Szeles nap tóparton

Olykor megesik, hogy az áldottan napsütötte téli napok valamelyikén vad, hószagú szél száguld le a hegyi folyók szakadékaiból s megfehéríti a kék árnyékba borult hajlatokat, le egészen a tó színéig. A fel-felzsivajló levelek figyelmeztetik, sürgetik a parton sétálót, hogy rövidesen itt minden, a föld is, a szilárd talaj, csak hullámzó, fodrozó folyadék lesz a láb előtt, a láb alatt; a szemet szárítja, a homlokot tépi, hideg illata bizonytalan emlékeket támaszt az orrban, ami a gyávákat hazakergeti, a szilaj szellemekben a szabadság s a szépség nosztalgiájának szomját kelti és el is hervasztja azonnal. Mindent elront. Ezen morfondírozott a költő, mióta kedélye mélypontját átvészelni elhúzódott arra a szülőföldjénél jobban megkedvelt tájra, melyről még tulajdon végzete titkolta, hogy végső nyughelye is lesz majd.

Nagy fellegek árnyéka úszott a napos képen. A csízió szerint az északi, vagy felszél tiszta időt hoz, hiszen minden kemény szelek hidegítnek és szárítnak, a lágy szelek pedig nedvesek és melegek. Ami a hold feljövetelekor támad, ha napkeltéig kitart, később, ha meg is áll, mikor aztán mégis rákezd, sokáig fog tartani. Azonban a szél, mely nappal indult, egyáltalán többet árt, mint amelyik éjjel.

Hazamenet szinte hátrálva nézte újra és újra a tavat, a süvöltve hajladozó parti fákat, a fehér habzást, a túlsó part fénylő kékségét. De most már megint haza: az íróasztal, a papír elé vágyott.

 

*

 

Sajnos ablaka nem nyílt a tóra. Elővette a régen tartogatott fehérvignettás kék füzetet, melyben naplóját szándékozott folytatni, ha majd a régi tömb betelt, és két lapot üresen hagyva, felírta: „Ez itt Rainer Maria Rilke elhallgatott rekviemje Auguste Rodin képfaragómester halálhírére; írta és elhamvasztotta 1917. november 27-én.” Aztán áthúzta, lassan körözve a többször bemártott pennával teljesen befeketítette. Találomra átfordította a tömb egyharmadát és ott kezdett bele újra: Akit háromszor nem ismertek fel és mellőztek a nagytekintélyű École des Beaux Arts tanítócskái (forduljon érte minden kollektív érdemük személyes gyalázatra!), akit a párizsi Salon zsűrije egyből elutasított (ne nyerjen érte bocsánatot helyes ítéleteire se soha), akit, mert felülmúlhatatlan művészetétől elállt a lélegzetük is, azzal gyanúsítottak meg, hogy szoboralakja csak élő testről készített ügyes gipszöntvény (tekintsék érte csalási szándéknak legtisztább indítékaikat!), akit rongy és illanó, romló ízlésük nevében a maradandóságtól akartak eltanácsolni (legyen érte kitörölhetetlen a baromságuk emléke!) – bizonyára keserű dühében tért meg, élve is álló kortársai közül a lépegető árnyak panoptikumába, ahol azóta, első perctől, Balzac és Victor Hugo a vállát átölelve kiáltja vidáman a fülébe, hogy mon frère, nos petit frère!… Lemegy a világ s másodszor már poézis. Nem mások ezek, mint látleletek az én most már Helyette is Európába kapaszkodó lelkemről.

 

*

 

Passzivitás? Valamikor megfogadtam, hogy mindenütt ott leszek, tanú akarok lenni csupán, nem keveredem bele; a világtörténelem távlataiból nem érdekesebb a közeli sem, mint a távoli esemény, melybe már szintén nem keveredhetem.

