A zöld ördög kalendáriuma

Aphroditét igazán nem tartják számon semmilyen hadtörténeti traktátusban, pedig az ő szivárványos minisztériuma bizonyult az emberiség történetében a legerősebb és leghatékonyabb titkos csodafegyvernek. Titkos, de nem szerény, amint már az ókorban is észrevehető volt: „… és dicsőségre szomjas, mint az istenek”. Praxitellész olyan pontosan tudja, mintha olvasta volna Shakespeare-t; aki viszont annyit mond róla, mintha ott ült volna Canova műtermében, mikor Paolina Borghese híresszép kebleit örökítette márványba. A termetes Erzsók viszont ajkbiggyesztve beszélhetett az összes Vénuszokról, hiszen a lágyszívű Kántor egyedül érte rajongott. Mondták a szerelemről, hogy vak s hogy mindent legyőz. Prodikosz jó kétezerötszáz éve, ahol csak nyomdafestékhez jut, józanul hajtogatja, hogy a vágy ha megkettőződik: szerelem; a szerelem ha megkettőződik: őrület. Cherchez la femme! – hangzik a legcinikusabb történelemfilozófia, melyhez igazán csak a vásott Cocteau lehangolóan tárgyilagos észrevételét kell még hozzákapcsolni, s kész a botrány: „Harisnya nélkül a női láb nem lenne több egyszerű közlekedési eszköznél”. De lehet, hogy ez inkább óda, mely a képzelet világrengető árnyalatának örök emberi jogaira int. Mindenesetre fején találta a szöget az a vidéki redaktorocska, aki száz, százhúsz évvel ezelőtt egy mindig kutyafuttában, utolsó percben, kapkodva, rohanvást rögtönözve összecsapott szerkesztői üzenetben így fogalmazott, mert egy pillanatra minden férfiak, a poéták s a botfülűek összihletét érezte feltolulni magában: „Mi úgy szeretjük a hölgyet, ha ibolyaszeméből a szerelem zöld ördöge néz ránk…”

Persze nem mindegy, hogy a donjuanok és kétbalkezesek szemében mit látnak ők! Emiatt éppen csak ama soká keresett konszenzus jöhet létre nagyon nehezen, mégpedig azért, amint ezt Karinthy bölcsen észrevette, mert a felek homlokegyenest mást akarnak: a férfi a nőt, a nő a férfit.

Rég megsárgult lap adja hírül, hogy amaz igen emlékezetes színjátszónak, Garricknak özvegye életének kilencvennyolcadik, némelyek szerint századik esztendejében Octobris 16. megholt. Midőn játékszínre lépett, Violetti nevet vett fel. Szépségétől megbájolt anyjának az vala kívánsága, hogy leányát nagyrangú személy feleségévé tegye. Garrick azonban semmivé tevé a gondos anya plánumát, midőn a beteggé lett leányhoz egy Londonban akkoriban leghíresebb orvos köntösében fúrta bé magát. Az arcvonás utánzása, melyben nagy mester volt, segítette céljában, s annak folyamatja csakhamar az anyai áldás leve… Summa summarum, leginkábbis kezére játszott a bécsapott anyósnak, hiszen leánya általa királyok, hercegi daliák s hősök nem egyikének, de tucatjának feleségévé lőn.

Kinn havat ígér az évszak ismerősen érkező illata. Sejtelmesen sugarasak a fák csipkéjén átszökő távoli fények. Erről jött ezen a ködös, néma farsangi estén, hogy beszéljünk kicsit az ükmamáról. Azon a nyelven, melynek puszta rezdülése már elhiteti, hogy „a lanyha szellő gyöngéden simult a hevült kebel redői közé.”

A nagymama nagymamájának leánykori kesztyűdoboza vörös plüssel bevont, szív alakú, csatos skatulya, bágyadt varázspálcaként heverő legyezők és egykor szívdobogtató nevekkel lappangó táncrendek múzeuma. Miképp az epedő fűzfapoéta emlékezve mondja: Elfelejt az ember mindent, mire ősz lesz haja szála, de azt sosem felejti el, kinek tetszett lánykorában.

Lassan járj, mond egy okos anya leányának, ki éberkedve szökdécsel egyik szobából a másikba, szaladtában hallja, mit a társaságban beszélnek, mindent félreért s a mamához fut kérni, magyarázná meg neki, mit itt-ott felfogott. Lassan járj, leányom! Ha én oly szeles volnék, mint voltam s aminő te vagy, ha arra felelnék, mit nem hallok s mit nekem rosszul mondasz, mivel rosszul értetted, úgy te is, én is arra jutnánk, hogy mindenkivel összezördülnénk.

Ha jól látom, ez az egyetlen szál itt nem holmi kalapra való ékesség volt, hanem egyszerű lúdtoll, valódi, hamuban edzett hegyű, penecilussal vágott végű, még a tinta nyoma is ott éktelenkedik rajta. Talán van olyan varázslat, mely egy ilyen sokat próbált régi szerkentyűből még egyszer előcsalogatja a szövegeket.

… Amin szépeink játszi képzelete pár hét óta oly édes örömmel csüggött, mint lepke a bimbón, végre testté lőn. Jogászaink bálját értem, melyet tegnap este táncolánk el a helybéli casino csínnal rendezett termében. Mint rózsatenger, melyet az alkonyi szellő bájos melódiája mozgásba hoz, hullámzott a mindkét nembeli ifjúság tarka özöne.

Nézzétek az örök ingásban levő óriás virágfüzért, melyet ti ifjúságnak neveztek! Ha szívhez szóló kelleme kebleteket ünnepélyesebb érzelmekbe nem olvasztja föl, és ha a múltnak fátyola alól kedves emlékeket nem varázsol előtökbe, úgy éltetek tavaszát rosszul töltöttétek el!

Már az előző napon lovas szánkák válták fel egymást városkánk utcáin, a vidéki szépkedvű hölgyeket szállítván körünkbe. Hó és varázscsillámos titok borított mindent. Esti hetedfélkor nyíltak a táncterem ajtói.

