A nyáj

Karl Wilhelm Ferdinand stratégiája szerint, amíg egy dolgot a kellő módszerességgel elintézel, szépen összejönnek a körülmények a következő, a másik véghezvitelére. A hadtörténészek feljegyezték, hogy kezdetben ez bizony bevált. A két határerődítmény, Verdun és Longwy egyből elesett; elméletileg szabaddá vált tehát az út Párizs felé.

A braunschweigi herceget igazság szerint előzőleg a szemben álló felek mindenike megkörnyékezte, hogy vállalja el seregei főparancsnokságát, akkora volt az ázsiója; pedig nem valami villámháború-szakértő, hanem a lassú módszeres cselekvés s a tárgyalások embere volt, és aligha fordul ma felé a történelem, ha a forradalmi Párizst választja munkaadójának. Valmynál úgy látszik, csatával vagy csata nélkül, így is, úgy is arra kellett billennie a mérlegnek, amerre billent. Pedig históriai csomópontnak bizonyult, sorsdöntőként emlegetett fogalommá váltak azok az események, bár a maga kisemberi észjárásával valamit megfejtett belőle a helybeli molnár is, mert még előző este, az utolsó zsák liszt után kikötötte a vitorlákat, lelakatolta a történelmi sorsra hivatott öreg szélmalmot, s ő maga kereket oldott. Persze, minden jóra fordul, csak előbb ágyúgolyók és katonalovak kissé megtapossák ott a földet, latyakká gyúrják a veteményes ágyásokat s a völgyeket, ez sajnos elkerülhetetlen.

1792. rémséges szeptembere egyike a szürkén is messzire ragyogó időknek. A történelmi képzeletben, valami végzetesen összezsugorodó terepasztalon, mint két ólomkatona-sereg áll szemben egymással a mérkőzés két csapata, látszólag Franciaország és a korabeli Európa válogatottja. A címeresek előzőleg fenyegető kiáltványt intéztek a franciákhoz, mely minden rebellis számára magát a poklot teszi kilátásba. Közelebbről látni lehetne azonban, ahogy a sansculotte-ok most sietve nadrágot húznak, a korabeli feszes fehér katonanadrágot, hogy jóformán csak a képtelenül színes frakkmundérok alapján fognak különbözni egymástól az összecsapó ellenfelek. Valami érzelmes megfigyelő melankolikus, de találó képe szerint a korabeli világ most azt a keringőt járja, amit a Szahara szokott, midőn a szelek feltámadnak: milliók porszemnyi teste jön mozgásba, táncolván a csipkés oromzatú városházak, arisztokrata börtönök és gyűléstermek, választó és sorozó bizottságok, kastélyok, kaszárnyák, malmok és parasztmajorok körül, a határok felé, ahol egy még egyelőre ismeretlen, de majd sokat emlegetett nevű csatatéren új fejezet kezdődjék az egyetemes történelemben, ha ugyan nem szakad egyszerűen vége az egész felbőszült emberiségnek.

Csak, amint Bertrand Moleville könyörög folyvást a memoárja lapjain, csak legalább az idő javulna egy kissé. Mert a sár iszonytató, az eső minden áldott nap vigasztalanul zuhog, a napok úgy telnek, mint Noé idejében, többnyire tűz és táplálék nélkül, és van mindenféle vonulás, tocsogás, beragadt kerékküllők megtaszítása, ínszakadásig, a meredek utakon.

Így mozognak, csúszkálnak egymás felé az Argonne-ok lejtőin, hágóin. Újoncok s edzett bajuszú, gyakran már mezítláb tapicskolók, a jobb sorsra érdemes vasizmú férfianyag a korból. Mint mindig. Ki más legyen ott, ahol a part szakad! Valahol ezen a tájon volt egykor Attila nagy összecsapása is Aetiusszal, az ókor legendás, null nullal végződő záróakkordja, melyről azóta is csak elfogult vagy pontatlan eredményeket jelentenek a hírügynökségek.

S milyen különös dolog, szinte magántermészetű csekélység, hogy a porosz ármádiához csatolt mellékhadakban egy álruhás isten, civilben weimari miniszter, bizonyos Johann Wolfgang Goethe is idevetődött. Kétségtelen, a történelem listáján az egész hadjáratból a legjelentősebb figura ő, akinek végül is semmi, de semmi köze az egészhez. Négyfogatú utazókocsin érkezett Longwy alá a táborba, aztán minden lebeszélés ellenére, azzal a tudományos kíváncsisággal, mellyel a lét totális színházát szemléli, kilovagol a magaslatokra, hogy süvítő golyók és puskaporszag közegében átessék a tűzkeresztségen. Pedig sem katonai, sem politikai, egészen más szemszögből érdekli ez a haldokló újjászületés. Bár igazi véleményét a konkrét ügyekről nem fogja megtudni soha senki. Az utókor se. Az egyik lankán – a távcső tisztán mutatja – hatalmas juhnyáj legel.

