Bombycilla garrula

Egy nap a piaci nagycsarnokban rózsabogyót vásároltan. Csak úgy megláttam s eszembe jutott. Igen, pontosan ez a fordított sorrend válik néha a dolgok valódi időrendjévé. Addig a pillanatig annyira a békésen nyugvó, passzív tudattartalmaim polcain hevert valahol a csipkebogyóból főzhető tea is, mint teszem azt a prekolumbián agyagművesség. De amikor a leghomályosabb sarokban, gusztusosan visszatekert szájú vászonzacskókban megpillantottam egymás mellett a bogyókat, magvakat a teafüvek és gyökérkötegek között, hirtelen annyi minden fölébredt és rámtámadt, gyermekkori, iskolába induló havaskék reggelek bizonytalanul jóízű teaemlékei, meg holmi kamasz kirándulások őszies színű erdőszéleken, amikor persze az volt az előtérben táncoló téma, hogy valamelyik makrancoskodó Jucika ne rántsa ki apró kacsóját a szorításomból, mikor a többiek is már mind kézenfogva andalognak választottjukkal. Vettem belőle. A készségeskedő, szép, ősz hajú néni, akit kedélyesen közvetlenkedve mamának tituláltam, előre elkészített alkalmatos kis papírtölcsérekből húzott elő egyet, abba csomagolta, jól behajtogatta-tűrögette a száját, s mivel mindkét kezem tele volt, segített a külső zsebembe gyömöszölni a tasakot.

Otthon annyira megfeledkeztem róla, hogy csak másnap reggel, induláskor éreztem meg, itt útban van valami. Amikor kitettem, szétnyílt és fele szétgurult az íróasztalon, bosszúsan otthagytam s belelendültem a napi rohanásba. Csak este értem rá rendbehozni a dolgokat: a rózsabogyó helyére került, a konyhaszekrénybe, a herbateák közé, szakadozott tasakja pedig majdnem a szemétkosárba. Nem a véletlen, hanem a törvényszerű mentette meg. Szakmai deformáció ez már, hogy minden kezembe kerülő írást, szöveget szinte gépiesen elolvasok; olyan újságfoszlányokat is, melyek évtizedek óta szolgálnak csomagolóanyagul valami rég elpakolt, rozsdás sütővasnak, molyos relikviának. A fél könyvoldalnyi papíron ezt olvastam: „…de még nem várt, soronkívüli munkára is jelentkezik a madár: ahol egérjárás van, oda felgyülekezik az egérpusztítók sokasága és ismét elszéled, mikor az egér elmarad. Egyszer itt is lehetetlen tömegre felszaporodtak a sáskák s messze Tatárországból jött meg a veszedelem ellensége: a pásztormadár. Honnan tudta meg vajon, hogy nálunk sáskajárás van?.  .  .  .  .  .  .  .  .  .  .  .  .  szükségeltetik. Az invázió lefolyása. Korai beköszöntése és későn végződése mellett, egyike volt a legtartalmasabbaknak, a hazai beözönlések közül egyenesen a legnagyobb tömegűnek és legnagyobb kiterjedésűnek minősül. (Még korábban százas, most ezres csoportokról is vannak szinte megyénként helyi jelentések.) Ezt az okozhatja, hogy három irányból: északnyugat, északkelet és észak felől sugárzanak be Bombycilla-csapatok. Az ilyen nagyobb elmozdulások alkalmával ugyanúgy találkoznak nálunk a sarkvidék különböző tájairól származó madarak, mint Afrika déli részén a közép-európai gólyák és…”

Jó pár hét telt el; rég megfeledkeztem a rózsabogyóteáról meg a tudományos stanecliről, mikor ismét ugyanarra járva, egy borult nap korai, téli szürkületében megismertem a nénit s egyből minden eszembe jutott. Valami elkezdődő játékhoz tartozott az a gyermekes szorongás, mellyel mint akit most elő fognak venni valami mulasztásért, bevallottam, hogy lám még meg se kóstoltam a teáját, de most kannamosót keresek.

