. Egyszer egy igazi kastélyban kaptak szállást, baldachinos ágyban aludtak. És volt abban a szobában egy egészen csodálatos festmény is, amelyen egy fiatal faun huncut kézzel fátyolt emel meg, amely egy alvó nimfa ölét borítja s mintegy mondani látszik: eme ifjú istennő teste oly édes és üdítő, hogy az erdő árnyában csobogó patak se hűsebb nálánál – így fordítgatta Ákos, mert ha az a faun beszélt volna, úgyis csak valami Memusnak érthetetlen nyelven mondta volna a magáét, mint Bécsben a színházban. Nos, szóval:… mennyire tetszel nekem, ó, játszi ágyék, hófehér combok s gyönyörnek árnyékos barlangocskája. Szárnyas csecsemők pedig, akik felettük röpdöstek, mosolyogva néztek le reájuk, miközben más dámák és lovagok virágfüzérrel koszorúzva táncoltak a friss pázsiton. És nem volt semmi bűn a meztelen testeken, mivelhogy bájjal és szépséggel elegendőképpen föl voltak ruházva…

Aztán itthon, Topánfalva környékén hatalmas bakancsban, hátizsákkal járták a hegyvidéket, őszöreg nénik faházában aludtak, hosszúszőrű báránybundával takaróztak. A havason korábban látszik a bíborló felkelő nap. Ilyenkor egy reggel, a fenyves szélén, egy sziklára állva két pásztor megtanította Memust a tulnic-nak nevezett havasi kürtből édesbús üdvözletet küldeni a köddel pipáló völgyek felé, ahol valahol lenn, az Aranyoson, a Maroson, de nem túl az óperencián ott várta őket Porond. Az egész átkacagható vagy lemorzsolható élet. A szép nagy gyaloglásoknak két felfedezést köszönhettek. Egy: hogy a Luser-féle turista tapasz valóban gyorsan ható szer tyúkszem és bőrkeményedés ellen; kettő: hogy nemsokára vége az édes kettesnek s jön az édes többes korszaka.

 

*

 

Az első fiú megszületésével egyidőben huszonhat kilométerrel délkeletre, Kisrépáson, a Kaáli-Nagyok kúriáján a következő bejegyzés került a (negyven évvel később Memus kezébe akadt) kalendáriumba: „a Kontesznek bornya született anno 1891. okt. 25-kén”. Ott tudomásul se vették a „koldustarisnya” első csemetéjét, lett légyen az a Szabados-ágból is oltva, szemezve.

A naptárral egyidőben, a Kaáli-Nagy Imre halála után az örökösökhöz vándorolt családi papírok, levelek között akadt bőven fénykép is a mogorva rokonokról. Egy különös, hihetetlen is közöttük. A kép a szódásüvegekkel: Imre bácsi a tornácra kihordott támlásszéken ül, fehér asztal mellett valami vendégekkel, s felvont félelmetes szemöldökével hanyag tartásban, mintegy visszafordulva néz szembe a lencsével. Valami odavetődött, falvakat járó vándorfotografus lehetett, aki odaszemtelenkedett a lakomázó urakhoz is, s ha már ott volt… Bizonyára nem Kaáli-Nagy Imre ötlete volt. Ő csak beleegyezett, rövidebb-hosszabb kapacitálás után. Miután először legszívesebben Artúrt, a nyöstény vizsláját úszította volta rá az impertinens betolakodókra. Aki így elkészítette róla a talán leghitelesebb, legfélelmetesebb portrét. Mert vannak róla képek, ovális fóliában, keménypapírra ragasztva, meg együtt Teréz nénivel is, szomorú kis nővérével, aki mindig csillapította és gondját viselte, mielőtt harminckilenc évesen szép csendesen el nem vitte a szárazbetegség, de ilyen szokatlan és igazságos egy sincs a szépen, rutinosan beállított műtermi termékek között. Nem fontos, hogy mikor volt ez a pillanat – vasárnap, nyáron, télen? –, amikor a háromlábú szerkentyű fekete szoknyája alá bújt mester előbb a homályos üvegen zavartalanul megnézte magának az egész társaságot, a fejeket s bizonyára arra hivatkozva, hogy biztosabb a siker, többször is lekapta őket, vagy lehet, hogy egyből került így középre és előtérbe az a mindig rövidre nyírt, most már valóságosan is kopasz szép bikafej, fehér bajusszal, fekete szemmel. Ül és mégis délcegen roggyant, mint egy álló generális, kicsit napszítta szalonkabátban kopottan is elegáns, mert láthatóan nem módja nincs újat kapni magára, kezében kiskanál? cigaretta? egy nagyon hervadásnak indult kis virágszál? öregúr virággal, öregúr akármivel, mert egy világgal maga körül: a világával; iszonyú lófogú felesége mellett bizonyára valamelyik notabilitás vagy szomszéd, cigányképű szőrmók, a másik, aki a plébános lehet, egyszálbél fiatalember. Még egy fiatal arc, homályban, lehet nő is, fiú is, és hátul a két nyársat nyelt cseléd, arcuk már csak fekete kontúr a lugas nyugtalan hátterén, mert teljesen árnyékban álltak ott, akkor is ha épp nap sütött, akkor is ha borús idő volt, egyik valami tálcát tart fel bal kezével, de furcsán, mint valami pléhre festett címer úgy fest a háttérben, részben Imre úr koponyájától takarva. Ha a jelenet szobában lenne, valami állóóra számlapját sejtenénk benne. Címer, állóóra, óralánc, hatalmas pocakján ott ível az is, hátrafordultában a szék támláját markoló keze, mintha ennek a láncnak a végét fogná, s most tépi ki egyetlen rántással, legyen akár a spielbergi várhegyhez bilincselve! Nyilván neki magának is tetszett a kép, különben nem marad meg. Tán a merénylő fényképész sem; ízzé-porrá zúzza az üveglemezzel együtt. Nagyon kellett tetszenie, hogy egyáltalán elfogadta, s ha tetszett, csak attól lehetett, hogy úgy látta: az őseire hasonlít. Miközben önmagára hasonlít, aki egy életen át hasonlítani akart egy enyészetből kihalászott, kimentett, megérzett modellre.

Talán csak Saint-Simonnál van még meg ez, ilyen vegytisztán és kénkőszagúan, (akit ő nyilván nem ismerhetett), ilyen kérlelhetetlen elviségben: szemében a társadalom létének alappillére a réginek mindig, mindenben megfelelő erkölcs. A kérlelhetetlen, tehát azoké, akiknek módjuk van kérlelhetetlennek lenni mással szemben: számonkérni. Szerinte ez személyhez kapcsolódó erény volt, mely akár egy nemes tartású parasztban is meglehet. Vagyis valami gőg. Maga a gőg. Valamire. Csak annak megy tehát nehezen, akinek semmije sincsen, nehogy atyafiságban legyen a Mikókkal, Orbánokkal, Berdékkel, Bolyaiakkal.

De hát ez a fénykép jó tíz-tizenkét esztendővel a Sanyika (Sanyibáttya) születése után készülhetett, a századforduló első éveiben, mikor Kaáli-Nagy Imre már jóval ötven fölött járt és kezdett egészen elnehezülni.

– Ó, Imre bácsinak már az apja olyan rigolyás ember volt, mesélte könnyedén Ákos-tata. Egyszer megharagudott nagyapámra, mert királybíró korában nem adta meg neki nyilvánosan a kellő tiszteletet: bátyukának szólította. Igaz, hogy sógora volt, de tizenöt évvel fiatalabb… Hát az ilyesmikért nem volt összetartás sajnos később sem. Mikor iskolába kerültünk, áthajol hozzám egy szép szőke fiúcska: Te Ákos, mi rokonok vagyunk. Apám mondta. Kaáli-Nagy Gáspár fia volt: Lackó. Na ő egyedül nem volt felfuvalkodott. Leült bikázni a parasztgyerekekkel; engem nem úgy neveltek, hát én persze, hogy leültem. Minden vasárnap együtt jártunk a temetőbe. Csigát szedtünk kis zacskóba, az unokatestvére is vele volt, Csutak Álmos, aki orvos lett. Ő pedig mégis párbajban pusztult el, huszonhárom éves korában, akkoriban, mikor a nagyfiam született. Kár érte, jó rokon volt…

Kaáli-Nagyék tehát gyászban voltak abban az esztendőben. Jó ok most Imrének még mogorvábbnak mutatkozni. De jól gazdálkodott. Alaposan. Este kitette a lámpát a tornácra a szőlő alá, elővette a pepita fedelű füzetet (mely ugyancsak túlélte őt), bemártotta a pennát s az új lap tetejére felírta, nagy erős kezének kicsit reszketeg betűivel, hogy:

 

„KIADÁS.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

 

Az újságjai is megvannak, külön köteget képeznek egy nagyláda fenekén, Sanyibáttya ezerszer átpakolt relikviáinak, az Archeológiai Értesítőnek s az Erdélyi Múzeumnak érfolyamai alatt. Valószínűleg ottfelejtve azért úsztak meg jó pár nagytakarítást, amikor csak úgy pusztult a régi újság ablaktisztításhoz. Tíz számból kilencnek, ahogy összehajtogatják, a bal alsó sarkában ez a hirdetés éktelenkedik: „A Kwizda-féle kronenburgi marha-táppor. Veterin-diäthétikai szer lovak, szarvasmarhák és juhok számára. 43 év óta a legtöbb istállóban kitűnő sikerrel alkalmaztatik a táplálkozási kedv hiányánál, rossz emésztésnél, a tehenek tejének bőségessége és jobbá tétele céljából.”

Vajon Kontesznek rendelt-e belőle, s ha igen hogy ízlett?

Kaáli-Nagy Imre sok mindenért apprehendált a Szabadosokra. A gőgön kívül is olyan természete volt, hogy mindenben talált kivetnivalót. Az már akkoriban nem tetszett s okozott némi helyrehozható galibát, mikor Imréék apja, a hét megyében rettegett szigorú királybíró Anna húga kérőjét, Szabados Miklóst, a szomszéd birtokost s porondi városkapitányt afféle igazolásra citálta hivatalába, ha már ilyen közeli atyafiságba voltak keveredendők, s az kedélyes mosollyal csinos ábrázatján, mely jóval fiatalabb volt leendő sógora mindig mogorva képénél, csak úgy kijelentette, hogy bizony ükjeinktől jobb nemesi levél nem maradt, mint az, hogy a Kaáli-Nagyok birtokleírásában (lásd itt még itt, gyulafehérvári káptalan levéltára, 282. folio ésatöbbi) kilenc generáció óta ott a nevünk, mint akiknek szomszédos birtokrészeibe atyafiságos alapon, minden időkben beékelődik amazok Csillag, Pardé és Jeges nevű határtagja. Erre nem volt mit mondani. Ám arra már igen, jókora dörgedelemmel, hogy Szabados Deák Miklós így örökölt nevéből csak úgy el merészelte hagyni a közepét, vagyis éppen az ősi, a tulajdonképpeni nevet és nem a ki tudja honnan ragadt predikátumot, és per Szabados Miklós kezdte írni magát. De ez is abbamaradt idővel. A lebátyukózás után s a 48-as idők viharai, különféle félreérthető helyzetei miatt különben is szünetelt az érintkezés, még a testvérek között is. Sajnos ilyenkor számolni kell a megszaporodó utódokkal is, akikben a problémák is megszaporodhatnak.

Amikor Szabados Ákos halála mégis megmozdított benne valamit, Kaáli-Nagy Imre, ha időnként bejött Porondra, nem kerülte el a Házat. Már sehol senki nem élt a vele egykorúak közül, sőt Kaáli-Nagy ágon rajta kívül egy fia lélek sem, befelé lehet hát fordítni nemsokára azt a sokat firtatott armálist, gondolhatta; de még akkor is képtelenségeken zsémbelt, Memus szalonjában teázva, mikor Ákos Amerikába szakadt húgáék levélben megírták, hogy fiúk született s azt Philip névre keresztelték. Eszelősen ragadta meg a Memus karját, hogy szinte fájt a szorítása, másik kezét sétabotja kampójára kulcsolta, hogy körmei elfehéredtek és úgy nézett ki, hogy mindjárt zokogásban tör ki:

– Soha nem volt Fülöp a családban! Egyik ágon sem volt! – fuldokolta. Memus együttérzően bólogatott, szomorúra állított szemöldökkel, mert a külvárosi Frank Emmában lakozó igazi Nagyasszony megtiltotta az afféle replikákat, amitől a szánalmasan öregedő örökös őrjöngő esetleg még levegőért is kapkodott volna, hogy „Ugyan, kedves Imre, hiszen maga akkor is így toporzékolt, mikor az a Königgrätzből jött parasztleány, az én drágaemlékezetű anyósom elsőszülött fiát Ákosnak keresztelte, és pontosan ezt ordítozta, akadt aki visszamondja, hogy vége a világnak, még sosem volt Ákos a családban, egyik ágon sem, még a béresemnek is megtiltanám, hogy efféle alpári néven szólítsa a fiát az én udvaromban…”

Bizonyos estéken, kicsinyes háztartási füzetei, pepita fedelű főkönyvei és félbőrbe köttetett, többször elkezdett családtörténeti feljegyzései, naplói felett azért csak kikezdte a változás legkezdetlegesebb zöldrozsdája: a revízió szelleme Kaáli-Nagy Imre megingathatatlanságát is. Keserűségében bölcselkedni kezdett, nem minden rátermettség és bölcsesség nélkül. A megrázkódtatások hatására, a személyes elmúlás közelében fogott neki új, a maga észjárása szerint életképes stratégiát kidolgozni, melytől kizárólag eszmei hasznot remélt s mellyel végre utolsó nagy tettként valami jót akart tenni legalább a jövőnek.

Ki tudja hol, még Kisrépáson, vagy 1931 óta már a porondi Ház padlásán, avagy Memus legutolsó kis nyomortanyáján rágta meg itt-ott az egér ezeket az árkusokat s a Végrendelet nekünk járó, egykor sodort zsinórral, viaszpecséttel lezárt példányának sarkait. Itt-ott már valami józan beletörődés rezignált hangja: „…Nem lehet figyelemmel kísérni többé, mikor és hol pusztul ki egy régi család, mikor és hol áll elő egy új.” Szinte látom, amint valahonnan lóhalálban hazahajtatva, egy őszi esőtől vagy kései fagytól párolgó répási estén, a maga érzékenykedő logikája szerint valahol elszenvedett újabb vereség, felszedett sérelem hatására hogyan kapkodja elő, jóformán még ázott köpenyegével a vállán a tollat, a kalamárist, s lázas sietséggel, mint aki attól tart hogy reggelre úgyis holtan találja majd az öreg cseléd, vitatkozik, üzen, érvel elállíthatatlanul. Mint mindig, azt hiszi egyedül ő lát tisztán, egyedül ő vette észre ezeket s ő is csak ma, csak most, csak ennek az újabb csapásnak a hatása alatt!

„…Rokonaim kevés, vagy semmi érdeklődést se tanusítottak a megírandó családtörténet iránt, kivéve B. és C. bátyáimat, akik kérésemre adatokat szolgáltattak, és B. Ödönt (volt országgyűlési képviselő), aki szintén küldött nekem néhány levelet. Annak idején sokat tett a családi emlékezet fennmaradása érdekében a József-ág utolsó Sándorának, mint könyvbarátnak és vagyonos embernek az ügyszeretete…”

„…Ki a történelmet tüzetesen tanulmányozta, világosan látja a hazafias erények és emberi gyengeségek közötti nagy különbségeket. Erdélyben például a régi közszabadság százados küzdelmei alatt, s a vármegyék hazafias magaviselete idején bizonyos családok egyes tagjainak a nevét sűrűn olvashatjuk, míg tartottak a szabadságküzdelmek, de mihelyt azok leverettek, mindjárt előállottak szinte ugyanazok mint gubernátorok, kancelláriusok és hadvezérek. A levert szabadságharcok arcpirító babérjaihoz címeket, rangokat és donatiókat kapnak, maguk és hozzátartozóik számára, fejedelmi gazdáik kegyéből. Ezen az alapon vált a magát kizárólag vezető rétegnek tartó osztály, lassan, becsületében leesvén, képtelenné is, alkalmatlanná is. Azt mondhatnánk, nem érti már az idők szavát, mintha más nyelven beszélne hozzá a történelem… Eleddig egy faluban, de legalább egy vármegyében ellakott egy-egy család, összes tagjaival és leszármazottaival együtt, századokon keresztül. Ellakott egy községben, dominálta azt s a vármegyét, amelyben lakott és a vármegye útján kormányozta akár az országot. Lebetegedni hazament a nő, hogy a család ősi fészkében szülje meg gyermekeit; az elhalt tetemeit oda vitték, ahol született, hogy a családi sírboltban nyugodjék. Élet és halál helyhez kötötte az urat s parasztot egyaránt. Sóra, fára nem kellett költeni, dúsan termett gabonája, bora, még aranya is. Ma már ezen összekötő szálakat elszakítva látjuk. A családi érdek szétbomlott és előtérbe lépett az egyéni érdek. Ez az egyéni érdek pedig, a mai keresetre alapított társadalomban nemhogy megmenteni tudná a családot, de sőt, de sőt, az új institúciók és törekvések következtében jobban felbomlasztja. A mai társadalom siet élni. S minél megfeszítettebb a törekvés, minél nagyobb a fény, annál hamarabb következhet el a lankadtság, fenyegethet a homály! A családfő elhalt, az örökséget adósság emésztette meg. A család tagjai közül a leányt egy vasutas vette nőül, azt sem lehet tudni, hol laknak, mert felsőbbsége rendelkezése szerint mindig máshol. Gyermekeit több helyen vezetik be sorra az anyakönyvbe. A fiú katona, az is marad, megnősül a birodalom valamelyik tartományában, nem is tudni pontosan hol, él magának, gyermekei vannak, ki tudja, azok ismét hová származnak el. A család más tagja kereskedő vagy iparos, a fővárosba vezeti sorsa, elnyeli a metropolis. És gyermekeiből lesz hivatalnok, segédjegyző, csepűrágó vagy közönséges naplopó, kiről azt sem lehet tudni, hogy még él-e, vagy elhalt valahol…”

Milyen különös fénytörése az idők egymás elé kerülő üveglapjainak, a korok kirakatüvegeinek, ahogy felgyűlnek, kirakat kirakat mögött: a múlt felől a jövő tűnik rajzó alakjaink áttekinthetetlen dzsungelének, a jövő pedig a múltat látja mindig az iszonyú, a primitív sivárság és rendezetlenség évadának. Hogy is lehetett kibírni! S milyen érdekes, hogy mégis kibírtuk élve! Legtisztább dolog, mindig középen állni, a jelenben lenni. Mi egészen világosan tudjuk magunkat s látjuk egymást…

Post folia cadunt arbores – mindenesetre nálunk bekövetkezett, hogy az apraja után a nagyja is elhull. Én úgy fordítnám: amikor már nem kell, felaprítják a családfát is.

Amire visszaemlékszem, inkább kép, látomás. Nem hiszem, hogy Darwinról korábban lettek volna képzeteim, mint a családfáról. Mindenesetre elég zsenge koromban már tisztán tudtam, hogy esedékessé válik, mint valami kedélyes kirándulás, vagy ünnepélyes díszszemle, hogy a rokonok összegyűlnek, kijönnek házaikból, lakásaikból, de sírjaikból, kriptáikból is, s fenn üldögélnek, gubbasztanak tereferélnek a családfán, míg a legöregebbek, legtekintélyesebbek (mint nálunk Memus) számba veszik őket, aztán elbúcsúznak s ki-ki hazamegy, folytatni ott, ahol abbahagyta. Ó, mennyire emlékszem(!), hogy egyszer egy szeles, borús tavaszi napon én éppen a színes gyurma-darabjaimhoz érkeztem haza onnan. Nevezetes nap volt, amilyen bizony kevés van, ha azóta is behunyt szemmel biztos vagyok benne. Abban is, hogy egy köteg barkát is hoztunk haza. S még abban is, hogy például Csongvay Jóskát, hiába ismerem jobban mint Tatár Palit, mégis valahol ott messze, a családfa árnyékos bal felén kellett megkeresni, hiszen megmondták, hogy azok oldalági rokonok.

Mindezek bizonyítására talán eléggé patinás és elfogadható bizonyíték a rokonsági fokok ábrája, úgy ahogy az Bod Péternél is megtalálható.

 

 

 

Rég sírba szállt nemzedékekről beszélnek a kisrépási udvarház boltíves kicsi szobái. Mekkora asztallap-locsoló ivászatok és mekkora asztallap-döngető atyafiságos osztozkodások estek itt. Nem egy békés estéli órát szakított ketté a kívülről bevillogó vereskakas, vagy a faluból felriadó kiáltás, hogy „Jön a tatár!… Itt a labanc!” S nem egy hajnali órát szentelt meg valamelyik utolsókat szusszanó jólélek gyászos pihegése, vagy valamely elsőket oázó kicsi tüdő boldogító riadalma. Néha a kettő egybe is esett s olyankor valamelyik Kaáli-Nagy eleve anya nélkül vágott neki a világi sorsnak. Nem csoda, ha korán megkeményedtek némelyek. „Családom régebbi, mint a Bethleneké!” szokta ugyancsak az asztallapra mért ököllel nyomatékosítva emlegetni Imre bácsi. „Adott egy püspököt, egy kuruc generálist, négy várkapitányt s egy orvost.”

Egyes rossznyelvek szerint a Kaáli-Nagyok réges-rég kihaltak. A név ugyan itt-ott felbukkan a közszolgálatokat őriző emlékezetben, de hát melyik zsinóron, szőnyegszálon nem eshet bogozás, mikor éppen valahol alul, egy homályosabb szövetrész alatt bújtatják keresztül? Eszerint a kétségeskedő legenda szerint, mely a biztosat tudók felfuvalkodottságát hivatott lelohasztani, legalábbis megtépázni, hajdanában, lehet annak száz-kétszáz éve is már, valamely vár tömlöcébe vetett fiatalember egy falmélyedésben matatva, megtalált bizonyos irományokat. Minden bizonnyal egy előző fogoly hagyta ott, rejtette oda. Valami családi leveleket. Hát ő azokat olvasgatta, tanulmányozta a gyér világosságban, hogy a lassan telő időt agyonüsse, így aztán valósággal betanulta, ami bennük állt, a sínylődéstől majdnem megbomló elméje már ezekben a szövegekben gondolkozott, s ezek hozták a mentő gondolatot is. Volt az írások közt egy pecsétes császári parancs, melyen se dátum se név, csak a felmutatóra vonatkozott, nos ő a szökéskor nagy ravaszsággal s még nagyobb lélekjelenléttel – dupla vagy semmi – ezt felmutatta, s mivel még szerencsére ugyanaz a Habsburg ült a trónon, hát sikerrel!… Megtalálván az igazi rokonságot (de azt is hogyan? miután Kaáli-Nagynak adja ki magát mindenütt, valaki figyelmezteti az utolsó oldalágiakat), ugyancsak sikerül meggyőzni, sőt megnyerni őket; hogyne, hisz jobban ismeri a családi múltat, ha nem ő tudta már csak az igazi családfát, leszármazási rendet elősorolni! Ezért egyesek meg is gyűlölték, de mások védelembe vették. Elvette egyik „kuzinját” s késő öregkorban halt meg mint három vármegye táblabírója s hat gyermek atyja, köztiszteletben s persze ezen a néven. Csak a keresztnevére nem emlékszik már senki. A rosszmájúak sem persze.

– Tudod, édes öcsém, miért nem tudja senki, hogy mikor halt meg az erdőfülei öreg pap, de azt hogy e világon élt, az utókor is látja? – szokta kérdezni a Szabados fiúktól Imre bácsi, mikor később, Ákos-tata halála után nagyritkán bejárt remetelakából, s a térdére is felvette azt a kettőt-hármat, aki akkor még gyermekszámba ment hat közül. – A fülei pap, helyzetéhez mérten, tisztes vagyont hagyott hátra. Számító, okos ember volt (a Bach-korszakban jobbak híján szolgabíró is), az életben tapasztalt sok jóból kikalkulálta, hogy halála után aligha állít valaki emlékkövet, hacsak maga el nem készítteti még életében. Szerzett egy óriási terméskövet, kifaragtatta. Neve, állása, kora. De elhalálozása idejének csak helyet hagyott rajta. Aztán elhalt. Halála után sok évig a sírkő ott feküdt az udvaron, aztán valakinek útban volt s kivetette s akkor az utcán, a sárban, porban hevert. Most végre egyenesen áll: a kurátor kapufélfát csináltatott belőle. Hogy az öreg mióta s hol porlad, ki törődik azzal, a neve itt olvasható, ahol a kő megmaradt…

Mint minden bogaras embernek, megvoltak neki is a maga kulcstörténetei, tanítómeséi, a maga észjárása szerint az abszolút bölcsesség birtoklásának afféle vizsgadarabjai. Az élelmes (nem feltétlenül csak a hízelgő) gyermek, az ilyesmit hamar felismeri s ügyesen él vele. Egyébként tízesztendős korában Márk hozta, szerezte vissza a Szabadosok számára Kaáli-Nagy Imre figyelmét… Czélszerű Szépírási irka Móricz Ferencz rendszere után Szabados Márk I.ső A. oszt. tanuló számára az 1911-12 évre. (Kiadja Lehmann és Boldi könyv- és Papírkereskedése Kolozsvárt, Híd-utca. Utánnyomás tilos.) Fogalmazásórán a levelezést tanulják. – Képzeljetek magatok elé egy személyt, akihez valamely közléssel fordultok! – bíztatta a tanár a nebulókat. A szemléltetésül ilyenkor előmutatott sok stupid levél-klisé, rutin-minta ízlelése közepette a kisokosnak átfutott az agyán, hogy hallja ő eleget: Imre bácsi így, Imre bácsi úgy, a Szabadosok ilyenek voltak, a Kaáli-Nagyok olyanok, miért ne írhatna most ő a minták utánzása helyett egy valódi levelet.

„Igen tisztelt ismeretlen Nagybátyám!

Hírét vettem, hogy tudakozza igen szerteágazó rokonságunk adalékait, megírandó a család történelmét. Hát én, a rokonok közül legkisebbik unokaöccse, Szabados Ákos porondi építész legkisebb árvája, Szabados Márk tisztelettel tudatom, hogy mi hatan maradtunk el s az édesanyám is mind beteges és csak a két nagyobbik fivérem…”

A levél fogalmazványa ott díszeleg ma is, egy buta hegyű pirosceruzával ráosztályozott „jeles” jegyében, a Betelt Szépírásfüzetek Menyországában valahol; de Márk lemásolta s még aznap délután, rövid töprengés után bedobta a postaládába – „Kaáli-Nagy Imre úrnak, utolsó posta Kisrépás” – szerencsére anélkül, hogy valakivel is tanácskozott volna a dologról.

– Hát azt meg tudnád-e mondani nekem, te buksifejű, hogy… – vizsgáztatja tovább a végre megismert Szabados csemetéket a rettenetes családi bálvány s közben, nehezen olvadó kedéllyel, a szeme sarkából a legkisebbiket lesi, a levélírót. Jellemző tantaluszi gyanakvására, hogy épp arra teszi vakká és süketté, hogy tulajdon családeszményítésének ösztönös, potenciális folytatását elhihesse.

 

*

 

Szabados Ákos nem akármilyen építész lehetett. Porondon ma is áll a szecessziós stílus két helyi monumentumaként a Vigadó (mely ma színház) s a régi posta (mely ma a méhtenyésztők egyesületének székháza), mely az ő nevét dicsérné, ha még bárki is emlékezne rá. Már két fia megvolt, mikor beköltözhetővé vált a kívül-belül saját legjobb tudása és elképzelései szerint felépült családi otthon: a Ház. A kapualj mellett bérbe adható üzlethelyiség, ahogy a városnak azon a környékén az utcakép is megkívánta, meg az építkezés gazdaságossága is: a házbér tetemes összegeket törlesztett évek, évtizedek alatt a befektetésből. A földszinten, hátra a kert felé négy egymásba nyíló udvari szobácska, az emeleten a front felett két nagy szoba, a hátsó traktusban három, előttük függőfolyosóval.

Mindenki, aki akkor még élt, akkor már élt a rokonságból, együtt örülve vagy irigykedve, de elismeréssel füttyentett, csettintett, lelkendezett a házavatáson, metszett poharak csendültek össze a jó szilvóriumokkal és helybeli borosgazdák legjobb nedűivel. A szalonban az almazöld bársonnyal bevont új garnitúra összhangban volt a padlót borító aranybarna szőnyegek színével; a nehéz ónémet stílusú barokk-utánzatú ebédlőasztalt paszomántos asztalterítő fedte, s ugyanolyan árnyalatúak voltak a selyem zseníliákból keszült dupla függönyök. Egy gobelin vánkosú pamlag a dolgozószobában, s az obligát bőrgarnitúra, fényezett juharfából a könyvszekrény, a szabad helyeken pedig, támogassuk a hazai ipart jelszóval, máris három festménye a városban élő öreg piktornak, aki egyéb híján hízelgő, képlékeny lényének minden szalmalángjával, de (kissé régies) ízlésével és tapasztaltságával is ott állt végig ifjú építészbarátja nagy tervének kivitelezése mellett. A volt iskolatárs, Tövisi Gábor, a másik fő barát viszont diszkréten tetemes kölcsönnel állt ugyanott, jól jövedelmező kertészetének úgyszólván a mellényzsebéből.

A legnagyobb fényűzéssel berendezett szoba Memus birodalma volt, hölgyszalon s egyben hálószoba. A dagadozó kettős ágy, a csak pár tenyérnyi, de valódi török szőnyeg, melybe a láb puhán süpped, a fekete ébenfa töltöttszékek, a borszínű selyem-damaszt tapéta, a nagy, fodros tüllfüggöny s az udvar felől – ahol megmaradt, mert úgyszólván körülépítették a telken álló öreg diófát – beszűrődő mérsékelt, zöldes fény a nyájasság s a meghittség érzetével hatottak azokra, akik most ünnepélyes izgalomban ki s bejártak mindenhová, mintha valami múzeumban lennének. Pedig ez még nem eleven otthon, hanem tényleg csak kiállítás volt ezen az estén.

Egyesek hosszasan elidőztek a három kép előtt. A nyeszlett mikulás kinézetű Winckler úr, aki talán élete legnagyobb tárlati sikerét élvezte most ezzel a három képpel, kipirosodott ábrázattal (a rossznyelvek szerint festette magát is!), hófehér bajuszkájával, szüntelenül tele pohárral, melyből többet löttyentett ki, „Ó, pardon” felkiáltásokkal kísérve, mint amennyit kontyolt, hol itt, hol ott csatlakozott nézőihez.

– Hát ezen a kis csendéleten az összes ismert italokat jelképezem, ugyebár az ebédlőben nincs üdítőbb és dekoratívabb, mint egy ilyen látvány. Már akinek ugyebár szembe esik. Mert az asztal másik oldalán ülők nem láthatják, ugyebár, de majd arra a falra is sort kerítünk egyszer… A másik kettő másolat, de kiváló, elsőrangú mesterek munkája. Még müncheni éveimben festettem őket. Egyébként teljesen az Ákos barátom ízlését dicsérik. Ő választotta őket, nagyon ragaszkodott, úgyszólván ezekhez komponálta meg az úriszobát meg a kis budoárt, ugyebár. Ez kérem ma a bajor királyi képtárban látható, mármint az eredetije. Egy Faust-téma. Magam, amióta csak megláttam, igen nagyra becsültem ennek a kiváló doktornak a megjelenítését, akit a festmény tanulmányaiba merülve ábrázol, ugyebár, írószobájában, amint egy mécses világánál asztala mellett ül és éppen ír. A szoba, ugyebár, telis-tele van földgömbökkel, homokórákkal, teleszkópokkal, amik a csillagzatok mozgásának kipuhatolására szükségeltetnek. Tetszik látni, a nevezetes tudós szükségleti holmija között a legkiválóbb auktorok munkái foglalnak helyet, festői rendetlenségben, ugyebár, ahhoz képest, ahogy Ákos barátom könyvtára itt glédában áll. Ez a kis hangulatos ellentét persze, gyanítom csak addig lesz meg, amíg jeles barátom bele nem melegszik az alkotómunkába. Lesz itt még perlekedés, ugye, fiatalasszony, a nagytakarítások idején!

Éjféltájt Ákos lekísérte apját-anyját s a két szomszédnénit a konflisokhoz. Szabados tata mélyet szívott a boldog nyári éjszakából, még egyszer körülnézett s elismerően, büszkén megveregette nagyfia vállát. A kicsinek, a katonatisztnek érces hangja kihallszott a fenti nótázásból. Éppen Ludovikás kollegájának, a későbbi „nótáskapitánynak” országszerte dúdolt nagy sikerét harsogta tele tüdővel, hogy „Tele van a város akácfavirággal…” Ákos kisfiúsan sasszézva jött vissza a kapualjba, indult fel a lépcsőkön, ahol a két legalsó pillért gazdagon faragott homokkő díszítette, felnézett oda, ahol most a sötétkék ég felől nem látszott, hogy a lépcsőházat kellemes színű kockákból összeállított kis üvegtető zárja le. „Ékszerdoboz” suttogta áhítattal.

A társaság nagyrésze későig maradt. Hajnalban, alaposan elázva, a bugyuta Tövisiből a próféta beszélt, mikor valahonnan, talán az árnyékszékről feljövet, mint aki még egyszer szemrevételezett mindent, elsütötte ezt a nyomasztó szellemességet:

– Na, csak vigyázzunk, pajtás, innen aztán volna mit elvigyen a végrehajtó!

De akkor csak hátravetett fejjel, önfeledten hahotáztunk mind.

 

*

 

Milyenek is voltak a Szabadosok, a Kaáli-Nagyok, a Finták, a Jakabok, Tövisiek?… E néven az első, tehát a mérvadó példányok, akiktől a többi is Szabados, Kaáli-Nagy, Finta lett, a legendába vesztek, s hol arra esküdhetnénk, hogy kicsik, hörcsögbajszúak, szilajok, hol meg arra, hogy hatalmas arkangyalok voltak. De lehet, törpe arkangyalok vagy óriás hörcsögök voltak. Persze vannak példányok, akikről, az elfogultságokat is leszámítva, viszonylag használható robotkép áll össze az adatokból. Ezek között van, akit 1810-ben s van, akit 1944-ben sikerült igazán kiismerni. Gáspár bácsi nagytermészetű ember, de csak a szája igazán nagy; meglehetős önfenntartási ösztöne van ugyanis. Ahogy vénül, annál vehemensebb s ez a kulisszahasogatás egyre kínosabb. Az igazi nagy családirtókkal összevetve ugyanis az ő szenvedélyét, szemmel látható, hogy bőven jöttek az alkalmak s ő sorra elszalasztotta őket. Apropo, mégis, némi férfias igazolásul, vadászszerencsétlenségben végezte. Otto bácsi? Nem kretén volt, hanem fösvény. Ha jégeső tört ki, összecsukta az esernyőjét, nehogy megszaggassa, inkább verje őt, aki tudta magáról mennyit bír ki. Ám ő arra is példa volt, hogy milyen is az, mikor valaki hiszi s teszi, hogy ő kibír, magára vállalhat megpróbáltatásokat mások, gyengébbek, törékenyebb tárgyak és arra képtelennek ismert egyének helyett. Így pedig jellem-sziluettje már nem karikatúra, hanem himnusz. Aligha voltak itt fekete-fehér, igen-nem figurák, valaminek a túltengése is a mérés időpontjának függvénye csupán. Világra olyan vagy, mint szegény apád, mondogatta mérgesen anyám: ő is, ahogy összevesztünk, azonnal, de rögtön beteg lett, a szívét fájlalta, ledőlt, nyögdécselt, sóhajtozott, fújtatott, tüntetett. Én pedig, mert megpróbáltam megfigyelni, sejtem már, hogy ilyenkor esetenként hol valóban csak a pátosz, hol a lelkifurdalás játssza a fontosabb szerepet; tehát attól, hogy valami egyszer-egyszer komédia, máskor lehet valóban tragédia is.

Érdekes, hogy mi megbántódva is az önpusztítás, „hadd lám, Uramisten, mire megyünk ketten”-jellegű levadulásit választjuk az „ám lássuk mit kezdtek nélkülem”-féle változat helyett. Mert mi, amikor a legnagyobb harmónia vesz körül, akkor érezzük úgy, hogy meg kéne kockáztatni, most szívesen megkockáztatnánk azt a valamit, amit máskor csak szívünk legmélyén tervezgetünk, rejtegetünk, egyszer megkísérteni vele az istent, a szerencsét, az ördögöt, akár a halált is. Ha ne adj isten, beüt, akkor nagyobb hangú, szabadabb, szabadosabb szájú diadalmaskodót nem hordott hátán a föld! Ha nem, akkor miközben azt határozzuk, hogy „igen? na, ha így állunk, akkor ravasz, önkímélő és kiváró leszek, aki azértis túléli a legmélységesebb mélypontokat is.” – valójában mulya, halálraváltan méltóságteljes mártír válik belőlünk, igazi Tasziló. Ám ez sem biztos. Mert ugyebár más-mást kezdett magával ilyen helyzetben Ákos-tata, a kamasz Márk s a lebukott Tamás, bár ezt a fajta lovagi, úriemberi reflexet még az a nyomorult Lajos bátyám is megőrizte, legnagyobb elvtárs korában is.

Egy Szabados közelében azért nem árt alaposan odafigyelni. A legjobb partner, munkatárs, amíg csak együtt atlaszkodtok akár a pokolban, vagy hófehér trikóban, porcelánnadrágban a dicsőség salakpályáin, amíg a végeznivalótok gyönyörűen fogy, az eredmény látható, amíg szépen közeledtek valami megjelölt célhoz. Ám ahogy kezd nem menni a dolog, egyszer csak valami ingerelni kezdi, s ha ne adj isten, úgy látja, hogy valamiben te nem tartod a megállapodáshoz magad, a te ügyetlenséged okoz bosszantó akadályokat, az őrjöngő indulat felgyülemlése nem biztos, hogy egyáltalán észrevehető, lehet, hogy mire elhaló hangon, kicsit teatrálisan végre rád szól, figyelmeztet, kinyögi, hogy „ne!” – már ő sem tudja visszatartani, mint a hányást, jön a láva, kezdetét veszi egy kitörés, egy átok-nagymonológ, egy szemrehányás-hullám, egy sértegetés-szökőár. Elképzelhető, milyen nehéz a gyermeküknek vagy a feleségüknek lenni. Az is igaz, hogy nemcsak megsértődni lehet ilyenkor és a hálátlanság arányait mérlegelni, hanem esetleg jobban odafigyelni, tökéletesebbé válni. Mindenképpen használati utasítás kellene hozzájuk, mely részletesen megismertet a szerkezetükkel, működésükkel, tehát legalább olyan terjedelmű, mint egy orosz regény. Mert náluk is a bűn után a megbánás rohamai követik egymást, az alázatig apadva. Akkor meg ennek iszapja válik rettenetes csapdává, ugyanis nem lehet el nem fogadni mikor ez az előbb már-már gyűlöletbe átcsapó hullám önmagát akarja igazolni, szeretettel.

De hát én már olyan tanácstalan vagyok, egyre bizonytalanabb mindezek feltárásában. Ugyanis én mint végtermék már Imre bácsi mentő-mentegető szenvedélyéből is állok, és megvan bennem Sanyibáttya bizonyára ugyancsak gőg-alapanyagból desztillált tudósi nagyvonalúsága, egy akkora béketűrés, ami már megint túl fölényes; ahogy megértést mutatva mindig, a patt-helyzetek legkínosabb perceiben is, a falra hányt borsó ingerlő pergése közepette – időnyerés céljából – levesszük, ő a cvikkerét, én a szemüvegem, s két ujjunk közé csippentjük az orrunk tövét, a lehető legfinomabb gesztusnyelven, egyenlő azzal mintha a vitapartnert lemarháznánk s reáborítanánk az asztalt. Kár, hogy a régiek, öregek, még a szülők is egyszer csak cserben hagytak bennünket, pedig úgy emlékszem, a legelején, a gyermekkorban azt sejttették, hogy mindörökre velünk lesznek.

Ezért csak azt tudom biztosan, hogy a Szabadosok bizony ilyenek. Vagyis olyanok. A család hagyományos igazság- és szabadságszeretete tehát olyan nagy, hogy valósággal az eloszlott és tömeges Rákóczi vagyunk, aki nem ment bujdosásba, haza se hívták, nem bontott zászlót, mert még ki sem gondolták az efféle megoldásokat. Nem készültek soha semmire, legfennebb mindig valakire.

 

*

 

Borult hét; csendesen, lassítva robban az idei virágzás is. Eső és zöldszag van este a levegőben. A sötét a legkényelmesebb vakság: – be sem kell hunynod a szemed, hogy más érzékeid, a fül meg az orr közvetítésével láss. Az esőszagú, tavaszi sötétség összetéveszthetetlen illata bennem, a fajta szokásos érzékenységén kívül, egy személyesen szerzett reflex kulcsával nyílik. Ilyen idő volt, s kora este, amikor ötéves koromban felvisítottam első álmomból s rémült szüleim egymást hibáztatták, apám anyámat, hogy mindig olyan későn fektet le, anyám meg apámat, hogy az ő titkos adók híreire vadászó rádiózásai, az óvatos keresgélések a halványan világító skálán, melyek sűrűbben botlanak zavaróállomások búgó bőgésébe, mint Moszkva vagy London magyar nyelvű adásaiba, ez veri fel a gyermeket minden este! Minden este, minden este, de ilyen frászban fetrengeni még nem láttak, már éppen attól szorította össze szívüket a jeges rémület, hogy epilepsziás rohamot látnak egyetlen gyermekükön kitörni, s apám vette volna a kalapját, hogy orvosért szaladjon, mikor végre annyira magamhoz tértem, hogy a sok sikongó, sopánkodó „mi van veled?”-re, „mi fáj, szívem”-re végre ki tudtam nyögni ezt az eltorzult igét: „keeceeenyegg!” és újra az eszméletlenséghez hasonló, belülről feltörő remegésbe zuhantam, lehunyt szemmel, de most már csak másodpercekre, mintha valahára igazán felébredni készülve, még egyszer ellenőrizni akartam volna az éppen távozó, iszonyú látványt, aztán a kinyitottam a szemem és rendes, becsületes, gyermekhez méltó pityergéssel megmagyaráztam:

– A köpönyeg!

Arra a szörnyű álomra (hiszen akkoriban annyiszor elmeséltették velem, hogy szöveg szerint is végleges formát öltött, mint a szép mesék) még ma is emlékszem. Főleg a végére persze, ahogy rendszerint emlékszünk az álmainkra:… hát ott áll a rém és engem néz! A rém, az a se szamár, se ördög, fekete, sovány valami – mint egy ott lógó köpönyeg, egy esernyő. A königgrätzi köpeny (amelynek történetét azelőtt nem sokkal mondhatták el nekem).

Emigráns, idegen népség! hördül fel a tér és az idő minden pontján az ablakok alatt hallgatózó intolerancia, mert nagymama, mikor haldoklott, megint franciául (horvátul, jiddisül, románul, magyarul) imádkozott.

Minka mama, Szabados Ákos édesanyja, németül. Mikor kislány volt Schleswig-Holsteinban, úgy nézett ki, hogy kitör a háború; ott mindig úgy nézett ki; aztán mégsem tört ki, vagy ki is tört; de ők már eljöttek Morvaországba, ahol aztán tényleg kitört. Ahogy kitört most nálunk is. Az elsötétítés törvénye alatt álltak a városok. Minden villanyt, még az éjjeliszekrényen álló, alabástrom burás kislámpát is sebtében le kellett oltani, hogy a levegőre kivigyenek pár percre; nagykendőbe, plédbe bugyoláltak s kiszaladtak velem az udvarra. Esőszagú tavaszi sötétség volt, csillagtalan és nedves; mintha az én didergésem vették volna át felettem a diófa szélben összeverődő ágai. „Szívj jó mélyeket, drágaságom! Így ni: hű!!… Hű, de jó ez a friss levegő!” tanított anyám és tanácstalanul fordult arra, ahol apám álldogált a koromsötétben. A lakók már mind aludtak, vagy alaposan bezárkóztak, a rádiók mellé telepedve. Apám az eget kémlelte, a hűs, selymes, nagy semmi felé fordított arccal hallgatózott, mint mindenki azokban az években: nem közeledik-e magasan szálló repülők dörmögése? Rólam mintha meg is feledkeztek volna. S én is magamról: elaludtam anyám vállán, nyugodt mély álomba merültem, mialatt ők suttogva beszélgettek a kihalt, kihűlt udvaron álldogálva, aludtam duzzogó pufók gyermekarccal, jóízűen fújtam a kását, ha lett volna valamilyen fényforrás, bár gyenge holdvilág, látszott volna, hogyan pöfékel ki a nagykendő egy résén az élet párája, mint a Sikátorban a gőzmalom örökké ütemesen köhögő csövéből, mely előtt kedvtelve ácsorogtam én is pocolista koromban, valahányszor arrafelé rövidítettünk hazafelé az iskolából, órákig elnéztem volna ezt a nagy mutatványt, meg lévén győződve, hogy odabenn Grosszman bácsi, a malmos, kézi pumpával, magából a lisztből produkálja ezeket a mennybeszálló, formás kis pamacsokat.

– Persze – bölcselkedett egyszer valaki – életünk egyik nagy mutatványa a szeretet, másik az ámulat, harmadik a rémület; s egy mindent meghalló gyermekfül, ahogy hozzám továbbította ezt a képzeletet könnyedén megtermékenyítő új információt az emberi dolgokról, és úgy értelmeztem, hogy mindhármat meg lehet tanulni tehát. Akkoriban minden megtermékenyítette a fantáziámat, már túl voltam azon, hogy rémet lássak egy fogason függő, bármilyen színű katonaköpenyben.

Volt egyszer, hol nem volt, egy csatakép, századfordulón divatos olajnyomat, nálunk a konyhában. Előtérben két egyirányba vágtató lovon két majdnem egyforma mundérba öltözött tiszt kölcsönösen kardot emel egymásra. A mozdulatokat, ha a lovak sebességét is odaképzelve, meghosszabbítjuk, egyszóval ha kimerevített filmjelenetként kezeljük, mely egy tizedmásodperc alatt újra elereszthető, nem kétséges, hogy a bal oldali lovas kardvágása ér előbb célba és legalább válltól csípőig kettéhasítja ellenfelét, de nem örülhet a győzelemnek, még arra se lesz ideje, hogy kardját kihúzza az elnehezülő testből, maga is felbukik lovastól az épp útjában ágaskodó ágyútalp égnek meredő kerekein s minden bizonnyal nyakát szegi…

Königgrätz (csehül Hradec Králové), csehországi város, egykor erősség, kerületi kapitányság és püspöki székhely, az Adler torkolatánál, az Elba termékeny síkságán fekszik, vasúti csomópont, jelentős sörgyártással; fúvóshangszer-, kesztyű-, viasz-, szappan- és gyertyakészítéssel; textil- és gépipara is van; régi kastélya, gót székesegyháza (XV. sz.), műlakatos iskolája; régi település, Przemyśl Otakar emelte várossá, a huszita, majd a harmincéves háborúkban sokat szenvedett; 1424-ben itt temették el Ziskát; 1765-ben II. Frigyes várfalakat emeltetett, amelyek 1893-ban romboltattak le végleg. Hírét az osztrákoknak a poroszokkal 1866. július 3-án vívott szerencsétlen kimenetelű csatájának köszönheti. Benedek táborszernagy 215 ezer főből és 770 ágyúból álló seregét Königgrätznél összpontosította, hogy itt a 230 ezer főnyi porosz sereg támadását bevárja. Az ütközet reggel nyolckor Sadowa körzetében a Frigyes Károly vezényelte seregrész támadásával indult, ki abban a hitben, hogy csak három osztrák és szász hadtest áll előtte, a Bistritz-szoroson való átkelés kierőszakolása után a mögötte fekvő lipai magaslatokat akarta elfoglalni. Ámde az osztrákok megerősített állása igen előnyös volt, tüzérségük pedig fölényben. Ennek folytán a porosz seregrész a folyón való átkelés után igen nehéz helyzetbe került, kiváltképp mikor az osztrák jobbszárny, a tartaléktól is támogatva ellentámadása ment át a Swiep erdejét megszállva tartó hetedik hadosztály ellen, hogy így a porosz derékhad oldalába kerüljön. Már-már az osztrákoknak kedvezett a hadiszerencse, amikor déli 1 óra tájban a porosz trónörökös hadserege a csatatérre érkezvén, az osztrák jobbszárny oldalába és hátába került. Délután háromkor már az osztrák állás kulcspontja, Chlum helység is, a kétségbeesett védekezés dacára, porosz kézre került. Erre a poroszok az egész vonalon támadásba mentek át és az osztrákokat csakhamar az Elba túlsó partjára szorították s ezzel a csata sorsa végleg eldőlt. Az osztrák tüzérség az utolsó percig hősiesen kitartott állásában s óriási veszteségek árán fedezte a visszavonulást, mely különben vad futássá változott. Az osztrákok mintegy 42.000 embert vesztettek holtakban és foglyokban, s 174 ágyút; a poroszok összes vesztesége mintegy 9000 fő…

Ezt a történetet, ilyen madártávlati, szakszerű összefoglalásban ükapám, Szabados Sándor is csak utólag, újságokból, könyvekből olvashatta össze; helyette a családi legendáriumban szájról szájra terjedt s hol színeződött, hol színét vesztette az igaz történet, mely testszerint, vele esett meg, s mintegy az eredetmondája lett a családnak, jócskán háttérbe szorítván az akkor még bőségben ismeretes előbbi történeteket. Az emlékezet bizony tényleg olyan, mint a Föld görbületével változó láthatár. Ami onnan még látható, innen már a tornya se látszik, eltakarják a közbejött új magaslatok, de még a dombocskák is.

Történt ugyanis, hogy az osztrák seregbe bevonultattak egy akkoriban 21–22 esztendős tüzérhadnagyocskát. Vele vonult be, a kor szokása szerint az öreg csicskás, akire apja rábízta a fiát, és aki amint elvárható volt egy mesebeli hűségű szolgától, mikor a fejetlenség kitört, egy rájuk zúduló lovasroham pillanataiban lerántotta a földdel töltött vesszőkosarak és homokzsákok közé, melyek az üteget körülvették és önnön testével fedezte kisgazdáját, míg „a fújó paripák” átszáguldoztak felettük, diadalra. Mikor elcsendesült a csatatér, aki még mászni tudott a sebesültek közül, igyekezett feltápászkodni. Megmozdult egy sötétkék köppennyel letakart rongyhalom is. Szabados Sándor kétségbeesése határtalan volt, ahogy magához tért vén őrangyala élettelen teste alatt. „Holtan is hazaviszem!” kiáltott fel állítólag ősapánk; ha magunk előtt látjuk a kis jelenetet – minden összhangban van a kor teátrális ízlésével. Nemesen férfias. Az éj leple alatt vonszolta az erdő széléig, aztán az első faluig, abban is az első jobb kinézésű házig, ahol (fogadjuk el a részleteket pazar vágástechnikával áthidaló legenda ugrásait) jótét lelkek, bizonyára nem kis sugdolózás és kockázatvállalás közepette, befogadták a sebesülteket. Az életmentő, jó Muszka bácsinak hét bordája törött be (s két hatalmas lyuk keletkezett az ifiúr viharvert tiszti köpönyegén), de féléves halódás után ő is megúszta a dolgot. Hát így került Minka mama, a „morva asszony” a családba. Augusztus elején, egy évvel azután, hogy nálunk felápolták a két idegen katonát, a ház leányát is felpakolták a messziről utána küldött két szekérre, és eljött ősanyánknak, ide a világ végére.

A nevezetes köpenyeg pedig, állítólag még a tizennégyes háború előtt is megvolt, ott lógott valamelyik naftalinszagú sifon mélyén. Gyermekkorában még apámnak is megmutatták a történet mellé.

Úgy állnak ők ketten az elképzelhető kis édenben – melyet a szépapánk szilvása jelenthetett akkor nekik, terméstől roskadó ágakkal mind a „hét szilvafán” –, mint Ádám és Éva, a mi Ádám-Évánk. Az őszi eltevések, befőzések idején az ifiasszony már bizonyára ott sürgölődött napamasszony, Kaáli-Nagy Anna köténye mellett a konyhában, új, távoli szokásokkal, receptekkel, ízekkel gazdagítva és keresztezve az uborkaeltevés, gyümölcsaszalás és szilvaízfőzés helybeli hagyományait. Ezek közül egy-kettő, mint a felülmúlhatatlan aranyalma befőtt Minkamódra, nemzedékeken át éltette ennek emlékezetét.

Istenem, hány családfa is végződik bennem, mindenkiben, talál örökre, mint kicsi, utolsó hajtásban, lássuk csak… Az ükapák szintjén már tizenhat! Nemcsak az erős, a nevet is viselő apai gének! Jó későn, önmagam felfedezése idején gondoltam csak át ezeket is, hogy de hiszen akkor ők is éppen ilyenek lehettek, nemcsak külsőre, de belsőre is, mint én! Hogy lehet, amit legeredetibb gondolatomnak tartok, érzékenységemnek érzek, azzal csak valamelyik Szabados, Frank, Fosztó vagy Kaáli-Nagy, Kiss, Kovács, Kerekes szokásos reagálását folytatom egy másik, egy újabb megtestesülésben. És egyszerre lelkesedtem és viszolyogtam. Mert vonzó is, undorító is ez, olyan mint bárki, a legszeretettebb, közeli családtag után is felvenni valami átizzadt ruhát, fehérneműt. Mindenesetre erényeimből is, hibáimból is bőven levonnak az előző próbálkozók ugyan feledésbe ment, de számomra most már feledhetetlen rekordjai! Pedig hogy szerettem volna kiválni, s íme már a családi istálló otthonos melegében pányvákat, kötőfékeket téphetek, rángathatok, mint valami makrancos paripa, míg végül be nem török én is. Mert ugyan mekkorákat ránthatok rajtuk büntetlenül? – …Milyen célszerű lett volna, ha mondjuk már az ármális-szerző ős valami árverésen, licitáción kijelentette volna, hogy aztán úgy tessék ügyelni, hogy bizonyos génekből így meg úgy vagyunk ellátva, hogy nálunk a szenvedélyek amplitúdója ekkora meg ekkora, itt túl nagy, ott túl kicsi.

Különös kettősség volt ez, mely ingerelt, lázított, hogy minek mindig, végig csak ugyanazokból lett ugyanannak lenni, de csak ugyanazokat a szeretteimet akartam volna, bármiképpen, akiket adott is a sors!

 

*

 

Persze azért csak zárja már le valami a derék XIX. századot, mely innen nézve, onnan nézve, mások szemével, szomszédból, madártávlatból, kozmikusból, olyan volt amilyen, bizonyára nagyobb, mint egy törpe kor s kisebb mint egy igazán nagy, talán épp akkora volt, mint kell, az én famíliám számára, mint egy igazán lakható, kisepert, frissen kimeszelt régi szoba. Semmiképpen nem mérhető Memus utolsó kuckójához, de ahhoz a hivalkodó lakberendezési tárlathoz sem, melybe Szabados Ákos jól kereső fiatal építésvállalkozó ült be és önelégült perceiben (pont mint később feszült idegállapotaiban) ánizsmagot rágcsált. Igenis, volt a Háznak egy ilyen undok, kezdeti korszaka, mely szerencsére nem tarthatott sokáig, lévén inkább afféle galambdúc, vidám fiatal mamával és kedélyes családfővel. A változásnak akár kézzelfogható szimbóluma is akad. Ákos úrnak akkoriban volt egy négyszögű narancsszín pléhdobozkája a mellényzsebében, de az évek folyamán néha kinnfelejtette az íróasztalon, vagy a dohányzóasztalon, vagy az ebédlőasztalon, vagy a kertiasztalon, vagy a kártyaasztalon, s olyankor a gyermekek megdézsmálták az ánizst; később egészen eltűnt, nyoma veszett, talán a horpadt, rugós pléhjátékszerek közt meg lehetett volna találni, ha abból a sarokból valaha mindent kitakarítanak, rendbe raknak, ahogy százszor felszólította őket a szülői ultimátum.

Ehelyett egy szép napon mindent a csemeték domináltak:

– Már egy zokni is került az asztalomra, jelentette lehangoltan apa.

Szerencsére a fiúk nem egyszerre voltak kisgyermekek. Mikor 1901-ben Márk, a legkisebb világra jött, Sanyi már kereken tízesztendős volt. Az őt követők: Ákoska (1893) és Tibi (1896) már komoly fiatalembernek érezték magukat a Lajos (1898), Tamás (1899) és a kicsi hátulgombolós korában. Azért megvoltak ennek a gyöngysornak a következetesen gyermekes jegyei is. A becenevéhez aligha jut bárki ugyanúgy; mint a rendeshez, hogy valaki elkiáltja felette: legyen a te neved Putyuri! A mindennel megáldott szerencsétlen sorsú elsőszülött korán és vitathatatlanul kiérdemelte a Sanyibáttya más nemzedékekre is átszármazott, fogalommá melankolizált nevet; már akkor így állt be a rend, mikor az első öcsike totyogni s gagyogni kezdett a nyomában. Ákoska minden rejtelem nélkül lett Koska, Lajos viszont erre a mintára Lajoska helyett Joska; de ekkor Tibor már Kojó volt, lévén, hogy mindenre azt szerette rávágni vidáman: akkor jó! Akkoriban, ha látogatóba érkezett valaki, ennyi csőrnek legalább egy tucatnyi kuglerrel kedveskedett; Tamáska egyszer fogadásból egyedül ette meg a fele plusz egyet, meg is betegedett, s vagy ettől, vagy enélkül is, egy életen át érzékeny epéje volt, s az akkor ráragadt Kugler később a mozgalmi neve lett. Jóval 45 után, egy gyűlés szünetében valaki lelkendezve magához ölelte Lajost: „Nem is tudtam, hogy az elvtárs Kugler elvtársnak édestestvére!…”

A fiúknak, amíg kicsik voltak, nem volt kutyájuk, Memus minden szőrös állatot, kutyát, macskát, nyuszit kitiltott a házból, mert a kutyaféregtől félt és féltette a csemetéit valami éppen aktuális tragédia keltette helyi pánik következtében, mint a negyvenes években szegény anyám engem az angora gyapjútól, kesztyűtől, sáltól, miután elterjedt, hogy a Ballóleánykák kötögetés közben tüdőbajt kaptak tőle. Sosem volt kutyájuk, de Márk, ha mondjuk a kapun kívül, nyílt terepen hirtelen idegen fiúk támadták meg őket, egyszer a már egymásnak feszülő nagyobbak elé is képes volt odaugrani, hogy te, nekünk két akkora kutyánk van… Foxi, Tuci! visította el magát hirtelen, olyan határozottan, hogy a trükk bevált. Így ragadt rá – az elismerés különös svédcsavarait példázva – a Pincsi.

Nem mellékes ebben a nagy keresztelkedésben, hogy Memus is nevét az elsőszülöttől kapta csodálatos és nevezetes ajándékként. A gyermek, aki mind hallja az Emmust és vele mamust, mamát mondatnának, értelmesnek látszó megfontolás után, szépen tagoltan, mint első fontos szavát kimondja: Memus. Akik jót nevetnek rajta és boldogan, mint egy sikerült vicc poénjét újságolják tovább rokonnak, szomszédnak, fűnek-fának, újra meg újra felemlegetik a pompás kis jelenetet, még nem sejthetik, hogy szegény Sanyika legmaradandóbb, legtovább élő alkotása ez az anyanyelv rejtelmeinek mélyeiből kiásott, kimentett, felszínre hozott titokzatosan puha hangzású anya-név lesz, mely a síron túl is elkíséri mindkettőjüket. Hosszú élete folyamán tucatjával éltek a közelében, akik nem tudták volna megmondani: mi is az igazi neve. De mint Memust ismerte az egész utca, az egész környék, az egész város.

Az idők jege alól azt viszont már nem lehet többé előhalászni, hogy vajon melyik is volt, aki egyszer harisnyahúzás közben megsajnálta az anyját, amint ott térdelt előtte, birkózván az ő rózsás körmű és ügyetlenül tartott, ide-oda hajló lábacskáival s bizonyára megszusszant, egy kicsit megpihenni: „Nahát, ha ilyen nehéz, miért muszáj mind a kettőre húzni?”

Közösen érte őket az afféle tanulságos csalódás, mint mikor a Szénatérre cirkusz érkezett s aztán sok gyerkőc verődött össze, elhangzott az ígéret, hogy aki ügyeskedik, segít a kirakodásnál, az a délutáni előadásra ingyen jegyet kap s mikor, a többiekkel együtt ők is derekas munkát végeztek, kiderült: csak átejtés volt. De nem jöttek bőgve haza, csak felháborodva.

Az iskolás fiúk divatja, különösen a gimnazista években már a felnőtteket majmolja: a rövidnadrágos zakóhoz keménygalléros, mandzsettás inget viselnek a fiúk és éppen annyi bajuk akad a makacs gallérokkal s a mandzsettagombokkal, mint a nagyoknak.

Sokáig a legvidámabb viháncolásként élt azoknak az estéknek az emléke, mikor operaparódiázás folyt. Operában ugyan senki se járt, de Ákos-tata mindig szívesen csúfolta ki az énekeseket s a kölykök dőltek a kacagástól. „Kéérek ety pohár vizeeeeet!…”

Apropó: víz. Mit hozott haza egyszer valaki? Nem bádogdobot. Az szerencsére már volt. Trombita is. Valamint síp, cintányér, csengő és riasztópuska. Hanem aranyhalat! Honnan volt az aranyhal? Harri, a rőfös fia tenyésztette és árulta. Tönkrement selyemharisnyából volt az az öklömnyi halászhálója, mellyel esténként a zöldvizű holtág szélén vizibolhát is halászott s haleledelt is árult, apró tasakokban, mint a Mauter-féle virágmagot. Eleinte jóideig nem volt akvárium, csak az a kanta, amelyikben hozták őket s ebben alig tudtak megfordulni, nemhogy ficánkolni! Aztán kiderült végre üvegbúra is, valahonnan, ahol régebb volt ilyesmi: szivárványló üveggömbben díszhal a szalon dísze! Rongyhalak, goupik, pikók, a fene tudja mi nem lakott benne, mielőtt kiszáradt, mert az utolsó halacskák is kihaltak belőle, az áporodott vizet pedig kiöntötték, de a gömb üresen is megúszta az időket, utóvégre egy jobb házban mindig van a padláson valami, mintegy száműzetésben, ami egy más életforma tartozéka, pillanatnyilag hasznavehetetlen ugyan, de kidobhatatlan. Régi érdemei miatt nem lehet megvonni tőle a menedékjogot, nagytatáék, Róza mamáék, Fodor Mariskáék képtelenek rá! Valami, ami egy előző, egy eltűnt nagyság, aranykor idején, amikor még teljes volt a birodalom s anyósunk csak tündéri, szelíd menyasszony, kiválóan szolgált. Ó hányszor csak egy-egy ilyen tárgy, eszköz, szerkentyű, holmi kapcsán támad a kedv valami, mára már különc luxusnak számító régi szokás felújítására. Mindegy, hogy másodszor már úgysem lehet ugyanolyan, ugyanaz, esetleg tisztára nevetséges, de még akkor is valamit visszaad az élet mindenkori telhetetlenségéből, méltóságából, találékonyságából és kielégíthetetlenségéből, ingerekből, melyek bármikor, mindig jól fognak ébren és éberen tartani fontos energiákat, kedveket, kondíciókat a rossz napokon is, a mélypontokon is. Hány ember sóhajt fel, ellágyulva a kései felismeréstől, hálával eltelt szívvel: „Igaza volt a szüleimnek, hogy nem éltek állandó riadókészültségben a ránk szakadt leghosszabb és legképtelenebb szorongattatásban sem és nem szorítottak rá, nem szoktattak ilyesmire bennünket sem. Mikor máskor tehettek volna boldoggá, ha akkorra esett egyetlen és csodálatos gyermekkorunk?” Mert a hat Szabados fiú megtehetné.

Mindezeket már a Memus temetésén gondolom. „Kicsi, örömtelen élete volt” mondja fennhangon a sírnál valaki. Felkapom a fejem, de nem szólhatok semmit. Nincs is kivel vitába szállni. Szomszédok, akik főleg a végének lehettek tanúi, jószándékú sajnálkozók, szörnyülködők, s páran a család régebbi barátai, ismerősei közül, persze többnyire olyanok, akiknek legalább az anyja lehetett volna. Egyik délután átsétálok a per alá nem esett Frank-sírhoz is. A szülei nyugszanak itt és Paula, az első nyápic kislány, aki meghalt, még jóval Memus születése előtt. A köhögős Nagymamáról, ahogy unokái nevezték, sírján kívül egy lepréselt akácvirág maradt csak a leánya éjjeliszekrényén tartott imakönyvben. Nem emlékszem még fényképére sem. Ha rá mondta volna valaki, hogy „kicsi, örömtelen élete” volt, nem döbbenek meg. De biztos elhangzott ez már róla is.

Valamivel az esküvő előtt, egy júniusi napon Memus nagyon izgatott és szomorú volt. Frankné meg egy szomszédasszony azt tárgyalták, tegnap hogyan találták holtan a kicsi, töpörödött Zonda nénit a konyhája padlóján.

– Én hibás vagyok! Nekem is rohanni kéne nénitől bácsiig, a szegényekhez. De én most éppen kisasszonykodom – tört ki, mintha könnyekkel küszködne, Memus.

– Ó hagyjátok el, ne legyetek mind mentőangyalok – legyintett a szomszédasszony –, a világot nem lehet megváltani. Majd meglátod, mikor te leszel magatehetetlen öregasszony, ki nyitja rád az ajtót?

– Én nem leszek öregasszony – jelentette ki valósággal rendreutasító határozottsággal, hogy az anyja szíve összeszorult egy pillanatra.

