Állapotok családfája

A macska leült háttal a manierista naplementének és kecsesen tisztálkodott. Majdnem ráléptem, mert én meg a szembe sütő vörös korongra meredve jöttem végig a keskeny járdán, ahol akár behunyt szemmel is eltalálok a lakásom bejáratáig, tehát nyugodtan elbámészkodhatok, ha úgy tetszik s ha éppen figyelemreméltó szín- és füst- és felhőjáték van kertünk felett. A fenti ablakból majd folytatom a bámészkodást, esetleg akvarellezni fogok, tényleg, már régen tervezek egy ilyen lazító estét, ha kerül hozzá indító kedv és hangulat. Ó, elmúló életünk! Hogy milyen volt a nap, azt csakis a nap után elmerengve lehet megállapítani. Elnézem, milyen angol alkonyatokat élnek át a macskák is, csak rá se hederítnek, vagy azonnal elfelejtik az ilyesmit, mint valamennyien, akiknek nincsenek hangulat-érdekeik is ezen a földön.

Szeretem ezt a szélben rezgő mostani levélzetet, mert a tavalyira, tavalyelőttire emlékeztet. Hiába, engem egyedül az idő vigasztal. Az enyémek kihalván, az állapotok nagy közös családfájára pazarlom a szeretetkészleteim. Apám, aki valaha a város kedvenc csapatában ünnepelt futballkapus volt, egyszer, mikor hatvanas éveikben egy kiránduláson pár volt játékostársával s a másik csapat megmaradt csontrelikviáival barátságost játszottak, valami érettségi bankett alkalmából, azzal biztatta, bátorította a csetledező-botladozókat, hogy sebaj, fiúk, előttünk a múlt!

Alkonyat, megállás, de nem gyönyörködni, hanem valami célszerű feladat végzése közben az itthoni utcán, ahol mindig elegendő alaphangulata, háttérjelentése van már az architektúrának is. Tornyok, tetők, egek, színek; más a sötétedés illata tavasszal, más a hó előtti estéken. Én, mint a Fontos Színhely Búsképű Lovagja, csak tudom. Határozottan tudom: csak itt tudok a lehető legokosabb lenni. Én itt valahogy mindig megvigasztaltan teljesnek érezhetem magam. Ez a világ intellektuálisan pótolja mindenkori kedveseink intellektusát is, különben olyan hiányok lépnének fel a kedvünk saját belső kommunikációjában, hogy nem élnék túl egymás halálát az egymást igazán szeretők. Üdvös kis állapotaink megszűntével, mint hirtelen nagy hőveszteség esetén, egyszerűen kihűlnénk. Márpedig a kockázatot kiiktatni nem lehet, miközben úgy adatott, hosszú távon kell létezni mégis. Ugyanis csak bizonyos alapszintű intellektussal kommunikálunk. Madártávlatból nézve: az úgynevezett történelemével. Átlagos is, közömbös is ez a szint, ám mivel éppen az egyedi vész oda leggyakrabban, folyton, hát az marad meg könnyebben, ami közös, ami egyforma, mindenkinél azonos. Csak ez lehet a kommunikáló élmény. Minden, ami nagyon egyedi, csak mementóként hat, figyelmeztet, fenyeget, legtöbbször át nem adható izgalom és élmény, át nem érezhető. De az emberi lényben, az ember körül nem is igen történik olyan, ami csak egyszer fordult elő. Még az én édesanyám se csupán az én anya-fiú emlékemben ilyen. Még mennyi a hasonlóan leterítő és felemelő erejű. Ami elszomorító is, vigasztaló is. Kikezdi és kihívja a pusztuló-hajlandóságunk s a tárgyalóképességünk.

Mesélem tovább.

Milyen szörnyű az is, hogy csak úgy dobálózunk a százezer évekkel, ha az ősemberről van szó. Közelről azok élete is csak egyszerű pillanatokból állott. Összefüggő alaphelyzetek. A déli meleg, anyám szövege, mint a rádióból. Ennek a gyermeknek valami baja van. Gunnyaszt szótlanul egész nap, azok mellett a vacak újságok mellett. Honnan is kerültek? A gyermek ül a konyhaasztalnál s nézi ezt a könyvtárbelsőt a színes folyóiratfoszlányban és elmereng. Az orgonasípok ezek a könyvsorok; tehát ezt az aranyozott fehér valamit barokknak hívják. Inkább a leckéjét kellene megtanulnia holnapra. Tanulni… Bizony. Másképpen hogy marad meg legalább fejben minden? Márpedig ami elmúlt, annak sem szabad hiányoznia soha többé!