Halkszavú, alig értem. Vedlett bundában, keze eres és vörös a hidegtől. Bizonyára az üzlet gyógyászati jellegéből következően, a dolgok velejárója egy kis résztvevő sopánkodás: de ugye nincs valami komoly baj? Az orvos rendelte? Á, dehogy, csupán… Na persze, jobb vigyázni, ez roppant hatásos, ésatöbbi, mialatt a tölcsérstaneclit megpakolják, fizetek, aztán pár lépéssel odább átrázom egy nájlonzacskóba a füvet s kisimítom a papirost:

„…XII. 10. A Bükk aljában egy 17-es csoport; a távirdaoszlop alatt 1 drb feküdt 4 drb fenyőrigóval; nekirepültek a drótoknak. Táplálék: boróka meg…”

– Tessék mondani… – lépek vissza. Rákérdezek. Hát igen, elég régi… bizony, vagy hatvanéves. A néni gyanakvón pislog, én zavaromban sorra simítom ki a tölcsérré csavart, akkurátusan felszabdalt lapocskákat.

– Ó ebből van elég.

– Nem kár a könyvért, amelyikből…

– Nem könyv ez, kérem. Különlevonat. Volt belőle legalább száz példány. Ugyanabból. Akkoriban a szerzők dedikálták, szétküldték, tetszik érteni?… Túr bele tétován, bontogatja szinte félénken most már maga is a papírokat. Gyorsan veszek egy adag kékiringót, és megbékülve válunk el.

„Áttekintés: – böngészem este, kis kézinagyítóval a megsárgult, elég rossz minőségű fecniről – …a telelni jövők tehát nem egyetlen irányból és nem egyazon időben indultak; útvonalaik éppen nálunk keresztezve egymást, az előnyomulásuk is fokozatos, emelkedő dátumokat mutat. Vonulásuk irányára eddig mindössze két gyűrűs példány vet némi világosságot. (Na tessék, vigyorodom el magamban, mindjárt belekapok az ornitológiába. Hogy röhögne Zoltán, ha látná, Jenőke ezután madártollakat is fog gyűjteni!)… Az általam január 26-án gyűrűzött harmadik példányról Helsinki környékéről érkezett visszajelzés ugyanazon év május havában…”

Legközelebb a telefonpalotában találkozunk. Kinn hull a hó. A néni vedlett bundában, kék meg zöld nájlonbatyuit szerényen maga köré plántálva, ül a padon. Mint jó ismerősök üdvözöljük egymást. Á, nem a sorára vár, nincs kinek telefonálnia. Csak melegedni jár be a közeli piacról. De úgy vette észre, érdekelnek a könyvek. Hát ő szolgálhat eggyel-mással. Sebtében feljegyzem a címét, megegyezünk a szerdai délutánban. Este azon kapom magam, hogy leveszem a lexikont, mert valamit elintézetlennek, lezáratlannak érzek… Csonttollú madár. Ez az! És mennyi neve van: kontyos fenyőmadár, szibériai csontmadár, csontrigó, selymeg (régies), circir (ritka tájnyelvi), selyemfarkú locska…

Külvárosi utcán caplatok havas latyakban. A házszámokat nézem. Kis előkertes házikók közt egy olyan, amit hajdan kerti laknak neveztek. Valaha festett gerendák vonal-hálózata keresztül-kasul az egykor fehér homlokzaton: német rusztika. A kertje parknyi, most már a mögéje épült blokkokba is átjárnak rajta, ebből gondolom, hogy kutya nincs. Két ajtón is bekopogok, mire eligazítnak, s nekivágok egy nyikorgó lépcsőn az emeletre.

Az ablakon besüt a bágyadt naplemente. A kép enteriőrtanulmány a javából, ma már csak színpadon vagy régi filmeken rendeznek be, persze korántsem ilyen zsúfoltan, efféle helyszíneket. S persze nem hamisítatlan bútormúzeummá, mint ezt. Inkább körbenézek, mint körbejárok; még a falakon is alig van tenyérnyi hely. A különös tárgyak közt a legfurcsábbat nézegetem feltűnően.