Most minden kiesni látszik a kezemből, s milyen kevés, milyen kicsi az, ami a kézből kikerül; érzem ahogy elborít a türelmetlenkedés, egyetlen, egyik művecskén piszmogok, mikor az egész átfogására való eszköz adatott kezembe, a világhoz való koncentrációt szívja ki, csapolja le most ez a pondrónyi opusz s a nagy, a remegő, rengő égi felleghabzás, dörgő buborékolás helyett hozza, meghozza végül a száraz, szigorú, szikár szentenciát, de hát abból van már elég. Mindenből. Hányszor figyeltem meg ezt Rajta, ahogy a műteremben sétálni, majd helyben lépegetni szólította fel a meztelen modelleket, s köztük járkálva, leheletfinom vonalaival egyre csak vázolta fel a mozgás fázisait, keresett valamit, kereste azt, a mozdulatban a mozgásnál mozdulóbbat: a szobrot, az ő szobrát, s közben telehavazta rajzai százaival, ezreivel a műterem padlóját. Csak ilyenkor másnak nem volt szabad moccanni, felvenni, nekem se, megnézni, egyetlenegyet is. Azok nem művek voltak – hiába lettek most hirtelenében, ha valahol még megvannak, felbecsülhetetlen Rodin-relikviák. Azok mindössze opuszkák lehettek. Hány gyenge lélek borult volna le tulajdon annyira áhított nagysága előtt, ha egyetlen ilyent elér!

 

*

 

A világ művészi dolgait, mielőtt megalkotják: előbb meg kell látni. Egyik véglet a hártya fölé hajló megtestesült krónikás szorgalom, a másoló szerzetesé: ezerkétszázban jön az este… másik egy befoghatatlan, felszerszámozhatatlan paripa szilajságával toporzékoló türelmetlenség, aki csak odakényszerül munkaasztalához, lelke ablakához, melyen át már bármi megjelenhet neki, sőt meg kell jelennie, mert őt már abba az állapotba hozta a sorsa, tehetségének vergődése. Ez ama egyszerre jutalom és büntetés. Mégsem hajszoltság, szenvedés mindez, hanem az elengedhetetlen embermélyi iskolázás, melyhez még annyi minden kell azon felül, ami esetleg megindított! Lemegy a világ s másodszor már poézis.

Egyesek csődje: az élmény átadhatatlanságának drámája; másoké: az élmények lebecsülése. De van művész, aki nem saját alapélményeit akarja hátrahagyni, továbbítani. Hanem a világét. Magát a világot: egy másik képként. Mert úgy ahogy telik-múlik, sok minden törvényszerűen, szabályszerűen kimarad, egyszerűen kipereg belőle s a nagy világ-emlék – ez egyszercsak kiderül bármelyik korról – önmagából nem telik meg eléggé. Ehhez a Danték s a Michelangelók teremtményei is kellenek. A nagy alkotó mindig az egész művészettörténetet folytatja, Praxitellésztől napjainkig mindig folytat valamit. A csak-jó-mester mindig csak egy modorét, egy korét adja hozzá.

 

*

 

Az első beletörődés az elmúlásba: nem is való ilyen embernek, amilyen az ember, más vég! Mert egyszer csak abbamarad számára a világ. Ebből persze kinek-kinek más a legfájdalmasabb – személy szerint neki: hogy nem folytathatja a (még nem gyanítja, befejezhetetlen) elmélkedést a létről, az egész értelméről, saját művecskékben felsorakoztatva megoldani mindazt, amit előtte nem tudtak (érthetetlen, hogy miért!) s ezáltal nem dicsőséget szerezni, hanem bár saját magának bizonyítékot, elégedettséget, valami olyan „na ugye, hogy lehetett!” érzetet; – ezért mindenesetre érdemes volna önökké élni. Azután is!… igen, azután, a jól végzett után talán kedve támadna végre csak úgy, magának is festegetni vagy írogatni. Per suo diletto. Sajnos az ilyen ember, amilyen az ember, vészesen közel van ahhoz, hogy ragyogó intellektusát az elpergő idő rémületében a veszendőbe menő mindennapok elsiratására vesse be, hogy poétává degradálja magát, mert azt hiszi, hogy így megússza végül.