Kísérj el lelkedben a redutépületig. Itt rögtön szemedbe tűnik a fehér atlaccal bévont lépcsőház, de felfelé haladtodban az ámulás csak nő az alkalmi pompán; a finom papírra, egyszerűen, de mégis sok ízléssel, aranyos betűkkel nyomott meghívó jegyeket átvevő rendező ifjak cserébe igen eredeti elgondolású táncrendet nyújtanak neked: borítékos kis könyvecske ez, zsinóron függő piciny rajzónnal is ellátva, hogy bejegyezhető legyen az előre igyekvőn jelentkező táncosok neve. Ha még tovább kísérsz, innét a csinosan díszített csemegetárba, onnan pedig a tündérileg világított kisterembe lépünk.

A nemigen tágas terem tükrökkel, azokon szalagokkal díszítve s milligyertyákkal van világítva. A földvári hangászkar közelégedésre játszá el, nem ugyan a legújabb keringőket, de a vigalomhoz jól illőket s andalítókat egyaránt.

A zenészetet, ha ahhoz a fütyörészés nem tartozik, csak tudni szeretném. Azért nem marad más hátra, mint táncban való jártasságomat szedni össze s ezzel kezdeni a lépést boldogságom kivitelezéséhez. Nemde, édes barátném, van példa rá, hogy a tánc vívta ki a szerelmet?

Tájékunk jeles cotillon-előlejtője. H. úr ismét köztetszést nyert új figuráinak előadásával. A vigalom igazi, otthonos volt, s a feszességnek legkisebb redője nem undokítá e vidor enyelgést. A szünetekben élénk társalkodás, melyben részt vettem magam is.

Midőn a kakasok magas tenorjai hirdették a hajnalt, e szép, de fárasztó rendet csak akkor váltotta fel a szende nyugvás. Sajnállak, szép olvasóném, ki ez estélyi vigalomnak részese nem lehettél, mert ilyen csak évtizedek múltán ha merül fel ismét! A jövedelem is tetemes, melyet a viasz-világítási költség levonása után mind jótékony célra adtak. A mai lapokban látom már kifejezve a hálás köszönetet a kegyes keblű pártfogóknak, kiknek szerencsés buzgalma által a négy év előtt még nem is létezett kórház jelenleg úgyszólván egyedül a farsangi és szüreti mulatsági jövedelmekből felvirágzott. A jóltevők (kiknek száma ezidén kétszáztizenöt) listájának végén, e névsor utolsó lapján a múlt évbeni betegek rovatos számadása, a betegség külön kijegyezett nemével találtatik. Jól látható ismét miként negyvenhat beteg közül húsz meggyógyult, tizenkettő elhunyt, a többi javulásban van. Nem szakadt meg azonban itt a közintézetek iránti szép buzgalom, mert a jövő hó 23-kának estéjére céllövészeti intézetünk javára hirdettek újra táncvigalmat.

Nem csoda tehát, hogy korány hasadtával ki-ki a megelégedés legnyilvánosabb jeleivel hagyá el e szívesség bélyegezte kört, szépeink pedig fáradt tagjaikat ezen sóhajtással engedték át Morpheus ringatásának: lenne bár hetenként jurátus-bál! Csak te hibáztál, édesem, de meg nem jelenésed egyedül csak becses személyednek, s nem pedig szeretett mamádnak tulajdonítható, ki kérésedre bizonyosan örömmel teljesítette volna az őrdámai hivatalt.

A viking gálya messze vetődött a déli tengeren, mely csak annyira volt ismeretlen és titokzatos, mint bármelyik tenger, ahol a hajót egyszer csak a teljes láthatárig a víz meg az ég, tehát a semmi veszi körül. Csakhogy itt az éjszakák nem fenyegetően ködösek, hanem simogatóan enyhék.

A sziget hirtelen bukkant fel, akárha délibáb lett volna a reggeli ragyogásban. Ragnar, akinek jóformán még az első pihe se árnyékolta be az állát, korábban ébredt s már ott nyújtózkodott a fedélzeten, éppen az egész éjszaka őrködő álmos kormányos mellé telepedett le, mikor egyszeriben felkiáltott:

– Földet látok! – amitől megbolydult a hajó, és mind a huszonkét legény kibontakozott az álom karjaiból. A fegyvereiket markolászva, égő tekintettel nézték, bűvölték az újabb kaland és zsákmány színhelyét. A sziget éppen a kelő nap irányába esett, aranyló hullámokon látszott ringani. Amint a szellők is élénken terelgetni kezdtek a hátuk mögött, felállították az árbocot a hajóközép vájatába s a vitorlarudat az árboc csúcsához erősítették, aztán kifeszítették a vitorlákat; amint felduzzadtak, a gálya gyorsan közeledett a frissen felfedezett célhoz. Az ősi Hellász ama boldog határán járhattak, ahol mintha kőről kőre lépdeltek volna az istenek, szigettől szigetig kószálhat a tekintet, mielőtt valahol kiér a csipkézett partra.

Végül kikötöttek, partra vontatták a könnyű gályát s a közelben letáboroztak. Felfegyverkezve, hármasával indultak átkutatni a környéket.

Késő délutánig jártak, míg meggyőződtek, hogy a hely lakatlan; akkor összeverődtek az egyetlen építménynél, melynek hófehér oszlopai kicsi csarnokot vettek körül s még az oromzatát is alig tépázták meg az elmúlt évszázadok viharai. Hajdani csendes órák szépséges kagylóhéja volt. Az izmos, lelkesen minden látványosságra szomjas barbárok; valami velük született mértéktartással, nem bánkódtak túl sokáig, hogy szinte semmi mozdíthatóra, hasznosra nem találtak. A kis szentély körül a berek enyhe árnyékkal szolgált és illatos fuvallat legyezte a leheveredőket; valaha gondosan nemesített gyümölcsöket ringatott, rejtett itt minden cserje, de még így, ezerévesre elvadulva is ízletes volt, amit teremtek. Buján tenyészett a mirtusz is az éppen érőfélben levő szőlőtőkék között. Persze terméketlen fajták is keveredtek közéjük, melyek egyedüli gyümölcse a szépség: égre törő, sudár ciprusok, egy hatalmas platán, babérfák s a mindenre szerelmesen ráfonódó repkény.

Amint eléggé kiélvezték a növényzetet, behatoltak az épületbe. A félhomályban egyszeriben elnémultak: középen ott állott pároszi márványból faragva egy hófehér istennő, fenségesen, de mégis mosolyra nyíló ajakkal, életnagyságú gyönyörű teste teljesen fedetlen, csak egyik kezével leplezte kecsesen a szemérmét, másikat diadémjához emelte.