Azokban a napokban tudta meg, hogy Kaáli-Nagy Imre „koldustarisnyának” nevezte, hát majdnem visszaadta a gyűrűt. Szegény jó Ákos, aki úgy értelmezte az őszinteséget, melyben a sírig tartó forró szerelem tisztázása közepette, az elsőként váltott szűzi csókok idején megegyeztek, hogy ahogy letelepedhetett Memus szoknyájára a Frankék lilacsíkos huzatú szalondíványán, elkezdett fecsegni, elmondott mindent. (Ezt később is így csinálta. Egyszerű és kényelemszerető lényének minden figyelmét a szakmájára szerette koncentrálni, minden egyebet engedelmesen végzett, ahogy mások kigondolták, átgondoltak helyette.) Minka-mama és Frank-mama azonban sokkal jobban megértették egymást első perctől, semhogy bármilyen fellengzős úri hóbort útját állhatta volna már annak, amiről úgy látták, hogy be kell következnie. Bár Memus nem volt Ákos, de férjhezmentele előtt olyan szófogadó és engedelmes volt, amilyen kapitánnyá vált később, mikor egyszer csak a háborgó tenger kellős közepén a kezében felejtették a kormánykereket. A menyasszony mindig az anyja ízlése még. Legfennebb a nagynéniké, esetleg már az anyósé. Ám itt nem fenyegetett afféle gyanakvás, mint Fosztó-szépanyám esetében, ahol az újdonsült menyecskét anyósa úgy akarta vizsgáztatni, hogy a dagasztóteknőbe, a liszt legfenekére éles kést rejtett azzal a szultáni logikával, hogy ha nem vágja meg a kezét akkor rosszul dagaszt, nem jó gazdasszony – tehát felesleges a háznál (mint a Koránban) –, ha pedig megvágja, akkor nyilván tűzrőlpattant, s még túltesz valakin a házban, aki ezt nem akarja – tehát egyenesen káros (a Korán szerint is). Itt csak engedelmes, szép, hófehér menyasszony volt ez a parányi lény, aki nem vette el az eszét Ákosnak sem annyira, hogy azt tartsa, aráján kívül szép nő nincs is a világon, de mikor megpördült maga körül, még a hétpróbás sógort, Edét, a katonatisztet is arra a meghatott, dodonai bókra tudta ragadtatni, az olvadozó mamák füle hallatára, hogy senkinek nem olyan a nézése, mozgása, járása, mint Emmuskának. Pedig úgy tűnt, hogy mindent, az ízlést, a módit, a sikket, a modort, mindent mások tudnak még helyette: Frankné, aki a Divat Szalont járatta évek óta, és Minka-mama, aki majdnem annyit volt Brünnben és Bécsben, mint itthon, és Juliska néni, aki elsőnek bukkan fel itt a panoptikumban szinte sarkig érő gyászfátyollal, mint később még annyian, s ahogy még a negyvenes évek elején is illett kimutatni a gyászt szegény Jenőm, szegény Pálom, szegény Tivadarom után, meg a többiek, akik közül egyik ezzel, másik amazzal tömte a lányos házak eladó virágszálainak fejét. Hogy jegyezd meg, szívem mindenesetre legboldogabb az a nő, kinek csak egyetlen ember kedvéért lehet és kell szépen öltözni! A világ azonban nem áll csupa legboldogabb nőből, kedvesem, igen sokan vannak, akik élénk társas életet élve, ennek a szeszélyes, de elragadó zsarnoknak a kedvéért kötelesek mindig comme il faut öltözködni… Édes cicám, ha már a lelkünkbe úgysem pillanthat be, ugyebár, senki, a társas életben nem igen van arra idő és alkalom, hát legalább a külső mázunkról tudja meg, hogy takarékosok, tiszták, gondosak, okosak vagyunk azonkívül, hogy ízléssel tudunk öltözködni!… És mindennek meg kell adni a kellő és illő alapját, galambom, gondozott, finom fehérnemű nélkül én nem tudok elképzelni elegáns asszonyt, rendes családot. Annak ami nem látszik, szinte tisztábbnak és finomabbnak kell lennie, fiacskám, mint annak, ami szem előtt van… Nem kell sok ruha, mert egyre mindig vigyázz, tündérkém, a divat oly szeszélyes, változékony s nincs elszomorítóbb tudat és kompromittálóbb látszat, mint hogy divatjamúlt holmikat viselünk. Kellemetlenebb a meztelenségnél! Persze azért van a világon tű, cérna és tüll, csipke, szalag, virág, asszonyi leleményesség, hogy egy-két óra alatt átvarázsoljunk egy ruhát. Délutánra jó magas derékkal, estére kivágottal. De ha megfigyelted, drágaságom, nekem amilyen kevés ruhám van, épp olyan sok a kesztyűm. A társas élet nem követelheti tőlem azt, hogy több ruhát csináltassak, mint amennyire telik, hanem azt, hogy mindig tiszta, üde illatos kesztyűvel nyújtsak kezet, jogosan elvárja.

Igen, körülbelül ebből bontakozik ki az, amit Tamás Buddenbrook-komplexusnak nevezett aztán el, a Memussal és másokkal folytatott szenvedélyes, mindig némileg térítő célzatú viták folyamán. Hogy ugyebár azok az 1917 előtt született kislányok is le kellett hogy babázzanak, de sajnos, észre kellett volna venni, hogy egy egészen más világban; ám a csemeték fejében még azt a világot tartották meg, plántálták át, mivel a saját fejükből még az jött, özönlött tovább is. Így 1930-ban, 39-ben is a Lórikák, Pistikék, Lujzikák, Zoltikák még jórészt ennek a múltnak a szerkentyűivel mértek, gondolkozhattak volna, ha tényleg csak megtanított értékrendek függvénye lenne az „igazság”. Persze miden élő embert megtéveszteni – szerencsére olyan bűvészet, varázslat még nem pattant ki a földön semmilyen koponyából, semmilyen Legendabácsi cilinderéből…

Ő kamasz korától nagyon büszke volt saját tisztánlátására. Ennek hevében nem cáfolta azt a kétértelmű megjegyzést sem, hogy ezt a Tamást nem a hasa, hanem a feje vitte balra!… Igen sokat veszekedtek, mert még többnyire együtt laktak, Memus szárnyai alatt. Lajos például már évek óta az iparegyletbe járt sportot űzni. Az Uranusban minden vasárnap volt büfé, ital, volt kuglipálya, s az akkori kétkezi foglalkozások között a vasutasság első helyen állott. Délután fekete cóliban, monogrammal kivarrt fehér selyemsállal mentek fel a korzóra, a lányok körül forgolódni. Évtizedek múlva, magára célozva szerette mondogatni: „Ugyebár nálunk erős volt a munkásmozgalom, szervezkedtünk. Itt kérem sok olyan volt, aki 1945-ben lépett be a pártba, de biza már a húszas évektől hordta a vonatokon szét a brosúrákat, amit kellett Nagyváradtól Ploieşti-ig, csak ment, és a Biazini-féle szállodában, ott volt egy szoba, ott vette fel a küldeményeket…” A másik még főleg a helyét kereste, de máshol, másképp. Hol agyafúrt kereskedelmi kombinációkra épített, hol elővette a sznobéria s nemesi származására volt büszke. A harmadik a Memus „proletár családfáját” érzi folytonosságnak, annyira, hogy még ez a gyökeres revíziókat célzó, jósló mogorva érv is elhangzik: „Apánk korán halt meg, még kicsik voltunk…”

Pedig a dolgok intézésnek csak egyik oldala a vállalni vagy megtagadni.

Memus azért úgy 39–40-ig, talán Tamás pusztulásáig még a fodrászhoz is eljárogatott. Hófehér haján is jól állt a tartóshullám. Ákos-tata látványosabban omlott össze és vonult el a noha igazán kedves vidéki műkedvelőelőadásnak ható családi idill színpadáról.

A temetésén, mikor a banda a nótáját húzta: „Felleg borult az erdőre, Nem átkozlak, ne félj tőle”, Memus a könnyei fátyolán s a valódi pókhálófinom fekete selymen keresztül Szöllősyt és Dalit fixírozta, a tönkremenetel valódi okait, vagy sosem tisztázott bűnbakjait, az üzlettársakat, vajon most mit éreznek, nem szorul el a szívük; aztán csak mereven maga elé nézve egy másik képbe andalodott: annak képébe, ahogy az ő párja mulatni tudott, sokszor akár egy korty ital nélkül, csak ok legyen rá, csak kedv legyen hozzá. Később, évtizedek múlva, mikor kis fekete ponttá, hangyanyüzsgéssé töpörödött már ennek a temetésnek a képe is, melyből a nótára egy percenésnyi, egyetlen pendülésnyi ha jut, ilyenkor inkább a Siposné lamentálása ötlött eszébe, aki a háború alatt lakott ott a frontról hazakerült élőhalott urával: „Jaj, szakad ki a lelkem, ahogy ezt napról napra nézem, inkább mulatna, törne-zúzna, engemet verne, mint ilyen legyen… mint holt legyen!…”

Szabados Ákos szerencsére ezt már nem hallhatta. Sok mindentől megkímélte őt a korai halál; még hogyha égszakadás-földindulásnak érezhette már azt is, annyit is, amennyi rájuk szakadt, nem kis mértékben az ő hibájából. Memus két napig jóformán ki sem jött mellőle, pedig már őszi hideg volt a fűtetlen elsőszobában, ahová a ravatalt állították. Utólag jóslatsúlyúnak érezték a textust, melyre a nagytata felett elmondott gyászbeszéd épült: „Azért íme, én téged a te atyáidhoz gyűjtelek, és a te sírodba békességgel visznek téged, és meg nem látják a te szemeid azt a nagy veszedelmet, amelyet én e helyre hozok…”

Mert azt még egészen könnyedén viselte, saját kezűleg intézte, mikor elsőnek az almazöld szalon, másodiknak a konzolos velencei tükör kiköltözött végleg a Házból, az életformájukból.

Kaáli-Nagy Imre, aki először aztán Márk gyermekes levelére mutatkozott Szabadoséknál, mindent tudhatott, évek óta erről a vergődésről, de (ahogy ő fejezte volna ki magát:) nem szólt belé! Nem kommentálta később sem. Hacsak egyszer nem, zavarában tanítómese gyanánt, a Memus füle hallatára, de a gyermekekhez intézvén a szót:

– Azt beszélik, hogy mikor dédnagyapátok bíró volt Tordán, egyszer egy kocsi eltiport egy kismalacot, a gazdája pedig törvény elé idézte a kocsist és tíz forintot követelt rajta. Nem ért a kend malaca annyit, védekezett a kocsis. De igenis ért, erősködött a gazda, mert bizony már esztendős volt. Nono, az nem lehet! szólt bele a pulpitusról dédapátok, mert a tordai malacnak esztendős korában már van annyi esze, hogy félreugorjék a kocsikerék alól!…

Minek köntörfalaz, gondolta Memus, s valami olyasmit gondolt végig, ami magasztosságával megnyugtatta, büszke fölényérzettel töltötte el akkori nyomorúságos lelkiállapotában, hogy a normális gravitációjú emberi indulatok, másnapra, de legfennebb másik évszázadra visszatérnek a medrükbe, lám, csak az abnormálisak nem…

Az első bajok már vagy öt éve jelentkeztek. Akkor alakult ki, Szöllősy ügyvéd tanácsára a vállalkozás végső struktúrája: ezután ő sem csak mint jogtanácsos, hanem tőkéstársként vett részt benne s ajánlotta: Dalit, a fateleptulajdonost vegyék be harmadiknak. „Ha mi hárman összetesszük amink van, kopogtatta meg borostyánkő szipkájával a halántékát, nincs a megyében, aki keresztülhúzza a számításainkat”. Azért a nevüket nyíltan nem adták, s erre is akadt bőven érv és magyarázat. Szabados Ákos viszont most már három oroszlán erejével vitte a vállalatot, mígnem az egyikről utólag kiderült, hogy csak szamár volt.

Az ipari fejlődésnek az a folyamata, melyet pár évtizede a vasúti szállítás beindított ezen a tájon, az építkezések körül valóságos hullámokat vetett. Az új gyárak, a lakott terület határának kinnebb tolódása az igéző konjunktúra s a sanda telekspekuláció paradicsomává változtatták Porondot is a századfordulóra. Mindenki a jövőre akart gondolni, akinek némi esélye volt a meggazdagodásra. A telekárak a belvárostól való távolsággal arányosan csökkentek, csakhogy míg hajdanában a szőlők alatt akár évszázadokig nem változott egy vincellérház státusa, most „sosem lehet tudni” alapon, különösen az épülő gyárakhoz közelebb eső szántóföldbe, gyümölcsösbe is érdemes volt befektetni. Kereskedők, iparosok, ügyvédek, nagybirtokosok sorának nevét őrizte meg az emlékezet, akik efféle, rövid időn belül felparcellázható és telkenként jobb áron továbbadható földeket vásároltak akkoriban. Maga a „Szabados és Társai” építkezési vállalat is alaposan belemerült ezekbe az adom-veszem, ennyi máris a jutalék ügyletekbe, farkasként a farkastörvények évadában. Bár szerették úgy érezni, hogy ők nem forgatnak ki senkit, csak hát szemesnek áll a világ s aki elad, attól venni kell. És sokan adták el hirtelen látszólag megkétszerezett áron kis ingatlanukat, a bizalmatlanok és tájékozatlanok, akiknek ez a duplázódás volt a gazdasági csoda nonpluszultrája, ami után biztos csak árzuhanás következhet.

A „Szabados és Társai” (Dali, Szőllősy) építkezési vállalkozás 1910-ben jutott csődbe. Eléggé észrevétlenül. Mint kiderült (hogy mégis megemészthetetlen titok maradjon örökre) a Dali fatelepe jutányosabban szállított anyagot másnak, mint saját maguknak, s a Szöllősy féle ügyvédi iroda minden más ügyet megnyert, csak itt vesztett végül.

Sokszor gondolok arra, hogy Ákos-tata belefáradt az akkori játékszabályok szerint, s ezekben esetleg élvezné; én belefáradtam itt, s azokat esetleg bírnám.

Csak annyit tudok, hogy a nagyfiú, a fiatalon már szórakozott, öreg tudósként viselkedő Sanyibáttya kelt a fojtottan, zárt ajtók mögött felparázsló veszekedések idején, amikor a kisebbeket már ágyba parancsolták, a Memus pártjára, aki ekkor már nem bírta tovább, orra alá zsebkendőt szorítva ontotta a szemrehányást a családfő fejére, lemondta mulyának, könnyelműnek, aki nem törődik a hat gyermeke jövőjével, feláldozta, odadobta azt is a bolondériái kedvéért.

Szabados Ákos ilyenkor a szívéhez kap és megpróbál egérutat nyerni, elsomfordálni, lefeküdni. Nem egyébért, csak mert mindent belát, mindent beismer, csakhogy azok után, amiken keresztülment, ezeket a csetepatékat már unja. A téma újra meg újratárgyalása, kéjelgő boncolása nem érdekli, a bölcselkedés nem kenyere. És az igazság az, hogy egy kicsit már vagy éppen fáradt. Rugalmassága csökkent. Memus ezt nem veszi észre, mintha a régi latin jelszót, hogy carpe diem… ő így fordította volna magának: Kárpálj naponta!…

Különben városszerte azt rebesgették, hogy az egész az ál-barát, a gazdag, elvált ember, Szöllősy Jenő bosszúja, aki az Ákos húgának, az Amerikába szakadt Herminkának kérője volt egykor, de kosarat kapott, mert a Szabados-kisasszony abba a malacfejű temesvári sváb fiúba habarodott bele. Ám a jogtanácsos úr jellemének ismeretében, ez az érzelmi színezetű dráma túl finom árnyalat s kevésbé hihető annál, hogy az évek során annyira kiismerte üzlettársa balek mivoltát, hogy amint alkalom kínálkozott, szépen két vállra fektette, a legtisztább kaszinói játékszabályok látszata mellett, szépen kifosztotta. Mindössze azt tette, s ez sem nyert soha nyíltan bizonyosságot, hogy a könnyen aláíró, meggondolatlanul eladósodó Szabados fedezetnek letett papírjait, váltóit ügyesen mindenhonnan összevásárolta s úgy vonult vissza végül, mint Ákos jótevője, mert miután a dolog kiszivárgott, váltig hangoztatta, hogy ő igazán a vesztébe rohanó, tehetségtelen üzlettárs érdekében s mintegy védekezésből járt el úgy, ahogy eljárt. Neki is épp annyian hittek, mint a másiknak. Dali ügyvédje tanácsára hallgatva bőven talált annyi formai kapaszkodót a rosszul vezetett vállalkozás ügymenetében, hogy a maga részéről tárgytalannak nyilvánítsa a megállapodást, s a maga befektetéseit visszavonta, a társulás tehát szétesett, mehetett ki-ki a magáéval haza. Csakhogy ekkor Ákos része már nagyrészt a váltókat felmutató Szöllősyt illette. Így történt, hogy ő nem vihetett, hanem otthonról még hoznia kellett, hogy tisztességgel, emelt fővel hagyhassa el tizenhét évi működése színpadát. Nagytata kitámolygott, s kinn még alaposan le is tolták, jól megmosták a fejét, hogy lehetett ilyen meggondolatlan, ilyen naiv, ilyen elhamarkodott, ilyen marha! De hát a baj még nem is jár egyedül. Betegség, rosszullét. Esik. Olyan reggel, olyan idő, melyben ha éppen nem motoszkál, csillámlik valami biztató távlat, bár valamely kis passzió örömének ígérete, vagy egy utazás, akkor otthon nehéz erőforrást találni mára. Én, ha most hirtelen ott ébrednék és ennyire tudnám, mint most, hogy „még csak ott tartunk”, biztosan belepusztulnék. Márpedig Memusnak teste-lelke ott van és aznap.

És távlat helyett mélységek nyílnak, valósággal hasadnak meg előtte. Szédül bele. Harminckilenc éves és hat felnevelnivaló gyermek közelében rá kell döbbennie, hogy nem éri meg a negyvenet. Titokban konzultál a háziorvossal s azt az őszinte tanácsot kapja a hófehér kefefrizurás vidéki doktor bácsitól, aki nem tudja eltitkolni ijedelmét, még amikor összeszedi a műszereit, akkor is egyre sóhajtozik, hogy feltétlenül el kell menni Kolozsvárra, a klinikára. És ezt nem tanácsos halogatni sokáig.

Este nem olvas, nem kattintja le a kis párizsi csipkeernyős éjjeliszekrény-lámpát, mikor Ákos-tata nyögedezve bekecmereg a hitvesi ágyba, hanem monoton hangon bejelenti a tényállást. Ákos egyik ijedelemből a másikba zuhan. Már azt hitte újabb vihar van kitörőben s akkor ez az újabb elképzelhetetlen csapás!

– A fenébe, miért vagy úgy megilletődve – mondja Memus száraz szemmel, hisz ő már rejtekórákban alaposan kisírta magát.

Délelőtt felutaznak a klinikára. Marinka, az örök barátnő, aki olyan szelíd és jóságos öreglányként is, mint az iskolai években volt, veszi szárnyai alá és járja végig a kálvária stációit. Igen, a napfény ragyog, kocsik kereke zörren vidáman a nagyvárosi forgatagban, kirakatok, anyagok, illatok és illatszerek, hófehér napernyők. Csak mindez kicsit más most, mint mikor nagynéha, kutyákat itatni jöttek Kolozsvárra. Nos, Marinka itt dolgozik, mint főápolónő s ő naponta jár ebbe a… ebbe a… Nem más mint néhány csinos, vöröstéglás pavilon, a város egyik legszebb pontján, árnyas fák alatt, gyönyörű kertben. Igen, csakhogy ez most az én bőrömre megy, az én testem, az én kínos végem a tét, ez van a Memus még-mindig-szépasszony mosolya mögött, ahogy paravánok között vetkőzik, felfekszik, felelget, vért ad és recepteket kap, tanácsokat, ígéreteket, határidőket próbál kipuhatolni a szánalom, a tapintat, a szakmai rutin szövevényének dzsungelhomálya mögött. „Nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni…”

Végre egyszer ez a közhely, úgy látszik, nem takar semmit, főleg a koponyás Semmi vigyorát nem. A vizsgálatok eredményei talán ott is ragadtak örökre Marinka néninél. Aligha volt már idő és alkalom foglalkozni velük. Marinka aztán hadikórházi főnővér volt valahol Galíciában. Memusnak sikerült megtalálnia a címét, a táboripostaszámot, jó néhány rimánkodó levelet váltottak azokban az években, amikor eltűnt fiait kereste. Egyelőre haboskávét isznak a Layda-cukrászda teraszán és Ákosra várnak. Itt kell találkozniuk. Ákos ugyanis elment felkeresni az egyetemen vagy a diákszálláson Sanyikát.

Hány vásott kölyök van, akire rákiáltanak: „Te istenostora! Te Rózsasándor! Te Angyalbandi!” nemritkán rejtett gyönyörködéssel a kis vademberben. De akad olyan is, akire művelt családja így rivallt rá: „Te Coriolanus!”

Bizony, a nemzedéki ellentét tudatos vagy többé-kevésbé öntudatlan jelentkezését legfájdalmasabb atya korában kell átélnie, egzisztenciális élményként, a férfiak minden nemzedékének, még ha egy-két egészen hasonló alkatú fiúval áldotta is meg a sors. És főleg azoknak, akik még emlékeznek: annak idején milyen keserű órákat szerezhettek ők is hasonló dolgokkal az apjuknak. Ezek a pater dolorosusok rendszerint ritkán emelik fel úgy a hangjukat, mikor fiaikkal birkóznak, viaskodnak. Nem történik meg velük, ami egy Rettenetes Ivánnal, hogy első, fékevesztett haragjukban agyonütik, aztán beleroppannak a helyrehozhatatlanba. Sajnos vannak jóvátehetetlen dolgok a gondatlanságból okozott családirtáson kívül is.

Apa és fia közt látszólag szent a béke, de Sanyi sosem felejti el apjának a feltételezést, hogy azért volt olyan vehemens ezekben az ügyekben, mert a továbbtanulását féltette. Tehát elsősorban magát! Ez annál sértőbb mert ő csak tudja, hogy milyen igazságtalanság; és annál jobban belegabalyodik az egész keserű érzelemgubancba, mert magával sem tud meggyőző békét kötni: vajon tudat alatt nem történt-e mégis az, amire apja gondolt? Mert valóban: hogy is képzelte el, miből folytathatja ezek után egyetemi tanulmányait? Ilyenek ők. Csakis szertelennek nevezhető azért ennek az egyébként minta ifjúnak is a csillapíthatatlan, a szenvedélyes tudásvágya. Miközben épp olyan álhatatlanul álmodozó, mint az apja. Csak rendszeresen és ugyanarról álmodozik. Ugyanaz a szerkezet tehát, ám egy ponton, azon a bizonyos szakmai téren, az ő esetében úgy látszik a természetnek másodszor, az új kiadásban jobban sikerült a szerelés, erősebbek, valósággal göbösek a forrasztások. Sándor jóakarói, neves emberek esküsznek, hogy született tudóstípus. Az utódjukat kezdik látni benne, így második esztendőtől ösztöndíjas. Lassan publikálni kezd.

1911-ben a vénasszonyok nyara is hűvös, barátságtalan napokat hozott. Hetekig kuksoltak az eső áztatta ablakok mögött, mikor végre egy hajnalban az őszi napéjegyenlőség szelei tisztára seperték az eget, s a színek ragyogásához csak a meleg nem akart visszatérni. Egy hétvégi napon (szeptember 23-án, szombaton), a telekkönyvi hivatal helyett Ákos-tata kirándulni ment a fiúkkal. Memus egy fél életen át fölösleges lelkifurdalást érzett, mintha az ő jelenlétében másképp alakulhattak volna az ilyenkor mégiscsak valamilyen kis oksági rend szerint egymásra következő cselekmények. Mondjuk, nem kanyarodnak arra, mert neki fájt volna a bokája, vagy tovább ülnek a Bardócz-kútnál, s akkor már nem lett volna idő arra a képtelenségre. Egy kedves lanka lábánál árok állta útjukat, valami régi meder, melynek alján a nyári füvet most lucsok takarta, és legmélyén láthatatlanul csörgedezett a víz, az idei esős nyár valamelyik feltámadt forrásából. Akkora volt, hogy nekifutásból át lehetett ugrani. A kis csoport hangulata magasra hágott, a hencegést súrolta. Mint rendszerint, Kojó és Joska közt pattant ki rögtön a fogadás, de a kicsik is harsányan erősködtek, apjuk nevetve csillapította őket, elkapta Pincsi frakkját s egy ledőlt fatörzsön átegyensúlyozott vele a túlsó partra. Aztán átsegítette Kuglert s Kojót, akinél ott volt az elemózsiástáska; ezalatt Joska nekifutásból szépen átszökellt mire az apja utánaeredt, hogy megsapkázza, ám egy ügyes csel után Joska megfutamodott s hopp! máris újra túl volt az árkon. Az apja utána. Összeölelkezve bakalódtak. „Jövünk mi is” – jöttek eksztázisba a kicsik. „Hogyisne – lihegte Ákos-tata –. Ha beleestek, anyátok megnyúz! Mit mondok neki? Elhoztam négy angyalt s hazavittem négy vaddisznót”. Abban a pillanatban, hogy a gyermek kiszabadult az öleléséből s újra nekiiramodott az ároknak, Ákos is ellendült, szinte egyszerre értek oda, az apa úgy érezte, túl egymásra fognak esni s egy fikarcnyit fékezett, vagy félrerándult, s a következő pillanatban az árok sáros falába csapódott elnehezült teste. A gyermekek kitágult szemmel, elnémulva nézték, ahogy apjuk lassan, tíz körmével kapaszkodva a síkos avarba, kimászik, megpróbál talpra állni, de elvágódik.

Egy parasztszekéren, sötétedésre értek haza vele. „Ha meg nem történtté tudnánk tenni” ismételgette Memus kezét szorongatva, aztán a csillapítóktól kicsit elszenderedett. A halálra váltan dadogó gyermekek ott sugdolóztak a hálószoba becsukott ajtaja előtt.

– Ki volt feszítve egy drót a legelő szélén…

– Szamár vagy! Megbotlott egy tuskóban…

– Dehogyis tuskó. Vakondtúrás. Még porzott, ahogy belerúgott, én láttam…

– Egyenesen rám esett volna, ha nem hengeredek félre; bár inkább rám esett volna! – szipogott Joska.

– A jankerlije úgy libegett, mint egy szárny…

– Még bukfencezett egyet a levegőben…

– Mikor kimászott, olyan haragosan nézett…

– Rémülten nézett…

– Csak csúnyán…

– Nem nézett csúnyán! Ő sohasem néz ránk csúnyán! – kiáltott fel Pincsi és elbőgte magát.

– Sssst! Csendesebben! szólt rájuk Kovács néni, akit áthívtak a szomszédból.

Az öreg orvos tanácstalan volt és komor. Már valamit tudott talán, de megtartotta magának. Szemüvege fölött többször Memusra nézett. Aztán mikor mindketten kimentek egy pillanatra a betegszobából, mégiscsak azt hadarta el újra: „Reggel, ha törik, ha szakad, kórházba kell szállítani.” Porondon akkoriban nem volt kórház.

Ákos-tata éjfél után fáradt mosollyal legyintett: „Most már csak aludni kell!” – és éjjel háromnegyed kettőkor elaludt örökre. A doktor bácsi végig a pulzusán tartotta nagy, meleg kezét, mint valamikor rég, sok évtizeddel ezelőtt, a gyermekbetegségek idején. Az a mondatnyi pedig, amit elhallgatott, a századforduló sebészeti munkáiban így szerepel: „A lépszakadást, ha nem műtik azonnal, a beteg meghal.”

Memus nézte, nézte a koporsót, a kifityegő, még patyolattiszta szemfedéllel; ahányszor vele kinn jártam a sírnál mindig volt pár pillanata, mikor csak úgy nézett, nézett maga elé, mint akkor délután nézhetett, ugyanezen a helyen, és valószínűleg fájdalmasan konstatálta, hogy annak a fájdalomnak az emléke örök, de még az a fájdalom is, az Ákoshoz tartozó, a régi szerelem, az örök szeretet kísérőtársa is eltűnt, mint az a szemfedélszegély, mely azóta ki tudja hogy nézhet ki a mélyben. Végül már egész mástól, szinte csak reflextől szökik a könny az ember szemébe. Pedig kár. Szinte jó volna még egyszer, egyetlen egyszer találkozni azzal a fájdalommal. Hogy milyen volt Memusnak elgondolni több mint ötven év alatt a tulajdon ideérkezését; hogy milyen lesz itt feküdni végre, arról velem soha nem beszélt. A legvégén sem. Szemérem vagy fegyelem? Helyette zsémbelt, türelmetlenkedett, rekcumozott azokon az éjszakákon, mikor semmilyen doktor bácsi nem ült ott velünk bűntudatosan és tehetetlenül. „Na látod, hiába beszélek… most is rángatod. Ne tépjed, hanem egyszer már terítsd ki rendesen azt a paplant… Na nézd meg mit csinálsz! Nem látod hogy fekszem?…”

„…A Törökdomb, katonai térképek szerint Türkenhügel, amelynek a múlt század 40-es éveiből Basahalma és a XVIII. sz. második feléből Satoristye nevét is ismerjük, az a magaslat, ahonnan a vezér a csatát végignézte, ezért legalább az első török harcvonalat idáig előre lehet hozni.

1.5. méter szélességben észak-déli irányban ásattam az egész halmon keresztül. Mikor 2.25–2.30 méter mélységet elértük, a laza föld bedőlésétől tartva, csak az árok végén ásattam mintegy 3.5 m mélyre. Az egész halom laza, felhányt földből áll. Ilyent találtunk többnyire az eleven föld szintje alatt is. Az egész el van keverve téglatörmelékkel. Néhány egész, de bélyegzetlen római tégla került elő. Kisebb mértékben van a földben állati csont, faszén és őskorinak látszó edénycserép törmelék.

Először a keleti végén, mintegy 3 m mélységben koponyára találtunk. Kiderülvén, hogy fejjel északnak fekszik, utánaástunk és egy meglehetősen ép csontokból álló csontvázra akadtunk. A csontváz bal keze, illetve bal felső combja táján széttöredező elrozsdásodott vasdarabokat (talán lánc) találtunk. Az eredetileg kezdett árkot mélyebbre ásván, ráakadtunk az elsőnél mélyebben fekvő második csontvázra, amely az elsőnél nagyobb, de csontjai sokkal korhadtabbak; koponyája is nagyobb, erősebb, de ép. Mellékletet ebben a sírban nem találtunk. A nyugati domborulatban találtunk a harmadik sírra. Igen elhorpadt csontváz, fejjel keletnek. Mellette lándzsa feküdt, amelynek vasa egészen rozsdás volt, a korhadt fanyélből megmaradt még egy embernyi darab. Az előbbitől délre feküdt a negyedik. Benne keleti fekvésű csontváz. A hosszúcsontok elég épek. Jobb válla fölött hagymafejes bronzékszer…

Hummel, a jelenlegi németbolyi kocsmáros elmondása szerint a közeli telep épületei különböző időben épültek ugyanennek a hegynyúlványnak az anyagából. A legutolsó építkezéskor egy mélyedést a domb egy részének elhordásával töltöttek fel. Akkor sok csontvázra akadtak; a nagyobb gödrökben egyik sor keletnek, másik nyugatnak feküdt. Több nagy ládát megtöltöttek azokkal a csontokkal, s a csonkahelyi temető szélén elásták. Sok gödörben kardot és nagy puskákat is találtak. Ezeket a tiszttartónak beszolgáltatták. A kocsmáros szerint volt egy széles talpú kengyel s két tüskés sarkantyú is. Emlékszik arra is, hogy az Alag nevezetű dülőben ló és lovas csontvázát találták meg. A kardját előttem emlékezetből lerajzolta.

Mikor később az Újistálló és az országút közötti gledíciasövényt ültették, ellenkező irányban egymás mellett fekvő két csontvázra bukkantak. Egyiknek aranygyűrű volt az ujján. Az Újistálló területét és közvetlen környékét az ott folyó gazdasági munka miatt fel nem tárhattam…”

A Régészeti Lapok akkori évfolyamait lapozgatva, rábukkantam Sanyibáttya első közleményeire. Pártfogói, Posta Béla, Roska Márton, a kor tudományosságának egyáltalán nem helyiérdekű képviselői. 1912-ben Angliába küldetik tanulmányai befejezésére, Sanyibáttya Oxfordban doktorál. A legboldogabb talán azon a héten lehetett (ha apja halála óta zárkózott természetéből egyáltalán oldódtak valaha a bánatok), melyet a szarajevói merénylet riadalma zárt le.

Évtizedek múlva, 1953-ban, az érettségi utáni nyáron jártam én is a répásszentgyörgyi várromnál, meg a Csunguj-dombon, ahol annak idején a Sanyibáttya pályakezdő munkálatai folytak, amelynek megásásához az első kis sikerek íze fűződik. Egy beszámolóban, mely napjainkban foglalja össze az akkori dolgokat, még elírásra is bukkanok, amennyiben egy esztendővel korábbra teszi ezt az eseményt, holott a családi kronológiából, Ákos-tata halála évéből kiindulva biztosra vehető, hogy az az ásatás csak 1912-ben eshetett. Már csak azért is, mert Kaáli-Nagy Imre csak Márk nagybátyám gyermek-levelét követően vett tudomást a fiúk létezéséről, s így alakulhatott ki benne valami engedékeny, már-már baráti indulat a szép reményű fiatal tudós iránt is, hogy Sanyibáttya több mint egy hónapot töltött Kisrépáson. Mi kirándulni mentünk oda. Répási szénapadlásokon aludtunk heten, négy fiú, három lány. Megmásztuk a várromot, és mire felértünk, ott kapott a zivatar. Villámok csapkodtak a tíz emelet magas falcsonkokba, sziklából egykori kis belső udvarokon kinőtt fákba, s holmi omlatag boltozatok védelmében mi, átázott testre tapadó trikókban, összefogózkodva, összebújva borzongtunk és szellemeskedtünk. Valamelyiknek volt egy jobb napokat látott színházi kukkere, azzal pásztáztuk fentről a vidéket. Különösen én, akiknek közvetlen érdekeltsége nem volt a párosokban, afféle hetedik kerék, de hát nélkülözhetetlen, mert találékony és mindentudó jóbarát voltam a hölgykoszorú körében is, elkéreztetések évadján pedig a mamák szemében a rendes.

Felejthetetlen volt az eső s a benne színét váltó Vakhavas tömbje a láthatáron, a völgyek túlsó falával, az ezüstre rávöröslő naplemente, s a települések, egyáltalán a környék látványa erről a legfőbb pontról. Aki valaha itt lakott, mennyi mindenre lelátott s közben nyilván unatkozott. Ó szent, középkori, hangulatos unatkozások, fújta fel könnyű áhítattal magát a lelkem, évszámra le sem menni innen… Csak szépen nyomott Hazan meg Skira kiadású repró-albumokat lapozni az itáliai műkincsekről, krétázott papíron, míg kinn lassan behomályosodik a völgy felett a vad kis tatárjárás-szagú táj, s aztán akár jöhet is ezerkétszázban az az este…

A várrom környéke egyébként úgy tele volt azokban a vakációs hetekben, mintha állandóan majális volna, most sem hetesben kuksoltunk az eresz alatt, hanem legalább hetvenen. Nem mondom, volt hely bőven annyinak is; a csókolózók, akik még az igazi sötétedést sem akarták megvárni, mert meglátták, hogy már feljött egy karmolásnyi hold a keleti sötétkékre, egyszerűen, mint valami előkelően bámészkodó tárlatnézők, kezükben a legalább ötnyelvű prospektussal, csak befordultak a következő kazamatába, melynek résnyi ablakán, ha kidugtad a fejed ugyancsak harminc méteres mélységben kezdődött az erdők gyapja. A hegy lábától a falvakig ez a zöld erdő-matrac olyan puhának látszott, hogy képzeletben ezerszer levetettem magam a várfokról, ahova hősi pózban kiálltam kukkerezni a paskoló, meleg esőben.

Még az sem zavart nagyon, hogy mások, ostobábbak, most egyáltalán nem arra gondolnak, nem azzal foglalkoznak, amivel én, nem abban az emlékvilágban ringanak, csak nyüzsögnek, a szó szoros értelmében egymáson is, mint a nyüvek. A jellemző az volt, hogy ide jönnek s nem máshova. Szép és egzotikus egy várrom. Sajnos telefirkálják, sőt tele is rondítják a pincék sarkait. Bennem az motoszkál, hogy itt lehetne aztán ásatni! egy múzeumot megtöltene csak annyi, amennyit az utolsó ostrom és legendás levegőberöpítés után a romok s a törmelék takarnak. A hajdani lakószinteket kalkuláltam és azt, hogy mit remélt itt megtalálni Sanyibáttya, ha nemcsak ama homályban mindig késő régi dicsőség vonzása, meg a Kaáli-Nagy Imre kínálta alkalom hozta ide, a kegy, a nagylelkűség, melyet (annyit tudott ő, jobban is nálam!) nemigen lehetett volna elutasítani.

Valami aranyozott ezüst edényre, valami mégis kikerült nagy fogásra mintha emlékezni kellene. Bécsbe kellett felküldeni restaurálni, olyan állapotúra lapította-horpasztotta a rajta tehénkedő párszáz esztendő és párezer tonna. Akkoriban nagyon foglalkoztatta a fantáziámat ez az augsburgi fedeles kupa is. Hogy került ez ide? Hát mondjuk úgy, feleltem rá Három testőrön és kosztümös filmeken nevelkedett képzelőtehetséggel, hogy a küldöttség vagy kereskedőkaraván, amely szállította, sátrat vert egy mezőn; rablók, vándorcigányok járnak arra éjjel, ott osonnak át a patakon és… tőlük kóborló törökökhöz kerül, akikre kicsap ennek a csinos végvárnak akkori kapitánya… Ha a cselekmény egy szálon megy-mendegél, akkor minden a kupa körül foroghat. Afféle „komám-asszony hol az olló”-alapon kerül ide a kupa, amelyet lehangolóan prózai egyszerűséggel is meg lehetett bizonyára vásárolni és idecipelni abban az időben is. Miért akarja bemesélni a romantika, hogy a tarka ruhás korok mindenben színesebbek is voltak? A mi lányaink is tarka, bőszoknyás ruhákban és még tarkább bikinikben strandolták végig a hetet. Amatőrképek, egy filmtekercsnyi, arról a nyárról. Ami nem készült el: Missza az alumínium-edényeket mossa a patakban, letérdel, lehajol, fekete hosszú haja az arcát takarja, igazán semmi közöm hozzá, csak először látok két körte alakú meztelen mellett a ruhakivágásban, leengedem a gépet és elsomfordálok. Amelyik megvan: a sasfiókák. Valaki meglátta odafenn beszállni a sast a repedésbe, én óvások, tiltások, sikolyok s biztatások közepette hágok egyre feljebb, s mikor valamelyik hülyéskedésből elrikkantja magát: „Vigyázz, támad a sas!” majdnem lependerülök.

Azokban a napokban többször felkapaszkodtunk ezen az iszonyú meredeken a várhoz, elnyújtott láncban, libasorban a lapik és cserjék változó sűrűségein által. Két háziasszony-hajlamú csaj még felfele menet, lihegve is a főzés csínját-bínját tárgyalja, mint egyetlen s legfőbb témát, a fogyó konzervkészletek körül, „az árvacsalánból is lehet, de előbb jól le kell forrázni, mert keserű lesz s a fejünkre borítják a fiúk”, a harmadik, az éjjel-nappali nő, csak úgy álmodozva, hirtelen hanyatt veti magát a valóban selymes, illatos fűben a naplementében s ott hever elterülve, az elhaladó, lihegő fiúk némán szemügyre veszik és kikerülik rendre, aztán felugrik és sikongva, kendőt lengetve utánuk rohan, „hé! az anyátokat, ne hagyjatok itt… várjatok meg…”

Sok mindent figyeltem meg a kis színházi kukkerrel. Ezeket a hangulataimat jóval később értettem meg. Akkor, ott néha csak valami kis hiányérzetek gyötörtek. Mi a fenének kellett eljönni, hetediknek! Egy kis ki tudja miért? Egy hátha ürügyén? Miért kell valami stupid kis szórakozás, mikor soha semmire nem elég az időm! Az olvasás restanciái, a töprengés, firkálás, gyűjtemények rendezése s egyáltalán a papíros-ceruzás munka imádata, amennyire csábít annak empátiája, hogy hogyan is éltek előző korok tudósai. S akkor egy kis ricsajos kirándulástól, máskor egy zenés filmtől váljék majd befejezetté az estém? Ugyan!

Ilyenkor holtbiztos, a Sanyibáttyánál sikerrel kikelt aszkéta-gének kopogtattak az én tojáshéjamon; szerencsére nálam alaposan eltévesztették az ajtót. Vajon változik valami, ha akkor, 1912-ben, hirtelen holmi kikerülhetetlen rokolya, rámenős menyecske egyszer csak elállja azt az utat, mely így túl egyenesen vezet az értelmes munka megízlelt dicsőségébe s az egészen értelmetlen halálba?

 

*

 

Mentegető madártávlatok! Lám, a technika története is milyen bátorító, jóhangulatúan jámbor a maga egészében; csak közelről, egy-egy Dickens-, Zola, Gorkij-figura szintjén olyan borzasztó, éppen akkor és éppen ott. „Nekem való idő, csak én ne lennék benne!” mondogatná Legendabácsi.

A technika ugyancsak felpörgette a világot, az optimista szerint a XX. században aztán majd minden szépen a helyére kerül. Ha nem jön közbe valami! Persze jöhet közbe ez-az, bármi, hiszen az alapelv világos: ront vagy javít, de nem henyél…

„Alulírott, Bojtor János alsóbölkényi lakos, születtem 1891. III.8-án ugyanott. Apám, Bojtor András útkaparó, anyám, Kiss Mária. Szüleim házánál nőttem fel, hat elemiosztályt jártam a községi iskolában, 14 éves koromban apám meghalt, anyám még azon évben férjhez ment, mostohaapám nem tűrt meg a háznál. 15 éves koromban dolgozni kezdtem a Görgény-völgyi vasút építésénél…”

De itt egyelőre még a Vasúttársaság vezérigazgatósági ülése folyik. Hogy stílusosak legyünk, az 50 láb hosszú és 18 láb széles gyűlésterem a palota első emeletén van; korabeli pompa és puritán ízlés a legnagyobb elegancia összhangjában sugárzik illetőleg homálylik, aszerint, hogy a kinti szeles-napos április éppen felleget fúj-e a nap elé. Közvetlenül mindez nem látható, mert ólomba-rakott matt ablakok képezik, kissé ónémet hangulattal az utcai falat, nehéz zseníliákból készült függönyökkel, melyeket most zsinórok tartanak féken, mintha csípőre tett kézzel Brunhilda-méretű nemtők állnának szolgálatkészen. Fényezett teakfa-borítás a falakon, fölötte a fogasok faragott öklein a fényes fekete cilinderek s a fénytelen keménykalapok; faragott hátú karosszékek a középen T-alakban álló két hosszú tárgyalóasztal körül. Egy félórát késtünk. Az urakat az imént igazán felajzott vita kellős közepén hallgathattuk volna le. De ez az összefoglaló beszéd sem érdektelen.

„…és az emberiség történetében a materializmushoz vezető út éppenséggel nem új, kérem tisztelettel. Azonban új az, hogy ezúttal a tömegeket hatja át, és hogy ennek uralomra juttatására törekednének is, ha egyszer sikerülne feldúlniuk, vagy reformálniuk az állami és társadalmi rendet. E folyamat okai nagyon bonyolultak. Mikor azt hallgatja az ember, hogy gyakran egyazon lélegzetvételre miként nevezik korunkat a materializmus és a vasút korszakának – itt hatásszünetet tart a Társaság fiatal ügyésze, a kor szolgálatos jogtudorzsenije, aki minél jobban megszokta, annál jobban élvezte és visszatükrözte, szárnyalásával mintegy jutalmazta vagy meghálálta az ilyen igazán feszült figyelmet –, azt kellene hinnie, hogy az uralkodni kezdő materializmus kizárólag, vagy igen nagyrészben napjaink szédületes közlekedési eredményeinek hatására vezethető vissza!… Kétségtelen, uraim, hogy ez a feltevés nem talál oda, ahová céloz. Azonban az eszmetársítás nem mentes minden jogosultságtól…”

A tetszés izgalmának kis fészkelődése, moraja, mély egymásranézések, bólogatások s hófehér kecskeszakállak emelkednek újra abba az irányba. Egy pápaszem koppan még valahol az asztallap végtelen tükörén, aztán csend.

„Hogy mi fog keletkezni a társadalom demokratásodásából és a materializmus terjedéséből, rejtve van előttünk. A társadalom demokratásodása ugyanis párhuzamosan halad erkölcsi téren az alapmaterializmussal. Az utóbbi megszorítás arra céloz – harsogja az ambíciói szerint az elméleti vonatkozásokra is fogékony elme, aki nemcsak a sorsnak, hanem saját ízlésének is nagyon hálás tudott lenni, hogy nem afféle tárgyalótermekben, hanem effélékben adatik fellépnie –, hogy nem annyira a materiálisnak jelzett filozófiai világnézetre, mint inkább a gyakorlati materializmusra gondolunk, amely szintén az anyagnak elméleti felfogásából származhatik ugyan, azonban olyanok gondolkodásán és cselekedetein válik uralkodó felfogássá, akik a metafizikai szemlélődéssel nem szoktak bíbelődni…”

„…Miután ez a munka befejeződött a Herbus-féle fűrészüzemnél kaptam helyet. Aztán szolgáltam egész 1908 nyárutoljáig, mikor már nem bírtam tovább az éhezést egy dúsgazdag szásznál, megszöktem, csendőrökkel vitetett vissza, béremet nem fizette ki, sőt pénzbüntetést is én fizettem. Ősztől már a Müller-féle gyárba jártam, hol reggel öttől este hétig dolgoztunk. Itt ért az első világháború kitörése, mikor én is bevonultam katonai szolgálatra, a szebeni 22-ös egészségügyi osztaghoz; 14 október közepén vittek ki az orosz frontra, honnan 1915. május végén kórházba kerültem, onnan vissza Szebenbe. Augusztus közepén egy 32 emberből álló csoporttal Ausztriába vezényeltek, Stendhal bei Pettau Lukowacz-nevű tartalék-kórházba, hol aztán voltam ápoló, küldönc és tisztiszolga. Itt ismerkedtem meg a szociálizmus eszméivel…”

„…Valóban uraim, a mai közlekedés hatásai érezhetők a nyilvános társadalmi állapotokon is, mégpedig kétféle módon: a kor technikájában, mely a kényelem világa felé ragadja magával szinte megittasultan az emberiséget, s a kor szellemében gyökerező ama irányzaton, mely nem csak arra törekszik, hogy az állami alkotmányban érvényesüljön, hanem áthatja az egész társadalmi életet. Ebben a tágas értelemben viszont ez az osztálykülönbségek egybekeveredését, a kapott előjogok és az öröklött különállás megszüntét és az egyediség korlátok nélküli érvényesülését is jelenti! – Miközben finom zsebkendőjét kétszer a homlokához emelte, lopva az asztalra kitett zsebórára pillantott s megállapította, hogy még csak 12 múlt 7 perccel. A zsebkendő eltűnt, s ugyanolyan puhán, szinte suttogva vette fel a beszéd fonalát: – Tagadhatatlan, uraim, hogy az emberi fejlődésnek ezen iránya idősebb a vasútnál és a telegráfiánál, tehát nem ők mozdították elő keletkezését; ámde éppen annyira tagadhatatlan, hogy legalább annyira hatalmas segítséggel szolgáltak hozzá, mint a kötelező iskoláztatás, általános hadkötelezettség és általános, közvetlen választójog. A vasutak egyformán bánnak utasaikkal; mindnyájan egyazon rendnek és szabályoknak vannak alávetve. Legyen bár a legelőkelőbb és leghatalmasabb úr az az utas, ő sem határozhatja már meg az indulás vagy érkezés idejét, az utazás sebességét, a megállások tartamát. Természetes ugyan, hogy a legtöbb európai vasúton különböző kocsiosztályok vannak, ámde ezen csak árban különböznek egymástól, s aki egyszer jegyet váltott, beleül a megfelelő bocsiba, s akár tetszik utitársainak, akár nem, joga van ugyanarra a bánásra, amelyben az osztály többi utasai részesülnek…”

„…18 január végén marhavagonban az olasz frontra vittek; itt ért az Őszirózsás forradalom. Akkor hazajöttem, tizennyolc december elején kezdtem dolgozni a porondi Foreszta fűrészgyárban. Itt 1919 tavaszán kezdtünk szervezkedni, tagja lettem a szocdem pártnak.”

„…Talán még jobban felötlik a jogok és bánásmód egyenlősége a nagyvárosok közlekedésében, ahol minden rangú és rendű utas, tekintet nélkül egyazon padon és egymás mellett ül. Félre nem ismerhető, hogy a különböző állásúak gyakori összekerülése alkalmas arra, hogy kivált az alsó osztályúak felfogásában a rangbeli különbségeket megszüntesse, sőt nézeteikben ilyetén egyenlő elbánást követelő változás egészen más téren is érvényesülni törekszik, mint ahol az unszolatot kapta…”

„…1920 elején kötöttük az első kollektív szerződést, ugyanezen év nyarán még vagy háromszor kötöttünk szerződést, de mind rövid lejáratút, ugyhogy a munkásságot mindig becsapták Ungár, Gangu, Banciu szocdem titkárok. Az október 20-as sztrájkot Banciu kellett volna levezesse, de félreállt. Utána Tamási, Bartha következett, míg 1922 nyarán megalakítottuk a kommunista pártot Porondon, melynek megszervezésében én is résztvettem és melybe saját meggyőződésemből léptem be. 1924-től kezdve illegalitásban dolgoztunk…”

„…Igen, uraim, a vasutakra támaszkodó nagyipar amiképp termékeiben a tömegek fogyasztására számít, úgy előállításuk végett is annyi munkást toborzott össze, hogy némely helyeken már belőlük kerül ki a dolgozó rétegek többsége. Az ipar sikereiből munkájuk becsére betekintést nyervén, munkásokban hatalmuk tudata is felébredt. Ehhez járult a közös célok követelésére való szövetkezések lehetősége. Mármost hogyan váltak ezek legközelebbi céljuk: a munka becsének jobban megfelelő bér elérésén, a testi erő idő előtti kimerülésétől eredő egészségrontásnak biztosításán kívül, a társadalmat alapjában megváltoztatni célzó törekvésekké, lassanként politikai párttá, amely minden előrelátást meghaladó kiterjedéssel gyarapszik számban és erőben, az már szemünk láttára történik…”

A továbbiakban a szónok, a megfigyelhető fészkelődést, köhintést elértvén, rövidre fogta. 1906, április 15. volt. Az idő méltóságteljesen telt. Percenként. Retorikailag kifogástalan lélegzetvételenként és a belefáradás sóhajaiként. Szerencsére az ebédszünetig más napirendi pont nem volt hátra. Majd rendőrfőnök korában is, erre a délután 1-ig végzett „titáni munkára” emlékezik vissza legszívesebben. A „korszak legszebb beszédére”. Kár, hogy csak tizenhét vén szamár hallgathatta végig!…

„…Mint a pártnak tagja az egységes szakszervezetnek és a Városi és Falusi Dolgozók Blokjának is tagja voltam. 1934 februárjáig dolgoztam a Foresztában. Ezalatt az idő alatt voltam bizalmi férfi, tárgyalóbizottsági tag bértárgyaláson, szervező. Résztvettem titkos gyűléseken, harcoltam a munkásság jobb megélhetése érdekében és az elbocsátások ellen, részvettem az összes sztrájkokban, amik ezalatt az idő alatt lezajlottak. 1926-ban egy választás alkalmával megvertek a csendőrök, elestem, megrepedt a gerincem. A kezelőorvos nem ismerte fel a bajt és így a hátgerincem tönkrement”…

 

*

 

Özvegy Szabados Ákosné a nagy íróasztalnál levelet ír az ablaküvegen lefutó eső szürke fényében „…A fiúk is jól vannak, szépen segítenek azon igyekezetemben, hogy az értük hozott áldozat, fáradság kárba ne vesszen, s emberré váljanak” – írja abban a levélben s anyai szívének rebbenésével figyeli, hogy ugye nemcsak Sanyira s Ákosra gondolva érezheti ezt? Az előbb sírásban tört ki s arcul legyintette azt a nagyszájú Joskát: napok óta agyonidegesíti a kitudja hol felszedett szavajárásával: „Hát igen, különbözik, mint egy velencei gondola egy kieli hadihajótól” mondja rá mindenre, bármire, mások beszélgetésébe is belekottyantja minduntalan, annyira tetszik neki, és utóvégre mi nem különbözik a másik dologtól ezen a világon! Még egy anya kotlóalja is, gondolja nemritkán mélabusan, de most nem tudja mi történt vele, valósággal rikácsolta, hogy „Egy ideje el vagytok kanászosodva!” – amióta szegény apátok… folytatta volna, de lenyelte, inkább bevette magát ide, Ákos íróasztalához. Most odakinn is csend van. Nagy csend. Szegény jó Ákos, ő ugyan el nem nadrágolta egyiket sem. „A szemed sugarán keresztül fogni őket”, oktatta őt is a legelején, mikor még csak kettő-három volt, eszébe nem jutott, hogy egyéb szigorúság is van a világon. Különben is egy férfi jellemét nem szabad megtörni, türelemmel bontogatni kell, mint valami mikuláscsomagot, amit véle is kapott a család, mondta ellenállhatatlan pátosszal, hogyha nem vigyorgott volna kópésan hozzá, Memus neveti szembe. Így csak együtt nevettek, egyre megilletődöttebben, ahogy a fiúk szaporodtak, de a nevelési gondok nem jelentkeztek. Ez nyugtatta meg egyébként őket afelől is, hogy különösebb baj egyikkel sem lesz talán, s bizonyára nincsenek is elkényeztetve túlságosan. Túlságosan nem is voltak. Ám az összképet illetően, óhatatlanul az első mintadarabból indultak ki. Márpedig Sanyibáttya, „az más” volt kicsi korától, nem is a komolyságra, komorságra való hajlamot, nem is a túlságosan eleven felfogást, hanem az illedelmet illetően.

Ma sincs nagy baj még, csak ki tudja mi is van már. „Nem jó ez így! időként mindent megcsinálsz helyettük, máskor meg szidod őket” – ezt már Ákos-tata gyakran jegyezte meg. „Az arányok szívecském!”… A válasz is nagyjából változatlan. Ami az értelmét illeti: „Igen, minthogy ötvenszer mondjam nekik, megcsinálom magam…” Csak a hangsúlya más. Fáradt, tanácstalan. Hol van már az a határozott asszonyka-anyácska, aki az ő hét férfiből álló magánhadseregével bevehetőnek tartotta az élet minden bástyáját. Őszintén elbizakodottan. Még csak egy gránátos dőlt ki, a nagybajuszú, legöregebb, de ettől úgy elment a kedve az egész kedves operett-katonásditól, hogy csak azért nem sírt többet, mert egyre kevésbé bujhatott el a fiai elől. Mintha összebeszéltek volna. Valamelyik folyton ott lebzselt, még a konyhában is. Igaz is: amit Ákos-tata eddig nem alkart, kiadták a három földszinti szobácskát. Hiszen még mindenünk megvan, nyöszörgött, szűkölt a töprengés elfojtott zokogásba fulladó álmatlan éjszakáin, de megingathatatlan nyugalommal bonyolította le az új jövedelemforrás ügyét.

– Majd, ha megnősültök visszavesszük! – mondta a döntéshozatal napjaiban többször is a szótlanul hurcolkodó, költözködő gyermekek előtt, és valóban gyakrabban gondolt már ilyesmire, mint valami kitűzhető új határidőre, amikor… amikor megint változni fog valamiben az életük. Ám arról, anélkül hogy részletezte volna magában, csak egyetlen alternatíva tanyázott elképzeléseiben: a fiúk természetesen mind itt maradnak, mellette s egymás közelében. Mint jó testvérek. Késő öregkorukig, de addig mindenesetre, amíg ő Ákosa mellé nem költözik, fel oda, valahova a kakasvárosi kolónia mögötti temetőtetőre, azokba a szép ősi sírokba.

– Ne lélázz – szólt rá valamelyikre, akármelyikre ilyenkor, amelyik feltűnt a közelében, akár a gyermek jött át a szobán, akár ő bolyongott, mint valami öregedő s időnként igazán nem egészen épeszű Ofélia, akit csak a rendkívüli kötelességérzet köthet már az élethez, egy haraghoz, bosszúhoz, csakazértis-megmutatom-énhez hasonló dacvegyülettel. Mint minden tiszta lélek, aki ezen a szörnyűségen átmegy, meg volt győződve, hogy ha nem volnának a gyermekek, ő is vele halt volna.

Ezekből a hónapokból a döbbenet és együttérzés levelezésén kívül, alig van kézzel fogható segítséget felajánló szó is. Pedig jönnek-mennek a levelek, előbukkannak a legtávolabbi rokonok is, a messze sodródott barátnők, barátok, befolyásos ismerősök. Cégek és iskolák felé, felől jönnek-mennek a borítékok; árjegyzékek és álomoszlató válaszok csusszannak bele a postaládába. A fiúk, akiken elharapózik a bélyeggyűjtési láz, épp olyan izgalommal lesik a postást és egymás kezéből kapkodva a reggeli újság lapjai közé keveredett leveleket, néha majd széttépik, mire felviszik a mamának.

Utolsó éveiben, ugyanannak a háznak egyetlen szobácskájában Memus ölébe ejtett kézzel üldögélt abban a kora délelőtti órában, mikor ennek a postás bácsinak százegyedik utóda, egy rózsás arcú román fiú hordta ajtóról ajtóra a nyolc-kilenc lakónak az újságokat, leveleket. Memus akkoriban már főleg a halálozási rovatot böngészte, dupla szemüveggel, melynek szárait apró rongytekerékkel tette puhává, egyiken még gumi is volt, hogy ne csússzék le folyton a másikról. Egyszer, mikor a postás beadta az újságot, Memus tréfásan megfenyegette, ejnye neki sose hoz levelet is, hát mit csináljunk, ha nem írnak, mondta a postás a maga harsány stílusában, de másnap a helybeli új postát ábrázoló, elcsúszott színekben nyomott képeslapot hozott, viruló tulipángruppokkal a kép előterében, és kópés mosollyal, titokzatosan behúzta az ajtót. „Drága nagymama, állt a lapon ügyetlen, piros színű golyóstollal írott betűkkel, jó egészséget kíván Magának a postás”…

Egyelőre az Ákos ügyében jött meg a válasz. „Az én falumban nem terem virág, jelenti nyíltan Balogh Albert körjegyző, az egykori táncos hajdani bálokon. A közigazgatási (jegyzői) pálya egyelőre elég kétes remény a kedves fia számára, mert az aljegyzői állások egyelőre megszűntek és most napidíjas írnokokat fizetnek a községek pénztárából. A jegyzői tanfolyam afféle közigazgatási főiskola lesz, úgy hírlik. De mindez még nem biztos, esetleg kormányváltozás megint mindent fenekestül felforgathat. Ha gondolják, hogy jó lesz, hogy Ákoska mégis csak közigazgatási pályára jöjjön, én nagyon szívesen leszek a segítségére, de ami hely nálam most van, annak javadalma zsebpénzre se igen lesz elég. Azért én azt ajánlom, hogy tanuljon a gyerek, amíg az érettségit le nem teszi, mert manapság itt nálunk hiába, érettségi nélkül nem ember az ember. Az én nézetem szerint sokkal jobb volna, ha valamely produktív pályára irányulna, mert tapasztalatból mondom, a hivatali pálya csak nyomorúság. Ma bármely iparos jobban keres, mint a hivatalnokok, azonkívül szabad ember és nincsen előírva minden lépése.”

A tavasz, a nyár, az első árva esztendő sok változást megérlelt. Ákos leérettségizett és nagy szerencsével segédfogalmazó lett a városházán. Amit keres, az valóban egyelőre zsebpénznek elég. Tibor a kereskedelmiben megbukott, amit apja halálára fogtak kis jóindulattal, Lajos is, Tamás is még ezt az évet végzi a gimnáziumban. Egyedül Márk, aki mindeddig osztályelső, fog járni jövőre is. Komor kis eminens, s a legvehemensebb bélyeggyűjtő. Ki emlékezne helyettük ezekre az évekre? Márk csodagyermeki komolysága, a majdan évtizedeken át vezetett napló „…Csakhogy nagyon rosszul állunk most pénz és ruha dolgában és ezért mindegyikünk az iskola végeztével munka után látott. Még az iskola be sem végződött és máris délutánonként lejártunk az egylet kertészetébe; ez úgy két hétig tartott, akkor bevégződött az iskola, ahonnan a többiek is elég jó bizonyítvánnyal kerültek ki az idén, a sok szomorúság dacára. Az iskola végeztével, még vagy két és fél hétig jártunk a kertészetbe, ekkor a kertész kijelentette, hogy nincsen pénze. Ez a kertész, Bonczhidai nevezetű, most vette át a kertészetet adóssággal. Most már Joska elment a vasúthoz dolgozni, Kugler a sörgyárba, de Kojót még kevés fizetéssel a kertész tovább dolgoztatta. Pár hét múlva a munkavezető kijelentette, hogy csak állandó munkásokat tart meg, és egy pár szegény diák a nagyjából (még egy kisebb küldönc volt ott velük) pénteken kikapták a fizetést. Ez volt az első keresetünk, Memus sírt is miatta, de nem azért, mivelhogy kevesellte. Kugler közben rátalált a Bethlen utcában egy festőre, kinek egy pár osztálytársa már festett. Oda mindenikünket befogadták, és én is elvállaltam 35 szekértábla festését. Ekkor Joska is hazajött a vasúttól és így aztán ő meg én vonalaztuk, Kugler és Kojó festették, és evvel egy fél hónap alatt 130 táblával végeztünk. Ezalatt én is megtanultam a rondbetűvel való írást pemzlivel és nyugodtan elvállaltuk a festőnél 4 község szekértáblájának megfestését őszig. Közben Joskát visszahívták a vasúthoz. A pénz azonban a nagy drágaság miatt mindig elmegy élelemre, de csináltattunk azért egy-egy pár cipőt és egy rend nyári ruhát, most pénzünk nincs, de van Memusnak adóssága elég…”

 

*

 

Tibor-Kojó mai fogalmaink szerint az az izompacsirta, aki tizenhét évesen ölbe kapja a bátyjait is. Kedvenc tantárgya a torna természetesen, nem a matematika, sem a történelem. Ő az, aki legtöbbet időz frizuráival a tükör előtt. Az, aki egy szép napon égszínkék nyakkendőt kezd viselni, mint Kuncz Aladár. Az emberi hiúság teteje persze úgysem ő, hanem I. Ferenc francia király, aki olyan szép volt, hogy megkövetelte, hogy nyilvánosan öltöztessék, vetkőztessék. Viszont Tibor is szemrevaló suhanc. Ama mindig-skatulyából-húzták-elő-típus. Ő az, aki bármilyen körülményben (értsd éjszakázás, báli rumli) is friss marad, nem hervad, nem koszolódik. „Hű de patetikus dolog!” ez a szavajárása.

Lajos is szép fejű, de gyorsan izzad: ő a másik izompacsirta, csak sajnos „koszolódik”; és elálmosodik, ha két oldalt olvas, vagy nem ő a társaság közepe. Mikor tizenöt telén bekövetkezik a családban a teljes összeomlás: Sanyi elesett, Ákos eltűnt, s megszületőben a kis ártatlan, Péter, a zabigyerek is, Joska életében talán először kifogástalanul derék fiú: odaáll anyja elé s az első valóban számottevő keresetet leteszi csendesen a konyhaasztalra, hogy legyen miből taníttatni a Pincsit. Valamilyen régi pillanattól kezdve egy életen át Tiborral rivalizál. „Pedig puhány”, mondja rá mindig megvetően és évtizedek múlva nem átallja azt állítani, hogy őt miatta nem taníttatták tovább.

Igen, vannak emberek, akik nem tudnak várni. Ezeknek állandóan kell valami, hogy a felszínen érezzék, tarthassák magukat, mert nincs olyan kitartásuk, hogy a legbiztosabb cél is, puszta reményeivel eltöltse, fenntartsa őket. Ezeket persze legkönnyebb kifizetni, rászedni, leszerelni, eltérítni valamivel, ami nem volt bekalkulálva ugyan, de máris kézzelfogható.

Ők ketten ebben hasonlítanak. A természet átugrotta őket az új Szabados-nemzedék szerelésekor: a hat fiú szimmetriatengelyében úgy látszik megpihent egy kicsit. Mert Tamás már megint maga a „természetesen” adagolt emberi energia, olyan emberi szervezet, aki mikor ébren van, nem lankad, nem álmodozik el egy unalmas szellemi élménytől sem (utazás, olvasmány, beszélgetés) soha; s ha a körülmények úgy hozzák, hogy, szokása ellenére valami kellemetlenségbe keveredik, például hogy lépést tartson a társasággal, ő is felönt a garatra majd legénykorában, akkor eltűnik szépen s hogy kijózanodjék, a hűs éjszakában körbejár a fák közt egy parkban. A háromszáznegyvenedik kör után megszólal egy padon egy néma szemlélő, egy hajléktalan, aki ott húzta meg magát éjszakára, állítólag a hajnali vonatra várva, hogy ő ilyet még nem látott. Ünnepélyesen bemutatkozik, őszintén megszeppenve, hogy a két szemével látta: van ilyen! Így szerezte például egyik leghűségesebb barátját, Kallikot.

Sanyi is itthon volt két napig, csomagolt az angliai út előtt. Még a búcsúölelést is olyan férfias-tartózkodón, méltóságteljes bájjal csinálja. Minden jól áll neki, talál hozzá. A csíptető is az orrán.

A kicsi csak felpillant rájuk, legyint magában és lefesti őket a naplójában. Nincs humora. Jeles és kitűnő osztályzatai vannak. És ő az egyetlen, az utolsó, aki együtt sírdogál még az anyjával, mikor valamiből (miből nem) felbukkan minduntalan a családfő drága emléke.

Ennyi lassan házasulandóvá cseperedő árvafiú persze még mindig előnyösebb, mint félennyi férjhezadnivaló árvalány.

„NE ÁSSA MEG a boldogságának sírját elhamarkodott nősüléssel, s ne essék kétségbe a nő sem, hogy még nem tudott férjhez menni! APRÓHÍRDETÉSEINK KÖZÖTT a HÁZASSÁG rovatban minden férfi megtalálja azt a nőt, akivel boldog lehet, s minden nő azt a férfit, aki boldogíthatja!”… Memus megriad, mikor Ákosnak az íróasztalra csapott rendetlen papírhalmait összeszedve, ott találja ezt a piros ceruzával bekeretezett hirdetést, s figyelni kezdi a fiát, az itthoniak között most a legnagyobbat, aki, észre sem vették és lassan húszesztendős fiatalúr lett, forró vérű, mint az apja, fogai közt szórakozottan egy fogpiszkálóval olyasmiket dúdol, hogy „Nyáron a párom egy vadevezős…” Azt számítgatja, hogy a héten kétszer is kapuzárás után jött haza, italozik, szívarozik, lehet fehérnépezik is. Egyelőre nem szól bele; úgyis képtelen lenne afféleképpen adni ki valaha valamelyiknek is az utasítást, mint az egyszeri anyós, hogy „ha már muszáj, Pali fiam, lovat nősülj, mert az nincs a háznál?”

