Horatius háztartásának felszámolása

Délután háromkor beborult hirtelen s olyan sötét lett, hogy az alsó polcokon elemlámpával kerestem ki valami öreg könyveket. Az abbamaradt iromány lapjai ott hevertek az ablak alatti lenyitható öreg szekreter írólapján, mely nemcsak pár száz esztendeje, de itt ebben a zsúfoltságban ma is a legcélszerűbb íróalkalmatosságnak bizonyul. A családi szájhagyomány szerint a Bolyai Farkasé volt, de a bal felső fiókjában ott van a „keresztlevele” is: pár okirat, mintegy a legenda szentesítése, mely szerint – jóval azelőtt, hogy a bútorzat másik, testesebb darabját, az íróasztal nagyobbik testvérét a múzeumnak adományoztam volna – egy kegyeletértő intézmény már meg akarta őket vásárolni elődeimtől. A levelek mellett selyempapírba csomagolva egy tenyérnyi fadarab, mely ki tudja mikor, melyik költözéskor pattogzott le annak az irdatlan kredencnek az oldaláról, s végül is nálunk ragadt; a restauráló műasztalos odabent azóta pótolta ügyesen a hiányt, kiegészítette a faragott párkányt, ám ez mint valami titkos jel, csak beavatottak előtt ismert anyajegy, bármikor felmutatható és odailleszthető az eredeti helyére.

Az íróasztal hát él, éldegél a szobámban, mert a rajta végzett napi munka élteti, jelezvén, hogy csekély kétszáz év alatt még nem egészen érett meg, rokkant meg ahhoz, hogy már csak műtárgyként mutogassák. Annak is eljön az ideje bizonyára, mikor majd egyszer a Házsongárdból visszajövet ennek a ki tudja hányadik műhelynek a felszámolására is sort kell még keríteni.

Egyelőre, mint minden történetben, ebben is az olvasás, sőt a megírás időpontjánál is jóval hátrább tartunk még, a hetvenes évek derekán, amikor egy kora őszi napon, nem hiányzik a pontos dátum sem, éppen a mulandóságon, nevezetesen Horatius háztartásának széthordásán merengtem, s tarkómat a könyvespolcnak támasztva, ölemben egy fóliánsnak beillő kötettel, melyet valami adat miatt lapoztam fel, elnyomott az álom, s azt álmodtam, hogy délután háromra beborult és – – – – – – – – – – – – – – – – és valamit latinul mormogtam, egészen idegen, elváltozott hangon, talán ezt: „Elnyúló hegyeket képzelj. Köztük árnyas völgyet”… mert akkor már vénséges Bolyai Farkas voltam, s fázósan húztam össze magamon a lebernyeget, mely mint a rosszkedv, beborította egész valómat. Ami kiadós sírás után a gyermeknél a hüppögés, öreg embernél a lelke mélyét is felkavaró méreg, harag, dühöngés után az a dohogás, a majd megbánjátok ti még duzzogó, sötét indulata, melybe olyan kéjes kielégüléssel fúrja egyre bennebb magát, mint fájós lábait este a hűvös ágyneműbe, bár ilyenkor dacosan inkább a sírra hivatkozik. Aztán mert sosem tud tétlenül ülni, még sértett méltóságának homlokon, halántékon dübögő, bénító sztrájkja alatt sem, előbb a keze néz foglalatosság után, aztán a tekintete mozdul ki két sötét barlangjából, s mivel a papiros hómezői folyvást ott adják a bankot, ott takarják úgyis a spáciumot a barlang előtt, félóra se telik belé az utolsó ajtócsapódástól s már nekifeledkezve munkálkodik: céduláz, körmöl.