– Ez? Ez egy preparált homárolló… Szegény uram tengerésztiszt volt. Kereskedelmi hajón szolgált. Könnyűbúvár volt.

– Akkor nem itt tetszett lakni…

– De igen. Én itt születtem, itt éltem le az egész életem. Sose láttam a tengert. Az uramat már akkor ismertem meg, mikor… szóval utána. Igen. Utána… Néha ma is azt hiszem, hogy a tenger vette vissza tőlem.

A herbateát valami jobb napokat látott, ma csendes száműzetésben lappangó meisseniből iszogatjuk. A néni bunda nélkül, sálak és kendő nélkül madárka-fürgén hol ebből, hol abból a sarkából a szobának hoz elő valamit. Külön a cukortartót, külön a kanalat. S külön a könyveket. Az ablak előtt, a kredenceken és fal melletti asztalkákon újságpapíron kiteregetve gyógynövények; nagy fatálcákon szárad a rózsabogyó. Figyelem, ahogy majdnem szeretettel beletúr, nosza csak száradjon, aszalódjék szépen! Valamit mesélni kezd. Udvariasan mellé állok, a szemén először látok villanni valamit egy hajdan fiatal emberi lény tekintetéből.

– Mikor így megkeverem, valami téren nyüzsgő, kavargó embertömeghez hasonlít, amit madártávlatból nézek. Bolondság. Néha így álmodozom. Találok két összetapadt bogyót. Aztán kiválasztok és kettesével egymás mellé állítok én is néhányat. Mint a sétáló párokat. Ilyen lehetett a korzó, nem, inkább a korcsolyapálya 1924-ben. Nagy tél volt, pazar jég. Ezek Bácskaiék, ez Emmi és az ő Sándorkája, ezek Fülöpék, és itt a szélén álldogálva mama és papa. Köszöngetnek egymásnak a bognizók. Ezek mi vagyunk Jocóval. Integetünk a parton állóknak és ők vidáman viszonozzák. Hallom a mama csengő kacagását. A szavakat elsodorja a zsivajgás:

– Micikém, vi… an… é… tt…

– Tessék?… siklunk a közelükbe.

– Jól van, jól, csak meg ne fázz, kislányom!… S tudom, hogy a délutáni parázs vitánkra tesz célzást, amikor semmiképpen nem akartam felhúzni a hosszú szárú flanelbugyit. (De hiszen úgysem látszik! – És hogyha, ne adj isten, hanyatt esem?…) Ó, ezek a bogyók!

– Hát így játszik egy bolond öregasszony egyedül. Én itt születtem, ebben az öreg házban. Olyan sokan voltunk. Már senki sincs… Ja, azok a staneclik? Hát, kérem, az a papa egyik munkája volt valaha. Itt van, tessék belelapozni, így festett maga a könyv, ahol az a tanulmány megjelent. Valami évkönyv volt, rangos a maga idejében.

A Bombycilla garrula 1923/24. évi vándorlása s az eddigi inváziók átnézete (1 térképpel és 12 táblázattal) 1923 végén az aránylag gyorsan és elég keményen beköszöntő tél a megszokottnál erősebb mértékben hajtotta hozzánk a sarki tájakról, több más madárvendéggel egyetemben a csonttollú madarat (Bombycilla garrula L.). Ezek a madarak tömeges fellépésükkel, bóbitás fejükkel, szép és érdekes tollazatukkal és legtöbbször végtelenül bizalmas viselkedésükkel ahol csak feltűnnek, rögtön magukra vonják a figyelmet. Ennek köszönhető, hogy majdnem minden nagyobb szabású megjelenésük alkalmával nemcsak a vadászati szaklapok, de legtöbbször a napilapok is hírt adnak róluk…

Eltűnődve nézett ki az ablakon, arra, amerről gyermekkora óta mindig érkezett a tél. Mintha a könyvből megelevenedett bombycillák rajait látná.