 

*

 

A napok is pontosan olyanok, mint ezek a hegyek a láthatáron. Annyira itt vannak. Ó, ha le tudnám írni mögöttük a felhőjátékot! El tudnám mesélni nektek, milyen az ég a fejetek felett; de hiszen csak felnéztek s nyilván ugyanilyen felhők vannak mindig a fejetek felett. És ugyanazok a júniusok és szeptemberek; még velem is elhitetik a zsúfolt délelőtti utcák a nagyvárosban, a rettentő gyárnegyedben. Pedig jó, hogy így szürke a világ, de a pihenés, az öröm pillanataira, az ünneplő emberi csend számára másodszor, ha felkel, mint a hold, már poézis minden.

Az aggastyánok és a gyermekek közelebb állnak a természethez, valószínűleg azért, mert kisebb idő-tér választja el őket a születéstől avagy a haláltól. Ilyen szeles napokon a vakációzó öreg angol lord is izgága lesz, a gyermekek szófogadatlanabbak és betegesebbek. Ha vannak ebben a csendes alpesi létben tragédiák, akkor azok ideje éppenséggel ez. Amikor ez a ragyogó s borongós színeit váltó, színes leveleit kergető, hullámok habjával játszó, szemnek gyönyörű krízis egy légynek se ártó embert is akaratlan gyilkossá bőszíthet. Még az állatok is felajzottabbak lesznek. Éppen egy ilyen napon, velem történt meg tavaly, egy vasárnapi kirándulás alkalmával, hogy a kutyám egy parasztudvarban néhány fehér tyúkot riasztott fel s kikergette őket a hóba. Tüstént egy ráncos anyóka botorkált ki a házból. Habár füttyentettem, ilyenkor a leghűségesebb kutyák se fogadnak szót, mire visszatért, a tyúkok már ki tudja hol gubbasztottak. Az anyóka meg jajveszékelt, hogy estére elviszi őket a róka. Magam indultam keresésükre: fehér tyúkok keresésére a hóban! A tucatnyi közül vagy nyolc megkerült, nem tehettem egyebet, hátrahagytam a címem, hogy majd megfizetem a kárt. Másnap reggel beállított a gazda (jó két óra gyaloglásnyira lakott), hogy megtalálta a tyúkokat. A pohár bort, mellyel megkínáltam, hálásan köszönte, s meginvitált, hogy legközelebb látogassak el én is hozzá s kóstoljam meg az ő weltlinerét meg nostranóját.

De különös állat az ember is: idegei vannak, melyek nehezen tudnak megenyhülni. Hiszen minden élőlény reagál a természet játékaira; az ember ezen túl vagy ezen innen is, az idegrendszerével, s ez a reagálásrendszer már nem tisztán a természeté, hanem már emberi, társadalmi képződmény. Csupa csapda az idegeknek.

Látom az estét közeledni: kinn lement a nap s hátam mögött, a tükörben is lement egy nap; még ha most, rosszkedvembe gubózva meg se mozdultam, hogy szemügyre vegyem azt a naplementét is, tudom, hogy egyik a jövő felé, másik a múlt felé indult.

 

*

 

Amióta az eszemet tudom… Azt hiszem, Richterné túlfűtötte a kályhát. Ki fogok szellőztetni, aztán becsomagolok, mert hajnalban nem szeretek kapkodni.

Egy régi lapban, mely a bőröndöm fenekét béleli, ki tudja mióta, olvasom, hogy „Ury kantonban a grütli mezőt, ama nevezetes térséget, hol a svájci szabadság ősapái világtörténet ékítő esküjüket letették, a Helvetia-társulat ötvenezer frankon megvette, hogy e szent földdarabot a kalmári nyerészkedések ellen biztosítsa” … Szóval kötélből ostort fonván, megint kiűzték őket egy templomból. Még egyből. A többiben csak benne maradnak. Annyi minden történik most a világban, ugyanebben a pillanatban, mikor épp erre gondolok, most; akkor is történnek végzetes dolgok, helyrehozhatatlan tragédiák, a harctereken s a hátországokban, még a ritmusuk is egybeesik ezzel, ahogy gondolom.