Ragnar, szinte eszeveszetten, felkiáltott s előre ugrott volna, de valamelyik elgáncsolta, és két nevetségesen botladozó lépés után, hogy visszanyerte egyensúlyát, maga is együtt röhögött a többiekkel. A varázs megtört, s azonnal egy rájuk jellemzőbb bűvöletforma tört előtérbe: a ragyogó szemű lenszőke legények körülözönlötték a szobrot s a megilletődés után annál vaskosabban hangoskodtak, kézzel is birtokba véve ezt az egyetlen, szimbolikus kincset. Felléptek a talapzat lépcsőire, ágaskodtak a párkány alig kétujjnyi peremén és harsány, szamárhangú nevetés rázta meg folyton az egész társaságot, hálásan nyugtáztak sorra minden malackodó mókát.

A templomocska építői hajdan két ajtót nyitottak, hogy akik sétálva, merengve, mégis tüzetesen szerették volna szemügyre venni Aphroditét, egyetlen porcikája megcsodálásától se essenek el.

– Ide gyere, Ragnar! – üvöltötte a bátyja –, ez hátul is simogatásra termett, s nem sovány, hogy a csontjai zörögjenek, se nem kövér, hogy ha öledbe veszed, széjjelterüljön.

– Nosza, hadd lám, hogy kapod ölbe!

– Rajta, te mackó, most mutasd meg, mit tudsz!

Egyedül Ragnar nem érintette meg a szobrot, most valahogy elnémulva, hátul állva meredt a csípőkön kétoldalt benyomódó gödröcskék mosolyára, a combok ívelő vonalára.

Csak mikor egészen beesteledett s a nyugati tengercsík felett is kiütköztek a csillagok, s a többiek a kihunyó tűz körül hevertek mély álomban, akkor surrant vissza, mint valami éjjel vadászó kis ragadozó, és bőrruháját gyorsan levetve, felkapaszkodott s átölelte a szobrot. De vesztére valaki észrevette, nesztelenül utánalopakodtak, meglesték, aztán nyerítve berohantak és fáklyáik kormos fényénél, úgy ahogy reátapadt, nem engedték leválni, folyondárindákkal gyorsan körültekerték, reákötözték s néhány trágár jókívánságot üvöltve, otthagyták a sötétben.

Lassan elcsendesedtek, a tűz kialudt.

Eltelt az éjjel.

Reggelre kelve kicsit vacogott, mikor leoldozták, de jó képet igyekezett vágni s átszellemült vigyorral rohant le a hullámokban megmártózni.

Aznap vadászni próbáltak, nem nagy sikerrel. A kamasz egész áldott nap szemben ült az istennővel, nyílegyenesen rászegezve sólyompillantását. Harald, a vezér megdorgálta, bátyja védelmébe vette, majdnem össze is vesztek ezen, egyáltalán nem kedvezett hát a hangulat, mikor rágni kezdte a fülüket, hogy vigyék magukkal a szobrot. Érvelt, hogy mégiscsak az egyetlen értéktárgy, még azzal is kirukkolt, hogy az efféle zsákmány azért sem megvetendő, jó pénzért eladhatják bármelyik lakott helyen a nyüzsgő napnyugati kikötőkben, de hamar letorkolták, hogy ezt ők, az okosabbak már régen meghányták-vetették. Ekkor duzzogva megint félrevonult s újra a szoborral töltötte az éjszakát. Valaki bekukucskált és vidám vigyorral jelentette, hogy a fiú teljesen elvesztette az eszét.

Végül Harald is hajlott arra, hogy jobb híján a szobrot vigyék magukkal. Egy tucatnyi izmos kar és erős lándzsanyél megoldotta a kérdést. Pár fölösleges dolgot kihajítottak az öböl vizébe, s a jólépített gálya alig billent a plusz mázsáktól, még hálásan is fogadta a nagyobb stabilitást adó nehezéket.

Ragnar, ha csak nem kapta feladatul, nem a láthatárt fürkészte, bármennyit gúnyolták, minden idejét a hajófenéken heverő istennőjével töltötte. Egy hónap múltával egy karcolás nélkül, zsákmánnyal megrakodva, hazafelé tartottak, már valahol Szicília közelében jártak. Napnyugta után sokáig vörös volt az ég alja s hajnalra nyugtalan lett a tenger, a szelek nemhogy segítsenek, de mint a vásott kölykök, egymással kezdtek birkózni. El lehetett készülni a legrosszabbra. Harald és a legénység sötét pillantásokat váltottak, aztán páran nekiveselkedtek és ügyes praktikával valahogy a fedélzetre csúsztatták a márványt. De a szerelmes kamasszal nem lehetett beszélni. Bömbölni kezdett, rácsimpaszkodott, acélkapocsként átölelte, könnyeivel maszatolta, heten birkóztak vele s végül még néhány dárdanyélütésre se volt hajlandó elengedni. A napkelte előtti pillanatok voltak, a hajó mögött, messze, a sötét felhőkből előkúszott a fénysugár, mely élőrózsaszínűre festette a meztelen kőleányt, elöl haragosan gomolygó kék volt a jövendő, mikor Ragnar hasító csatakiáltást hallatva, a megbillenő szoborra fonódva loccsanva belefordult a habokba.

A hajó fejveszetten még órákig körözött azon a tengerrészen. Később többen meg mertek volna esküdni, hogy aznap kettős koronggal kelt fel a nap s a felőle fúvó szél vadul, ellenségesen, zokogva, valósággal elseperte őket arról a tájról.