Vajon szeptember huszadika, ott a szélmalom környékén, számára végül is holmi ólomkatona-parádé marad? Csak hallomásból tud erről is, mint a thermopüléi esetről, utólag válik benne képpé az egész, nem amikor a mély hangon ugató ágyúkat hallgatta, tisztes távolból. Legfennebb egy-egy pillanatra képzik meg irtózó, finnyás képzeletében, miként szóródnak szerte, a feltúrt feneketlen sárban, a recsegő erdők szélén a vérző emberi tagok, melyek nem nagyon hasonlítanak némi szabatos hófehér gipszből öntött modellekre a napfényes rajzteremben.

Itt, ahova csak a visszhang jön, bőgve, keresztül a völgyeken, be, messze az erdők karéjából kiemelkedő mezőre, érintetlen tartalékok hevernek, s vagy bánkódnak vagy örülnek, hogy őket ma nem szólítja pástra a végzet trombitaharsogása. Sátor sátor mellett, az eső elől még az őrszemek is behúzódtak valahova, ahol fel-felharsanó katonaröhögés közepette valaki folyton mesél, ugyanazt meséli, amit együtt éltek át a hosszú, Sziléziától tartó transzeurópai menetelés alatt, csinos fehérszemélyekre emlékezvén és vendégszerető, jó ború westfáliai kolostorokra. Az eső pedig csak zuhogott. Akkora volt a sár, hogy az is fennmaradt: a sárga zubbonyokat előírásszerűen naponta sárga krétával kellett kipucolni. A bevetés mindenesetre elmaradt.

A Költő, életútjának felén, még javában gyűjti a tapasztalatokat; ezúttal főleg természettani elméletei igazolására. Gyűjtötte egész úton. Egy unalmas álldogáláskor nem kerülte el figyelmét a szivárvány színeinek játéka egy pocsolyában heverő cserépdarabon. Alapjában véve mindig csak arra kíváncsi, ami igazolja. Lefekvés előtt a sátorban titkárának diktál. A lámpa kormoz ugyan s az eső két helyen átáztatta a ponyvát, de a mondatok nyomda- és utókor-készen felülemelkednek az efféle konkrétumokon: „…Igaz, néhány falu lángokban állt előttünk, de a füst nem fest rosszul a csataképen…”. Meg: „Úgy hallom, hogy háborúban lóháton van az ember a legjobb helyen…” És: „…a jól kiszemelt harcállás amfiteátrumszerűséghez hasonlít.”

Ám a tűzkeresztség sehogy sem akar összejönni. Köd üli meg a tájat. Egyfolytában nyugat felé vágtatnak a hajnali szürkületben, mint valami falkavadászaton, átugratnak egy úton, melyet nyárfák szegélyeznek. Ez a kép is megmarad Goethe emlékei közt. Aztán valami újabb parancs érkezik, mint valami lemondó sóhajtás, fordulj, és galoppban vissza, hogy csak úgy lobognak a fehér köpenyek. A három ezred végül is egyetlen lovat veszít. Az ágyúzás különben naplementéig tart, de már nem változik tovább a madártávlatból követhető helyzet. Midőn a tájék megmaradt órái hetet ütöttek, a reggeli támadók kezdenek sáncot hányatni, nehogy őket támadják meg.

Bizonyára ő az egyetlen, aki ma este se duzzog, mert ez a lélek erősebb, semhogy ápolásra vagy védelemre lenne szüksége. Hát mindenre azonnal magyarázatot keres és talál, mintegy a világ érdekében. „Ez az!” – bólint most is magában, aztán ugyanolyan ruganyos léptekkel, mintha hosszú folyosón, egybenyíló szobákon kellene végigmennie, odamegy az úti olvasmányokat tartalmazó ládikóhoz, melyen ízléses fehér vignetta virít: „Tábori könyvtár”, előkeresi a Theophrasztosz-féle jellemrajzok tenyérnyi kötetét, kényelmesen hanyatt fekszik a lámpácska fénykörében, pár pillanatig lapoz csak, máris megtalálja, amit keres: „…háborúban, midőn épp folyik a gyalogság előnyomulása, minden harcostársát magához szólítja, és arra unszolja őket, hogy szorosan melléje tömörülve mindenekelőtt tartsanak terepszemlét, hiszen szerinte roppant nehéz feladat megállapítani, melyik is tulajdonképpen az ellenség. Ha csatazajt hall és eleső harcosokat lát, odaszól a mellette állóknak, hogy a nagy kapkodásban éppen a kardját elfelejtette magához venni, és máris elrohan sátra irányába… Mikor azt látja, hogy egy sebesült barátját hozzák, odafut, bátorító szavakat intéz hozzá, maga is segít cipelni őt, aztán ott szorgoskodik, alaposan lemossa sebeit, majd melléje telepedve elhajtja róluk a legyeket… És bár más sebéből eredő vér borítja, olyan mesével áll a csatából visszaérkezők elé, mintha élete forgott volna kockán mialatt barátját megmentette… s külön-külön mindeniknek elmeséli, hogyan cipelte őt tulajdon karjában a sátorig…”