„Amióta az eszemet tudom…” Itt van hát újra a tél. Amióta az eszemet tudom – mondogatom már percek óta, nem tudom miért, s kibámulok a szemközti emeletre, mely bosszantóan minden kilátást elvesz előlem, ettől a szobától, de szívom a szelet a még nyitva tartható ablakon át s ez mindenütt egyforma; a szürke téli égen érzem őket, magunkat, mindenkit, akit szerettem s tudom, hogy velünk, itt vagy mindenütt Európában a mával már baj van, baj lett… Oda a nagy tizenkilencedik század is. Pedig igazi szülőföldünk egy kor. Az előző korok tájain bárki született, már odavan. Rilke kornétás és az ő unokái, nyüzsgő gyermekekből ősz apáimmá öregedtek. Senki ezt ünnepélyesebben át nem érzi, mint itt, ezek alatt a szélvakarta hegyek alatt. Vajon ha mindig mind csak Svájcban élünk, tényleg megúsztuk volna?

Madártávlatból tízezrek, tízmilliók, egész korok életét átfogni egyetlen megállapítás, egyetlen mondat, egyetlen kép, egyetlen igazság elég. Holott közelről ez a megfagyott igazság lehet csupán egyetlen szeles nap volt a tóparti városkában, más semmi se látszott, ami most messziről, utólag feléled. Madártávlatból egyetlen életünk is tömören, célratörően világossá válik, itt még nem tudjuk, hova legyünk a rosszkedvű tévelygéstől. Hányszor láttam tehetetlenségében dühöngeni a Mestert! Márpedig a lángészről legszívesebben azt gondolják, hogy nem is kellett ismernie semmit az öröklött kétségekből. Az ámuldozók szerint a zseni a múltat is valósággal kitalálja és eltalálja. Mert kinek-kinek mi más az élet: rosszul általánosított személyes tapasztalat. Az életrajzírók aztán mindent elrontanak, a tévhitek kezére játsszák az árnyalatokat szégyentelenül bizonygatják az átmeneteket. Hiszen minden, ami akár jóra is fordult végül, nem egyszerűen ott és egyből ment végbe s nem ott vannak a csatlakozási pontok, ahova a tényeket, dátumokat, műveket, ha már megvannak, véglegesen el lehet helyezni, be kell ragasztgatni.

Mióta is tudom az eszem? s hogyan fogják tudni: mióta?

 

*

 

Ó, az ész életei. A természet rólunk mit se tud. Előbb külön utakon járunk, mielőtt folytatni tudunk valamit, valakiket. Akár rajongva, akár kelletlenül, kötelességből. Sok vitám volt nekem is erre a témára. Bizonyára én is így ingereltem másokat s aggódtak miattam, ha nem is egészen értem aggódtak.

Pedig lám, a sors kegyéből a mindennapi élet prózai szükségei és lehangoló tumultusai felett kecsesen elsuhanó létet tudtam teremteni magamnak. Mit akarok még! Én élek, mikor már annyian, mikor már Rodin is halott.

Lemegy a világ s másodszor már poézis. A kispolgári létből családom beszűkült és elszürkült világából én, René Rilke, aki csak később vettem fel a hangzatos Rainer Maria keresztnevet, egy ködös karintiai ősnemesség ábrándjának libegő jákoblajtorjáján kapaszkodtam ki a szellemi és anyagi előkelőség világa felé. Hogy milyen színes és hangulatos lesz ez is az utódok szemében, s hogy mennyire sajnálhatjuk őket ezért, hiszen mivé kell aszalódnia a létnek ahhoz, hogy ebben, ennyiben még a nagy kalandot lássa!