Elmúlt a gyermekideálok boldog ideje, amikor még a legfőbb izgalom tárgya, hogy Jucika erre jön-e haza az iskolából, s a megszervezett többi testvér, vagy barát kis szolidaritása egyengeti az utad felé: lesik hogy melyik sarkon fordul be, intenek, ha közeleg, s úgy rendezik mintha véletlen volna, pedig ha kell egyetlen trappolással megkerülik a háztömböt is, hogy szembetalálkozhassanak, a hátukon csak úgy zötykölődik a holmi az iskolatáskában, hogy a tolltartóban mind kitörik a hegye a ceruzáknak.

A szerelem a fajta felé szimatoló honvágya a fiatal egyednek. Nyári vasárnap délutánok, mikor a fél város felkerekedik, a család kimegy a zöldbe. Sokan fürdenek a folyóban, fenn a bereknél, jóval fennebb, mint ahogy az első gyárakat eléri s emberderéknél vastagabb csövek merülnek havasi vizébe. Mindenki ott van ilyenkor. A nagyobbaknak már van szíve választottja, függetlenül attól, hogy a kislány tud-e már róla, vagy sem. S aztán vannak az olyan facér alakok mint ÉN (Tibi, Lajos, Tamás stb.)

Meddig maradjon egy férfi a családjával egy pokrócon, hordja a hűteni tett szódásüveget a papa parancsára, engedelmesen odasompolyogjon a mama rendeletére: „ebédelünk!”, s honnan kezdve dirigálhat már a szíve neki? Ha bármit észrevesznek, a megszégyenítő csúfondárosság mindent megkeserít. Vagy megszégyenít az anyámasszonykatonája látszat. Jobb titokban epekedni. Meleg bársony a víz, a por, nem lett hűvösebb az este sem. Itt-ott szedelőzködnek, indulás hazafelé, mi is felkerekedtünk. Óvatos ágaskodás: őt (őket) nem látni már sehol. Lesétálsz a vízig, kavicsokat szöktetsz, valamilyen ürügy a lemaradásra. Egy kiáltás, értem kiáltanak. A lejtőről megint visszapillantok, de sehol! Akkor biztos már korábban elindultak. Más úton akarom utolérni. Lihegve ügyeskedem a visszacsapódó ágak közt, mint valami bekerítést végrehajtó seregrész. A szívem a torkomban: ott vannak. Valamiért megálltak… De csak elhaladok előtte, karnyújtásnyira, ennyi az egész, jóformán oda sem merek nézni. Marad az álmodozás. Ez a szerelem!… „Te hol voltál?” hívja fel rád hangosan a figyelmet az a hülye kis Pincsi. „Elhalgass!” sziszeged fojtottan, és nem sejted, hogy ő a naplója lapjain már nem is találgat, mindent tud, veled álmodozik. Jövő hónapban tölti a tizenhármat.

Villámok cikáznak a nyitott ablakon túl, a havas felől a forró éjszakában. A szél a függönyt lágyan rángatja, mint valami illatos kis hálóinget. Vajon milyen a hálóinge, képzelegsz és hallgatod az egészségesebbek szuszogását. Normális ember ilyenkor alszik, reggel be kell menni abba a hülye műhelybe, boltba, faraktárba. Nem szívott meg eléggé a nap, a víz? Igenis mérnök leszel. Híres színész. Operaénekes. Író. Tábornok. Hogy sírna, majd, ha miután elestél, kiderülne, hogy egyetlen nagy szerelmed volt ő!… Igenis, elmész Amerikába, és halálra keresed magad. Milliomos leszel és akkor egyből megoldod a kórházalapítást itt Porondon. A kórház falán fekete emléktáblád lesz, arany betűkkel. Férfias babérok. Bárki bármilyen eszmei dicsőségben részesüljön valaha holtan, annál nagyobb jutalmat élvez az a legnévtelenebb fiatalember is, a legutolsó napszámos, aki valaha is a jövőben egy ilyen lányt, mint Manyika (Vilmácska, Adélka) az akkori fehérneműiből kibont, szép lassan, meztelenre.

 

*

 

Megvannak a nevezetes zöldtintás levelek is. Mind a három. 1912 kora őszén, hogy a kereskedelmiben oly gyászosan végződő iskoláztatásnak valami hasznát mégis lássa a család, Memus arra gondolt, hogy valami tisztes kis boltot lehetne nyitni Tibornak; esetleg az Amerikába szakadt sógorék segíthetnének. Fialáék néhány levélben már céloztak rá, hogy ott nem maradnak örökre, hanem szívesen hazajönnének, egyszer, valaha, mikor itthon méhészkedésből számítanak meggazdagodni. „Június 11-én kelt soraitokat örömmel vettük – írta nekik Memus. – Mindenesetre meglepőnek tartom, hogy mikor a mi fogalmaink szerint Amerikában a méhészet jövedelmezőbb lehet, Ti akkor a Maros mentére akartok visszatérni méhészkedni. De hát az ottani viszonyokat ti személyes tapasztalatból ismerhettétek meg s annak igazán szívből örülök, hogy a hazai földet bár méhészeti szempontból többre becsülitek, mint Amerikát…”

„Kedves Herminka néném és Henrik bátyám! Egy pár sort én is küldök a mama levelével. Köszönjük, hogy leveletekben mindnyájunkról megemlékeztek – egészíti ki Tibor. – Ne vegyétek rossznéven, drága keresztmama-keresztpapa, a múltkori levelem, mert igazán csak úgy írtam meg mindent, mint ahogy tényleg állnak a dolgok. A mostani leveletekből örömmel értesültem, hogy nem adjátok át magatokat annyira a honvágynak, mint ezelőtt. Ezt helyesen teszitek, de az sem ártana, hogy ha lehetséges, valami könnyebb foglalkozást űzzetek, mert bíz’ az a gyári munka hamar megemészti az ember szervezetét. Ha már arról van szó, oda, egy olyan helyre én volnék jó…”

Fialáékkal, akik már 1902-ben kivándoroltak, a laza kapcsolat Ákos-tata halála után erősködött. Annak a szomorú esztendőnek a végén jelentette Herminka, megfelelő visszafogottsággal az örömhírt, hogy nagy későre fia született (Fülöp, aki ugyebár nem volt még soha a családban, semelyik ágon!). Ákos idejében, a sátoros ünnepeken váltott kártyákon kívül nemigen váltottak levelet, ki-ki gondolt, amit gondolt, idehaza például nemritkán tartották Fialáékat fösvényeknek, akik még, bár a látszat kedvéért, egy ajándékcsomag küldésére sem szánják el magukat. Azóta alaposan tisztázódott a helyzet, úgyhogy bármelyik fiú a maga levélrészével bennfenteskedve kérdezheti „Henrik bácsi még mindig a vasgyárba jár? Hány órát kell ott dolgozni, mert itt már a nyolcórás munkaidőt kiharcolták a gyáristák.” Kelet-Európa felvág Amerikának. „A méhek nálunk elég szépen állnak, másoknál majdnem mind megdöglöttek, így például Szöllősyéknél 28 családból 12 lett, pedig azt nem költöztették. Nekünk most van 2 erős kas méhünk, az idéni raj elpusztult, és még maradt 3 kaptár, az összesen 5. Ennyi megmaradt Rózsa bácsi és a felesége, a púpos Jolán néni kertjében a temető alatt. A gondos ápolás folytán kapott anyám is 25 kgr mézet, ez is sokat használt, javítani a kosztot, ebből még maradt vagy 6 kgr tavaszra…”

Az üzletből aztán nem lett semmi, amit a sógor idehaza befektetett volna, nem volt elég az induláshoz. „Az említett angró-üzlet jó volna 5–6 szerény életű családtag fenntartásához, ha azok mind az üzletben dolgoznak és nem jellemtelenek egymáshoz; azonban amit írsz, kedves Henrik bácsi, azzal nem lehet kezdeni semmit. Hermina néném ismeri itt Porondon a volt Bajai-féle boltot, hát a napokban számítgattuk a mamával, hogy lehetett benne kurrens cikk 50–60 liternyi bor, fél mázsa cukor, 20–30 liter szesz s vagy 30 vegyesital, aztán rizs, dohány és sok limlom, apróság, ami kell. A leltárérték, plussz az évi házbér jókora összegre rúgott mégis. Ezt mindenféle felszerelés nélkül kell érteni, mert asztalok, polcok, üvegek, mérlegek, az üzleti berendezés, ezek mind leltári értéket képviselnek. És az a Bajai-féle üzlet csak szatócs és kocsma, egy efféle újabb nyomor lenne csak reánk nézve, így nem mehetünk bele. Tudom, jót akarsz, de Memus azt mondja, elmúltak a régi jó idők és most sok pénzért kicsit lehet venni” – válaszolta az ifjú szakember, akinek ekkor már biztos kilátása volt, hogy alkalmazást nyer egy abrudi kereskedőnél. Ez csak Memusnak volt kínzó gondolat, Tibor szívesen vágott bele pár hét múlva élete első nagy kalandjába. Mert sajnos az lett. Amint a nevezetes és zavaros zöldtintás levelekből kikövetkeztethető.

„Abrud, 1912. XII. 13. Tekintetes özv. Szabados Ákosné úrhölgynek, Porondra. Tisztelt Asszonyom, folyó hó 13-diki téves keltezésű levelét a mai napon, 13-dikán átvettem; amelyre a következő választ adom. Nekem ez nem dicsősség, amikor egy jól ismert család nevét kell ennyire pellengérre állítanom, pláne földiek is vagyunk, hiszen ha én tudtam volna, hogy kivel állok szemben, én esküszöm, hogy soha senkinek a jónál egyebet nem tettem, éppen úgy a kedves fiával is csak jót akartam, nem úgy mint ő velem, ez kérem a soknál is több, még útiköltséget is adtam neki, hogy ne mondja azt Porondon, hogy Platt rossz ember! én Ember Becsülő vagyok és nem az a számításom, hogy törvényre menjek, ha kifizeti a kárt, de ha nem, én nem tudom visszavonni, mivelhogy én még veszítettem az életben összegeket, de az efféle vétekkel, már engedelmet kérek, nem szabad kesztyűs kézzel bánni a szakmába, és hogy én az üzletbe fogadjam vissza és hogy ledolgoztassam, arról szó sem lehet, már annálfogva sem, hogy a Bizalom örökre elveszett; és ha neki nincsen meg a pénze rája, kérem, majd összehozzák Kegyedék és ő visszatéríti kegyedéknek, ha minden áron parancsolnak vonatni az ügyet, én azonnal visszavonok mindent, ha a pénzt leteszik; az nem férfi előttem, aki kiviszi az árut és visszaél az ember bizalmával, jóságával és elkótyavetyéli verespataki meg mittudomén hová való kereskedőknek; az ilyen ember vagy kifizeti a kárt, akár ügyetlenségből, akár rossz szándékból okozta, vagy pedig egész életére lehetetlenné lesz, megsemmisül, ami abban az esetben még jobb is, ha később másoknak s a kedves családjának még sokkal nagyobb bajokat tudna okozni! Kérem, én most megírom, mi lenne Vele: ő már eleve eljátszodja, elveszíti az iparjogát, soha önálló kereskedő nem lehet ennél fogva, a nevét minden lap fogja kolportálni és ki tudja még mi fog kisülni, hányan fognak tenni ellene panaszt, feljelentést, kérem komolyan venni az ügyet és ha az a számításuk, hogy kimentsék, kérem elhozni vagy eljuttatni a pénzt és mindent beszüntetünk, ellenesetben nem tudok, kérem a fentieket jól megérteni és fontolóra venni, amíg nem késő, ennek elvártában maradtam szolgálatjára, Platt Ervin kereskedő”

„Tekintetes özv. Szabados Ákosné úrhölgynek, Porondra. …f. hó 29-én vettem becses levelét, amelyben kér, hogy szüntessek be mindent, hát az én részemről én még máma is beszüntetném a feljelentést, de csak abban az esetben tudom, ha megfelelő garanciát tudnának adni, akár ingóban, akár ingatlanban, akár váltó fedezettel 2 jó aláíróval, akinek tehermentes vagyona van, mert ennek ez a rendje, és tőlem már nem függ az egész, már ha segíteni tetszik akarni a k. fián, arra kérem, hogy minél hamarabb történjen meg, ameddig nem kapja szájára a fáma is ezt a mi kis afférünket, mert minden perc kényes, én megértem, hogy nehéz a helyzet, de ilyen esetben még kölcsön pénzből is megteszi az ember, hisz elsőbb a Becsület, azután jön egyéb, lehet hogy nem írok momentán elég tisztán és szépen, de ne tessék rossz néven venni, mivel már éjfél elmúlt és ilyenkor már ki van fáradva az ember keze és álmos is vagyok, de meg akarok értetni mindent, nekem fel tetszett ajánlani egy gépet, az mire jó és milyen motor? csépléshez, vagy mire használják, kérem a bátyám odamegy egy gépésszel és ők megnézik, még ma írok neki is, és ha értékes tárgyalhatunk róla. Nagyon csodálkozom, a kedves fia ma küldött egy levelet, amelyben írja, hogy legyek nyugodt, ezt Aradról írja, hogy őhelyette önök majd elintézik szépen és annak rendje módja szerint a dolgot, én most már úgy írom, ahogy érzem: nem kívánom a senki kárát és ha tudok segíteni segítek, azonban én lássak tisztán, azt hiszem ki lehet velem jönni, ugye nekem is az egész ügy furcsán jött, hiszen én jót akartam tenni vele és segíteni akartam, sőt még arra is gondoltam, hogy szép jövőt biztosítok neki, de mindez a múlté, mivel, ha valaki úgy hálálja meg az ember jó akaratát, arra én nem haragszom, még én szégyellem helyette! Most kérem tehát határozott intézkedést kísérelni meg, módot találni, és ne halogassuk és éljünk tovább barátságban, békességben, úgy mint földiek, igaz hogy én nem ismerem kegyedéket, mivel sokat változott a sorsunk a gyermekkor óta, de ha jól emlékszem mi kegyeddel éppen ketten egy osztályba jártunk a kakasvárosi iskolába, Ürmösi tanító úrhoz. Maradtam a biztos elintézés reményében, kezeit csókolja – Platt Ervin”…

„…Tek. Szabados Ákosné úrnőnek, Porondra. Kelt Abrudon, 1913. I. 13. Január hó 6-án írt levele birtokomban, amelyre tisztelettel értesítem, hogy én személyesen is elmennék kegyedékhez, megjegyzem abban az esetben, ha biztosan tudnám, hogy az alább felsorolt biztosítékokat kapom:

1. Letétbe helyeznének nálam aranyneműt, feltétel melletti kiváltásra az összeg értékéig; amit természetesen visszakapnának lefizetés után, aminek határa legyen 6 hónap;

2. vagy pedig lejáratási váltó, fedezettel, amit természetesen én leszámítoltatnék a bankomnál, amellyel én dolgozok és a váltónak kezesei legyenek tehermentes ingatlannal, amire én széljegyzést eszközölnék ottlétem alkalmából.

3. azt a gépezetet ócskavasként átvenném, ami néhai férje építővállalatából megmaradván, úgysem kell már, addig az összegig, amennyi a súlyának értéke és a többit fedezik akkor váltóval, vagy aranyneművel, ahogy tetszik;

4. ha beleegyeznek, hogy az útiköltséget is fizetik és az ügyvédi költséget is, ami eddig felmerült, ezeket kérem fontolóra venni és kiválasztani, melyik feltétel konveniál jobban, mert nem szeretnék hiába utazgatni, mert én úgyis ráfizetek az egész üzletre, ha itt kell hagyjam a boltot. Az ügyvédemmel beszéltem és ezeket tanácsolta, az ő tanácsa nélkül nem tudok semmit intézni, mivelhogy ő az én jogvédőm, vagy én azt tanácsolnám, hogy jobb volna, ha kegyedék utaznának ide, szívesen látom. Ezzel zárom levelem és kérem szíves elhatározását, hogy miképpen járjunk el, mert én ami tőlem telik, megtettem mindent. Maradtam kezeit csókolva Platt Ervin.” – (lila cégpecsét).

A becsukott kalendáriumból is peregnek el a napok. A becsavart üvegekből is lassan párolog el a tinta. Hol vannak már azok a hivalkodó cégjelzéses, vízjeles levélpapírok, a cégtulajdonos obligát tornája, a napi két-háromszáz meghajlás a vevő felé, a bejárati ajtó feletti ideges csengettyű, a gyarmatáru jellegzetes illattárja, télben, nyárban, a vidéki kocsikerékzörgésben. Megértették egymást annyiból, amennyit papírra vetettek, a beszéd, a szöveg, a szótár többi része fölösleges luxusnak bizonyult ebben az esetben is. Semmi sem pontosabb tehát, mint hogy nincs szó arra, ami Memusban lejátszódott, mialatt végül is ő utazott el, bumlizott négyszeri átszállással a vonatokon, Abrudig. Elúsztak az utolsó valamit érő egykori sziporkázó ajándékok: a nyaklánc, a nagymama-féle medál, az évek óta meghibásodott, de szépmívű antik aranyóra, az ametisztköves fülbevalók, a végső tartalék. Mintha ilyen hamar beütött volna a végszükség esete, pillanata. És velük egyidőben eltűnt Aradról Tibor. Elhallgatott. Elbujdosott. Nyomaveszett.

 

*

 

Szép színe van ilyenkor a fáknak, a háztetőknek. Páráll a kép és diszkréten színehagyott, mint egy régi akvarell. Résnyire nyitott szemmel szűröm a kora tavaszi napsütést, az egykori szökőkút málladozó, kerek medencéjénél megállok, mint akit elkedvetlenít, hogy még mennyi van a fasor végéig. Itt mindig liget volt: a Liget. Mikor még sehol sem volt a város, berek volt. Azóta a folyón túli berkek is eltűntek, beépültek; ahol az égerfák koronáira esténként ezerszámra tértek haza napi munkájukból a fáradt varjak. A liget a folyó hosszában, három párhuzamos sétány, egyedül a középső széles és nyílegyenes. Elején tömzsi, hófehér oszlopaival a Kaszinó. A végén a Pavilon. Hogy ne zavarják egymást, amikor egyik előtt a kerek kioszkban katonazenekar szolgáltat térzenét a sétáló pároknak, másikban az egyleti dalárda próbál, vagy a vasutaszenekar. Őket persze zavarhatja a kuglipályáról bedübörgő közeli mennydörgések kedves moraja, a nyitott ablakon a sörkertből felcsilingelő üvegkoccanás, a vasárnap délután alapzsongása. A pavilon, amely a liget felől emeletes épület, teraszán nagyvendéglővel, cirádás vaskorlát kerítette fő- és oldallépcsőkkel, tulajdonképpen patkó alakú; hátsó két szárnya már kövezett udvart fog közre, mely egybeolvad az idáig enyhén lejtő főtérrel s hétközben mindig tele szénával-szalmával, lócitrommal mint legkézenfekvőbb beállóhely a bérkocsiknak. Itt, egymással szemben, a századelőtől napjainkig a legelképesztőbb boltok nyíltak. Bérelt itt üzlethelyiséget cukrászda, rövidárukereskedő, szíjgyártó, virágárus, órás, úricipész, könyvkötő s kefekötő, s itt volt a város három fényképészműterme közül is az egyik, a „Botár utóda Szabados”.

És mennyi van a fasor közepétől vissza, a hegy felé? Legalább ugyanannyi. Ha kezemben kukker volna, ilyenkor, mikor a lombok nem érnek össze, jobban szemügyre vehetném az egymás fölött emelkedő utcák ismerős házsorait, ám amit kell, így is látom: a liget másik vége ott terecskébe szalad, melynek egyik emeletes ütött-kopott főépülete a Ház. Annak idején az első emeletes ház a téren, a hegy lábánál; hátrafelé az udvar enyhén emelkedik, úgyhogy a kapualj felé célzott tizenegyeshez leállított labda mindig szép lassan el kezdett gurulni, mire az ember nekifutott. Szabados Ákos mégis ebbe a telekbe szeretett belé, mikor tiszta erőből, mint a monostoralapító fejedelmek a freskón, magaelé emelte a makettből épületté növekedő elképzelést, a családi fészket. Igen, ha távolabbról szemléljük, az emlékeimből érzett, őrzött világ közepe valóban valahol ott lehet, a homlokzat magasságában az ablakok mögött, ahol leckeírás közben el lehet bámulni a lemenő nap után, és ami a tananyagból igazán megmarad minden valamirevaló, de annyi mindennel tömött kobakban: az idő s a világ megérzett, beszippantott nagy hangulata – az csakis ide érkezhet s innen indulhat, mint valami mennyei pályaudvaron –, innen Babilon, ide Rodostó, innen a Bastille, ide Róma mennyire is van…

Annyira erőltetem a szemem, hogy a padlásablakok omlatag párkányzatán sütkérező galambokat is látom ezen a sápadt háttérben még sápadtabb bélyegnyi folton. Enyhén remeg, mint a fasor vége a napfény alatt.

Azon a padláson jó másfél évtizedig függött újságpapírba alaposan becsavarva, spárgával körülkötve, mint valami sebesült tündér múmiája a szépséges lámpaernyő. Opálos buráján esett a csorba s a lefityegő, gyermekujjnyi üvegcsövekből egyharmada eltörött, csak Memus ragaszkodása, leánykori emlékeinek, az első családi otthonnak bujkáló mélabúja menekítette annak idején a padlásra. De hát itt, ahol minden nemzedéktől maradt selyempapírba elcsomagolt egy szál cérnagomb, hivatalos levélbe utólag lepréselt havasigyopár, elhasználtan is megőrzött zsöllyejegy valami felejthetetlen Falurossza vagy János vitéz előadásáról a turnézó kolozsvári színháznak, kiürült korabeli gyufásdoboz és törött tollhegy, mely valamely nevezetes írásbeli esemény emlékét lehetett hívatott továbbvinni, egy használhatatlan lámpabura eltevése jobb időkre, a gesztus értelmével tüntet valósággal.

Tamás nem esett a kelleténél jobban kétségbe, hogy tovább nem adhatják iskolába. Tulajdonképpen egyedül a vegytan fogta meg annyira a fantáziáját, hogy itthon önszorgalomból is hajlandó volt tovább játszadozni az átvett s az át nem vett, de a tankönyv szerint elvégezhető (esetleg továbbfejleszthető) kísérletekkel. A padláson ládák, ágydeszkák, szétszedett sifonok feltámasztva tárolt deszkaelemei átrendezésével az egyik padlásablak (mint fényforrás) alá rendezte be laboratóriumát. Volt itt polc, szakkönyvtár, vegyszer-téka, szeszlámpa… hát igen, ezt az egyet, bármiféle gyufa, gyertya, nyílt láng használatát Memus, és igazán nem szórakozottan, hanem ujjával felemelve Tamáska örökké mosolygó rózsás pofiját, amolyan „nézz a szemembe” állásban tiltotta meg egyszer s mindenkorra és félremagyarázhatatlanul. És arról nincs szó, hogy Tamás, azaz Kugler az egészségesnél vásottabb, engedetlenebb lett volna, arról pláne nincs, hogy egy Nobel-ambíciókkal megáldott tizenhárom éves fiú olyan kis-buta, aki maga ne ismerné szemléltető oktatás nélkül a tűz veszélyeit. Csak hát Kugler akkor éppen gazdag és híres festékgyárosnak készült, aki majd lent az enyvgyár mellett megalapítandó nagyüzemének az „Anilin” nevet fogja adni. A részletekből csak annyi ismeretes, hogy a csonkult lámpabura-csoda is fontos szerepet kapott ennek a fényes jövőnek a megalapozásában, amennyiben a fityegő üvegcsősorozat is alakját tekintve tökéletesen hasonló volt a kémcsövekhez, csak egyébként csúszott valahol hiba és hiányosság a számításba. Így aztán egy nyári délután tompa robbanás reszkettette meg a levegőt, hogy szobában és szabadban egyaránt frászt kapott, aki hallotta. Megemelkedett a tető vallották kikerekedett szemmel a kisebbek, a szemtanúk a kertből: Pincsi-Márk és a szomszédgyerekek. De az az igazság, egyetlen cserép sem repedt meg. Mikor feltrappoltak a padlásra, a nevezetes feltaláló oszladozó kénkőszagban, mint valami hirtelen eloszlott varázslatból ittfelejtett krampusz, tenyerébe támasztott állal, nyugodtan ült a ládáján és kényszeredetten somolygott. Memus végül Kolozsvárig vitte-hozta orvosokhoz, úgy nézett ki, hogy Tamáska fél fülére csökkenthallású marad. Évekkel később, uraságoktól levetett képeskönyvek, szakadt Gaál Mózesek, Pósa Lajosok, Verne Gyulák, poros Délibáb-kötegek, Tolnai-lapok, Új Idők, Cimbora-évfolyamok közt kutatva a domború fedelű zöld nagyládában, napokat töltöttem a padláson. Akkoriban megpróbáltam összekérdezősködni, hol is volt az a híres laboratórium. Annyiféle rendezés bontotta meg a felrakodás évtizedes rétegeit, a ládák, kikeshedt töltöttszékek, foszladozó bársonyú fotelek, elkínzott hintaszékek, behorpadt ötvenliteres zsírosbödönök és lepattant zománcú fületlen bilik eredeti rendjét, hogy Layard könnyebben derítette ki végül Ninive egykori helyét, nekem már nem sikerült. Apám diákkori latin olvasókönyvét keresgélve kibontogattam a Pech Hubertek itthagyott holmiját is. Dohos, még fametszetszerű illusztrációkkal díszített múlt századvégi berlini, bécsi képesújságok, párizsi divatlapok, agyonböngészett, sárga, szamárfüles, porladó oldalairól megcsapott, elöntött valami magát viccesen megőrzött operettízű, idegen s mégis ismerős múlt, a világ mindig egy napig, egy hétig, reggeltől estig élő megannyi szenzációja, mely utcaseprők és hajnali szelek kaszáló tornájában végzi a maga fikarcnyi életét, és aligha támad fel, áll még össze valaha másképp, mint akkor bennem: véletlenül. Hányszor álltam oda a padlásablakhoz kisilabizálni valami színehagyott tinta utolsó leheletével átadott üzenetet, agyonvert indigók gyűrt ágyneműjében még látható lenyomatát a múlt vergődő testének. Mint ezen a vékony papíron a sorsdöntő sorokat:

 

(Állománytest, alakulat)

 

Katonai elbocsátólevél

 

Név, rendfokozat: Szabados Tamás közlegény részére, aki 1898 évi Március hó 10-én Porond községben – – – – járásban született.

Nevezett elháríthatatlan hallásképtelenség miatt katonai szolgálatra alkalmatlanná vált és a honvédelmi miniszter Úr hvt. utasítás III. rész II. cikkely 4. alpontja alapján a hadsereg kötelékéből 1916 évi ápr. hó 9 napjával elbocsáttatik.

Hűséggel és becsülettel tett eleget szolgálati kötelezettségének.

Ezt az elbocsátólevelet a 81 számú hadkiegészítő parancsnokság az 1916 évi ápr. hó 9 napján kelt 111 1916 számú állományparancs alapján adta ki.

(Hidegpecsét helye, aláírás)

 

Lám, minden kár valami haszonnal jár. Az az ágyúdörej-előzetes, az a kis próba aknarobbanás megóvta Szabados Tamás életét a Bruszilov-offenzívák és Doberdók kockázatától, mint valami következő felvonásra tartogatott Hamletét.

Máskor csak álltam ott a padlásablakban, mikor már annyira rám sötétedett, hogy a kinti derengés sem volt elég erőt venni a benti homályon s a tenyeremen odaemelt papíron csak annyi látszott, hogy fehér folt, hogy papír, s a tenyeremen, hogy tenyér, mint valami elkésett galambot kiengedtem a tekintetem, lebámultam a ligeten át a fasor irányába, a város felé és róluk merengtem, az örök évszakok változatlan szagában ott úszó egykori életről.

Mi látható egy-egy korban a fasor végén? Hát például van amikor Molnár és Trill új szerkezetű körképe: a Pokol. „Az emberi fantázia legnagyobb alkotása, Dante Pokla a városligeti fasor végén körkép alakjában látható. Ez a körkép merőben új beosztású látványosság. Megszámlálhatatlan sokaság. Álomvilági tájak. Soha eddig nem látott színhatások. A világnak egyetlen áttetsző színekkel és szabad alakokkal szerkesztett körképe. Látható reggel 9 órától egész nap a Király utcai fasor végén, szemben a vásár második főkapujával. Belépődíj: 50 krajcár. Villamosok, omnibuszok és lóvonatú kocsik megállóhelye…” Az emberi fantázia legnagyobb képessége az emlékezet: bennünket már nem az ösztönök emlékeztetnek alkalmanként, hogy nem csak akkor, ott élünk, vagyunk, létezünk. Mi testünk eme testtelen kiterjedésében is ott lehetünk, akármikor akaratlanul is ott vagyunk. Még veszélybe is kerülhetünk nagy titkok, meglepetések ránk szakadása idején; a lélek kiszolgáltatottsága sem kisebb a tehetetlenül kiszolgáltatott testnél. De mindent azon belül állít elő a fantázia is, amire valahonnan emlékezhet az elme. A kétszer-kettőtől a pokolig. Képet látott róla. Óriás hengerpalástként, gömbfelületként ott van tehát énünk kis (szilárd?) magja körül ez a nagy, de hordozható részünk is. A „körkép”. Mindössze világ a neve. Mégse jut eszünkbe soha, hogy Világnak szólítsuk egymást. Kedves Világ, legyen szíves még egy kanállal abból a hosszú-laskalevesből! Köszönöm. Én tudom, hogy maga a legjobb feleség (anya, leány) és mérhetetlen örömök, szenvedések lakoznak, letudva s le nem tudva, Magácskában. Hiszen ugyebár Maga is amilyen csinos, olyan végtelenül kerek! Nos ahol gömbjeink találkoztak, át-meg-átmetszették egymást, láttam is belőlük egynéhányat, a kedves papája hadifogságának filmjét, és azokat a DNS meg H₂O meg egyéb vegyületeket, melyek bizony megingathatatlanul és megrázóan sorsszerűek a maga esetében is…

Nagyon sok fénykép van tehát a dolgokról. Rólunk, emberekről. Például, emlékszem, Bakóéknál az ezüsttálban. Legalább kétszáz, „Mit kétszáz! Kétszázötvenkettő!” toldítja derék nagybátyám, Pincsi-Márk, a tizenegy éves mindenttudó; ő egyszer – amíg Memus ruhapróbájára várt s hallgatta azt a sok unalmas fecsegést, amit asszonyok visznek véghez ilyenkor, egyikük ajkai közt egy fél tucat gombostűvel, másik természetellenesen megemelt könyökkel, fáradhatatlan pózban; – fogta magát s megszámolta az agyonnézett képseregletet, mely afféle szerepet töltött be a házivarródában, mint a borbélynál a napilapok. De máshol is, mindenütt van ilyen. Albumba ragasztva, falra kiaggatva, katonazubbony degeszre tömött zsebébe gyömöszölve, ahol így az eltévedt golyó egy tört pillanattal hamarabb ütheti át az Erna fényképét, mint az Ákoska szívét. Egy szép napon előkerült valami régi amatőrfelvétel egy Petőfi-ünnepélyről, 1948 táján az iskolában. Kézről kézre járt az asztalnál: M. Ágnes szaval az előtérben, jobb keze rebben, a tekintete elréved; az ajkak tartásából s ebből a pár apróságból, a szemöldök íveinek állásából Sz. Pista rendkívül szellemesen megfejtette, levezette, hogy Ágnes pontosan mit szavalhatott abban a pillanatban: valami akkor felkapott verset.

Nagyobb szenzációt keltett a fiúk körében, mint a vándorcirkusz, mikor megtelepedett a városban az öreg fényképész: Szabados Tamás. Mert az hamar kiderült ugyan, hogy még szegről-végről sem rokon, s egyenesen Konstantinápolyból jön, Bukaresten keresztül, ahol az elmúlt két esztendőben élt; de egy ilyen névazonosság nem hagyja egykönnyen lecsillapodni a fantáziát. A Pavilon udvarában rendezkedett be az örökösöktől megvásárolt Botár-féle fényképészet új cégtulajdonosaként, abba a teremnek azért alig nevezhető bolthelyiségbe, melyet így is rabicfalakkal egy nagyobb s egy kisebb helyiségre osztottak s még egy falnyi, favázra feszített vászonháttér is újabb térelválasztóként ágaskodott az egyik részén; a nagy utcai ablak elé erős, sűrű szövésű, rézkarikákon sikló függönyöket aggattak, hogy nappal besüssön a fény, de este ne lehessen bebámészkodni, s a helyiség hátsó részének mennyezete alá egy nyikorgó keskeny falépcsőn megközelíthető galériát is függesztettek, mint valami könyvtárban vagy gyógyszertárban, ahol kartondobozokban tárolható és előkereshető volt sok minden, főleg a képek felragasztásához való keménypapírlapok kötegei s utánrendelés esetén a lemez-negatívok, megmaradt kópiák. Efölött homályos üvegből tetővilágítás is növelte az ehhez a munkához oly nélkülözhetetlen fényt. A bejárat mindkét oldalára most új, csinos kirakat került, ügyesen, legyezőívben elhelyezett reklámképsorokkal, melyek az új fotográfus mesterségbeli tudását voltak hivatottak az érdeklődő közönség tudomására hozni. A bejárattól balra, a nagyablak mentén hokedlisor állt a várakozó kuncsaftoknak, akik egyszersmind nézők is lehettek a felvételkészítés ceremóniáin, de vásári napokon és sorozás idején jócskán álldogáltak az utcán is a vázakozók. Jókora befektetéssel járt mindez, ám az üzlet, ahogy beindult, menni látszott. Frissen festett cégtábláján ez állt egyelőre: „Botár utóda Szabados”.

Memus beleegyezésével a három fiú, Kugler, Joska és Pincsi kiöltözve már első héten tiszteletét tette a műteremben. Nyár eleje lévén éppen frissen voltak kopaszra nyírva, hadd erősödjenek a hajhagymák (bár a Szabadosok nem kopaszodó fajta!) és csináltattak egy közös képet, és kiről-kiről egy portrét. Nem volt rumlis nap, szépen bemutatkoztak, elbeszélgettek. Megnézhették hogyan áznak a tiszta vízben, mint sűrű halfogás, az előhívott képek. A fényképész bácsi harsányan kacagott a névazonosságon, „kedves kis druszámnak” titulálta attól kezdve Tamáskát és szóba hozta, hogy nála igen sokszor elkel a segítő kéz reflektort közeltartani, hazahordani a fényképeket, meg hát a tálakban ázó képekre vigyázni, kirakni száradni a lemezeket, s néhanap zárás után helyrerakni a székeket az állványt, melyre támaszkodva vétetik le magukat a parasztlegények, -leányok, s bizony vizesnyolcasokkal meghinteni s fölseperni azt a meggyötört öreg padlót. A maga nyílt módján, krőzusi kincsnek nem mondható, de tisztes fizetséget ajánlott fel egy szorgalmas kis segítségnek.

Attól kezdve Tamás bejárt a műterembe. Nyitáskor már ott volt, s rövidesen nélkülözhetetlenné tette magát.

 

*

 

Legalább ne éppen télvíz idején szökött volna meg Tibor, hogy minden egyes éjszakával, amelyet aligha lehet ilyenkor bújkálva, csavarogva a szabadban, valami erdőszélen vagy akár fűtetlen helyiségben tölteni, egyre több hurkot ne szorított volna az aggodalom Memus meggyötört szíve köré. Mikor már akkora áldozatok árán úgyis sikerült mindent elsimítni, a gyermekek sem tudtak semmit, szinte csak kettőjük dolga maradt volna a kimagyarázkodás. És egyedül a fiúé a mélységes szégyen, ez világos; de hát miféle egyéb megoldást választhatott, az ég szerelmére? Két hétnél nem bírta tovább s előbb csak Ákossal pusmogott, aztán a két nagyobb előtt felfedte a szörnyűséges titkot, végül megtudta a kicsi is. Még sírdogáltak is együtt, rémeket látva, számba véve a legrosszabbat is, összerezzentek minden csengetésre és félve várták a holnapi postát, hogy nem hozza valami jóvátehetetlen csapásnak hírét valahonnan, ahol megtalálták. Mert felkötötte magát, mert mérget vett be, mert vonat alá ment. A gyermekek úgy tudták: szerelmi bánatában. Már érlelődött annak a megalázó, de halaszthatatlan lépésnek a pillanata, hogy a rendőrséghez forduljanak kerestetni, országos felfordulást, nyilvános meghurcoltatást zúdítva a család nevére, mikor valóban postán érkezett a megkönnyebbülés. Egy képeslap Fiuméból.

A többi sokkal világosabban kirajzolódik némi levelekből. Egy esztendő sem múlt még el a Titanic katasztrófája óta, mikor Tibor ugyanannak a jéggel bőröző óceánnak a hátán vígan siklott Amerika felé. „Kedves Herminka néni és Henrik bácsi! Köszönöm a szerető biztatást és az útiköltséget. Idejében érkezett, felvehettem, adja az ég, hogy minél előbb hálámmal tetézve fizessem vissza stb.” – jelezte indulását, mihelyt zsebében lapult a hajójegy is. Ezt a levelet a saját kedélyes magyarázkodásukkal együtt azonnal elküldték Memusnak Fialáék, sok izgatott ígéret és szerető várakozástól duzzadó vigasztaló szó kíséretében: marad otthon elég fiad, mi a kis Philip mellé már alig várjuk a ti Tiborotokat. Aztán elhallgattak, pedig innen ugyancsak megindultak a levelek, tele kérdéssel, kéréssel, intelemmel és persze anyai parancsnak is hangzó hazahívással, mely már ott várja, a kikötő kövére lépő szökevényt, de néhány nap múlva elment a vérző szívű belátás, beletörődés is: ha ott lesz jobb neked, hát… Aztán egy képeslap a fiúktól, hogy legalább küldj szépen felbélyegzett látképeket, te csibész, te csavargó, te szerencsés, aki világot láthat. De válasz nem érkezett!

Fialáék március végén a következő levelet kapták: „Kedveseim, tudom, hogy egy kicsit csodálkozni fogtok, hogy miként kerültem én ide, Mexikóba. Mert már két napja, hogy itt vagyok, nem is olyan messze tőletek, mint otthonról. De azért mégis oly messze, mintha csak Európában lennék még. Ugyanis március 27-én kellett volna New Yorkba érkezzek. Útlevelem, hajójegyem, bevándorlásim, hála nektek, rendben volt. Kubától mintegy 150 kilométerre lehetett a hajónk, mikor a kapitány kihirdette, hogy épp most kapta szikratávírón a rendeletet, miszerint 1914. január 1-ig egyetlen lelket sem fogad be Amerika. Akik pedig ezen a hajón utazunk, azokat visszaviszik s a pénzünket 25 százalék levonással visszafizetik. Képzelhetitek hogy ért ez a hír mindnyájunkat. Mivel pedig vissza senki se akart térni; hogy még pénzét is megdézsmálják, megszületett a határozat, hogy akkor Mexikóba megyünk. Így is lett. Mivel a hajón voltak olyanok is, akik már többször jártak itt, Mexikóban, ők azt állították, hogy egy csöppet sem veszítünk, ha itt maradunk, mert itt az élelem hatodrésze az egyesült államokbelinek, s munka is akad bőven. Hát abban igazuk is volt, hogy az élelem olcsó, de munkát egyáltalán nem lehet kapni, kivéve a szabókat és gépészeket; azok keresnek naponta 4–5 pesót, s két pesóból megélhetnek, lakást, mosást nem számítva. Dolgozni bármit tudok, nélkülözni is eléggé megtanultam az utóbbi időben. Anyámék nem tudják, hogy hol vagyok és nem is akarok írni, amíg tőletek választ nem kapok. Tehát ahogy ezt a levelet megkapjátok, értesítsetek, hogyan volna lehetséges mégis eljutni hozzátok? A bátorság nálam nem hiányzik. Innen a határig ingyen fogok menni. Ugyanis jelentkeztünk az itteni konzulátusnál valami földmunkára, amit a határszélen fogunk végezni. Addig ingyen vonatjegyet kapunk s én ott a csoporttól meglógok, azt fogják hinni, hogy valamelyik állomáson lemaradtam. Minden esetre a csomagom előbb fel fogom adni a címetekre. Az én címem itt a következő: – – – – – –”

„Leveleteket tegnapelőtt, ápr. 7-én kaptam meg. Ha ti megírtátok volna, hogy reám milyen meglepetés vár, úgy én is megírtam volna, hogy milyen az a keményfa, amiből faragtak. Tehát csak legyen meg a kíváncsiság mindkét részről, addig amíg oda nem érek. Sokszor csókol mindnyájatokat…”

„Április 30… Ugyan én még eddig minden reggel felkeltem 5–6 órakor, elmentem a gyárak kapujába munkát keresni, de sehol semminemű munkára nem vettek fel. Pénzem pedig még vagy egy hétre való van, de aztán slussz! Azonkívül napközben is egyebet sem csinálok, csak érdeklődöm. Nem vagyok egyedül, falkában járunk. Sok helyen, ahol német vagy francia munkavezetők voltak, felvettek volna, de nem mernek, mert a helybeliek rettenetesen haragusznak, rögtön abbahagynák a munkát, vagy azt ígérik a munkavezetőnek, hogy gyárastol együtt a levegőbe repítik. A pénzt ugyanazon az úton küldjétek, mint a múltkor, de ha lehet, úgy intézd, hogy én itt dollárban kapjam meg, mert különben ráfizetünk, én is, ti is… Otthonról van-e valami hír?…”

„…Május 28-án írt leveleteket megkaptam, de ne gondoljátok ám, hogy annyira el voltam és vagyok keseredve. Amiket átéltem, azokra majdnem tetézve számítottam, mielőtt ide vetődtem volna. A küldött 160 dollárt megkaptam e hónap 7-én két dollár levonással. Nagyon szépen köszönöm. Bármennyibe kerül az én odajutásom, megszolgálom, annyi időn belül biztos, míg otthon katona lettem volna. Éjjel-nappal dolgozni fogok, hálistennek olyan egészséges vagyok, mint a makk. Egy kicsit lement itt a nem létező pocakom, de sebaj még csak 19 éves vagyok. Sajnos kicsit most tönkre vagyok menve, mert már 16-ik napja megkaptam a vérhast. Csak már ott lehetnék nálatok, mert nagyon meguntam már itt. Képzeljétek, már börtönben is voltam egy éjszaka és egy délelőtt, itt Vera Cruzban. De nem tesz semmit, mert az időt is el kellett valahogy tölteni. Hogy pedig nem a városi ligetben vagy a tengerparton, hanem a rács mögött az nekem csak újabb tapasztalás. Így még jobban jöttem ki, mert egy vacsorát s egy reggelit megspóroltam. Hogy miként kerültem oda, majd azt is elmesélem, csak türelem… Vajon otthon mit szólnak hozzá?…”

„…Július 1. (a Memus születésnapja) tegnap küldtem el egy levelet, melyben ismét pénzt kértem tőletek. De mára jobban meggondoltam a dolgot. Olvastam ma egy pár levelet, Kubából küldték ide egy szabónak és többeknek. Itt nincs mit várjak tovább mert lehet, hogy hónapokig nem kapnék munkát. Kubában pedig, azt mondják csak egy évig kell tartózkodni, s annak letelte után beengednek az Államokba. S ami fontos: a hajójegy is negyedannyiba kerül onnan. Munka van, azt írják a fiúk, bármilyen szakmában. Én már azt sem bánom, csak annyit fogok keresni, amennyiből ki tudjak tartani egy évig! A küldött pénzt nagyon köszönöm, a többit, amit kértem, már ne küldjétek. 29-én indulunk. Onnan majd többet írok. Rólam még ne írjatok haza semmi rosszat. Mindnyájatokat sokszor csókol – – –”

„A pénz amit küldtetek, azt hiszem, nem fog mind kelleni, de ha több van, az nem baj. Csak sikerüljön végre! Egy német hajóval mint hajómunkás fogok menni egész New Orleansig. Itt küldöm a kosaram kulcsát, hogy ne kelljen majd a zárat feltörni. A kosarat csak 12-én fogom feladni, majd légy szíves, Henrik bácsi kiváltani és hazaszállítani. Ügyelj az átvizsgálásnál, nehogy valami eltűnjön belőle, ha már eddig hurcoltam magammal. Nyugodtan nyithatod ki a vámnál, mert semmi tiltott tárgy nem lesz benne. Egy héten belül én is ott leszek. Október9…”

„Kedves Keresztmama, Galvestonból írt levelem, ha megkaptátok, úgy már tudjátok, hogy visszahoztak Európába. Azóta még küldtem egy levelet innen, Brémából, a kórházból. De amikor azt írtam, lehetett 38–39 fokos lázam, nem is emlékszem reá, hogy mit írtam. Gondolom sok lehetetlenséget, de ne csodálkozzatok rajta, mert rettenetesen rosszul voltam vagy két hétig, azt mondják 41-re is felment egyszer a láz. Tüdőgyulladásba estem, a hajón azt hittem elpatkolok. Még vagy két hétig kb. itt leszek, s aztán megpróbálok szégyenszemre hazakullogni, és várni, míg a sültgalamb a számba repül. Nem vagyok való semmire! Sokat, nagyon sokat gondolkoztam ezeken, míg végre azon állapodtam meg, hogy hazamegyek. Hogy így útlevél nélkül szökdössek, bujkáljak, belátom, nem ér semmit. Nem tudom miért van a sors ennyire ellenem. Kérlek, írd meg nekem, hogy mennyi egy kezdő gyári munkás fizetése, legalább képzelegjek, hogy mi lett volna, ha… Látod, milyen szerencsétlen időben indultam el erre az útra, s nagyon restellem, hogy annyit háborgattalak, sosem tudom viszonozni a fáradságotok, édeseim, és sajnos, amivel titeket költségbe vertelek, azt otthonról nehezen fogom törlesztgetni. Ha tudsz valami tanácsot, tisztelettel kikérem még utoljára. De azért még most sem vagyok elcsüggedve. Egyéb újságom s kérnivalóm nincs. Most már jobban vagyok, fel is szabad kelnem, de még ki nem engednek. December 21-ike óta vagyok itt. Olyan jó dolgom van, hogy szinte nem is vágyom haza. Csak azért már látni szeretném őket…”

 

„Fejléces papíron – Bréma, 1914. Február 20.

Prof. Dr. med. L. Jacob

Belgyógyász szakorvos.

A városi Közkórház főorvosa.

Rendel: (hétfőtől péntekig) 8–9 és 3–4

Telefon Hansa 2608

 

VÉGBIZONYLAT

 

Sz. T. úr (20 éves) magas lázzal egy hajón betegedett meg, tíz nappal azelőtt, hogy klinikámra került. Itt december 21-től vettük kezelés alá, tüdőgyulladás (Pneumonia crouposa) tüneteivel, utána vizes mellhártya gyulladását kezeltük. A betegség lefolyása után a paciens 8 kilónyi súlyveszteséggel, elég leromlott állapotban, lábadozni is intézetünkben maradt, jelenlegi szociális állapotát tekintve, közköltségen. A Röntgen-vizsgálat azt mutatja, hogy ifjú szervezetében helyreállt az egészség. Felülvizsgálata havonként elengedhetetlen a teljes gyógyulásig. A kórházat elhagyhatja. Kímélő hazaszállítása érdekében hazája konzulátusánál a megfelelő lépéseket megtettük… sk…”

 

Tibor 1914. március végén érkezett haza. Porondra.

 

*

 

Eddig is volt vonat, mely meg sem állt a porondi állomáson. Most a kora őszi csepergésben, a fénylő síneken ágyúval, horkoló katonákkal úgy kattogtak át itt is a vonatok, mint a legparányibb bakterház előtt; még nappal sem volt, hogy félrehúzott ajtókban láblógatva ücsörgő szürke alakok, bár kibetűzzék s egy pillanat múlva el is felejtsék, hogy van ilyen állomás… „Tetszik emlékezni reám, tanítónéni?…” kísértett meg a papírhalmok közt a Memus halála utáni éjszakák valamelyikén az a lázálom, az a félévszázados láz és riadalom és rohanás, a bevonulás s az itthonrekedés; a széttépett családok fájdalma csak újabb széttépetések fájdalmai után, annak sajdulásában támadhat fel, élhet a család még széttépni való maradékaiban. Mert, mint valami folyton visszaszövődő háló, ez az eleven, fátyol sűrűségű szövedék soha el nem tűnik az emberi tájról.

 

Töltik a gyergyai utat, Szedik a székely fiúkat, Kinek urát, kinek fiát, Kinek kedves atyafiát

 

– mondja a korabeli katonanóta, melyhez a borongós, bormelletti emlékezés már jobban talál, mint az eleven valóság. Ám ugyan mi fejezhette volna ki közös lelkiállapotukat, ha nem ezek az ostobácska szövegek, melyek segítenek leszerelni az elképzelhető, a lehetséges tiltakozást is azzal, hogy az édes-búsat olyan gyönyörűen át tudják vezetni a hetykébe. Minden idők minden katonanótája önkéntelen cinkosa ebben a háborúnak. Mert úgy már a bajuszhoz kapva, azon egyet pederintve, felemelt hangon harsogják, ilyenkor egymás ordításától fogva tüzet a szerencsétlen férfi-lelkek, hogy:

 

Seprik a szentgyörgyi utcát, Viszik a székely katonát, Állj meg rózsám kérdjelek meg, Hogyha elmégy, hol kaplak meg. Jere fel Csikszeredába, Megkapsz ott egy korcsomába, S ha ott meg nem találsz kapni, Jere fel Galícziába. Galíczia közepébe, Két kaszárnya van egyvégben Abban vannak a legények, Abban búsulnak szegények. Ki-kinéznek az ablakon, Rózsa nyílik csákójukon, Rózsa nyílik, szekfű hajlik, De szívökben bánat lakik…

Aztán a csákó valahol a lövedékektől jól átdagasztott sárban hever, az agyagban, az anyaföldnek abban a felismerhetetlenül undok és ragacsos formájában, mely így még a fazekasnak se kéne, s ezt az igazi képet még lelki szemeikkel sem látják így, lehet szerencsére, az otthoniak, az elkínzott özvegyek és elvadult árvák, azokban a görcsös zokogásokat belenyugvó fájdalommal felváltó utóidőkben sem, amikor a csonka családi együttléteknek az lesz a formája, hogy a halott leveleit, tintaceruzával írott utolsó tábori levelezőlapját szertartásosan olvassák együtt, újra, az elfakulásig, az elrongyolódásig. A nők a háború alatt, s a gyermekek körülöttük. A fiúcska csak fél füllel hallgat oda a szövegre, melyet már szinte kívülről ismer, mint az olvasókönyvből a százszor elolvastatott részeket, melyekből mutatványképpen, memóriabizonyításként nagytatakorában is folyékonyan hadarva fel tud majd mondani egész passzusokat, az unokák boldog derültségére; másfelé jár az esze, például az asztalon heverő háborús képesújság szórakoztató rovatában akad meg a szeme egy efféle épületes találmányon: „Gyakorlati matematika – harctéren gránáthalmok gyors megszámlálására. E táblázatot bárki azonnal használni tudja; a mellékelt ábra segítségével gyorsan meg lehet állapítani, az utánaszámolás szüksége nélkül, hogy hány darab gránát van egy olyan halomban, amelyben a gránáthüvelyek látható része a gúla alapját képező sorban 12 illetve 9 vagy 7 és 5…” Fontos találmányok vitték előre, ugyebár a világot…

De mit éreztek azok, akiknek szürkeállományába az előző őszök, telek, tanórák egy egész, mellékesen háborúzó, de főleg fejlődő, vagy mellékesen haladó, de főleg háborúzó emberiség tapasztalatát gyűjtötték be, egyenesen beszívták, begyömöszölték, hogy na most nézzetek szét s gondoljátok ki, mondjátok meg, merre, hogyan tovább? s most ott zötyögnek a katonavonatokon, szundítnak s ébrednek átázott köpenyben, a gőzölgő nyárvégi hajnalban még nem ritka madártrillában, hogy tíz perc múlva gerjesztett hordaőrjöngéssel rohamra induljanak kétezred magukkal, neki a láthatatlan, de sűrű golyózáporoknak?

„Sohasem tudtam elfogadni – írkálta valahol a késő kamaszkor önmagának is érthetetlen indulatait, furcsa gerjedelmeit boncolgatva, a tanulás valamelyik szünetében Szabados Sándor I. éves történész-hallgató –, hogy egy minden időhöz korhoz találó eszmélet egyetlen korba kerülve, ehhez testileg leláncolva, tartozva, sínylődjék, s ha éppen kedvezőtlen fordulat, véletlen szerencsétlenség zúdul rá, akkor semmit ne produkálhasson.”

Alkati érzékenység-e az, ha valaki mindig inkább a rosszra gondol, arra készül fel mint esélyre, meg arra, hogy akkor is, mégis ki kell bírni, kiutat kell találni? Honnan a bölcsesség s a tapasztalat már a faj fiatal egyedében, hogy átlássa, miszerint az ember „saját hajánál fogva” nem igen húzhatja ki magát a csávából, márpedig effélére utal a megszállottak szinte babonás hite, mint például a Napóleoné, aki önmagát hibáztatta, hogy Waterloonál nem érezte elég biztosnak a győzelmet, mint máskor, s ez volt a baj! „Vannak a mindenáron fontos eszmék, eszmények, s vannak olyanok, melyek, ha egyszeri életed veszélybe kerül, akkor törnek előtérbe, mint a szükség eszményei s ilyenkor fontosabbá válik egy darab kenyér, egy jobb cigaretta? Én hiszek a próbákban, de nem hiszek az Ember ilyen értelmű kettősségében.” Sanyit a sors megkímélte attól, hogy a test megaláztatásait, a lélek csalódásai nyomonkövethessék. Akik idáig nem jutottak, mindezekre nem is gondoltak, azoknak még bizonyára könnyebb volt.

Ezekben az években egy fontoskodó valaki ömlengve emlegette Sanyibáttya alakját s így bókolt Memusnak: „Kretschmer professzor, a világhírű pszichiáter, aki Freud mellett a modern lélekelemzés legkomolyabb értéke volt, Geniális emberek című munkájában hosszan foglalkozik e kérdéssel s azt mondja, hogy a nők zsenialitása fiaikban nyilvánul meg.”

– Utoljára két éve jártam ebben a sírban – kiáltott fel izzadtan, lihegve Sanyibáttya a gödörből, s diadalmasan, mint a sírásó Yorick koponyáját, felnyújtotta az árok szélén álló professzornak a kengyeldarabot. – Mondtam, hogy megtaláljuk!

„Nem érzi e fickó, amit csinál, hogy dalol, midőn sírt ás?” – szól oda Hamlet Horatiónak. Nem bizony, ez a régészek kiváltsága is, ez az egyazon sírban többször-járás. A legkülönösebb munkák egyike: valamit hagyunk eldugni, elveszni, mintha folyton bújócskát, zálogosdit játszottunk volna itt a földön, mi, vidám emberiségek, s utána szervezetten keressük-kutatjuk buzgón. Kár, hogy nem lehet levenni, mint valami dobozról fedelét, a földről a földet. Vajon gondolt-e rá aztán valami ellenőrizhetetlen utolsó előtti pillanatban, abban a hajnali váratlan tüzérségi támadásban, hogy mi mindent takar el nemcsak lassú ezeréves porhintéssel, nem is párperces ájtatos zsolozsmák alatt koccanó lapátolással, hanem egyetlen hirtelen hullámvetéssel is a föld a futóárokban: például most őt is?…

De hát civilizált korunkban is a régész, úgy látszik még mindig veszélyeztetett frontmunkás, mert ott kotorász elmerülten, az emberi tudás nevében valami nevezetes sivatagban, hogy ötezeréves kultúrákról megtudjunk még valamit, míg a felszínen helyiérdekű csetepaték folynak, s valami gerillafőnök egyszerűen túszként agyonlövetheti, hogy nagyobb nyomatékot adjon egy terroristák szabadonbocsátását követelő ultimátumnak. „Ilyen az élet”, motyogta elérzékenyülten Kaáli-Nagy Imre, mikor részvétlátogatásra beszekerezett Memushoz, „miközben épkézláb fiatal emberek szép tagjait hasogatják a harcok, én bele kell törődjek, hogy ittfelejtett a halál…” Senki nem látta még ilyen összetörtnek, magába roskadónak, együtt könnyezett, öregesen, két hatalmas párnás mancsával a szék karfájának bütykeit szorongatva, s szinte fogvacogva hozta szóba azt a régi bántást, a „koldustarisnyát”, amiről jól tudja, hogy Memus fülébe jutott, de nemeslelkűen sosem mutatta ki iránta; és halkan, szaggatottan, ünnepélyesen megkövette érte. „Vitam et sanguinem, de zabot nem adunk”– alapon… – kommentálta volna a bennem lakozó Legendabácsi, ha szemtanú lettem volna, s ha máris ilyen elvetemülten cinikus vagyok, ám fél évszázaddal később, mikor Memus elmesélte nekem is ezt a nagyjelenetet, már inkább az öregnek az a patetikus, de rendkívül kültői gondolata fogott meg, hogy azok közül akik hirtelen elhalnak, hányan viszik el jó érzékeik, hányan vittek el jó lábat, jó szívet, jó vesét, erős idegrendszert és tökéletes latin-tudást, miközben mi itt szűkölködünk, esetleg bele fogunk halni ennek, vagy annak a hiányába.

Hát igen, az erdő s az ember sosem nő elég gyorsan, tartja fejcsóváló bölcsességgel egy közmondás, pedig mindig volt elég épületfa s mindig volt elég katona is. Az ember azt gondolná, hogy igazán már a történelem elején semmi esély nem volt, hogy annyi természeti csapás s annyi lándzsahegy, csatabárd, kardél vesszőfutásán, akadályversenyén keresztül máig érjen az emberi test, s lám mégis itt van. Az ember a legnagyobb háborúkból is kilátszik annyira, mint minden egyéb közönséges, általános, szürke, mezei halálból.

Ha máskor alapos náthát okozott, mikor őszidőben kissé beázott a kalucsni, most valahol a hegyek közt pergőtűzbe keveredünk, a rohamot lefújják, feküdj! ki ahol éri, a locsban, a sárban, a megtapicskolt latyakos völgyben, szerte az erdőszélig, moccanni sem lehet, amíg le nem száll az este, az este pedig leszáll s vele az álom, s virradatkor minden fehér, a bajusz, a gallér, a szemöldök, mindent behintett az első hó. S még felröhögni is van akinek kedve támad egy ekkora hecctől. Még csak egy hónapja tart, s különben is a háború az egészségesek játéka – melyben akár meg is halhatnak, igaz, de sportosan, ugyebár. De a rejtetten betegek, a könnyen lerobbanók, azok eleve halálra vannak ítélve a beálló rendbontásban, a felfüggesztett irgalomban, a rendkívüli körülmények között. Azon az első őszön hány eleső kiskatonának lehetett utolsó gondolata, hogy na a mama sok eltett befőttjét más eszi meg az idén!… Egyébként ahol szabályellenes bármi egyebet tenni, mint amit megparancsoltak, nyilván az efféle gondolatok is renitenskedések, oda kell figyelni, arra kell koncentrálni, az úristenit magának! s roham végéig megállni nem szabad, annak sem, aki túléli a szembe fütyülő golyókat s túljut a drótakadályokon, az árkon, az legfennebb lazításul nagy ívben fut még egy kört, légzésgyakorlat gyanánt, a Burg udvaráig, ahol őfelsége nevében valaki mellére tűzi a csapatkeresztet s mars vissza, mint valami óriás tornateremben, svédszekrényugráskor, a végtelenségig, hisz emlékeztek fiúk, no Sándor, hisz maga kitűnőrendű növendék volt testnevelésből is, mit marháskodik most azzal a csíptetővel, előreeee!… a különbség csak az, hogy egyesek nem itt helyben, a szántáson tántorodnak meg s esnek össze, hanem majd valahol elöl (vagy hátul), az új állásban, ahol nyugovóra tér végre a század maradéka, na ott aztán, mint valami hosszan vetkőző, rendetlen dáma, vagy részegember – az ágyig – jobbra balra elhagyogatják a fejüket, a holmijaikat, míg valahova leroskadhatnak aludni.

És aztán ne irigykedjenek: a tömegsírbeliek holnap délelőtt tovább alhatnak. Ezt szinte említni sem kell a napiparancsban. Oda nem fog gunyoros-kedélyesen betoppanni hajnalban a szolgálatvezető törzsőrmester hogy „Szépjóreggelt, vitézurak!… Pihá!!” …De Kálmánka! Hékás! Pardon: hadapród úr!… maga az a jólnevelt, jólápolt tiszta kis zongorahangoló Besztercéről – pont maga áraszt ilyen hullabűzt ebben a szép tavaszi erdőben!?… Látja, a kedves papája azt mondta, pár hetes hadjárat lesz az egész, nem fog megártani egy kis férfias életmód, néhány gáláns kis kaland idegen városokban!…

Az Archeológiai Értesítő januári számában választékos nekrológ is. megjelent:

„Az 1914. október hó 27-én kiadott első hivatalos veszteséglista nagy szomorúságot hozott Intézetünkbe. Megerősítette a gazdátlan hír szárnyán már régebb kelt suttogásokat, hogy dr. Szabados Sándor a 21. gyalogezred tartalékos hadapródja, okleveles tanár, az Intézet osztályarcheológusa az északi harctéren hősi halált halt. A szállongó hír azt is tudta, hogy mások helyett vállalt feladat teljesítése közben érték a halálthozó golyók. Bennünket ez nem lepett meg; előre tudtuk, hogy így lesz, hiszen jól ismertük s biztosak voltunk benne, hogy ott sem azt fogja keresni, ami könnyebb.

Dulce et decorum est pro patria mori… mondja a nagy latin költő. Mégis megsirattuk és még sokáig fogjuk fájlalni. Mert bár egyenes lelkének, őszinte szerénységének, majdnem gyermekies vonzódásának és mindenkori munkakészségének emléke soha el nem tűnhet szerető emlékezetünkből, mérhetetlen az űr, amit hátrahagyott.

Mert nagy törekvések, megvalósítások reménye szállott vele sírba. Attól a perctől kezdve, hogy 1909. ősz elején az Intézet kapuját, mint diák, először átlépte…”

A fel-feltengerző képzelgésre, mely eljátszadozott a gondolattal, hogy Sanyibáttya nem hal meg, helyette más esik el, vagy senki, s ő tekintélyes, meglett korú professzorként, nagytatakorban itt lehetne még ezekben az években, az azóta eltelt időkben – „Nem, jobb volt így” – mondta kurtán Memus, összhangban azzal az egyszer véletlenül meghallott imádkozásszerű, elalvásszerű motyogással, mely egy sóhajjal kezdődött, azt hittem sóhaj, mire felfogtam, hogy ötször-hatszor a Sanyi nevét suttogja. „…Megsirattalak, drága gyermekem, mert amíg élek, el nem felejtelek, de én is elmegyek nemsokára, és neked már rajtam kívül senkid nem volt itt e földön”.

 

*

 

Sanyi már az első héten, Ákoska augusztus végén, Tibor október másodikán vonult be.

„Édes otthoniak! 1914. szept. 23.

Tudatom, hogy Istennek hála még élek. Különösebb bajom nincs, csak nagyon össze vagyok törve; 8-án szálltunk le a vonatról Galíczia belsejében. 2 napig előre mentünk valami Rhodorov nevű községig és azóta mindig visszafelé jövünk, míg végre tegnap átléptük saját határunkat. Minket Galícziában osztottak be a tábori ezredbe, hol a századonkénti 265 emberből alig volt már 40–50 ember. Tábori és menetezred, meg egy menetzászlóalj (amivel én is jöttem) tehát összesen 7 zászlóaljból szedtek össze és alakítottak egy 3 zászlóaljas ezredet. A másik 4 odaveszett. Ebből láthatjátok, hogy mekkora veszteségeink vannak. Az újságközleményeknek abszolút ne higgyetek, mert mind hazugság, amit írnak. A legénység élelmezése a lehető legkomiszabb. Konyhához napokon át nem jut a legénység. Kenyeret 4–5 napban egyszer ha adnak, s akkor is öt-hat ember közt kell felosztani egy kenyeret, úgyhogy még egyszer sem lakhatik jól vele. Azért folytonos esőben és kocsik közt, árkon-bokron keresztül meneteltetnek reggel öttől délután ötig, bokáig érő sárban, mert semmi rend nincs. Mindenütt a legnagyobb fejetlenség, a muszkák vernek. Én tűzben nem voltam. Másoktól tudom, hogy a legénység nemegyszer sírt, négy-öt tűzben volt, anélkül, hogy muszkát látott volna s mégis óriási veszteséget szenvedett. Oka ennek, hogy az orosz tűzérség elsőrendű, kitűnően lő már 8–10 kilométerre, a mi ütegeinket percek alatt leszereli. Mi célból rendelték most vissza a mi ezredeinket, nem tudjuk, csak sejtjük, de Galíczia úgyszólván már az övék. Állítólag a szerb határra visznek, ha ugyan lesz kit elvigyenek, mert ember, állat úgyszólván teljesen tönkre van. Meleg ételhez nagyon, de nagyon ritkán jutottunk, kenyérhez még kevésbé. Hálni meg sátor alatt, hol bűzös hurubákban, úgy amint megérkezünk, sárosan piszkosan, egy kis szalmán. Sokat írhatnék arról is, miért van mindez, de tartok tőle, hogy levelem illetéktelen kezekbe kerül, s esetleg bajom lesz. De ha Isten segít s hazakerülök, majd sokat mesélhetek. Azt már megírhatom, hogy lelkesedésről és hősiességről szó sem lehet, s áll ez különösen azokról, akiknél ezt elsősorban elvárná a haza. A kolozsváriak alighanem tapasztalták már, hogy a tényleges tisztek csaknem mind odahaza vannak könnyű láb- és karsebekkel. Állítólag ellenség által sebesültek meg. Bárha igaz volna. Ám mind sűrűbben hallom, hogy a legénység még ha tényleg beteg s az éhségtől elcsigázott is, csak szimuláns, s ha ebbe belepusztul, még azt mondják: né meghalt a szemtelen szimuláns. Hogy mi a háború, azt csak az tudja, ki benne van s az a lakosság, amelyen keresztül a katonaság elvonul. Ne aggódjatok, mert óvatos leszek s ha a jó Isten velem lesz, hazamegyek. Addig csókolja mindnyájatokat – Sándor.”

