Két koldus a sötétben

Esteledik, s ezen már azért is el lehet merengeni, hogy a história óriás életében a nappalok és éjszakák ugyanúgy váltogatják egymást, mint az egyszerű halandókéban, csupáncsak ahhoz képest irdatlanok a nappalok és behemótok az éjszakák.

Ha ilyen éjszaka volt, ami az antik világ alkonya után a világra borult, akkor ebben az éjszakában afféle kivilágított mulató most Ravenna. Mint mondják, a koslató barbárokat is ezzel szabadította magára, mert hát ki nem szeret mulatni, s Európa többi tája ekkor még külvárosnak is kietlen.

Ravenna ebben az időben az ismert világ szükségfővárosa volt. Bár nem intéztek körtáviratot a világ intézményeihez, hogy figyelem, 476 volt, tessék vigyázni: most ünnepélyesen véget ért az ókor, mégis minden valamirevaló fenelegény, aki úgy öltözött akkoriban, mint az orrszarvúk, s minden koncra sóvárgó senkiházi, aki adott magára, megsejtette, hány óra van a történelemben, s pár év alatt Rómából, Lugdunumból, Colonia Agrippinából, Caesareából, Aquincumból, de még az északi mocsaras tölgyesekből is odagyűltek földönfutóvá lett közintézmények s a tőzsde, a legfőbb könyvmásoló műhelyek és katonai szállítók, itt működtek a legserényebb gyapjúharisnya manufaktúrák, s itt üzemeltek a legkorszerűbb nyilvánosházak.

Az ingoványos csupasz síkon, az etruszkok hajdani városában, mely csak abban a pillanatban és utoljára hasonlít akkor még önmagához – éppen vörösen leszáll az alkonyat.

Ravennának annyi a lakosa, amennyi; de pontosan 133 koldusa van ebben az időben. A kikötőnegyedből, ahol az ingoványos síkság lidércfényű világában évszázadok óta birkózik egymással az építészet s az őstermészet, anélkül, hogy bármelyik felül tudna kerekedni, valahonnan a Pineta erdejének viskóiból elindul esti körútjára egy öregedő koldus, a félszemű, csúfnevén Odoáker. És mert a csúfnevek mindig valami föld alatti csatorna-aktualitás hullámain úsztak, annyira, hogy valójában valami nemlétező napisajtó vezérfogalmait jelentették, a másik tekergőt, a fiatalt, aki az arzenál közelében, egy hajdani patrícius-palota romjai alatti pincében székelt, a féllábú ex-gladiátort Theodorichnak hívják.

A százharmincháromból pár tucatnyian minden este máshol, hol a San Apollinare in Classe, hol a San Giorni in Fonte, vagy a San Vitale előtt verődtek össze, odakuporodtak a vecsernye végét várni a nagy bejárati kapuhoz: aki csak számít Ravennában, vagyis azok, akik alamizsnát osztogathatnak ebben a sárfészekben, rendre valamennyien megfordulnak itt. Pár tucatnyi a pár tucatnak, éppen megfelel a mindennapi kenyér egyensúlyának.

Valami kegyes évforduló lehetett, mert ma este mindenki, vagyis a jólértesült kéregetők mind a Galla Placidia sírkápolnája felé csúsztak, másztak, sántikáltak, vagy akik, mint Theodorich, majdnem épek voltak, valósággal loholtak. Szép tömeg gyűlt össze s bár itt a föld nincs kikövezve, csak jól ledöngölve a sok ezer saru és talp nyomától, hogy szárazság idején annál vastagabb port verhessen fel a szél, a szerencsétlenségükből szerencsésen megélők ma is az érkezés szerencséje szerint, tehát civakodva foglaltak szerencsésebbnél szerencsésebb helyeket a vastag porban. A kapuig s a kaputól csak ezeknek az eleven roncsoknak sorfala közt lehetett eljutni.

Nyilvánvaló, hogy amikor mint a felhőzet az égen, úgy tűnnek fel s enyésznek az új emberiség hordái az antik világ láthatárán, egy szép napon azért szökött már Honorius császár Ravennába, mert ennek fekvése a legbiztonságosabb: lagúnaváros és falai is jók. Még különösebb képződmény, mint az a másik, a későbbi, a fogalommá váló: Velence, s aztán a rengeteg „észak velencéje”. Ki a csoda gondolkozik el azon, kisiskoláskora egyik magoló délutánján, mikor az anyagban eddig jutottak s holnapra ez a lecke, hogy a bűvös 476, azaz a nyugat-római birodalom bukása már nem is Rómában következik be: az az „utolsó császár”, Romulus Augustulus itt Ravennában somfordál el a trónról nevezett Odoákernek adván a helyét. Csak hát a torzonborz jövevények nem herulok, gótok, vandálok, hanem maguk is csakis rómaiak kívántak lenni. Odoáker is persze római király lesz a császári gyermek trónfosztása után, míg meg nem irigyli tőle a dolgot egy másik vendég, bizonyos Theodorich, akit másképp a Vasfejű Detrének is neveznek, s aki ugyancsak nem csatangolt egyedül akkoriban Itáliában.