– Ez az! – mosolyog diadalmasan, fejében a kibontakozó ötlettel, mellén a könyvvel; a titkár azt hiszi, elszundított, már-már visszaereszti a megemelt sátorlapot, de rászól: jöjjön csak nyugodtan, dolgozhatunk! A titkár lerázza köpenyéről a vizet, nagy zsebkendőjében megtörli a kezét és szótlanul elhelyezkedik, felnyitja az íródoboz fedelét. Goethe előzékenyen nyújtja a lámpát, hogy átakassza maga fölé a sátorrúdra; először téved arcára a tekintete.

– De mi történt magával, Vogel? Mitől olyan szontyoli? Csak nem beteg?

– A szomszédos esztenáról van szó. Méltóztatott a napokban megfigyelni távcsövön és… A délután néhány dragonyos, csupa nemes úrfi, átúsztattak a megáradt folyón, hogy kicsit meghajkurásszák legalább azt a nyájat. Mire a pásztorok észbe kaptak… de mit is tehettek volna, felfejlődött egy szabályos bekerítési manőver, aztán attakároztak, oda-vissza, egyszer, tízszer, míg a szerencsétlen gazdák szeme láttára le nem kaszabolták az összest. Állítólag vagy kétszáz állatról van szó. A farkasok se pocsékolják úgy meg, se bőrük, se húsuk nem jó már semmire, a földdel egyenlővé tapodtak mindent. Aztán nagy kegyesen valami kétes értékű hadinyugtákkal szúrták ki az emberek szemét, s mint aki jól végezte dolgát, elvágtattak még a faluba is, a csapszékbe. Lehet, ha azok a nyomorultak közül valaki átmerészkedik a táborba, hogy őfelségének feljelentsék a merénylőket, kemény büntetés várhatna rájuk. De a sors keze gyorsabban elérte őket. Egy kivételével valamennyien az árvízbe vesztek, mikor este és nagy kerülővel, kapatosan megpróbáltak visszasettenkedni a táborba. Az öt lónak is nyoma veszett. Persze, ha tudnak, azok valószínűleg kiúsznak valahol a rétre…

– Juhok, lovak és emberek háborúja – törte meg a csendet Goethe –, melyben végül az elemek szolgáltatnak igazságot. – Hangjában kicsi pátosz rezgett. – Lám, a természet mindig az emberek ellen van, amióta oly nagyon sikerült leválni a kebeléről. Folyton megszegünk valami íratlan, láthatatlan nagy szerződéseket… Lám, lám, ha ezek ma jól kiöldökölhették volna magukat, vagy ők fetrengenének ott valahol a csatamezőn… Világos: akkor átlopakodtak volna mások. Tudja, Vogel, nagy veszélyek közepette az ember néha hős lehet, de kis veszélyek közepette az ember gyakran csak aljas lesz…

Aztán, mint akit úgyis mindenből csak az eszme villanyoz fel, valósággal rárivallt a merengő titkárra:

– Vegye elő, legyen szíves, Castiglione kötetét, Az udvaroncot. Úgy emlékszem, velünk van… Ez az, köszönöm, lássuk csak. Van itt egy passzus, mely tökéletesen illik ezekre a vitézekre. Úgy van! Hallgassa csak: „…háborúban ugyanis a cortegiano még hasznos és veszéllyel járó feladatokat is elhárít magától, ha azok nem stílszerűek és nem szépek, minő példának okáért egy nyájnak elfogása… Semmi sem fontosabb, mint hogy a részletek is nemesek legyenek…” Lám, mit tesz három-négyszáz év – sóhajtotta. – Jobb lesz, ha a többit holnapra hagyjuk. Menjen lefeküdni, barátom.

A ponyváról valahová a sarokba hüppögve hullt az esőlé. Még sokáig ült a lámpafényben és az ostoba történetet forgatta a fejében az elbóbiskolásig.

Gondolattöredékek gépies ismétléséig jut el végre a kimerült kimeríthetetlen; érzi, ma bizonyára jól fog aludni, mélyen, a távoli ágyúszó ellenére, melynek tompuló hullámain máris kezd egyetlen mondattá gyűrődni, zsugorodni a mindig frissen vasalt történetfilozófiája:

– Vajon még mit lehetett volna elkerülni?…