Az utolsó körben

Kicsit félek: először tárcsázom a számot annak biztos tudatában immár, hogy nem ő fogja felvenni. („…Javulj meg! Szerbusz!…”) Könyveket dobálok egymásra, fiókokat rángatok ki, keresek. Nem (csak) most. Egy életen át. S mindig arra kell gondolnom, hogy bezzeg nála, körülötte milyen glédában áll a rend. A másokat is szolgáló szellemi és technikai készenlét… Jegyzőkönyv, mely felvétetett – kiszűretett annyi tél és nyár alapzsivajából. Véletlenül. Előre megsejtetten. A józan emlékezet olyankor ébred fel, mikor a lélek szinte eszméletét veszti a sorozat-fájdalomtól. Hol is tartunk azóta?…

Oli (szódavizet készít:) – Na most már nyugodtan megyek el, megjött A… Hallod, Erik? Van valami különleges kívánságod?

– Nincs.

– Jó, akkor, ha találok valamit… Maximum egy fél óra… Nem akarsz hideg citromos teát? Behozom.

– Eredj csak… Te meg dőlj le oda, a kutya mellé.

Bulu az ágyon alszik. Frissen nyírva, fürdetve, hófehéren.

– Jó dolga van, de nekem nem hiányzik.

– A kutyának hiányzik. Egy kis meleg szeretet.

– Ebben a dögmelegben, ennek az elkényeztetett kis dögnek?

– Jó dolga van a mai kutyáknak. Nem mint régen.

– Régen milyen volt?

– Kutya-életük. Ma emberibben élnek.

– Különösen nálatok.

– Ez igaz lehet. Csak mi vagyunk kutyábbul. Például én… Bár most jó idő van.

– Többet kell üldögélned a levegőn. Nem akarsz egy kerti széket, jó kényelmeset?

– Hintaszéket? Forog velem anélkül is.

– Gyere ki a teraszra. Ne szokj hozzá az ágyhoz.

– Ahhoz delebbnek kell lennie.

– Akkor túl meleg lesz, nem fogod bírni.

– Bírom… Na most el fogok aludni, ne haragudj. Mostanában így szoktam.

– Dehogy haragszom. Az álmosságod összefügg azzal…?

– A dialízissel? Nem hiszem. Csak álmos vagyok… Inkább valami nyugtatóktól, a gyógyszerekben…

– Inkább gyenge vagy még.

– Inkább.

– Miért nem akarod meginni a napi egy liter folyadékot? Mindössze négy nagy vizespohárnyi.

– Megiszom. Többet is.

Semmi plusz-közlemény. Felelget – ez a pontos állapot. Valahol könyvtárnyi szövegben mögöttünk már úgyis minden megkérdezhető és elmondható odalett. A nagy álmot pedig egyedül próbálja az ember. Kinn döngve porolnak.

– Na hallod? Így alszom én.

– Most jött rájuk a porolás.

– Igen, az egész város porol. Tegnap is poroltak. Holnap is.

– Most meg csengetnek.

– Ki csenget? Ne engedj be senkit. Olit se. Menj, mondd meg, hogy nem vagy itthon… Én meg már nem számítok.

– Messziről csengettek.

– Ja, az a daru az építkezésen, a Bulevárdon… Este átszökünk a Kiseleffbe, jó?

– A kísértetébe… Gyere inkább a teraszra.

– A kísértetek oda járnak, a teraszra még nem… Na most tényleg aludni szeretnék… Kell… Átmész a szobádba?

– Nem. Itt üldögélek.

– Kimész a teraszra?

– Ne feledd, nekem nagy gyakorlatom van alvó beteg mellett üldögélni.

– Sajnos. Csak nekem nincs aludni éber vendég mellett… Ezt csak úgy mondtam, na…

– Jó, megyek. Fütyülj, ha felébredsz.

– Mint a vonat, vagy mint a huzat?

Mit nem adnék, ha most kilépne vidáman, ahogy szokott, valami heccel, viccel, szóviccel, ötlettel, hírrel, kommentárral. Vagy legalább félkönyökre emelkedne, kilesni mit is csinálok én itt ezek után, egymagamban a terasz asztalánál. Írok? Sírok?