„…Édeseim! …október 13. Nagyon régen nem írhattam, mert nem voltam olyan helyzetben, hogy írkálhassak. Múlt hónap 23-án küldtem egy levelet, nem tudom, megkaptátok-e, mert én még otthonról egy sort sem kaptam kézhez. Ez idő alatt rettenetesen sokat szenvedtünk. Állandóan kinn a szabadban voltunk, irtózatos sziklákat, hegyeket mászva, miközben előbb folyton az eső, a határszél közelében pedig állandóan a hó vert, úgyhogy nemegyszer azt hittük, reggelre megfagyunk. Napokon át nem jutottunk élelemhez sem. Mese az, hogy közöttünk kolera pusztítana. Inkább az éhség vagy a tífusz az, ami pusztította az embereinket, amin nem is lehet csodálkozni, ha elgondolja az ember, hogy a legénység nagyrésze emellett csaknem mezítláb és köpeny nélkül van. Ravai Lajosnak is elhalt itt Galícziában egy testvére, azt hiszem tényleges volt. Irtózatos harcokban is volt részünk, amiről, ha megadja az ég, majd mesélek. A bakancsom, mivel Kolozsvárról elindultam, már régen tönkrement széttapostam egy kincstári könnyűbakancsot is, most szereztem egy tisztibakancsot, rossz, vásári munka, de talán vagy két hétig megtart. Itt most Zámbor közelében vagyunk, már nem szakad a hó, de azért elég hideg van s folyton csepereg. Két hét óta tegnap és ma alszunk végre fedél alatt, most is csak úgy, hogy gyengélkedőt jelentettem. Most azok vonulnak vissza rohanvást, akik velünk szemközt állnak. Hír szerint sikerült elfogni egy szikratáviratukat, mely szerint azért rendelték el a visszavonulásukat, mert nem tudják őket élelmezni. Egy hét előtt egy Turka nevű virágzó kis mezővároson jöttünk át, ami most igazán siralmas képet nyújt, hogy harmadszor cserél gazdát. A város nagy része felégetve. Minden ház kirabolva ablak-ajtó ki- vagy lefeszítve, bútorok összetörve, hidak felrobbantva. Az ember szíve összeszorul. Nem tudom, meddig fog tartani. Nagyon vágyom haza. Úgy hírlik, pár hét múlva vége szakad az egésznek. Egyesek Párizs vagy Varsó elestéhez fűzik a békekötést, míg van aki szerint a java csak ezután jön. Én, úgy gondolom, hogyha novemberig nem lesz vége, talán jó volna a holmimat hazaköltöztetni Kolozsvárról, hogy ne fizessük a lakbért hiába. Én innen nem bírok pénzt hazaküldeni, hiszen még levelet se lehet. Ezt is egy kórházba menő altisztnek adom át, hogy otthon tegye postára. A porondiak közül még Lázár borbélyt hallottam, hogy elesett. Estek el ugyan mások is, de én nem ismertem őket. Flóra, Farkas Zsiga jól vannak, mindketten az élelmi-kocsiknál, életük biztonságban van. Derzsi Károly nevű hadnagy is. Andornak az öccse, apám ismerte, szegény egy éjjeli harcban épp szíven kapta a golyót. Csomagot ne küldjetek, mert talán soha, legalábbis nagyon későre kapnám meg. Különben én is azt hiszem, a komédia már nem tarthat soká. Öcsémnek mondjátok meg ne vitézkedjen. Örüljön, hogy nincs itt, mert bármily rosszul folyjon valakinek otthon a sorsa, semmi ahhoz a sok szenvedéshez, amit egy katona egy ilyen háborúban átél. Ha nem kaptok levelet, azért ne aggódjatok.”

Sanyibáttyától ez a két levél jött. Aztán az értesítés. Ákos szerencsésebb volt, legalábbis úgy látszott. „…1915.I.8. Régen nem írtam, de ennek egyetlen oka a papír- és borítékhiány. Ezt is kölcsön kunyeráltam. Jól vagyok, az Erna általatok küldött fényképét megkaptam, amivel végtelen örömöt okozott. Örülök, hogy az én kicsi szívem oly szépen fejlődik, írtam Hubert bácsiéknak is egy töredelmes levelet, ne törődjetek semmivel, az első szabadságolás alatt mindent megoldunk. Bakó Endre feleségétől épp ma jött egy levél. Endre nincs az ezrednél, mint már írtam, valószínűleg foglyul esett. Karácsony nagyhete óta ugyanabban az állásban vagyunk. Én egy erdő, jobban mondva egy cserjés szélén vagyok, szemben vagy 600 lépésnyire a muszka állás, isten tudja mikor fogunk egy kis kalamajkába keveredni, mert tőlünk jobbra is, balra is ugyancsak gyakran dörögnek az ágyuk, de minket itt senki se bánt. Egyébként megvolnánk, csak a szabadság iránti kérvényem nem nyert még elintézést. A parancsnokom épp a minap azt felelte, hogy ő pártolólag terjesztette fel, de hát még az övét sem intézték el, mert úgy látszik nem akarnak most szabadságokat engedélyezni. Négy hetet kértem, rendkívüli indoklással, de rám is férne, ha megkaphatnám. Kérlek, írjatok minél többször. Sanyitól sincs semmi hírem”…

„…I.23. Tegnap végre kivontak az állásból, hova a dicsőséges 15-iki támadás után aznap estére visszacammogtunk. Bizony csúfos vereség volt. Soha még gyalogság oly lelkesen talán nem indult támadásra s talán oly csalódottan sem kullogott vissza, mint a mi hadosztályunk. A kezdet szép volt, a sok ágyú csak úgy okádta a tüzet, ám hogy milyen rosszul dolgoztak, az csak akkor tűnt ki, mikor a roham teljesen ép akadályokba botlott, s a teljesen ép lövészárkokból pusztító géppuska- s egyéb tűz fogadott. Bizony én is szorultam, mert az ezredparancsnokunk, egy alezredes, igen előre mászott s aztán alig bírtunk visszamászni. Most Laricsben vagyunk, ott hol pár hetet idejövetelünkkor is töltöttünk. Sokféle verzió kering. Egyik szerint pár nap múlva vagoníroznak, s a hadosztály pihenni megy hátra. Nekem ez a verzió tetszik a legjobban. Itt semmiképpen nem maradunk, s mihelyt megállapodtunk valahol, nyilván a szabadságok ideje is beköszönt s én azonnal megyek, repülök Hozzátok s az én kicsi Ernámhoz! Ezt a levelet egy szállítmányparancsnokkal küldöm, ki elesett tisztek podgyászát hordja hátra. Mi hír Tiborról, Sanyiról?…”

„Kedveseim!… II.12. Pár napja csaknem naponta kapok most én is hazulról levelet. Tegnap kettő is érkezett. Mint már írtam, e hónapban ne várjatok haza, mert több oknál fogva nem mehetek. A hó végén azonban feltétlenül beadom a kérvényemet újra s nem lehetetlen, hogy március első felében már lakodalmazhatunk. Még mindig Dubczén vagyunk. Memus levelében valami új ruhát említ. Kár volt nekem ruhát csináltatni; erre ráértünk volna a háború végén, most különben is egyéb kiadások lesznek, ha igaz. Egyszer várjuk meg ennek a csihipuhinak a végét. Hátha nem lesz ki elviselje, mint drága, drága Sanyi bátyám! Istenem, alig tudom elhinni, pedig naponta látom milyen az!…”

„…III.27. Kitavaszodott én drágáim s még mindig nem vagyok köztetek. Sebaj, ami késik, nem múlik. Jelenleg osztagom egy része az állásban rókalyukakat épít, a többi meg futóárkot ás. Van két asztalosműhelyem, ezeket naponta megnézem, utasításokat adok ki, ellenőrzöm a munkát. Vannak pillanatok, mikor mintha már békében dolgozgatnánk otthon. Jelenlegi beosztásom jobb, itt már többé-kevésbé kiképzett, nálam idősebb, meglett emberekkel van dolgom, mely korántsem oly gyülevész társaság, mint a századnál volt. Ami az étkezést illeti, nahát azt gondolhatjátok, hogy az ezredparancsnok nem él rosszul még itt sem, s ha ő nem, akkor mi, az ezredtörzs mellettiek sem. Itóka az igaz nem sok van, mert az öreg nem szereti, ha sokat isznak, de hát azért egy-egy kicsi mégis akad. Mindebből láthatjátok, sorom meglehetősen jól menne, de ha egyszer majd úgy tetszik valakinek, részemről hiábavaló minden igyekezet, elvégre csak tartalékos vagyok, kinek a rajvonalban a helye. Sokat mulatunk a rajvonalbeli pajtásaimmal azon, hogy most én is seggen ülő lettem. Így szoktam ugyanis én magam nevezni azelőtt a hátullévőket. Ma megjött Major tanár is. Nagyot nézett, hogy én a távolléte alatt kenyérbe estem. Tegnap óta olvad, ahogy a naptárban elő van írva, az állásokban nagy a sár, de fánk van, hiszen itt mögöttünk 200 lépésre egy hatalmas erdő…”

Már az sem világos, hogy is volt az, Ákoska mintha mégis megkapta volna azt a szabadságot, s el is indult volna, úgy május elején, amikor már úgysem lehetett volna legfennebb nagyon zárt családi körben megkötni azt a házasságot, mert Erna az utolsó hetekbe fordult, aztán mégsem érkezett meg, mert közbejött valami, igen, az olasz kiugrás, vagy valami támadás, átcsoportosítás. De az is lehet, hogy el sem indult. Nem ebbe az irányba indult, akkor reggel, mikor rohamra küldték őket, legfennebb még egyszer-kétszer erre fordította a nyakát, a lemenő nap irányába, délnyugatra, amerre hazafelé kellett volna utazni, rá is szólt a szomszédja, mit mind forgatod a nyakad arra, tán a nagynénéd integet a partról? Ússzál csak, komám, előre, arrafelé vár a munka! és rohantak, mindig van valami kisfiús ebben a rohanásban, akármennyire haláloskomoly már az efféle indiánosdi, ugyanis hiába sík terep egy-egy csatatér, csak mező az, itt egy vakondtúrás, ott egy vágat, egykori mezsgye, miegymás, mintha valami durva zöld pokróccal gondosan leterítették volna az egész tájat, amíg ez a sok sáros bakancs áttrappol rajta, egyszóval nem a biliárdasztallap zöldje, hát ahogy futnak egymás mellett a mezőn akár a kisfiúk, akár a katonák, a hepehupák szerint hullámzik az a mozgó emberfej-szőnyeg is, innen az emlékezet menyországából nézve, ott folyik szépen, vastagon, lassan, mint valami kása az abrosz széle felé, hiába rohannak inuk szakadtából egyenként benne a verejtékben-főtt kölesszemek. Az Ákoska fejét sem látjuk sehol, úgy tűnik el, ahogy illik elkeveredni ebben a rettentő masszában, halomban, tömegben, sokaságban. S nincs többé az a vezérkari parancs, vagy anyai hívószó, kiáltozás, integetés, sikoltva szólongatás, mely abból még egyszer kiválassza.

Még a harmincas években is bukkantak fel az egyetlen hiteles igazság hírével szemtanúk, jótét lelkek, akik ők maguk fogták le a szemét, ki egy rommá lőtt kápolna lépcsőjén, ki egy tifuszbarakban; melyiknek is? Mert még olyan is akadt, aki együtt találkozott velük a hadifogságban, mindketten éltek, hazagondoltak persze. Mint a kártyavetésben: melyik lap is a „barna férfi gondolata”; biztosan egy-egy elrongyolódó rózsaszínű tábori-lap, mert minduntalan ezeket rakták ki, a legkülönbözőbb kombinációkban, hol a Memusék ebédlőasztalán, hol az enyvgyár udvarán, Pech Huberték szolgálati lakásában. Ha ma állítnék meg valakit Porondon, abból a korosztályból: „nem tetszik emlékezni, mi is lett aztán a Szabados fiúkkal?” – akadna aki összehúzott szemöldökkel megvakarná a füle tövét, várjunk csak, azt hiszem egyik elesett, de a másik hazakerült, nem, mégse, hisz mind a ketten… hányan is voltak? igen a két világháború közt még mind megvoltak… Mindenesetre volt ott a hátulsó szobában az ajtófélfán egy ruhafogas, ahol a jankerlik, viharkabátok, gyárba, szőlőbe járó kifoszlott könyökű zakók közt állítólag egy első világháborús katonazubbony is lógott, mint egykor a legendás königgrätzi köpenyeg. Nem a Sanyié, sem az Ákosé; egyiké sem, csak „ahelyett”. De tény, hogy afféle tábori, becsavarható ruhafogas volt, mely legalább Doberdó óta lapult a zsebében talán ugyanannak a talányos zubbonynak, a fedezék-élet idején került valahonnan; „nagyon praktikus” – mondhatta a gazdája, aki magával hordozta mindenhová s azonnal helyet keresett neki: csak úgy becsavarta az ajtófélfákba, melyek arrafelé hántatlan kérgű nyírfából készültek. És volt a városban agyalágyult, rengeteg mindenen ment keresztül s valóságos orákuluma lett a témakörnek, csakhogy mindent, amit a háborúról elolvasott vagy hallott, a közismert dolgokat is, mind a saját élményeként adta elő. Az se biztos, hogy egyszerűen hazug volt, inkább hogy lassanként már hitte is az egészet. A végén rájöttek, hogy még azt se szabad megkérdezni tőle, hogy ismert-e egy Hunyadi János vagy Báthori István nevezetű illetőt. „Kit? A Hunyadi Janit? Hát hogyne, velem volt az Isonzónál szakaszvezetői rangban”… Nos ő látta utoljára Ákost.

 

*

 

A könny sókat és kevés fehérjét tartalmazó folyadék; testnedv. A könnymirigy termeli, a szemgolyó felszínének nedvesítésére szolgál. Bizonyos mennyiségű könny állandóan termelődik, de fokozott könnytermelést mindenféle külső inger előidézhet (por, füst, vagy lelki ok). A fölösleges könny a könny-vezetéken keresztül az orrba jut. Ha több könny termelődik, mint amennyi a könny-mirigy-orr vezetéken keresztül az orrba tud jutni, akkor az a szemből az arcra folyik: könnyezünk.

Memus fekete szegélyű zsebkendőket használt újra ezekben az időkben, mint az Ákos-tata halála utáni esztendőben. Otthon a köténye zsebéből is olyat húzott elő, s a templomban, temetőn, utcán, boltban a muffból, a ridikülből. Valami erre is idejében gondoló készenlét lehet a forrása a gyász-fátyol, feketeszegélyes zsebkendő utánpótlásnak, mert ugyanilyent láttam évtizedekkel később Juliska néni és Bedő Jolán kezében is, szinte abban a pillanatban, hogy Jóska bácsival megtörtént a baj és Bedő Elek kilehelte a lelkét. Mintha valakik előre pontosan tudtak volna mindent.

Memus a teremtőt vádolta meg azzal, hogy tudott előre mindent. Sorra vette el, vitte el őket, mint a végrehajtó. Rosszabb, mert itt eleve a teremtő teremtette a fizetésképtelenséget, meg se kérdezték, bár a forma kedvéért, őt, a kisemmizés áldozatát: nos, asszonyom, elseje van, vagy az összeg, vagy a bútorai!… Igen, lelkének legkedvesebb bútorai; az a mindig a szeretet visszasütő napfényében úszó legbelső és legteljesebben, legvéglegesebben berendezett fészek, amelyben mint aranybarna fényű antik tárgyak, a gyönyörű hangulatú élet tartozékai, ott álltak volna ők mindannyian, ha kell örök mozdulatlanságra ítélve és ha mást nem szabad, akkor csak nagy szeretettel nézni egymásra, miközben arcukon hol elömlik a mosoly, hol kiszöknek a könnyek, és együtt is, könnyes-mosollyal de legalább nézni, látni egymást, mindeniket mindörökre. Ebből a kínzó éber látomásból, álmodozásból nemegyszer ébresztette egy-egy hozzá intézett gyakorlati kérdése, szava azoknak, akik bárhogy tisztelték gyászát, pontosan nem tudhatták, mi zajlik benne, viszont értekezniük elengedhetetlen volt: a megmaradt fiúk, vagy a tapintatos szomszédok, rokonok, barátok.

„…És sorra elvetted mindeniket, még csak nem is kellett választani”… révedt minduntalan vissza évtizedek múlva, mikor aztán igazán békén hagyták, napokig senki nem nyitotta rá az ajtót, akár bele is hibbanhatott volna a fájdalmába, ha az még igazi lett volna, ha az önmaga eredeti változata lett volna s nemcsak önmaga emléke, mint a kiszáradt régi kölnisüvegek alján az örökre odatapadó illat. „Ó, ha választani kellett volna, mi lesz?” jutott el ilyenkor gondolatai elrendelt határához, ahol mindig, újra és újra még egyszer azzal ájult el, esett össze, merült ki aztán benne ez az elintézetlen, de kínzón mindig vissza-visszatérő inger, hogy meg tudta különböztetni mennyire tűnt elviselhetetlennek férje elvesztése s mennyire sorra a gyermekeké, és megsemmisülten újra bocsánatot kért Ákos-tatától.

Mint öreg, jóságos arcon a ráncok, Mandzsúria térképén vannak folyócskák, rövid kanyargós vonalak, azok közt is van egy folyócska, ugyan ki tudná azt innen, mi a neve, ahogy ott aligha tudhatná valaki, miféle patak folyik itt Porond alatt, ráadásul ennek nagybátyja legfennebb a Duna, míg annak a Jangce s a Jenyiszej. Hallották, valaki mondta, hogy ott is voltak foglyok. Egy nagy tábor van ott. Még mindig jönnek haza mostanában, híresztelték 22–23 táján. Miért? ha Petőfi után ötven évig is nyomoztak miért ne élhetne az ő fia is, csapta ki Memus a világ legkülönösebb logikájára épített aduját; miközben esténként nagyítóüveggel tanulmányozták egy kéznél levő iskolai atlaszban a Távol-Keletet. Volt aki onnan is hazajött. Kifürkészhetetlen a remény észjárása. Igazság szerint nem is akarja kifürkészni senki.

Aztán eljön egy szép nap, mikor már csengő hangon beszélnek a napos udvaron, a felásás alatt álló kiskertben a látogatóval, szomszédasszonnyal arról, hogy „Szegény Ákos (Pista, Ödön, Gábor) nem érte meg, hogy”… Kinek milyen a természete, az üt ki végül. A gyászában is. Amíg csak él, túlél! Akárhányszor.

Az Erna gyászában is. Erna 18 éves és minden papírformától eltekintve ekkor már özvegy, mivelhogy anyává lett ama férfiú által! 1915. május 18-án világra hozta szerelmük barackvirágszínű, bömbölő gyümölcsét, az én majdani apámat.

A világszépe nők bájának puszta híre is olyan, hogy szivet fájdít.

– Szőke?

– Szőke, bólint Ákos, mikor a frontélet valamelyik szünetében fényképről emlékeznek és hencegnek egymásnak a hazavágyó bajtársak. Hátukat egy szénaboglyának, szekérkeréknek, vagy csak egy hideg falnak vetve, kigombolt mundérban hevernek, ülnek és cigarettáznak, homlokukon hátratolva a csákó. – Sajnos ez a fénykép nem a legtökéletesebb, legyint Ákos a kézről kézre vándorló fotográfia után.

– Pisze?

– Pisze.

– És magas?

– Magas.

– Hát te is magas vagy, pislant rá a cvikkere mögül egy zászlós; Ákos helybenhagyólag bólint, olyanformán, mint a jóságos tanító bácsi, mikor a nebuló fején találja a szöget. A fiúk hangjában megilletődés. A többi lány fényképe visszavándorol a bőrtárcák rekeszeibe, a szívek fölé; ezt a harctéri, rögtönzött távszépségversenyt ma fölényesen Erna nyerte meg. A fiúk hangjában valami áhítat rezzen, mikor tovább faggatják a világ valóban legboldogabb vőlegényét, milyen még? Hát olyan, hogy le kellett tennie a kanalat, amit éppen a kezében tartott abban a pillanatban, mikor a lány belépett a szobába, s ő először megpillantotta, úgy meglepődött. Akkor 17 éves volt. Kihez hasonlít? (Blaháné Fedák Sári, Asta Nielsen…?) Önmagához! Igen, de milyen típus? Ő maga! Hát akkor hogy képzeljem el, nyöszörgi, akit szemmel láthatóan megkínzott a híre is, s ezen megkönnyebbülten felnyerítnek, felállnak, nyújtózkodnak, mintha kicsengettek volna, vége az ábránd-órának, csak a varázs marad, amire a böjtre fogott fiatal férfiak fogékonyabbak, mint a kolerára, még a legtetvesebb tábori ágyakon is. Ákos is Erna-ködben, Erna-napfényben lebeg, úszik bevonulása óta folyamatosan. Különösen annak a perzselő augusztus huszadikának a le nem nyugvó fényességében, mikor a behívó óta görcsösült rémületet mindkettőjük szívében az egyetlen lehetséges, az igazi búcsú tombolása váltotta fel. Mint akik, ha meg is fordul a fejükben, az istenért ki nem mondanák egymás előtt, hogy lehet: életük legédesebb álmaitól kell búcsúzzanak. A május elsejei családi eljegyzésen novemberre kitűzött esküvőtől, a kinézett két szoba konyhától a Szilágyi-házban, annak külön-külön ezerszer elképzelt pillanatától, ahogy összefonódva fúródnak a kikeményített ágynemű hóhalmai közé, mint férj és feleség, holtodiglan-holtomiglan… – miközben ha nagyritkán kettesben lehettek, a legnémább, már fájdalmat okozó csókolózáson kívül mondjuk addig mehettek a tettleges rosszalkodásban, hogy farkasszemet néztek és Ákos Erna dobogó mellére szorította a tenyerét, Erna pedig a szorítást a fiú orrára nyomott figyelmeztető mutatóujjával szabályozta, aztán nevetésben törtek ki és újra összeborultak.

– Pisze orral te is jobban nézel ki, hallod-e!… Nem baj, mindig azt fogom mondani, hogy kedvesem is piszeorrú volt, mert mikor csak akartam, megfogtam és piszésítettem az orrát…

– Mi ez a múlt idő máris, nagymama? – kiáltanék riadtan rájuk, de ők egymás nádszál derekát átölelve épp most hagyják el a korzózó sokadalmat, a ligetet, az utcát, a várost, ahol már a tavalyinál tízszer több az egyenruha, s a holdkórosok biztonságával vonulnak ki az idén megcsendesedve ünneplő társaságból, csak ők tudják hova, ez mindörökre titok maradt.

De hát ez így agyrém: a vőlegényt ráadásul önkéntes úrnak titulálják, mikor egyáltalán nem jószántából jelentkezik valamelyik laktanyában, hogy ádámkosztüm helyett angyalbőrbe húzzák és kiszállítsák, odaszállítsák a józan eszét vesztett Európa valamelyik, ha nem legexponáltabb pontjára, hát csoda, ha a finn mesterlövészek hamar lelövik. De hát miért éppen őt? Mert ő is kint van, ott van, ahol semmi keresnivalója nem lenne különben, ha csak nem nászútra kanyarodik arra. Hát azért. Az esküvő pedig azért maradt el, szó sincs róla, hogy a vőlegény szándéka szerint, ellenkezőleg: mert Erna apja, Pech Hubert enyvgyári gondnok a körülmények alakulása folytán, jobbnak látta, ha most már igazán nem hamarkodják el a fiatalok ezt az életbe vágó lépést, ahogy zokogva ellenkező leánya és szipogó felesége előtt sejtetni engedte: éppen azért, hogyha ez a háború netalán tényleg életbe vág, hát az ne az Ernácskáé legyen!… Mégis ezáltal csak egy dolgot sikerült megakadályozni, hogy Erna is rendes, szabályos, feketébe bújt hadiözvegy lehessen, aki mintha mindig meg lenne sértődve, hogy nem özvegy minden asszony ismerőse. Erna rendkívüli hadiözveggyé lett, aki sápadt, kisírt szemű, legszívesebben feketébe bújna, árvát is ringat, csupán az apa nevét nem lehet hangosan kimondani… Igaz: még mindig nincs húszéves!

Többet sír mint a csecsemő, hol vele egyszerre, hol külön órarend szerint, ám az éj és a nappal mindenik, bármelyik órájában. Mert folyton azt képzeli el, hogy mit képzelhet el ő ott a harctéren. Mint valami képes folyóiratból megelevenedett fotó: ő sáros, véres és elképzeli, hogy szíve hölgye itthon a kertben, lezserül a fonott szék karjára telepedve olvassa a most érkezett levelet, az ő levelét – „Levél tőle, a messzi harcztérről” a kép címe, s Erna felzokog. Mert tényleg, ha csonkán jön haza, pont mint Honti Nándor híres, most a lapokban mindenütt közölt Viszontlátás című képén: egy padon ülnek egymás mellett a nő s a férfi, a nő fojtottan zokog, a szája elé kapott zsebkendőjébe – a katona, szájában a cigarettavéggel már szemmel láthatólag túl van azokon az éjszakákon, mikor ezzel le kellett számolnia, most már szinte kaján rezignációval érzi, talán mondja is, hogy „lám, tudtam én, hogy így már nem kellek!…”

És ha sehogyan se jön haza?

Mert megtagadni, elfelejteni mindent az is szörnyű. De önmagát élve elfelejteni, az is.

Ám Erna is túl van a leszámolás bizonyos éjszakáin. Utóvégre kerek kilenc hónap választja el augusztus forró párnáitól a szülőszoba verejtékben úszó lepedőit.

Nem tudom, hol olvastam, hogy az egész élő világban a szaporodásra késztő ingerek többé-kevésbé primitív kellemei után, a fejlődési sor végén először a nőknek adatott meg a nemi öröm; ebben az emberfaj bizonyos nem egészen véletlenül felgyűlt, kialakult biológiai készségei is szerepet játszottak: az állatok néhány másodpercig tartó párzását az ember sokkal hosszabb szeretkezéssé nemesítette. Igen ám, de mindezt aztán a születés, valami tökéletesen másik párkapcsolat: anya és gyermeke kettősével gyorsan közömbösítni, bagatellizálni is próbálja. Rendben van, mondja, amennyien születtek, ahhoz ugyanannyian kéjben megtermékenyültek, ám azokból a nászokból hányban nem volt köszönet, lehetett az a fogantatás valóban csak melléktermék az örömhöz, mert két meztelen test, azért mégiscsak a természet parancsára és felügyelete alatt tombolva szerethette egymást, de hány volt csak egyoldalú, önző üdvösség, ha nem egyenesen kényszer következménye, mely után a gyengébb fél csak úgy maradt, leteperten, ragacsban, megkínozva, kénytelenségből szétvetett lábbal. Mindez születéskor és születés után már nem számít ugyan, csak mert új alapokra helyeztetik. Az anya s fiókája misztériuma ugyanis mindent megvált, megbocsát, de meg is tagad, mert a tényezők egyikét magasba emeli, másikat eltakarja, átok és bűnhődés terhe alatt el is tiltja minden szemrehányástól, követelőzéstől, még a felkísértéstől is azt a múltat!

Hát igen, az anya-gyermek kapcsolatban egészen más testi kettősség testesül meg. Jogilag, erkölcsileg, emberileg, mindenképpen. Többnyire. Rendszerint. Ebben a konkrét esetben egyelőre most van alakulóban. A Szabadosok nevében, Memus mint családfő előbb nyélbe ütötte azt, amiért a lányosház szülői szoktak megküzdeni: Szabados Péterke törvényesítését. Aztán hozzájárult annak a bizonylatnak a megszerzéséhez is, melyet a hadiidőkben is zavartalanul működő malmok: a bürokrácia malmai ölükbe ejtettek végül:

 

VÉGZÉS

 

A bíróság a holtnak nyilvánítási kérelemnek helyt ád és Szabados Ákost, ki 1893. évi … . . napján Porondon született Szabados Ákos és Frank Emma szülőktől, református vallású, nőtlen, egy gyermek apja, polgári foglalkozása: vármegyei hivatalnok, községi illetősége Porond, a 2800/1919 I.M. sz. rendelet 1. paragrafusa alapján holtnak nyilvánítja és elhalálozás időpontjául 1917. évi december hó 31. napjának du. 12. óráját állapítja meg. Az elhalálozás a világháborúban közelebbről meg nem határozható helyen következett be. – Indoklás – – – –

A porondi járásbíróság bélyegzője. Aláírás sk. elnök. 1921. március hó 16 – – – –

 

Mert ekkor Memus már pontosan tudta hogyan alakulnak a dolgok: Pétert is ő fogja felnevelni.

 

*

 

– Ez, kérem, egy Pápai Manó féle csolnakos gép, nem megy hozzá akármilyen géptű…

Hogy én ilyen szövegekről mikre asszociáltam! Pápák és manók különleges sürgölődését az erdő aljnövényzetében, a páfrányok közül felmagasló hatalmas odvas fák alatt, mohos gyökerek körül, a pápák lila sapkával fehér és fekete kámzsában, mint valami nagyobb törpék, a manók piros, kék, zöld, sárga, narancsszín hegyes sipkában, amilyen színeket a könnyen kitörő hegyű színesceruzákkal, nyelvem kidugva a nagy odafigyeléstől magam is elő tudtam állítani minden elém kerülő fehér felületre, óvatlan pillanatban az ottheverő újságok, könyvek lapjára is. A mondatot 1942. telén Szabados Lajos Híd utcai műhelyében csíphettem fel, ahová akkoriban gyakran beadtak: apám-anyám állásban volt, Memus akkoriban Tamás műtermével vesződött, mely egyúttal az egyetlen komoly jövedelmi forrás is volt. Rendszerint anyám vitt el, de volt amikor Ilonka néni Dezsőt vagy Etukát küldte át értem. Amíg késő délután, apám az iskolából, anyám a kézimunkaboltból, valamelyik utánam jött, én csendesen rajzolgattam, ha azt meguntam karomra fektetett fejjel egyszerűen elbóbiskoltam az udvari ablakhoz tolt kisasztalnál. Ilyenkor Ilonka néni megpihent egy kicsit a sebesült esernyők gyógyításában és ölébe vett, vagy a műhely legsötétebb sarkában, egy polcállvány mögé, a vasreszelék és gépolajszagú kabátoktól, köpenyektől koszos priccsre fektetett le s megpróbálta mégis elzárni azt az állandóan csorgó, csepegő csapot, aminek a pakolását Lajos bácsi egy negyed óra alatt kicserélhette volna, de mindig csak szó volt róla.

Kis kócerájban kezdték (esernyő-, varrógép- s biciklijavítás) s úgy is végzik Lajosék. Némán, az elején fütyörészve aztán fogcsikorgatva dolgoztak. Közben terveztek vagy lázadoztak, vagy valamilyen házastársi vitát folytattak, hiszen szinte állandóan együtt voltak a műhelyben, Ilonka az esernyőkkel egyik asztalnál, Lajos akár egy főorvos, a beteg varrógéptől, mely a műtőasztalon hevert „felnyitva”, a padlón hanyatt fektetett kerékpárig jött-ment, s közben számolt mindenik, hogy mi, mennyi, mire, mikor, meddig, mitől kezdve, vagy csak tompán, kialvatlanul vagy besörözve, ki-ki epegörccsel vagy dührohamai egyikével, rosszul tápláltan és egyre kimerültebben tett vett, oda se neki, hogy kint tavasz van s csábító élet, s ők fiatalok, vagy kinn ősz van, s ők immár öregek, – kinn gazdasági válság, háború, vagy már háború utáni nyomor, nekik szinte mindegy, a megélhetésért megy ez a hajcihő, nem a vagyonért. Az asszony megáll, ő ránéz: – Mi van? – Fáj megint a hátam, masszírozd meg… Megteszi, de morogva: – Akkor már ketten állunk.

Lajos nagyszájú s kicsit hencegő volt, azt mondták „elüt a fajtától”. Mielőtt, a háború utáni évben önállósította magát, előbb apjuk halála után a Maksai-féle lakatosműhelyben inaskodott egy évet. Maksai úr ezermester volt, nem volt a világnak olyan szerkezete, aminek javítására ne mert volna vállalkozni, még ha az valami afféle először látott technikai csoda volt is, mint egy ejsze Amerikából idevetődött elektromos hajsütővas, amellyel a Losonczy kisasszonyok szobalánya szaladt át egy délben, hogy ráz! Sasszeme volt, tehát néha valamit szétszedvén tanulta meg ő maga is, amit a második esetben már kedélyes fölénnyel egy bűvész lehengerlő könnyedségével, mint valami mutatványt demonstrált a segédeinek: na ezt pedig így kell, és nem másképp.

– Te! Ne mind azt akarj segíteni, ami neked játék, hanem amit kell! – szólt rá az első napokban Lajos-Joskára is, amikor keze alá került a lakatosműhelybe. 1912 tavaszán itt ismerkedett Szabados Lajos azokkal a szerszámokkal, melyek egy életen át, ki nem estek a kezéből; csak egyszer, rövid időre.

– Olyan vagy, mint én voltam nagyapám keze alatt – tette a Lajoska vállára lapáttenyerét. – Te pedig megint olyan vagy, mint egy böjti boszorkány – förmedt rá, de csak tréfából Blazsekre, a nagyobbik segédre, aki vidám és rendkívül lompos fickó volt, de tőle lehetett megtanulni, hogy kell fütyörészve végezni a legnehezebb és legunalmasabb munkát is.

– Én ilyen időben Párizsban szeretem kezdeni a napot! – feleselte egy tükrét tartva púderezkedő dáma mozdulatait utánozva Blazsek úr, mert őt mindig fogta a figura. A másik, Tompa úr, merev, hallgatag volt. Maksai „gyomorbajosnak” titulálta a háta megett, mikor a lavorban is egy-kettő derékig mosakodva, a kikent-kifent segéd munka után korzózni, vagy moziba indult.

Maksai úr sasszeme mindig talált munkát mindenkinek a műhelyen belül s megtalálta a munkát a műhely számára odakinn az általa „szép tündérvölgynek” nevezett városban.

– Hány óra – szólt oda az újsággal a kezében cigarettázgatva, Lajoskának. Lajoska, akinek tisztaruhája ott függött a fogason, szolgálatkészen letette a reszelőt, vette az olajos rongyot s úgy-ahogy igyekezett megtörölni az ujjait, ha már a zsebébe kell nyúlnia, az asztalok, állványok, bakok közt, mint egy pincér odasiklott a fogashoz, előhalászta a tizenötödik születésnapjára kapott acél zsebóráját és jelentette:

– Fél kettő!

– Jól van – bólintott Maksai úr, akinek csak fel kellett nézni s az unitárius toronyra látott –, annyi van az egyháznál is. A segédurak felröhögtek. Ez a játék szertartásszerűen ismétlődött. Nem telt bele egy év, s mint akit befogadtak már a családhoz tartozik egészen, megengedhette magának, hogy ilyenkor a kérdésre csak így válaszoljon: – Amennyi az egyháznál!

Évtizedek múlva, mikor egyszer a gyomorbajos fiatalemberből lett szép öregemberrel hozta össze az élet valami szakszervezeti konferencián, mint valami régi, titkos jelszó-váltást szegezték egymásnak, játszották el a jelenetet: „Hány óra? – Amennyi az egyháznál!” és könny szökött a szemükbe az emlékezés pátoszától.

– Hány óra?

– Fél kettő, főnök úr.

– Na, úgy készüljetek, hogy fél háromra hozok egy kis munkát, nyúlt a kalapjáért Maksai úr s felpattant a biciklijére; 31 évig járt egy Csepel-kerékpárral, melyet késő öregkoráig hetente képes volt szétszedni-összerakni karbantartás címén. Egyszer hat ökörrel a híd alól, a folyóból vontatott ki valami mezőgép-maradványt. A nagyvíz hozta valahonnan, ő meglátta pedig fejjel lefele volt az iszapban. Máskor ócskavassal fizetett valami gyárudvaron heverő régi gőzgépért. Akkoriban égett le a Bajovics-malom, hat hét alatt ő működőképessé tette. „Egy háború után a diribdarabságból s a mocsokból csak az ilyen emberek tudják kivájni a világot” mondták rá a legöregebb szakik, akiknek a keze alatt valaha a vasútnál maga is tanulta a szakmát, pedig a szakszervezetbe sosem akart belépni. „Aki a szarból is aranyat csinál”, ez volt a híre. Hát sok mindent meg lehet tanulni nála, de aztán az első adandó alkalommal át kell vonulni egy olyan komolyabb gazdához, mint például a vasút. Memus kívánsága volt ez is, aki jó szimattal, a fiú otthon továbbmondott élményei, a festői stílus alapján, úgy látta, nem minden alap nélkül, hogy nem tesz jót, éppen Lajosnak ez a környezet. Lajos megszerette Maksainál, előbb berzenkedett a vasúti műhelyek ellen, aztán mikor kitört a háború már áldhatta érte az anyját, nem is szagolt puskaport, a vasútnál mozgósították. 1920-ban, mikor mégis kikerült a vasúttól, kétszázadmagával leépítették, s munka nélkül ott tengett-lengett a konyhában, ökleit rágva, s egyik cigarettát szívta a másik után, akkor támadt a legnagyobb nősülhetnékje is. Megismerkedett halk, engedelmes élete párjával, aki már leánykorában is olyan megfontoltan komoly volt, s mindig mindent ráhagyott bikafejű és bikaegészségű urára, csak 46-ban jajdult fel egyszer, hogy Lajos, neked már nincs is családod, műhelyed, neked se testvéred, se anyád, se feleséged, csak a gyűléseid!… Ilonka is a kolóniából jött. Szülei: első nemzedék faluról, Zetelakáról kerültek Porondra a karon ülő leánykával, 1899-ben; apja a világháborúban maradt, anyját a spanyolnátha vitte el, hiába itták városszerte buzgón a japángomba levét. Amikor Lajos végre megkérheti, a nagynénjétől szabadul, három más gyermek mellől, örömmel, mert jaj de elege van a rokoni háznál való ingyen-cselédkedésből. Anyjával évekig pénzeltek művirágkészítésből, a fehér krepp-papírból facsaríntott, gömbölyített olcsó koszorúkba való rózsákat még olvadt viaszba is mártogatták; most könnyen, menetközben tanulja meg az esernyőjavítást, a meginduló kis kóceráj szolgáltatásaiban a választék bővítésére. Egy délelőtt a vizes hóesésben tűzoltók robogtak át nagy csilingeléssel a hídon. Ilonka magára kapott valamit s kiállt a járdaszélen bámészkodók közé.

– Ég az enyvgyár – tért vissza kendőjéről rázva a vizet.

– Na, akkor kámpec a Hubert-féle ládáknak is!

– Azok nem ott vannak. Már régen Memusnál vannak a padláson.

Ezen eldisputáltak délig.

Ahogy van autótemető, van varrógéptemető is. A műhely sarkában mindig állt néhány öntöttvas lábán szundikáló egykori „csolnakos” vagy „karikahajós” Singer vagy Naumann, ami már nem gyógyításra várt, hanem korok, típusok és változatok kombinálásának tág lehetőségei szerint, tisztes cserealkatrész-bánya volt, amíg már csak lerágott csontváz nem maradt, s ki nem tették a többi mellé, a műhely mögötti tenyérnyi, magas tűzfalakkal határolt vakudvarba, ahonnan Lajos időnként kilóra eladta s elvitette, de soha ki nem ürült, emlékezetem szerint, az a varrógéptemető, s mint minden temetőn a régebbi halmokat, megpróbálta belepni itt is a kitudja honnan, hogyan besodort fűmagokból sarjadt burján. Tamás egyszer tizenhárom napot és éjszakát töltött itt a rozsdahalmok mögött, a húszas évek végén, s ez az esemény, mely hogyha más szabja rá, szigorú büntetésnek is elment volna, így hogy ők találták ki, életmentésnek, a körülményekkel való kemény és találékony, harcoshoz méltó szembeszegülésnek számított, döntő módon beleszólt a Lajos-ág további sorsába, rövid fölvirágzásába.

Dezső fiúk 1925-ben jött a világra; mint, rajtam kívül, az utolsó fiúsarja a Szabadosoknak; harmincéves korában az olvadt acélba zuhant egy öntődében, ahol mérnökként dolgozott. Örök titok marad, hogy baleset volt, vagy a sors kezét maga fogta, mint valami beteg gyermekét, aki a gyengeségtől ügyetlenkedve, bizonytalankodva a lecke utolsó mondatánál majdnem elszunyókál.

Etuka 1928-ban született. Ő valahol Nagybánya környékén oroszt tanít. Soha nem érdekelte semmi, senki sorsa. Memusnak egyszer küldött kétszáz lejt karácsonyra. Talán az első fizetésből.

 

*

 

A „Hubert-féle ládák” – csak így emlegették ezeket. Egyet-kettőt még most is itt látok magam körül a Memus szobájában s kinn, ahol az eresz alatt egymásra halmozva embermagasságig takarják az udvari házikó nedves falát a penészedő kartondobozok, paksaméták. Ahogy egy esztendeje felrakosgatták, amikor az öregasszony holmiját sebtében ideköltöztették. A Hubert-féle ládák is a rám szakadt családi emlék-bazárhoz, a csődtömeghez tartoznak; nekem most már szabad, sőt kötelező átkutatni őket, csak már nincs kitől megkérdezni, hogy mit képeznek ezek a kétes kincsek. Mint valami expedíció közben elhalt utazó hagyatéka. Pech Hubert és felesége, Katinka tíz évet vendégszerepelt Porondon; afféle vendégmunkásként, főzőmesternek jött az enyvgyárhoz, valamivel a háború előtt már a gyár gondnoka. Erna, egyetlen leányuk itt serdült bakfisból hajadonná, majd leányanyaként itt lett nyápic magába zárkózó szobanövény, mimózalélek. Az én sosem látott, tizenhét éves nagyanyám. Takarta valami szándékos homály, erőltetett titoktartás is az egészet. Mert hát mekkora együgyűség volt Pechék részéről a kitűzött esküvőt azért ellenezni, nehogy az történjék, ami történt: ne maradjon fiatal özvegy, esetleg gyerekkel, Erna… Mint valami nagyon régen látott filmből, bizonytalanul dereng bennem valami olyan cselekményfordulat is, hogy odakint, Németországban férjhez ment újra s új családja egészen elfeledtette vele a múltat. Mintha apám mesélte volna valaha, komor arccal, nem nekem, felnőtteknek, én csak ott lábatlankodtam, mint aki még olyan kicsi, hogy nyugodtan beszélni lehet előtte: „…anyám sosem került elő, nem is adott hírt magáról… Lehet, kézimunkája fölé hajolva új gyermekei körében fejezte be életét…”

Mert így történik ez: sorra kihaltak azok, akik még mindent tudtak erről a málháról is. Sajnos közben mindig volt egyéb dolgunk is, mint ezekről kérdezősködni. Ők pedig bizonyára soha nem jelentkeztek. Pedig lehet vannak valahol, ha voltak – csak persze már más nemzedék, akiknek eszébe sem jut, hogy itt még holmijuk hever. De hát ugyan miért inkább az övék? Voltaképpen kié a nagy bőralbum a csíkos-dresszes didergő balti-tengeri fürdőéletet ábrázoló fényképekkel s a korabeli Walküröket, Niebelungokat, első wagneri színpadképeket őrző képeslapokkal, a bécsi hegedű 1844-ből, a behorpadt papírmasé-földgömb, mellyel egyszer még futballoztam is kicsit, a nehéz és ízléstelen neobarokk kredenc s főleg az egész emlékrendszer az enyvgyár udvarával? Ami a Pechéké, az nem a Szabadosoké, ami a Huberté, az nem a Memusé is, de én már Memus is, Hubert is vagyok, s így ez már az enyém.

Mikor Pech Hubert, hosszas tépelődés, készülődés, tervezés, puhatolózás, látogatás után mégis úgy látta jónak, hogy felpakolja feleségét és leányát s visszaköltözik a Reichba, mindezeket bizonyára ideiglenesen hagyta hátra, ha odaát újra rendes kerékvágásba terelődik a sorsuk, majd utánuk küldeti, elhozatja. Ám úgy látták jónak, hogy a múlttal együtt ezekre is boruljon inkább fátyol, mert még a címüket sem tudatták soha többé! A ládák sokáig ott voltak a Ház padlásán, aztán a második világháború, a légoltalmi rendeletek idején le kellett hurcolni azokat is, s átnézés után volt ami lekerült a pincébe s megdohosodott, s egy újabb lomtalanításkor abból is eldobtak ezt-azt. Egyre zsugorodott tehát ez a hagyaték, edények kerültek újra vissza a konyhai életbe, ép folyóiratok az elrongyolódásig folyó körtáncba, de maradt elég további koporsó-életre ítélt kacat mégis. Mindenkire érvényes vajon, vagy csak egyes családokra jellemző, hogy környezetükben, berendezésükben olyan tárgyakat, például könyveket, hangszereket találni, melyek az övéiknél magasabb szellemi, anyagi, civilizációs szintet jeleznek – s ez többnyire hagyaték, tehát volt ami lefelé irányuló tendenciákat mutatott itt? (a Szabados fiúk közül már senki nem vett a kezébe soha egy hegedűt.) És hagyatékok, vagy szerzemények, vagy lopások keverték-kavarták egyre jobban össze a szociográfiailag ezért sokféleképpen értelmezhető háttereket? A háború utáni években rengeteg ilyesmit láttam, művészettörténészi ambícióim, gyűjtési mániám idején és tulajdonképpen akkoriban gondoltam át, fogalmaztam meg ezeket az árnyalatokat. A Hubert-féle ládák az én kezemtől bomlottak végleg még használható, tehát használatba veendő elemekre és tűzmartalékká! A használhatóság is nagyon tág fogalom, persze, mert az Erna leánykori napló-töredékének füzetkéje életem előzményeinek egyik érzelmi dokumentuma; ám az enyvgyártásról szóló kemény kötésű német szakmunka, a maga Verne Gyula-i világával, csak porfogó egy agyontömött könyvespolcon. Mégsem váltam meg attól sem, hátha egy szép napon éppen az én ajtóm előtt állnak majd sorba a kutatók, szaktudósok, a világ tudományos akadémiái, mivel az emberiség tökéletesen felderített múltjából már csak ennek a kis árnyalatnak a tisztázása van hátra, s az egyetlen forrásmunka egyetlen példánya nálam vészelte át Takarító Szent Antal kozmikus végnapjait.

Néha elképzelem ezt az egészet fordított irányban is, mint valami tükör felé közelített s aztán visszavont mozdulatot, ahogy Pech Huberték későbbi életükből idevándorolnak s csak miután sikerült meg nem történtté tenni a kényes vonatkozású dolgokat, akkor vándorolnak vissza a Birodalomba, ahol aztán meg is születnek… Időközben, bármelyik irányba is tartson az élet egésze, egy tárgyat éppen úgy birtoklunk, használunk, felemelünk a helyéről és visszahelyezünk. Rövid távon talán észrevehetetlen volna egy efféle irány-váltás és becsapható az élet. Talán néhány másodpercre. De annál több már érezteti a világ igazi huzatát. Mint mikor az alig mozduló levegőbe feltartjuk megnyalt ujjunkat s kiderül, hogy milyen irányú a szél.

A hajnali derengésben az éjjeliszekrényen alig kivehető tárgyak. Hirtelen odanyúl egy kéz, és találkozik egy kézzel, felkapnak egy-egy ott heverő karórát, elrántják majd visszateszik, tökéletes szimmetriában; két világ ez, vagy kettős világ, kérdi magában az a sárga bőrű kéz: a betegé; de kérdezheti az én kezem is, ha én tettem ki arra az éjjeliszekrényre az órát, mely mögött ott van, a falhoz beszorítva a hálószoba egykori toalett-tükre. A dolog csak, akkor zavarodik össze hirtelen, ha az én kezem s egy sárga bőrű más kéz találkozik, mint valami után egyszerre nyúló vevőké egy áruházban. Nos, akkor felnéznek s megdöbbennek, mert tükörképre gondolva, önmagukat várnák s idegent látnak. Mit mondanak akkor egymásnak ezek a külön-kezek? Szívük a torkukban dobog. Miért egyforma, miért tükör mégis a két mozdulat?…

Ugyan: hát lehet itt bármibe keveredni, bármit elkövetni elszenvedni, ami először, egyszer, egyedül történik meg a földön?

– Ma egy éve halt meg az én sokat szenvedett, drága jó édesanyám – olvastam itt valamelyik régi levélben és irigyen elmerengtem, hogy én sosem gondolok ilyen édesbúsakat, s nem is mernék, az az igazság; szakmai ártalom, hogy a legegyszerűbb érzelmi igazságokat, ha legpontosabban a klisék már „megfogták”, akkor inkább kerüljük azok köreit, csak nehogy kényes talpunkba egy ilyen gyönyörű közhely ott heverő rajzszege fúródjék. Pedig a legválasztékosabban öltözködő lélek fájó kelevényeit is hogy fel tudja fakasztani hirtelen egy ilyen primitív megoldás is, ha édesanyánk mint teljes világ áll mögötte rejtélyes, tiszta fedezetként. Apámnak, Szabados Péternek, nem adatott meg ez a fontos egzisztenciális élmény, pedig csak apáról volt árva, „méhben hagyott László királyfi”, az anyja Erna, boldogan vagy boldogtalanul, élt valahol. Ám legalább el sem kellett temetnie, a két kezével tétován, férfias tettetéssel rendezgetni utoljára ősz feje körül a szemfedőt, a színeváltozott kezében megigazítani, fölöslegesen, még egyszer utoljára az oda helyezett szegfűszálat.

Nyomasztó álomból ébredtem ma, a karórámért nyúltam, fél hat. Álmomban a Házban voltam, már idegenek laktak ott, nem tudom mit kerestem már azon az udvaron, mert az álomban is világosan tudtam, hogy azért laknak ott mások, mert ők már meghaltak mind; azon nem is gondolkoztam el, miképpen lehetséges, hogy ugyanúgy rendezték be azok a mások is ugyanazokat a szobákat, ezen egy álombeli gyermek sem gondolkozik el, aki számára szintén egyetlen lehetséges és végleges rendje van a dolgoknak: a megszokott, az otthoni. Nem is beszéltünk, csak ahogy ott állok az ajtóban, a kaputól jön befele Memus, egy gyermek vezeti, mint a vak Tiréziászt, fején azzal a napszítta szalmakalappal a szürke fejkendő fölött, ahogy mindig is dolgozott a kertben. A halál lugasaiból jön, suttogja mellettem valaki, akikkel sorfalat állunk. Ő nem láthat meg, én pedig nem szaladok oda hozzá, nem szólalok meg, arra gondolok: hosszadalmas lenne most, ennyi minden után a magyarázkodás és én sietek, odaát vár az új társaságom, csak benéztem kicsit az udvarra – pedig tisztán tudatában vagyok az álom szerint is, hogy honnan jön vissza s hogy mennyire fájt minden akkor s hogy szerettem; de hát ilyenek vagyunk, úgy látszik (s ez a csalódás is fáj) …Ezt már reggel az ágy szélén üldögélve gondolja át egy meglett férfi és annak örül mégis, hogy csak álom volt.

Szabados Péternek, mire eszmélni kezdett, már Memus volt az anyja, Erna csak mosolygós, kedveskedő játszótársa.

Eltöprengtem ezen is, miközben az utolsó hét éjszakán virrasztottam Memus mellett, hogy mint akit alacsonyabb mennyezetű szobába költöztetnek hirtelen, az én esetemben lennebb ereszkedett egy családi emelet; nekem tulajdonképpen a dédanyám volt a nagyanyám is. Aztán úgy alakult, hogy szeretteim közül Memus volt az utolsó, legszívesebben a füléhez hajoltam volna, és belekiáltom, hogy nem teheted meg te is, te mindenkit kimosdattál, tisztába tettél, felápoltál, megetettél, mint én téged az imént, és tegnap és holnap, és ameddig csak kell, benned összpontosul most már minden szeretetem. Memus, ne hagyj itt!

Aludt a két óra alatt miközben én ezeken átmentem. Most behunyt szemmel eszik, iszik, mint a csecsemők, vagy mint az angyalok. „Jó gyermek vagy!” ennyit mondott halkan, gyorsan, mint a szedőgép, amelyik csak egész sorokat dobhat ki egyszerre. Úgy látszik, jól meg kell rágnia, meg kell ennie a szavakat is, mert miután elhallgat, jó sokáig mozognak még az ajkai. A kínok egyetlen magánhangzója is egész sornyira egészült ki öreg torkában: ”Áá…” mikor még mondott volna, de már nem tudta kimondani.

Aznap hajnalban nehezen aludt el, egész éjjel tartó epegörcs, hányingerek után; éreztem, hogy most engem is el fog nyomni az álom (reggel ½4) és nem tudom hol is van, amit be kell venni hatóránként. Ha nem költöm fel, reggelre lehet nagyobb bajt okozok, mintha most mégis megzavarom. Aztán mégis hagyom… Reggelig én is úgy aludtam, mint egy odadobott kabát.

Aki még a 9 órát sem érhette meg! Mennyi mindent megért, mennyi idő futott le körülötte. Annyi minden annyi ideig tarthat a világban. De ezt a kicsinyességet a sorstól: Memus ma még a 9-et sem érhette meg. Reggel 9 előtt egy perccel halt meg.

Elképzeltem, ahogy mint látogatási napon, napos időben egy kórház udvarán, melyet lehet, hogy utoljára tényleg valamikor Dante korában renovált pergolák osztanak sétányokra és meghitt beszélgetésre alkalmas zugokra, ott sétálgatnak flanelköpenyeikben a halál lugasainak lakói, mikor finom mosolyával besétál Memus, megérkezett, és lassan kitáruló karral sietnek feléje Ákos, Sanyibáttya, Tamás, meg apám, Péter és csendesen a félreimbolygó jóindulatú árnyak sorfala közt odavezetik a mozgásképtelenné öregedett kereken százesztendős Ákos-tatához, akinek csak az arca, a koromfekete dús üstöke, a szeme maradt olyan fiatal, sőt fiatalabb, mint a nála idősebb korban elment fiaié, unokáié, olyan, amilyennek Memus megőrizte, tartogatta, amíg lám, minden csak jóra fordult…

Délben egytől háromig zártak. Csak a vásárnapokon tettek kivételt, mikor úgysem lehetett volna csak úgy ukmuk-fuk kiüríteni a műtermet a magukat puccba vágva, frissen borotválva, pacsuliszagúan fényképezkedésre elhatározott kuncsaftoktól. Máskor a delet az vezette be, hogy mikor megkondult a vármegyeház órája, aztán sorra a toronybeli nagyharangok, Tamás vette a kosztoscsészét s kifordult vele az ajtón. Átvágott a piacon, a Rátz és Fia előtt, melynek kirakatában mindig ki voltak téve mustrára az újonnan érkezett könyvek, a plébánia és a Tunyogi-féle vaskereskedés között bekanyarodott az átjáró-sikátorba, mely felett az öreg boltívek olyan középkori hangulatúvá tették ezt a legrégibb részét a belvárosnak. Jobbról az egyház támpillérei, balról magas kőfallal elhatárolt udvar, aztán „a Villa” magas ablaksora. Tunyogiék, a környék, ha nem a megye leggazdagabb családja, megengedhették volna maguknak, hogy a folyó feletti lankán építsék kacsalábon forgó házikójukat, de valami babonás hagyománytiszteletből ragaszkodtak ehhez a helyhez, ahol eredetileg bérelt telken, bérelt bolthelyiségben egyik Tunyogi-ős elkezdte árulni a bangájznit, kaszát, zsindelyszeget, itt építették fel a város egyetlen kétemeletes palotáját, melynek földszintjén jól ment a többször korszerűsített, megnagyobbított üzlet, melynek fiókjai, lerakatai voltak már a környék nagyobb községeiben, nagy mezőgép raktára a híd mellett, a vasúti állomás meg a König-féle fűrésztelep s ládagyár között, ahová a világ minden tájáról érkeztek a szállítmányok. Az egész városban „a Villa” lett a neve a sikátor hosszában a keresztutcáig hátranyúló telek végén felhúzott villájuknak, melybe a fiatalabb Tunyogiak, a mostani tulajdonosok költöztek be, még a kilencvenes évek közepén. Ez az épület is Ákos-tata vállalkozásának virágzása idején készült el, az ő tervrajzai alapján. Így jut el az ember a Festő utcáig, ahol Szaniszlónéni kifőzdéjében, hátul a muskátlis udvarban, beszól egy ablakon, kijön Jolán, elveszi a fehér zománcos, három rekeszes fülesedényt, bemegy vele a legyektől egy lengő organtinnal elfüggönyözött konyhába és perceken belül kihozza az ebédet. Körülbelül három évtizeddel később, ugyanezen az úton hoztam haza én is az ebédünket, három személyre. A különbség csak annyi volt, hogy a front átvonulása idején a főtérnek ez a házsora, Tunyogiéktól kezdődően teljesen kiégett, a vaskereskedés romjai közt évekig ott kuporogtak, hajlongtak, kajtattak valakik, még miután a nagyját, a tűzvészben lepattogzott zománcú vedreket, fazekakat, a kasza-kapa állományt rég elhordták a szemfülesek, még akkor is boldog-boldogtan talált itt használható lakatot, megfeketedett kilincset, kulcsot s ha már az is elfogyott, ujjbegynyi nikkelezett mérleg-súlyokat, de legalább egy-két tucat szeget és anyacsavart biztosan. Az izgalmak kincsesbányája volt, nemegyszer mutatott fel valamelyik osztálytársam, valamit, mondjuk egy közönséges békanyúzót, ám amelyiknek attól volt lemoshatatlan oxidrétege fölött elillanhatatlan aureolája is, hogy onnan való, saját kezűleg kotorászta elő az ezerszer átkutatott kormos halomból. Így előfordult, hogy pillanatokra valahová a romok közt máris serkenő fűre, a téglaomladékra én is óvatosan odaállítottam az aznapi krumplisalátánk és szilvaízes tésztánk, hogy beletúrjak abba, ami fenyőerdők rozsdaszín avarjához kezdett hasonlítani egy tél hóleve s az első tavaszi esők áztatása után, csak itt a lehullott tűlevél aprószeg volt valamikor; de engem ilyenkor sosem engedett úgy igazán belemerülni a kötelesség, fogtam az ételhordó fülét s nekilendültem, hátamon az iskolatáskával a napfényes, poros térnek s azt forgattam a fejemben, hogy egyszer elkérezem és üres kézzel jövök el én is, hátha találok egy olyan kicsi franciakulcsot, mint a Kerekesé. De erre sosem került sor.

Alig háromnegyed egyre Tamás is visszaért a kosztoscsészével, hátul letette, megvárta, amíg az utolsó kliensek után bezárhatja az ajtót és a napellenző függöny elé bordó zsinóron odaakaszthatja a nagy, lekerekített sarkú kartonlapot, melyet a szemben levő könyvkötészetben készíttetett Szabados úr, együtt a többi, ide-oda kiaggatott hasonló méretű felirattal, hogy „Dohányozni tilos!” „Tessék csendben várakozni!” „Az ebeket kéretik kinnhagyni”; ezen a táblácskán ennyi állt: „Zárva 1–3 ig”. Miután megebédeltek, az öreg szertartásszerűen ezzel a mondókával jelentette be, hogy kicsit ledől: „…nehogy azt higgye a finom ebéd, hogy egy kutya kapta be és elfutott vele”… A kufsteini foglár járkálhatott így a csikorgó grádicsokon, minden lépését ádáz kulcscsomócsörgés kísérte, mintha láncokban lépne. Tamás utánanézett, és hozzáfogott a mosogatáshoz, aztán bement a sötétkamrába, mert nem telt bele két esztendő s a munka legrutinosabb részét, ahogy az öreg mondogatta, melyhez nem kell művészet, de nagyfokú hozzáértés kell, már ő végezte. Az öreg kinn művészkedett, a fekete kendő előtt sütögette magnéziumpisztolyát, vagy állványos reflektoraival Rembrandt-világítást produlkált a portréalany körül. A fejlődés megszállottja volt, fővárosi szaklapot járatott és gyakran mondogatta: ma pár krajcárért a cigány is levéteti magát, de valaha a Haladás szimbóluma volt ez a találmány is, ördögi praktika, mint sok egyéb. Szerencsére ezek csupa olyan fait accompli elé állították a reakciót, hogy kedvező irányba befolyásolják a jövőt. A múlttal úgy sincs már mit kezdeni. Az osztályharc szempontjából a szánalmas, siralmas öntudatlanság kora! A Nagy Huzat hiába járta keresztül-kasul a történelmet.

Szabados Tamás fényképészmester (mesterlevele természetesen ott lógott, vékony keretben, üveg alatt a műterem egyik látható pontján) ha azt hangoztatta (és Tamás meg Márk előtt hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ezt nem tréfából mondja), hogy ő még Párizsban, a Kommün idején tanulta a mesterségét, mindig valami áhítattal ejtette ki a Kommün nevét, de rögtön, a természetében rejlő aranyos humor, bohóckodási hajlam folytán, franciás pátosszal fel is kiáltott: „La Commune!”, s jobb karját kinyújtva élőképek barikád-szentjeinek pózába vágta magát. Ilyenkor ha nem nevettek, az volt a baj, ha nevettek, legyintve korholta őket, hogy milyen komolytalanok. Kezdettől fogva felnőttként beszélt velük, logikátlanságokon fogta rajta őket, hosszan fejtegette előttük eszméit s ilyenkor „Tessék, tiltakozz, ha nincs igazam!” vagy „Ha nem értesz egyet, kérdezz!” szakította félbe önmagát; valósággal szomjazott a vitatkozásra. „Azt hiszem, te ott tévedsz, hogy az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért!” recitálta ilyenkor, és élvezte, ha kis barátait tűzbe hozták az elbeszélései, a török vagy a román főváros forgatagában felcsípett élményei és igaz történetei, melyek mindig az elnyomottak és elnyomók közötti szembefeszülésre voltak kihegyezve. Eközben mesélte el, hogy apja, Salamon Dávid szabósegéd 1840 táján került ide Porondra, negyvennyolcas honvéd volt, ő pedig itt helyben jött a világra, éppen a világosi fegyverletétel napján; hogy szülei halála után gyalog ment Triestig, onnan, szökve Párizsba. A Nagy Huzat sodort végig Európán, mint egy falevelet, szerette mondogatni, de én hamar meg is éreztem az irányát: a haladást…

Kifogástalan eleganciával öltözködött s esténként egyformán eljárt a kaszinóba is, az iparosegyletbe is, könnyen ismerkedett, mindenkiről mindent tudott, de nehezen szerzett barátot. Ama korból kilógó korabeliek fajtájából való volt, akiket nem tud meghatni semmi, legkevésbé holmi vitathatatlan tekintély, pláne ha az csupán a vagyonon, társadalmi álláson alapszik. A gyógyíthatatlanul érzelmes, szertelen korokban az ilyenek azok, akik a legnagyobb szenzációra is csak ennyit mondanak: „Bah!” amikor mindenki rajong és lelkesedik körülöttük. Pedig nem gonoszabbak ők senkinél, csak sosem tudnak szemet hunyni, örökké rezzenéstelen pillákkal, állandóan nyitott szemmel járnak, mint akikről a természet felejtette le szemhéját, a redőnyt. De nekik van a legjobb szemük, fülük az igazi értékekre. Gyakran tért haza Tamás zárás után olyan könyvvel a hóna alatt, amit aztán hajnalig nem tudott letenni, és másnap koppant le a feje az álmosságtól, de mosolyogva tűrte a mester gúnyolódásit, mikor valamit elügyetlenkedett emiatt a munkakörében. Az öreg ilyenkor felkapta a flittelő nagyságú parfömfújót és kettőt-hármat reápumpált. Egyébként ez az irdatlan masina arra szolgált, hogy elnyomja a nem ritkán terjengő fokhagymaszagot. Ha egy falusi vendégen megérezte, hosszan értekezett az ilyennel, mert maga is mániásan fogyasztotta. Azt tartotta, hogy a foghagyma mindenre gyógyszer, ő még a börtönben kitapasztalta annak idején.

Mikor ideje engedte; különösen vakációkban Márk is hűségesen segédkezett a „Szabados és társai Szabadosék” (ahogy az öreg ilyenkor nevezte) műteremben. Megtanult fényképezni is, amire nagyon büszke volt. Általában büszke és halk szavú, ettől gőgösnek látszó kamasszá cseperedett, akit már legbizalmasabb barátja, a testvérbátyja sem szólított Pincsinek. Helyette a Doktor kezdett ráragadni, amit a vén fotografus adományozott irónikusan a kisokosnak. Vitatkozószellemben alkatilag nem volt hiány a fiúknál; de Tamás csak addig ellenérvelt és kérdezett vissza, amíg ki nem elégítették kíváncsiságát, meg nem győzték; Márk ennél annyival kitartóbbnak tűnt, amennyivel egy gimnáziumi eminens tudása nehezebb dió volt annak a kedélyes sárkánynak, aki oktatta őket. Az öreg fotografus oktató kedve is alkati indítékokból táplálkozott, külsőségeiben pedig mindig olyan formát öltött, mint mikor a tudós le akarja nyelni, meg akarja enni ezt a két tudatlant, akik ráadásul még folyton ellentmondanak, feleselnek is. Ebben a légkörben ismerték meg és szerették meg egymást.

– Igen, ne ájuldozz, mint egy papnövendék, itt, ezeken a képeken egy nő vetkőzik. Meztelenre. Ne tedd magad, hogy nem is érdekel, mert esik ki a szemed! – harsogta az öreg, amivel sikeresen áthidalni vélte a kötelező jólnevelt szemérmeteskedés és valóságos gyermekes meglepődés zavarba ejtő pillanatait.

– Egy valódi francia dáma. Ma lehet vagy hetven éves, ha él. De a női bájak a fehérnemű alatt nem változnak olyan gyorsan, mint a divatban – tette hozzá tárgyilagosan, és dúdolva elvonult a sötétkamrába.

Az aktalbumot Tamás találta meg valami eddig ki sem bontott ládában, és Szabados úr engedélyével mutatta meg egy vasárnap délelőtti csendesebb pillanatban az öccsének. Márk tizenöt éves volt és bizonyára életében először maradt magára a nő képzetével abban a pillanatban, mikor az ajtó fölött megpendültek a különböző hosszúságú nikkelcsövek, mert új kuncsaft érkezett és Tamás kilendült a függöny mögül a fogadására. Márkot, ölében a hatalmas albummal, most különös módon a kuriózummal egyenlő mértékben, ha nem jobban foglalkoztatta a tulajdon önérzetén esett sérelem; az elkerülhetetlen megszégyenülés ellen berzenkedett, mely annak folytán érte, hogy az ő tiltakozó reflexére az elkövetni készült illetlenség ellen Tamás bácsi ilyen gorombán csapott le. Mert persze hogy az ember rémesen kíváncsi a meztelen lányokra, ám száz rezon kiált rá tiltón, csap a kezére, fogja be a szemét azonnal, ahogy mint valami kulcslyukhoz, közel hajlik bármihez, ami az efféle titkokat takarja. Nos lehet, hogy ilyenkor egyszer-kétszer, vagy végül a kíváncsiság fog győzni, de neki nem kell sürgetés, tudja ő jól, mit is tud? Semmit!… és egyedül is bele tudott vörösödni a megszégyenülésbe, hogy íme, itt van előtte, amire igenis nagyon kíváncsi és amivel találkozni, szembesülni már önmagában elég izgalmat jelentene, s akkor valaki észreveszi, sőt visszaél ezzel a zavarával; hát mikor ájuldozott ő mint egy papnövendék?… Ebben a pillanatban földhöz szerette volna csapni az albumot, amit azért sem, titokban sem lapozott volna tovább, és ebben a pillanatban gyűlölte, utálta Tamás bácsit, sőt a fivérét is, aki tanúja, sőt értelmi szerzője volt az ő kínjának; de nem tett semmit, uralkodott magán, és ennek az önuralomnak érzete töltötte el újra a megnyugtató fölénnyel. Tíz magányos perc alatt visszatalált kis énje közegébe és mint egy kagyló, ki megteheti: ellökte a megismerhető odakínált homokszemét.