Csatakép a házaséletből. Pedig N. N. úr nagyon boldog ember volt. Felesége fiatal, bájos, áldott lény, se kacér, se szórakozott, híven teljesítette kötelességeit, ami nem is esett nehezére, hiszen kimondhatatlanul szerette férjét. Így még a rágalom is illetetlen hagyta jó hírét. Jövedelme, vagyona elég volt a biztos megélhetésre, gyönyörű fekvésű villában lakott a kertek utcájában. Egy szép napon aztán az a csodálatos ötlete támadt, hogy íróvá lesz. Rövidesen ki is nyomatott egy regényt, mellyel maga sem volt túlságosan megelégedve; minden bizonnyal gúnymosollyal felelt volna annak, aki nagy irodalmi jövőt jósol neki, de boldogságához hiányzott még az a tudat, hogy szellemét is megcsillogtatta a világ előtt. Csakhogy a szerencsének megmagyarázhatatlan szeszélyei vannak! Néha kedvenceket választ, akiket aztán mértéken felül elhalmoz, hogy maguk is elbámulnak rajta. Egy szép napon N. N. is arra ébredt: nem elég, hogy szép felesége és tisztes vagyonkája, de úgy látszik sikere is van! A könyv úgy elkelt, hogy pár napon belül egyetlen példány se maradt a bizományos könyvkereskedés nyakán. Erre írt egy kötetnyi verset is. Ha lehet, ezt még hamarabb szétkapkodták a nyájas olvasók és olvasónék. Mikor már kezdte, szinte csalódottan, úgy érezni magát, mint akinek semmi kívánnivalója nem maradt, hirtelen arra kellett ébrednie, hogy a szerencse milyen múlandó.

Egy napon, hazatérve azt látja, hogy neje, ki után már háromszor is bekiáltott a szobákba, szemmel láthatóan mit sem tudva az ő jelenlétéről, kihátrál a benyílóból, melynek ajtaját nagy gonddal bezárja és a kulcsot zsebébe süllyeszti. Sőt, mikor őt észreveszi, valósággal összerezzen.

N. N. úr nem volt az az őrületig féltékeny spanyol, aki még az almárium tetején ácsorgó gipszfigurinben is ólálkodó Don Juant lásson, de rémületére érezte, hogy a gyanakvás nőttön nő, esztelen lavinává dagad a szívében. Mi történt a benyílóban, hol nejének oly érdekes foglalatossága volt, hogy még az ő hazajöttét se vette észre? Nos némán és parancsolóan kinyújtotta a tenyerét, félreérthetetlenül a kulcsot követelve.

– Azt már nem! – mondta rejtélyesen mosolyogva az asszony.

– Asszonyom, követelem! – mondta legzordabb ábrázatát öltve ő. Ám a felesége még mindig csak nevetett, amitől nyomban el kellett hát venni bár a kedvét, ha a kulcsot nem akarta adni.

– Mi lelte ma, drágám, ilyen udvariatlanul még nem beszélt velem!

Szóból szó támadt, mígnem a megbántott asszonyka felzokogott…

– Ön valóban elbájolólag sír, de hát nem csoda, hisz úgy látszik, tökéletesen érti a színészkedést. De minden hiába. Ide azt a kulcsot!

– Nem!

– De!

– De nem.

– De igen.

– Megbánja!

– Azt akarja, hogy erővel vegyem el?

– Semmiképp se tudom megmagyarázni fellépését.

– Talán az öné ad inkább gyanúra okot!

– Gyanúra? Megfontolta mit beszél?

– Én mindent megfontoltam.

– Ez az utolsó szava?

– Ez.

– Nos hát történjék meg, amitől oly nagyon meg akartam volna kímélni – rebegte az elkínzott lélek, és oda se nézett, mikor a végtelenül felajzott férj reszkető kézzel előbb alig találta a kulcslyukat, aztán valósággal feltépte a szép kis ajtót. Hogy a félhomályban, botladozva, elnémulva szembetalálja magát sikeres könyveinek szép rendben a mennyezetig felhalmozott oszlopaival.

Fontos dolog a képzelet. Földhözragadtan igaz történetei éppolyan fontosak, mint amit tényleg a valóságból képesek megőrizni, borzongó históriák szélben lobogó lepleibe burkolva, az idő tollas tolvajai, azok a jómadarak, akiktől semmi sincs nyugton és biztonságban se a múltban, se a jövőben. Álmok tejébe-tintájába mártják be azt az egyszál tollat, mely így egymagában is egész szárnyat tesz ki, mindenesetre különbet a pórul járt Ikaroszénál.

Már a bölcs Lukiánosz tudatában volt, hogy valamint az atlétáknak és azoknak, akik a testedzésnek szentelik magukat, nemcsak testi épségükre s a gyakorlatozásra van gondjuk, hanem a maga helyén és idején a felüdülésre is, azoknak is, akik szellemi foglalkozást űznek, éppoly szükséges a sok komoly olvasmány után eszüket kissé pihentetniük, ruganyosabbá tenniük az eljövendő munkákra.

Van aki az indusok országáról és viszonyairól ír olyasmiket össze, amiket se maga tapasztalásából, se mások hitelt érdemlő tudósításaiból nem meríthetett; más be is vallja, hogy az ujjából szopja, miként esett meg ez vagy az a fordulat ki tudja kivel, miszerint holmi csodahalakat fogtak, s mikor megették őket, berúgtak tőlük, úgy tele voltak borral.

De egyik épületes történet se éri utol a szerelem szőlőhegyein megesett kalandét. Szemtanúk mesélik (igaz, csak holmi iszákos matrózok, akik jóformán azt is nehezen tudják eldönteni, hogy maguk jártak-e jobban, akik elmesélhetik, avagy a társaik közül azok, akik ottrekedtek), hogy bizonyos rejtelmes helyen csodálatos szőlőtőkékre bukkantak.

Ahol a földből kinőttek, szép vastag száruk volt, de fennebb női testekben folytatódtak, amelyeken csípőtől fölfelé minden megvolt, hibátlanul. Ujjaik begyéből pedig fürtöktől roskadozó venyigék sarjadtak, fejükről mint a haj, levelek omlottak le szépen. Még meg is szólalhattak, egyik indus, másik görög, harmadik más nyelven, s akik közelebb léptek hozzájuk, azokat szenvedélyesen meg is csókolták úgy, hogy holtrészeg is lett az ipse azon nyomban. Csak fürtjükből nem engedtek szedni; ugyanis ha valaki szakítani próbált egy gerezdet, sikoltoztak a fájdalomtól. Végül, milyen a matróz, ketten-hárman nem átallottak ölelkezni is velük, de ezek soha többé ki nem bontakoztak negédes karjaikból, testük örökre egybefonódott velük s maguk is rögvest gyökeret vertek, s látható volt az is, ahogy ujjaik venyigévé válnak, kacsok és lombok szöknek ki a testükön, s bizonyára aztán megtermett rajtuk is az ezen a tájon honos gyönyörű fürtű szőlő.