– A madár akárhova repül, mindenütt otthon van – legyintett, és arról kezdett mesélni, amikor a térdükre takart pokróccal, lovas szánkóval utaztak valahova, vasárnap délutánokon, s a szánúton keresztül futkosó búbospacsirták között a bátyjával a madarak királyát keresték. Mint rendesen, ezen is csak összevesztek.

– Rengeteget bakalódtunk. Telente, mikor már korán sötétedett, egykettőre abba kellett hagyni a nappali foglalatosságokat. Ilyenkor, ahogy nagyapám mondogatta, a Pató Pálok a Kőrösi Csomákra, a Kőrösi Csomák a Pató Pálokra gondolnak megvetéssel, de irigykedve. A nagy kerek asztal mellé parancsoltak, a lámpa alá, a lecke mellé, de szemtől szembe egymással, mert ha karnyújtásnyira ülünk, valamelyik belecsíp a másikba, vagy elég ha egymásra nézünk s máris acsarkodunk. Bátyám szerint én közönséges magoló voltam, szerintem pedig ő lusta csirkefogó. Pató Pálnak csúfoltam. Persze a papáék másképp ítélték meg a dolgot. Neki mindent elnéztek, megengedtek. Talán azért, mert féltették a családi átoktól. Mindketten jó tanulók voltunk, míg én önérzetes szorgalomból, ő… hát ő valóban különleges gyermek volt. Fölösen volt jókedvű, rakoncátlan, csak úgy ömlött, áradt belőle az ötlet, kalandvágy, kezdeményezés, arra is elég, hogy másokat is magával ragadjon. Ama szerencsés alkatok közé tartozott, akik sosem a bizonyítványért jó tanulók, mert a tudásvágy salaktalan szenvedélye sarkallja őket. Persze ezt ma látom így. Ó, akkor rettenetesek voltunk, féktelenek, mind a ketten. Rendre minden tárgy a kedvence volt, és sorra minden tanár a maga tantárgyának lángelméjét látta benne. Valósággal rávetette magát és bekebelezett mindent, amit elébe raktak, s mindenből erőlködés nélkül, az érdeklődés első vad nekifutásával annyit szedett magába, hogy utána évekig élt belőle, mialatt a többiek, az átlag, az osztály apró léptekkel haladt a maga útján. De mindig kellett is neki valami plusz szabadság, hogy újabb és újabb szenvedélyeinek, játékainak élhessen. Apánk sokkal büszkébb volt rá, semhogy korlátozta volna bármiben.

Sajnos ebben a családban időtlen idők óta mindig megszökött valaki. Egyesek már kisfiú korukban átestek rajta, mint valami gyermekbetegségen. A papa is. Nos 1914-ben az én bátyám, mint szépreményű gyakornok, valami expedícióval utazott már. Éppen valami angol gyarmaton jártak-keltek, mikor kitört a világháború és gyorsfutárral hazahívták őket. De csak Indiáig jutottak. Ott aztán internálták az egész társaságot. Valami olyan volt ez is, egy másik Fekete kolostor, keleten. Egy lázroham vitte el; az utolsó levelét még hazahozta egyik társa, 1920-ban. Egy snájdig fiatalember…

Nagy sóhaj és rövid csend választotta el ezt a két mondatot.