Lehet, épp bennem motoszkált valami elintézetlen apprehendálás, a heveskedés kivont kardja, s ezt kapta fel, vitte, villogtatta, repítette az időtér felett. Az álom angyala, míg bele nem talált vele éppen az illusztris porhüvelybe, hiszen különösen élete végére ő is csillapíthatatlanul háborgásban, háborúskodásban állt már mindennel, mindenkivel. Hol volt már az a derűs kedélyű gyermek, aki hatesztendős korában azzal ejtette ámulatba a nagyenyedi professzorokat, hogy egyszeri olvasatra visszamondott százkilencven latin szót magyar jelentésükkel együtt! Azóta mivel nem bíbelődött a mathézisen kívül, gyönyörűségére és bosszúságára, különböző szerkezetű kályhákat talált fel, antik auktorokat fordított, belekóstolt a teátrum ébredő életébe, ha nem telt útiköltségre, egyszer keresztülgyalogolt fél Európán, no és meghonosította itthon a pónyikalmát. Egy elkeseredett pillanatában pedig, ifjúkori álmaival egyetemben, elégette összes költeményeit, voltanak azok olyanok, amilyenek. Ezt azért meg is bánta tüstént, mert a verseknek, vagyis inkább az árkuspapíroknak, csinos füzeteknek a hamvait összeseperte szépen s el is tette egy fapohárba, annyira el, hogy még ma is megvan a Teleki Tékában, hirdetvén a világnak, fogy a literatúra a legkülönbözőbb formákban és halmazállapotokban, hozzáférhetőn vagy már hozzáférhetetlenül, de kitart és kikiabál minden körülményből. Szó ami szó, ennél különösebb, mégis megfogható példáról ezen a téren kevésről tud a fáma.

Mialatt ott üldögéltem én abban az álomban, ahol lám még megszokott eszméletem is elveszett, hisz feloldódott s átköltözött ebbe a szomorú, furcsa öregemberbe, egyetlen vigasztalóan szilárd, mert valóságos dolog volt velem mindkét színhelyen: a nevezetes íróasztal. Csakhogy itt most más könyvhalmok alatt s más lámpákkal, gyertyatartókkal, lúdtollas köcsögökkel, kalamárisokkal rakva, más környezet fény-árnyaiba merülve. Ott állhatott a képben valahol persze a relikvia: az a fapohár is. Ha valaki más is láthatná valaha annak az álomnak a moziját, kockáról kockára, amint közelképeit s totálplánjait váltogatja, hogy a történet előbbre haladjon, bizonyára egyszercsak felkiáltana, hogy „nini, ott van!”.