Lady Anna boldogan mártogatta bársony topánkás lábacskáját a kandalló felől áradó melegbe. A másik karszékben legkedvesebb barátnője süppedt; nem is látták egymást, kinn hullt a hó, ők órák óta csacsogva tereferéltek. Anna közeli esküvőjéről folyt a szó. A barátnőnek már volt férje, aki bőséges bosszúságot is okozzon, ezért egy ideje kritikusan nézte az efféle dolgokon naivul örvendezőket. Hagyjuk csak, minden férfi csak addig ül imádottja szoknyáján, amíg be nem köti a fejét, aztán mikor biztonságban tudja maga mögött a családi otthont, már újra csak a kártyán vagy a hűtlenkedésen töri a fejét.

– Te is csak egy boldog libácska vagy, de majd megismered, mi a házasság. Sir Lionel most persze előzékeny és figyelmes a végtelenségig. Nem mondom, mutatós férfi s van a tekintetében valami öntudatlan hódolat a szépség iránt; házát, bútorait, fogatát sokat emlegetik, egyszóval egyike azon uracsoknak, akikre a nők örömest bízzák sorsukat. Eléggé gazdag is, de hát ő is csak afféle társasági ficsúr, mint a többi. Én igazán nem akarlak nyugtalanítni, drágám, de talán túl jó és szép ahhoz, hogy egy nőt boldogíthasson. Ó, ha tudnád, mire képes egy férfi, mikor már birtokon belül érzi magát! Ne veszítsd el a fejed egészen. Minél inkább megszereted, annál nagyobb veszedelemben forogsz, édesem.

Anna felugrott, egy-két lépést tett, titokban a tükörbe is belepillantott, de megnyugtatóan szépnek találta magát, így lepergett róla minden aggodalom.

– Lionel szeret engem – mondta kéjes sóhajjal –, és miért ne szeretne mindig, örökre!

– Igen, te csodaszép vagy, teljesen érthető, ha belédszeretett. Persze jókora hozományod is van hozzá, ami nem megvetendő szempont. Szerelem ide, szerelem oda, a pénz mindig nyom a latba a férfiak előtt – mondta eltűnődve a másik, és Anna először érezte, hogy bosszankodni kezd.

– Ugyan, Lucy! – nyafogta.

– Aztán te királynője vagy a táncvigalmaknak is, drágám – folytatta a barátnő –, senki se táncol úgy, de ha a felsorolt előnyeid bármelyikét elveszíted egykor, ki tudja, nem esik-e csorba férjed szerelmén is?

– Ó, igazán, Lucy, miképp leled örömed abban, hogy engem gyötörsz! Mindenáron meg akarod mérgezni most a boldogságomat? Utasítsam vissza Lionel szerelmét, csak azért, mert mindketten szépek és szerelmesek vagyunk s talán boldogok lehetünk egymással? Belátom, nagyon értesz ahhoz, hogy kétségeket támassz a legbizonyosabbnak látszó dolgok iránt is.

Ám ekkor Lucy kirukkolt a korszakalkotó ötlettel, mely mindent tisztázni fog.

Egy óra múlva megérkezett a vőlegény is. Bármilyen őszinteség is jellemezte Annát, nemének áldott tettető tehetségéből futotta rá, hogy eljátssza az első jelenetet. Lionel már nem találta olyan vidámnak, mint legutóbbi találkozásukkor, szeme könnyes volt, keze reszketett, a belső izgatottság minden jelét magán viselte.

– Ah, kedves barátom, azért hívattam, hogy szívét visszaadjam s a magamét visszavegyem. Én nem titkolhatom el érzelmeimet, valóban szeretem önt, Lionel, hanem…

– Hanem?

– …hanem a házasság nem egyedül a szív dolga, a külső viszonyok bizony súlyosan esnek latba. Nem akarok kertelni. Míg vagyonom akkora volt, mint az öné, nyugodtan egyeztem bele, hogy egybekeljünk. Ám most éppolyan igazságtalan, mint gyöngédtelen volnék, ha fel nem oldanám. A büszkeségem nem engedi, hogy olyan szegényen, amilyen vagyok, nejévé legyek. Bátyám az imént üzente meg, hogy tönkrementünk… Nem, nem! Tudom, mit akar mondani, mert ismerem nemes szívét! De minden hiába!

– Erre nincs szavam – szontyolodott el Sir Lionel –, méltányolnom kell őszinteségét. Csak egyetlen kérdést még: kegyed igazán szeret engem? Más oka nincs hogy visszalépjen?

– Semmi más – sütötte le szemét a hölgy.

– Úgy csak áldom az eget a szerencsétlenségért, mely érte, kedves Anna. Tönkrejutása nem is jöhetett volna jobbkor, hogy megszilárdítsa szerelmünk! Mert én is éppen azon törtem a fejem, hogy is hozakodjam elő a Hiób-hírrel: derék atyám most készül újranősülni, úgyhogy az örökségem egészen bizonytalanná válik ezen új körülmények között. Milyen boldog vagyok most, hogy az én szegénységem nem képez akkora akadályt köztünk. Annyink csak maradt, hogy elvonulva a világ luxusától bizonyára elég lesz a boldogsághoz, ha egyébként pont úgy szeret még, édesem.

Anna homlokáról egyszeriben eltűntek a felhők és önfeledten kezét nyújtotta a boldogságtól ragyogó fiatalembernek, akinek feltétlenül ott kellett maradnia a pompás társasvacsorára, miután a lady, dacára a teljes csődnek, még nem fogta takarékosabbra a konyháját. Annyira boldogok voltak, mint akik teljesen meg vannak elégedve a másik nemes szívével. Lucy hallgatag volt.

– Nos kiállta a tűzpróbát? – próbált diadalmaskodni másnap Anna. – Sajnos máris bajba sodortál, te kis intrikus: hogy fogom eltagadni szegény fiú elől a jövedelmem, hogy ne maradjak hazugságban?

– No csak ne siess! Megengedem, hogy nemes érzelmű férfi és nem vesztette el a fejét az első meglepetéstől. De ez még nem minden. Most már egy szegény ördöghöz kötötted az életed. Jó, a te dolgod, persze kíváncsi vagyok, hogy ha a bájaidon esnék hiba, ahhoz mit szólna?