– Na, hogy tetszett? – súgta cinkosan Tamás, kazettáért iramodva a sötétkamrába. Márk majd újabb tíz perc múlva adja meg a választ, hangosan, szárazon, koraéretten mikor az idegen már távozott: – Ocsmányságok! – És a reagálását tökéletesnek gondoló kis megkísértett kagyló, nem tudja, hogy ez a hazugság is ellentmond a tökéletességnek, hiszen olyasmiről mondja ki, amit meg sem ismert.

Tamás vállat vont és Tamás bácsi is vállat vont, mikor Tamástól megtudta a dolgot. De egy gondolatolvasó bölcsességével megállapította: „Ez a fiú a kelleténél határozottabb. Ahelyett, hogy tanulni igyekezne, már ítélkezik. Nem tetszik nekem a dolog, ezen még el kell gondolkozni. Általában aki hajlamos arra, hogy kevés tapasztalattal már kritizáljon, az nem teremtője, hanem fogyasztója lesz a világnak, ezt jegyezd meg, édes fiam!”

Tamás megjegyezte, és benne valami ingerültség is maradt az öccse iránt, mint aki valami sikerült dolgot az utolsó percben elrontott. Az ő természetében ez az ingerültség bontakozik ki lassan, minden és mindenki iránt, aki valami közösen eltervezett, közösen kívánt, akart dolognak ünneprontóan ellenszegül. Volt egy este, mikor odahaza parázs vita robbant ki köztük egy olvasmányból indult beszélgetésből, melynek végén Tamás nem tudta türtőztetni magát, hogy oda ne sziszegje, hogy persze te még a történelemnél is okosabb vagy, te még a tényeknek is visszapofáznál, hogy az úgy hülyeség volt, nem jó, kezdjék előlről, én mondom ezt, Szabados Márk, ötödik gimnazista!

– Ne bosszants fel – kelt ki magából a kicsi –, hogy most könyveket rángassak le a polcról, csakhogy a végén belásd… De te akkor se látnád be, akkora öszvér vagy!

Az igazi változás valóban Tamás kedélyállapotát fenyegette. S csak részben annak folytán, hogy ő nem is tudott, nem is akart úgy begubózni, addig megszerzett, megkaparintott kincseken, koncokon elrágódni hosszan, mint Márk. Nagyrészt annak a világnak a látványától, melyet kettőjük beszélgetéseiben az öreg fotografus vetített – képletesen szólva – elé a műterem világgá táguló falaira.

– Apánk ezekről a dolgokról soha nem beszélt velünk – sóhajtott fel egyszer Tamás. – Vajon ő maga se ismerte őket?

– Dehogynem – mondta szinte derűsen az öreg. De hát ő is kizsákmányoló volt, nemde? Volt hat munkása? Volt. Te mondtad, hogy néha, nagyobb építkezéshez ötven napszámost is felfogadtak. Igen? Nos, az érdekei szerint, elméletileg, de gyakorlatilag is mindenkinek döntenie, választania kell ebben a nagy kérdésben, hogy kinek az oldalára áll, kinek a pártját fogja. Tiszta sor!

Nagyon világosnak és tisztának, méltányosnak és becsületbe vágónak tűntek előtte ezek a dolgok. Tamás lassan megértette és megjegyezte az emberi munka körül támadó érdekek billegő összefüggéseit, hintázó emeltyűit, csiki-csuki csapdáit, a munka és a pénz világának szerkezetét. Az öreg könyveket nyomott a kezébe, úgy tetszett egy-egy kijelentésének hitelesítésére, ám a füzetekből, melyeket franciásan „brosűroknak” nevezett száz újabb beszélgetésre való kérdés rajzott. Egy idő után Tamás úgy gondolt mindezekre, mintha apja szándékosan hallgatta volna el, tehát előre megfontoltan félrevezette volna őket, ám ahogy a kép egyre teljesebbé, világot átfogóbbá vált benne, mélabúsan, saját régi naivságát tekintette minden beavatatlan, felvilágosulatlan eszmélet prototípusának: az öntudat hiányának, s ettől kezdve a felismert új igazság hirdetésének térítő szomjúsága uralkodott el rajta.

Szabados Tamás fényképészmester 1917-ben felszabadította Szabados Tamás fényképészsegédet, aki hamarosan mindenféle szükséges vizsgálaton túl volt s hamarosan az iparkamaránál bejegyzett mesterlevelet kapott. Aznap este a Házban pezsgős vacsora volt, az öreg bohóckodásaival még Memust is meg tudta nevettetni.

Szabados és Szabados esténként bezárta a boltot és egymásra kacsintva, mint Tamás a Tamásra, megkérdezte: – na, megyünk a lányokhoz? – Megyünk! – válaszolta és valami komor témába merülve elindultak át a ligeten, az üveggyári kolónia felé.

Minden akt-affér ellenére, talán egyedül Márk tudta volna, hogy egészen más utakon járnak. Egyszer elkapta egy beszélgetésben az „elvtárs” szót és mikor megkérdezte, Tamás a tőle telhető nyíltsággal elmagyarázta, mit jelent, hogy értik s kik használják. Márk újra palástolta döbbenetét, és hogy Tamás egyre nő a szemében. Talán azt remélte, hogy egyszer magukkal hívják. De erre nem került sor.

1918 nyarán Szabados Tamás fotografusmester a halálos ágyán a fiává fogadta Szabados Tamást s legális végrendelettel ráhagyott mindent. Volt idő bőven a törvényes formák betartására, ugyanis egy ilyen gazdag életnek két „halálos ágya” is volt.

Mikor ideért a forradalom híre s a sánta Baróti felemelte kampósbotját és öblös hangján elkiáltotta: „Utánam uraim!”, mintha előre megbeszélt terv szerint folyna le, olyan simán és határozottan következtek be az események, a munkásság felvonulása a városházához, aztán a nagygyűlés a ligetben. Az öreg Tamás már alig mozgott, a fiatal szinte a hóna alatt tartotta, de ott álltak a sűrű tömegben, mely a Pavilon lépcsőjén álló szónokokat hallgatta.

„…A társadalomnak azt az osztályát, mely ki van zárva a termelőeszközök birtokából s létét kizárólag munkaereje árubabocsátásából tartja fenn, a tőke kizsákmányolása alól felszabadulni törekvő proletárokat nemzetközi szövetségbe tömörítette össze a különböző államok közötti forgalom fejlődése, s ennek következtében a világ valamennyi népe közt létesült szoros kapcsolat erősebb ma minden hatalomnál, a tőke hatalmánál is. Közös sors a kizsákmányolásban, közös elnyomatás – a felszabadulás közös feltétele… Mégis a háborúban a vagyonos osztályok elleni közös harc helyett egymást gyilkolták a különböző országok munkásai. A büszke, erős és harcra kész proletariátus helyett milyen rabszolgaságba süllyedt, akarat és bátorság nélküli tömegek mentek az osztályharc helyett egymás gyilkolására! A proletariátus mind mélyebbre süllyedt a nyomorúságba, a rabságba, nehéz osztályküzdelmeivel megszerzett jogainak még a foszlányai is veszendőbe mentek. Az elnyomatás nőttön nőtt, az élet színvonala mind alább szállott, az elégtelen táplálkozás a gyermekeinket Heródesként gyilkolja…” – A liget a folyópartig tele volt emberrel. Még a fák alsó ágaira, a kovácsoltvas lámpaoszlopokra is kapaszkodtak. – „Elegünk volt a háborúból! Az imperialista nagyhatalmak között e tekintetben sosem volt s nem lesz különbség. Támadási céljai voltak a világ valamennyi imperialistájának. A teljes elbarbárosodás, a kultúra vívmányainak gyilkos kezekkel való elpusztítása, millió s millió emberélet kioltása, özvegyekké lett asszonymilliók, árvákká lett gyermekmilliók jajongása felébresztették lassan a proletariátust lázas álmából, melybe hazugságok, a mindnyájunk közös hazájának nevezett rablóállam védelméről való hazug mesék merítették… Apró-cseprő reformokkal, a tőkés termelés rajtunk ütött sebeinek javasasszonyok módjára való kuruzsolgatásával nem lehet tűrhetőbbé tenni a munkásosztály helyzetét a kapitalista társadalmi rend keretein belül. Miközben az imperialista tőkések az utolsó csepp vérét szivattyuzzák ki a munkásnak, nem reform, nem kuruzslás, de a vérszívók, életkiontók elpusztítása a feladat. Ez az állapot a munkásságot mindenképpen válaszút elé állítja. Egyik út: az imperializmus, ezen az úton a nyomor vérzi, éhség kínozza, háború fenyegeti. A másik út: a szociális forradalom. Ez az út igazságtalan tőkés termelés gyökereinek kiirtását, a kizsákmányolás megszüntetését és a békét jelenti…” Valahol recsegve omlott össze egy békebeli pad, melynek most még a támlapján is hatosával álltak, mint valami dalkari próbán egymás mögött, a bajuszos, keménykalapos, esernyőt tartó férfiak. „…Csak ez a két út van előttünk. Ha biztatnak is egyéb ösvényekkel, ámítanak kitérőkkel, biztos, hogy mindenik az első útba szalad vissza valahol. Vagy-vagy proletárok!… Erőszakra erőszakkal felelni! A kommunisták nem követelnek a burzsoáziától semmit, csupán az államhatalmat. Sem békét, sem egyik vagy másik követelés megvalósítását, mivel ezek úgyis csupán akkor valósíthatók meg, midőn a proletariátus megteremti a proletárdiktatúrát…”

– Még jó, hogy szóltok idejében – mondta félhangosan egy hetyke fiatalember és három társával tüntető lassúsággal kivonult a szélső sorok közt. Senki nem reagált. A tömeg áhítatánál csak rejtelmes hallgatása volt nagyobb. Délután négy óra körül sápadt napsütésben oszladoztak, néhány éneklő, ütemesen jelszavakat kiáltozó csoport kitartott a pavilon lépcsője körül, ahol két automobil is állt útra készen. Egyiken katonák, sapkájukon őszirózsa.

Szabados Tamás hetvenéves szívével nem annyira az örömteli izgalmak, mint a spanyolnátha szövődményei végeztek ezen a végzetteli őszön. Sírjánál kiderült, mennyien tisztelték, a gyászbeszédek némelyike a korszak stílusában kis programszónoklattá nőtte ki magát. Tamás a beavatottak szemében már nemcsak cégének, hanem eszméinek örököseként is szerepelt. A tél folyamán titokzatos támadókkal szemben valami tömegverekedésbe is keveredett s először járta meg a rendőrséget.

 

*

 

Mekkora a láthatár, csavargatom képzeletem filmfelvevőgépének emeltyűit és próbálom eltalálni lenn, fenn, kicsit oldalt, vagy egészen máshol a máskor szemszögeit. Nos, hova látok – hova látnak? Szemem sarkában egy római szerelmespár s egy vietnami szerelmespár, egymástól kétezer évnyire és mégis karnyújtásnyira, és persze teljesen láthatatlanul, mert közömbösen. Ott feküsznek a padlón, a szalmazsákjukon, valami kietlen hodályban s azt sem érzik, hogy milyen huzatok sepernek át a házon és nem nemzedékek ősatyáit-ősanyáit játsszák, csak egyszerűen megkívánták egymást. Nagy folyamatok közepén az egyént hiába ébresztenéd fel a maga kis folyamatából s kérdeznéd meg, merre is fúj a szél. Töprengene jó ideig, forgolódna maga körül (az ágyban), míg végül komikusan feltartott ujjal próbálná megállapítani a Nagy Huzat irányát. Válaszol a kérdéseidre, attól függően, hogy puskacsövet szegzel reá, avagy csak a film rendezője vagy, azért gyötröd…

Mihez is tartsa még magát ilyenformán, mondjuk 79-ben, a Vezúv és Pompeji meg Herculaneum nevezetes esztendejében az egyén, a saját jól felfogott érdekein és vélt boldogulásán kívül, mert ha nem, akkor árulónak fogják tartani, mint valakit majd Waterloo vagy Világos után? Mondjuk időszámításunk előtt egy kerek évvel, de Hellász virágéletében is, nincs az egyéni szabadság megítélése körül valami olyan normarendszer, melytől egyértelműen szégyenletes lenne valami is, ami csak a maga maximális javára gondol, legfennebb utólagos normák szerint. Márpedig nem szabad más korokba vissza(vagy előre)vetítni a magunk korának normáit. Aiszóposz tanulságot kínáló célzásai, Themisztoklész „árulásai”, Plinius konformista biztonsági játékai semmivel sem alábbvalóak, mint bárkié, aki akkoriban a hatalom vagy a hír, tehát a közfigyelem fénykörébe kerül. Mit lehet hát tenni? Nyilván a „jót”, az „igazat”; csakhogy ez soha nem olyan egyértelmű. Periklésszel maguk az athéniak talán nem egyeztek olyan jól, mint az utókor; s párezer évvel később más is azt prédikálja főérvként, hogy itt nem babra megy a játék, utóvégre nemcsak a test boldogságáról, de a lélek üdvéről van szó; és még aki itt a földön áll ki valamiért, például szabadságot követel, az már egyszerre mondai és modern hősnek számít pusztán a fogalom nevének makacs formai folytonossága szerint, jóllehet a szabadságot is valamilyen, ilyen-olyan hatalom győzelmével azonosították többé-kevésbé jogosan, okosan válogatva mindig a korabeli alternatívák között. Ugyanis a Nagy Huzat nyilván érvényt szerez magának végül, valami felé állandóan megy, mendegél a világban vándorló ember, távolodik a fától, amelyről lemászott – így néz ki ez madártávlatból, ám egy adott kis korocskában te legfennebb önmagad körül tapogatózhatsz, a bűzös szalmán, a ropogósra keményített tiszta lepedőn, legfeljebb szerencséd szerint egy megértő, vagy értetlenkedő, hűséges vagy házsártos, alkalmi vagy minden este otthon hajcsavarozó Xanthippé feszes hálóingébe ütközöl, aki vagy megértőn szenvedi végig, hogy felugrasz, még egyszer meghúzod az üveget és sápadtan, homlokodba tapadt hajjal, patetikusan hajnalig kifejted neki, hogy te most az a férfi vagy, akiben az a nagy E-vel írható Ember újra a mégis védhető igazságig hátrál, az erkölcsig soványodik, a becsületig éhenhal, de nem adja meg magát, s ha véletlenül nem tudná: hát ez a legnagyobb győzelem ebben a mindig túlerővel támadó világban, s ekkor ő veled zokog, csillapít, magára húz, úgy ringat el; vagy megvetően felkacag; kitépdesi a hajcsavarokat, úgy csapja eléd őket, mint valami önérzettel visszautasított örökséget és azonnal itthagy, összepakol, becsapja az ajtót. Mindegy, vágj bele, alapíts családot, ha csak percekre is, ha csak a magány ellen, de ne vidd az ágyba első perctől a történelmet.

Utólag sajnos semmi sem marad titok, a világ, mint valami elkényesztetett olvasó, végül mindent megtud. Az olvasó nyilvánvaló privilégiuma például, hogy mikor két szereplő négyszemközt marad, ő akkor is, ott is tanúja lehet. Ma már én sem emlékszem ki mesélte el, hol olvastam, miért hittem el, hogy Tamás azt is átvette aszkétikusan, s az első időkben szinte az öreg utáni gyászának kifejezéséül alkalmazta: a fokhagymát.

Egy nyári estén, jóval zárás után, a sezlonon olvasgatott vagy a sötétkamrában dolgozott, mikor hosszasan kopogtak. A szomszédos keskeny kis virágüzlet tulajdonosnője volt. Vele úszott az illatfelhő, ahogy kéretlenül belépett Tamás orra előtt a műterembe, megperdült rajta az akkor divatba jött rövid szoknya, körülnézett a félhomályban, mint aki régen szeretne itt körülnézni és diszkréten felkacagott:

– Hű, micsoda fokhagymaillat terjeng itt!

Tamás csak állt, zavarban volt, de most, hogy a fokhagyma úgyis árulkodott, ki se merte nyitni a száját. Vilma meg lépkedett hátrafelé, ahol az összehúzott függönyök mögött egyetlen kis lámpa világított…

– Nincs magányosabb, mint az este fokhagymát evő férfi. Ez maga a magány, szagban elbeszélve! – kacarászott. – Aki ilyesmit művel, vagy szent, vagy szegény.

Tamás tisztes távolból követte. Egy óvatos ív mentén a háttér előtt ácsorgó hokedlire telepedett, bűntudatosan, mintha őt lehetne bármelyik percben kipenderítni innen.

– Maga egészen el fog vadulni! Kár lenne magáért Tamáska – bukkant fel a függönyök mögül az asszony, mint aki csak ellenőrizni akarta, hogy tényleg kettesben vannak-e. – Hol van?

– Ne kötődjék velem, Vilma – mondta ki gyorsan, nyersen Tamás. Az asszony odasétált és hirtelen az ölébe ült.

– Én igazán nem akarok semmit magától, csak egyszer-kétszer lefeküdni!

Tamás Vilma diszkrét kora esti látogatásaiban tért magához, egyszer még kisírni is merészelte magát a keblén. Jónéhány ilyen sokáig tartogatott, későre maradt gyermeksírás fojtogathatta akkoriban örvényekből, frontokról, fogságokból, börtönökből hazatérő meglett férfiak torkát, ahogy az nagy eposzok végéhez illik. Bizonyára így volt ez a trójai háborút s a Napóleoni kort lezáró láthatatlan határ-időkben is.

Pedig Tamást a történelem azóta egyre szembeszökőbb tapasztalata még nem késztette szomorú számvetésre; hogy bármilyen képtelenségnek tűnik, tudomásul kell venni: ugyanazokon a gyermekmeséken nevelkedett újabb nemzedékek egy részén újra és újra kiüt a fasizmus szindrómája. Hogy valami gyógyíthatatlan fertőzést hurcolunk magunkban a barlang óta, amely ellen bármely felajánlott gyógymód az első bárd, az első gumibot lecsapódásáig, az első ravasz meghúzásáig érvényes, hiszen a hóhér szintjén már meglehetősen messze kerültek, eltávolodtak a dolgok az eszméktől. Az első világháborút lemosó esők éjszakáiban, ahogy surrantak, bandukoltak, caplattak hazafelé felgyűrt gallérú katonaköpenyben, viharkabátban, vasutaszubbonyban, valami veszélyeztetettség, sivárság érzete úszott felettük. Valami hiányzott, hogy testileg, lelkileg lerongyolódva is, különben izgalmas új kalandnak lehessen felfogni az egészet, amit az ifjú ember alkatilag kedvel, emlékezett ezekre az éveire, külön is, együtt is a sok Tamás és Vilma és Ilonka és Márk és Lajos, és a hazavergődött, leszerelt huszártiszt, Tibor. Hurrá, győztünk, vagy ráadásul nem is győztünk. Ha ezen az áron, sóhajtják azok, akiké ottmaradt a csatatereken, akkor miért lenne ez diadal? Hogy ki van többségben, az számít ott abban a pillanatban: a siratók vagy az ujjongók, az határozza meg a győzelmek értékét és értelmét. De hát miféle győzelem az, amely tulajdonképpen siratás is! S közben lepereg az egyetlen élet, a legszebb évek. Abba az életbe nyilallott bele már a mozgósítás. Váratlanabbul és készületlenebbül aligha ért még változás nemzedéket, mint őket. A hatás egyenesen főbekólintó volt minden szempontból. Ez volt az a háborús nemzedék, melynek sorsa lett a bűnhődés, egyáltalán nem saját vétkekért. Első reflexük: el mindennel, ami ide vezetett. Második: hogy a kifordult gyökerekre tíz körömmel is vissza kell kaparni a földet, amennyit lehet. Most hirtelen a történelem hóharmatos, friss új reggeleiben anyaszült meztelennek érezték magukat. És mikor előremerészkedtek onnan, a jövőbe tulajdonképpen mint a legmesszibb múltba nyúlhattak vissza: Ádámhoz és Évához, a kiűzetés állapotában. S akik szinte gyermekfővel a harctereken férfidolgokat voltak kénytelenek átélni, érthető módon azoknak egész férfikora aztán az ifjúság nosztalgiájától lesz terhes. Vexatur dat intellectus – emelte volna fel intő ujját az öreg Tamás, de most talán már hiába. A bölcselkedés csak ingerlően hatott volna.

Tamás és Lajos mindig rokonszenveztek, de Tamás és Márk értette legjobban egymást, amíg Tamás nem legyintett kiábrándultan: „Meghibbant a gyermek!” és le nem mondott róla.

– Fontos a teljes azonosulás s a teljes ellenzékiség – fejtegette Márk: – Te élted át legjobban mind a kettőt, te ismered igazán! Tamás szinte ellenségesen hallgatott. Várta a többit. Márk, aki egy éve leérettségizett, de továbbtanulni nem volt módja, magántanítványokból pénzelt, estétől reggelig olvasott, reggeltől estig járta a várost, melynek történetéről és mai állapotáról egy füzetkét készült megjelentetni, utcanévjegyzékkel, feltüntetve a változásokat; most egy pályázatra beküldött szociográfiai kísérletét olvastatta el vele, melynek igényes címe A városi munkás-ifjúság Porondon. A jeligéje pedig: „Krisztust – kenyeret!”

Tamás két nappal ezelőtt kapta meg, amikor Márk az első példányt már úgyis postázta, hogy idejében beérkezzék. Tegnap éjszaka átolvasta.

„(…) A városi munkás ifjúság kérdése szerintem a legfontosabb kérdések egyike, mely a továbbtanuló ifjúságot is leginkább kéne foglalkoztassa (…)

Mielőtt a kérdésbe mélyebben behatolna az ember, legelőször is meg kell állapítani, hogy kiket is sorolunk tulajdonképpen a munkásosztályba. Mindenekelőtt fel kell osztanunk őket gyári munkásokra, iparosokra s szintén ide sorolhatjuk a város külsejét és környékét lakó földmunkásokat is (…)

Napjainkban a porondi munkásifjak mesterségek szerinti megoszlása hozzávetőlegesen a következő: 290 vasúti- és fémmunkás és sofőr, 270 földmunkás, 165 bőrmunkás, 160 famunkás, 140 üvegmunkás, 58 agyagmunkás, 32 enyvgyári, 55 kereskedelmi alkalmazott, 25 ruházati munkát, 10 fuvaros, 5 fodrász és 95 napszámos és egyéb, e kategóriákba be nem osztható gyárimunkás. Ezen kimutatás azért csak hozzávetőleges, mert részletes és pozitív statisztikát a porondi munkásifjúságról felmutatni teljesen lehetetlen, mivel szervezkedésileg nagyon hátul áll a temesvári, kolozsvári, petrozsényi munkásifjúsággal szemben. Más becslések szerint az össz-munkásifjúságot számítva, Porondon jelenleg mintegy 1.500 munkásifjú van. Porond lakosainak száma 19.860, a városházán megkapható adat szerint. (…) Az összes fiatal munkások közül mintegy 5–10 százalék van állandó munkanélküli, mely százalékból a kevesebb a valamilyen mesterséget tanult ifjakra esik.

(…) Kulturális szempontból elég nagy haladást lehet észlelni az előző évek óta. Tudniillik meg kell állapítani azt, hogy a munkásifjúság olvas, bár még olvasása csak újságok, folyóiratok, ponyvaregények, esetleg világnézeti könyvek stb.-ben merül ki, de örömmel kell megállapítanunk azt, hogy a háttérben van egy kis tábor, mely hiányos ismereteit s különösen szakismereteit magánúton pótolja. Ezen utóbbiak leginkább azok közül rekrutálódnak, akiket a mostoha sors szólított el a könyvek mellől.

(…) Életszínvonalukat illetőleg különböző kategóriákba oszthatjuk be: 1. állásban levő iparos és kereskedelmi alkalmazott ifjak, kik javarészt szüleikkel együtt laknak, átlag egy-, kettő, háromszobás lakásokban, két-három fogásos ebédet esznek, reggelire tejet vagy kávét, vacsorára rendszerint meleg húsneműt, s szórakozásaikban, öltözetükben mindenben a középosztályt utánozzák. 2. munkában levő gyárimunkás, földmunkás, építőmunkás s szegény és munkanélküli iparosifjak, kik legtöbb esetben szüleikkel együtt egy- kétszobás, régi, rozzant fa- vagy vályogházakban laknak és egy, legfeljebb kétfogásos ebédet esznek, tejet vagy szalonnát reggeliznek és puliszkát, vagy valami húsneműt vacsoráznak, hétköznapi öltözetük általában nagyon egyszerű munkásruha s csak ünnepnapon öltenek magukra egy jobb ruhát. 3. munkanélküli gyári-, föld- és építőmunkás ifjak, kik az esetben, ha szüleik is rossz anyagi viszonyok közt vagy munka nélkül vannak, velük egyetemben egyszobás lakásban is meghúzódnak, nyáron valami munkaalkalmat keresve és táplálkozásukat a minimumra csökkentve, télen pedig a jótékonykodó egyletek népkonyháin étkezve tengetik egyik napról a másikra életüket, ruházat tekintetében pedig mind szánalmasabban néznek ki. Tisztálkodásukat illetőleg télen átlag rossz helyzetben vannak, mivel magán- vagy közösfürdő hiányában, csak kis kivétellel fürdenek télen, kivéve azokat, akik egy teknőben vagy mosdótálban elvégzik ezt. Kivételt képeznek ez alól az Üveggyár Rt. alkalmazottai, akiknek ott közös gőz- kád- és bázenfürdőjük van, mely hetente kétszer rendelkezésükre áll. A többiek inkább nyáron pótolják ki a téli nem fürdést.

(…) Vallásosság szempontjából is meg kell különböztetni az iparosokat a gyári munkásoktól, mert míg az előbbiek között számos az istenfélő ember, addig az utóbbiaknál már egészen ritka számba megy a vallásosság. Ezen jelenség, mely inkább nevezhető a vallással szembeni nemtörődömségnek, mint kimondott ateizmusnak, még inkább érezhető az ifjú munkások nemzedékénél. Amikor egy gyári munkásifjútól megkérdeztem, hogy mi az ő vallástalanságának oka, azt felelte: egészen egyszerű, az egyházak is mindig a kizsákmányoló osztályhoz tartoztak, s ha bármikor halljuk tanításaikat, az osztálykülönbözet megnyilatkozását látjuk benne, s ha valamelyikünk el is megy a templomba, nem hiszem, hogy fohászkodni, hanem mérlegelni a különbséget az egyes emberek között a mai társadalmi rendszerben. Ezen vallástalanság okai a világnézeti felfogásokban, mint szocializmus, kommunizmus keresendők, melyek a vallásosságot belőlük kiölik.

(…) Ami a porondi munkásifjúság egyesületi életét illeti, szervezetlenség, magárahagyottság jellemzi. Még a századforduló előtti évtizedben az akkori szervezett munkásság Munkásdalárda címen egy énekkart létesített, ez úgy-ahogy létezik; továbbá van az Uránusz Torna Klub, ahol azonban nemcsak tornáznak, hanem politizálnak is; a sportoló ifjak részére az Uránusz egy futballcsapatot tart fenn.

(…) Az említett Munkásotthont rendre egy 884 kötetes könyvtárral szerelték fel, melyből 324 drb., könyv a vasmunkások, 350 drb. az építőmunkások, 60 drb. a famunkások és 150 drb. az üvegmunkások részére való. Ezenkívül mind a négy szakma részére román, magyar és német nyelven szaklap, továbbá napilapok és folyóiratok járnak oda, pl. Munkásújság, Miscarea Socială, Socializmul, Arbeiter Zeitung és Vorwärts. Ám a munkásotthonban, ahol a munkásság kulturális emelésére és a politikai nézeteinek kialakulására évenként sorozatos előadásokat rendeztek, amelyet a munkásvezetők és a város intelligenciájának nevesebb tagjai tartottak, egy ideje ezen előadások is nagyon balszélső ízűek lettek, a kommunizmus terjedése mindinkább felüti bennük a fejét (…)”

– Tulajdonképpen mit vársz tőlem? – kérdezi elfojtott ingerültsége mögül Tamás.

– Hogyhogy mit várok? Hát mint rendesen, tanácsot, biztatást. Megértő segítséget. Hiszen te vagy az, aki egész életed a munkásság problémáinak akarod szentelni. De ha már így kezded…

– Hát hogy kezdjem?

Némán néztek farkasszemet az abroszra kiteregetett dolgozat felett. Tamás tenyerével meglapogatta a papírhalmot, aztán felugrott, az ablak elé állt, sértődötten remegett a hangja mikor hátraszólt.

– A segítséget az effélékhez esetleg előre lehet kérni. Ahogy az öreg mondaná: te engem fait accompli elé állítasz… Egyébként biztosan ügyes, tehetséges munka, ehhez nem értek; azt látom, hogy szorgalmas anyaggyűjtésre támaszkodik. Az is lehet, hogy nyerni fogsz vele. Mondjuk egy erős harmadik díjat. Mert hát Porond sem valami jelentős fészek s a téma sem valami kellemes dolog. Csakhogy…

– Csakhogy?

– Csakhogy az egész olyan, mintha a plébánián mondták volna tollba!

A dörgés-villámlás, a tisztító vihar, egy kiadós összeveszés, melyet aztán, mintha mi sem történt volna, másnap higgadt hangú beszélgetés kövessen – ezúttal elmaradt. Ma csendben mentek össze s mégis, mint bevert fogból a vér ízei, keserű ízek maradtak mindkettőjükben. Ezt már nem lehetett volna a legjópofább marháskodással sem feloldani.

Annak idején, mikor Márk tizenhét éves korában először közölt a helyi lapban, Lajos tele szájjal harsogva rontott a házba, kezében az újságoldalt lobogtatva a nyúlfarknyi versikével:

– Na ugye! Beismerte!

– Mit, te majom? – csókolta meg őt is büszke örömében Memus.

– Hát hogy ő áztatta le a bélyeget! Itt van, tessék:

 

Oh, gyermek-csíny, a boldog álmodás, A gyermekkori bélyeg-áztatás…

 

– hát nem emlékeztek, mekkora cécó volt, hogy ki áztatta el az amerikai képeslapokat? Akkor letagadta a pernahajder! Gyere, törjem össze a csontodat, rántotta magához az öccsét. A végén könnyezve ölelkeztek, mert Memusnak egyik szeme örökké sírt, ha kacagott is a másik.

Még ezek az idők is odalettek. Ma már azok a háború alatti családi nagy szomorkodások, apró vidámságok is boldog idővé töpörödnek a felnőttkor feszültségeiben. Cudar dolog a hiúság, még a legokosabb embert is milyen könnyen beleviszi a csávába, dohogott Tamás, és örök haragra rendezkedett be a műterem mélyén. Memus is a kicsit védte, elvégre őt támadták; miután hetekig gürcölt azzal a pályázattal, most tulajdon testvére töri le a kedvét, mielőtt az idegenek ítélete hervasztaná le az utolsó reményt is, hogy a fejével, a tollával még sikerül kitörni innen. Tamás önmagára is haragudott. Nem bírta megállni, pedig elhatározta, hogy határozott, de szelíd marad, nem kezd vagdalkozni. Hja, az embert tulajdon ambíciói is nevelik. Egy szélhámos hamarabb megtanulja a jómodort, egy üldözött forradalmár az ügyes taktikázást, mint az, akinek nincs égetőn szüksége, alkalomadtán, a rejtőzésre. Alkalomadtán. De hát ez már a családban elkezdődik? A tulajdon testvérével, akiről azt remélte, hogy a harcostársa lesz?

Tamás forró, fiatal fővel nem úgy fogalmazott, hogy őt távolították el osztályától a megismert eszmék, igazságok, hanem hogy az öccsét ragadták el tőle a reakciós lélekkufárok karmai. Mert egy hajóban nem eveznek, az biztos.

Mi történik két galaxis összeütközésekor, manapság már a tudománynépszerűsítő hetilapok is elmagyarázzák. Csak két ember, kétszázezer ember, kétmilliónyi összeütközésekor mi zajlik, azt nehezebb szabályba foglalni. Számításokból és modellek alapján tudjuk, hogy két galaxis összeütközésekor a csillagok konkrét ütközésének igen csekély a valószínűsége, a galaxisokban ugyanis olyan kicsi a csillagsűrűség, hogy két galaxis akár keresztül is haladhat egymáson, anélkül hogy részeik ütközzenek egymással. Jól emlékszem viszont, hogy 53 őszén egy diákbál után, a néptelen Király-utcában slágert fütyörészve mendegéltünk haza, Jenő, Pali meg én s egyszer csak látjuk, hogy négyen, a két Ferenczi meg a két Szabó elállták az utat. Ritka láncban ők négyen várnak az úttesten, mi is le a járdáról kissé eltávolodva egymástól mendegélünk feléjük, a fütty is elhalkult, olyan néma csendben, hogy csak a lépteink csosszanása hallszik, nem lassítva, és nem is gyorsítva, áthaladunk mi hárman a másik négy alkotta közökön, mint a galaxis a galaxison ugyebár, ők ránk se hederítnek, de abban a pillanatban, ahogy átértünk, mind megfordulunk és elkezdődik az ádáz verekedés.

Alapvetően ellenkező irányú érdekek esetén nehéz megegyezésre jutni, azon túl, hogy vannak, akik semmilyen kompromisszumra nem hajlandók, s vannak akik bármi áron, mindenáron megegyeznének.

Porond kiheverte az elmúlt éveket. Kaszinó is újranyílt, most Alagút a neve, inkább éjjeli mulató. Az urak is ide járnak újra, régi és új urak. Mikor Tibor hazalátogat, éppen valami közintézmény alapításának szülőgörcseiben fetreng a város. Adók, gyűjtések, panamák, kölcsönök, tönkremenetelek és felfutások.

„Á, még sosem volt úgy, hogy ne legyen valahogy!” Pedig ha ezek a jól kereső fiskálisok, birtokosok, vállalkozók hirtelen valami varázsütésre megváltoznának parti és pezsgőzés közben – hajnalra meglenne az alaptőke. De hát őket főleg a két hónapra ideszerződtetett félmeztelen gyarmati táncosnő érdekli most. Ugyan mi lehetne ezeknek a magabiztos, elvakult, fölényes, gondtalan és gondatlan izéknek valami égi jel, afféle mene tekel, amitől hajlandók lesznek megváltozni?

Havannás-tokok és bankó-tárcák a belsőzsebekben. Mindkét oldalon egy-egy, hogy feküdjék tisztességesen az a fazon. Vajon tényleg a haza nevében van náluk annyi s másnál semmi, epéskedik Tamás, aki Tibor unszolására hajlandó volt veletartani, beülni ide egy görbe estére. De hát annyi éve nem találkoztak. Se Lajost, se Márkot nem lehetett rávenni, pedig Tibornak imponált volna, a hadihangulatokkal a háta mögött egy kicsit megjátszani a huszártisztet, a négy Szabados-szálfa bevonulását. Sajnos a többinek úgy látszik nincs érzéke az efféléhez.

– Egyetlen ipse kitehetné itt az asztalra azt az összeget! – fortyog Tamás.

– Ki is teszi néha, ne félj, de csak, hogy megüsse a bankot! Hagyd a fenébe – legyint Tibor. Az apja szmokingja feszül rajta, mintha ráöntötték volna. – Van egy nagy kombinációm, kisöreg. Egy bajtársam segített hozzá – mondja álmodozva. Tibor valójában huszárőrmester volt, kitüntetést is kapott, ő mindenben a szerencse fia. Ami a rangját illeti, csak 45 után lesz újra szerényen altiszt, amikor már Lajos mondogatja róla epésen, hogy „a tiszt úr”. Igen, a háború az ő szempontjából az egészségesek sportja is volt, melybe persze akár bele is lehetett halni. Tibor választott szerepe a lefegyverző férfiasság, melynek persze csak az egészsége harsány, egyébként ismeri a dörgést, a megfelelő pillanatban, megfelelő irányba kellőképpen alázatos. Manapság nincs is megnyerőbb dolog, mint egy diszkrét bokaösszevágás, határozottan, amolyan titkos jel, mely tömören kifejezi az összes nosztalgiákat.

– Sokat tanultam s idejében! – mondja Tibor elegánsan merev mozdulattal emelve, tartva a cigarettát. – Ebben az új világban egy értelmes ember, minél jólneveltebb, annál védtelenebb.

Tamás nem érti, de bólogat; a zene is zavarja. Úgy tűnik, hogy már harmadszor találkozom Tiborral, pedig csak másodszor, érzi meg hirtelen s kicsit elszorul a szíve ettől az újabb veszteségtől.

– Hát mit gondolsz, 16-ban nem elhatároztam én is, hogy ha egyszer hazakerülök élve, elmondom, kikiáltom az igazságot! Leleplezem ezt a rengeteg hazugságot! De nem, barátocskám, az elmúlt évek megtanítottak arra, hogy az igazság nem az a kétkézre fogható fegyver, amelyik egyenesen hat! Abban egyetértek veled, édes öcsém, hogy szövetkezni kell. És abban is, hogy ha a közös győzelem ára az egyén gyalázata, akkor az egyénnek vállalnia kell akár azt is, még ha meg sem köszönik, végül sem!

– Te ilyen önzetlen vagy? – kérdi Tamás egy szemernyi iróniával, de Tibor gondolatai már messze járnak. Nem tesz jót neki az emlékezés. Még egy üveggel bontat.

– Viszont így tanultam meg, hogy a rosszabbik változat bekövetkezésével sem veszni oda, olyan nincs! Túlélni bármi áron! Ti itthon mit tudtok. Már megbocsáss, nem céloztam én semmire, csak a tapasztalatra.

– Hát igen, nekünk itt könnyebb volt.

– Hála istennek! Hála istennek. Memus ki sem bírta volna, ha még valamelyik odavész! Tudod, öcsém, miket műveltünk – élénkül meg hirtelen –, magam elé képzeltem az orfeumot…

– Hát mikor jártál te ott?

– …Egyszer voltam mielőtt kivittek a harctérre. Nos, magam elé képzeltem azt az estét és hullhatott a gránát, én reggeltől estig azt dúdoltam, hogy Maga már rég nem lesz a világon… Halálra bosszantottam a jó öreg géhás őrmestereket vele.

– Géhás?

Tibor cinkosan, összeszűkülő szembogárral hajolt közel.

– Neked, mert tudom, hogy tartani tudod a szád, elárulom, hogy csak trénlovakon lovagoltunk. De csitt! – nevetett fel elázva. – És ezek itt mind le vannak szarva!

Mégis jót tett neki, az emlékezés.

 

*

 

Hiszen én hallok! odatartom a fülem a reggelbe és hallok. És látok. Lám, ez nektek már nem csoda, egyáltalán nem; ha akarom, számomra ez már csoda, nekem itt kezdődik az emberi csoda. Ez a különbség köztünk. Rendkívüli eufóriák vagy fáradtságok idején fokozódik így fel az érzékenység. Márk fokozatosan kifáradt mire húszéves lett. Az önfegyelem is az elnyomás egyik formája. Az, hogy felsőbb szempontok szolgálatára vállalkozunk a magunk törékeny testével-lelkével, ami miatt magunkba kell fojtani egészségesen duzzadó vágyakat, azt a természet nem ismeri és nem is tűri sokáig.

Márk ilyeneket gyűjtött, jegyzett ki, figyelt meg s fedezett fel magán és a maga számára: „A zsenialitás fizikai állapota a túlfeszültség”. Mit tudott valójában erről, s mennyit tudott meg az élete első szakaszát lezáró tragikus fordulatig? Hétpecsétes titok, melyről sem a megmaradt Sylva Rerum címkéjű lila fedelű jegyzőkönyvecske, sem egyéb írásos emlék nem fecseg. Memus is kitartott elhatározása mellett, hogy sírba viszi ezt a régi históriát, melyről meg vagyok győződve, hogy csak külsőségeiben fogta fel utólag is, az adható magyarázatok szintjén. S azok a magyarázatok szégyenletesnek tűntek előtte, hát hallgatott.

Nem veszett kárba az erőfeszítés, hogy őt végig benntartották a gimnáziumban, eminens volt, s egy idő után, Sanyibáttya nimbuszának hála, stipendium is könnyítette a család terheit.

Korán, tizenöt-tizenhat éves korától ütközött ki valami kérlelhetetlenség a természetén, az olyan emberek türelmetlensége, akiknek nem lehet magyarázkodni, hogy hát igen, úgy is volt, ahogy megegyeztünk, csak hát ugyebár, nézd csak, közbe jött ez a… közbe jött az életünk! Valóban, minek elhatározni valamit, bármit, ha nem muszáj aztán ahhoz tartani magunkat? Csakhogy ez a madártávlatból érvényes erkölcsi igazság, a mindennapok emberi viszonyaiba hallatlan merevséget tud belevinni. Azt mondják, az osztályban volt aki utálta, irigyelte, de általában szentnek csúfolták, lévén hogy példamutatóan következetes és kérlelhetetlen volt önmagával szemben is, tehát nem lehetett kikerülni. Olyan alkat, aki folyton rápirít társaira, megtorol minden tévedést, sunyiskodást, néha még a szándékát is. Elképesztő és valószínűtlenül naív. Ami nyilvánvalóan valami egyenetlen érettség (éretlenség) eredménye. Egyrészt bizonyos tapasztalatok nem érik, másrészt amik érték, vagy legalább közvetve érhették (hiszen sokat olvasott), azokat nem úgy fogja fel, dolgozza fel mint… mint ki? Mint az átlag.

Hát ez az! Ennek a fajta tragikumnak a forrása valóban a fiatalkori naívság, tapasztalatlanság, hiszen a tapasztalat az, amely lehűti a forrófejűséget, meghozza a kiegyezésre való „bölcsességet”, amit másfelől nyugodtan tekinthetünk a jellem degradációjának. Mert az is. Ugyanis elméletileg éppen az tekinthető az ideálisnak, ami az élet gyakorlatában szerencsére a lehetetlenségig ritka, kivételes, „albinó példány”, malformáció. De van! Mert van egy ilyen inertív „szívó” iránya éppen annak a korán megtanítandó pár fontos dolognak, melytől a becsületes jellemek, az egyenes emberek, a derék nemzedékek kialakulását reméli joggal minden kor apa-anya-tanító szentháromsága, nevelő-emberisége. De hogy elámulunk, mikor az aszkézisig megtagadva (vagy meg sem ismerve) minden alkudozásra feljogosító szempontot, egy szemünk előtt, kezünk alatt összeálló jellem, egyszer csak valóban kizárólag az abszolút értékeket célozza meg, nem tud elfogadni félmegoldást és kompromisszumot.

Szabados Márk ilyen példánynak sikerült, melynek felmenőági előzményei közt legfennebb amatőr zsémbelődők ama kérlelhetetlen szigorú és gőgű, rizsporos parókás táblabírák vagy városi iktatók, akik legfennebb a kellemetlenül rideg férj, szigorú apa, kegyetlen ítélőmester, legendás különc, bogaras nagytata szintjéig vitték már a családban. A Kaáli-Nagy Imrék…

Ám ez a patakban egymáson koccanó, csattanó, csiszolódó, gömbölyödő kövek modelljére eléggé hasonlatos módon alakult emberi világ, mióta világ a világ nem tudott mit kezdeni az ilyenekkel. Ha rendkívüli teljesítmények ára volt egy efféle természet háttere, utólag elnézték neki; hogyha élet-halál feletti hatalom akadt a keze ügyébe, megszenvedték; de soha nem értették, soha nem fogadták el, és minden lehetőt megtettek elszigetelésére. Hiszen minden, ami ilyen elemi erővel kíméletlen, még ha csak halandó elhatározás következetes eredménye is, gátlója annak a patakokhoz hasonlóan: a meder szerint megválasztott útnak, melyet az emberi dolgok is követni szeretnek a maguk lefolyásában. Csak hát sajnos emberi elmében testet ölthet néha, mint a veszettség, a tiszta logika is; de bármilyen szép ez, mivel vésztjósló, mivel pusztulásba vihet, hát rémületes is. A Szent Ferencek és Robespierre-ek közös vonása ez. Egy szép napon ezek miatt kezd el küzdeni természetes ösztönei ellen is kétségbeesetten Szabados Márk, mert felfedezte kis elméje hatalmát s elkezdte félteni minden életörömtől.

Amikor összeroppant, egy este bevette az előre beszerzett altatókat. Bár búcsúlevelet nem hagyott, a helyzet félreérthetetlen volt, mikor Memus másnap hiába szólt be, kopogott be többször, bár azt sem bánta, ha a sok bolond éjszakázás után végre kialussza magát, csak szokatlan volt ettől a reggeli torna gyanánt a kertben körül futkosó fiútól, hát 11 óra körül benyitott. Memus nem sikoltott, nem borult rá zokogva, nem vesztette el a fejét, hanem, miután meggyőződött, hogy fia él, orvosért üzent és bezárkózott vele. Márk három napig hevert, aludt, talán élet-halál határán, talán azon innen.

Különös elhatározását anyja nem akarta megmásítni, bátyjaival pedig kész tényként közölték csak: élve az egyetlen lehetőséggel és hallgatva protezsálói szavára, ősztől a gyulafehérvári teológiára iratkozott be folytatni tanulmányait. „Hülye”, intézte el kurtán Lajos a dolgot. Tamás szomorúan bólogatott Memusnál a konyhában s mintha erről jutna eszébe, mikor négyszemközt maradtak, bejelentette, hogy végleg áthurcolkodik a műterembe. Már be is jelentkezett, mint új állandó lakcímmel, a rendőrségen. Ki tudja mit hoz a jövő, olyan idők járnak. Nem szeretné, hogy ezt a házat dúlják fel, ha majd netalán házkutatást akarnak tartani.

„Hát én már soha többé semminek nem örülhetek egy kicsit”, mondta szomorúan Memus, és bár csak egyik szeme sírt, a másik nevethetett, mind a kettőből könnyet törölt ki fekete szegélyű zsebkendőjével. Már ötven éves volt. Fele útját megtette.

 

*

 

Alvás az álomban. Lefeküdni készülök, kínlódva elaludni. És mire végre elaludtam itt, felébredek ott, hogy aztán álombeli napomon elfáradva, elaludjam és itt ébredjek az életemben.

Különös jó vagy rossz hangulatai vannak ezeknek az álmoknak. Ahogy haladok az időben, itt nyílnak jobbra, balra, mint valami oldalkápolnái az életnek. Ezt különösen ilyen esős, hideg, tavaszi napon lehet észrevenni, mikor minden eseménytelen, úgyis csak az álom, az emlékezés vagy az olvasás jelent cselekményt.

– Kedden az angol királynéval álmodtam és Miciékkel Piskiről. Vajon mi van a fiával, élnek?

– De Memus, hiszen 44-ben lebombázták őket. A férje állomásfőnök volt.

– S meghaltak mind?

– Mind.

– Emlékszem. Hát persze!

Az álmok gyakran hömpölygették így a múlt valóságos hordalékát. És vitték a jelenét, mint alámosott partról lemálló darabokat.

– Jaj, valami eszembe jutott – kiáltott fel máskor.

– Mi?

– Hát sajnos már régebb volt, még az elalvásom előtt s már elfelejtettem. Csak azt tudom, hogy el akartam neked mondani valamit.

Másképp álmosodik el az egészséges ember, s másképp a beteg. Az ásítozás annak a jele is lehet, hogy a pasztilla segítségével, múlófélben van a szívgörcs. Szegény anyám, mindig ásítozott ilyenkor.

Reggel fél tíz felé jár.

Itt ülök és utolsó vizsgámra készülök, már jócskán a körmömre égett a gyertya, egyike az olyan napoknak, mikor bármi áron dolgozni kell, odafigyelni. Anyám Margit nénivel nyári nagytakarítást játszik éppen, de ez nem folyik olyan vidáman, kedélyesen, ahogy szokott. Ma a külső szoba van soron. Betett ajtóval, fülemre szorított tenyérrel fekszem neki a munkának, de minden behallatszik. Hallom, hogy mi van ott, mert hallom, hogy mi van itt is. Az ősz óta nem engedtem semmi külső változtatást a lakásban. Nem akartam, hogy eltegyük az apám fogason lógó kabátjait se. Mintha nem történt volna meg. Anyu az előbb bejött halkan, hogy azért mégse zavarja azt a titokzatos műhelyt itt bennem, mely most már egyetlen öröme és reménysége maradt az életének, de meg akarta mondani, hogy most már elpakolja őket. Válasszuk ki, melyiket akarom viselni, a többit pedig… Sírdogál. Kimegy az udvarra, porol. Süt a nap. Ő azért még fázik. Margit néni is szipog. Beavatkozom én is.

– Megint sírnak, Margitka, megint találtak valamit – állapítom meg, mintha csak gyufáért mentem volna át a szobán. Erős és méltóságteljes vagyok, ahogy egy erdélyi főrendhez illik az országgyűlés szünetében, mikor az ő vállán nyugszik az egésznek felelőssége, és bejövök dolgozni. Bemenekülök. Utánam jönnek a kinti hangok. Margit néni épp azt mondja, miközben apám aranykeretes képét letörli a falon:

– Még most is a fülemben cseng, ahogy utolsó pénteken azt mondja: „Meghalok lelkeim…”

Anyám: – Akkor délután fél hattól majdnem tizenegyig aludt s én ott ültem, ebben a karosszékben, olvastam és sírtam.

Valamivel később sikerül feloldani anyámban is ezt a délelőttöt. Újra bejön és bizalmasan megsúgja: – Azért nem úgy takarít ez a Margit sem, ahogy én takarítottam. Utánam egy porszem sem maradt.

– Hja, ketten voltatok ilyenek: te, meg az inkvizíció! szerencsére a többi nem! Ezért lehet mára némi fogalmunk az előzményekről.

Ez nem puszta kedélyeskedés, hanem örökös harcunk, herce-hurcánk, cívódásunk a kiporolás, takarítás címén összekavart papírhalmok, könyvhalmok miatt, melyet még szegény apám kezdett el vele, én csak örököltem.

– Mégis, én nem hagyok egy porszemet sem! – anyu még mindig suttog, mintha így nem számítana beszélgetésnek, így nem zavarna, nem kapcsolna ki.

– Ez nagyon dicséretes a háztartásban, de a történelemben katasztrofális…

– Ó, de bolond vagy! – húzza be végre a közajtót és már somolyog legalább. Megfeledkezett, bár egy percre a helyzetről. Ettől feltámad Margit néni is, és alkalomadtán megjegyzi; mert látja, hogy már nem harapok: – Ugye nem is csaptunk akkora felfordulást! – és megkér, hogy egy kicsit húzódjak arrább egy nyögve áttelepülő, megrakott kisasztal útjából. Persze ugrom segíteni. Ekkor ér be a postás az újsággal és Memus levelével: bontják a Házat. Új lakótelep épül majd ezen a környéken.

Ahogy lehet, rohanok Porondra. Memus, mint eddig mindig, hallani sem akar róla, hogy elköltözzék a városból, hogy hozzánk jöjjön. Jöjjek én azonnal, s intézkedjek! A liget környékén, a főtéren már sok minden megváltozott a háború utáni években. Beépültek a házsorok foghíjai; a leégett házak helyére újak álltak. A blokknegyed makettjéről készült „madártávlati” felvételek ott díszelegnek üveg alatt az utcai faliújság fotomontázsán. Láttuk pár éve valamelyik újságban is, csak aztán megfeledkeztünk róla.

A piac még ugyanott van, mint gyermekkoromban, azon vágok keresztül. Az álldogáló parasztszekerek, rakódó teherautók. A csikó állva bóbiskol. Vagy napozik? S egy kiáltás a piacon: Jenőőő! Miért fordulunk abba az irányba mi is valamennyien, akik nem vagyunk Jenők? A Novák-féle mészárszék helyén borbélyműhely, a Tunyogi-féle vaskereskedés saroküzlete könyvesbolt ma, felette visszaépültek az elpusztult, kiégett emeletek. Csak a szecessziós cirádák, a két, erkélyt tartó nagymellű kariatida tűnt el örökre. Az Uránusz udvarán blokkok, az egykori kuglipálya helyén; tehát most utca, a gesztenyefák megmaradtak, korai hulló levelek aranya a hosszú asztalok helyén, melyeken vasárnap a söröspoharak sorakoztak. Valaha a főtéren vasvázas fehér székek is voltak. Hát persze, valaha a szeszesüveg nyaka pecsétviaszba volt mártva, mert akkor még nem létezett műanyag dugó. Aztán megérkezem a Ház elé és izgalom vesz erőt rajtam. Mondhatni félek ettől a találkozástól. A keskeny sárga Ház a terecske mélyén, a Kis utca sarkán. Alul egyetlen üzlethelyiség. Most éppen Szabó szövetkezet az „Úriszabóság” utóda. A folytonosság tökéletes: 1940-ig a Kabáthoz címzett bodega volt itt. Tulajdonosa Mantel úr, legfontosabb berendezési tárgya a bejárattal szemben függő felirat: óriási gyászjelentés, vastag fekete kerettel s szemléletes rajzzal. A szövege három nyelven: „A hitel meghalt!” Végigsimogatom a megviselt, agyonkarcolt, mostanában már mindig nyitva álló kapuszárnyat. Még kilincse sincs. A kapualj is omladozik, mégis, mégis, önt el a mélabú, tizenhét éve állami tulajdon, éppen ezt kell lebontani. Tisztességes, látástól vakulásig dolgozó lakók töltik meg a pincétől az emeletig, melynek lépcsőházában rég kitörtek a színes tetőablakocskák. Van lakó a szuterénné alakított mosókonyhában is. Épp most adja be valakinek egy nő a babakocsit az udvarral egy szinten nyíló, szerencsére széles ablakon, úgy látszik az ajtón keresztül nem lehet bevinni. A Memusé hátul a virágágyásokkal egyirányban nyíló ajtó, rég leköltözött, nem bírná a lépcsőjárást.

A tavaly, egy este azzal érkeztem haza hogy „anyu, hol a régi kürtőskalácssütő?” Apám még élt, de ágyban volt már. Az én kérdésem elindított egy jóízű, emlékező beszélgetést. Egyik utolsó, csendes esténk hangulata ebből kísérhet el örökre. De ennek a porondi nyárnak a képei örökké kísérteni fognak a rémálmaimban megjelenő családi veszteséglisták legfeketébb tételei közt. Mit vétettem? sóhajtottam fel a mélypontokon. Miért éppen én? Igazán csak olyan reflexek mentén vagyok kishitűbb a kelleténél, ahol csak sérelem, bántalom ért, de most olyan helyzetek szakadtak rám, hogy azt kellett éreznem, kedves felmenőim ehhez képest problémátlan életet éltek, egy csomó undorító dolgot nem ismertek. Minden után, egyedül, lassan magamhoz térve, már eltöprenghettem, vajon mit vállalnék szívesebben: inkább efféle tábori körülmények közt, de megvan minden és mindenki, vagy végig (meddig) otthon, békében, nyugalomban, csak mind odalesznek rendre?…

A bontás közeledett, a lakók összepakoltak. Memusnak magam segítettem, üres kartondobozokat szereztem a sarki festéküzletből, nyugtattam, hogy majd ha kell, itt leszek újra. Mások már elkezdték a hurcolkodást, ahol lakást adtak nekik. Ő csak sopánkodott és fogadkozott. Én pedig tehetetlenkedtem. Október 3-án eljött a napja: Szabados Emma 94 éves nyugdíjast ki kellett lakoltatni. A végrehajtó karhatalom segítségével a holmiját jó messzire, a szőlők alatt egy frissen felhúzott, még vörösben álló ház melléképületébe helyezték el. Vécé, víz az udvarban. A szoba 10, a konyha 6 négyzetméteres. A túlsó udvaron disznóól áll a házikóhoz tapadva, a falakon méteres magasságig nedvesség.

Mindezt hamarabb tudtam meg, láttam meg mint Memus. A házban már csak az üres, koszos falak fogadtak. Még egyszer végigjártam az emeletet is, a gangot; a kertbe nem mentem fel. Újra a kapuban álltam, tanácstalanul, mikor felismertem az egyik volt lakót, a süket, öreg suszter feleségét; a sarki kocsmából lép ki, s egy csorba literesüvegben viszi haza kettejüknek a napi sört. A kimért sör maradékát, „kétlejre”, az ismerős csapos irgalmából. Elég gyakori eset, hogy magára hagyott éltesebb emberpár egyik tagja úgynevezett csendesbutaságba esik s ezt az állapotot a másik is elkapja rendre. A mindennapi sör segít.

– Nem tetszik tudni véletlenül…?

Ahogy megszólalt, belém verte a frászt:

– Jaj, miért nem jött hamarabb, lelkem!… Kirakták a bútorát az utcára, mind elhordták a cigányok… Ejsze a folyónak ment, szegény… Mondtuk, hogy menjen s foglalja el, amit adnak, aztán lehet intézni a többit. Ugyebár mi ketten vagyunk… Itt kaptunk a temető alatt. Kicsi szoba, de meleg… Most meleg… – és önkéntelenül mindketten az égre néztünk, ahonnan úgy fűtött a nap, hogy a János Vitézben se különben.

A kilakoltatás elől Memus elmenekült, az éppen rajta levő vékony ruhában, mert nem akarta elhinni, vagy elfogadni, hogy ezt még meg kell érnie. Előbb a temetőre ment fel, Ákos-tata sírjához, ahonnan a strekkre készült, hogy a vonat alá feküdjön, aztán lecsillapodott s egy ismerős öreg asszonyhoz húzódott be éjszakára, akitől régen a tejet hozták.

Másnap már ott voltam s kiderült, hogy Memus be sem tud menni kijelölt lakrészébe, mert nincs is kulcsa, ugyanis a kis melléképület tulajdonosa rendszeresen ad befogadó nyilatkozatokat, főleg faluról beköltözőknek, természetesen illő összegért, de a szomszédok szerint eddig soha egy hétnél tovább nem maradt senki abban a lakosztályban, sikerült továbbhurcolkodni. Senki sem volt otthon. Mikor nekiveselkedtem, hogy bemásszak az udvarra, egy jóindulatú szomszéd lebeszélt, mert azon udvaron már folyt embervér is. Aztán mégis behatoltam (ez a szabatos kifejezés, ha már jogi esetbe keveredünk), hogy valami meleg ruhát hozzak ki Memusnak. Ügyvédet fogadtunk, aki az iratok áttanulmányozása után megállapította, hogy látszat szerint a dolgot teljesen törvényesen hajtották végre, a papírforma szerint a melléképület alkalmas arra, hogy egy öregasszony ott leélje hátralevő idejét. Megígérte, utánanéz mit lehet tenni, addig is húzza meg magát valakinél. Közben én bejutottam ahhoz a városatyához, aki a végrehajtást elrendelte. Le sem ültetett, azt mondta adjuk be írásban. Már könyörögtem, hogy nem reklamálni jöttem, hanem segítséget kérni, mit lehet tenni, hogy Memus elfoglalhassa legalább ezt a kijelölt új lakhelyét, ha már ilyen szerencsétlenül sikerült az a kiköltöztetés. Miért volna tökéletes az eljárás, próbáltam a törvényhez tartani magam? Ki a felelős, hogy a holmi a lakásban van, a személy pedig az utcán? Azt is bemondtam, hogy a háztulajdonos azért nem engedi be, mert valakik valamilyen összeget ígértek neki ezért, s amíg azt zsebre nem vághatja, mintegy zálognak tekinti a holminkat. A hivatalnok meghökkent és azt tanácsolta, hogy ügyvéden keresztül készítsük azt a beadványt, s akkor ő kivizsgáltatja, miért nem tudta elfoglalni az idős hölgy a szobát. A kör bezárult.

Végül meg lehetett egyezni a háziakkal.

– Üss agyon, hogy ne lássam! – sóhajtotta Memus, de már rakosgatta, bontogatta a dobozait, visszaépíteni maga körül bár képzeteiben elmúlt világait. Egy-egy kép, mely ott is mindig a falon volt, s ha ez a fal, akkor, ha besüt rá a nap, olyan, mintha!! Egy-egy túlélő tárgy, kirakva, a régi helyére, amennyiben alatta bár máshol, de a közvetlen térben az a bútordarab áll. Meddig sugározza el a maga látvány-illatát egy tárgy? Még annyira sem mint egy szál virág a magáét, vagy éppen úgy, csak a szemnek kedveskedve? Memus mindezeken nem gondolkozott. Ő biztos volt benne, tudta ezeket. Egy hét különbséggel számára biztos más volt már körülnézni abban a szobában, az ő utolsó szobájában, mint nekem. Ő, aki igazán pontosan láthatta volna az igazit, ő már kisebb különbségeket érzékelt a bekövetkezett földindulásokat megelőző és követő állapotok között, mint én valaha is. Körülbelül egy hónap múltán, mikor a délutáni vonattal megérkeztem, a háziasszony ült ott nála, erős, hatvanéves, kövér asszony. „Bemutatom Rózát, a legjobb barátnőmet” – mondta vidáman Memus, s én kényszeredetten ügyetlenül nyújtottam kezet, mert egy asztal sarkára aktatáskámból éppen elkezdtem kirakni az anyám küldte kantákat, citromokat, tésztásdobozokat. Elkedvetlenedtem. „Már jóformán senkim sincs, csak ez a dédunokám. Aki csak törődik velem, azt sajnálom, hogy a kevés idejéből még rám is pazarol! Nem jó a hosszú élet, mert tehernek érzi magát az ember.”

Dühített dolgainknak ez a bizalmas kibeszélése egy idegen előtt, éppen Baksánénak, hiszen az elején milyenek voltak! Igaz, a legvégén mások! De egyelőre itt terpeszkedett és nem sietett magunkra hagyni. Pedig ha már olyan nagy barátságba keveredtek, nincs mitől tartania, Memus aligha fog panaszkodni rájuk. Nekem pedig a féltizenegyes gyorssal vissza kell utaznom Kolozsvárra.

Mikor végre kettesben maradtunk, épp felkattintom a villanyt s döbbenten látom, hogy a 100-as körtét a házigazda 25-ösre cserélte ki. Én tiltakozni akarok, azonnal intézkedni, ő leint: úgysem lát, nem akar olvasni. Nem is hall már jól. „Minden idegen”, mondja hirtelen. Én is? „Csak te nem vagy, lelkem gyermekem”, mondja szeretettel „de idegen még a nyelv is. Látod megint nem jut eszembe a szó, amit ki akarok mondani”.

…Gondoljátok meg, hogy miképp az álomnak, úgy a halálnak is fészkei vagyunk – idézi majd felette is ezt a csodálatos bölcsességet a jámbor elköltözöttnek végül kijáró, személytelen búcsúztató, melyhez sokkal fontosabb egy alkalmatos textust találni, mint az a pár adat, konkrétum, amit a gyászba borult rokonságtól megtudakolnak, a különböző taksák kiegyenlítéséről szóló nyugták kiállítása közepette, s melytől nem tudom ki előtt támad annak látszata, hogy e nyájban mindenki tényleg ismerte a másikat. Ha ismertek volna, Memusról például nem mondanak ilyesmiket, hogy hívságosak voltak az ő erőlködései a földi létben, mert ő folyton ide akarta visszaverekedni magát, holott nekünk mindnyájunknak előre kell verekednünk magunkat, valami elnyeréséhez egyedül szerezni érdemeket, egyedüli használatra!… Nehéz ügy… Elképzelni is lehetetlenség: apa, anya, hitvestárs, hat drága gyermek, s egy Memus itthagy csapot-papot, lecsapja a fakanalat, a pelenkát, a sebkötöző fáslit s rohan előre valahova, az ő tulajdon, egyszemélyes lelki üdvének megváltása kedvéért, valami örök boldogság érdekében… Ugyanakkor azt sem tudnám elképzelni, hogy lehet olyan logikája a pokolnak vagy a menyországnak, hogy aki itt vagy valahol, bárhol mindent megtesz, feláldoz másokért, magára nem is gondol, az éppen ezért az egyetlen csodálatra méltó emberi mulasztásért maradna hoppon!

Igen, Memus mindig is ide próbálta visszaverekedni magát, vagy legalább tartani, ott, ahol megakadt, fennakadt zuhantában, kötényében fogyó fiókáival, findzsáival, felelősségeivel. Valóban: sohasem tudott veszíteni. A nagy megőrzők nem tudhatnak veszteni. Ő mindent ugyanúgy akart megtartani, ha már kinn nem lehetett, akkor benn, legeslegbelül, hogy legalább önmagára emlékeztessen, ami volt. Akik voltunk. Egész életén át ragaszkodott mindenhez, igenis dolgokhoz, tárgyakhoz is; ami elveszett, eltört, pótolta, visszavásárolta, visszaszerezte. Egyre szegényebben egyre apróbb dolgokat. A kislánykori jutalomkönyvet, a fiúk hímzett állkendőit s a mama kedvenc kelméjét, fiatalasszonykori illatszereket és megingó státusú családi sírköveket.

– Eponzs! – talál rá rögtön a kifejezésre, mikor egy képen látható ruhaanyag jön szóba. Látván őszinte ámulatomat, hamiskásan hozzáteszi: – Mit gondolsz, én egy dáma voltam!

Vannak percei, órái, napjai a legkésőbbi életéveknek is, amikor megfeledkezik arról, amit úgy nevez, hogy megfeledkezett róla a halál; de él, mégis él, bár elvétetett tőle, hogy másoknak éljen, nem ő adta fel – él, ha élnie adatik, él egymagában is, az élet érdemtelen érdemét halmozván, mint tenger a kagylótörmeléket, melynek ugyan semmilyen földi, vagy mennyei börzén ára nincsen, de egyike a földet, a világot, a nappalt, az éjszakát megmutató, meghatározó evidenciáknak. Nem érdemem, hanem esélyem volt, hogy megtanulhattam és megérthettem őt is. Utolsó szilveszterünk idején olyan beteg volt már, ott ültem mellette, a rádiókabarét hallgattuk, el-elaludt közben. Boldog újévet, Memus! Nem hallotta, de azért csak magamban tettem hozzá: és boldog örökkévalóságot.

 

*

 

Túl a vizen, Tyukodon, Ülj itthon a lyukodon!