A miénk meglévén, jut eszembe: hát bizony a Horatius pohara hol lehet?… „Elnyúló hegyeket képzelj. Köztük árnyas völgyet” … Itt akadtam el akkor, Bolyai Farkas koromban. Nos délután háromra beborult s olyan sötét lett, hogy a belsőbb polcokon gyertyával kereste meg az öreg a könyveket. Az abbamaradt iromány papírszeletei ott hevertek az ablak alatti íróasztalon, keresztül rajtuk a hosszú penna, ahogy utánozhatatlan fáradt mozdulattal szokta ledobni munka végeztével. Most csak valahol belevétett(ünk) a gondolatmenetbe s valamely egykori olvasmányból remélte eszébe idézni, amit elfelejtett, miután egyszer megjárta már a fejét. Aztán csak ült a kikeresett könyvvel a félhomályban s a ringó ágakat bámulta ott kinn, az ablakon túl, az égen. Saját, már soha meg nem talált gondolatai is olyan messze jártak, mint a szélfújta madarak. A maga Európa-hangulatára gondolt, a legvégső esetben mindig elővehető erőforrásra s menedékre. Nekem is van itt egy darab Itáliám, kezdett fel s alá járni benne az a leállíthatatlan szöveg, melyről ma reggel is még azt hitte, megint azt hihette, hogy az ablaknyitással beáramló első kora őszi illatokkal visszatérő munkakedv mocorog. „Elnyúló hegyeket képzelj. Köztük árnyas völgyet” – olvasta el gépiesen újra az idézetet, s a rugózó, összecsukódni, visszacsapódni készülő könyvlapokra letette alkalmi nehezékül a füstölgő kanócú gyertyatartót. A hirtelen támadó félálomban is Horatius háztartásának felszámolásán merengett, miközben arra gondolt, ami gyakran foglalkoztatta mostanában, hát még ekkora parázs veszekedések után, mint a mai: az övével is meg fog történni nemsokára. Rendben van, egy szép napon mindenkiét széthordták. Aligha lehetne már meg két évezred után bármi, amit az utókorok beérő kegyelete olyan szívesen látna megint együtt, a helyén, mikor már a helyének hűlt helye sincs meg. De átgondolva, rendszeresen, ahogy egy mai filológus tenné azt, hogyan is bontanák el az efféle műhelyeket? Hát először is… Manapság már, aki sosem járt arra, az is mindent félelmetes pontossággal ismerhet, csak fel kell ütnie a megfelelő útikönyveket, bedekkereket, turistakalauzokat, bevágni az egyre szaporábban feltárt adatokat, amíg megképzik előtte a táj, a kopár kis birtok, maga a provincia, valahol a szabin hegyekben, ahonnan egykor legfennebb hamvas barackot s lányokat lehetett lopkodni, később lám némi világirodalmat is exportáltak. Az a jó súlyos fürtű poézis! Tele az oldal karónyi ákombákomokkal, az ember csak ballag a sorok közt, kikattintja a penecilust, aztán bekattintja. A tőkéken ott van az egész, a minden. Alfától omegáig… Alfa Romeo. Apropó: itt kellene lassítani. Licenza előtt, emelkedő közepén sárga jelzőtábla állít meg egy kis bekötőútnál. Balra mutat: „Ruderi della villa d’Oratio” – mármint arrafelé láthatók Horatius villájának romjai. Szülőföldjén ugyebár mai ejtésben az O betűnél kell keresni a nevét. Ennek alapján a telefonkönyvben is több ezer Horatius van. Fiatal gesztenye- meg tölgyerdőkön, cserjésen át visz fel a meredek ösvény a kis fennsíkra, ahol megtekinthetők, megtapogathatók a térdmagasságnyi falmaradványok.