Koromsötét csillagtalan este jött a ragyogó naplementére. A kiözönlők kiözönlöttek, az alamizsnaosztók kiosztották az erre szánt piculákat és szétszéledtek. A koldusok fürgén felkapkodtak, amit elértek, nemegyszer egymás kezéből csavarva ki az igazi zsákmányt vagy csak egy dühvel szorongatott kavicsot, és ők is igyekeztek elhordani az irhát. Utolsónak a sekrestyés ment el; döngve bezárta a rézveretes ajtószárnyakat, köpenye redőibe dugta a hatalmas kulcsot, s egy megvető mozdulatával, csak valamivel előkelőbben, úgy tett, mintha legalább egy maréknyi aprópénzt szeretne szétszórni, pedig csak egyetlen piculát hullatott. Valahová. Aztán eltűnt ő is a sötétben. Erre az utolsó cseppre már csak néhányan lestek, és senki se kaphatta fel, úgy eltűnt, koppanás, pendülés nélkül a porban.

Ravenna utcáin akkoriban még főleg gondolákkal közlekedtek. A várost három oldalról a Po csatornái, negyedikről a tenger határolta, s egy nappal lustán cirkáló hajóhadacska is biztosította meglepetések ellen. De hát ez a most befutó hajóhad maga volt a meglepetés, lévén már azoké, akik részéről az efféle meglepetések akkoriban várhatók voltak.

Ugyanis eltelt már vagy tizenöt esztendő ebből a Ravennát pót-Rómává előléptető utókorból, s Odoáker arra ébredt, hogy Theodorich is szeretne a nemzetek királya lenni. Egy darabig versengve intették egymást hűségre. Végül, mint valami mocsárvíz borította, mert kissé lesüllyedt szép antik kőkockákból álló sakktáblán, Theodorich lépett, s győzelme sarokba szorította a vetélytársat; amire a szabály szerint nem is lehet példa: a fekete király s a fehér király abban egyezett meg, hogy egyenlő joggal uralkodjanak a szép Itálián.

Szép augusztusi este volt…

Ketten maradtak. Ahogy a vásár elbomlott, hamar kiderült, hogy Odoáker csak alakította a vakot, ahol Theodorich bénát játszott. Odoáker átnézett hát Theodorichhoz s amikor megnyugodott, hogy az se kapta fel a pénzdarabot, barátságosan bólintott. Theodorich visszavigyorgott és maga alá húzta a másik lábát is, hogy kényelmesebben elhelyezkedjék, és csendesen üldögéltek tovább.

Szép augusztusi este volt, s ma épp egymásnál vendégeskedett a két király. Napok, hetek, hónapok teltek el, mialatt egymás minden mozdulatát lesték, most hirtelen Odoákernek is, Theodorichnak is egyszerre támadt királyi kedve egy hatalmas lakomára. Ott ültek egymás mellett az asztalfőn s bizonyára egymás egészségére ürítgették a kupákat. Az egész város ünnepi izgalomban leste a kivilágított palotát. Hogyne lettek volna hivatalosak ide pont a koldusok! Finom stílusérzékkel, miszerint, ha már ennyi van belőlük Ravennában, nem árt, ha nem a város s a történet ugyanazon pontján csoportosulnak, kettő bizonyosan hiányzott közülök: Odoáker és Theodorich.

– Ilyen válságos időkben legalább a koldusok legyenek a maguk helyén – vélhette volna Odoáker, de nem mondta ki, hadd ne legyen alkalma Theodorichnak rávágni, hogy:

– Ha ez így megy tovább, a túl hosszas átmenet miatt maholnap még a koldusnak se biztos az egzisztenciája. – Ehelyett csak ennyit mond kurtán:

– Eredj haza már!

– Eredj te – mordul a másik.

– Nincs hova.

– Hát hol laksz, te vénség?

– A római birodalomban; de lehet, a gót királyságban.

– Egyáltalán tudod te, mi volt a boldog emlékezetű most elenyésző?…

– Jobban tudom nálad, te takonypóc, életkoromnál fogva már szenátor lehetnék.

A babérfák alatt, odafent, javában folyt a borozás. Egyszer csak Theodorich kirúgta maga alól farkasbőrrel letakart ülőkéjét. Odoáker meg a fia azt hitték, csak részeg. Az alvezérek jelnek vették, és elkezdődött… A nagyszabású államcsíny végeztével Theodorich mintha a világsajtó tudósítói előtt fejtegetné, olyan nyomdakészen fogalmazott. Most, hogy megszerezte a ravennai trónust, neki is rögtön Rómába volt üzenhetnékje: Óhajtom, egybegyűlt atyák – szólt a szenátushoz –, hogy a szabadság szelleme kegyesen tekintsen reátok…

Idekint már rég hajnalra halasztották a keresést. Elszundítás ellen azt figyelték feszülten, hogy a másik ébren van-e.