 

– adta volna a helyzethez mindig illő tanácsainak egyikét Puszipajtás, hogyha Tibor netán tőle is megkérdezi, mitévő legyen: belemenjen-e egy ilyen kombinációba? Elvben, gyakorlatban, tisztességes ajánlat. Volt bajtárs, harctéri cimbora ajánlotta fel, hogy családja szituációt tud teremteni Tibornak is, ha beházasodik. Az eladó leány tulajdon édes húgocskája: Krisztina.

Tibor elutazik a birtokra, melyen Vetésiék mint bérlők gazdálkodnak. A család az udvarház hófehér tornácán ebédel a befűtött nyári ég alatt. Ismerkednek. A távolban akácsor remeg a tikkadástól, tanyák szunyókálnak. Eléggé kitetszik az aratás előtti sápadt sárgaságból, hogy itt pipacs és búzavirág és árokparti keserűlapi honos; ezek a tuják és ciprusok nem véletlenül laknak még mindig cseberben, kiütött fenekű hordóban, hiszen csupán a díszletelemek valami rég megálmodott színjátékhoz. Vetési-mama, született Barabás Iduka felgyűjtött álmaihoz az előkelőségről. Ha ez a snájdig Szabados fiú most; megkérdezi, ugyan hogyan is kerültek ide, ebbe a rusztikus környezetbe ezek a ciprusok, Iduka elcigarettázott hangján felvilágosítja, hogy „apuka főkertész volt a várad-olaszi temetőkertben” (holott igazság szerint csak temetőpásztor! légy erős: a rossznyelvek szerint csak sírásó!), nos neki volt állítólag szenvedélye a díszcserje. Bizony.

Barabás-apu egyébként jelen van, csak ő már korábban megebédelt, értsd: ennie adtak a cselédek a konyhán, idegesen hunyorog, sosem szabadul a csipától, nyájasan vigyorog mindenkire, fején egy csuli-kalappal átbotorkál az eléggé tisztességesen ápolt virággruppok között és naphosszat ott álldogál a kerítésnél, kibámulva, mint otthon a sikátorban, a járókelőkre; sajnos itt nem jár senki, csak a forróságtól feltámadt pusztai szél keveri-kavarja meg a kerten túl kezdődő mezők közé futó dülőúton a port, meg a szalmatöreket. Apuka, jöjjön fel, elég volt mára! – Mindjárt, csak fonjam be a hajamat, kiáltja vissza fejhangon s elégedetten heherészik. Egyáltalán nem olyan, mint valami elfáradva visszavonult dinaszta, aki még élve elgyönyörködik abban, hogy helyette utódai léptek trónra…

Sárgult, szakadt újságlap; egy bőrönd feneke volt kibélelve, így vészelte át azt a pár évtizedet, amennyi pohárnak, napilapnak nem adatik a földön. Magam elé terítem. Íme egy két világháború közti dátum, amelyről biztosan tudható, hogy milyen napra esett: 1929. szeptember 13. péntek. „Riportázs” – hirdeti egy vastag fekete rovatcím.

„Morajló tömeg hullámzik az ócskapiacon. Fáradt, bús proletárasszonyok, rosszképű csavargók, olcsó selyemruhás mellékutcai démonok, kérges kezű munkások, vánnyadt kishivatalnokok tömege. Ápolatlan testek szaga nehezíti el a fülledt, nyári levegőt. Láthatatlan gőz gomolyog a tömeg felett. A fojtott keserűség, a tehetetlenségbe erőszakolt erő, a latens lázadás köde ez. Ez az az emberraj, amelyből a forradalom csőcseléke vagy hősi hadserege kikerül szükség esetén, a vezetők irányítása szerint. Olyan ez a tömeg, mint a készülő útra szórt éles kőszilánkok halmaza, amelyet lehengerelt irtózatos erejével a gőzhenger, de csak a felülete sima. Munkában elformátlanodott durva kezek vágyódva tapogatnak hűvös szatenkombinét, szorongva kulcsolódnak az olcsó rongyok köré és hökkenve húzódnak vissza, mikor az árus az árat kimondja. Rekedt sóhajok, tuberkulotikus köhögések, durva szitkok, útszéli tréfák hangja mellett folyik az alku. Aki felét ígéri, az már vevő. Persze felpróbálni nem lelet…”

A földre terített barna csomagolópapírra kirakott áru. Nem csak ócska holmi kerül itt eladásra. Az új portékát is potom pénzen vásárolták össze valahol, mert divatjamúlt, kirakatban kifakult vagy hibás darab. Csak úgy hozzáméri magához a kuncsaft. De hát például a nadrágnak az a természete, hogy ott kopik legjobban, ahol a legtöbbet súrlódik. Ott olyan, mint a szita, de egyéb része egész jó még. Az élelmes ószeres ezen úgy segít, hogy egyszerűen kivágja s újra összevarrja. Csak utólag derül ki, hogy mitől szűk.

Ez a gócpontja az árverések hiénáinak és nagy batyuk érkeznek néha ide a zálogházból. S persze itt köt ki a közkórházból, a morgából kikerült gönc is. Néha egészen úri darabok: átlőtt, vérfoltos mellények, vízben elázott bársonyruhák, gázszagban úszó fehérneműk – szerencsétlen öngyilkosok, családtalan nyomorultak egyetlen hagyatéka. Egy beépítetlen telken van a mozgó vásár, ahol az alkalmi árusok kereskednek. Ezeknek nincs állandó helyük, csak a nyomorúság hajtotta őket ide pillanatnyilag, szegényes motyójukat kínálják szemérmesen, talán az utolsó inget, vagy egyetlen megmaradt értéküket, egy karórát, töltőtollat.

Az árusok háta mögött, a temető alatt van a napszámosvásár. Itt az emberi erőt árulják. Lebarnult, ráncos arcú földmunkások táboroznak felpúpozott talicskákon üldögélve, amelyben minden holmijukat őrzik. Gyakran többszáz kubikus tanyáz itt hetekig, amíg munkát kapnak. Ha valahol szükség van rájuk, csak idejönnek értük. A szabadban esznek, isznak, alszanak, ha esik behúzódnak a bódék eresze alá. Felfordított rossz veder a tűzhelyük. Faszénnel tüzelnek, rozsdás lábosban főzik a krumplilevest. Mindig csak krumpli, mert ez a legolcsóbb. Egész nap lézengenek a téren, ülnek hátratolt kalappal, elhevernek a földön szemre húzott karimával, vagy verik a blattot. Várják a vevőt, aki megvásárolja legalább kenyérre-szalonnára éhes izmaikat. Ez a verejték-piac.

„…A finom selyemruha, ami az előkelő dáma ápolt testére simult, a handlé kezén keresztül az ócskapiacra jútva, olcsó lommá lesz. A relativitás elmélete itt is érvényesül: úgy látszik, hogy a dolgok értékét a birtokló személye is befolyásolja… Ezt pedig azért az árért nyugodtan megveheti, lelkem! Nagyon finom úré volt! Ezt ajánlom magácskának bizalommal, ezt egy nagyon elegáns színésznő hordta!”

A térdemen, mint pléd a lovasszánka utasának térdén, a lepedőnyi újság, a talpam alatt, mint alig bőrödző pocsolyák jege, roppan a lehullt, a gyűrődő papír sok poros rétege. De hiszen én egy régebbi álomban vagyok, Brassóban vagy Temesváron. Vajon mit éreznek a dolgok, amikor eljutnak idáig, az ószerig, a halál előtti utolsó állomásukra? Lázadnak-e a sors ellen, vagy bús rezignációval ők is megnyugszanak a változtathatatlanba? Ennek legfennebb Puszipajtás volna a megmondhatója, aki valami ilyesmivel vágná ki magát: „Gyalázatos dolog valakinek, aki előbb folyton fiatal volt megérni az ötvenet; még szerencse, hogy a hatvanat viszont már egy ötvenéves éri meg, a nyolcvanat esetleg egy hetvenkilenc éves s ez így már rendjén van!”…

Morajló tömeg hullámzik a Szénatéren. Mint minden vásár, ez is a bőséget jelképezi, mégis a nyomorúság savanyú ízei párállnak felőle. Nagyrészük tönkrement egzisztencia. A világválság hulláma ide csap ki, mint óceán közepén dühöngő vihar egy eldugott kis sziget napsütött homokjára.

De megy az üzlet. Kopott cilinder, szájkosár, vadásztáska, vívókesztyű, ripszselyem-szalagos hajdani divatkalap festett szalmából, porosz katonai derékszíj Bismarck idejéből, rozsdás lovassági kard, vakulófélben levő falitükör, jobb napokon szalonok nyüzsgését látta, s a nagymama nyikorgó leánykori ágya, szétszedve a falnak támasztott ágydeszkák kötegével, melyeken, egy szál szalmazsákon ki tudja hány nemzedék fogant.

A férj és feleség ott ül reggeltől alkonyatig a standon, de otthon szakácsné főzi az ebédet, nevelőnő vigyáz a gyerekekre; vasárnap pedig kiöltözve fiákerrel vonulnak ki egy sörkertbe, vagy legalábbis valahova a zöldbe. A felékszerelt hölgyeményben ugyan ki ismerne rá a lompos perszónára, aki hétköznap leszólítja azt, aki csak átvág boltja előtt a téren: – Tessék, nagyságám, szép finom holmim van, jó olcsón… fáradjon beljebb uraságod is, van minden, amit parancsol…

Nos egy-két évtized alatt, fillérenként valahogy így gyűlt össze a vagyon is, melyet élvezni végre, jó messzire elhúzódtak, az alföld szélére, valami külföldön kártyázó arisztokratától kibérelve vagy kétszáz holdacskát.

Tibor mindig is szerette az állatokat. A menyasszony pedig gyönyörű. Némely nő, bakfiskorától kezdve, ösztönösen „állatian” viselkedik: szemlesütve, tipegve, minden lehetséges módon sugározza magáról, hogy „én a nőstény vagyok, akit meg kell termékenyítni”. Akár egy virág vagy őz, spontánul kihívó, miközben azt hiheti, hogy az ellenkezője, hisz az egyes korok viselkedési normái azért adták meg az álszeméremnek, ami az álszeméremé, hogy a természet jogai nyugodtan érvényesülhessenek mögötte.

Tibor évekkel később is összeszoruló torokkal hallotta ki a célzást, ha valahol arra a nótára gyújtottak körülötte, hogy

 

Fejik a fekete kecskét, Verik a barna menyecskét. Ha megverik, megilleti, Mért nem az urát szereti!…

 

Pedig nem holmi gúnyos nótázás volt ez a kültelki szomszédságban, ahova kihallatszik az állandó veszekedés-verekedés hajcihője, hanem szüretibál, Annabál, vagy csak a rádió cigányzene műsora.

Ő tudta, ő vállalta; hát akkor mi van? Vetési Ferkó, a világ leghűségesebb sógora, igazán nem árult zsákbamacskát: attól olyan sürgős most a családnak ez a dolog, mert a húgocskája bizony megesett. A parti jó, ha jó neve van neki, mert pénze akad a menyasszonynak elég! „Egy biztos: a sógort eltaláltam!” gurgulázták ezeregy sárgaföldig tartó muri végén, vidám ölelkezésben egymásnak feszítve a homlokukat, mint fiatal bikák. S egyformán imádták a zöld erdőt, zöld mezőt, a zöldülő tavaszi határt is, s nem hanyagolták el a nem nagy, de válogatott szőlőket sem, ahol óborok, fajborok mellett még rácürmöst is készítettek, tormával, ürömmel, cukorral, zöldesen aranylót.

Zöld Polixénia, Keresztszegi Barbara, Vetési Krisztina – olyan jó történelmies csengésű nevek, pedig csak a múlt század végén voltak 18–20 éves dédmamák, akik, miután ledolgozták a részük a családfa egy-két lombja körül, mint az elcsapott vászoncseléd, el is tűntek fiatalon és nyomtalanul. Ki gyermekágyban, ki torokgyíkban, ki csak sok szilvát evett egyszer s abban puffadt fel a hagyomány szerint. Hiszen egyebet sem csináltak, csak haltak, hulltak az élet útjába, mint hintett virágszirom. Hogy is bírták ki az emberek egymással és egymás nélkül! Mert ezeken nem sokat rágódtak, éppen hogy kivárták a gyászévet, a famíliának élni kellett. Általában a máról holnapra való élet békaperspektívájából, szinte mindegy az a rengeteg fontos és okos szempont, hogy milyen társadalmi erővonalak húzódnak a ránk mért esélyek mögött és milyen jelvényt, vagy lobogót hordoznak az ő prófétáik, akik aligha vesznek részt a zabosbükköny vetésében, a szőlőkapálásban, s nem kémlelik szorongva a borús eget, ha jégfelleg közeleg, s a szomszéd határból már a levert, meghasogatott bürök szagát hozza át a vihar előszele, – ott mindig az a fontos: hogyan viselik el az emberi kapcsolatok a szenvedést, az árulást s olykor a boldogságot.

A szűk családi körben megtartott lagzi után a Tibor házassága még jó mederben indult. Vetési Krisztina termetes menyecske volt, nagy de arányos; a bőre vörös, mint forró fürdő-után, feszes de bársonypuha a medencéje, csípője, hasa, melle. Amikor az ura felnyúlt a szoknyája alá és vetkőztetni kezdte, azonnal elfogta valami reszkető remegés, mely meg nem szűnt addig, amíg aztán ágyba nem dugták gyorsan, mint valami beteg kislányt. Ezzel lehetett a baj Váradon is, ahol mint gimnazistalány a nagynénjénél lakott.

Mikor az ikrek megszülettek, Tibor elázva ott ült papucshős apósával a tornácon s csak ezt suttogta: – Erről nem volt szó! Ez már mindennek a teteje!… Ehhez kevés a Sósrét a Hosszúdűlőben! Nem elég a Büdöstórét, a Csutkos, a Majorháta… nem kell a Füzespataka…

– Most már mit mind számigálod? Eggyel több ide vagy oda, mit számít! Gyermek, gyermek! Tán nem egyezkedtetek annak idején a szám felett is Ferkóval!… Mindenesetre, anyósodnak ne szólj semmit. Tudod, milyen ideges. Ne is mutasd, hogy… – vigasztalta keresztbeálló szemmel Vetési Kálmán.

De jött Ferkó, s a sógort egyszeriben leszerelte, lecsillapította. Ha nem töri ki a nyakát 32 éves korában azzal a megbokrosodott csődörrel, s ha nem jön a válság, talán másképp alakulnak a dolgok a kendesi birtokon is. Krisztina mindig olyan volt, mint aki éppen most kelt ki az ágyból, csalogatóan borzas és sikkesen slampos. Harsánysága versenyzett a felcseperedő kisasszonyokéval, mikor egyetlen szál magára kapott kartonpongyolában hajkurászta őket végig a házon, a kerten. Eleinte vonzotta is Tibort, csak később kezdte visszataszítónak látni, hogy a feleségének déli tizenkettőkor még a tollpihe is a hajában van, s az a babos kartonrékli is mintha ugyanaz lenne tíz éve, pedig már enyhén szólva oly teltkarcsú, hogy szinte mozdíthatatlan, ha netalán átkapná a derekát, nem is tudná magához húzni.

Ebben az időben már csak négyesben laktak a fehérre meszelt szép nagy parasztházban, mert nem volt egyéb a tornácos kúria, bal szárnyában a cselédséggel, hátsó udvarán a hosszú istállókkal, s a gyanúnál több mérgezte meg a lelküket. Új bűnök a régi keserűséghez. „Tartsunk mind a ketten szeretőt, én benne vagyok!” – veti oda egy fojtott éjszakai veszekedés kellős közepén a minap rajtakapott Tibor. Vágni, sérteni akar, azzal, ahogy ő szokta az őszinteséget értelmezni. Szenvelgőn felállítja az eddigi mérleget. Tiltakozásra, bőgésre számít, de nem erre: „Jól van! De külön kasszára! Ne az én pénzemen kelljen neked is szerető!”…

Ekkor üti meg először Krisztinát. Elvadulnak. Egyetlen közös, elképesztő titkuk marad: hogy két szobányira az alvó kislányoktól, időnként minden előző veszekedés nélkül, csak mert bosszús nap után tér nyugovóra, vagy csupán mert felöntött a garatra, összepofozza az asszonyt s az néma gyűlölettel tűri.

A gyermekekre soha nem emelt kezet. Eszük ágában sem volt mást gondolni, mint hogy apjuk az apjuk.

 

*

 

„Kik azok az emberek, akik csak innepnapon pöknek a földre? Az ásó, kapáló, cséplő munkásemberek egyéb napon a markukba pöknek.” – tanítja Szent Hilariusának kérdés-felelet játékával Bod Péter atyánkfia.

A húszas évek végén néhol mezőgazdasági sztrájkok voltak az országban. 1928 tavaszán a környékre is kiterjedt a mozgolódás. A nők, s azok a fiatal férfiak is, akik a húszesztendőt nem töltötték be majdnem harmadával kevesebb napszámot kaptak, mint az emberek.

– Mi, fiatal legények – emlékezett a kendesi községházán Varga János, mikor apámék 51-ben kutatni kezdték a Tamás bátyám dolgait a régi színhelyeken, s egyes nyomok ennyire Tibor bátyám közelébe elvezettek – tizennyolc éves korunkban ugyanannyit végeztünk, mint ők, az idősebb férfiak, de a bérünk pár lejjel kevesebb volt. Mondtuk is elégszer, hogy miért kapunk mi kevesebbet, mire az idősebbek azt mondták, nem baj, most lesz egy sztrájk, és akkor fogják követelni, hogy mi fiatalok is kapjuk meg a rendes napszámot. Utána hamarosan, május végén be is következett. Épp cukorrépát kapáltunk s egyik a másiknak az emberek odasúgták, hogy ma tízórai kezdettel lesz a sztrájk. Pontosan tíz órakor jött két idegen férfi és azt mondták: emberek, mindenki hagyja abba a munkát, mert sztrájk van. Vállra vettük a kapákat és elindultunk be a majorba. Az idősebbek nekünk, fiataloknak mondták, hogy mi menjünk az első sorokban, amikor a majorba érünk. Úgy is történt, mert már akkor tudták, hogy a majorban csendőrök vannak. Az egyik cselédnek a gyermeke hozott ki ételt és azt mondta az apjának, hogy négy csendőr érkezett. Amikor beértünk a raktárhoz, a csendőrök azonnal odajöttek, ekkor a hátulsók csak lerakták a kapákat s szétszéledtek. Velünk meg volt beszélve, hogy a szerszámokat hordjuk be a raktárba, a csendőrök kérdik, hogy miért hagytuk abba a munkát? Mi először nem szóltunk semmit, behordtuk a kapákat. Akkor azt mondtuk, hogy odajött két idegen ember és azt mondták, hogy hagyjuk abba a munkát, mert máshol is, az egész országban sztrájk kezdődik. Erre ők kezdenek faggatni, hogy de ki volt, mondjuk meg név szerint, mire azt feleltük, hogy nem ismerjük őket, nem a községből valók. Ekkor odajön a fiatalúr is, a bérlőnek az a mulya veje, aki folyton a fehérnép közé csapódik, mint a vizes kutya eső után a libák közé, meg az ispán egy gazdával, aki nekem nagybátyám volt, és rám szólnak, hogy beszéljem meg a fiúkkal, maradjunk ott az állatokat ellátni, míg a sztrájk tart, s dupla bért fogunk kapni érte. Erre én mondom, hogy ezt nem tehetjük meg, mert a többi munkás agyonüt bennünket. Erre az ispán úr azt mondja, na te is büdös kommunista vagy, erre csak azt válaszoltam, hogy én nem vagyok, mert nem is tudom mi az. Erre az egyik csendőr is odaszól, hogy azért vagyok kommunista, mert megtagadom a munkát, erre már nem mertem szólni semmit, csak gondoltam magamban, hogy ezek szerint, aki többet kér, az mind kommunista. A fiúk is kezdtek szétszéledni, hát én is elindultam utánuk, elmentünk haza. Estére az a két személy eljött hozzánk és megkértek, hogy pirkadatkor másodmagammal menjek ki a füzesi hídhoz és ha a szomszéd falvakból mennek a munkások a major felé, küldjük vissza őket, mondjuk meg nekik, hogy sztrájk van és addig ne jöjjenek ők se, mert akkor magasabb lesz ezután a napszám. Mi ki is álltunk, beszéltünk az emberekkel, de közben csak volt köztük olyan, aki beárult, de szerencsére észrevettük, mikor jöttek a csendőrök és a nádasban szépen elpucoltunk. Négy napig tartott a sztrájk. Mire megegyeztek hat lejjel emelkedett a napszámbér. Az aratóbér is emelkedett, addig tíz részért arattak, utána a nyolcadrészt kapták az aratók. Az ispán igen megharagudott rám. Mikor a sztrájk után először mentem munkára, azt mondta: két hónapig nem ad munkát. Én nem sokat törődtem vele, mert abban az évben én voltam soros a szüleimnél otthon maradni, és volt dolog otthon is elég, és csak akkor mentem napszámba, mikor otthon nem volt munka. A nagybátyám, aki ott raktáros volt, minden évben szokott küldeni egy nagy szekér cukorrépafejet, és azt megszüntették, mert az ispán úr nem engedélyezte. Ez pedig nem volt ingyen, mert édesapám, nyugodjék, minden évben elment a nagybátyámnak disznót vágni, kétszer is.

Tibor dühöngött, mikor megsejtette, hogy a Tamás keze is benne van a környékbeli sztrájkok szervezésében. A tulajdon testvére támadja hátba az embert! Menjen a fenébe máshová agitálni, ilyeneket mondott, ahogy megtudta, hogy négy gyanúsítottat elkaptak a csendőrök s bevitték őket a városba, ugyanúgy dühöngött, de elintézte, hogy a napszámosok megkapják a nagyobb bért. Elintézte, mert hiába volt alatta még egy ispán, ő sem volt több gazdatisztnél, amíg az anyósa dirigált Váradról mindent.

Tamásért a kisujját sem mozdította. Ugyanaz a fajta volt ő is: gyúlékony, mint a szárazfa, s azonnal szereti látni, hogy igazságot tesznek, elégtételt adnak. Már csak az a kérdés, kinek. Tibor csak azt látta, hogy Tamás még őt sem kíméli, ha az osztályharcról van szó.

Mikor hajnalig dolgozik, agyoncigarettázza magát az ember, szellemi vagy éppen lelki problémák elcsigázzák s már gondolkozni sem képes, mikor végre eltakarodik kialudni magát, bármekkora baja mellett mekkora előnyben van azzal szemben, akit hajnalig vallattak, s akkor visszakísérik a rohadt, hideg, büdös cellába, vagy lehet épp a kimerültségére utaznak, hogy hátha megtörik végre.

Lajos, mikor megtudta a dolgot, egész nap istenelt, csapkodott a műhelyben.

– Én nem értek egyet, hogy így előrerohanjanak egyesek, de ha már előrerohantak, nem szabad hagyni, hogy lekaszabolják őket! – ilyen bölcseket mondott, de ő sem tett semmit.

Tamás másfél év múlva szabadult. Először Lajosékhoz ment. Oda gyűlt, aki látni akarta s találkozni mert vele. Memus is. Tamás soha többé nem lakott a Házban, hogy ne hozzon bajt az anyjára. A családi legendáriumban szájról szájra vándorló, ki tudja mennyit alakított történet lényege azért híven őrzi Tamás első szabadulásának egy emberi mozzanatát, nyilván annak alapján, ahogy akkoriban ő Lajoséknál elmondhatta: amikor elterjedt, hogy ő kijön, a többiek, aki csak tudott, üzeneteket bíztak rá, sokan idegenek, olyanok is, akik biztosak lehettek benne, hogy nem tudja átadni, hiszen a címben vagy a névben sokszor ők maguk sem voltak biztosak, nem is adták meg, egyszerre beszéltek, mégis mikor elindult, megnyugodva veregetik a hátát, integetnek a maradók.

Ezt a börtönkörülményekre vonatkoztatva valószerűtlen képet én inkább úgy őrzöm, mióta először hallottam, mintha valami szélsőségesen próbára tett örök emberinek lenne a lehetséges képe, mondjuk annak, ahogy a halálból indulna vissza szabadságra valaha valaki…

1931-ben Tamás eltűnt. Ezúttal nem a Sziguránca fogta el, börtönben sem ült, azt tudták volna.

Vetésiéknél folyik a beszélgetés:

– Biztosan kiszöktették Oroszországba. Kimenekítették! – véli Tibor apósa.

– Hát te azt hiszed, hogy ezek olyanok, hogy kimenekülnek? Ezeket, ha kikergetik, akkor is visszajönnek! A kulcslyukon is – mondja Bencze Jóska és a szeme sarkából Tiborra sandít. Tibor elgondolkozva áll a kredenc előtt, aztán mint valami tétet, zseton-tornyocskát, vagy sakkfigurát óvatosan odahelyezi a halványlila kockás uzsonna-abrosz egyik mezőjére a talpaspoharát és kifürkészhetetlenül sötét pillantással viszonozza az ispán tekintetet.

 

*

 

„Egyedülálló ember vagyok. Egyenes leszármazottam nincs. Jóllehet isteni és emberi igazság szerint, minden ép elméjű ember saját jogos vagyona felett, legjobb belátása alapján, szabadon rendelkezhetik, sajnos azzal is kell számoljak, hogy végrendeletemet megtámadják. Hogy ezen megtámadtatás sikerre ne vezessen, bármely irányból is jöjjön az: igyekeztem a legóvatosabb figyelemmel lenni végrendeletem alaki kellékeire, gondolataimnak, rendelkezéseimnek világos, szabatos, félremagyarázhatatlan kifejtésére.

Mielőtt első végrendeletemet megírtam volna, Isten az ő kifürkészhetetlen akaratából, lelki szenvedéseket és testi csapásokat mért rám. Anyám és szeretett Teréz nővérem 1882/83-ban egy éven belül elhaltak. Akkor, amidőn több mint egy emberöltőn át nélkülözéseknek alávetve magunkat, rendezhettem végre negyvennyolcban apám elpusztulásakor megrendült anyagi helyzetünket; akkor amidőn reájuk is jobb napok virradtak volna.

Apai ágon való rokonaim, miután a családi vagyonból reájuk jutott részt már ezen évtizedek alatt eladták, felélték, midőn látták hogy én az ősi házat s a birtok egy részét megmentettem s így valamivel jobb sorba jutottam, bár leplezett, de irigy indulattal viseltettek irántam.

A veszteségekkel ért szívfájdalommal, csalódásokkal sújtva, megbántásoknak kitéve a legközelebbi rokonok részéről s félreértve szándékosan vagy akaratlanul még azok által is, kikkel érintkeznem elkerülhetetlen volt, egyedül álltam tiszta lelkiismeretemmel s csak a végtelen Igazságba való hitem adott erőt helyzetem elviselésére. Édesanyámnak reám haláláig gyakorolt lelki befolyása erősítette meg az én lelkem. Mindazonáltal éreztem elhagyatottságomat. Éreztem, hogy a világon senkim sem maradt olyan, ki érdektelenül, szeretettel, jósággal közeledjék hozzám. Az ilyen lelki válsághoz mindig közel áll a halálérzet. De valóságosan leverhetett volna egy hirtelen betegség. Ezért elhatároztam, hogy végrendelkezem. Senkim se lévén, minden vagyonomat Kisrépás községre, kedves lakhelyemre döntöttem hagyni.

Idők jöttek, idők múltak. A kegyelmes Isten még éveket adott élnem, hogy a lelki szenvedések és szenvedélyek hatása alatt talán mélyebben meg nem gondolt, talán nem egészen igazságos végakaratomat megváltoztatva, az ég sugalmazott akarata szerint cselekedhessem végül. Ezen évek alatt ugyanis rokonaim, habár lehet nem is szívük szerint, de némi közeledést mutattak. És én, a sokszor megbántott ember, nemcsak reagáltam erre, de igyekeztem ezt a közeledést bensőbbé tenni, az újabb szakadást elkerülendő. Figyelemmel kísértem belső családi életüket, anyagi helyzetüket, a szárnyát bontogató fiatalabb generáció rátermettségét és küszködését, az egymásközti lelki és érdekkapcsolatokat és ellentéteket… És mindezek részrehajlatlan igazságérzettel történt megítélése után, évről évre mind körvonalazottabban alakult ki bennem egy emberileg méltányos újabb végrendelet tervezete. Amikor újabb fejlemények eltántorítottak ennek gondolatától is! Világunkban a polgári szekuritás korszaka a tizennégyben kitört háborúval végleg összeomolván, csalódással láttam túlélő rokonaim életének alakulását, mely aligha nyerhette el tetszésemet.

Alábbi végrendeletembe foglaltak indoklásául, s hogy halálom után apai ágon való rokonaim részéről ne legyek igazságtalansággal vádolva, mindezeket szükségesnek tartottam előre bocsátni.

Ezek után ép elmével, minden befolyástól menten, 47 év alatt lényegét illetően meg nem változott elhatározásom szerint, csak Istenre, az Igazságra és eszemre hallgatva, vagyonom felől a következőkben VÉGRENDELKEZEM…”

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Kánikula. A fedett tornácon, a futószőlő lombja alatt is kemence-forróságú az árnyék. Könnyű nyári ebéd, a tökkáposzta s egy szelet jól megporcukrozott almásbéles után nincs jobb egy pohár kútvíznél. Bizonyára így gondolta 1931 júliusában, egy szombaton délben Kaáli-Nagy Imre bácsi is, aztán ebéd után félholtan pihegett azon kék selyemhuzatú szalondíványon, melyre nem volt szabad csak úgy ledőlni, mert még nagyra s hosszú időre volt szánva (lásd végrendelet), de irgalom atyja ne hagyj el, most még a lábát is feltették, cipőstül, s a kapkodásban nem terítettek alája legalább egy újságpapírt.

Vidéki prezsbiter, nem volt egyéb, legyintenek a haragosai, hiába érezte akkora úrnak magát a parasztok közt! Mert miféle úr az, akinek kedvenc étele a tejespuliszka, s amíg bírta, versenyt kaszált a napszámosaival!

Persze, mindig a hétszilvafás őseivel okoskodott. „Helyemről Bethlen Gergely is hallgatta valaha a prédikációt!” szokta mondogatni, arra célozva, hogy az egyházban néhány pad faburkolatán idő ette pingált címerek nyoma látható még, a hajdani díszítésé. Na, idén áldozócsütörtökön csak lefordult a padjából! Tele gyermekkel a templom; a megdöbbent tömeg sorfala közt támogatják kifele, egy pöttömnyi kislány anyja karján, hirtelen az orrához dugja gyöngyvirágcsokrát, s a falfehér aggastyán megáll és gyámoltalanul könnyezve elmosolyodik. Már csak úgy tud nevetni, hogy az sírás. A kocsi hazáig majd kirázza a lelkét, estig egyre rosszabbul van, de mikor aztán elvégzi magában, hogy na most már jöhet, nem jön a vég! Ez jó is, csalódás is; – helyette elalszik hát, alaposan rászedve azokat, akik csendes szóval már a ravatalozás szükséges rendbontása felől kezdtek intézkedni a házban. Félálomban még hallja a nagy bútortologatást, a csikorgást-recsegést a szomszédos, udvarról nyíló szobában és megérti, mi készül. Reggelre azért is kipiheni magát, harmadnap legénykedve felkel – két hónapra – a halálos ágyból. Nehezebb napokon, vizelési inger, prosztatagörcs közben verejtékezve átgondolja ezt is: tán a kuruc-labanc világ óta így nem volt megkeverve a kártya, ilyen széles ív mentén elszórva fajtája írmagja, efféle frontokon felállítva a jámbor és harcias családi gének, egymás felé fordítva az utolsó ágyúk… Elege van a Szabadosokból! Hogy egyik papnak menjen, a másik arrogáns botosispán, harmadik kommunista!

A magasztostól a közönségesig épp annyit zuhan az ember végórájának esélye, amekkora különbség van a gyöngyvirágillat s a tökkáposztát ízesítő vágottkapor között.

Ebben az időben hangzik el Kendesen Tibor és Krisztina szóváltása is:

– Nos nekem is kinéz végre az örökségem.

– Nocsak! Eddig erről sosem beszéltetek.

– Mert nálunk nem volt szokásban az, hogy… Igen, igen, mert akár túl is élhetett volna az örökhagyó, ha például elesem, vagy…

– Ó persze, ti csóré seggel is mindig, mindenben nagyon finomak és előkelők voltatok!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

„…Házam és gyümölcsfákkal telített belsőségem jól megfelelne példának okáért kultúrháznak, mely jelenleg nincs a faluban s tudom, hogy annak megvalósítása s különösen fenntartása nagy nehézségekbe ütköznék különben még sokáig. Ennélfogva úgy rendelkezem, hogy a ház halálom után kultúrházzá avattassék, a hozzá tartozó belsőség (gyümölcsöskert, kaszáló) jövedelme pedig oszoljon meg a plébános és kántortanító urak között, jutalom címén, hogy ők minden vasárnap délután felváltva erkölcsi és gazdasági oktató előadásokat tartanak az egybegyűlteknek.

Különösen faluhelyen, hol a szilajabb erkölcsök, ösztönök lehiggadásától sajnos még messze vagyunk, bálházul, tánc- és ivóhelyiségül felhasználni szöges ellentétben áll a szellem és józan ész érdekeivel, a művelődés fejlesztésével. Az előadások s meglehetős könyvtáram könyvei, melyeket egy életen át féltő becsvággyal halmoztam fel magam köré, ünnepnapi délutánokon, az estéli órákig, de legkésőbb 9 óráig elég szórakozást nyújtanak nemcsak idősebb és középkorúaknak, hanem az ifjúságnak is. A könyvtárkezelő ezeken a kultúrdélutánokon a könyveket jegyzék mellett adja ki olvasásra. A könyvek a kultúrházból el nem vihetők!…

E helyen azonban – nem magam személyét illetőleg – egy alázatos kéréssel fordulok a község majdani, mindenkori elöljáróságához. Éspedig, hogy amennyiben házam és belsőségem a felajánlott célra elfogadtatnék, ezen intézmény atyám, Kaáli-Nagy Gergely nevét viselje. Ezzel az Ő emlékének óhajtok nagy tisztelettel és szeretettel adózni, mert ez a férfiú, a múlt századnak harmincas-negyvenes éveiben az országgyűlési ifjaknak szűkebb köréhez tartozván, aztán meg különböző közhivatalokat viselvén, sokat fáradozott a nevelésügyi intézmények érdekében, azon idők forradalmas viharaiban való korai tragikus haláláig, s habár nagy vagyont nem gyűjtött, mert az akkori viszonyokhoz mérten, magas tisztségei dacára ingatlan birtoka még a nagyobbacska középbirtoknak se felelt meg, mégis sok szegénysorsú fiút nemcsak hathatós befolyásával, de anyagilag is támogatott.…”

A II. világháború utáni változások annyi mindent elmozdítottak a helyéről, ami előzőleg akár évszázadokig nem moccant, még ha el is hamvadt párszor felette a világ. Például 1930-ban, akárcsak 1830-ban, vagy 1730-ban, 1630-ban még természetes dolog volt, nem tartották nevetségesnek, ha nem egyenesen tréfás archaizálásnak, vagy fontoskodásnak, hogy csüngő viaszpecséttel zárják le a végrendeletet keresztül-kasul átfűző zsinórt. Az efféle egyből és nagyon kiment divatból.

Hát mit mondjak, nem hízelgő, hogy a mi águnkat mint valami bohémbandát, cigánysédriát hagyományozza az utókorra! Ilyenformán egyáltalán nem volt meglepő, hogy ha már hagy is valamit a Szabadosokra, mivel helyes arányban s úgy, hogy a viszályok lehetőségét kiiktassa, nem tudja felosztani s különben is tisztább dolog így jutni valamihez olyan népségnek, akik nem becsülték sokra s már régen nem bírtokolják a földet (ezért az oldalvágásért odaadott volna pár rongyos hónapot az életéből), örökhagyó is eladatta az ősi birtok maradványait s csak az árat engedi eljutni az úgy-ahogy tovább élő família képviselőinek kezéhez (mintha csalódott volna, hogy vele nem szakad vége a világnak is). A bank örül csak ennek. Mert tudja a bank, kinek adja tovább. Így az az előre kiszámíthatatlan kellemetlenség is jelentkezik „mellékbüntetésül”, hogy a végrehajtással megbízott idegen: jelen esetben az Albina Bank, kezd halála után dirigálni külön-külön az örökösöknek s az ősi földnek. Fő, hogy az övébe aztán ezek soha be nem ülnek.

Tibor szívja a fogát legjobban, bár ő sem fogta fel egészében, hogy miféle dolog ez. Nem szociológus ő, csak egy szegény örökös! Ő úgy tudta, hogy szerepel valami olyan kikötés, hogy a rokonok közül, aki gazdálkodik, azt egy birtokrész megilleti. Most a Kendesről való szabadulás álmai omlanak össze benne. Ircsi mamája, aki ekkor gyűjtötte javában, a „kis árva” (tizenhétéves prepa) hozományát, mert hol volt még a láthatáron egy olyan parti, mint Véverli bácsi! idegesen felsikolt:

– Földönfutókká tett bennünket!

Memusék összenéznek, de senki sem szól semmit. Mindenki maga elé néz és Kaáli-Nagy Imrére gondol. Még csak abból az alkalomból van együtt a sédria – Porondon, a Szabados-házból abban a két szoba, konyhában, amennyit Memus magának s az egyetemen tanuló Péternek fenntart –, hogy még el sem oszlottak, most jöttek haza Kisrépásról, a temetésről s már tudnak róla, meggyőződtek arról, hogy igenis van egy végrendelet, sajnos az ügyvéd vázlatos tájékoztatója szerint úgy néz ki: csak ingóságokat, tárgyi emlékeket lehet majd mozdítani onnan, s kinéz egy szerény összeg is, ha majd a hagyatéki végrehajtás végéhez ér.

Nincs más hátra, ennek elosztását kell megbeszélni.

Ám egyáltalán ki vesz részt ezen a családi plenárison? Tamásnak éppen nyomaveszett, de őt ez az egész hidegen hagyná, egy ironikus figyelmeztetéssel elintézné: majd magukra vessenek akik még most sem hiszik el, hogy az egyéni érdekeknek, burzsuj tempóknak befellegzett s rövidesen kezdetét veszi a közérdek szigorú uralmának kora, Márk ezekben az években Rómában folytatja tanulmányait; már ismert nevű művészettörténeti író. Ő, akinek gyermeki őszintesége, a „célszerű szépírási írkába” fogalmazott igazi levél hozta vissza Kaáli-Nagy Imrét, azokra az időkre emlékezne legszívesebben, mikor a távoli, félelmetes hírű nagybácsi ritka megjelenése olyan nagy esemény volt a háznál; milyen érdekes: bár csak vidékről jött be városra, az udvaron várakozó, tengelyig sáros kétlovas kocsin, a gyermekeknek olyan egzotikus, mintha magasrangú idegen volna a vendég… Helyettük is itt van Lajos, hogy nyers modorában előadja a maga fő-emlékét: „Hogyne, még tanácsokkal is ellátott olyankor. De nem sok hasznát vettem, egynek sem. Vigyázott a vén zsugori arra, hogy ingyen a jótanácsot se pazarolja. Ezek mind olyan ügyelj, nehogy-kezdetű általánosságok voltak mindig, közhelyek.”

Tibor kapásból megpróbálja ellentétezni a helyzetet:

– Érdekes, nekem nagyon bölcs dolgot tanácsolt: az élet könnyebb lesz, ha nem próbálod folyton az igazadat érvényesíteni.

Memus úgy hallgat, mint akit legalább annyira megrendített az öreg halála, mint ez az érthetetlen végső, utolsó fintor: a Szabadosok végleges kijátszása, s ez a megrendülés még fogva tartja, de közben gondolkozása legradikálisabb pontjáig jut el az események hatása alatt, addig a felismerésig, hogy érthető, ha a nincstelenek s az életben a helyüket kereső fiatalok úgy gyűlölik az értetlen, önző, kérges szívű gazdagokat, s a forradalmárokhoz csatlakoznak. Azért kell részt venni a rendbontásban, ment ez az újraelosztás egyetlen esélye, s ez számukra létkérdés… Úgyhogy ha most megszólalna, valami tőle váratlant, valami elkeseredetten, dühödten lázítót mondana ki hangosan, mint egy hasbeszélő.

Újra megkínozza ezt az örvénybe hullt családot, hogy a lehetőség az ölébe hullt, de mégsincs sehol. A szempont, melyben megegyeznek: bármekkora az örökség, nehogy csak felegyék s aztán minden menjen így tovább… Felvetődik, hogy ha nem túl nagy, szinte érdemesebb volna sorsot húzni, kinek szekerén taszítsanak egy jó nagyot, hogy legalább az kiérjen a kátyuból. Tibor azzal az ígérettel akarja megoldani a dilemmát, hogy ha most reáruházzák ezt a kis tőkét, ő aranybányává fejleszti a maga birtokát s az egész família jól jár. Azt már nem, izzik fel Lajos kedélyében a régi rivalitás, itt ő maradt leghátul, ideje volna rajta is segíteni végre – mondja méltatlankodva. De Memus a maga anya-logikája szerint az igazságos, egyenlő elosztás elve mellett teszi le a garast, csillapítja őket. A paláver sajnos botrányba fullad, a két testvér lihegve fenekedik egymásra, úgy összemennek, hogy Lajos elrohan, lenn döndülve csapódik be a nagykapu s szegény Ilonka szipogva, bocsánatkérések közepette utánasompolyog.

Soha többé nem találkoznak. Negyvennégy után, mikor baj lesz Tiborékkal, Memus hányszor elmondja, lám, ha akkor neki adjátok, most a lelketeken száradna, hogy ti tettétek a hurkot a nyakába. Na, talán így jobb, hogy ő szerezte magának? jegyzi meg valaki, de Memus hallgat, és előtte Lajos is halkabb.

A végrendelet felbontása után kiderült, hogy ama befolyó összeget egyedül és kizárólag Memusra hagyta Kaáli-Nagy Imre, mintegy reábízva, hogyan ömleszti át a család további sorsába. De rosszkor halt meg, a válság, a konverzió, a bankok csődje,… a pénz szinte egészében odavész.

 

*

 

„Édes otthoniak! Mostanában alig vártam a leveleket otthonról. Gabi itt mind jósolta, hogy na máma jön biztosan. Ő is velem együtt izgult. Végre megkaptam az ajánlott levelet és benne a gyászjelentést, elég későre, de hát úgysem hiszem, hogy most időt (s pénzt) szakíthattam volna a hazautazásra. Memus ott járt-e a betegnél, látták-e még utoljára szegényt?

A beiratkozást lekéstem, mivel egy törvény van kiadva még a bukott liberálisok kormányzása idejéből, hogy az előkészítő év kötelező, csak jövőre futhatok neki. Viszont azt, hogyan is lesz jövőre, most még senki nem tudja. Márk is válaszolt már a levelemre egy gyönyörű színes lapon, de ő sem tud semmit segíteni. Tibor bátyámék levelét megkaptam, de még nem válaszoltam, sajnos nincs időm még kialudni sem magamat. A lényeg, hogy Csipkésékkel is minden el van intézve, azóta két levelet és egy lapot váltottunk – – – – – Szerető öleléssel, Péter…”

Apám volt az egyetlen, akit a különc távoli rokon nemcsak meglovagoltatott néhányszor a térdén, hanem még a jóval halála előtt alapított „a középfokú tanulmányok sikeres befejezéséig” támogató ösztöndíjjal is megsegített. Az alapítványnak ugyanis volt egy záradéka, mely szerint „ha az ösztöndíjra a vélem rokoni kapcsolatban álló Szabados famíliából leszármazott tanuló jelentkezik s szülője vagy gyámja igazolja szerény, vagy éppen szegény anyagi helyzetét, de főképpen, ha iskolai hatósága külön bizonyítvánnyal igazolja legpéldásabb magaviseletét és nagy szorgalmát, akkor a fiú mindenkit megelőzőleg részesítendő az ösztöndíjban.” Tehát lényegében egy közintézményileg szentesített családi ösztöndíj, morogtak egyesek, de Szabados Péter szép levélben hálásan megköszönhette s a szíves meghívásra a tavaly nyári vakációból tíz napot Kisrépáson is tölthetett. „Hadd lám, plebejus lettél, édes fiam, proli te is!” – fogadta előreszegett homlokkal a tornác lépcsőjén Kaáli-Nagy Imre a jó tíz éve nem látott „utolsó férfisarjat”, aki hallgatag, konok fiú volt, nem feleselt, nem magyarázkodott, nem ment bele fölösleges disputák csapdáiba, hanem igyekezett tanulni, ott is, mint mindenhol az életben. Tanulmányozta és megfejtette a maga számára Kaáli-Nagy Imrét. Tőle ismerem, amennyire lehet, magam is. Legjobban a könyvtár fogta meg, mely sajnos a másik alapítvány üdvös kísérletének tárgyát képezte, s az utolsó háborús őszön a kúriával együtt majdnem elpusztult. Ami még menthető volt, azóta ott van az akkoriban szervezett helytörténeti múzeum anyagában. Ami még azóta is túlélte az idők változásait.

Ezekről az évekről morfondírozva, gyermeteg reflexszel jön ajkamra a hajdani szakszerű magyarázat a családi legendáriumból:

– És én akkor hol voltam, miért nem voltam veletek? – kiáltottam fel állítólag a nevezetes álarcosbál szemléletesen előadott történeténél, melyet aztán annyiszor újra akartam hallani anyámtól, apámtól.

– Te még fű voltál, még le sem legelt a tehén! – fricskázta meg az orromat apám.

Kisimítom ezt az egészen elsárgult újságpapírt, melyben két fekete szatén álarc, egy eperszínű taft mellényke s egy staniolba nyomorított egykori rózsaszál szorong. A színe most már örökre titok marad. Az újságoldal a Brassói Lapok 1935. július 15-i száma. „Minden drágul, a kenyér, a hús, a cérna, szén, citrom, bőr szövet, vas, fűszer – minden, de minden drágul, csak az emberi élet olcsó változatlanul. Tessék csak elolvasni figyelmesen a napilapokat – biztat benne Szt. szignóval az Ablak szerzője. – Tudósítást lehet kapni arról, hogy az olasz–abesszín háborúskodás hírére igen sok európai államban katonának jelentkeznek a munkanélküliek ezrei, részint az egyik, részint a másik fél oldalán. Valamikor frontharcosok is voltak a jelentkezők, de ma egyszerűen munkanélküliek, akik, íme, ölni is készek, csak enni adjanak nekik. Napi zsold fejében reggeltől estig készek a harcra és arra is, hogy esetleg ottpusztuljanak. A homo sapiens már vadállat is szívesen lesz, csak ételhez jusson. Rendes munkából már nem tud megélni, azt nem kap, jelentkezik hát ölni hivatásból, egy készülődő háború zsoldosának. Igen. Minden drágul, csak az emberi élet olcsó, változatlanul…”

A Vigadó nagytermében az a diákbál! Annak a bálnak a fénypontja egy sakkparti, élő figurákkal. Éjfélkor tusst húz a zenekar, a közönség kivonul a teremből, összezsúfolódik a karzaton, a páholyokban és a nagyterem padlójára kigöngyölítik az óriási sötétkék-fehér kockákból összevarrt szőnyeget, a táblát, melynek minden kockája legalább egy négyzetméter. Halk indulóra, taps és tetszésmorajban bevonulnak a sakkfigurák, egyik sorozat eperszínű, másik vajszínű maszkurában, kis fekete álarc mindeniken. Újabb tuss, harsonázás, és a két szemben levő páholyban megjelenik pazar kosztümben a Tündérkirálynő és a Pokol fejedelme. Egyik illatárban úszó hófehér csipkecsoda, másik égővörös óriás, álarcban ők is. És kezdetét veszi a parti…

Ezen a bálon táncoltak először együtt Szabados Péter és Tatár Katalin, apám és anyám. Egyidősek. Fiatal testüket-lelküket, bármilyen lehangoló, de perzselőre az élet folyamatos leélésének programja, ez a kispolgári-álom fűtötte fel. Házasságot kötöttek, gyermeket akartak és 1938 ideges, szeles tavaszán akaratukból a világra jöttem én. A bölcsőm körül ujjongó, gügyögő, mosolygó vigyorgó fejekben; csak a minden időkben megszokott arányban fordult meg afféle, hogy nahát, ekkora felelőtlenséget, jaj miféle világba, mélyvízbe taszították ezt az ártatlan gyermeket, Szabados Mikó tényleges csecsemőt, aki szépen úszott máris az élet hullámain, mint alig vízre bocsátott kicsi Titanic-csoda, hogy polyájára máris megkapta az óceán kékszalagját.

Előzőleg nyájas otthonokban viziteltek, vidám társaságokban fordultak meg, ahol nyári estéken nyitott ablak mellett még foxtrottoztak is a behívók várományosai a sírógörcsök várományosaival, mint rendes férfiak s nők a közelről egyáltalán nem történelminek kinéző történelemben.

Ircsi, az Ede bácsi árvája, aki apámmal volt egyidős, s valami egytantermes falusi iskolába kellett volna eltemetnie szerinte jobb sorsra érdemes fiatalságát, még csak ezután akad a gáláns és gazdag partira s kel egybe 1938-ban a nála huszonnégy esztendővel idősebb Wawerley úrral, a Délicatesse érdemes tulajdonosával. Ircsi, a nebántsvirág, akit naponta meggyötört a migrén, a hiperérzékeny cicababa, tudott társaságban a legordenárébban virnyákolni. Úgy tudta élvezni az életet, mint az úszást a mindig jéghideg vizű fenékig tiszta-zöld Csóka-tóban, ahova állítólag ha csak kettesben autóztak ki, szeles délutánokon, mikor másnak nem volt fürdőidő, az edzett Véverli bácsival pucéran vetették bele magukat a nádasba mélyen befutó pallóról.

Ó, milyen csodás lehetett! Mennyit tárgyalták városszerte ezt is, mert egy ekkora porfészekben természetesen mindent tudtak akkoriban egymásról és nyilván a közeli fenyves védelmében akadtak szemtanúk is. Mindig izgatott, hogy miképpen olyan kifogyhatatlan a pletykáló néni-utánpótlás, és az is: honnan az az oxidált-nő utánpótlás, az ismétlődő, néha egyszerre futó illatos, ápolt, ondolált, szőkített ircsinénik sorozata és az ő kedves vagy undorító önimádatuk! Csúnya férjek szép feleségei, a piripócsi élet sztárjai; ó ez már a férjhezmenetelük körüli romantikus vőlegénytorlódásból kitetszik. A vékonypénzű rajtaveszít. Utóvégre „apám házánál a fürdővizet is hőmérőzték!” Ircsi, az istenért! hüledezik Véverli apó, akkor is ha szalonspicces asszonykája túl merész, mint egy ruhakivágás, és akkor is, ha otthon, szieszta közben fedezi fel, hogy az ajtó megint nyitva volt, Bocikám! Bárki ránk nyithatott volna!…

Ircsi rögeszméje is bájos volt: hogy ő Karádyhoz hasonlít. Inkluszíve a hangja.

Szinte hallom, ahogy búgó hangján nyugtázza ezeket: „Jaj, de drága vagy, úgy tudsz sértegetni, ahogy senki más!” Pedig volt idő mikor a kedvence voltam; élete legnagyobb titkát bízta rám. Amikor már az ötven felé közeledett és nagyon magányos volt. S nem a sírkőper rontott el köztünk végleg mindent. Véverli úr, még a háború alatt özvegyen hagyta. Negyvenhétben, apám segítette, hogy visszakerüljön a tanügybe. (Később egyik vádpont lett majd ellene ez a „nepotizmus”, mellyel egy reakciós elemet tízévi nagyságosasszonykodás után visszaültetett a nép iskolájába).

A dolgok azon az őszi, alkonyba hajló szomorú, esős napon fordultak az életünket valami örök rejtéllyel összekapcsoló tragikomédiába, amikor a front közeledtének hírére Ircsi is ott állt, sebbel-lobbal összepakolva, menekülésre készen, biztos migrénje volt, egyik cigarettát a másik után szívta, bekonyakozott, s ezzel fogadta azt a szabadságos kiskatonát, aki egy pár napja elvitt meggypiros kötésű kölcsönkönyvvel becsengetett a felfordult lakásba: – Na, maga is jókor jön! Hát most kell visszahozni! Ó, egek… Na, kerüljön beljebb, maga nagy melák! – és sóhajtva becsapta a hófehér szárnyasajtót. A jelenethez Páger Antal és Muráti Lili filmslágere találna, ha éppen kéznél volna a lemez. Helyette itt a fényképük a háborús körülmények közt nyomott színházi lap első oldalán, egyenruhásan, ápolónővér-fityulásan, ahogy összetapad az arcuk, mert „csak egy nap a világ, csak egyetlen egy csók az életünk, ki tudja mi vár ránk, ki tudja holnap mire ébredünk…”

Ircsi másnap elutazott a báláival, valami ismerős család teherautóján. Váradig jutott. A Délicatesse persze porig égett. Memusnál húzódott meg, mikor két év múlva feltűnt a városban. Ott lakott velünk ötven tavaszáig.

 

*

 

– Te melyik vagy, te húgyoskabala? – kiabálta az öreg Barabás, aki még megérte, hogy valamelyik a megkülönböztethetetlen dédunokák közül az ölében pisilje össze magát. Ahogy az elő van írva, első időkben mások sem tudták kellőképp megkülönböztetni őket. Tibor büszke volt rájuk és erőmutatványai mellett az ikrek alapozták meg népszerűségét a környéken. Együtt ivott nekikönyökölve a falusi kocsmában a napszámosaival, de soha senki nem látta egészen lerészegedni. Az egyik kislány olyankor a nyakában ült, csavaroscukrot szopogatott, aminek maszatját időnként elmázolta apja képén. Az ilyen jeleneteket mindenki élvezte. A kislányok háromévesek, egyik Gizella, másik Stefánia névre hallgat, a családi nagyralátás hangulatához illően. Stefi az elevenebb, a százkilós apukája magas nyergéből odaszól mindenkinek, aki külön iszik. Valami egyelőre a terelőpuliéhoz hasonlító indulattal vagy ide tereli, vagy elmarja, aki nem nyeri meg a tetszését.

– Hé, te kalapos, te nem tudsz koccintani? – Óriás röhej kíséri a cigarettefüstben imbolygó tünemény bemondásait. Részeg vigyorral áll fel és alázatosan közeledik a hízelgő, vagy elsompolyog, akit nem bátorítnak. De Tibor rendszerint atyáskodva int, jóváhagyja a kis szemtelen felszólításait.

– Hallod, te keszeg részeges! – kiált utána egy éppen távozó kövérnek s a röhécselés is elhal, olyanra guvad a megsértett ember két szeme, ahogy megfordul, de aztán legyint és elimbolyog. Majd másnap maga is együtt fog röhögni a többivel, mikor az öles Tibor nagyságos úr belép a kocsmába s nyakában mind a két leányka ott díszeleg.

– Gyertek haza, mert ma már duplán látok!

Gizella látszólag csendesebb, de mint később kiderül: ő lesz a gőgösebb, aki a fáma szerint egyszer két farkaskölyköt kapott ajándékba, ott nődögéltek, cseperedtek a gyermekek, kisrucák, tyúkok között, amikor pedig már jó nagyok voltak, láncon vitte-hordta őket szilaj kóborlásain a pusztán, árkon-bokron keresztül s ha fürdött, a derekára csavart láncon ott úszott kétfelől a két toportyánfajzat is a folyóban. Vetésiék jobban urizáltak, mint a báróék. Krisztina külföldről járatott divatlapot, Kolozsvárra, Szebenbe járt bevásárolni és varratni, vagy két három hétre házivarrónő lakott náluk, mikor már három hölgy toalettjeit kellett intézni. Amikor az kezdett terjengeni a levegőben, hogy az árja faj szőke, nem győzte hangoztatni a kamillával, samponokkal, oxigénesvízzel ápolt kislányokról, hogy milyen gyönyörű mézszínű hajuk van, holott majdnem gesztenyebarnák voltak.

Na és az estélyek. Régi jó szokást ápoltak csupán, mikor összejártak a környékbeli úricsaládokkal, az összes lehetséges Puszipajtásokkal és hajnalig, a pusztán messze zengő hangon énekelték újra meg újra mindazokat a nótákat, melyek borfajták és italmennyiségek szerint követik egymást az efféle duhaj szertartás egész hosszában, amikor nem lehet kidőlni, nem illik nyafogni, nem szabad szedelőzködni, mert a ki tudja milyen, de ugyancsak részeg logika szerint az ömlengő vendégszeretet a dühödt szakításig átcsaphat önnön ellentétébe. Ha aszondod, pajtikám, hogy karácsonyig el nem mész a nyakamról, szeretlek! (mondogatta ilyenkor nagy csuklások közben valaki Tibornak, s mondta fel csuklás nélkül ő is másnak). De ha most el akarsz menni, elviszed ezt a drága kis asszonykát, aki olyan jól érzi magát, megbontod ezt a remek kis társaságot, hát istenuccse, veszem a duplacsövűt és utánad eresztek egy marék sörétet. Becsület istenemre nem értelek! Te sose örülsz az életnek, édesegy komám? Hát végre együtt vagyunk, borunk van, kacsa, liba, fityfene annyi mint a pelyva, még bornyút is vághatunk neked! Akarod? Egy pillanat! De nem, tényleg lenyisszantják azt a cugát ott né, csak egy szavadba kerül s már ugrik a János! Ugye Jánoskám? Gyere ide! Te, ez nekem a leghűségesebb emberem. Tizenhat májusa óta, a Bruszilov-offenzíva óta szolgál tisztességgel, minden titkomat tudja, ilyen ember nincs is! Ugye János! Gyere ide fiam, vágd össze a bokád s mondd meg te is Paliúrnak, hogy innen aztán csak így hazamenni nem lehet! Hol az a kancsó, a keservit neki! Hogy aszongya:

 

Asszony lesz a lányból, Bimbóból a rózsaaaaaaaaa!!!…

 

A hajnal csak portalanabb, de aligha frissebb a kihevült szemhatárig; forgolódnak, akik mégis lefeküdtek, cigarettaparázzsal, a fasorban politizálnak, akik szellőzködnek; és a tornácról a meghitt, zöld árnyalatú lámpafény felől, a szőlővel befuttatott lugasból csak úgy reped az a nóta, az az édesbús, az a világot, haj de más világot idéző, melyért a díszes társaság többsége egyebet nem tett, mint hogy akár a pipék a porba, ott pottyantotta le valahol a születése dátumát. A többit az idő zavarja, csavarja, csűri, fonja, lassú vontatott scenáriumában, melynek alapján kinek-kinek az emlékezetében legfennebb egy-egy ismeretterjesztő rövidfilm, vagy híradórészlet születik meg, készül el, abban a korszakban levetítendő, mikor majd ez lesz már „az a régi jóvilág”.

Az urak közt ki-ki józanon, persze akár másképp taksálhatja a másikat, mint előző vagy közbe-közbe támadó puszipajtásságai idején, akár meg is vetheti, tudván magáról, hogy amellett vagy emellett a felelőtlen részeges korsó mellett ő mekkora elme, tekintély, lélek, személyiség, koponya, aki ma itt ugyan leáll, elvegyül velük, szívesen lazít, mulat egyet. Az urak közt ott van az a villogó szemű, erős hatvanas, aki szívesen képzeli magát zsibói bölények, de legalábbis koronás szarvasbikák jelenkori megtestesülésének, s épp a napokban keveredett, persze álnéven, polémiába valami vidéki lapban megjelent cikkek kapcsán holmi éhenkórász diákokkal, s éppen javában ül a babérjain, úgy érzi példát statuált, móresre tanította a mai ifjúságot. Ebben a feje tetejéreállított világban, kezdte a dörgedelmeit, a fiatalok, nem érti honnan, de bátorságot vettek az idősebb generáció fiatalabb éveinek bírálgatására. Sőt: teszik ezt olyan kellőképp el nem ítélhető módon, amely csak bűnös izgatás eredménye lehet… és így tovább. Nem telik bele pár hét és Dr. „erőshatvanas” egy kora esti órán szuszogva kászálódik le a homokfutójáról, hogy nekiveresedve Tibor elé tartson egy cikket:

– Hadd lám, te mit szólsz hozzá. Azt mondják, ez a Szabados Péter az édes unokaöcséd. Na olvasd csak!…

„…Egyetlen szóval nem vontuk, mert nem vonhattuk kétségbe, hogy annak idején is számosan voltak, akik sok küzdelem és keserves nélkülözések árán jutottak egyetemi végzettséghez. De élt és volt a dzsentrik és a számukat ötszörösen meghaladó dzsentriskedők osztálya. Mi erre az osztályra értettük és fenn is tartjuk minden megállapításunkat… A Néhány megjegyzés a mai ifjúsághoz címen, Pont aláírással megjelent cikk olyan tájékozatlanságot árul el, hogy nem is volna vele érdemes foglalkozni. De miután feltételezhető, hogy sokan hasonlóképp tájékozatlanok, másrészt a cikk úgyszólván propaganda a diáksegélyező akciókkal szemben, és mélyen sérti a mai egyetemi ifjúságot, néhány megjegyzést fűznünk kell hozzá… Csak tájékozatlan vagy judícium nélküli ember hasonlíthatja össze a háború előtti főiskolás ifjúság helyzetét a maiéval. Ha tényleg olyan nyomorúságban éltek volna, talán nem lehetett volna a szemüket annyira bekötni, még azután sem, hogy diplomával a zsebükben különféle hivatalaikba ültek végre. De elhitték, hogy a derék középosztály vezeti a világot, s kivéve egy pár kivételt, a bálványozott életforma a kártyás, zajos, párbajos mulatság volt, lenézve mindenkit, aki nem tartozott a történelminek nevezett osztályhoz… Mi nem vagyunk önbizalom nélküli és folyton segítségért rimánkodó ifjúság, mint egyesek szeretnék beállítani, hogy elhárítsanak még most is minden felelősséget. Mindössze egészen általánosnak mondható, hogy egyesek télen a könyvtárakban tanyáznak és este olyan szobában feküsznek le, ahol megfagy a tinta. Ismertem olyant is, aki váróteremben, vagy vagonokban aludt, vagy aki minden nap (télen is) egy ide 12 kilométerre levő faluba gyalog járt ki hivatalba. Ezek mindannyian igen szívesen vennék, ha Pont úr egy tanítványt, vagy szerény állást juttatna nekik. Azt már el sem hiszi bizonyára, hogy egyik kollegám a húsvéti vakáción a barátaitól előzőleg összegyűjtött kenyéren élt, használat előtt kissé megáztatva a napi adagot. Másik kollegánkat facsúsztatásnál a fatönk ölte meg, harmadik jegyszedő volt a strandon” – – – –

Tibor Memusnál interpellált az ügyben, hangsúlyozván, hogy mennyit ártott az ő tekintélyének „a környék intelligenciája körében” ez a meggondolatlan lépés. Amennyit használt egy másik: mikor egy nyáron váratlanul beállított Németországból a végre megismert, sosemlátott unokatestvér: Fiala Ottó. Igen, nem az emlékezet nyomdahibája: 1936-ban Philip Fiala azzal lepte meg öregedő szüleit, hogy német hivatását teljesíteni ő „hazatelepedik a Birodalomba”, s azóta második keresztnevét léptette elő, amiképpen őt is előbbre léptették rendre. Egyre sűrűbb látogatásain, a háború éveiben, már feszes tiszti egyenruhában egy nyitott terepjáróból ugrik le, hogy ajtót nyisson a sétakocsikázásra vitt gyönyörű unokahúgocskák előtt.

 

…Ottó lesz Fülöpből, Bimbóból a rózsa…

 

– hajol ilyenkor a fülemhez gúnyosan Puszipajtás és két csontvázkeszeg karjával keresztbekaszálva imitálja hozzá az édesbús cigánymuzsikát. Elhessegetem, mert komolyabb olvasnivalóm akadt, a kor papírrétegeiben lapuló másik kinyomtatott jeligés levélváltás, egy bizonyos Lelki klinika akkoriban nagyon népszerű rovatában, anno…

„Örjöngők” jeligére: „Ikrek vagyunk. Úgy külsőre, mint természetünkre nézve. Egy fiatalember jár hozzánk, aki egyformán kedves mindkettőnkhöz, s rajtunk kívül egyetlen leánnyal sem foglalkozik, csak hozzánk jár el. Egy őszinte beszélgetés után a testvéremmel rájöttünk arra, hogy mind a ketten komolyan beleszerettünk a fiúba. Most arra kérjük a Szerkesztő urat, adjon tanácsot, hogyan bírhatnánk nyilatkozatra minél előbb, hogy melyikünket szereti, mert sajnos ettől függ a boldogságunk.”… De csak egyiküké, kedves „őrjöngők!” A függő állapot feszült, ám annál jobb, hisz valamelyikük, bármelyikük esetében csak rosszabbra fordulhat. S vajon igazán meg tudja-e különböztetni önöket az a fiatalember? Nos komolyra fordítva a szót, itt csak a taktika segíthet. Talán jár még önökhöz egy-két fiatalember, aki az ügy érdekében vállalná, hogy egyiküknek színből megkéri a kezét. Vagy ha ez nehezen menne, akkor ki kell találni egy nem létező urat, aki valamelyiküket feleségül óhajtja venni. Ezt közölni kell az illető fiatalemberrel, aki ezekután valószínűleg nyilatkozni fog. Ha nem nyilatkozik, az is nyilatkozás! Ám arra el kell készülniük, hogy a fiatalember csak egyiküket veheti feleségül és akkor a másik tört szívvel kénytelen lemondani róla. Elég erősek ahhoz, hogy lemondjanak, miközben látják maguk előtt a másik boldogságát? Más szóval: szeretik egymást annyira, hogy elbírják a boldogtalanságot, melynek látszólag a másik az oka? Mert szinte elviselhetetlen szokott lenni néha az efféle helyzet, az efféle érzés. Ezt el kell dönteniük, mielőtt a nagy hadműveletbe belebonyolódnak. Talán nem is olyan nagy a szerelem, hogy ne bírnák elviselni anélkül, hogy a férfit nyilatkozatra bírnák. Mert hátha ő mindkettőjüket szereti, de netalán csak baráti szeretettel és egyenesen ez a kettősség vonzza, de nem gondol komolyabb kapcsolatra! Ez nagyon jól meggondolandó mindkettőjük részéről, mert íme, mennyi kockázattal jár a nyúlugratás. Egyébként miért ne lehetne várni még egy kis ideig? Hátha magától megoldódik a probléma. Például akad egy másik férfi, akibe egyikük jobban beleszeret (az élet szokásos rosszviccei közé tartozik, hogy éppen az, amelyiket ez a fiú választaná). Egyelőre ennyit, mindenesetre nagyon érdekel bennünket az ügy további folytatása…

A megoldást Legendabácsi szerint mindig a nagy, megingathatatlan közhelyek hozzák meg, főleg dalban elbeszélve:

 

Meg nem állíthatjuk az idő múlását – – – – – – – – – – Órákból a napok, napokból az évek, Fekete hajadból lassan hófehér lesz

 

– s akkor aztán már mondhatják, hogy azelőtt akár mézszínű is volt. De mielőtt időnek előtte elérzékenyülnénk: Ottó sem Stefit, sem Gizit nem választotta, hanem őt választotta ki valahol egy eltévedt vagy jól célzott golyó, mert hirtelen nyoma veszett. A meneküléskor Tiborék is elszakadtak egymástól, s mivel a lányok a jelek szerint úgy emlékeztek, hogy ilyen esetre valahol Hermina néninél adtak egymásnak találkát, mire Tiborék hazakeveredtek s a posták rendje is kezdett helyére zökkenni, érzelmes hosszú légipostaleveleiket már Fialáék clevelandi címéről eregették haza.