– …egy másik, akinek a vérében volt a kaland. Így telt be aztán, így fonódott össze mindenképp az én sorsom is az övével: az a fiatalember lett az én férjem. Elhozta azt a levelet, aztán addig mind jött, addig ült itt, addig mesélt, a mama szipogott, a papa könnyezett, én nagy szemeket meresztettem, s ő időnként mélyen az enyémbe nézett. Elég az hozzá, fülig szerelmes lettem. Tüzesen. Illetlenül. Hogy ezt megérthesse: a mi házunk olyan volt, hogy a mama nem tűrt meg egy festményt, egy akt képet vagy nippet, a meztelenséget még szoborban sem. Hogyne, hogy bárki bármikor arra gondolhasson láttára, a sofőr, a tejes, még a kocsis is, hogy ilyen a ruha alatt a méltóságos asszony is! A mama velem összezárva élt aztán még vagy ötven évig. Volt időnk meghányni-vetni a dolgokat. A mama volt velem legtovább. Talán tíz éve halt meg szegénykém. Ketten jártuk a temetőt meg a mezőt, gyógynövényekért. Ő maradt velem, bizonyára azért, hogy megértsem, megtudjam, milyen az élet, ha az ember megéri a nyolcvankilencet. Már nem sok híja van, hogy utolérjem szegénykét.

A csonttollú madár akkoriban nem nagyon izgatott. Szilaj leányka voltam. A papa lehet öntudatlanul is, a tékozló fiú helyett fiúnak nevelt. Rászoktatott, hogy ne féljek semmitől, különösen az állatoktól ne. A papának hoztak egyszer két farkaskölyköt, azokat felneveltem, olyan szelídek voltak, mint a kutyák, de igazán csak nekem fogadtak szót. Mikor úszni mentem, egy vékony láncon a derekamra kötöttem őket és velem úsztak kétfelől. Nem is féltem soha senkitől. A ránk zúduló változásoktól se ijedtem meg. Engem a házasságom tanított meg félni…

Térdemen a nyitva felejtett könyv lapjai közül most hirtelen préselt lóherék szabadulnak ki, mint lankadtan szökni készülő madárraj. Lehajolok s óvatosan gyűjtöm a tenyerembe őket. Mintha két külön szöveget hallgatnék, érzem meg hirtelen. Mellettem a nyomtatott is mondja tovább a magáét. „… I.2.–IV.1. 50–60 darab; az enyhébb februárban nem mutatkoztak. Táplálék: rózsabogyó. A tavaszi visszatérés körülményeit a chronológikus átnézet és a zónatáblázatok szemléltetően világítják meg. Egyik tudósítónk, ki a világháborúban hadifogoly volt, érdekes adattal szolgál: szerinte a Fehér tenger tundrás partvidékén a 65^o északi szélesség alatt fészkelnek, mohos törpefenyvek és nyírbokrok borította területeken. Zömük azonban Tomszk (56^o) és Irkutszk (52^o) környékén tanyáz…”

Kik, a foglyok, vagy a madarak, kérdezem magamban kajánkodva, mire a néni behozza az újabb teát, és kényelmesen elhelyezkedik szemben a másik, zsámoly nagyságú székén a megmaradt parányi garnitúrának.

– Szóval aztán ránk szakadt az ég. Éppen azokban az években, mikor a papa már csak a bombycillákkal akart és tudott bíbelődni, én pedig csak a rámszakadó nagy szerelmet tudtam érezni. Lehet, hogy elkényeztetett úri kisasszony, nebáncsvirág voltam mindennek ellenére. De lehetnek dolgok, melyek vagy negyven-ötven nemzedék alatt a magamfajta kisasszonyok ujjbegyébe gyűltek, mint madarak az etetőre. Összetartoztunk, mint a gésák s a teatöltögetés. Valami túlságosan látszott valaha belőlünk és mára semmi nem látszik már, hát nem furcsa? El ne felejtsem: a papának volt egypár kitömött madara. Egyik szép harkályunk sokáig megvolt. Legutoljára ott tartottuk a két ablak közé csukva. És hát a mama is szerette a madarakat. Mindig voltak madarak, melyeket etettünk kinn s voltak olyanok, hogy beszoktak ide a szobába. Az a felső kis ablakszem mindig nyitva volt. Egyszer mikor valahonnan hazajöttünk, tele volt a két ablak köze halott kismadarakkal. Berepültek a szerencsétlenek, megcsipkedték azt a harkályt, biztos jól ellepték már a molyok. Ki gondolt arra, hogy a madártöméshez arzénes fűrészport használnak! Akkor nagyon megsirattuk őket, s eldobtam azt a múmiát. Ó mennyi mindent dobtam én el életemben!