Másnap Sir Lionel egy levélkét kapott: „Uram! Mindketten csalatkoztunk, ha elhittük, hogy a sors rendelt egymásnak! Nekem mindenesetre le kell mondanom a remélt boldogságról. Tegnap Lucyval kocsira akartunk szállni, én megbotlottam a hágcsón, elestem s lábamat törtem. Meg fogok gyógyulni, hanem sánta maradok, azt mondja az orvos, és én nem akarom, hogy magának sánta felesége legyen, nem érdemli ezt tőlem! Adieu, barátom!…”

Sir Lionel haladéktalanul befutott, valósággal berontott; csak határtalan szerelme magyarázhatta némileg ezt az illetlenséget. Sápadt és megtört volt, még az öltözéke se volt egészen kifogástalan. Fél arcát széles fekete kötés fedte. Annát mindenesetre úgy megrémítette, hogy majdnem megfeledkezett magáról, kis híján felugrott a pamlagról, melyen szépen elrendezett párnák közt hevert, jól befáslizott ép lábacskáival.

– Ön teljes joggal tulajdoníthatja állapotomat a balesetének – szólt lovagiasan Lionel –, de sajnos más oka is van! Tegnap talán éppen akkor, mikor kikocsizni készült, én Seymour lordnál voltam, éppen vívással mulattunk s a vítőr egyik szemembe hatolt.

– Ó, istenem – kiáltott fel szenvedélyesen Anna.

– Sebaj! Mióta levelét megkaptam ma reggel, áldom a sorsot! Így, ha ön változatlanul szeret engem, bátran egymásé lehetünk, hiszen minden rendbe jött megint: egy félszemű szegényember minden bizonnyal feleségül vehet egy vagyontalan sánta nőt! Mégiscsak a sors rendez itt mindent!

– Igen, a sors – zokogott fel Anna, és mindenre fittyet hányva felugrott a pamlagról, hogy karját kitárva Lionelhez rohanjon.

– Ó, milyen igazságtalanságot követtem el! Kétkedni merészeltem az igaz szerelemben, Lionel, ez okozta minden szerencsétlenségünket. Meg tudna nekem bocsájtani, drága barátom?

– Ejha – nyögte a vőlegény. – A lába tehát…

– Bizony nem tört el se tegnap, se ma!

Sir Lionel a torkát köszörülte. Óvatosan egy karszékhez vezette imádottját s megnyugtatta, hogy bár nem törte lábát, nem árt, ha ülve hallgatja végig.

– Mindenesetre jó, hogy még idejében szólt, drágám – sóhajtotta, s egy illetlenül nagy verejtékcseppet törölt le kifogástalan homlokáról a meglazult fekete kendővel –, mert innen egyenesen a szemorvoshoz mentem volna, már bejelentkeztem a műtétre…

– Ó, hát a másikkal, is baj van? – nyúlt készségesen oda Lady Anna, hogy megerősítse a rakoncátlan kötést, de Sir Lionel már le is tépte egészen.

– Nem, még megvan mind a kettő, csak mielőtt egyiket feláldoztam volna, még látni akartam, nem irtózik-e túlságosan egy félszeműtől, kedvesem.

– Ó, ha tudná, hogy kétszeresen hazudtam, mert a tönkremenetel se igaz. Nem a sors, Lucy az oka mindennek.

– Hát ez még komolyabb szerencse, mert az én jó atyám se készül újabb örökösöket keverni a sorsomba.

Pár nap múlva újra havazott s a két barátnő a kandalló előtt sütkérezett.

– Szeretném tudni, ezek után mit forgatsz még abban az okos fejecskédben – szólt át a fotel mélyéről Anna.

– Tudom, amit tudok – mormogta a bűnös, mert még ő duzzogott, mint a pincsi, akit megbüntettek.

Ivor Niels Ivarsson már gyermekkorában imádta a meleget, s mamája szerint, aki mindezt orrához szorított zsebkendővel, abban az elérzékenyült pillanatban közölte az újságírókkal, mikor fia a Nobel-díjat vette át, kizárólag ez vezette, mint az alvajárót, a prehisztorikus régész pályája felé; amilyen szegény ugyanis Skandinávia földje az idevágó leletekben, a Mediterraneum olyan paradicsom. Mi sem volt könnyebb, mint besegíteni a sorsnak: a kedvelt éghajlat alatt élni le az életet, közhasznot és személyes dicsőséget is hajtó munkálkodásban.

Ivor koraérett kisfiú volt. Apja szerette, ha már két-három éves korában ott mászkál a könyvtárszoba szőnyegén, ám hogy mégse legyen a szó szoros értelmében láb alatt, helyhez kötötte egy-egy lebilincselően látványos képeskönyvvel. S mivel apja a helybeli jónevű egyetemen az ókor és középkor professzora volt, dolgozószobájában leginkább ebbe a tárgykörbe vágó kiadványok voltak kéznél.

Hatéves korában maga Ivor jelentette, hogy képről beleszeretett a Willendorfi Vénuszba és feleségül fogja venni. A dús délies természeti formákat illetően, mint minden északi férfi, a gyermek érzékeny megfigyelő volt. A biológiai megfigyelés első tanújeleivel már a prehisztorikus korban találkozunk, mégpedig ábrázolás formájában. A primitív embert az élő világ először annyiban érdekelte, amennyiben ez az ő életszükségleteivel – táplálkozás, szerelmeskedés, gyógyászat – függött össze. Az életműködéssel kapcsolatos szervezeteket aztán bizonyára már időtöltésből is, mintegy ősművészi hajlamból megrajzolta vagy kifaragta. Néha bámulatos ügyességgel és lényeglátással. A barlangfestményekről kevesen tudják, hogy a színeket szervetlen anyagok porából állították elő és szerves anyaggal, például velővel keverték el. Efféle ábrákat ismerünk rénszarvasról, bölényről, lóról, mammutról; a faragványok nyilván még plasztikusabban mutatják ezt a világot: ugyanabból az idősávból ismeretes néhány csontból, kőből kiképzett emberi torzó és fejecske. Egyik legértékesebb az ausztriai Willendorfban talált gömbölyded nőalakocska. E faragványok annyiban felülmúlhatatlan dokumentumok is, hogy az emberi nem művészi és biológiai szemléletének legrégibb és legelső figurális termékei, amelyek azt bizonyítják, hogy mind a művészet, mind a tudomány első, tapogatózó kezdeteinek eredete az önfenntartással és fajfenntartással kapcsolatos képzetekre vezethető vissza. E leginkább női testet ábrázoló faragványok nyilvánvalóvá teszik, hogy az őskor művészei férfiak voltak.