– Hé! Mire költenéd, ha te találnád meg?

– Amire te költenéd, ha képes volnál hozzájutni.

– Mivel holtbiztos, hogy én találom meg, már csak a te ábrándozásod hiányzik a mulatságomhoz.

Theodorich csupa csont és bőr.

Odoáker tüdeje sípolt.

– Kés van nálad? – szólalt meg ellenségesen Odoáker.

– Akad – húzta elő kajánul Theodorich.

– Addsza, vágjak neked a kalácsomból – emelte meg a keze ügyébe készített öklömnyi követ.

– Ha nem nyughatsz, magam vágok majd a sonkádból.

Theodorich erős negyvenes lehetett, ami matuzsálemi életkornak számított akkoriban; Odoáker több mint nyolcvan, de hetvenkilencnek se látszott.

– Miért nem mentél inkább a palotához? – hörögte a vén.

– Épp ezt akartam kérdezni én is. Ott most nagy kanállal esznek, s minden fogatlan kutyának vetnek koncot – morogta az ifjonc, s vacogva tekerte magára a göncöt.

Ébred a város, az emberek, ki-ki a kenyér- vagy kalácskereső dolga szerint, költögetik egymást a cselédek és az apródok, a halas kofák s az utcalányok. Persze mivel még toronyóra nem kondul, az időpontok hozzávetőlegesek, homályosak; különben is minden időben soká tart, amíg a tegnapi nap, a közelmúlt s a távoli történelem kábulatából a világ magához tér.

Bizonyára közben párszor Odoáker is elszundított, Theodorich is le-leejtette a fejét, de nem a hajnal első fontos fényei idején. Ekkor már mind a ketten ébren voltak. Mint bozótból a hiéna, vagy padlás mélyéből a macska, két égő szempár figyelte az eget, a földet s a másikat. Hátha annak felcsillanó tekintete, megrebbenni készülő mozdulata vezet nyomra. Hiszen itt kell lennie annak valahol. Az átkozott piculának.

A köpetnyi fényfolt ott is ült, a már korán reggel előkelősködő ravennai nemezis aranymetszés szabálya szerint – pontosan annyival közelebb Odoákerhez, amennyivel az öregebb és lomhább lehetett Theodorichnál. Csak még egyik se látta. Az egyenlő esélyek az egyszerre érkező kellő világosságban kulmináltak. A két gubbasztó jómadár csőrét hegyezve meredt a világtörténelmi tyúkudvar talajára.

Ebben a pillanatban a friss reggeli lapszámok helyett, alaposan bevert véres fejjel egy suhanc loholt lihegve végig a lejtős utcán, s egy visító malac hangján kiabálta: „Odoákert kinyírták, mindenkit lekaszaboltak! Theodorich lett a palota gazdája, a világ uraaa…”

Mintha csalt társasjátékot játszottak volna, két álmatlan milliomos valamelyik rivierai kaszinóban, akik éppen erre kötöttek valami hatalmas összegű fogadást s le nem tudták hunyni a szemüket, amíg nem tisztázódnak a dolgok; mintha két tudósító, akik így ütötték agyon az időt a hajnalra esedékes világszenzációt jelentő közlemény megszületéséig, s most egyik is, másik is ellohol egy szabad telefonfülkét keresni, hogy értesítsék a hírügynökségüket…

Végre a picula is felfénylett. Ám bizonyítván, hogy az emberben a távlatok érzéke erősebb a kényszerítő helyzettudatnál, mindketten megfeledkeztek róla. Odoáker fogatlan szájjal, bambán vigyorgott. Theodorich felállt, ropogva nagyot nyújtózott.

– Nos legyen a magáé, jóember – köpött egy hegyeset a lába előtt heverő vagyon mellé. – Vegye úgy, hogy ma tőlem kapta az ellátását.

A másik odakapta a tekintetét, de csak azt. Lassan, csikorogva feltápászkodott és méltósággal sziszegte:

– Fogja csak, fiatal barátom. Magának szemmel láthatóan nagyobb szüksége van könyöradományra.

Elindultak.

– Te, csak nem akarod komolyan otthagyni? – kapott észbe pár lépés után Odoáker.

– Jól van – hajolt le sóhajtva Theodorich –, majd csak találunk valami semmiházit, akinek a markába nyomjuk.

– Ugyan hol? Ravenna fele még az igazak álmát alussza, másik fele az örök álmot…

– Talán egy csapszékben – dobta felé hanyagul a megvillanó piculát Theodorich. Odoáker ügyesen elkapta.

– A csapszékben, na látod! – motyogta, s nagy igyekezettel a légen át visszajuttatta. Így labdáztak vele, derűs lélekkel, az első kocsmáig.