A társadalmi élet nem merül ki a párolgó teával és a töltött szendviccsel. A társadalmi formák mélyen belenyúlnak az életünkbe. A jó hangulat mellett mennyi csalódás, pletyka, intrika! Az akkori úgynevezett társaság is csak látszólag szüntette meg azt a magányosságot, ami elől mindenki egymásnál keresett menedéket akkoriban, az én fiatalasszonykoromban is. A társadalmi életben rendszerint azok találják meg legjobban a helyüket, akik valamennyien érdekből keresik a társaságot, és senkitől se várnak mélyebb érzést.

Férjem is nagy társaság- és cimborakedvelő ember volt. Emlékszem a hosszú éjszakákra, a férfiak kártyáztak, mi asszonyok csevegtünk. Semmi mondanivalónk nem volt egymás számára. A férfiak az uram hivatali kollégái voltak, mi feleségek úgy sodródtunk össze. Az este első fele még csak eltelt eszegetéssel, nevetgéléssel, beszélgetéssel, de én szerettem aludni. Otthon szopós gyerek várt, a sok üléstől elzsibbadtam, testileg is rossz közérzetem támadt, lelkileg is nyomorultul éreztem magam. Egyesek elővették a kártyát. A bridzs járta akkoriban. Én, aki utálom a kártyát, főleg azt láttam, hogyan alakulnak a nagy parti közben a kis flörtök. Egy-két idősebb hölggyel üldögéltem át az ilyen éjszakákat. Hajnalban, mikor hazamentünk, törődött voltam és tele undorral, de nem mertem mutatni, nehogy az én drágalátos férjem játékrontónak tartson.

Hát igen, később mégis más irányba terelődött a társasági életünk. Az akkori háború utáni időben is nagy táncdivat volt, s bennünket is sokat hívogattak. Ezek a táncmulatságok kellemesebbek voltak, mint a kártyás éjszakák. Ezt, mármint a táncot nagyon szerettem, de ez a fajta mulatság se ízlett sokáig. Mindig kiállhatatlan természetem volt, láthatja. Én valóban szerelmes voltam az uramba, így aztán hamar féltékeny lettem. Egyszer csak rajtakaptam magam, hogy nem tudok másra figyelni, csak hogy ő éppen mit csinál. Ő pedig csak azt várta el, hogy én is jól mulassak. Szívesen látta, ha körülrajonganak. De hát az sincs ingyen. A férfiak örömmel udvarolnak, ha remélhetnek valamit, de ha nem, hamar odébbállnak. S ha valakit kitartóan ostromolnak, bizony tüzet foghat az az asszony is. Nos, hogy ne áruljak petrezselymet, élénk igyekeztem lenni, sokat kacarásztam. A férfiak szeretik a vidámságot, aztán nem győztem leszerelni azokat, akik ezt félreértették.

Meglehetősen léha életet éltünk. A gyerekeket a mama nevelte. A háztartást is ő vezette. Ott lenn, a földszinten laktunk. A nagyobb bajok ott kezdődtek, amikor az élet rákényszerített, hogy komolyan vegyük. Harmadik gyermekem születését vártam, mikor meghalt a papa. Hát akkoriban, mikor a holmiját összeraktam, akkor bukkantan arra a különlevonat kötegre, ami valahogy túlélte aztán az elmúlt évtizedek hányódásait is.