Az én gyermekkoromban osztályharc volt, de meséskönyvek és családi legendárium is. Nem volt órák hátraigazítása külön téli-nyári időszámítás kedvéért, de voltak nagy, közösen megélt hangulatok, első fontos találkozások az élet, a család, a történelem körül. Bizonyára érthető, hogy gyermekként meg mertem volna esküdni, a legideálisabb hely: ahol születtem, a legideálisabb kor: ahol tanultam, mikor tanultam. Miközben úgy tűnt, soha senki se ért rá másra, mint sietni, rohanni, s mintha a legnagyobb időveszteségnek tekintette volna válaszolgatni a kiapadhatatlan, naiv kérdezősködésre; de hát a gyermek is így érzi folyton, valamit elszalasztott a látnivalóból, a nonstop műsorból. Ezt ki írta, azt ki festette, a mi kis városunkat, a hatalmas életet? És mások hol laktak az állapotok nagy családfáján? Egyáltalán mi kik vagyunk? Százezer évek? Abból a madártávlatból a szerzők neve már nem látszik; minden híres egyednyi legfennebb Ádám vagy Jókai. A faragott kirándulóboté Arnold bácsi, a díványpárnáé Emmus néni. Állítólak még négy-öt milliárd év és meghal a Nap és kihűl a Föld. De mennyi minden megmaradhat még addig az élőknek. Mégis elszomorít, hogy persze az a rongyos négy-öt milliárdnyi is eltelik, amilyen ágrólszakadtak és lyukasmarkúak vagyunk az idővel együtt! Mi bizonyítja mégis, hogy a kiszolgáltatott ember nem kiszolgáltatott mégsem? Egész filmszínész nemzedékek és stúdiók sorozata vénült ki, mialatt a családok sokaságának néhány egyszerű dolog megléte, megmaradása máris biztosította ugyanazt a játékteret, színhelyet, ahol bennünket játszhatott. Világéknál ég a virág… A második világháború egész családokat nyelt el, másrészt a második világháború is csak egyik esemény egy-egy család életében. Akkor ki itt a cethal s ki a Jónás?

 

*

 

Borús, szeles, eső előtti nyárutó.

Mint az alacsonyan szálló fellegek, verejtékezem. Munkám végeztével ballagok haza a munkámhoz. Derűsen kiürült lélekkel, mely az úton szokott megtelni újra. Az útvonal ma is a megszokott: a kolónia, a leánygimnázium melletti sikátor, rövidítés a Bardócz-kert helyén épült tömbházak közötti játszótéren (ma üres), az állomás felé vezető sugárutat csak átvágom, aztán az emelkedő a bontás alatt álló régi negyed alján, a szappanfőző pirostéglás múltszázadbeli gyárépülete a csonka jegenyék közti másfél kéménnyel olyan, ahogy a majorokat leírják az angol regényekben, a kaptató után a villasor, a vége felé aztán a Sipos-ház, ahol már nem lakik senki Siposéktól, csak a nemrég elhalt kisebbik Sipos-lány 36 éves árvája, ifjabb Berekméri György, vagyis én; alattam Murgu gyógyszerészék és a népes Pál család, valamint Barátosi néni a macskáival.

Mesélem tovább.

Régebb nálunk, ha valami fölösleges volt, de azért nem végleg eldobandó, a hasadt huzatú töltött széktől a kürtőkalapig, rövid úton felkerült a padlásra, kiszolgált utazókosarak, kalapskatulyák egérbiztos rejtekébe, vagy kék, lila, barna csomagolópapírok, újságlepedők pókhálólepte halmazába. Mintha valami képletes szavatossági határidőm (legalábbis a család szemében) lejárt volna, gyermekkorom lenti színhelyeiről, a tágas, fehér, zöld, lila cserépkályhás szobákból, még szüleim halála előtt, rövid házasságom idején, én is felköltöztem a tető alá, ahol sok utánajárás és költség árán, de önerőből raktam fészket. A nagyvonalúan manzárdnak titulált kis műteremlakásban azóta már a második új háztulajdonos se háborgat, ez az „egy-szoba-tus” jogilag viszont a maximálisra merevedett lakteret jelenti számomra, miután egyedül maradtam. Tusból különben még vagy két tucat üvegnyi sorakozik a kisebbik ablak melletti üvegpolcon; az iszonyú rendetlenségben, mely csupán hivatásomra vonatkoztatva festői, ez az egyetlen pedáns pont. Mint a gyógyszertárban, üvegek, dobozok, kancsók, a dobozokban is kicsi üvegek vagy kisebb dobozok, tégelyek, tubusok és még kisebb dobozok, mindenben valami: minden. Ha az embernek hirtelen ötlete támad, egy papírlapért, keretért még kotorászhat úgy, hogy a fejére omlanak a sarokban felhalmozott tekercsek, rámák, tokok, mappák, de ceruzáért, rajzszegért, krétáért, tusért nem szabad idegesen kapkodni.

Mesélem tovább.

Az élet végül is messziről síkban van. A késői nemzedékek az emlékezet végessége folytán egy zsugorított nemzedékrendet őrizgetnek, így kerül a nevezetes Y, aki ugyan vagy száz évvel korábban szerepelt, a híres X közelébe, ugyanis a régebben élt, de jelentősebb szerepet nem játszó személyek neve egyszerűen lekopik, feloldódik, eltűnik a családfákról; pedig Y valójában X apjának nagybátyja lehetett, mint ahogy az (egykor) zöld garnitúra fele nagymamáé, fele az Ilus nénié volt eredetileg. Ez zsugorodik aztán kivehetetlenné madártávlatból. Semmiség! De madárközelből? Úgy bizony a százéves karosszék is ugyanakkora, és meghatározott térbe ugyanannyi fér el belőle, mint valaha. Ennek alapján egy hajdan tizenkét személyes készletből három (megmaradt) tányér elláthatja az egyszemélyes család teljes szükségletét. Azért még semmit sem kell elhajítni, erre érzékeny vagyok; a szobámból közvetlenül nyíló padláson bármi aludhat csipkerózsika-álmot.