O FONS BANDUSIAE, SPLENDIDOR VITRO,

DULCI DIGNE MERO NON SINE FLORIBUS… motyogta Farkas bátyánk, hibátlanul s álmából fel se költve, ahogy beleivódott a szilenciumban könyvekre hajolva eltöltött délutánokon, estéken. Ugyanis tarkóját a könyvsoroknak támasztva, átaludta a délutánt. Látta a hangyákat a kőlapokon, az átriumot felverő fű közt, időtlen iszkolásban, amint keresztezik a nyitott udvar romhelyén átvágó ösvényeket, melyeken azóta öszvérhajcsárok szállítják a kölest meg a bort a hegyi falvakból le a lapályra. Íme, itt lehetett a hálóhelye, a munkaasztala annak, akiről azt mondták, hogy ha kell, latinul négyfelé tudja vágni a legfinomabb görög hajszálat. Az se lehetetlen, hogy egyszer, hátát az irattekercsek kis falitékájának vetve, elszundított és álmában Homérosz szobájában járt, nesztelenül, észrevétlenül elvegyülve abban a jövés-menésben, profán sokadalomban, mely az agg poéta elmúlását követő napokban a háztartását hordta szét éppen. Mint a hangyák… És abban az álomban, mely az álmodó álmában történik, ha jól hallom, kopognak, jó napot, köszön be a krétával rajzolt jövevény. A házigazda szemét meresztve, vaksin hajlong, igenis én volnék, szolgálatára, bár hinni se merek a szememnek! Megadott címre jöttem, illustrissime professor, rebegi Horatius, a szétszóródott holmikat keresem, az irományaim, vagy legalább a hamvaikat. Úgy látom, jó helyen járok, mutat a fapohárra… Ó, engedelmével, az csupán az enyéim kicsid szarkofágja. Lám, lám, szól ki csalódottan valakinek a vendég, több dolgok vannak a világon, kedves druszám… A kísérő szomorú mosolyú fiatal ember, a nyitott ajtóban topog, pedig a 36-os házszám is stimmel, a Dianának szentelt vörösfenyő is, mondja tanácstalankodva. Már három Horatius is van itt a szobában, ahová az udvarunkról beverte őket az eső. Egyik a szétrepült papírlapok után kapdos ott az asztalkán, másik szolgálatkészen becsukja a huzatban csapkodó erkélyajtót, a harmadik tehetetlenkedve hol egyiknek, hol másiknak segítene, s zavart makogással magyarázkodik, hogy bizony a padló akkor kapott annyi vizet, hogy vetemedhessék, mikor a nagy háború alatt (még 1814-ben vagy most negyvennégyben) egy egész télen át behavazott a kitört ablakokon, az a kancsó pedig akkor kaphatta az ütést, melytől kicsorbult, amikor egyszer, még szegény mama élt, és… A középső Horatius legyint. Ugyanazon a tájon az előző Rómák és Párizsok ugyanúgy el vannak intézve már, sokkal jobban beáztak, összetörtek. Akik valaha nem kellett fussanak, elköltözzenek, akkor is mind halottak már! Nálunk Helsingörben volt egy festmény, vág közbe a kisebbik Horatio, valami tizenkilencedik századi francia munka, Utolsó nap a régi lakásban, ez volt a címe. Gyerekkoromban a költői lelkületű Shakespeare-fiúval órákig elméláztunk előtte s próbáltuk kitalálni, mit is éreztek azok az alakok, akiket ábrázolt. Akik valaha is laktak itt a Földön. És hát akkor mondta nekünk a sápadt, mindig bús kicsi herceg azt a biztató bölcsességet, melyet az előbb idézni tetszett. Vilmos is azonnal feljegyezte… Hát igen, bármit mondasz a világnak, a máskori világnak is mondod, sóhajtott fanyar mosollyal a leghoratiuszabb, ami tökéletes és befejezett, abban aztán az egész kultúra mozog kényelmesen, jól érzi magát… Jó volt így együtt lenni annyi idő után, s lopva ki-ki egy pillantást vetett az otthon, a szoba, a könyvtár valamelyik sarka felé, milyen jó, hogy minden megvan, a helyén, kézügyben, a legnagyobb rendben vagy rendetlenségben, ahogy szokott. A polcokon, vagy még csak kézirathalmokban, vagy már fapohárban, de ott van, és a műfajok szabályai szerint, meg az ars poeticák jóvoltából megtörténhet, meg is történik vele minden. A történet csak olyan folyamatok következménye, melyek fordulatokkal járnak, tehát tartalmazzák a változás veszélyes, mert időhöz kapcsolódó körülményeit.

Kinn kőszénszagú őszi este lett. Tudtam, hogy így lesz, mire Európa könyvesházaiban felkattintják a villanyokat. Hova lettetek? Hová lettünk, nézünk át egymás után, előre-hátra, a korokba. A tiszteletreméltó Tökéletes Költő széthordott háztartásának cserepei is ott csörömpölnek a világ összes nyelvén, valamennyi költő minden idézett verssorában, ha máshol nem, alkalmilag az összevissza beszélő szerelmesek suttogó ajakán, amellyel újabb és újabb emberiségeket csókolnak aztán a Földre. S az Alexandriai Könyvtárat is már valahol csak az emlékezet fapoharában őrizzük, mégis megvan. Ezért mindennél nagyobb ajándék megszabadulni a jó vagy rossz álmokból egyaránt, felébredni, amikor álmodban már ősz és este lett, bele is fáradtál kicsit, s akkor itt körül még világos van és csak valamelyik előző tél, s ezért még annyi megpróbáltatás se eshetett rajtad, a lelkeden, amitől – kicsit békén hagyva – ilyeneket álmodhatnál.