„Történelmi visszapillantás” – olvasom a még mindig a térdemen tartott könyvben. – „Az adatokból azt látjuk, hogy 1709-től a tavalyi télig, vagyis 215 év alatt 73 télen át keresték fel tájainkat a Bombycillák seregei. Ezt az időt két fejezetre: a Petényi előtti és utáni korszakokra érdemes osztani, s az óriási különbség… (Te jó ég, tűnődöm el, miközben nem veszíthetem el egyik történet szálát sem, mennyi mindennek seregeit kellett kiiktatni s csak a tudósi lelkiismeretre hallgatva, konokul ez egyetlen fontosra, a témára koncentrálni, miközben kinn a kert felett zengett az ég, a nyári zivatartól s a történelemtől)… s az óriási különbség legott szembetűnik, mert amíg az első 117 esztendő alatt, a megfigyelési adatok rögzítése hiányában mindössze négy invázióról szerzett az utókor tudomást, addig a második korszakhoz tartozó 98 évre nem kevesebb, mint 69-nek a feljegyzése esik…”

– Ebben az időben a férjem jól keresett, de a gyászban nem tudott és nem is akart osztozni. Elmúltak azok az idők, mikor Jocó a családba került, s délutánokon át mesélt, hogy ránksötétedett, s velünk együtt megkönnyezte a bátyám sorsát. Jöttek a hosszú éjszakák, melyek rosszabbak voltak, mint amikor kártyások vagy táncolók közt kellett lebzselni; mert egyedül kuksoltam itthon, szerelmesen, féltékenyen, hajnalig. Mert a férfi olyan, mint a gyermek, mindig kell hogy legyen játékszere, s az okos asszony kitalál valamit, ami észrevétlenül elszórakoztassa otthon. Az én uram minden örömét a társaságban lelte, én pedig éppen ebben nem tudtam vele tartani. Egy idő után már el se mesélte az éjszakáit, s engem egyre jobban emésztett a szorongás, a kétség, ha pedig megszólalt, már az első szóban valami sérelmet találtam, elsírtam magam. Így hát nekem legfennebb hazudni lehetett volna mindenről. Sajnos a főnökömhöz hívtak! Rettenetes, de a karrierem érdekében így meg úgy! Ahogy lehetett, aztán mindenhová vele loholtam, mint egy kiskutya. Egyik efféle estélyen megismertünk egy házaspárt. Mit mondjak? Az asszony társaságbeli dáma volt, még idősebb is, mint én, és azt hiszem, csúnyább. A férj örült a felesége hódításainak, a férjem pedig hódolt neki. Én rögtön megéreztem valamit, védekeztem is, ahogy tudtam, de hát a férjem csak kinevetett. A hölgy remek vacsorákat adott, azokat viszonozni kellett. Aztán kis összejöveteleket szerveztek vendéglőkben, mulatókban, ahol mindenki jól érezte magát, csak én ültem, mint egy ázott macska. Persze ha nem szerettem volna úgy az uramat, én is vigasztalódhattam volna. A külsőségek megtartása mellett, a társaság kitűnően előkészíti, megszervezi az effélét. Ugyan, szívecském, csak nem leszel mindig játékrontó! Ettől féltem valójában. A formákat felrúgni, megszegni akkoriban nem lehetett olyan könnyen, a szemébe mondani valakinek, hogy utállak, mert itt, a szemem előtt csábítod el a három gyermekem apját, és nem akarok szenvedni tovább! Így hát aki becsületesen megtartja a játékszabályokat, az húzza a rövidebbet, ahol a formákat csak arra tartják, hogy visszaéljenek velük.