Környezetem tehát egy zsugorított térben változatlan méretű világelemekből összehozott, összejött emeleti katakomba. Ahhoz képest, hogy műterem, különösen borult napokon középkorian sötét odú, barlanghomályú színtér, s én már újra barlanglakó vagyok, talán ettől tűntek, elméletileg megalapozottan is a lehető legreményteljesebbnek az esélyeim, mikor ki tudja milyen esti gondoktól, gondolatoktól, olvasmányoktól megilletve, barlanglakó Erasmusnak éreztem magam. Megingathatatlanul bízom a képességeimben, miközben a fejemből kipattanó gyógyszeresdoboz-címkék, grafikák, reklámplakátok száma egyelőre messze meghaladja a szakmai nyilvánosság elé került ex libriseimét, a sajtónak készült illusztrációkét és egyéb mázolmányokét. Mindenesetre a nagyobbik ablak közelében a pingpongasztalnyi munkahelyre hajnaltól hajnalig kellő világítás esik. A többi úgyis csak bútorzat: tereptárgy, felvonulási építmény a meghátráláshoz. Így nevezem, amikor magamat is meglepve, megbántva, előzetes figyelmeztetés nélkül magamra hagyom magamat, ott, a munka, az alkotás kellős közepén, és elhátrálok (mivel itt megfordulni is bajos, tehát fölösleges) hanyatt vetni magam a kiálló rugók díványán, vagy a Matild néni féle hintaszékbe fészkelődöm és alkalmi olvasmányt választok a nap vagy az éj hátralevő részére, avagy a függönnyel leválasztott sarokba nem egészen szabályosan szerelt bojlerek, rezsók és kávéfőzők közé vonulok, fütyörészve főzőcskézni. Magányos embernek ezt is be kell iktatni, ha némi étkezések kedvéért nem szeret kilométerekre lemászkálni, különösen szabadnapos hétvégeken, mikor két és fél napos buzgalom biztosítja a fokozott esélyt valami nagyobb műre, mellyel végre kitörni szándékozom. A munkaasztal környékét leszámítva, szeretek sötétben ülni, rosszmájú barátom szerint, mint a svábbogár.

Mesélem tovább.

Itt minden maradék, örökség avagy szerzett, de régi, ócska, szinte kizárólag születésem előtti. Semmiképpen nem viszonyulnak anakronisztikusabban egymáshoz, vagy holmi jelen időhöz, mint például a könyvek, a huszadik századi krimi egy féleges Hérodotosz-kiadáshoz, két kötetnyi jutalomkönyv-vershez, ugyanazon a polcon, csak mert azonos méretűnek születtek, összeillenek, valamint hozzám, a kedélyes kedélytelenség hóbortjaihoz, a deklarált önellátáshoz. Az egész így fontos számomra, mint élettér: mint langyos, megszokott közeg, más megszokhatatlan hidegzuhanyok ellen s mint úgy látszik, kiapadhatatlan forrás életem szüntelenül alakuló alaphangulatához, mely szereti mérni maga alatt a szakadékként megnyíló távolságokat, szüntelenül méretkezik, visszakérezkedik önmagába.

Hiszékeny gyermekkoromra épül nálam az egész; amikor minden először egyensúlyba jött, amikor először kérdeztem, amikor a válaszokat készpénznek vettem, megéreztem, megtudtam, megtanultam ezt-azt. Lám, az alkati kényszer! Építkező típus lévén, majdnem mindent el kellett hinnem, ha tovább akartam menni. Így jár, aki nem szereti a felgyülemlő fehér foltokat, inkább olcsón és gyorsan szeret megnyugodni. Ami az életed köré összegyűlt, aközé odaszámítható némi belső kacatok halmaza is. A hasznos, de a fölösleges információk a mindenre fogékony ifjúkorból. Minden, ami aztán reflexszinten megmarad és működik. Annyi szinten, annyi, egyszercsak idegen hangulatban folyik az a konkrét kis emberi lét, hogy ezt összefogni, átfogni, állandó gyöngéd készenlét, valami szüntelen szolgálat kellene. A kié?… Na ugye. A tudók s a tudatlanok egyaránt türelmetlenek. A tudósok s a művészek ugyancsak. Persze rendszerint másért. Egyik a madártávlatot érzékeli csak, ahol egy számocska mindössze az élet, vagy annyi se, csupán a töredéke. A többiek pedig csak a magukét mondanák, mutatnák folyton, végestelen végig, úgy, hogy lehetőleg annak csak áradozó-hüledező közönsége legyen a többi ember. Holott a dolgok értése, nem értése mentén az emberiség még mindig könnyedén kettéválasztható: az egyik rész olyan maradt, hogy magától máig se kecmergett volna le a fáról, a másiknak viszont már Neander-völgyben úgy ráállt az esze, hogy szimatát követve előbb-utóbb csak ide kellett kilyukadnia. Ennek a kétféleségnek a lényegét mondja ki Einstein: „Egy vak bogár mászott egy futball-labdán, és nem jött rá, hogy gömb. Én rájöttem…” Ki nem szeretné hinni, hogy ilyen ének leszármazottja. De az állapotok családfáján összevissza lakunk. Ez a legfőbb biztonságunk is.

 

*

 

A Hosszú utca hosszú utca. Dohányvirágszagú porták, portól bársonyos meleg kültelki esték, krumplikövezet s az örök mosogatólé az árokban. Télen pedig a mindent elborító jég.