– Tudod, hogy én voltam ám udvari festő is – meséltem egyszer hajnal felé Jucifernek. – Gyermekkoromban mindig az udvaron mázolgattam s Tilda néni, aki rém olvasott volt, ahányszor ezen rajtakapott, nagyokat cuppantott a képemre: „Te kis udvari festő!” és nem törődött, hogy a feldőlt pemzlimosó pohárból a víz tönkreteszi a remekművem. Védtelenül kicsi lehettem, de látod, emlékszem, mert egyetlen valamirevaló fiúgyermek sem szereti a nyálaspuszit.

– Ne palold magad! – szólt rám, mikor néha náluk aludtam, Tatár-nagyanyám s visszapolyálta rám a lerugdalt nyáripaplant. Egyszer elmesélte, hogy gyermekkorában a vecsernyén, ahogy a nagyanyja mellett ült a padban, elunta magát, kalimpálni kezdett a lábával; nagyanyó nem szólt semmit, csak vagy kétszer megnézte a szemüvege felett s forgatta tovább az imakönyvet, aztán egyszer csak nagy fekete rokolyájával befogta a két kicsi lábat, hogy moccanni sem tudott többet.

Kitágult szemmel hallgattam ezeket a történeteket. Mafla gyermek lehettem, szófogadó mint apám, Szabados Péter volt annak idején. A Memus történeteit összevetve az én nem létező, csak úgynevezett gyermekszobámmal, a háború körül mindenkit vibráló idegességgel eltöltő éveiben, arra a meggyőződésre kellett jutnom, hogy az olyan fajta ember, mint ő meg én, jó darabig tisztelettudóan csak figyeli, mert még azt reméli, hogy megtanulhatja s közvetlenül is megkaphatja a világot, a maga értékeivel és élvezeteivel, mint a családi ebédre terített asztalnál a körbejáró szószosedényt. Még angol szegénykém, azt hiszi csak sorára kell várnia. Végül kiderül majd, hogy valóban csak sorára kell várnia, mint minden Szabadosnak. Szinte látom, amint egyenességük jutalmául egyszer csak a menetelés végén elérnek egy falhoz, rövid helybenjárás után, aki előtt éppen ajtó nyílik, azon továbbhaladhat. A többi falig ért. Előbb kellett volna váltani, cikázni, célozni, ahogy azt szokás. Előbb vagy jobban.

Történet a kisfiúról, aki befőzéskor ott lábatlankodik nagyanyja körül a konyhában; (apám vagy én?):

– Csapj oda arra a darázsra!

– Mivel?

– Ugyan! Egy konyharuhával.

– De nem csapok oda.

– Miért?

– Mert nem találom el és megszidsz.

A háború alatti években Memus egy kinyitott tábori ágyon aludt mellettem, hogy le ne guruljak a piros-plüss hátasdiványról. Apám katona, anyám a kis kézimunkaboltjával kínlódik, fél éjszakán át festegeti esztergált fatárgyakra a díszítő mintát, vagy batikolási kísérleteinek gőzében lesi a piacképesebb eredményt s olyan szomorú, mint aki egyszerre lesz özvegy is, árva is. Ennyi maradt a festőművésznői álmokból. Az árvasága rövidesen bekövetkezik. Nagyapám, Tatár Zsigmond kataszteri és kultúrmérnök, kényszernyugdíjaztatása utáni hónapban feleségestől, ma sem tudni miért, öngyilkos lett; mégpedig úgy, hogy megengedték a gázcsapot s még altatót is vettek be.

Egy emlékezetes gyermekkori álom nyári reggelen. Előző este anyám zongorázott. Legutolsónak a Liszt-rapszódiát. Csodálatosnak tűnt. Nyitott ajtó, ablak, illatoztak a tejesviolák. Átszellemültünk, nagyon, én is; ám ők, a nagyok, kiegyensúlyozott felnőttek reggelre felszabadultak minden varázs alól, jöttek a napi gondok. Nekem most egy álom segített megmaradni benne: ottragadtam a „rab-szódiában”. A félrehallott szó alapján felszakadhatott valami nemrég a fapados vonaton látott jelenet, mikor a mellettünk levő ülésen két összeláncolt civilt szállított két csendőr s Memus utána súgva tanított, hogy mindenki, aki láncban van, megérdemli a részvétet, de legalábbis az elborzadást, bár lehetnek köztük valódi gonosztevők is. Ebben az álomban aztán rabok közt voltam, rab magam is, nehéz láncokat cipelve, a „rabszódia” méltóságteljesen vontatott kezdőakkordjaira, és délután volt, az a szép és szomorú, örökhangulatú, bár naponta látható megvilágítás, ahogy visszasütött a nap a Tatár-nagytatáék utcájában, a malom hídján, a Vámostetőn, és egyéb színhelyeken, akár mesékben, történetekben is, ahol ha nem is jártam soha, tudva tudtam, hogy ott is így süt vissza.

Hangulatok, melyekben felfogtam, megfogalmazhattam a világot. Melyekben tároltam sokszor ideiglenesen, hányszor véglegesen azt az ismeretséget, mely élethossziglan a dolgokhoz köt. Ma már tudom, hogy minden pillanatban, amit ugyanazon a helyen töltünk, olyalt töményen benne van az összes előbbi, hogy hiába is találnák ki ma a történetünket, mert az legfennebb színjáték, aminek nedvei nem járták át száz meg ezer évig, keresztül-kasul ezt a népséget. De miért izgatott a legrégibb történetekhez is közelhajolva, a részlet, ami az egész nagy távlatában úgyis ponttá zsugorodik, annyira, hogy aztán el is tűnhet, láthatatlan lesz örökre, soha többé nem kerül a szemünk elé? Az évek, évtizedek messzeségéből egy pontosan akkora óra, nap, mint a jelen, mint ez a most – olyan paránnyá töpörödik, hogy már nem fér beléjük annyi, amennyit jelentettek egykoron, mint perc, óra, nap az élet szolgálatában. És éppen így válik teljessé a varázslat, a hajszálból visszavarázsolható királykisasszonyokéhoz hasonló: az emlékezet.

Lehet, hogy nem volt olyan festői, de boldog gyermekkorom volt, amíg mindent harmóniában tudtam. Mekkora csalódás volt megtudnom, hogy még a családban is egyenetlenségek vannak, ne adj isten, gyűlölködés! Egyetlen diszharmóniáról tudtam „kezdettől fogva”: az osztrák császárral valóról, az se más miatt, mint hogy ők nem szerették az aradi tizenhármat. Különös, behozhatatlannak tűnő lemaradások emberi lények tudatában, hogy van aki a Don-kanyar telét még ebben a fázisban éli át. Az élet rezignált csodája, hogy mégis ilyen hamar behozhatók. Néhány év alatt már legkitanultabb fatalistáknál kitanultabban vallottam az életről, hogy igenis van aki svájci jégrevűként éli át, mások máshol egészen másként, nevetséges megkérdezni is miért!…

Amikor mindig volt almástészta a kredencben, vagy legalábbis valami aprósütemény, játéknak vettük a hirtelen divatba jött fatalpu szandálokat. Memus almásbélesei! Az illatuk örökre beköltözött a kredencbe, ma is ha kinyitod, az ajtó öregesen roppan, a törékeny holmi megpendül, mint ijedt báránykák az akolban, mikor benéz a farkas, az én gyermeki emlékezetem, mely oly boldogan játssza, hogy bentről egyetlen illedelmes fuvallatával leteríti a múlt vadásza. Azé a koré. Az övék. A tilalom idejéből való. Még ma is van, mikor hirtelen úgy érzem, hogy egyszer csak hazajönnek, rámszólnak s újra átvesznek mindent, s én visszatérhetnék gyermeknek. Hiszen addig folyton játszottunk valamit: építőkockáztunk, römiztünk, feketepétereztünk, én sürgettem, fújtam a leglelkesebben, hogy ugyan játsszunk valamit, aztán de hamar eltűntem onnan magam is. Jobb híján, magányos, érzékeny kamasznak, akinek mindent a fejébe tömtek már s most fanyalogva megállapítja, hogy látszat szerint lehet, hogy a világ inkább szódavizes, vidéki, fröccsös vasárnap délután, de ha objektíve is ilyen volna, akkor még többen éreznék lehangolónak s amolyan bús Leopardi-képpel, képességekkel unatkoznának, vagy haldokolnának benne. Központi és úgyszólván örök témám felbukkanásának vagyunk tanúi. Az engedelmesen elsajátított és megértett elvekkel szemben állított – horribile dictu! – feltétel ez, vagy csupán illedelmes kérdés: mikor kell hát élvezni az életet? Rajtam fogtak az összes nevelési kikötések, buzdítások, tilalmak, de szerencsére nem bírtak, végül se, a józan eszemmel. Ennek az előbb a munka, aztán az élvezet elvnek ugyanis én is bedőltem. Kiké is ez az erkölcs? A derék becsületes embereké, a Grál-lovagoké, Szent Antaloké. De jön egy ellenkező szempont, vagy gyakorlat s akkor már a lustáké, butáké, balekeké, primitíveké, négereké lesz s a Grál-lovagok, Szent Antalok jönnek rá hirtelen, hogy nem kell úgy hajtani magunkat, ha megvan a napi banánunk, inkább kicsit heverészni az árnyékban, élvezni a kék eget, álmodozni, költeni, mint hogy a robottal sanyargassuk magunkat; jöttem rá én is, mert mire a kötelességem teljesítem, semmire sem marad időm, erőm és/vagy kedvem. Egy napon belül s lassan egy életen belül is megmutatkozott ez az aránytalanság, mely a becsapottság érzetét támasztotta bennem.

Aztán önként, még mielőtt a züllés festői jelei kiütköztek volna rajtam, visszakullogtam a padomba. Jeles! – kiáltotta utánam Papp tanár úr, aki persze az egészből nem vehetett észre semmit. Az ilyesmi a gyermeki lélekben játszódik le, és valamivel fulminánsabban, mint bármilyen vegyfolyamat. Az egészből csak a keserűség marad.

Olyan ez, mint mikor te még maradnál, de apád anyád, valaki felnőtt, akivel jöttél, aki vizitbe elhozott magával, készülődik, haza akar menni, neki már elég volt, vagy valamitől éppen sértve érzi magát, közben elromlott a hangulat, a kedv, a barátság a felnőttek különben is érthetetlenül primitív társaságában, s neked vele kell menned, kézen fogva hurcol maga után, még a matrózsapkát vagy tirolikalapot is ferdén nyomta a fejedbe s te visszanézel, mert hirtelen ottmarad minden, a habostortákkal, befőttlevekkel, ilonkatésztákkal, zserbókkal és tortaszeletekkel tele zsúrasztal, a játékosszoba idegen elérhetetlenül érdekes és értékes játékaival, a rejtelmes idegen kertben a máshol, a csodálatos nagy faautó a betonjárdán, végig a kiskapuig, az utcaajtóig, az a szokatlan illat, a flox-bokrok és dohányvirágok között, a visszasütő napban, a visszasütő szemben.

Évekkel, évtizedekkel később eljártam a Pavilon hátsó udvarán a műterem egykori üzlethelyisége előtt. Szükséglakások voltak a kisebb boltok helyén. A miénk előtt egy néni szokott üldögélni a lépcsőn és csipkét horgolt. Kilátszott még a harisnyakötője is. Nyáron a félig felhúzott redőny alatt muskátlis ládák sütkéreztek a kirakatban.

A Hubert-féle ládák, Márk holmija és Tamás műtermének odamentett maradványai ott álltak a kiürített kisszobában, melyben most nem volt lakó. Gyakran húzódtam be oda, és rakosgattam, bontogattam, szelektáltam a kacatot, mely alkalomból egy-egy érdekes címkéjű, üresen maradt notesz, egy-egy hajdani ceruzavédő, vonalzó, radírmaradvány visszakerült aztán az élet áramába, az én még eleven retyerutyámmal vándorolt az iskola, a patakpart, a zöldterítős nagy asztal között, élt és működött megint. Kicsavartam irdatlan papírköpenyéből a háttérvásznat; a festett vak-tájat a faragott kőkorlátutánzatokkal, behajló ágakkal, elvesző kerti utakkal, újra odaakasztottam egy fal elé, a besütő napsugarak útjába s órákig tudtam ülni és merengeni előtte, kezemben egy régi újságlappal, albummal. A háttérrajz mintájául szolgáló, sosem látott, legalábbis hercegi park, idézi akár a reneszánsz hangulatát is, vagy lehet az oly csodálatosnak tűnő francia XVIII. század színhelye; milyen szívszorítóan vonz, hogy lassan lépkedve elinduljak, lemenjek a lépcsőkön s nyílegyenes főútján elsétáljak benne messze, mind messzebb, hátrább az egymás mögött nagy kertként nyíló korokban, a Periklész korabeli Athénig. Még annak árán is, hogy ahogy átlépem ennek a napszítta pingálásnak pókháló-finom síkját, magam is sápadt, csak festett figurává válok, árnyalakká, de aki ott bolyonghat a korokban…

Egyszer egyedül, szürkületkor ebben a műtermet játszó romos szobában úgy egyszerre tört rám az élet, a család hangulata; elképzelem, hogy mind ott vagyunk, mert éppen családi képet készülök csinálni róluk, éppen úgy viselkednek, fésülködnek, tükör előtt pózolnak, cicomázkodnak, mint a mindenkori kuncsaftok, amikor effélére szánja magát az ember s kiöltözik, odavonul pereputtyostól a fotografushoz. Már beállítva a kép, mindenki ráfér, ellenőriztem a fekete kendő alá bújva a homályosüvegen, és felkattintottam az oldalreflektorokat is; várjatok, odaállok én is, zümmög az önkioldó kis óraszerkezete, még tizenegy másodperc, most repül a kismadár, Ákos ne marháskodj, mert nevetteted a társaságot, s mindenkinek két feje lesz, mint az osztrák sasnak, szabad köhögni? nem! Ó bizonyisten bírjátok ki, már csak egy másodperc, utána soha többé…

Soha többé! Mit soha többé? szorul össze a szívem, s hirtelen én, aki azon keseregtem, hogy nem lehetek itt is, ott is, más időkben, terekben, csak mindig én magam, itthon, Porondon, a Szabados családban s a rom. kat. elemi iskola IV. osztályában, szertartásosan, mintha esküt tennék ezt suttogom: „Nem lennék, a világ minden kincséért se lennék senki más, aki nem csak titeket szerethet, veletek egy korban élhet!”…

Néha egyszerűen elárvult gyermek vagyok, aki hallgatagon elviselve a felnőttek összefüggéstelen beszédét, híreit, kell hogy hallgassa, eméssze órákig egy-egy izgatott délután eseményeit: látogatók, jó hír, rossz hír, egy film öttől hétig a petróleumszagú padlójú moziban, valami kis hangulat, mert előkerült egy ütött-kopott ólomhuszár vagy egy rozsdás srapneldarab a kertben, a front idejéből, satöbbi, satöbbi… A gyermek, aki előtt mondják, mind mondják a szöveget, a híreket, a kort, a nénik s a rádiók, egyszer csak elsírja magát. Mi van ezzel a gyermekkel? Fektessétek le idejében! Mi fáj, szívecském? Nekem fáj a szüntelen bontás, rontás, a sok elszakadás. Fáj minden, amitől meg kell válni, el kell szokni. Miden és mindenki fáj. A fekete csirkéből lett kendermagos, mikor levesre érett s bizony levágják; a Sándor bácsiék petlenges fészere mikor reccsen és megrogyó térdekkel összedől az ácsbárdcsapások alatt. Az én rendre megismert világom a világok legtartósabbika lehetett volna, ha az én személyes érzelmi protekciómtól függ. Ez a senkitől nem kímélt egydimenziós múlt, egydimenziós rég, mely igenis csak ott, egyetlen helyen, abban a szülővárosban játszódott s minden egyéb csupán tartozéka hangulati színezője volt, a világföldrajz s a világtörténelem is – most még a foszladozó, festett műtermi háttérvászonnál is gyatrábban bírja a tépdesést, hasogatást, és miután félredobják az útból, eltakarítják a kilátás elől, megjelenik az egydimenziós jelen, melyben mint valami határidők, úgy következnek be a halálok.

 

*

 

A tapasztalat azt tartja, jó gazda örül a kemény télnek. Azoknak az idilli tapasztalatoknak idején bizonyára nem kellett figyelni a fronton vagy tömlöcben fagyoskodó szeretteire annak a bölcs gazdának. Csak a zúzmarára, hótakaróra, megcsurranó ereszre, a csigerre, perzselésre, füstre, torra.

– Ma bizony, bizony ma kijött a medve és látta az árnyékát, mondja Mester: Pista bácsi, este egy pillanatra benézve (Gerőékhez a szomszéd fedezékbe) Memushoz a konyhába s leül közénk. Így beszélgetnek; az alkalmi edények, üvegek, konzervdobozok az asztalon, (a priccs lábánál) meg-megkoccannak, ahogy hozzájuk ér a villa, a kanál, a bicska bütüje. „Azt mondják, nagy cirkusz volt kinn a Donnál!”… Kik vagyunk még itt az évtizedekből, élve vagy holtan, hogy egy helyzetemelő téli beszélgetés után álmában is elfacsarodik Memus szíve? Megkérdezzem, mert akkor nem figyeltem jól, vagy nem értettem, mit is mondott akkor este Mester Pista bácsi nagymamának, mert maga mondhatott valamit, hozta a hírt, attól sírt fel álmában? Igen, az emlékezet is olyan mint a földgolyó. Az emlékezet görbülete. Lehet, hogy még ott ül ő is a 79. számú ház előtt, a virágoskert és a kerítés közé kitett kispadon, ahol üldögélni szokott.

– Emlékszik?

– Na látod! Akkor emlékeztem, most már nem emlékszem!

Megnéztük a nagy órát, éjjel fél 3 volt.

– Itthon volt Sanyibáttya – meséli felülve Memus, mert az a szabály, hogy a rosszálmokat rögtön el kell mesélni, akkor nem bántanak –, szabadságot kapott, de csak estig, jaj egy jó ebédet legalább, fogok neki gyorsan, hát hogy megy a sorod, gyermekem? Nagyon unom már édesanyám! De ekkor már mintha Tamás lett volna. Édesanyám nagyon unom már, nem lehet kibírni!…

Ki tudja, ha úgy haza lehetne jönni a halálból, nem volna rosszabb visszamenni. Mert a frontra még anyja álmából is nagyon nehezen térhetett vissza nagybátyám, Szabados Tamás munkaszolgálatos. Megette Memus álmában, jóízűen megette Memus álom-ebédjét és elindult az állomásra. Egyedül. Csak az én képzeletem kísérte el.

Az éhező katona, fogoly, ágyútöltelék, nem az osztrigából, fácántöltelékből, hanem abból a rossz moslékból akar egyszer még az életben eleget enni, jóllakni, amiből mindig csak egy merőkanállal adnak.

Férfias dolog tűrni? A kor hőse mikor a romantikusan tiszta, mikor a ravasz, a minden hájjal megkent, az eredményes. De hisz a tiszta is eredményes szeretne lenni még itt a földön, nem álmodozva olvasó kisasszonyok fátyolos utókorbeli szemében.

– De egyszer már ne a saját böfögő, tespedt testedért hördülj fel, te vaddisznó, hanem állj ki, tiltakozz, egyszer legalább lázadj fel a hatalom ellen, elvből!

– Hát mit képzelsz, miért rothadok itt, veled együtt!

Az elvékonyodó idegek egymásra uszítják, marakodásra késztetik végül az embert, ámokfutásra, fejjel a falnak.

– Hát mi vagy te, mikor mindenki szenved!

– Kuss! vagy békaügetés lesz hajnalig, a kurva istenit, tetves civilbagázs!

Nem tudom ki, mikor vélte úgy, hogy jobb egy élő rab, mint egy halott hős, mert a fasizmussal soha sehol nem lehet békében élni; jön ő magától tovább, nyomul feléd, s még ha az emberi méltóság határait is feladod, akkor sem tudsz a végtelenségig hátrálni előtte, mert még rabszolgaéletedben is tovább fenyeget; azt a feltétlen és totális kiszolgáltatottságot akarja elérni, ami már ugyis a több ezer éves emberré válás újraleépítésével egyenlő. Az ő paradicsomát aztán az ilyen emberszabású, de embernek már aligha nevezhető árnyak, roncsok népesítenék be, akár egy technikailag hiperfejlett világban, mit érne?

Kugler lehet önmagának sem tisztázza soha, mennyire vonzódik más hangulatokhoz. Egyszer, talán annak a Vilmának beszélt arról, hogy végső soron a forradalmár is azt reméli, egyszer majd meg lehet állni, megnyugodni, családot alapíthat, gyermekei lesznek. És városképeket gyűjtött: ahova soha nem juthatott el, pálmafás tengerpartok, északi kikötők, homlokzat-részletek, havas, nagy terek, házsorok. Később Ukrajnában, haldoklók közt jut még eszébe, hogy amiképpen rakta ki néha annak idején ezeket a levelezőlapokat s nem állt össze semmilyen nem látott világ igazi képe belőlük, ilyen összevissza képrakás lenne az eredménye, ha most láthatóvá válnának ezeknek az utolsó képei, egymás mellett. De nemhogy egymás képei, emlékei megkaparintására, megőrzésére, hazajuttatására törekednének – képletesen és valóságosan –, hanem a legtöbb ember, jósorban, balsorsban egyaránt, semmibe veszi a másik sebeit, fájdalmait. Sajnos a szembeálló táborokra szakadó két világháború közti világban, a barikád mindkét oldalán valósággal begyakorolták az efféle lelkierőket, próbáit állták ki a kérlelhetetlenségnek, s mindenki azt tanította, az övé jogos. Az övé a humanitárius. De hát mondta-e Krisztus urunk is, hogy aki hozzá csatlakozik, az mondjon le apjáról, anyjáról?

– Te jó ég, hiszen ez halálos ítélet – mondta a „csak” életfogytiglanra vagy nyolc, tíz, tizenkét évre ítélt szállítmányokból az éleseszű, mikor kiterelték őket a marhavagonokból s meglátta, milyen körülmények közé kerültek hatszázan, köztük a gyenge fizikumúak, agyonijesztett, legyengült öregek.

– És Tiborék 51-ben különbül bírták? – kiáltana oda Memus, akár egy Gorkij-regényből kilépve az egyeseknek, csak kényes taktikai kérdést jelentő fordulatoknál.

– Az a nő kicsoda? – néznének össze a keretlegények.

Számára se a fiainak, se az anyaszült emberi testnek nincsen előjele.

Tamás pusztulásáról ugyancsak három-négy változat maradt fenn: aknatűzben is kihajtották őket árokásni, persze szántszándékkal, aznap egy se jött vissza, még a két csendőrtizedes se; egy szekéren látták, tífuszosokat szállítottak hátra, de akkora volt a hó, hogy azokkal a szekerekkel messzire nem juthattak, mínusz 41 fok volt; bosszúból kiszúrta egy keretlegény, aki még a börtönből ismerte, valaha az is a mozgalomban volt, hát ez gyötörte halálra; valahol megvan, jól van, orosz felesége van, töltőtolla, balalajkája van, öntudata van, vasegészsége, kiváló emlékezőtehetsége, nem szeretnek egyesek bőrébe lenni, mikor hazakerül, mert jól van, bajusza van, szakálla…

 

 

Bizony hogy megszületett és aznap miatta volt egetverő jókedv, betlehemi öröm a háznál.

 

*

 

Beteg vagyok, a gyermekkori képeskönyveimet akarom.

Helyette hagyták itt ezt a gondosan nyolcba fogott plakátot; mintha vasárnap délutáni színielőadás megőrzésre méltó színlapja volna, esküszöm még a „kor illatát” is olyan ügyesen őrzi az egykori nyomdafesték aromája. Ejsze valaki el akart menni erre a viccnek sem utolsó komoly komédiára!

 

ÁRVERÉSI HIRDETMÉNY Szám 451. – 1944.

 

Alulírott Dr. Deák Gyula kir. közjegyző, a Mezőgazdasági Bank és Takarékpénztársaság Részvénytársaság bejegyzett cég megkeresésére a folyó évi január 7. napján kötött kereskedelmi levélben foglalt kézizálog szerződés alapján a KT. 306. paragrafusa szerint 11.500 pengő tőke és járulékai iránt kereskedelmi ügyletből eredő követelés fedezetéül átadott 200 (kettőszáz) láda fagylalt-ostya eladása céljából az ÁRVERÉST elrendelem, annak Kolozsvár, Gyufagyár utca 15. szám alatt leendő megtartására határidőül 1944. évi október hó 13. napjának délelőtti 10 óráját tűzöm ki, mikor is a fagylalt-ostyákat a legtöbbet ígérőnek készpénzfizetés mellett eladni fogom. A kézizálogtartó hitelező a fagylalt-ostyákért semminemű felelősséget nem vállal minőség tekintetében…

 

Aztán tessék eligazodni, miért van a front átvonulása után azon az udvaron, ebben a romos csarnokban csak egy ijedt (és könnyen sebesült) keménykalapos könyökvédős úr s körülötte 200 ládányi fenékig feldúlt, összetúrkált, széttaposott fagylalt-ostya törmelékből egy szétvert barikádra emlékeztető építmény? Tán kézitusával vették be ezt a gyárépületet, mint a Kwai-folyón slágert fütyörészve megépített híres híd és a Maginot-vonal mellett a világháború egyik legfontosabb stratégiai objektumát, vagy nem egy cukrászkongresszus, hanem a kenyérkrízis asszonyezredei indultak ellene rohamra, legalább a mindennapi ostya meglegyen a télen a maradék hagymához, füstölt szalonnához, szilvaízhez? Filmes újhullámok fogalmaznak ilyen szürrealisztikus víziókban. Ahogy a halál bürokratái fogalmazták impozáns szabatossággal és távolságtartással az én gyermeki testemet is beleértve, madár- vagy bombázótávlati összefoglalóikat ebben a rettenetes korban: „…A második világháborút megelőző próbaháborúk (abesszín, kínai háború, spanyol polgárháború) világossá tették azt, hogy a lakosság ellen nem érdemes a levegőből olyan fegyvereket használni, melyek kizárólagos és közvetlen célja a lakosság elpusztítása. Az erre a célra szolgáló fegyverek (géppuska, repeszbomba) csekély fizikai hatása és a védekezés egyszerűsége (elrejtőzés a házakban) a fegyverek alkalmazásának gazdaságosságát kérdésessé tette. Ezért a hadviselésre készült hadseregeknek olyan fegyverek után kellett nézniük, melyek az épületbe bújt embereket az épületeken keresztül pusztítják el. Ezek a fegyverek a romboló- és a gyujtóbomba. E fegyverek alkalmazása közben a védekezés is hatalmasat fejlődött és kialakult az óvóhely. Az ember a légitámadás elől az óvóhelyre menekül. A hadviselő felek ma már tudják, hogy sokkal könnyebb elpusztítani az épületeket, mint az óvóhelyre menekült embert. Ezért a légitámadások célja ma már nem az óvóhelyekre menekülő lakosság, hanem az épületek és berendezések, valamint a bennük rekedt emberek elpusztítása (…) Leszögezhetjük tehát a légitámadások legfontosabb műszaki tanulságaként azt, hogy az óvóhely nemcsak hogy megállta helyét, hanem diadalt aratott a légitámadáson, annak ellenére, hogy legtöbb óvóhely csekély védettségű és nagyobb bombák telitalálatával elpusztítható. A telitalálathoz azonban igen sok bomba és amellett sok üzemanyag, nemkülönben sok repülőgép és személyzet feláldozása is kell…”

Ez az a délelőtt – érzem meg bármilyen dolgaim közepette, mikor időnként visszatér az emlék.

A „védekezés egyszerűsége”, hogy elbújj a süvítő repeszek elől, kinek-kinek vérévé vált, hogy örömkönnyekben úszott, emlékszem a város, az iskolateremből is átszellemült arccal kiözönöltünk az udvarra, a zengő ég alá, mikor egy jó idő múlva ismét megszólaltak a gyárak dudái, fél évtizedes tilalom után, hogy ne téveszthesse össze senki a szirénázással.

Hány millió gyermekhez kellene körkérdést intézni, hogy megtaláljuk egymást, aki ezt meg ezt a könyvet olvasta, meg is volt neki, ezt a filmet is látta, ott volt, ott lábatlankodott éppen, amikor… S mégse volna még egy pontosan ugyanilyen élet, eszmélet.

Nemcsak Ircsi, hanem mi Kerekes Palival, mi is utánoztuk Karádyt beénekelve az üres, romos, furcsa akusztikájú szobákba, az ablaktalan ablakokon vagy padlásról nyíló, tátongó lyukakon. Valaha tán ezen a helyen állt Ákos-tata ravatala, most éppen tisztek költöztek ki belőle. „…Ha este nyooolcat üüüt az óóóóóra… tudom, hogy váááársz!…” Furcsán visszhangzott, mint meszeléskor, amikor rendszerint kirakták a bútorokat, eltologatták a sifonokat. Paliéknál hátul az udvaron kádárműhely volt, a szomszéd ház tűzfalának támasztva a dongánakvaló, néhány szép szál fosznideszka, rengeteg keményfa, rönk is. Kerekes, Sipos, Szabó, én, Váradi bármikor behoztunk a berekben található kimeríthetetlen arzenálból, az elhagyott, fűvel alig évek múlva benőtt lövészárkokból egy-egy fél gépfegyver hevedert, orral feltámasztottuk a golyókat s mögéjük vastagon elteregettük a puskaport, abból amiből a zsebünkben is maradt annyi, hogy egyszer Memust halálra rémítette, mikor a konyhai kályha közelében rázta ki a rövidnadrágom s apró kék, büdös lidércfények kezdtek ugrálni a plattenen. Aztán csak meg kellett gyújtani, s a leszálló esteledésben gyönyörű tűzijátékkal sültek el rendre a rozsdás töltények, hogy másnap a kádármester káromkodva valami őrjáratra gyanakodott, aki egy sorozattal így csúffá tette a deszkáit.

Egy délben felpakolva hazaér anyám. Fáradtan rosszkedvűen ér a félhomályos előszobába. Bosszankodva látja, hogy a konyhaajtóban belülről ráfordítottuk a kulcsot.

– Mit hülyéskedtek? Miért vagytok bezárkózva? – sepri félre az asztalról az agyonkalapált hüzniket, melyekkel épp sakkoztunk Kerekessel.

– Mert valaki még beköltözött a házba – morogjuk egykedvűen.

– Kicsoda?

– Egy partizán.

– Hol van?

– A hátad megett.

Mert ott áll, beesett, borostás arcú, de anya ahogy sarkon fordul nem sikolt fel, csak rémülten néz, csak bámul, a férfi is csak néz. Akkor sem szólal meg, mikor anyám már zokogva a nyakába borul, akkor bennünket néz, talán azon töpreng, hogy lámcsak ketten vagyunk.

Így érkezett meg apám, Szabados Péter, négy év után. A hazatérő katonák mindennapinak mondható öltözéke lötyögött rajta: kopott zubbony, elnyűtt köpeny és színehagyott sapka, mely a háborús filmdömping jóvoltából azóta szinte operettkosztümmé degradálódott. És még mindig nem szólt, miután kiválogatott (a kettő közül) s magához ölelt engem, s Kerekest hazabocsátottuk az övéihez a harmadik szomszédba, még akkor is hallgatott, már attól féltem, hogy megnémult, de már mosolygott. Rám mosolygott.

Aztán elkezdődött a búcsújárás. Bácsik, nénik, öregasszonyok, ismerősök, rokonok, idegenek, olyanok, akik elmondani akarnak hirtelen mindent s olyanok, akik elkérdezni. Apám tekintete ebben a sokadalomban mindig megkereste az anyámét, úgy nézte, mint akire legtöbbet gondolt, mint akiért a legjobban tudott félni, hogy többé sose látja, és én nem éreztem féltékenységet, mi Memussal találtunk így egymásra, még a kezem is a kezébe vette és elnéztük ezt a másik kettőt, akkor is mikor vagy nyolcan beszéltek egyszerre a konyhánkban, a fejünk körül. Mintha csak mi fedeztük volna fel azt a konstruktív dráma vagy regényírói módszert, hogy rögzítsd csak magnóra a monológjaikat, aztán visszajátszáskor majd csak meghallgatják egymást, megértik egymást, vakon vitatkozni kezdenek, majd még össze is kapnak.

Így csinált Legendabácsi is, mikor apám suhanckorában mifelénk az első rádiókat állták körül; ott állt a készülék az eresz alá kitett asztalon, már reggel óta szólt, mert az utazóügynök, aki hozta, a tanító úrral elment valahová, és senki nem mert hozzányúlni, nem is tudták volna elhallgattatni, cseperegni is kezdett, a bámészkodók oszladoztak. „Hagyd békén! – tette vigyorogva apám vállára a kezét Puszipajtás – Hagyni kell, hogy végre kibeszélje magát.”

Mintha lábujjhegyen én is egyenesen egy ilyen méhkasból szöktem volna ki, szívemben igazán a fel sem fogott új örömömmel, Kerekes, Sipos, Szabó és Váradi közé, hogy harsány menetben tovább járjuk a romházakat, a berket, a kertészet helyét, ahol mint novemberben a bebőrözött tócsák, úgy villogott mindenen a szétrepült üveglap-törmelék, hogy a két kertész sírva szedegethette. Mikor egyszer éppen a régi bástyába ütött réseken át csúszkáltunk, egy udvaron alattunk a mélyben Pikler bácsi kiáltozott, meglátott és segítséget kért. Naphosszat egy ülőbudira kötözve üldögélt, mert a leányai eljártak falura, varrni krumpliért, szalonnáért, ő olvasgatott; csakhogy most feldőlt s nem tudott felállni… Voltak a városban idegen lakások, melyekben ekkor megfordultam és alig emlékszem másra, mint a pusztulás általános képeire, melyek rémségeit oly szépen emlegetve oldják a háborús filmek lassan elcsépelt helyzet-kliséi, ha az ember különben is szerencsére nem felejtené el könnyebben a káoszok képét, mint a rendezett emberi élet panorámáit Rómától, a reneszánsztól máig. Hány olyan színhely van, ahol valójában sohasem jártam, mégis mintha jártam volna, olyan szemléletes az emberiség emlékezete, vagy csak a családi legendárium.

Az elmúlt évtizedekben elvesztett holmik helyett, ekkor határozta el Memus, hogy lehozzák a padlásról a Minka-mama féle garnitúrát és behuzatják. Ez van most nálunk, nekünk adta, ahogy elkészült. Mert ami nem volt nem volt, ami volt az volt, – speciel bútorbehúzó még Porondon is akadt. Kézalatt, jó áron, gyönyörű. Kitudjahonnan. Azt a véleményt is megkockáztatta valaki, hogy egy környékbeli kastélyból. Nyilván! Ez volt Csipkerózsikáék tróntermének bútorbehúzója. Bizonyára máshol aztán megkopasztott bútorokat árultak, mint a csórécsigát, lógó rugóval. A háború nagy zavarosában egyesek tovább rombolnak. Mozgásba jön, ami mozgatható, hisz minden szanaszét hever (például Ircsi hetekig elhagyott lakásában nem? Aki elmenekült, nem tér már vissza), nem is szedhetik mind össze az okosok, viszik, amit vihetnek, lehúzzák a készről, hogy majd valakire rásózzák, miután busásan megfizettették, mikorra már eltűnik a behúzó-anyag. Egyszerű és logikus. Ezek a Nándorék, akiktől mi is vettük, még öt esztendővel a front után is csodás bútorszövetet árultak kézalatt. És valahonnan, a legnyomorultabb hadifoglyok motyójában az új anyagok, gyógyszerek érkeztek, jöttek divatba itt vidéken is, közszájra kerülő fogalmaik kupleráji becenevek se lehettek volna egy viktoriánus erkölcsű korban: „nylon”, „dédété”, „penicilin”!

Kerekes, Sipos, Szabó és Váradi is emlékezhet, hogy én azért komoly kisfiú voltam. Köztük a koravén. És Puszipajtás nekünk osztálytársunk volt, kétszer bukott, a felsőbb osztályokból maradt le, így értük utol, ő volt, aki nagyszájjal hozzájárult a trágár kifejezések terjedéséhez s némely fogalom is az ő oktatásának köszönheti pontos megismerését, például ez az érthetetlen egészségtani szakkifejezés, hogy „fanszőrzet”; mit? még nem láttatok, mondta elbiggyesztett szájjal s azonnal letolta nekünk a nadrágját. Puszipajtás afféle iskola réme volt a mi időnkben. Iszonyú szája volt. Kiröhögte a Pál utcai fiúkat, hogy csak gittet rágtak, csak tüdőgyulladásban haldokoltak. Ő egy mozijegy áráért egy teljes földrajz órán át a szájában tartott három zsilletet, s aztán össze is rágta őket, úgy köpte ki. Szünetben bármikor kézállásba lendült az osztály emeleti ablakának párkányán, és ököllel úgy potyolta szét a döglött tojásgránátot, mint más a sültkrumplit a tányérján. Azóta nincs is se bal, se jobb ökle. Jó volna, ha Kerekes, Sipos, Szabó és Váradi most hallaná, hiszen az évtizedek távlatából másképp látom, másképp mondom el azt az utazást is, apámmal Kisrépásra. Akkor nyilván még füllentettem is, vagy fantáziáltam.

…Lajos, aki mint „Szabadoselvtárs” már valósággal fogalom volt ekkoriban, elég nehezen állt rá, hogy öccse „fellegekben járó” javaslatát a megyei bizottság elé terjessze. „Most pont az a bajunk! Eredj már! S honnan vegyek majd szállítóeszközt a retyerutyádnak? Műemlékeket furikázni, mikor a fél ország éhezik! Örülj, hogy lyuk van a seggünkön s hogy az öreg Tulbure tragacsa a héten csak egyszer döglött be, különben a népkonyhád káposzta nélkül maradt volna!” Amikor viszont a kedvező fogadtatás után, rögtön írásbeli megbizatást is állítottak ki „Szabados Péter tanár, főkönyvtáros és beszerző elvtárs” részére, úgy lobogtatta az írást a konyhaajtóban, mint a nyertes sorsjegyet, s annyi tanácsa, utasítása támadt hirtelen, mintha ő találta volna ki az egészet.

– Mondd meg igaz lelkedre, nem elég a nyakadon most a kantin? Azt hiszed, nem marad elég könyv, kacat, szűzmáriás falinaptár, ha te most nem veted belé magad, hogy kiszedegesd a sárból?

– Fölösleges megideologizálni! – tette zsebre a delegációt fanyar mosollyal Szabados Péter. – A könyv nem háborús bűnös s nem is osztályellenség.

– Az majd elválik. Te csak írkáld össze, ami van, hol mi van. De ne ugrálj, s nézd meg előbb, hol lábatlankodsz, mert ha valami marhaságba keveredsz, én tartom a hátam! S még valamit érts meg: Tulburét nem adom… Vagyis csak akkor mehettek, ha minden fuvarral legalább vajegy zsák lisztet is hoztok a bibliák mellett a kantinnak.

Egyik délben autóbuszra szálltak és másfél órai döcögés után elértek Kisrépásra. A Kaáli-Nagy-kúria a falu szélén feküdt. Időbe telt, amíg a helyi hatóság is előkerült, a delegációra ráütötték a két pecsétet, mely majd az érkezés s a távozás időpontját hitelesíti a napidíj s az utiköltség elszámolásához. Aztán melléjük adták a bicegő öreg baktert és keresztülballagtak a malompataka felett rögtönzött pallón, átvágtak a legelőn, ahol egy kilőtt tank roncsai körül zsivajgó kölykök hancúroztak, és a gazdaság felől érkeztek az udvarba. A vályúnál éppen befejeződött az esti itatás: a jószágot, a megmaradt pár tehenet két asszony terelte vissza a romos istállóba, harsányan kiáltoztak a marhákra, meg se hallották az adjonistent. Közömbös trágyaillat úszott a levegőben.

A földszintes épület a fák alatt némán álldogáló üres fehér vonathoz hasonlított. Az ajtók (amelyik megvan) tárva. Az ablakok helyén ásító feketeség. Hat kongó falépcsőn értek fel a széles, fedett, vörös kockakővel borított tornácra, ahol a sarokban fonott garnitúra maradványai álltak egymásra hajítva. Egy fehér kutya állta el az utat „Nem mar!” intézte el kurtán az öreg és beletúrt a bundájába. „Na, lehet nézelődni!” roggyant le a legfelső grádicsra és fél kézzel olyanformán gyűrögette, lapogatta a mellé telepedő hatalmas állat bundáját, mintha tüstént rá akarna heveredni. Szabados Péter végig kézen fogva tartotta a fiát. A gyermek megilletődés nélküli kíváncsisággal bámult mindenre, most a kutyás jelenetre, meg is botlott a küszöbön, ahogy apja után lépett. „Vigyázz!” suttogta Szabados. Arra eszméltek, hogy odabent is szinte nappali világosság van. A plafon sehol, a tetőből néhány gerendavég. A szoba egyik sarkában robbanhatott a lövedék, de úgy látszik tűz nem keletkezett. A szoba különben üres. A következő is, bútor jóformán nem maradt a helyén. A padlókat vastagon borítja a sáros szalma. A besütő esti napfényben valami fényeskedik jobbra. Egy ezüstfestékkel kipingált öntöttvas kályha, majdnem a helyiség közepén, rajta pattogzott zománcú kék fazék, körülötte vérnyomos kötés, katonaköpeny cafatok, papír. Végre a könyvtárszoba. A mennyezet itt is beomlott, de csak a padlás sötétje tátong, a tető fenn ép. Térdig lehet járni a meggyötört könyvekben. Apja után a fiú is felemel egyet, csak úgy a táblájánál fogva, mint a tört szárnyú madarat. Tekintete az apja tekintetével találkozik s úgy érzi, neki szól ez a szikrázó szigor a szemüveg mögül, a könyvet visszaejti. Apja elnéz fölötte, körülpillant az üres polcokon, egy asztalka szélére teszi tétován a kezében tartott óriás méretű könyvet, az asztalka félrebillen: egyik lába hiányzik. Mikó odaugrik, felveszi a súlyos kötetet, de azonnal kifordul a táblájából; egy-két lap, ami tartotta, hersenve szakad ki, s visszazökken a többire. Ösztönösen hátrateszi a kezét. Apja most végre ránéz és elmosolyodik. A gyermek megkönnyebbülten viszonozza és lepallja két tenyerét.

– Ide Tulbure bácsi kell, a teherkocsival. Még semmi sem késő – sóhajtja Szabados Péter, zsebkendőt húz elő s a fiának nyújtja. – A kútnál majd kezet mosunk.

Az öreg tudomásul veszi, hogy ilyen hamar végeztek és rágyújt a felkínált cigarettára. Visszaballagnak a községházára, hogy éjjeli szállás után nézzenek.

Én pedig elnézek utánuk, ahogy kézen fogva ballagnak valami ismeretlen napszakban, évszakban, mert körülöttük, mint valami panoptikumban, sűrűn, felvonásonként cserélik a festett háttereket, melyeket korabeli képeslevelezőlapok vagy amatőrfényképek alapján nagyítottak ki, pingáltak fel harmadrangú díszletfestők, és vásári az az agyontömörített, stilizált szöveg is, amit jeleneteik alá a kikiáltó bemond. Nem ezek voltak a dialógusaink, sajnos én magam felejtettem, ferdítettem el őket. Túl nagy számomra ez az egy évnél, egy évtizednél, egy évszázadnál nagyobb tér, amikor érzékeim egyre rövidebb ideig őrzik az ingert s egyre sűrűbben kellene megújítani azt, emlékeztetni őket. Lassan addig rázzák az emlékeim, amíg a személyes mondatok általános értelmű szavakká bomlanak vissza, végül személytelenül közömbös betűkké esnek széjjel. Mégis az emberben az emlékezet a legcsodálatosabb; nála csak az ellenkező irányú eszmélkedés: a képzelet csodálatosabb.

Rokonszenves vagy ellenszenves, ahogy az öreg Kaáli-Nagy Imre magányos otthonában, unalmában vagy vigaszképpen elképzelte, hitte, hinni akarta, hogy tényleg aszerint lesz, ahogy ő eltervezte, berendezte a Végrendeletben? Miért zavar az, hogy valami nincs meg már, mikor olyan ritkán s egyszercsak soha már nem megyünk arrafelé? Mi ez a megmagyarázhatatlan görcs, hogy szeretem, ha ugyanaz, ha ugyanolyan minden, amilyennek én tudom, én ismertem meg a világot? Hiszen életünk folyamán hány színhellyel barátkozunk meg s hányszor hurcolkodunk tovább.

Azok az elsüllyedt világok mégis mintha megvolnának valahol – csak mi nem járunk többé arrafelé…

 

*

 

Főbenjáró, ami a fejben jár. Annyi minden alatt a női nem is inkább a fejemben járkál, mint a szívemben. Féltem elveszítni a gyermekkorom és féltem, hogy nem érem meg a tulajdon életem, azt a sorsot, melyet a szakadatlan és mindenért kárpótló munka hosszú, világot belátó, világot bejáró korának képzeltem el homályosan. Felcseperedve pedig már, megint csak képzelegve, félni kezdtem az öregségtől és attól is, hogy nem érem meg, képzeletbeli hatalmas könyvtáraim, intézeteim, századvégeim vágyott környezetében, mint a szakma egyik pátriárkája, nélkülözhetetlen tudósa. Más, újabb családról magamnak nem képzelegtem, mint aki majd lassan elaggva utolérem egy szép napon anyám öregségét, s aztán szép csendesen vége szakad ennek az egésznek, mint egy könyvnek.

Lengyel Áron, apám öreg barátja és kirándulótársa gyakran vitatkozott el évődve ezekről anyámmal, aki azt erősítette, hogy bizony ő alig várja, hogy megnősüljek, unokákat lásson a házban. Lengyel Áront, de szívesebben nevezem őt is Legendabácsinak, vagy Puszipajtásnak, meggyőződéses agglegénnyé az élet lette, így jött ki a lépés. A háború idején még kis atléta, most már aszott felsőtesttel grasszál a strandon, egy régi, 30–40 éves slágert fütyörészget („Nyáron a párom egy vadevezős…”) és amilyen mozgékony volt, olyan is maradt, aki még a reuma vagy a magas láz ellen is valamilyen tornagyakorlattal küzd. A középiskolában nekem is tornatanárom volt. 1939-től 59-ig elég rövid volt az a húsz év, de neki betette az ajtót. Majdnem felét angyalbőrben és hadifogságban töltötte, de szerencsével. Azt mondják a háború előtt balettmester volt, aki minden új balerinát kipróbált, de valószínűbb hogy ezt ő maga szerette terjeszteni. Ne nősülj meg, mert… – kezdetű enciklikái alapján a témakörbe vágó eszméim jelentős hányadát tőle kölcsönöztem, s milyen jól fogtak egy szíjas, de cingár szemüveges Szabadosnak ha a savanyú a szőlő helyzeteinek áthidalásáról volt szó. Kinn és benn egyaránt.

– Ne nősülj meg, légy örökre szabad, hogy minden nőnek megjátszhasd, hogy épp reá vártál! Mikor bevallottam, hogy a minden nők nem tolongnak a fogadóóráimon, gyöngéden lehülyézett: – Magas vagy, mint egy vérnyomás, jóképű mint egy költő (ezt sosem magyarázta meg) mit türelmetlenkedsz? Egyszer csak ömleni kezd a nő is, mint a pénz. Lelkületemre tökéletesen jellemző, hogy bár tartalmával egyet szerettem volna érteni, túl profánnak éreztem a hasonlatot; persze csak magamban helytelenítettem, mint aki nem akar semmi olyat elkövetni, ami miatt álmainak istenei megharagudjanak és végül mindent megtagadjanak büntetésből. Mondtam már, alapos antik műveltségem volt, bár fennhangon szívesen vagánykodtam Puszipajtással is, a barátaimmal is, a papucsférjek, a házasság, az anyósviccek eszmekörében. De miféle fenegyerek az, aki mikor vőlegényt-menyasszonyt lát, a tolongó násznép között, a fényképész előtt, a vendéglőben, szent szörnyeket, piszokul szerencsés és tiszteletreméltó befutottakat lát bennük, amilyen ő maga talán sohasem lesz. Azt hiszem a családság túl sok emelete alatt a Szabadosokra jellemző szilaj példán-gerjedés helyett, lélekben a legkisebb kisfiúvá törpültem, horpadtan már-már, ama legkisebb szomorú királyfivá, akit a dinom-dánomba merült udvar délig étlen-szomjan egyszerűen ottfelejt a trónteremben. Pedig minden arra vall, hogy amelyik emberben harmónia lakozik, az nagyon erős lesz tőle, másokat is segítni, megtartani képes. Szükség rendelése szerint: bár egy kis házasságot, egy családot, avagy egy egész kort. Egyelőre az utóbbira könnyebben akadt volna bennem ambíció. Egyszer ugyan álmomban megjelent szép özvegyem is, de ismeretlen, láthatatlan arccal. Azt, hogy az özvegyem, csak tudtam a látomás logikája szerint, s hogy nagyon-nagyon jól áll neki a gyász és furcsa, de nevet, ragyog a szeme ahogy közeledik, de hiába bontom arca elől a fekete fátyolt, csak egyre sűrűbb lesz és sötétebb és nem érhet össze az ajkunk.

Valami édesbús íze örökre megmaradt ennek az álomnak jó sokáig.

Milyen kicsi a történelem ahhoz képest, hogy milyen sokat tudunk róla. Hát még az emberi énünk, akiről milyen keveset. De hát hova lesznek a történetek, hova lett a történetünk is! Minden, ami megesett, pontosan s a legapróbb részletekig odalesz szépen! Pedig a nagy dolgok hangulatát is az a sok részlet adta meg.

A legalkalmasabb voltam tehát arra, amire az én mindig hóbortos Ircsi néném, akinek egyetemi éveimben porondi látogatásaimon valahogyan a bizalmasa lettem, egy szép napon kiszemelt. Imádta mesélni az életrajzát, imádta ha érdeklődő kérdések olyan részleteket is eszébe juttattak, melyeket még színesebben és többféleképpen is be tudott állítni. Ezeken a lódításokon nemegyszer mosolyogtam hazafelé magamban, és egyáltalán némi szerepe volt abban, hogy kis jegyzeteket kezdtem készítni részben a családi múlt adatairól, részben novellák írására csábító fordulatokról, figurákról. De sajnos azt nem vehettem lódításnak, mikor egy este könnyek közt találtam s nekifogott, hogy egyedül engem beavasson élete iszonyú, szomorú titkába.

Ircsi maga sem tudta, de áldott állapotban hagyta el azon a háborús szeptemberi reggelen Porondot, zavaros körülmények közt, jótét lelkek segélyével valahol Váradon világra hozott egy leánygyermeket, s azt mondja úgy nézett ki, hogy ő meg sem marad, túl sem éli, s hol a jótét lelkek, hol ő maga kezdeményezte, hol egy deportálásból akkor hazakerült középkorú házaspár unszolására történt, de azt a gyermeket az a házaspár végül is örökbe fogadta, annak rendje és módja szerint, mármint az akkori viszonyok között át is írták, mintha a saját gyermekük volna s vele megígértették, hogy soha többé nem zaklatja sem őket, sem a leánykát.

El nem képzelem miken mert ő keresztül, ecsetelte Ircsi, miután felgyógyult, azért is jött el Váradról, jött haza Porondra, félt is, mert megbánta már, de tartott a bosszútól, miegymástól, aztán teltek az évek. De ahogy öregszik s egyre magányosabb lesz, egyre kínzóbb az egész, ő nem bánja, de ő látni akarja azt a leányt, most lehet éppen tizennyolc éves. Mire nekem is szólt, annyit már „jótét lelkeivel” kinyomoztatott, hogy Platt Ervin fogorvos és családja már évek óta elköltözött Váradról s állítólag Temesváron laknak. Én úgyis annyit utazom, ennyit megtehetek érte, ha nem akarom, hogy belepusztuljon.

Nem akartam. A temesvári telefonkönyvben harminchét Platt volt abban az időben, de nekem is voltak mindentudó, mindenkit ismerő barátaim. A második nekifutásra a temesvári Legendabácsim azzal fogad, hogy megvan, ő már beszélt is telefonon az asszonykával, de persze nem mondta meg, hogy miről van szó, csak hogy majd jönni fogok és… Miféle asszonykával?

Először Puszipajtás kíséretében állítottam be a megbeszélt időpontban. Gyáva voltam hozzá, hogy egyedül dobjanak ki.

A lakásból az előszobában függő madárkalitkára, meg az elénk tipegő egyév körüli kisfiúra emlékszem. Platt már nem élt, a mama is nagyanyámkorú öreghölgynek nézett ki, nagyothallott. Épp ezért nyugodtan beszélhettünk volna, de Platt Júlia, mint aki mindent azonnal megértett, mert a dolog nem titok előtte, kedves és feszes csevegéssé varázsolta azt a félórát, és végül arra kért, várjam meg másnap a hivatal előtt, ahol mint műszaki rajzoló dolgozott.

Nagyon fújt a napfényes pusztai szél, de nem attól dideregtem másnap fél négykor fel s alá sétálva a megadott helyen egy park bejáratánál. Legszívesebben megfutamodom, és azt mondom Ircsinek, hogy nem találtam meg, ha nem egy Szabados veszett volna el bennem is. Piros Skoda-Felicia állt meg a hátam mögött, mikor legkevésbé vártam és nevemen szólítottak, így egyszerűen: „Mikó úr…” Nos, tessék beszállni. „A kocsi az apámé volt”, tisztázta kurtán és nagyon ügyetlenül kezdődött az egész csevegés: Jól vezet, mondhatnám boszorkányosan. Majdnem egy félórát mentünk, míg egy erdei vendéglő vidámkék abroszához letelepedtünk végre. Ragaszkodott, hogy ő hívott meg ebédre. Elvégre unokatestvérek vagyunk, mondta némi iróniával.

Platt Júliáról nehéz volt elhinni, hogy 18 éves elvált asszony, sőt özvegy is már. Nem volt szép, de tökéletes a sziluettje. És annak a nemszép lánynak van a legszebb ajka a világon. Vöröskontyos és aranykeretes szemüveges; a többi, éreztem, nem számít, mikor hirtelen elneveztem magamban: „az a nemszép Monaliza”. Hallgatag volt és kedvetlen, mert fáradt, azt mondta. Megpróbálkoztam felderíteni egy esetlen szójátékkal, hogy hangosan viszont Jucifernek neveztem. Szerette. Annyira nem volt hiú, hogy az már majdnem nőietlen volt s egy olyan mimózát mint én, meghökkentett. Arról beszélt nekem, hogy szerencsére felfutott manapság a plasztikai sebészet s azok a szépséghibák is kijavíthatók, melyek régebb örök bánatot okoztak; mindezt lehetett hirtelen támadt bizalomnak vagy teljes közönynek elkönyvelni. Pedig én már éppen kezdtem szépnek látni. Azt hiszem Jucifer csak első látásra jelentéktelen; kicsit aszimmetrikus szépség. És az egyénisége sajnos elragadó.

Ami a lényeget illeti, semmit nem intéztem szegény Ircsinek. Meghallgatott és kiderült, hogy nem mindent tudunk egyformán az ügyben; de hát ő nem segíthet, szinte tréfára vette az egészet; komolyra is fordítva, csak oda lyukadtunk ki, hogy őt az egész, úgy ahogy van, sem érzelmileg, sem egyébként nem érdekli, a hölgyet anyjának nem tekinti, még akkor sem, ha egyáltalán ez a fantasztikus sztori igaz. Ugyanis van egy egészen nagy bökkenő, amit már aligha lehet tisztázni: ő valamennyi papírja szerint 1944. június 5-én született Nagykárolyban. Alkonyatkor már otthon, a házuk előtt sétáltunk, csak éppen felfutott megnézni a kicsit, és nagyon komolyan mérlegelve mindent, kisütöttük hogy mégsem vagyunk rokonok.

– Cseh vagyok, román vagyok, zsidó vagyok, magyar vagyok, német vagyok, árva vagyok, csúnya vagyok! – hadarta szenvedélyesen. – Fő, hogy két szép anyukám is van!…

– Szép vagy! – próbálkoztam csillapítani.

– Nő vagyok. Asszony vagyok mindenesetre. Na menjünk szépen aludni, mert holnap is korán kell kelni.

Másnap mégis találkoztunk. Tény, hogy miatta öt teljes nappal tovább maradtam terepen, szerencsére munkám akadt, volt rá magyarázat. De a múzeumi iroda csendjében is nemegyszer kaptam rajta magam, hogy a délutáni találkán jár az eszem. A száguldozáson a piros Skoda-Felicián.

– Akkor ma mükénei-hangulatú este kell hogy legyen, mert a délután Balzac-hangulatú volt – illeszkedett bele gyorsan a hülye játékaimba.

– Gyanús vagy. Megint a szívem közepébe találtál. S pont most. Hogy aztán hetekig szedegethetem belőle a szilánkokat.

– Te csak ne ironizálj. Így úgysem megyünk semmire. Én itt folyton megsebesítlek s aztán majd Kolozsváron más nyújtja az elsősegélyt.

Lehet, az a csendes diadal, az enyém, valahogy azért átsugárzott a résztvevő maszkomon, mikor nénémnek beszámoltam az „elhagyott-gyermek-akció” befuccsolásáról, mert Ircsi sokáig bűvölt megtört tekintetével, újabb és újabb részleteket követelt, áhítatosan ismételgette, hogy most már legalább a keresztnevét tudja, ez is elég neki, de nem tesz le róla, hogy egyszer lássa is az életben. Megértőn bólogattam, sőt azt hiszem bátorítottam is. Csak abban egyeztünk meg, hogy most egy darabig ne, egyelőre ne…

 

*

 

Apám öreg kollegája, professzor Kincs, „aki ma van, holnap nincs”… Hébe-hóba találkozni szoktunk az utcán, megállunk egy-két szóra. Most egy érettségi találkozójára gyülekező hajdani osztálya megemlékezésében olvastam a lapban, hogy az idén már ő is az elhunyt kedves tanárok közt van. Azért hihetetlen, mert ama kevés ember közé tartozott akivel beszélgetni szoktam apámról; hirtelen úgy jön, hogy no ha majd legközelebb találom, meg fogom mondani neki, mennyire megrendített a halálhíre! Mikor az a közösen írt Luca-széke, lassan elkészülő szótáruk megjelent végre, az akkori nagydiákok megviccelték a szórakozott öregurat. A könyv majdnem ugyanolyan színű, formátumú volt, mint egy régi Mici Mackó kiadás, azt készítették a keze ügyébe s ő azzal hadonászott szokása szerint, a díszteremben megrendezett előadáson; a kicsik nem értették, hogy a nagyobbak mit fuldokolnak a visszafojtott röhögéstől…

Kerek tizenöt év kellett, míg az a vállalkozás tető alá jutott. Megvan a szerkesztőséggel folytatott levelezés egy része, lila indigó-példányok. „Ha babonás volnék, kapcsolatot keresnék a kiadásra szánt munka és behívásaim között – közli apám. – Most harmadszor fogtam hozzá, harmadszor kaptam behívót. A multkoriban, mintha éreztem volna, két kollegámmal megegyeztem, hogy szükség esetén vegyék át a munkát; mondanom sem kell, hogy ez alkalommal mindkét kollegát behívták velem együtt. Keresnék egy másik kollegát, hogy rábízzam, de amilyen a mi tanári karunk helyzete most, azt hiszem, nehezen fog menni. Tizenkét rendes tanárunk volt az év elején, közülük kettő meghalt, az egyik Ukrajnában. Négyen még a tél óta katonai szolgálatot teljesítenek. Mi hárman most vonulunk be újra. Természetesen, hogyha hazakerülök ismét jelentkezni fogok.”

Szegény apám később is, miután Porondról Kolozsvárra kerültünk, mindig időhiánnyal küzdött. Te nem olvastad? – csodálkoztam el valami új dolog kapcsán. Hát van nekem időm olvasni? Abban a korszakban éppen csak hazajárt. Enni s aludni járt haza. Enni soha nem ebéd- vagy vacsoraidőben. S csak félórára ledőlni. Olyankor cipőstül tette fel a lábát a díványra, de újságot rakott alája. Anya ha észrevette, veszekedett.

A végjátékban, lefogyva, lázas tekintettel kiáltozta: „Ez a kezem nem kell! Dobjátok el. Úgysem csinál egyebet, csak fáj!” Máskor ragyogva, azzal fogadta anyámat, hogy egyedül felvette a tiszta pizsamáját. A kinti feszültségek otthoni folytatását nem bírta, otthon lazítani akart. „Izé, hol az a hogyishívják?” – kiáltott fel, mert az esze folyton járt valamin, máshol járt, már a következő tennivalókat bonyolította. „Ott van a helyén”. „Hol van a helyén?” „Hát az izé mellett!” „Nincs!” „De ott van!” „Na gyere s add ide!” Anyám beviharzott lisztes kézzel a konyhából s elébe csapta: „Jé, tényleg ott volt! Ne haragudj, szívem!” „Ó, a sírba teszel!”

Anyám és apám viszonya nem változott, úgy érzem, a két évtized alatt, amíg együtt voltak, amíg együtt lehettek, csakhogy egy óriási félreértésen alapult. Péter egyre inkább a világfelelős lett, Katalin otthonfelelős, a másik pászmájáért egyik sem akart felelni. Csak mikor már betegeskedni kezdett, akkor fedezte fel, hogy mennyit lehet tenni-venni a ház körül is.

– Tehát polip? – sóhajtotta apám.

– Polip – bólintott Barbu doktor, a barátja, és nem nézett az arcába, az íróasztalán matatott.

– S másképp nem lehet (nyelt egyet Péter)… csak operációval…

– Csak.

(Szünet.)

– Hát akkor várjuk meg amíg befejezem a…

– Nem lehet várni – kiált fel az orvos.

– Szóval…

– Semmi szóval! Csak ennél rosszabb lehet a… a helyzet. Engedd, hogy megoperáljalak.

– De én azt még be fogom fejezni, mert akkor befejezettnek érzem az életem, akármi jön – mondja apám nagy önuralommal. – Tudom, nem sokat számít már ezek szerint, hogy én mit érzek, de mégis. Katalinnak egyenlőre ne szóljunk. A fiamnak megmondhatod. Holnap úgyis be fog settenkedni hozzád, hogy puhatolózzék, hogy konspiráljon veled, hogy elkezdjetek hazudozni nekem…

– Ne beszélj így kérlek – mormogja Barbu. – Kedden már be tudlak fektetni.

– S én még rendet akartam csinálni a padláson!…

Vannak emberek, akiknek léte végig nem az elmúlás szolgálja, még hogyha temetésük órájára gondolunk, nagy és megrendült tömeget látunk rajzani körül, mert még halálukkal is a közösség önmagára-találásának vigasztaló emberi szépségét és nagyságát szolgálják. – „…Szívből kicsorduló fájdalommal állunk körül egy korahalált – csengett tisztán Kincs tanár úr baritonja a Házsongárd lombtalan fái alatt. – Itt állunk egy családdal, melynek fájdalmát életté s újra halállá oldja és köti az idő. Összegyűltünk itt annak az útnak a végén, mely Szabados Péter mögött idáig vezet. Ősz van, mi pedig embert-ültetni járunk fel ide a hegybe, emberi szívet elültetni, az egyetlen magot, melyből nem nő ki növény, nem nő korona más, mint azoknak a magoknak a szárbaszökkenése, amelyeket lent hagyott már, lent a városban, a világban maga körül elvetett, egy élet magvetőmunkájával. És hogyne hagyott volna egy olyan élettárs, olyan apa, olyan tanító, amilyen ő volt! És hogyne hagyott volna a megélt és bölcsen és türelmesen és mindig határozottan felhasznált időnek olyan évtizedei alatt, amilyeneket olyan tartással viselt… Az ilyen csendben, az ilyen akkor ránk szakadó csendben, amikor tanítóembert temetnek, kondulnak legtisztábban az efféle ős-örök igék: Halljátok meg, fiaim, a ti atyátoknak tanítását és figyelmezzetek. Mert jó tudományt adtam tinéktek! És a tanítói, tanári munka mellett mi mindent vállalt, amit a kor követelt; sorra jöttek a feladatok, mindenhol a jó szótól a kitartó szervezésig, mindig a bölcsességgel és a nyugalommal és mindenhol a szegényemberek között, a dolgozó emberek érdekében. Ez az út egy hatgyermekes családból indul, mint a népmesékben… Oldja-e, köti-e a fájdalmunkat, amikor valamit nagyon világosan és példásan levezet az élet? Kerül-e szó, melyet nem a megsiratás von feketébe, ami nem az elcsüggedésé csupán, ami a nappalok világosságát őrzi a fiúk számára az apák temetésének órájában is? Nehezen és nagyon távolról szólal meg ilyen hang, az élet örök nyugalmának és bölcsességének üzenete. S csak annyit mond, nem enyhítni, hanem felfogni, ami ilyenkor történik velünk: gondoljátok meg, hogy amint az álomnak, így a halálnak is fészkei vagyunk kezdettől fogva. Az álmokkal pedig szívesen lakozunk együtt, mert az álom segít tervezni, dolgozni, építkezni egy életen át, ugyanabban a fészekben és ugyanabban a fészekben egyszer csak elalszunk. Nincs erre szó több, nincs erre szó más, sem ilyenkor sem az életnek odalent, innen nem messze józanul továbbdübörgő áradatában. Nincs erre szó sem a szótárban, sem az emlékezetben. Ez nem a szavak dolga. Azok fájdalmára, akik elveszítenek téged, drága Péter barátom, úgysem a szó az orvosság. Hanem az, hogy voltál. Hogy együtt voltatok. Együtt voltunk, amíg megadatott… Fuimus….”