A század elején, mikor mindez már ábrákkal, elöl-, hátul- és oldalnézetből, köztudott lehetett nemcsak tudományos berkekben, de a középiskolás kamaszok leckeóráin is, a Máltai Vénusz feltáratlanul hevert valahol mesebeli barlangja törmelékei alatt. A feltárás ugyan nem rengette meg az elsüllyedt múltról rendre megtudott dolgok szépen beálló végleges rendjét, bár okozott néhány tektonikus mozgást, kétségtelenül tartozéka, mit tartozéka, koronája Ivor Niels Ivarsson érettkori életművének, aki antik eszmények igazi folytatójához méltóan, edzett és ápolt testtel-lélekkel, ekkoriban már bajuszkötővel és hajhálóval aludt az ásatások színhelyén, elmaradhatatlan, ezért lassan legendássá váló sátrában.

Ezeken az enyhe éjszakákon, mint minden témájába szerelmes kutató, akár a megszállott pályatárs, Schliemann, keresztül-kasul álmodhatta a történetet, kutatván a punctum saliens után, melynek megtalálásában a maga nemtője igazán bőkezűen nyújtott végül segítséget.

Mikor Odüsszeusz a hozzá igen kedves phaiakoknak elmeséli odüsszeáját, szó esik róla, hogy bizonyos Kalüpszó nevezetű hölgynél hét évig rostokolt. Arról persze sehol nem történik említés, hogy szerencsés hazaérkezése után mindezeket meghitt családi körben is előadta volna.

Hála Homérosz bár költői, ám később, régészetileg is igazolódó, minden részletre kiterjedő tudósításainak, ismeretes volt – nem, talán így lenne pontosabb: úgy tudtuk… tudták ez idő tájt a dolgot –, hogy a bájos Kalüpszó, barlangjában üldögélve, szép fényes fonalat sződögélt aranyos vetélővel, midőn meglátta, hogy a hullámok embert vetettek partra. Egy férfi volt, kit összerogyva talált, hidegtől dermedt tagokkal a sziklákon. Gyöngéden fölsegítette és lakásába támogatta, ahol éjjel-nappal ápolta, míg a jövevény öntudatra tért, s konstatálta, hogy Kirkéhez hasonlóan, rendkívüli szépség, ergo újabb kellemes kaland áll előtte. A mitikus etikett szerint, megtörtént a bemutatkozás. Fontos szempont, hogy itt nem kifaggatva hálózták be, hanem kezdettől fogva nyíltan azon igyekeztek, hogy marasszák! Ám Odüsszeusz, mint minden filmhős, aki ismeri a rendező szándékát, elbocsátásért folyamodva, döntő érvként házastársi hűségére hivatkozik, kvázi, hogy vágyik egy (másik) nő után, ami, lévén a női lélek egyforma minden korban és minden szinten, valószínűleg még egy nimfát is felbőszíthetett, s a hálátlan szerető csak a forgatókönyv eleve elrendelésének köszönhette, hogy ép bőrrel megúszta ezt is. Mert ekkor egy hárpiás vonás vegyült Kalüpszó napsugaras viselkedésébe: „Megvetsz engem, idegen… Meg ne bosszants könnyelműen, mert…”

A hely meg a helyzet valóban bűbájos volt. A fenyők és ciprusok derekát gyöngéden ölelte át a rájuk felkúszott szőlővenyige, melyről tömött fürtök csüngtek alá a barlang bejáratáig. A közelben négy forrás buzgott s belőlük négy tiszta vizű patak indult megöntözni a selyemrétet, melynek pázsitján ibolyák illatoztak. A tündérotthonban pedig lobogott a tűz a kandallóban, s a nimfa dalolva simogatta a hétpróbás kalandor ölében nyugvó férfias fejét, azzal fenyegetvén, hogy ez örökre így lesz… arról nem is beszélve, hogy Kalüpszó háziasszonyi hobbija, szenvedélye ugyanaz, mind odahaza a Pénelopéé.

Kénytelenségből tengerből tengerbe, azt igen (ha már muszáj), de cseberből vederbe? … Mint ismeretes: közbejárások és közbelépések sorozatára volt szükség az olümposzi hivatalokban, hogy végre az istenek szóvivője közvetítse a végleges határozatot, melynek hallatára Kalüpszó, mialatt oly szépen elősorolja a precedenseket égiek és földiek frigyének felbontásáról, mintegy meggyőzi magát, hogy bele kell törődnie, jobb is így. Most már csak egyetlen akadályt: a fogoly gyanakvását kellett legyőznie, hogy az eposzba illő eset az ismert kibontakozás irányába pereghessen tovább. Lesietett a tenger partjára, a hazája után szomorkodóhoz és így szólt:

– Ne sírj, Odüsszeusz, ajánlottam, amit ajánlottam, de ha te nem akarod, segítségedre leszek, hogy tutajt építs és kedvező szelet is küldök utánad. – Ám a hőst félelem szállotta meg, midőn ezt hallotta, mert azt hitte, hogy a sértett hölgy valami csalárdságon töri a fejét, magyarán bosszút forral ilyen mézédesen.

– Asszonyom, hát kelepcébe akarsz csalni, hogy gyenge tutajjal keljek át ott, ahol hajók se mindig tudnak áthaladni? Ha parancsolod se megyek…

Kalüpszó tökéletes nő, eszerint viselkedik minden pillanatban. Előbb szelíden megsimogatja és égre-földre esküdözik, hogy nem akarja rászedni, menjen csak. Aztán vacsora közben kacéran vagy elérzékenyülve:

– Hát csakugyan el akarsz menni? Ha tudnád mennyi szenvedés vár még rád, nem hagynál el ilyen könnyelműen…

Odüsszeusz minden nekiindulása borzasztó nehezen megy. De mennie kell ezúttal is. Különben Nauszikaa maradt volna le a kellemek listájáról. Ám ez már nem esik szorosan vizsgálódásunk körébe.