A ház frontján kis bolt, keskeny redőny; a világháború előtt még behajtható, vaspánttal lelakatolható levélajtó zárta és két-három magas kőlépcső vezetett fel. Aztán az apartman jön; igaz az is csak udvarra nyíló, a külvárosi üzlethelyiség mögötti kereskedőlakás, az ilyesmit együtt szokták kiadni, mindössze két lyuk, de mégiscsak ez volt az úri lakosztály, a többi hátul csak olyan udvarra nyíló kétszer egyszoba-konyhás, előttük kiskert, meszelt krumplikövekkel körberakva, a kötelező tulipán, utána „betónia” s a pisiszagú liliomok.

A hosszú udvar a hosszú házé, mögötte rövid kert amekkora a szomszéd telkeken a tyúkudvar. Itt jázmin- meg orgonabokrok a szomszéd tűzfalánál, alattuk asztal, kerti székek, ahova akkor kezd kiülni a háznép, amikor nagyjából egyszerre van itt a jázmin, a bazsarózsa s a bodza ideje, illata. Természetes lugas ez, mert az egész fölé tulajdonképpen egy terebélyes diófa borul, hatalmas zöld kupolájának fele a háztetőt, másik a kertet takarja. Az ilyeneket mindig valamelyik dédtata ültette, ahogy az a megfelelő tanversikében elő van írva. Nos ez a tünemény az előző generációk szimmetriaérzékét valamiért sértő kerítésviszonyok többszöri átrendezése folytán most már a szomszédék kertjében áll, de a termésén olyan jóízűen el lehet civódni évente, osztozáskor. Dióéréskor ugyanis három telekre is hullatja bőséges áldását, s az első szeles októberi éjszakán úgy dübörög, pereg a diótól a pléhvel fedett hátsó padlásrész, hogy mindenki felébred, az is, aki nem tart a frontbetöréstől. Még van egy féltucat nyeszlett fácska: egy körtefa, a többi oltatlan szilva s egy meggyfa is. Botár bácsi egyszer a jóféle sollingeni acél nyesőollójával, amit hosszú rúdon felnyújtva, spárgával hozott működésbe, véletlenül elvágta a villanydrótokat is. Igen, mert mindig okoskodik az öreg. A lakók kirajzanak. Tündéri délután van, mutatja a helyszín felett elúszó dallam. Nem rádió. Valaki maga énekli harsányan a divatos slágert. Szinte szövegváltozatnak lehet tekinteni. Ki nevet, ki bosszankodik.

– Bolond ez a Kati?

– Neki van igaza: könnyebben telik…

Igen, az udvar, ahol még azt se lehet mondani, hogy valamelyiknek könnyebb volt az élete, csupa nehézsorsú ember. Mindenkinek csapás volt legalább a fele.

Ilona.

Barátosiék.

Mi.

Barátosi úr, aki örökké a lugasban ült és a kancsóban kitett sajáttermésű mellé invitált mindenkit.

– Igyunk inkább. Az hamarább meglátszik rajtunk, mintha olvasnánk! – s szépzengésű, nótázásban gyakorlott baritonján rázendített, hogy „Szép-ifjúság, jöjj vissza egy szóra…”

Összefüggő alaphelyzetek: jókedvvel vagy duzzogva kimenni a kert végébe, s a kerthez tartozó napszakok, évszakok mesebelien semleges forgalma jótékonyan ellensúlyozza azt a másikat, mely az utcán keresztül kapcsol a városhoz: iskolához, hivatalhoz, gyárhoz, a kemény valósághoz.

Ami életed köré összegyűlt.

 

*

 

Mesélem tovább.

Most összehasonlíthatatlanul csendesebb a ház. Az utolsó gyermekek felnőtt létre szenderültek, s mert innen mindenki csak kirajzott, a temető avagy új lakónegyedekben támadt új fészekrakások felé, csak mi maradtunk.

– Mi, öregek, tartsunk össze – harsogom mindig Barátosi néni, vagy az öreg Murgu fülébe, mikor sepregetés vagy kerti tevés-vevés közben lepem meg őket, ha öt körül, lábtörlő-csosszanásokkal megérkezem s végigbaktatok a hosszú tornác töredezett keramitkockáin. Ők pedig kedélyesen visszaintegetnek, integetünk egymásnak, míg benyitok a közös használatban maradt üveges verandára, sáros időben mindig megszeppenek a tiszta rongypokróc láttán, mielőtt elbizonytalanodva, nem hagyok-e nyomokat, megteszem az utolsó öt lépést ezen a másfél méteres futószőnyegen az egykori padláslépcsőig, mely most az én birodalmam kapuja. Feldübörgök-recsegek a meredek falépcsőkön, és némi szöszmötölés után belököm a fenti ajtót, hogy a félhomályból belépjek az egészhomályba, ahol ilyenkor már rendszerint villanyt kell gyújtani.

Mostanában megfigyeltem, a fene tudja milyen reflexek miatt, ahogy ott eljövök előtte, mindig felködlik a régi konyha képe, a mi konyhánké, mely már régen a Barátosi nénié, úgy ahogy felnőttem benne, mikor a nagy fahokkedli még az államig ért, ez a súrlókeféktől fehérre fakult inkább kisasztal, amin a kívül kék, belül fehér pléhlavor állt, mellette, a peremétől takarva, de mindig biztonsággal kitapinthatóan az alumínium szappantartóval, magas lábának keresztlécein egy-egy kéztörlővel. Karnyújtásnyira a csikókemence lerrészén a belül lerakódott kazánkővel borított vasfazék, melyben mindig éppen kellőképp langyos víz volt, egykor élénkpiros pléhcsuporral kellett meríteni belőle. Itt folyt az egymás kezére töltögető nagy kézmosások szertartása a kerti munka vagy padlásrendezés végeztével, de étkezések előtt mindig. Kérek! – ez volt a varázsszó, melyre a látás-, hallásközelben tartózkodó másik családtagnak azonnal abba kellett hagyni, le kellett tenni minden egyebet és odaállni meregetni és csurgatni. Mert az ember mindenhez csak tiszta kézzel közeledjék, ugyebár.