Nem akarom magamat jobbnak feltüntetni, mint amilyen voltam. Nem tartoztam soha a vég nélkül tűrőkhöz, de hát aki szeret, az hinni akar utolsó leheletéig. Abban viszont a társaság összetartott, hogy a végtelenségig leplezze az efféléket. Aztán csak mentem a folyóparton és arra gondoltam, hogy meg kellene halni. Szegény gyerekek egészen kicsik voltak még, én pedig túl sokat gondoltam magamra. Ha velük voltam, bevallom, unatkoztam, mint valami börtön, olyan volt a gyermekszoba. Ezért is keserűen vezekelhettem aztán egy életen át. Egyik este, mikor javában folyt a pezsgő, és én arra gondoltam, hogy itt a nyár, a gyermekeknek szandál kellene, meg ruha, olyan édes fehérbabos kis ruhácska, felálltam és otthagytam őket. Hova mész, kérdezte fojtottan a férjem. Haza, feleltem elszántan, s már úgy beszéltem, mint a többi asszony szokott, mikor a kocsma előtt kiabálva hívja haza az urát. Persze hogy nem jött velem. Mondhatom, szép kis botrányt csaptál, lesült a bőr a képemről, mondta másnap hűvösen. Egy hét se telt bele, a férjem azzal a házaspárral autóskirándulásra indult. A ház elé jöttek érte, aki, mint mindig, kifogástalan úti eleganciával állt a járdaszélen, a két bőröndje mellett. Valahogy reméltem, hogy mégse bír elmenni, nem tudja megtenni. Az ablakból néztem, de mikor megérkeztek, becsuktam az ablakot. Tétován integettek, mikor elrobogtak. Csak azért nem törtem ki zokogásban, mert hirtelen lehűtött, hogy anyám, aki mögöttem állt, kimondta, amire gondoltam: nem jön vissza soha többé. Persze nem arra gondoltunk, hogy váratlanul özvegyen maradok én is, mert valahol az Adria partján a szép sportkocsi belefut egy szakadékba… Szegény úgy élt itt, mint a szárazra vetett hal. Nem is tudom, hogy az az asszony vette el, vagy a tenger vette vissza tőlem.

„Culminatio: 19 előfordulási hellyel”, olvasom a szép fóliánsban itt a térdemen. „Tartama tíz dekádra terjed ki. A távozás alig volt észlelhető. Táplálékuk: fagyal (Liqustrum vulgare), galagonya (Crataegus oxycanthia), vadszőlő (Ampelopsis quinquefolia)…”

– Még őrzöm azt az újságkivágást, a hírrel. De egy szép napon lehet, ebbe is becsomagolok néhány rózsabogyót, hogy ne kelljen eldobni, elégetni. Vigye el inkább egy ismeretlen. Mint egy madár… A fiam aztán a Donnál maradt. A két kicsivel engem negyvennégy június másodikán betemetett a bomba. Én megmaradtam, bizonyára, hogy a mama öreg napjaira ne maradjon egyedül. Más tanulság talán nincs is.

Elvette, összecsukta, aztán ünnepélyesen újra elém tette a papa könyvét.

– Ezt vigye el. Úgy érzem, magánál jó helyen lesz… Mások elmúlását ugye elviseltem. A magamé közelébe jutva ugyan miféle álvigasz kereshető az öregeknek? Hogy valami befejezettségérzet közben érjen a halál? De hát mit fejeztem be én? Engem itt felejtett a halál is. Már én is nagyon szeretném tudni, miért. Ezért sokat faggatom őket. Álmomban, émetten, minden percemben, mikor magamban vagyok s éppen nem foglal el nagyon a munka, nem zsong körülöttem a drága piac se. Ez az én egyetlen szórakozásom, szenvedélyem. Tudom, hogy nem nekem való már, hiszen itt minden már egy más koré, ahová beélni majdnem veszedelmes a legcsendesebb vegetálás közepette is. De hát egy darabig még vigyáznak rám az élők és a holtak.

Egyedül az ő hangját, az uramét nem hallom soha. Pár évvel ezelőtt átmentem egy alapos influenzán. Már azt hittem, elpatkolok. Akkor folyton vele viszálykodtam. Egy hajnalon, mikor megszűnt a láz, hirtelen felébredtem, arra ébredtem, hogy ő szólított. Tisztán, csengőn, innen a szobából valahonnan, vagy az ajtó elől. Ha lett volna erőm kikászálódni a nyirkos ágyneműből, hogy ajtót nyissak neki… Az a hang, mint egy buborék még itt volt a falakban aznap délig. Lehet, az volt a hangminta, aminek alapján annyi esztendő után még felismertem, hogy ő az, akkor pukkant el idebent örökre, s ezután már nem fogom hallani soha, hiába próbálom felidézni. De hát annyi minden mást se tudok már előcsalogatni. Elszálltak, mint a csonttollú madarak tavasszal…