Még egy ideig mindezt feljegyezhetem és elmondhatom. De eljön a nap, mikor a kezemet nem tudom elérni majd. Külön leszek én, a fej, az agy, az értelem, aki gondol, s külön a kéz, a toll, a könyv, aki rögzítheti, megőrizheti, továbbíthatja az üzeneteket, s ha azt akarom, hogy írjon, írjál, írjak, nem azt írja, írod, írom, amit én gondolok. Ebben a visszafelé-ragozásban benne van mindennek a misztériuma. Én nem leszek, hát jöhet a másfajta értelmezések ideje, minden szavam leválik a másikról, a dolgaim értelme úgy oszlik szét, mintha egyáltalán a dolgok értelme oszlana, akár a felhő, hogy lehulljon, mint az eső. Valakinek újra csupán egy másik időjárás lesz a tapintható s a már tapinthatatlan élet. Szegénykém, testvérkém, költőutódom!

Végül is minden rettegésemmel olyan vagyok, mint aki valami nagy dologra készül, amit mégse hagyhat másra. Uram, részesíts abban a kegyelemben, hogy alkothassak még néhány szép verset, amelyek meggyőznek engem, hogy nem volt hiába s mégsem maradt egy cseppel sem kevesebb még kimerítetlen tengeredben. Nem tudom, hogy fogom kiheverni Rodin urat. Túl öreg vagyok így, negyvenévesen már az újabb és újabb csapáshoz, veszteséghez! Éppen ezért méltán azt érzem, ezek a kései bajok nem tartoznak már a képhez. Megmaradtam, tehát megszilárdultam; értsd: már érzéketlenebb lehetek, mint hiszem. Ezért bírok ki ezután is mindent. Eddig másért bírtam ki; az is ott volt a képen, a képhez tartozott. A kép (mondjuk az 1875-ös) akkor ott készen volt: anyácskám örömére megszülettem. Azóta nagyon elrugaszkodtam, elszakadtam mindentől és mindenkitől, akikhez, amikhez úgy tűnik ragaszkodni akartam. Mindennel egyre jobban megzavarom magam; ahelyett, hogy befejeztem volna az először, elsőre megszerzettből a lehetséges reflexiók sorát. De hát az ifjúkor életérzései közül se volt szinte semmi eredeti, csak-az-enyém, a sajátom! A gyermek és az ifjú fő-fő tulajdonsága a bizalom az életben, a sorsban, a felsőbb bölcsebb hatalmakban és az ebből eredő biztonság: engem baj nem érhet! Engem most már megint, ezek után, aligha érhet baj, mondogatom; bátorítom önmagunk. Úgy elképzelem a holnap reggel kezdődő utazást a havas tájban, átszállással a vonatokon. A bajok is unalmasak már. Talán addig eláll a szél is. Nem más ez, mint lázas látlelet az én most már Helyette is Európába kapaszkodó lelkemről. El ne felejtsem kiszellőztetni a szobát, miután gondosan elégettem az egészet. Nem messze attól, ahol Servet Mihályt is elégették. Hol találok megint, vagy végre nyugalmat, ha Richterné megharagszik s többé nem fogad ide vissza!

 

*

 

Rodin tehát arra törekedett, hogy az élő levegőt minél közelebb vonzza a művek felületéhez, mintha csak sikerült volna feloldania a követ a levegőben; a márvány csak termékeny és híg mag s az utolsó legnagyobb, leglágyabb körvonal egy légrezdülés. A fény, ha egy ilyen szoborral találkozik, elveszti saját akaratát, meg el is feledkezik minden más dologról, a világról, ezt simogatja, nézegeti, aztán belefészkeli magát.

Úti olvasmány helyett ezt fogom mondogatni magamban, miközben nézem a változó tájat.

A fény meg a mű, elválaszthatatlan ős-szeretők, olyan ez, mint a táj ölében a tó, a tó ölében a sziget, avagy a tér meg az idő, egyik a másik ölében. Csak aztán az idő meghal s a tér mint a majom játszik a tetemével.