Ez a képtöredék csak törtmásodperces, közben az ember gondolja tovább, amivel eddig ballagott, de lehet, hogy ettől az ott kötelezően érkező, bekapcsolódó emléktöredéktől hirtelen már egészen más belső szövege lesz a felfele baktatásnak, ezért lepődtem meg a minap, amikor felértem, leraktam a táskákat, holmikat, s egyszer csak a két kezemre meredtem, forgattam, nézegettem őket, amíg csak oda nem értem a csaphoz s elkezdtem szépen, hosszan szappanozva, kezet mosni. Különben ki nem állhatom a magányos emberek szamárkodásának tekinthető tüneményeket, másféle elmélázás a kenyerem. Ám az ember védtelen az ellen is, hogy mit álmodik, és én álmoktól is szoktam megrendülni. Valamelyik reggel bal lábbal keltem valami monoton zajra, olyan volt, mint a fűrészelés, és nagymama ujját az ajkára téve, az ablak felé mutogatott, közben tejet töltött egy púpos leánynak, aki sírdogálva ült a konyhaasztalnál. Én ingerülten, türelmetlenül, szinte gorombán kérdeztem, mi van, nem értem, mit mutogatsz… Az álom egyik előző, már elszivárgott részében éppen erről a fázisról volt szó: valakikkel a kertben vitatkoztam, akik a virágba borult meggyfát kezdték kivágni. De mit akart mondani nagymama, és mit feleltem volna én? S ki volt az a fiatalabb nőrokon, akit sose láttam?

Aztán egy furcsa hangulat kísért egész napon át.

 

*

 

„A valósággal szakítani semmiség, de az emlékekkel?…” Persze ilyen patetikusan ezt Chateaubriand mondatja kedvenc regényhősével, de a lényege változatlanul érvényes cinikusabb értelmezésben is. Mostani berendezésem, melyről állítom, hogy ennyi idő után minden köbcentiméterének tartalmához, minden négyzetmilliméterének jellegéhez, működőképességéhez vagy bénult élőképszerűségéhez immár közöm van – még számba jön tehát mint külső díszlete is annak a belső (rossz a szó:) színpadnak, melyre folyton kinézek valahonnan, ahol csakugyan egy én lakozik. Előbb mindenképpen erre, mielőtt az ablakon át a meteorológiai környezetre s amögött a társadalmi valóságra vetek naponta mintegy ellenőrzésképpen egy-egy pillantást: itt vagyok és megvagyok, veletek együtt – teszem hozzá –, ősök, elődök és egyéb válogatott cigánylegények, kedvenc nagy lelkek, művészek meg tudósok, akik albumokban és rongyolt fedelű díszkiadásokban ott álltok a polcokon, valamint az Arnold nagytata féle üveges szekrényben, ahova bekerülni, beköltözni lám nálam se méltányosság, sőt egészen logikátlannak tűnő önkényes szempontok szerint esedékes. Vannak az emberiség nevével befejezett dolgok, melyeket mikor nagyon elanyátlanodsz, leveszel a polcról, de csak belelapozni: megvagy, jól van! – mint ahogy kimennél híres terekre is meglapogatni világszép katedrálisok málló, megkopott faragott sarokköveit, a történelmi idő óriás elefántjait, na ugye, minden rendben: még megvagyunk.

 

*

 

Mesélem tovább.

Szeptember utolsó szombatján, délután, szűrten borult időben aztán Pálék és Murguék meg az öregasszony, ki-ki a maga parcellájáról, leszedték a paradicsomot; a zöldet külön, eltették csalamádénak, kiszedték s megszárítni felkötözték a kaprot-csombort. Mindig érdekelt azok lelkülete, akiket ilyen egyszerű, de fontos dolgok végzésén kaptam – vajon ők belül milyenek? Gondolkoznak mosogatás közben ők is, mint én, s arra gondolnak, hogy a XII–XIII. századi Angliában…

Már a veranda rongyszőnyegén tartottam, ahol valóban mindig mintha úgy lopakodnék keresztül, nehogy rámszóljanak, s valószínűleg összerezzentem, mikor Barátosi néni megpattintva a konyhaajtót, ujját az ajkára szorítva csendre intett és behívott.

– A szomszéd ki akarja vágatni a diófát. Azt mondja, korhadt és már csak szemetel. Ilyenkor ősszel nem győzi takarítni a leveleit. Ma voltak itt a hivataltól megnézni. Itt is körülnéztek az udvaron, hátramentek a kert sarkáig.