Mintha tű karcolná régi fonográfra bennem a mondatokat. Rebbenve valami jól ismert idegességtől. A jól kiismert rémület ez már, a rettegésem szeretteimért, akik sorra hagynak itt. A rettegés gyakorlatát gyakorlom kikergetve a teraszra.

– Fütty-fütty… Halló!

– Segítsek felkelni?

– Köszönöm, megy. Csak nehezen… Álmos vagyok. Állandóan.

Csikorgunk, lábra. Kedvetlenebb és erőtlenebb, mint mikor elaludt. Szokatlanul nagy a szemgolyója, és lefogyott persze. Életkedvetlen. Vannak emberek, akiket üldöz a szenvedés. Hány halál torkában fordult meg, peckesebben. Börtönök, fogolytáborok, tífuszbarakkok. Nem az ő halálai voltak… Nekivágunk. A teraszra mégis. A kutya körme aprókat tippent mögöttünk a konyha cementjén. Vizet iszunk mind a hárman. Séta, séta, egymásba karolva lassan, öregesen.

– A kutya miért nem karol beléd? Rosszban vagytok?

Lépésről lépésre. Az összeszokott csavargások után. A hajnalba nyúló világmegváltások végén. A szótlanul szóértés évtizedeiben valahol, még életünkben. Az utazásaink. A szokásaink. Mindez most már ha nagyon fájni a felszínre tör, egy alapfájdalom része csak: a rettegésé. A hosszabbításért. A puszta életért. Mellyel leszámolt s mellyel leszámoltunk párszor. Döcögünk. Íme: már nem kommunikálunk. Mi sem. Talán már csak én figyelem magunkat. Fáj kicsit, mintha máris „megörökítnék”; el merem képzelni az életünket nélküle is. Annyi mindenki után. „Aki hátul marad, tegye be az ajtót!” – hallom nagyanyám a betelő évtized legelejéről. Hányszor maradtam már hátul, s ki marad leghátul, s vajon mit jegyez, őriz meg mindezekből?

A cigarettacsikk, ahogy hagytam, félig szíva még él a hamutartóban; szívja önmagát. A füstje imbolyog, támolyog. Mint a legyengült betegek, hálókabátban, jótét lélekbe kapaszkodva, búcsúszemlén. A fény, s a meleg fölös mennyiségben ömlik, hogy minden pusztulásért felelősnek érzi magát az ember. Az épek, egészségesek, a látszólag erősek ok nélküli, megszégyenítő bűntudatával.

– Le akarsz ülni itt kinn?

– Nem, hurcolj csak tovább.

– Ne nyafogj. Ez még csak a negyvenkilencedik lépés.

– Már az ötvenharmadik, te nagyobbakat lépsz.

– Erik, ne csalj. Azértis még kétszer körüljárjuk.

– Nem, most már engedj lefeküdni. Komolyan. Elfáradtam.

– Zsarolsz. Nem szabad olyan könnyen bedobni a gyeplőt.

– Haltak meg fiatalabbak is, öregebbek is, de így nem jó… Eredj, az íróasztalomon van egy doboz…

Semmi se jelzi jobban a magunkfajta eltűnését, mint az elárvult színhelye: tárgyak, az elárvult rend, az apró, fontos dolgoké. Kis noteszei, dobozkái, mappái, nyilvántartásai és nagy, most hang nélkül maradó mindentudása és érzékenysége… Tudd meg, a világ, amit itthagysz, továbbra is készül valamire. Arra is, amire te gyanakodtál.

– Nem bírom már.

– Ki kell bírni! A hatvanadik születésnapodon állati glamazurit csapunk. Meglépünk valahová… Gondolj a küldöttségekre, például a Kanári-szigetekről. Pohártalan-köszöntők, fáklyásmenet.

– Nem lehetne inkább rakétás-menetet. Az egyszerűbbnek látszik. Már majdnem készen áll s utánajöhet az embernek akárhova… A Kékek Bolygójára is…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Halló! – jelentkeznek kedvesen odaát, a drót másik végén az örökre hallgatók.

– Ne, ne, ne! Ne hagyjatok itt – gondolom bele a kagylóba, hogy belesüketülök saját ordításomtól. Megint egy közeli gongütés. Valahol a valóságos, de hajdani Hold utcában utolsót kondul a láthatatlan hajóharang.