Lassítva robban az idei virágzás is. Esőpor és zöldszag van éjjel a levegőben. A sötét a legkényelmesebb vakság – be sem kell hunynod a szemed, hogy más érzékeid, a fül meg az orr koncentrálhassanak. Hajnali álomból ébredek a hangos madárdalra. „Akár a temetőn” ez az első gondolatom. Mert akkoriban ott hallottam sokat őket; de úgy érzem, hogy apámmal minden efféle érzékenységem is elszállt, tovatűnt. Közben látom, hogy engem minden, a természet is csak a múltra tud emlékeztetni, sajnos csak így van még értelme annak, hogy éltünk és olyan nagyon szerettük egymást. De hát milyen az ember, beletörődik, pontosan úgy, ahogy apám is jósolgatta, akarta volna. De talán mégse egészen akarnák szeretteink sem, hogy teljesen megvigasztalódjunk s időnként vidáman emlegetve őket, vállat is vonjunk, hogy „ez a dolgok rendje!” Sok rendje van a dolgoknak, amit nem lehet könnyen elfogadni. Mintha ez az egész temetés, temetőrejárás idegen komédia volna, nem a mi életünk – és ő élne mégis valahol.

December elején az ember kifelé szimatol a betegágyból. Elgondolja, hogy milyen nehéz ilyenkor már a sírásás a fagyott földben. De ő már nem bírja tavaszig. Egy citosztatikumot próbálnak ki rajta. Nagyon rosszul van, a hasa csak püffed s ő szárad le a lábáról. „Igyekszem meghalni”, fogadkozik motyogva, amivel csak újabb bánatot hint, nagyobb szomorúság-hullámokat támaszt. Mintha ő lett volna az utolsó mentség: hogy tartani fogja magát; így tehát nem is az orvosoknak, hanem neki kell most már elhinni, hogy nincs segítség. Pedig valahányszor végleges veszélybe kerül az emberi szervezet, meg lehet döbbenni, milyen érthetetlenül törékeny s milyen érthetetlenül sokat bír ki.

– Meg kellene nyírjalak, nagyon megnőtt a hajad.

– Igen, halálunk előtt hirtelen torzonborzak leszünk.

– S ez neked tréfa ugye?

– Hát persze…

Holott olyan elkeseredett, olyan hirtelen haragú, olyan közönyös, behunyt szemmel fekszik ijesztő, aggasztó békességben, mint aki elhatározta, hogy többet nem néz meg semmit, nem hallgat meg senkit. Többé nem érdemes. Nagy szó az ő esetében, aki olyan érdeklődő és kíváncsi természetű volt mindig. Követni próbálom azt az elvesző tekintetet. Könyvek, képek, bútorok. Nem tudok másra gondolni mellette, minthogy mire gondolhat még az én apám, a csodálatos, lábon járó lexikon, világ-hangulat. A rádióban épp egy új rák-gyógyszer felfedezéséről kerekasztaloznak; új, nagy esély; ha igaz is, legfennebb pár év múlva várható a gyakorlati alkalmazása. Ó, hanyatlanak vissza most az eddig feszülten figyelő betegek, hány szobában! Találkozik a tekintetünk. Egy pillanatra mintha én néznék vissza magamra az ő szeméből is: – „…ha legalább mint egy bútor itt maradhatnék a lakásban… veletek… itt tarthatnátok… Rosszabb a helyzetem, mint akármelyik bútordarabnak, mostohább” – mondja az a szem.

Egy-egy pillanatban az ember körül minden olyan végleges, vidáman biztonságos, barátságosan tartós, mintha valóban mindenki örökké élne; ettől valóban így is érzi az ember. Süt a nap, reggel 9 óra, még együtt vagyunk, szinte lehetetlen, hogy nemsokára nem így lesz. Ez a titka, hogy a világ tényleg tartósabbnak bizonyul, mint amilyent halandók számára érdemes berendezni, és hogy tényleg nem rendül meg az elmúlásunkra.

De milyen kicsi lesz a világ, hogyha a családra redukálódik, arra a kevés emberre, aki kétségbeesetten, feszülten figyel mikor a betegük szövegét néha már érteni se lehet. Apám szövegei: „Végem van… utolsókat lélegzem… Ez volt az utolsó… Meghaltam”. És milyen önző a család, mert arra gondol: sajnos még ez a rettenet is jobb, mint majd nemsokára a semmi… Kedden köd van. Nagyon rosszul volt az éjszaka most pedig ül a karosszékben, a kályha előtt, enni nem akar, anyámat szekírozza, azt hajtogatja, hívd a mentőket, hogy vigyenek a ganéra!… Tegnap este, mikor mi már mindenre elkészülve vágtunk neki az utolsó esti gyógyszeradaggal annak, hogy ki tudja mi lesz hajnalig, apám ilyeneket mondott: „…de miért kell nekem meghalni? én még élni akarok”. Ilyenkor mi többiek csak egymásra pillantunk, hogy iszonyodva lássuk: a másik is ugyanazt gondolja.

„Én még élni akarok” – ez szerencsére akkor feledésbe merült, csak én emlegettem magamban, annak a vigasztaló védelme alatt, hogy legalább nem szenved már. Egyikük sem szenved.

Valami baj van?

Semmi baj nincs, csak ezek az emlékek gyermekké nyomorítanak örökre, a gyermekükké, aki bármelyik pillanatban elsírhatná magát egy jó szótól s az aggodalomtól is, hogy mi lesz itt, ha mégsem bírjuk ki egymás elvesztését, emberségben, férfiasan, ahogy egyedül érdemes. Egyszemélyes nemzedékem nevében tartom a frontot Szabados-ügyben. Ki tudja hány nemzedékünk született rosszkor ebben a kietlen Európában. A tanúk szétszóródtak. Most már még Kincs tanár úr sem lesz, akivel néha, mintha arról a patetikus gyászbeszédről meg is feledkeztünk volna egészen, még anekdotikus részleteket elevenítsünk fel az iskolából. Péter tanár úrról. Jöjjön hát, aminek jönnie kell. Éppen elég erős és elég gyenge vagyok minden csapáshoz. Egyelőre élvezem azt a szörnyű szabadságot, amely csak azoknak jut osztályrészül, kik egyszer csak először szabadulnak a lefüggönyözött szobákból, a betegük mellől. Szikrázik a napfény, gyakorlati dolgok kötik le a figyelmem. Csepeg a fürdőszoba csapja, kiléptem a sarki szaküzletbe pakolásért, pillanatnyilag nem lehet kapni. Ahogy ott ténfergek, kezemben a franciakulccsal, egyszer csak a szemem elé kerül, megvilágosodó szemem elé, mint a példabeszédekben, mesékben annyiszor az atyai üzenet: egy ajtófélfába bevert szegen ott van a tartalék-pakolás, hagyott apám háromfélét is, ha majd kelleni fog valaha. Minden lehetséges: bármi lehet ama thézeuszi kő, mely alatt az ilyen utólagos védelem, későn is jól jövő tanács, segítség lehetséges. Apámtól örököltem azt a hajlamot is, hogy ki tudja mire majd jó lesz alapon a legelképesztőbb szükségállapotokra is felkészüljek s ne vágjam a szemétbe azt a százesztendős „vény-gyűjteményt” se, melyen egy elsőéves medikus is elnézőn mosolyogna tán, pedig elegendő recept van benne arra a mesebeli esetre, ha úgy adódna hogy egymagamnak kell gyógyítanom egy egész elanyátlanodott várost, melyből az utolsó szakképzett bába is kihalt már. Rajta fedeztem fel, hogy milyen árnyalatokból, fontos semmiségekből is áll az erős egyéniség és mennyire érthető, hogy az ilyen ember mindent megragad, mert minden megfogja, érdekli, mindenbe bele tud öltözni: kipróbálja; hogy a valósággal való ismerkedése idején milyen mély nyomot hagytak benne nevelői, még az írás, a stílus, a hangvétel tekintetében is, mely volt amikor arturbácsis, volt amikor tamásbácsis lehetett csupán, hogy később annál inkább ő legyen, nemcsak összetéveszthetetlen, hanem mintakép. Belém sajdult az örökre elmaradt további életünk veszteséglistájának legszerényebb, legnevetségesebb tétele is, hogy például végül is nem mentünk el, lám, a Detonátára, melyet elképzeltem hányszor az emlékezései, az útitervei alapján, de csak Porondon volt erről szó, gyermekkoromban, régen, otthon, egy olyan udvaron, olyan környezetben, amely foglalatja, közege, megtartója volt az ő addigi élete emlékeinek is. Ahogy onnan elkerültünk abból kikerültünk, már nem volt számára sem olyan az a diákkori kirándulóemlék. Esetleg már csak bennem éli tovább különös, képzeletbeli életét az ő sorsa is, melyben ott van a Detonáta emléke is. Most úgy érzem, mintha mégis eljutottunk volna… És felejthetetlenek azok a játékai, melyeknek végén valami nagy diadalérzés részesévé tudott tenni, miután együttnyomozott veled egy részletkérdés, válasz, adat után, melyet ő nagyon is jól tudott, csak élvezte, ahogy rávezethet téged.

Ezért én mégis boldog is maradtam. Egyszerűen, ment apámnak köze volt szokásaimban, érzékeléseimben az olyan elemi dogokhoz is, hogy az őszi esti kert füstillatú, hogy a csillagos ég végtelenségét nem a tér fogalmával, hanem az időjével tudja könnyebben megfogni az emberi elme, ha arra gondol, hogy már Kaldeára és Babilonra is változatlanul borult rá, hogy emlékeim már sérthetetlenek, s aki életemben elért az nálam is oltalmat talál a végső baj: a feledés ellen, s akik életébe érek, azok engem is megőriznek bármi ellenében. Néha szinte sajnálok másokat ezzel a mégis, szenvedések és veszteségek árán is megtalált teljességgel és munkavággyal.

– Szegény fejed, mit csinálsz mostanában?

– Dolgozom, reggeltől hajnalig, látástól vakulásig.

– Úr vagy, öregem! Ajaj, ha én dolgozhatnék…

– Hát ki kényszerít másra?

Úr vagy, mondja Babszem Jankó, Legendabácsi, Puszipajtás, s akár fel is háborodhatnék ezen, hogy még mindig „könnyű nekem”!

Könnyű. Könny. A könny a természethez képest szintén emberi szerzemény. Tekinthető bízvást némi munka termékének a megszerzése: egy bizonyos lelkiállapotban megtalált útja a kommunikációnak. Védekezés ez is, de már nem „csak” olyan, mint amit a természet rendelt el, mondjuk a félreugrás a zuhanó fa útjából. Neandervölgyi Pupi Nyenyerével egyszerre a kutyája is félreugrik, meg az az éppen ott lábatlankodó kíváncsi őz vagy nyuszi is.

Igaz, hogy könnyet vált ki a felaprózott hagyma is. Ám a tudomány kiderítette, hogy más-más a vegyi összetétele is a kétféle könnynek. Egyikben olyan hormonok, proteinek vannak, melyeket nem présel ki a legvadabb reszelt torma, vagy könnygázbomba sem. S még ezen is túl jutottak s összefüggést látnak a férfiasan elfojtott, a bentmaradó efféle könnyek mérgei s az átlag-életkor között. Mégsem sírhat akárki. Nagyon kis árnyalat a normatív etikához, de a könnyek előtti egyenlőség sem volt meg soha s nem valósulhat meg napjainkban sem. Mert miért-miért nem, vannak „normális emberek”, akiktől egyenesen elvárják, hogy úgy viselkedjenek, mint az ember – vagyis egy temetésen ha el is ájulnak, utána körülöttük hajlandók mindent a rendes kerékvágásba engedni, látni; s vannak akik szerelembe, halálba bele tudnak pusztulni, Mert ők minden ponton koncentráltan élnek, az egész életet viszik vásárra annak minden pillanatában és ne adj isten, hogy ez megerőltetőbb legyen mint amit el bírnak viselni, ami után még regenerálódni tudnak, mert nekik a többiek szerint nem szabad közben meginogni, megtántorodni, csak egyszer: a végén. Persze jaj a „normálisoknak”, mikor pánik tör ki, szerencsére ott vannak a fegyelmezettek. De hát akkor minek csökkenteni tulajdon esélyeinket azzal, hogy ezeket bírálják keményebben, árgus szemmel; holott aki nem fojtja italba, nem merül búbánatra, nem züllik el, azt lehetne jobban megbecsülni, de legalább békén kell hagyni. Lázadozom a kötekedések, a pletykák ellen. Begubózom, úgy érzem évekre, örökre szól ez a riadókészültségem, melyet az elmúlt éveink váltottak ki bennem; az a Márkba oltott sanyibáttyaság kerekedik felül, miközben a lelkem mélyén, mint Szabados Tamás, a feloldódásra, a békés boldogságra vágyom. Vajon mit választottam volna inkább, töprengek éjszakákon át: örökké tábori körülmények közt, de itt van körülöttem, megvan mindenki, vagy meg van mindenünk, csak odalesznek valamennyien. Egyszemélyes Monte-Negrómat élem. A kis Monte-Negro is így élt évszázadokig, önmegtartóztatva és ostromállapotban. Igaz, nem is tudunk semmit a Monte-Negró-i kultúráról. Azzal vigasztalom magam a múltunkba való friss bepillantás hatása alatt, hogy azért a mi családunk is megtestesített valamit, ritkát, egyszerit, jellemzőt. Mi egymástól elmenni, elszakadni nem akartunk sohasem és az egész nagyvilág, a maga örömeinek csábításaival csak abban állt össze, kapott értelmet, tragédiástól, komédiástól, történelmestől, a jóval s az idegességgel, hogy a mi életünk volt, létezett s így volt, ilyen volt, egymás közelében. Apámék sorsa: mindig véglegesen az ideiglenességben. Bármit tettek, igyekeztek úgy tenni meg ahogy kell, bár életközegük a festett papírkulisszák gyakran fel is gyúló megbízhatatlansága volt nemegyszer. Vajon valaha mások a tapasztalatainkból tanulnak is? Vagy az én egész egyedi esetem maximum arra lesz jó, ilyen áron, hogy tanulmányozható rajta is annak a lelkületnek az anatómiája, akitől elvettek mindent, ha a szeretteit elvették. Haszonnal meg lehet figyelni újra, egyre többször, mint egy kísérleti patkány vergődését.

Eközben pedig mindenből mindig, egy idegen állomás rádióbemondónőjének hangjából tisztán hallom az anyám hangját: „A nappali hőmérséklet…” Törékeny az ember érzelmi egyensúlya (normái csupán konvenciók, a lényege pedig természeti: így is jó, úgy is jó). Egyszer esős alkonyat övezi a főtéri tornyot, máskor gyöngyházfényű naplemente glóriázza. Az örök dolgok sokszor megtévesztenek, hogy nem romlik ott helyben, körülöttem sem semmi. Csalóka perspektíva, a nagyvonalúság szórakozott optikája. Ha a könyvekből emelem fel a fejem, egy-egy ilyen gyöngyházfényű alkonyatra, még mindig úgy érzem: nincs világvége, csak mi múltunk el. S hátha akkor látok helyesen, akkor érzem az igazat – az igazi közérzetét! Ami az esős napokat, mélabús mélypontokat illeti, a másolószerzetes fogcsikorgató kitartásában találok vigaszt, és kárpótlásul szomorú kis Berry-hercegségemnek, festegetni, gyűjtögetni kezdem a legkedvesebb hangulatok hóráskönyvét. Kiteregetve a kalendárium harminchatezerötszáz napjára, milyen kevés azért az, amennyit vagyunk, ahhoz képest, amennyit nem voltam s nem leszek. Nem történt pedig velünk se másképp, csak mint mindenkivel. Bekövetkezett, amit előre tudhattam – csak nem voltam készen. Ugyan mikor lehettem volna kész, mitől, arra, hogy na most meghalhatnak? Az anyag fölvett egy kedves, furcsa formát, egy hajszínt, ismerős arcot, tekintetet, no majd visszaadja. Kár nagyon megszokni, összeszokni. Vajon a kő is sír, ha a falból kitépik? A nagy feloldás, az új feloldás is tulajdonképpen a régi: a faj túlélése szempontjából szükségszerű az egyedek halála. Az viszont igaz, hogy ez az egyetlen „önfeláldozás”, amit kivétel nélkül mindenki vállal a közért. Csak hát tessék szíves lenni megértetni velem, hogy anyám halála afféle hazafias, humanitárius szolgálat.

Az élet XX. századi drámáinak annyi furcsa, ésszel felfoghatatlan formája volt. Észbontók, égbekiáltók és a tragikomédia kitörő hangos röhejével küszködők. Mindenre ráadásul itt van ez a laboratóriumi krimi: bizonyos Alexis Carrelnek (Nobel-díjas?) sikerült 34 esztendeig életben tartani egy sejtszövetkultúrát, s abban a boldog tudatban halt meg, hogy rájött egy természeti igazságra. Sajnos halála után két évvel meghaltak, mintegy utánahaltak kényeztetett sejtjei is. Mint Mátyás király után az oroszlánjai…: Nos, építő hasznú, erkölcsi hasznú, egyáltalán eredménynek tekinthető-e, hogy valamely emberi lény végre egy ilyen szokatlan, hihetetlen, mesebeli diadal tudatát átélhette, bárha utólag az sem bizonyult egyébnek tévedésnél? És egyáltalán haláleset-e, esetleg gyilkosság, hogyha hirtelen elhal az az első sejtszövetkultúra, amit már 34 éven át sikerült életben tartani? Egyenlőre a kozmikus félelemtől s a barbarizmustól egyaránt nem szabadul az élet, az ember. Csakhogy az egyén így hal meg, úgy hal meg, az emberiség elmúlása viszont olyan derűs és felemelő, mint egy Purcell-trombitaszóló – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

 

*

 

Mennyi mindent juttathat eszembe egy mérsékelt égövi naplemente. Nincs siralmasabb, mint mikor a színhelyről érzik, hogy egyszeri és félreeső. Viszont az olyan színhelyek közelében még egyszeri életem külön öröm-alkalma, élvezet-esélye nélkül is szórakoztató tartózkodni, melyek az akkori (egykori) EGÉSZ világot, a bármikori fontos időt és teret jelentik. Ennek felismerése egyik titka életem meghosszabbításának, igazi kiterjedésének.

Szeretem ezeket a szélben rezgő mostani leveleket, mert végre emlékezhetem mellettük, s most ez az egyetlen jó és kellem nekem. Ó elmúló életünk! Hányszor gondolok arra, hogy akik maradtunk, elmerülünk mi is, s miközben az előttünk járókat legalább ismerhettük, a következők: üres idegenek. Hogy is van ez: közös tudás is köt össze a holtakkal. Nemcsak a családi legendáriumot és szereposztást ismertük közösen, hanem Kleopátrát, Kolumbuszt, Garibaldit, Edisont, Fedák Sárit és az egyszeregyet, a tűzön felfortyanó víz titkát, a tűbe fűzött cérnát is. Ez sem elég, ennyi minden? Hát nem elég semmi közös tudása, szeretete, összehangolt szenvedélyek szépsége, tisztasága sem, hogy megtartsuk egymást, a másikat is? – hogy aztán szépen, mélabúsan, egyszerre szakadjon meg a történetünk, ha már muszáj, ha már halandók vagyunk… De hiszen nem is egyszerre kezdődik! És voltak itt együtt, akik soha, soha nem is szívelték egymást. Kijózanító és elkedvetlenítő ez a disszonancia. Akkor ide legalább az elmúlás melankóliájának olyan fehéremberi, európai ízeit, amelyeket én ma érzek annyi fontos és zsúfolt XVIII. meg XIX. század után! Miért maibb számomra ennek a múltnak most már madártávlatból ízlelt érzete, mint akár a tulajdon családom, tulajdon életem eseményeié? Ez nem lehet véletlen.

Érzelmi életünknek folyton témái akadnak. S mindenre fordítok időt (főleg a napi, kicsinyes kötelességekre, sokszor ostobább odaadással, mint képességeim éber és rutinos ellenőrzése alatt szükséges volna) csak legfontosabb érzelmi témáim kidolgozására nem.

Itt van például ez a diófa, az a nagy zöld felhő, ősszel nagy sárga felhő, a nagy hiányzó felhő, aranyfolt, a nagy csipke átlátszóvá váló láthatárdarab egész télen át itt az ablakunk előtti képen, a látómezőmben. Én ezen a fán, mikor csak pihenésül is rápillantok, a Swift korabeli angol délutánokat érzem. De ez már aképpen történik, ha csak tört pillanatokról is van szó, hogy úgy nézem a fát, hogy a fa eltűnik számomra itt, s azonnal megjelenik amott. Az egész világirodalom fenyegető, vagy vigasztaló (kinek milyen olvasott a lelkiismerete) jelenléte támad a helyén, a színéből, formájából. Mert ha valamihez érzéked van, az ellen épp olyan védtelen vagy, mintha nincs érzéked hozzá. Abban a pillanatban már nem vagyok fogékony a konkrét, a közvetlen élményekre, gyönyörűségekre; velem vannak eredeti, öröklött, primér érzékszerveim s akkor mégis ez a személyesen kitenyésztett és betáplált lép működésbe! S távoli életek vagy elvont dolgok kötnek le, kötnek vissza. Kötnek az élethez. Az én meleg életemhez is abban a pillanatban. Holt, hideg dolgok. Mert az egész világirodalom helyett egyetlen új, saját mű elképzelése, esélye, igénye dereng fel ilyenkor, igáz le nemesebb, mert érdektelenebb vággyal holmi konkrét becsvágynál! Lidércfény, áltűz, mely csak világít, pokolnak és menyországnak is csak vetítés. Mert a kultúra mindig és folyton integráció, továbbgondolás és továbbépítés – a megfigyelés megfigyelésének rögzítése és rögzítettsége.

Mennyire lehervaszt hát, mikor elkínzott állapotaimban már a vele való találkozásaim se a régebbi izgalmat és örömöt hozzák. Ritkábban vált ki bennem árnyalatos észrevételt, tapintásnyi bizonyosságot, borzongásnyi egyetemest, mint korábban ez az ismétlődő, termékenynek érzett lelkiállapot. Oly könnyen kizökkenek egy légytől, egy megszólítástól, a leggyöngédebbtől is, ha másé. De önmagamtól is. Nem lenne tovább sín? Tovább a sínek már/még nincsenek is lerakva?

Nem, még a jövő se fekszik már valami senkiföldjén, hiszen ha a gondolat testtelenebb és gyorsabb a szélnél, nyilván az emberi bölcsesség már gyarmatosította és civilizálta. Miután a nagy műterem körül lebontják az apokalipszis falra festett kulisszáit, a pingált idill hátterét, mely előtt oly szívesen fényképezkedtünk, kiderül, hogy tovább is van. VAN! Milyen bűvös nagy hatalom van a nyelvben: pár szóban azt mondom, János elindult és összecsukva János örökre megy abban a kötetben, abban a kabátban, még csak azon az egy oldalon, de megy, mendegél, halad, ha kinyomtatták: többmillió példányban és többezer nyelven mehet, persze csak ott, mindig csak ott helyben megy, menetel amíg tovább nem lapozunk, amíg az elolvasás erejéig az olvasó ki nem szabadítja: köré nem nyitja egész világát, az időt s a teret. Itt találkozhatnak, összecsaphatnak a lelki borzalmak s a testi sanyarúságok bestiái, ám ha gyorsan becsapod a könyvet, ezt az egyszerű, vásári Pandora-szelencéjét, mindig visszaűzheted őket, mint valami ketrecekbe. De te nem csapod be egyszer s mindenkorra a könyvet, s különben is már nem feledheted, forgatod a fejedben, hogy mit is mond a hollónak a róka, Antigonénak Kreón, Dózsa Györgynek a bakó, az öreg halásznak a tenger. Nem Jerikó falai alól hallszik el máig a nagy trombitálás, hanem az Írásból. Aki gyalog ér a múltból a mába, fizikailag elfárad, megöregszik; aki ezzel a varázslattal – az még fiatal itt is.

De mi van, ha akkor szakad rád a legnagyobb személyes megpróbáltatás, mikor békére és lehetőleg hosszú távra berendezkedő, aszerint elburjánzott dolgaiddal, eszközeiddel, tudásoddal és betáplált eszméleteddel, egy hirtelen értelmetlenné és gazdátlanná váló magad gyűjtötte, de végső soron rád bízott lelki vagyonnal már nincs mit kezdened, s látnod kell, hogy éppen ezért, ettől megy szét, foszlik semmivé az egész – mert korábbi és véglegesnek, mindent kibírónak, mindenen felülállónak ígért emberi alkatod: akaratod, kedved már nem akar működni, nem tud intézkedni róla?

Mintha az öregisten mindenáron épp engem akarna meggyőzni, hogy nemcsak álruhás harmónia, elöltözött Bach-muzsika az emberi élet! – mi mindig épp ott vagyunk, ahol minden sarkában fellángol, robban, ég naponta? Hát olyan rózsaszínben láttuk volna a világot?

„Amikor pedig az ember eléri az ifjúság korát, bírnia kell már az igazság olthatatlan szeretetét, és mint a megszállottnak, éjjel nappal törekednie kell, hogy megtanulja mindazt, amit a régiek közül a leghíresebbek tanítottak. Ha pedig mindezt megtanulta már, hosszú ideig kell vizsgálódnia és ki kell próbálnia ezeket, meg kell figyelnie, hogy mi egyezik és mi nem egyezik ebből a valósággal; így az egyiket magáévá teszi majd, a másiktól meg elfordul. Ilyen emberekben van az én reményem, ezek szentelnek majd odaadó figyelmet művemnek. De ilyen ember kevés van. A többinek viszont éppoly felesleges ez a könyv, mint a mese a szamárnak”… Nem én mondom ezt, hanem Galénosz tudta így, már a II. században. Sajnos Sanyibáttyát az első századhoz osztották be, ahelyett hogy az íróasztalánál hagyták volna.

Nem akarom ezt én is átélni. S megsejtem, hogy az elmerevedés jele a hirtelen változások, meglepetések idején a pánik s nem az, hogy igyekezzünk mindent mégis a javunkra fordítani.

Apám aszkézisének emléke, az ő nehéz időkben reménytelennek tűnő helyzetekben megszokott önedzéseinek, ezek gyermeki buzgó utánzásának emléke támadt fel bennem, ez teszi, hogy kezdjek kipróbálni most nehéz életemhez olyan újabb lelki, testi tartásokat, szellemi ruhaneműket, melyek segítségével jobban, méltóságteljesebben volna bírható minden.

Mikor szegény anyámmal hirtelen végzett a régóta hurcolt szívbetegség, ettől igazán nem kezdem jobban félteni magam, a második halálos bajra való hajlam miatt, inkább azon tűnődöm el, hogy lám a történészek máig sem tisztázták még, hogy ki hozta a szívbajt a Karoling-családba? Nos ugyanígy egyszer csak itt van, itt lesz ezután a Szabadosok közt is; mint ahogy nem tudom milyenek voltak „Königgrätz előtt”, de már rajtam is látszik, hogy két-három nemzedék Memus fiai után, és elütnek majd a típusaik is az előzőktől, a villogó szemű szálfáktól, medveölőktől, s ez talán a vérszegényebb anyák hozománya. Mert azt hiszem, szegény kis sosem látott nagyanyám, Pech Erna családja felől jött be ez a szíjas, magas, de szemüveges prototípus. Megnézegetem, megvizsgálom magam tetőtől talpig a tükörben, mintha egy múzeum ókori Apolló-anyagát vetném össze a kora középkori beteges szentszobrokkal, vagy méginkább valami már vasrudakkal alátámogatott, de lehetőleg az eredeti tartásban összeállított, restaurált ilyen-olyan-trópusz-erectus csontvázakon próbálnám tettenérni az átmenetet valami homo neanderthalienszisz felé. Hogy a fenébe bírhatta el ez a kecsesebb, de törékenyebb a nehezebbjét, ha ugyan nem csupán a púpként egyszer csak megjelenő szellem pluszterhétől tekinthető ez az utóbbi párezer évecske nehezebbnek?

– Te nem érzed ezt a cérnaszálat? Különös, pedig hányszor megcsiklinthatja a füled mikor fölém hajolsz! – tréfált a betegágyon apám, arra célozva, hogy csak egy cérnaszálon függ az élete.

Azért tízezer évet kibírt eddig ez a cérnaszál, miközben folyton el-elszakad.

 

 

Mellékelve a korábbi röntgenfelvételek, be- és kilépő akták, zárójelentések, az epikrízis összefoglalása. Ha Szabados Tamás láthatná, szakmai reflexszel először is a filmeket emelné a fény felé, hát igen, mondaná, megpaskolva szeretett kisöccse beesett pofiját, a te kóreseted világos, mint az életed volt; egyébként szervusz, látom egyidős korunkban hunytunk el. Nekem sajnos a papírformámmal baj van. De jobb így. Különben még könnyebben kiderülne, hogy hiányos a leltár: egyik bordámból egy jól irányzott rugás folytán cirka 3 centiméteres darab hiányzik. Utána meg kilenc napot és éjszakát állok, gyalogolok. Víz nincs. Láz van. Nem illett életben maradnom. Te viszont, ha már nem traffáltalak el akkoriban, még igazán élhettél volna. Peched volt, öregem. Igen, húzódik el apám jellegzetes mosolya felett csak a fél bajuszkája, Pech Hubert volt a nagyapám…

Elképesztő, ha arra gondolok, mi mindent tudnak az életrajzírók áldozatukról, s én saját életemre sem emlékszem vissza egészen pontosan? De azt hiszem csak azóta van ez, mióta először éreztem úgy, hogy rám szakad az ég, mikor Barbu bácsi megmondta, köntörfalazás nélkül apa diagnózisát. Addig mindenen átütött az optimista alaptermészetem. Tulajdonképpen mindig, egy életen át csillapítani, fékezni kellett magam kedvenc kis bánatokkal, hogy túlságosan ki ne törjön, mindent fel ne borítson elemi eufóriám, el ne bohóckodjam egy szép napon az egészet. De ez is csak azért volt, mert legbelül ott bujkált valami kiheverhetetlen, csak tulajdon életemből meg sem érthető mélabú, hogy tulajdonképpen egy életen át csiklintanom s csillapítanom kellett kedvenc játékokkal és reményekkel, különben olyan elemi és indokolt elégedetlenséget termett, vagy talált volna ki ez a szellem, hogy elpusztíthatott volna minden esélyt bennem, körülöttem. Még mielőtt minderre okom lett volna.

– Mi bajod? – ugrom oda anyámhoz.

– Fulladok meg.

– Mit adjak?

– Most ne beszéltess!…

Ha jól emlékszem, anya szívtünetei a háború alatt jelentkeztek először, annak a váratlan kettős öngyilkosságnak a hatására, melynek emléke Memust is mindig megkönnyeztette, mondogatván ilyenkor, hogy ha már muszáj, inkább így szeretett volna ő is meghalni Ákos-tatával, „de Ákosom itthagyott engem.” S álmaiban biztos dédapám elképzelt öregkori, fehérborostás orcáját cirógatta ilyenkor, azt melyet semmilyen fénykép nem őrizhetett meg ennek a világnak.

Ez pedig az az álom, melyből akkor, Róza néni ébresztett, az irgalmasszívű háziasszony, aki ott bóbiskolt velem azokon az éjszakákon. Gyöngéden megrázta a vállam, hogy Memus szólít, s én nem hallottam, pedig általában úgy alszom mint a nyúl, ahogy halkan megszólal már ugrom fel, ott vagyok.

…Porondon voltam, gyermekkoromban, talán a Fazekas utcán jöttem felfelé fütyörészve, a határ felé, tavasz volt. Ez az, mikor nem felismerhetően Porond, de tudom, hogy ott vagyok. Olyan fontos és fenséges volt nekem azt érezni, hogy éppen azt gondoltam: Petrarcaék érezhettek ilyent a toszkán délutánban. Közben valami szöveg is ment, nem tudom milyen nyelven. Lám, van szöveg, mely nem értelme alapján gondolkozik bennünk. Bűvös bizonyítékokat nyerünk néha éppen az álmokból efféle különös szerkezeti titkainkra, olyan dolgokra, melyeket szokásos, egyszerű, még oly koncentrált átgondolás alapján sem lehet rajtafogni, melyekhez nem lehet eljutni; kell valami kis varázslat, mely szintén nem misztika, metafizika, hiszen emberi eszméletünkben van a kulcsa, a magyarázata; talán „csak” szerencse, a jókedvében kapott természet engedékenysége. Néha egy-egy felismerés átvezet egy másikhoz, mely innen nem volt még látható, ott viszont már csak annyi, mint benyitni egy másik szobába, mely mikor még csak ezt az ajtót látod, vagy még ezt se, hogyan is lenne látható! Én is a tavaszi városvégről már egy szobába kerültem, az esti homályban is jól tájékozódtam, mert elővettem valamit egy fiókból és az asztalra helyeztem, anyám elé, mert már ő ott is volt, szólt hozzám gyöngéden. A fényképeket rendezzük anyámmal valami idegen lakásban, de az most „a miénk”. Előtte az asztalon a kézimunkája: félbehagyott horgolások (sose horgolt!) és a nagy sötétvörös bársonydoboz. Valahol a másik szobában a többiek is itthon vannak, valamennyien, ezt is érezzük. Anyám beszélget velem s közben takarít a dobozban. Az alján fenyőtűk, ki akarja önteni az aljáról a szemetet. Nyilván odakapok: „ne bántsd azt se, anyám, én már csak ezekből élek” s hangtalanul zokogok, mint aki tudja, amit mostanában itt kinn, élve mi tudunk már, és néha kapkodni kezdenék, hogy semmit sem szabad eldobni, hiszen a kezük nyoma minden: az életünk in situ, a képzeletbeli ásatás tárgya, anyaga. Mindent úgy méricskélek, mintha még valaha valahol fel kellene építni pontosan az egészet. Pedig ő még ott van mellettem, velem, s máris ekkora az a fájdalom… Akkor anyám és én, de teljesen más, idegen, ismeretlen arcúak – csakhogy kétség nem volt, azon kívül is, hogy tudtam, hogy mi vagyunk, – épp egy tükörben nézegettük magunkat, s azt mondtam remegő hangon, hogy látod, ilyen lesz az arcunk öregkorunkra… ugye te sem ismersz ránk? Pedig te már átélted ezt velem egyszer, mikor a gyermeked, a kisfiad arca helyett darabos férfiarc lett hirtelen a fiadé. Igaz, nem olyan hirtelen, hanem napról napra észrevétlenül átvezetve jótékonyan az időbe olvadva, jóindulatúan tompítva a rémületet: igen, igen a rémületet, amit minden logika szerint az afféle csoda kellett volna keltsen benned, hogy egyszer csak a gyermeked sehol, s ezután egy ismeretlen azt mondja, azt jelenti, hogy ő a gyermeked. Honnan ismertél engem mégis, végig, anyám? Honnan ismerlek meg ilyen őszen és ráncokkal borítva, hogy csakis te lehetsz, az én drága édesanyám?… S akkor én, az ismeretlen-arcú, odahajoltam, hogy megcsókoljam, és már megint sírás fojtogatott, mert ott is tudtam valahonnan, hogy már nem él.

Az álom befejező része (amennyiben valóban ebből ébresztettek), hogy valahol élénken beszélgetünk ismerősökkel, nappali verőfényben, otthon a kapuban.

Mennyi mindent juttathat az ember eszébe egyetlen mérsékelt égövi naplemente az óriás diófa már levéltelen ágai között, mikor kezedben egy könyvbe ki tudja mikor tűzött levéllel az ablaknál álldogálsz, s jellemző módon először azt próbálod felidézni, megkapni, miért is áll ott azon az oldalon az az alkalmi jel, csak azután bontod ki az egyszer régen már felbontott levelet.

„Hát bizony innen nehezen indul a levél, ezután minden hónapban veszek bélyeget, hogy legyen itthon. Nekem nincs mit irogassak, én itt magamban kezdek rossz lenni. Olvasnivalóm csak a régi lapok. A Zsuzsika fia sem volt már régen itthon és nem hozta be a rendes újságokat. Sebaj! Hogy mi van a nagyvilágban úgysem rám tartozik immár, s ha kíváncsi vagyok, a szomszédoktól kérdem meg, mert azok fiatalok. Ma estefelé aztán be is jött Radó, hogy hátha itt talál téged, valami ügyében kéne elősegíteni, ők is bíbelődnek eleget vén fejemmel. Ha te otthon vagy, akkor ő a jövő héten felutazik, mert ezen a héten délutános, aztán meg éjszakás a gyárban. Nem nagy dolog az egész ügy, amit megértettem, mert egy kicsit gyorsan beszél. Nem kell elhúzódni, károd biztos nem lesz belőle. Mikor talál otthon, írj hamar. Vagy te jöjj ide, de azt is pontosan kell én tudjam, hogy izenjek értük. Sokat kell éjszakázni, dolgozni a megélhetésért, mégse utasítsd el az ügyet, mert csak a jóindulat segít. Még írok, ha szükséges. Csókol szerető öreganyád, Memus.”

A kétszer megkapott levelek változatlan szövege tízféle üzenetet is hozhat neked, ahogy telik a saját időd is. Eszedbe juttathatja, hogy ó, mennyivel jobban tiszteled te fiatalon az embert, ha már akkor is jó, ha már akkor is bölcs, ha minél kevesebbet kellett hozzáadjanak az idő és a keservek. Ami kézenfekvő, abból könnyű a lehangolót vagy bíztatót, a kijózanítót, ijesztőt avagy az örvendetest kivenni; de ami a legképtelenebb, arra építeni egy fergeteges reménykedést, a megrázó és mégis meggyőző bíztatást, s ezt rágni a fülükbe folyton, ezt a lovat tenni meg a mélypontokon is, ez az igazi kunszt!

Mikor aztán vagy százesztendő alatt mindnyájunk nevelését befejezte s útjaink kettéváltak, őneki már csak egyetlen tennivalója maradt hátra, azt nem tévesztette szem elől, nem felejtette el, tartogatta munkái, művei megkoronázásául, még Ákos-tata feje mellől hozta, egy életen át: „Most már csak aludni kell…” Nekem pedig, mint egy rám hagyott fontos családi varázsige, ez jutott, ez maradt: „Hipp, hopp, akarjak ott lenni, ahol vagyok!”

 

*

 

Mi jár a főben? A főbenjáró.

Állok egy kávéházban és éppen elégedett vagyok már, mára. Pedig az idő telik, ami ingerelni szokott. Most nem baj: „jól telik”. Ez az íz jelenti nekem azt, hogy „élni!” Ez munka. A délutánjaim. Valami könyv után bejártam a könyvesboltokat. És kapok véletlenül egy másikat, amelyről nem is tudtam, csak a szerzőjéről (ó, passzív műveltség!) – s ami most visszakapcsol bizonyos hangulatokat, időket, korokat, a munka kedveit és szomjait. Ellendít. Ma dolgozni fogok tőle, ennyi elég. Jóllehet most még álldogálok egy kávézóban és mondjuk David: Bevezetés a filozófiába című V. századi munkáját forgatom, ami fényévnyi távolságban van az épp esedékes penzumaimtól. De számomra mindig az a gályarabság, amit éppen muszáj. A legkedvesebb is az, ha kell! Így lötyögni: valami alkalmilag megtalált vigasszal, ebből támadó bíztató befejezettségérzettel, jól-végzett-munka-tudattal, így kívántam volna mindig is élni. Mert ebben pislákol az a halvány és képtelen reményke, hogy egyszer mégis elvégzem, befejezem azt, ami par exellence bevégezhetetlen, csak halálom, vagy szellemi munkaképtelenségem vethet majd neki véget valaha.

Most megnyugtasson, vagy nyugtalanítson, hogy tulajdonképpen még sosem voltak igazi hisztériáim? Nem értem rá meginogni, tartósan nem estem kétségbe, nem sorvadoztam, nem voltak szellemi ínségeim, igazi komoly válságra épp a belső gravitáció folytán (mely folyton új munkák ízével kecsegtet) sosem került sor külső okok miatt. Belsők miatt pedig nem volt miért, ha már szeretteim halálát kibírtam, elviseltem, hiszen csak elvégzendő „nagy” és „szép” dolgok vártak mindig. Az én felejthetetlen és öröklött (mindig a fejemben járó) elvégeznivalóim. Az örök munkaterv. De hát lefekvés idejére mindig be kell látnom, hogy egy dolog annak az anyagnak (a művé-váltnak) a sorsa, s más hogy árnyékában én (akinek mint valami kicsorbult, megrozsdásodott szerszámokat, itthagyja ezeket a csörömpölő érzékszerveket) hogyan kínlódom ebbe az anyagba zártan. Ezért aztán igyekszem a reflex szintjére nevelni minden tennivalómat, hogy veszély nélkül befele fordítva tarthassam a tekintetem. Ha éppen nem is csinálok semmit „odabenn”, olyan jó ott bámészkodni, mint tulajdon műhelyed ablakán saját hűlt helyedre bebámészkodó szomszéd kisfiú, csak innen önmagadból… Például: állok egy kávéházban, álldogálok, és mára már elégedett vagyok.

Nyárvégi hűvös napok. Nagy szél, derült ég, gyorsan futó fellegek. Az országban máshol esik, ezt mondja ebben a pillanatban a kocsi rádiója. Mikor befordultam a sarkon, látom, hogy éppen előttünk egy Skoda-Felicia áll. Igen, megdobbant valami a torkomban, de nem gyorsítottam. Ennél pózolóbb nyugalommal már nem is lehet megtenni annál a negyven-ötven lépésnél többet. Mikor odaértem, az ajtó már nyílt is, olyanszerű keccenéssel, mint egy kuncogás.

– Meghívtál, nem? – hajol át az ülés felett, a vörös konty alól ibolyaszínű pislogással.

– Persze, hogyne! – bólogatok buzgón. Ő nem mosolyog. Én vigyorgok még akkor is, mikor bent ülök és a szemüvegem kezdem törülgetni, mintha már ki tudja mióta folyna a jelenet: tízéves házasok indulóban valahová, csak még pár részletet kell megbeszélni.

– Van fürdőszobátok? – zárja el végre a rádiót.

– Van.

– Akkor gyerünk – nyúl a hátsó ülésre a cippzáras, kockás táska után –, mert le szeretnék tusolni. Reggel hétkor indultam.

A legjobb mezőgazdák fürkésző tekintetével nézegetem az eget: itt is esőre áll, mialatt ő megkerüli, bezárja a kocsit.

Odabent végre előkerül számomra egy kérdő mosoly is, mint ünnepélyesen átnyújtott úti-ajándék, vásárfia, kötelező bokréta első látogatáskor.

Jucifer az úti élményeit meséli, a gyakorlott gépkocsivezetők harsány részletességével, én derűsen elnyúlva heverészek a letört karú piros fotelben, mely most lehetővé teszi, hogy kényelmesen elférjünk benne mind a ketten, és áhítatosan hallgatom.

Két-három percenként pedig csókolózunk. Mintha átmenet nélkül, mintha csak innánk egyet a kitöltött vodkából. Most kibontakozik s felül, felkel mellőlem. Kattintgatja a villanykapcsolókat. Még javában süt kinn a nap. A mi fog történni – meg fog történni? feszültségébe jutottunk. Én nyegle továbbheverészéssel leplezem a magamét.

– S mi vagy te tulajdonképpen? Díszlettervező?

– Csak leszek – tolja vissza gyors pici mozdulattal az orra tövére a szemüvegét. – Hamarosan.

Minden villany ég. Mutatóujjal leltároz hangosan:

– Most ég egy kicsi lámpa és egy nagy lámpa, most felteszem a te napszemüvegedet, s akkor hogy világosabb legyen, felgyújtom az elemlámpát is! – Két lépést illeg vele, mint egy robot. – Látod?

– Látom.

– Érted?

– Nem.

– Az első csak alapmegvilágítás, eleve a berendezéshez tartozó, személytelen. S nekem most, mondjuk, a saját megvilágításom kell.

– Vagy inkább az ötlete. Jó. Hát akkor íme az első személyhez tartozó világítás ma a még világos világegyetemben, május 7-én, este hat óra két perckor, ha jól jár az órám. És éppen nálam! Hálás vagyok a szerencséért!

– Te nagyon tévedsz. Az enteriőrök…

Azzal a tágranyílt, szinte szigorú tekintettel néz rám, amelyről most már tudom, hogy csak szerelem lehet. Kinyújtom felé a kezem, ő is kinyújtja, éppen hogy elérik egymást az ujjaink, ezért nem húzhatom, magától érkezik csókolózni.

– Aztán nekem van két betömött fogam – kiált fel gyermekesen. Vetkőztetem. Tökéletes ellentétben tud csevegni azzal, ami történik. Mintha valakit, aki odakint hallgatózik, talán épp a mamát a szomszéd szobában, kellene megtéveszteni. Hogy mi milyen illedelmesek vagyunk, milyen jól viselkedünk: ismerkedünk éppen. – Te szoktál halászni? Ühüm… mondhatnám, de nem vár választ. Tényleg nem. Idebent már egészen besötétedett, mióta leoltott egyszerre mindent, kinn még világlik a nyári este. Most már hallgat nagyon. Valahonnan kinnről egy rádióból halkan cincog be a pontos időjelzés, mikor bőröm a bőréhez ér. Alig merek lélegzeni. Utolsó ruhadarabként a szemüvegét veti le, kinyújtott karral valahol a fejünknél helyet tapogat neki, aztán csápjait nyakam köré fonja. Mind a kettőt. Így nézzük egymást. Gyöngyvirágillatú szeme van a sötétben is…

… – Jaj, vajon nem hallgatóztak?

És ha csak azt akartam olyan nagyon, hogy végre valahol itt legyen, otthonosan, másszék a szőnyegrojtokon, kössön, olvasson, de mindig a közelemben, akkor most ujjonghatok: itt fekszik csendben, a szerelem szünetében, álmában egyedül, s én tőle is biztonságban ide szállhatok, ahol vár rám a magamfajták pihenő szenvedése, egy következő gondolatfoszlány. Most lehetőleg túláradó. Egy cigarettával csillapítom. Fel is döntök egy üres poharat, de csak duruzsolva tiltakozik, félálomban. Látod, mennyire odavagyok veled, gondolom felé, miközben a függönyt rángatom szét, sötétkék levegőt szívok rettenetesen dagadó mellel.

– Szép tőled! Máris elhagytál! – ébreszt a suttogása.

Most már tíz óra, ágyat is vethetünk. Előbb ki kell kergetni a betévedt éjjeli lepkéket. Én már megpróbáltam. Ömlik belőlem a szellem, annak filozófiája, akivel ma éppen nem lepkét, de madarat is lehet fogatni:

– A természet egyetlen kiszámíthatatlan következményű idoma a te meztelen feneked.

– Nem mondtad, hogy a térmértanhoz is konyítsz.

Mindenen nevetni kell ebben a boldogan kétségbeesett ébrenlétben. Már tervezünk, csodálatos dolgokat javaslunk magunknak. Közben:

– Közlöm veled, hogy az óraszíjaddal csiklintasz, csak lusta vagyok visítni.

Szerencsére földi lény. A magasság után szeret visszabújni paplanmélybe, a forró ötágú, tízágú magasságok után kétágú kigyóságba s kis mosollyal az ajkán máris megint alszik. Éjfélre elcsendesedünk, épp amikor kinn ébredni kezd ama zefir. Zápor lesz, mondták-e itt még más élők? Vagy senki nem figyel már? De figyel a körbeült dolgok közepén egy láthatár. Miért is volna gőg, túlzott remény ilyenkor is, hogy érzem, eszem ért, kiáltana, de a jóslatok teljesedése kedvéért mindent magába fojt. Pedig egyetlen új titok az egészben, hogy mi most már ketten vagyunk. Persze, látom, jól kezded, te átalszol ilyen jelentős, ünnepélyes pillanatokat az életünkben. Igen: az életünk. Először gondolom így. Nem baj, ezután az álmodra én vigyázok. Az álszent vidéki-nagynéni-csend helyett.

Azt hiszem, minden férfi életében van egy olyan nehéz időkben is mindig elővehető, megtartó emlék. Éppen a kéklő hajnalban az ablakok derengéséből kis eső utáni zöldet szívtam, ébredni kezdtek a madarak s azon szórakoztam magamban, hogy néhány száz évvel ezelőtt a Kaáli-Nagyok valamelyik, parkra néző kastélyában, a szomorúfüzek illatos suhogásában, púpos, csipkés párnák között, mennyezetes ágyakban milyenek voltak az ilyen éjszakák – mikor visszatért a fürdőszobából, csak úgy rózsafehéren, ahogy kifutott, de talpig gyöngyvirágillatban. Ettől az egyszerű dologtól minden még valószínűtlenebbé vált.

– Tündérszagot érzek! Honnan szerezted ezt a pacsulit?

– Szóval nem szereted! Anyámnak hozták tavaly, valódi francia. Ott is állati drága. Már két hónapja elsüllyesztettem ami még megmaradt az üveg fenekén. Mintha tudtam volna, hogy jössz te és utálni fogod…

Attól a pillanattól lett titkos ünnepünk a gyöngyvirágillat, a bármikor, bárhova, ha kell rosszkedvek, idegen bajok mélyére is elrejtőző szerelem ismertetőjele; a jelszó, melyre ezentúl azonnal jelentkeznie, felelnie kellett a játékszabályok szerint. Mégis egyre távolodva érzem csak igazi méreteit boldogságunk első gyöngyvirág-katedrálisának. Ott még túl kicsi térben szorongott az a megszületőben lévő emlék.

És túl hamar összevesztünk. Ami egyesek szerint jó jel. Mert az öröm s a béke semmilyen érdekéért nem halogattuk a kényes kérdések idejét sem; öt napba és közte négy éjszakába egyelőre minden belefért.

– Most mit jársz utánam? – zsörtölődött a pici konyhában, mivel folyton udvariaskodtam és készségeskedtem, és vigyorom folyton fülig ért. – Különben nehogy azt hidd, hogy ilyen tűzről pattant háziasszony vagyok.

– Olyan buta kis melled van! – folytattam a magam külön dialógusát, mint aki most hallani sem akar másról. Azt hiszem ő sem a házasságra célzott az élet gyakorlati dolgairól néha túl kategorikusan megtett nyilatkozataival. Végül én tereltem a szót a házasságra, az ő házasságára, valami hirtelen, hányingerszerűen támadt féltékenységgel, mintha érzéstelenítő hatása múlna el hirtelen. Látszólag közömbös kérdések, kényszeredett feleletek. És lassan lekörözhetetlenségével kezdett ingerelni a vasgyúró, a nők-bálványa atléta, a paraszt-Adonisz, aki május elsején félkézben viszi a zászlót, előre kitartva, a sportolók élén a menetben.

Jucifer fölényesen mosolygott, határozottan szórakozott, mint hülyegyermeke nemi felvilágosítása közben a tapasztalt jóanya.

– Nagy hülyeség, hogy ezekről faggatsz. Nem tudom mit forgatsz abban a nagy fejedben, de gondolkozz, husikám! Nyilván liba voltam, aki csak azt nézte, hogy a többi liba elől diadalmasan megkaparintja a nap hősét, és persze, ugyanazt akarta, amit a többi liba, lefeküdni vele. Ezt akartad hallani? Hülye vagy fiacskám, ez tényleg így volt, de nem ugyanaz, hogy egy életen át mellette élj! Ezt az árat már nem voltam hajlandó leszurkolni, attól függetlenül, hogy nem is lett volna érdemes. Mi már el voltunk válva, mikor kinnmaradt. Még abban az évben aztán le is zuhant. Valahol Dél-Amerikában… A fene ott egye meg! – borult el hirtelen Jucifer. – Egyszer megálmodtam, hogy még a koporsóból is utánam nyúl és markol egyet a combomon.

Vannak lehetetlen szeretők, akik egy gestapós kitartásával akarják kiszedni a másikból az összes többit is. Persze ezeken még a házasság idején is jól el lehet marakodni, de jobb idejében. Én is menekültem már olyan szenvedélyes kíváncsiságban kitörő visszamenőleges féltékenységtől, amilyen most rajtam uralkodott el, hogy magam is bambán csodálkoztam. De nem bírtam abbahagyni. Utolsó este is ez volt még a téma, pedig hajnalban utaznia kellett. Végre kitört, lekurvázta magát, engem, az egész világot, végre a szemembe vágta, hogy miért is menekült most egyből hozzám, igenis egy másik dúvad tolakodása elől, aki ráadásul a közvetlen főnöke is; és már százszor visszautasította, lerázta, mert ha nem mutatja ki a foga fehérjét, ha nem emlékezteti a másikra, akkor is, ez is egy sültökör; de a múltkor ott áll az asztala mellett, két karjával átfogva, magához ölelve egy hatalmas iratcsomót, még ketten ülnek az irodában s akkor az a marha, mintha csak azok előtt akarná mutatni ami nincs, ami nem igaz, a bizalmaskodás legundokabb, legtolakodóbb formájával: csak felkapja a szoknyája szélét s elkezdi megtörölni belé a szemüvegét. A képébe vágta a papírcsomót és kirohant, de azt már semmi sem teheti jóvá, világos, hogy mit gondol mindenki azóta az irodában, mert egy férfinak mindig inkább hisznek, mint egy nőnek.

Vihar után békülés, kimagyarázás. Te bevallod, hogy veszélyes vagy (mert buta), én versengve ismerem el, hogy bármennyire vigyáztam (mert okos vagyok) mégis, persze, én is, én aztán igazán hisztis vagyok! Hát nem elég a pincér, a postás, a házinéni, az irodafőnök, még te is, még én is, még mi is mind a ketten beállunk tovább ingerelni egymást? De hiszen mi haszna van! Most hogy lehet így elmenni? De hogy lehessen így együttmaradni! Ennek csak vesztesei és áldozatai vannak.

– Remélem száz évet fogok élni… – zokog egy kicsit sok konyaktól Jucifer a szétdúlt ágyon.

– Remélem én is – mormogom összeomolva a fotel legmélyén.

– …hogy legyen időd megbánni, amit velem műveltél! – kapja fel borzasan a fejét s már mosolyog a könnyei mögül: – S amit most elszalasztasz, pedig holnap már késő! – támad fel hirtelen, mint egy kis fúria, fergeteg, forgószél, hófehér rongyokat, bugyikat, zsebkendőket, lepedőket, párnákat, pizsamákat pörgető ciklon, táncközben felforgatja a szőnyegeket, felkattintja az összes kezeügyébe eső villanyokat, aztán lekattintja rendre.

– Cseh vagyok, román vagyok, zsidó vagyok, magyar vagyok, német vagyok, árva vagyok, csúnya vagyok!…

– Szép vagy! – próbálom túlkiabálni.

– Nő vagyok! Szerelmes vagyok! asszony vagyok!…

– Szabados vagy!

– Nem vagyok! Nem is voltam s nem is leszek! – áll meg durcásan, s lihegve bújik vissza hóviharának romjaiba.

Reggel tárgyilagosan közli, hogy: – Kellesz nekem! – aztán egy futó csókkal beül a volán mögé és elviharzik. – Ha meggondolod magad, majd értem jössz!…

Én úgy integetek utána, arcomra fagyott vigyorral, mint akitől rendesen vettek búcsút.

„Remélem, száz évet fogok élni!”

Remélem én is. Valakinek csak kell dédmamáskodni a jövő században is. Az unokáink már ismét haton lehetnek… Mint a Szabadosok. Hiszen a szőnyegrajzok törvénye, ritmusa is az, hogy van ahol csak éppen bujkál a szál, elvékonyodik a minta; például ahol egy levél szárát, egy virág indáját mutatja csak, aztán újra kiterjed, elömlik, szélesen, egész színével.

Sajnos aligha menne ki egykönnyen a fejemből, hogy mit műveltünk. „Mit mind jársz utánam”, hallom most már az ő hangját is ebben az annyiszorosan elárvult konyhában. Csörömpölök a mosatlannal, belerúgok a felkunkorodott szőnyegbe, heverő papucsokba, egészen elvadulva. Látom, elképzelem magunkat a történelem más pontján is, akár Japánban, akár a Meroving-korban, akár kétezerben; jól-rosszul, de mindenen túl, mint beteljesült apák-anyák, szeretők, így összetapadt arccal, legalább csak álló, élőkép-boldogságban, mint valami nemcsak művészi márványszobrok a naumburgi dómban, ugyanazokkal a fénysugarakkal a szerelmünkön, szeretteink halálán érzett bánatokkal a szívünkön, mely ahányszor visszasüt ránk a nap, annyiszor tartja, mutatja a mindig is élő emberek elé önmagukat. S ez az elképzelés veszélyesen kezd alkalmazkodni, beletalálni a munkámba, az életembe.

 

*

 

Beállt az ősz, kékben, lilában füstölögnek a kertek. Ilyenkor egészséges falu-szaga van a kisvárosi utcáknak is. Padlásra kerül a dió; az utolsó nyitott ablaknál töltött idei vasárnap. Valahol egy távoli zongorán lisztrapszódiáznak. Az ilyen estéken, mint a mai az ember valami olyant érez, amitől meg akarja örökíteni, ami elfut. Ilyenkor kezdik a ceruza végét rágni a kamasz poéták. Szerencsére úgy érzik, velük nem csupán ugyanaz történik meg majd, mint másokkal is a földön.

A 11-es busszal értem haza. Leteszem két kezemből a rakományt, gépies mozdulatokkal kinyitom az előszobaajtót, aztán egyenként behordom a nehéz csomagokat. Ez az utolsó szállítmány Memustól. Azt hiszem, így ahogy van, félreteszem. Fel a padlásra. Hagyjunk bontogatni-, búvárkodnivalót az utódoknak is. Ezek legyenek az én Hubert-féle ládáim. Ki tudja nem értelmezi-e másként az egészet egy másik szem. Legendabácsi már így is folyton akadékoskodik, vitatkozik, hogy ez se, az se úgy volt, ahogy én szeretném beállítani. Mintha bizony ötven-száz év múltával olyan nagy különbség lehetne még igazság és legenda között. De velem lehet tárgyalni, persze nem afféle „keljetek fel holtak, feküdjünk le mi” jellegű spicces bölcsességgel. De belátom, hogy nem bújhattam senki bőrébe és nem hihetek maradéktalanul tán senkinek. Akik még másokat sem értettek meg, hogyan is érthették volna meg önmagukat! Akkor pedig én honnan tudhatnám: hogy is volt? Megőrülünk itt hányszor, hogy a távoli múlt vagy csak a közelmúlt egyik-másik pontján odaveszett a dokumentumok sora; egy idő után aztán mégis a felbukkanó igazi tanúknak, tanúbizonyságoknak se akarunk hinni; egyszerűen már nem biztos semmi, hiszen a bizonyítékok is megerősítésre s a megerősítések igazolásra s az igazolások újabb bizonyításokra várnak. Nem, ez sosem lesz az én dialektikám, egyszerűen képtelen vagyok rá, engem két vállra fektettek nemcsak a számok, de már az emberibb mesék is, a képek képességei, melyek a világok nagy matematikájában legalább olyan pontos és megingathatatlan tételek, mint bármi. Az ember csak önmagával nem számol pontosan. Nem akarja elhinni, mennyire főbenjáró, ami a fejben jár. A természet a hibás ezért is, állítja Gellius. Csupa jót akart, mikor az emberi testet alkotta, de épp ez a magasabb szándék s a nagyszerűséggel együtt nyilvánuló hasznossági célzat azt követelte, hogy a fejet a leggyengébb és a legfinomabb csontokból hozza össze, ezt az a külső hátrány követte, hogy a fej bizony igen gyengén áll a lábán s viszonylag kis ütésekre és bántalmakra is könnyen törik. Miféle világraszólón fontos dolog székelhet hát egy ilyen buborékban eme csupa fém, csupa fal, csupa kő, csupa csillag, csupa kemény semmi lakta élettelenség közepette? Egy-egy álomnyi értelmes élet?

Beállt az ősz. Rendezés egér ellen. Az újságpapírra terített dió mellett a még ki sem bontott dobozok, kötegek, a család holmija. Most már a Ház is úgy marad meg, belső képnek, a tovább nem rágó, nem éhes, ugyancsak szellemmé lett egykori egerekkel, a befejezett levélként szépen összehajtogatott neszekkel, kuncogásokkal, hahotákkal, ágyúdörejjel és zivatarropogással a kárpit megett, melynek sarkait már csak egy jótét pókháló tartja.

Mivel a természet jóvoltából szerencsés szerkezetünkben lépcsőkben adagolt fájdalomcsillapító is van az emlékezés ellen – a feledés, senki se fogja megkérdezni, hogy hát miféle lény vagyok, aki nélkülük is él! Van valami kényszerű megfeneklés ebben a „mit csináljunk, ha csak ekkora az élet” ritmusában a dolgoknak. Így valóban nem lehet messzire jutni. Ha csak maga az idő nem hurcol magával, székestől, íróasztalostól, betegágyastól, mint valami szelíd és lassú, ezért ártalmatlannak tűnő tornádó, amelyben azért, még hogyha nem is mindig szirénaüvöltés közepette, hanem néha a Kék Duna hangjaira, de csak elkeringőzünk egymás közeléből, anyák, gyermekek, szerető szívek, hitvesek, gyámoltalan vének, s hiába nyújtogatjuk kétségbeesetten a kezünk egymás felé, mint Ádámék a Michelangelo freskóján, már csak az ujjaink begye érintkezik, aztán már az se… Messze kerülök én is anyám nyögéseitől a tavaly ilyenkori éjszakákon. Ó istenem, hiába ülök én itt olyan rendületlenül, ha forgószeleddel így is el tudsz vinni minden és mindenki közeléből, járta meg azokban a rettenetes órákban is az eszemet, tudtam én pontosan mi történik, miféle spirálok örvényei mentén fúródunk bele az időbe, mint a kivilágított vonat, a kilőtt rakéta, az elsötétített Föld az éjszakába. Két kezem elfehéredve szoríthatta a karosszék két könyöklőjén a lakkozott gömböt, mint ijedt utasé, akit a támlához lapít már ez az elképzelt gyorsulás is, hiszen önhibáján kívül viszik most, taszítják, lökik a szembe zuhanó messzeség irányába, amelytől mindig minden józan ész szerint gyermekkora óta úgy tiltatták, mint a legalattomosabb veszélytől. Nem akarok oda, azutánba, jövő ilyenkorba érni, most már annyi baj volt, álljunk meg legalább itt, ebben a fázisban, mikor még kéznyújtásnyira ha eszméletlenül is, de itt van nekem a Minden egyik tagja.

Különös varázslata a szülőhelyemnek, hogy hiába jutottam el akármilyen messzire, egyetlen döntő gyermekkori megérzés az elérhetetlen távolt örökre szólón odavetítette, valahová Mayerhofferék kertje fölött a sötétben kéklő havasok irányában, s ezért én tulajdonképpen sosem léphetek túl ezen a láthatatlan határvonalon, én ott állok a messze fogalmaiba burkolózva, mint valami aranygombos kis matrózköpenyegbe, fehér sapkába bújtatott Verne Gyula-fióka, Amundsen-növendék, Marco Polo-csemete és elszorult szívvel csak nézem, csak tudom, hogy innen indulnak az összes utak, az Északi-sarkra, a törökvilágba, az első világháborúba és Liliputba, de nekünk tovább nem lehet menni, mert 1) hideg szél van 2) ma korán sötétedik, lám hogy beborult hirtelen, 3) anyu vár a vacsorával. Pedig milyen kár, ha már eddig jutottunk, ahol átbukkan az ösvény a hegyeken, s alattunk a szőlők közt a szerpentinen milyen vidáman, megkönnyebbülten zörögnek a távolodó szekerek, melyeket az imént felkapaszkodóban mi hagytunk el, mert míg a lovak csak poroszkáltak a kanyarokban, mi rövidítettünk, apám tudta az utat, jól ismeri a környéket, ő igazán tudná tovább is, csak hát nem lehet, most valóban nem lehet; na tessék, hát ilyesmiken múlnak a nagyszerű dolgok! Apám kezét fogva, szorítva, állunk pár pillanat óta s még pár pillanatig a Palatetőn, lobog rajtunk minden ruhadarab, és én halálos biztonsággal megérzem s megjegyzem örökre merre van a világ.

Most viszont már ez az elért távlat tart meg, az időé! Ahogy szomorúan megérzem, hogy a legszemélyesebb siralmaim is zsoltárrá stilizálódnak, annyira közös az emberi lélek határán belül az örömök s bánatok kincse. Akkor hát mégis minden megmarad és mi itt együtt vagyunk mindennek ellenére. Pusztulás pedig nincsen, ha mindig mintha még csak következne az életünk, ez csak ideiglenesen kellett, hogy így is megpróbáltassék. Akárcsak egykor a kontinensek a tengerekből, egyszer csak felemelkedik az idő madártávlatában teljessé váló összesség, mint valami elsüllyedt regény s ott nyilvánvalóvá lesz, amit nem tudhatunk: mikor esik a világnak új és új teremtése, mert a világnak első teremtését valamiképpen nem értjük. A tényekből s a tájakból ki nem fogyva, akár a robogó vonaton, akár otthon a szobában, az ablaknál állva egyszer csak felkiáltok: „De hát hol voltam én ilyen sokáig?” és erre a kérdésre valóban senki nem tudna egymagában választ találni, ha nem volnának, akik felmondják mindig nekünk folyamatosan a családot, megnevezvén a múltat s a másholt. Mert senki sincs már a földön, aki csak önnön testének határai között van jelen, vagy hiányzik. Hát megéri-e az egész, hogy a részleteket elvesd? Egyik nap tüze gyújtja a másikat, s még csak alig tízmillió napja annak, hogy valaki megsimogatta ezt a követ az azóta elszivárgott óceán partján, megérintette azt a kezet, mely rendre érintette a kezeket, mindazok kezéig, akiket már érinthettem én is. Végül is az életben végig jelenlévő önmagam helyett valakiben összegeződöm én is. Itt állok valahol a járdaszélen, a mólón, a peronon a tömegben. Csak azért nézünk most mind egyirányba, mert arról érkezik, fut be éppen a busz, a vonat, a hajó, a holnap. Ügyetlenkedem a tolongásban, persze az eszem most is máshol jár, arra gondolok, hogy olyan volt ez az utazgatásom is, mintha csak felballagtam volna újra, oda, ahol átbukkan az út a hegyélen, alatta kitárul a vonuló felhők mozgó árnyéka alatt a táj, az egész medence, a kéklő hegyekig, de most talán át is léptem végre a bűvös határvonalat, ameddig mindig csak most van, és megkönnyebbülve nekivágok a leereszkedő utakon, ösvényeken az Északi-sarknak, Liliputnak a porondi temetőnek, az alexandriai könyvtárnak, a Juciferék utcájának. Vagyis most szépen hazatérek és végre kialszom magam. Mindenki helyett. A ropogó-tiszta ágyneműben. Forró fürdő után. Kezemben a paplanra ejtett könyvvel. Mellettem az égve felejtett virrasztó kislámpával. Eszméletlenül, tehát legdiadalmasabban élve, mert mégis vagyok, miközben ébredésig most nem gondolok, nem tudok, nem hiszek semmit. Ha mozdulok, így mozdulnak álmukban a medvék is. Ha lélegzem, így lélegzenek az alvó tulipánok is. A szempillám pedig enyhén remeg, mint fasor vége a holdfény alatt.