Fáradtan vállat vonhattam, mert további szóáradattal próbált felbújtani, bevetve gyanakvásteli lénye jogérzékének és szépérzékének valamennyi érvét. Közben, hogy valami hasznomat lássa, megkért, hát akkor javítsam meg a villamos kávéőrlőjét. Én láttam meg a napokban az ablak közé tett, repedt kupakkal árválkodó masinát, s önként ígértem meg ezt, olyanformán, hogy na majd egyszer megnézem. Felcammogtam csavarhúzóért, lecammogtam, és mint a sebesült szabadságharcosok, éreztem, hogyan szivárog el a kedven. Nem tudom, miért utálom jobban a port idegen helyen, hiszen ugyanaz rakódik le nálam, pont ilyen barnásszürkén, vastagon. Csillapítom, hogy ugyan honnan szedi, rémeket lát, meg nem a mi dolgunk, erre kivágja, hogy: és hogyha kivágás közben az a behemót izé, de elég ha csak egyik ága, úgy zuhan, hogy betöri, szétveri, leszakítja a ház sarkát, beszakítja a padlást, eltapossa az én kuszkuriómat?

Erre nem szólok semmit. Hazamegyek a kakasülőre, de érzem, hogy kivágott vele, mint egy fát. Megpróbálkozom a hárítással: különben is Barátosi néni még arra se megbízható hírforrás, hogy a svábbogár fekete!… Hohó, barátocskám, de azért ha néha valamiért behív s leragadsz, szívesen elhallgatod a fecsegését, mert mióta nincs kitől kérdezgetni, már jóformán egyedül ő „tudja”, hogy is volt, mi volt itt hajdanában. Persze mindig illúziókat is veszítsz, de hányszor maradsz annak ízével, hogy azzal a sóvárgott régi közeggel társaloghattál, a születésed előtti világgal. Ez a baj, hogy annyi minden kellene annyi mindenre emlékeztessen, miközben érzed, éppen a részletek iránti ragaszkodásod forog állandó veszélyben, hogy végül majd, tízkörömmel védelmezve is csak a puszta hangulat marad meg benned, minden egyéb odavész, elporlad rendre, és egy szép napon itthon is idegen színhelyre ébredsz, egyedül.

Szerencsére hamar felejtek, könnyen regenerálódom. Hajnalig munkába merülök. Kedvenc pihentető játékom ilyenkor, hogy külső tekintettel látom magam, mint valami régi metszeten, egy iniciálé miniatúrájába gyömöszölt jeleneten, az örök munkája fölé hajló körmölő, pingáló írástudó pozitúrájában: lám, ilyen ez, így megy! Még mindig ugyanúgy! Ezt nem lehet gépesítni! Egy legenda szerint Euripidész valaha egy barlangot szemelt ki magának, s erről a dolgozószobául berendezett barlangról több ókori szerző is megemlékezett: pár száz évvel később Gellius fel is kereste a helyet, s szerinte az onnan szeme elé táruló tenger a költő képeiben csakugyan gyakran előkívánkozik. Én is az vagyok, olyan vagyok, aki bárhol rögtön berendezi az irodáját. Egyszerűen a zsebemből bármikor kirakható pár ceruzavég, filctoll, tuskihúzó, gumi, notesz elegendő, hogy pár pillanat múlva munkára készen nézzek a világra: nos miről van szó? Bizonyára így tettem volna az altamirai barlangban is, ha így történik a két perccel előbb elfoglalt fülkeablaknál, a felpöckölhető kis étkezőasztalon, a déli gyorson. Azonnal berendezem magam körül a műhelyt, már azzal ahogy beidegzett szokásaim szerint és elképzelt szükségleteimhez kirakodom: ide ezt, oda azt. Elképesztő dolgokra kell számítania magában az ilyennek, mert elképzelhetetlen dolgokat rak ki, hurcol magával. Már gyermekkorában az iskolába is, aktuálisan kedvenc tárgyakat, képecskéket. Bármilyen zugban, sarokban, ablakpárkányon önkéntelenül ezt mérlegeli, milyen is lenne mint műhely. Éppen emiatt érdekelt mindig minden képi ábrázolása az efféle, asztalánál elhelyezkedő embernek, az írástudónak. Az óegyiptomi írnok szobra és az Arkhimédészek, a Tours-i Gergelyek és a Kőrösi Csomák; a Petrarcák s a Bod Péterek s minden rézmetszők, másoló barátok, krónikások, miniátorok. Elképzelem, milyen ülés esik ezekben a botrányosan szűk katedrákban, padokban, de ugyanakkor milyen izgalmasan célszerű, ahogy karnyújtásnyira kézügyben van mindig minden. Ez a megtalált nyugalom: a fül, a szem, az agy, az értelem legideálisabb megfigyelőközpontjáé – maga az alkotáshoz szükséges lelki egyensúly. Ezt nem lehet gépesítni. Csak a tűz meg a víz veszedelme lehet az ellenségük, s persze ők is láb alatt lehetnek itt-ott, mint manapság a fotóriporterek. De hát ezek a fészken ülő, barlanglakó Erasmusok szinte meg se moccannak még földinduláskor sem. A világ mozdul el körülöttük. Ezért lehet számítani még az árnyaikra is.

Vagy fél évezreddel ezelőtt Urceo, más néven Codrus, csenevész, gyenge szervezetű, beesett képű és idő előtt megkopaszodott ember volt. Mélyen üregébe süppedt szeme betegesen bámult a világra; első tekintetre bizony tökfilkónak látszott. Pedig ez az Antonio Urceo meglehetősen érdemes polcon van az olasz humanisták között. Egyik kortársa az Iliász olvasása közben ábrázolja, térdén a nyitott szöveggel, míg félkezével tejet fölöz le, másikkal pedig nyársat forgat a tűzhely lángja fölött. Szobája olyan sötét odú volt, hogy kénytelen volt napközben is egy rézlámpa világánál dolgozni. A lámpára ezt a mondást vésette: „Az olajszagú tudásnak van a legjobb szaga.” Egy napon, mikor elment hazulról, elfelejtette eloltani a mécsest, s tudós kéziratai meg egy kölcsönvett ritka könyv hamuvá égtek. Midőn meghallotta, már az utcán önveszélyesen őrjöngeni kezdett, nyíltan kijelentette, hogy ha már ilyen vigyázatlan volt az ég, reá többé ne számítson, ha már tűz, hadd legyen tűz, mától kezdve ő az ördöggel tart. Az is mutatja, mennyire nem szabadulhatott a tűzkörből: a kis beszéd után, hogy meg ne gyűljön a baja a máglyarakással, hetekig, hónapokig, egyesek szerint évekig a szénégetőknél bujkált.

Vagy ott van a másik, aki észre se vette, hogy a háborús zűrzavar kellős közepén téblábol, épp 1940-ben kellett neki a rajzokkal tele Lascaux-barlangot felfedezni s majdnem lepuffantották. Arkhimédész esete bármikor ismétlődhet.

Záporos délutánokon vagy hajnali égzengés idején, mikor a ceruza tornyában én is fészkem körül járkálok, nyugtalanul ellenőrzöm a padláson a horpadt lábosokat a rozsdásodó fedél bizonytalan pontjai alatt, elképzelem, hogy egy nagyon fegyelmezett Montaigne épp valami utazásból ér haza, jókedvvel, odaül rég látott asztalához az ablak elé, mikor kitör a gyönyörű felhőszakadás, a jégeső. Nyugodtan nézi, szemlélődik, kezében az íróónnal, firkálgat, aztán hirtelen eszébe villan a balsejtelem, felugrik, rohan. Rémtettek felfedezője nem mered így a véres tetemre: összeázott, összeragadt papírkötegeket talál. Igen, közben valamikor valahogy mégis bevert ide a zivatar, a bőrkötések felülete kocsonyás ragaccsá ázott, aztán kérgesre száradt. Minden odavan! De hát semmi sincs biztonságban soha. Szét kell áztatni, óvatosan, ami még menthető. Csak naiv embert érhetnek ekkora csalódások. Olyan hosszúnak tűnt az élet, hogy el tudta képzelni olyan fordulatait, mikor… de ezt soha. Szörnyű! Mindig inkább a tűztől tartott. Honnan is táplálkozott benne a hit, kérdezi keserűen, hogy minden megmarad szépen vagy legalábbis addig kitart, amíg még megkísérelheti gyarló erőivel befejezni a befejezhetetlent.

 

*

 

Minden előző világban benne van minden következő, ahogy minden jövőben ott szorong, immár síkká-képpé-lappá összecsukva, minden múlt idő. Megnyugodva, mintha beállt volna valami végleges ősz, most már csakis a munkára való, mindig egyik munkaidő végeztével a másik felé haladva, könnyebben hordoztam, cipeltem mindenes lelkem láthatatlan, de jól felszerelt csigaházát, ezt az „élni érdemes, mert még ma új művet hozok a világra” hangulatot, mikor kiléptem a gyógyszergyár kapuján. Az égő avar szezonillata borította be a külvárost.

A szappanfőző környékén balra van az a zsákutca. Két félig bontott ház között egy üres telek. Négy konténer tele szeméttel. Egyik tetejéről papírhulladék kel szárnyra a szélben, aztán valami üres könyvfedél csúszik le, szinte a lábam elé. Özönvíz előtti úgynevezett márvány-papíros keménykötés. Egyszer apám egy pontosan ilyent hozott nekem, még az iskola előtti években. Persze: „a gyűjtemény”; így neveztem. Még a délelőtt emléke is beakad, amikor beragasztottam a tintásüvegekről, gyógyszeres üvegcsékről leáztatott vignettákat. Kékeszöld, narancssárga, égővörös, bíborlila fecnik. Álbélyeggyűjtemény effélére érzékeny hülyegyerekeknek, akik így egész jól elfoglalják magukat. Ó, milyen vérmes címkeragasztó terveket melengettem, milyen komoly és hasznos dolognak éreztem. Igen, meghökkentő, milyen alapos és gyakorlott már az első idejében az ember képzelete: egy gyermek képzelete. Borult délelőtt volt akkor is; persze mára lehet, több délelőtt olvadt össze eggyé. De még meghökkentőbb, hogy ebbe a könyvfedélbe valahol valaki ugyanúgy ugyanolyan címkéket ragasztott be. Talán ugyanazokat! És én voltam az! Mert ezek itt határozottan az én gyermekrajzaim; ez meg a mama halványlila bársonyfedelű fényképalbuma, és benne a képek a mi családi képeink! Önkéntelenül is felnézek a környező házak emeleteire. De hiszen jó három kilométerre lakunk innen. Te jó ég, mi történt? Amit én otthon biztonságban tudok, valahol a padlás bugyraiban… Ki a fene ért rá ebben az örökös rohanásban előszedegetni, ellenőrizni, elég volt tudni, hogy megvannak s majd egyszer még sor kerül rájuk. Befőttek, valami lelki vasárnap délutánra. Felkapaszkodom és elfulladva turkálok, kapkodva húzva elő ezt meg azt a kupacból, a bemocskolódott tömkelegből. Lihegve vágtatok haza a jókora átázott, szakadozó batyuval. Ha tisztázom, mi történt, még visszajövök, ha kell kétszer, háromszor is fordulok. Elvesztettem az eszem, hisz ezeknek egyébként is már nyilván régen el kellett volna úszni, merülni az idők áramában. Bolond, aki most még a sárból is megpróbálja kimenteni őket. Ha valami elkallódott, munkatársaim nemegyszer ironizáltak azzal, hogy nálam a padláson kell keresni, ahol még az Edison korabeli mozijegyek is megvannak valamelyik papírzsákban.

Az egyenes utcán már messziről látszik, hogy a nagy diófa eltűnt a képből. Nem tudom mitől, hirtelen lehiggadok. Lehajtott fejjel, szinte sétálva érek a ház elé, nyitom, csukom a kaput, közben egyik kezemből átveszem a másikba a csomagot. Most Murgu bácsi pattintja meg az ajtót s a könyökömnél fogva valósággal bevonszol, leültet; ahogy a szék szélére ereszkedem, máris tálcát, konyakot, poharakat varázsol elém, tölt, hamiskásan mosolyog, de a szempillája remegése előbb mondja ki a mondatot:

– Egy kis baj történt.

Nem enged felugrani, két kézzel nyom vissza, arasznyi cigarettával kínál, rágyújtunk.

– Tudom – mondom és vérfagyasztóan mosolyoghatok. Ő is lepillant lábamnál a csatakos csomóra. Hát igen? Hát igen. Azok a marhák pedig kétfelől kötéllel is tartották, hogy idejében irányíthassák a zuhanást, az a fa persze mégis lesodorta a fél padlást, szinte a ház sarkát is, na és bedöntette vagy öt méteren a kerítést, akkora volt. Volt. Megöltek egy diófát, s az mintha csak holdvilágos havas éjszakákon unalmában bejárt volna olvasni, magával vitte a gyermekkorom talmi kincseit is. Kis kézi villanyfűrésszel dolgoztak, kaptak egy üveg pálinkát is, meg is itták, pereg a helyzetjelentés, egykettőre felszabdalták, délre már végeztek is, jött egy furgonett s elvitték gyorsan a szemetet, a törmeléket, a nyomokat minél hamarabb célszerű eltüntetni. A szomszéd rögtön átjött bocsánatot kérni. Azt mondja, már holnap megjavítják a tetőt. Fél, hogy feljelentjük…

 

*

 

…a szemetet, törmeléket, szemetet, szemetetszemetetszemetetszemetetsze-me-tet. Felértem. Állok a padlás ajtajában. Ott, amióta a ház felépült s befedték, nem volt ilyen világosság. Szellőznek a kiszolgált gerendák, megrokkant sarkok. Szegény pókok! Mint az utolsó temetés után, megint azt érzem, hogy két emberre szakadok. Egyik az azelőtti, akinek mindene, mindenkije mindenestől megvan a világon, másik, aki azután áll itt, földbe-küszöbbe gyökerezve, miközben már ő is csak szellemkezével kapkod lázasan, hangtalan sopánkodásban a szállongó denevérek, diófalevelek, papírok felkavart forgatagában, s egyik is, másik is lassan leállva, leülve, találkozva, egymásba, magába, belém roskadva el fog aludni. Mint Montaigne, aki a ceruzatoronyból nézi, hogy hát még tart vagy újrakezdődött a jégeső, kint hersegve ázik a nyári, téli, őszi, tavaszi világ, oda a régi termés, oda az új termés egy része is, hiszen más padlásokon, telkeken is folyton fogytán, éppen így elázik valami, ahogy félrefordulunk, a világ kezdete óta. Se Arkhimédész, se Erasmus, még csak nem is Szókratész bölcsessége, ide Polikrátész fatalizmusa, sziklaszilárd meggyőződése kell, hogy úgysem lehet, úgysem szabad megúszni mindenestől, veszteségek nélkül. Ami elmúlt, annak hiányoznia kell! Hogy érezzük meg a hiányát. És én se leszek, íme nem lehetek már a fontos színhely lovagja. Különben ez nagyon régen nem érdekel, csak észreveszem és mosolygok rajta. Dehogyis mosolygok én bármin is! Már csak tudom, amit tudok. Belőlem nem is én, hanem egy bennem megtestesülő nevelés válhat bármikor hasznára valakinek, vált volna megbízhatóvá, amire mérget vehettek, amire számíthattak.

Akinek volt, szólongathatja: „Szép ifjúság, jöjj vissza egy szóra”. A japánok szerint, ha az emberi szervezet kizökken megszokott ritmusából, betegséghez vezethet. A megbolygatás aktivizálja a lappangó veszedelmeket. A harmónia a cél mindenképpen. Az ősi rend állítólag ilyen volt. A diszharmóniát, a jelek szerint, az ember hozza a világba.

A jövő felől látvány a múlt, s én a látvány gyámolítására szerződtem. Azt most is, bármikor állom. Mint Ezekiel, ez az elpusztíthatatlan ősoptimista, aki a csontoknak is prédikált, egy kietlen, csontvázakkal tele sivatagban addig mondta a maga biztatásait, míg a lecsupaszodott, száraz csontokra inak kerültek, majd hús és bőr borította az emberi test visszanyert tagjait, aztán lassan megmozdultak és életre keltek a véges-végig fellélegző völgyekben. Olyan kikezdhetetlen világ bennem az életünk, mintha csak lebontották volna egyik falát s így színpaddá lett, de él. Gyertek elő – kiabálok be, ha kell, a padlásra, szólongatom őket.