Annál inkább az, hogy 1915. július 20-án Málta szigetén, La Valettától húsz kilométernyire délre, egy Tarxien nevű falucska határában elkezdődött az itt megtalált megalitkori építmények feltárása. Két évvel később minden világos volt. Ott Hal-Tarxienben, egy föld alatti üregben megtalálták holmi torzonborz mesterek lappangó remekművét – az eddig ismert legtermetesebb női aktot. A hölgyemény kecsesen féloldalán hever egy súlya alatt megroppanni látszó, szép ékítményekkel körülfaragott kőtömbön. Fektében, különösen hátulnézetből megállapítható, hogy mellette minden más hasonló lelet, kép, dokumentum a szépnem bájaival kapcsolatban, különösen a kis Willendorfi Vénusz, vézna manökennek látszik.

A rejtélyek sorozatára derült fény, többek közt arra, amit a szakirodalom későbbi krónikásai kicsit körülményeskedve, reszkető kézzel így jegyeztek fel: „Nincs kizárva, hogy az Odüsszeiából Kalüpszó nimfa legendás alakja az őskőkorszak művészetének e kolosszusára vezethető vissza…”

A (legalább száz éve) múlt augusztus egyik rekkenő délutánján, így szól a fáma, a bájos, még alig harmincvalahány éves többszörös özvegy, nyárilaka közelében a zöld és langymeleg Szajnában lubickolt. Rózsaszín fodros főkötőben, korcbarántott piké fürdőruhában, melynek matrózgallérja uszályként lebegett mögötte az apró hullámokon. A kis szépasszony teljesen kiképzett és rettenthetetlen úszó hírében állott, akinek e különcségét élvezettel megfigyelni, vagy legalább meglesni sikk volt a jó társaságban, ezért számos ifjabb vagy éltesebb arszlán rászokott a vízi életre, de legalábbis hétvégeken, naphosszat fészkelt a környező berek bokrai közt, a közeli zöldvendéglőből hozatván sorra a korsó söröket. A modern Zsuzsánna e rejtezkedőkkel egyszerre hallotta meg a segélykiáltást, ám mivel egyedül volt a vízben, miután körülkémlelt, máris tempózni kezdett ár ellenében a túlpart felé, melynek közelében egy úszásban kevésbé gyakorlott fiatalembert bizonyára elkapott a görcs vagy valamelyik alattomos örvény. A szép amazon mély lélegzetet vett s alábukott, ahogy a kacsák szoktak, pár pillanatig vizesen szépen tapadó feszes bugyogóját s rugdalózó rózsás talpacskáit mutatva a parton gyorsan összesereglett nézőközönségnek, aztán hajánál fogva a partig vonszolta a bajbajutottat. Jóformán meg se nézte azt a kackiás bajuszkát, a segítőkészen lenyúló karok gondjaira bízta, maga pedig férfiasan fröcskölve visszamászott a maga kertje alá.

Az ifjú, miután sikerült életre pofozni s eléggé magához tért, hogy helyzetét felfogja, először is lovagiasan megmentője után tudakozódott, hogy az akkoriban szokásos 25 frankos jutalmat átnyújtsa. Mikor tudatták vele, hogy ki volt az eset hőse, azaz hősnője, úgy vizes trikóban máris nyúlt a szalmakalapjáért, hogy vizitbe loholjon, de valami rosszmájú szemtanú sietett megjegyezni, hogy vigyázat: a megmentőnek annál a rongyos pár franknál, ami dukál, kereken ezerszer nagyobb a jövedelme. Akkor visszaült a tócsába és eltöprengett. Azon képzelgett, hogy mégis odasiet, lábához borul, és talán nemcsak merő hálából, felajánlja neki kezét és szívét.

Mikor a következő délutánok egyikén, már egy árnyas, hűs kis szalonban, a jelenet a tervnek megfelelően meg is történt, a megkörnyékezett asszonyság hahotára fakadt, mely már az udvariasság határát súrolta. Első néhány házassága gyaníthatólag nem volt a legboldogabb, és végleges elhatározása volt, hogy újabb férjjel nem vesződik.

– De én az életemmel tartozom önnek! Csakis önnek tartozom! – erősködött a fiatalember.

– Ez nem kétséges – nyerte vissza hidegvérét a bajnoknő –, de csak nem akar arra kényszeríteni, hogy megmentéséért efféle jutalmat fogadjak el!

– Úgy én veszve vagyok – roggyant meg a kérő –, miután megmentve egy ifjú hölgy által, le se róhatom tartozásom, ezer gúnynak és élcnek leszek kitéve.

– Bocsásson meg, uram, hogy ennyire kíméletlen voltam ön iránt, és erre a nyomorult sorsra juttattam – riposztozott a menyecske, s az irónia ím kijózanítólag hatott, az úr végre eltakarodott. Ám nem szűnt meg újabb és újabb könyörgő levelekkel ostromolni az életmentőt (: „Oh asszonyom, adjon legalább alkalmat, hogy én is hasonló súlyú szolgálattal viszonozhassam a dolgot!…”), mire az elunta, s egy szép napon a maga részvevő bizalmasai előtt kifakadt: Ejnye, tán csak nem kell vízbe ölnöm magam, hogy az az úr megvigasztalódjék végre!? Valaki akkor előállt az ötlettel, melynek kivitelezését egy illatos levélkével máris elindította a másnap déli posta:

„…Jó, nem bánom, barátom, tehet ön is értem valamit! Szombaton estélyt adok, melyre önt is meg fogom hívni s úgy intézem, hogy az asztalnál azon nyugalmazott ulánuskapitány mellett legyen a helye, ki már két éve ostromol, én pedig nem szenvedhetem. Ezen úr híresen izgága ember s még hírhedtebb bajvívó. Az ön feladata, hogy minden módon belekössön s aztán agyonlője vagy összekaszabolja. Így engem megszabadít egy legalább olyan fenyegető veszedelemtől, mint holmi vízörvény…!”

Szombaton éjfélig várták a lovagot. Akkor megkönnyebbülten pezsgőt bontottak. A kockázat ugyanis abban állt, hogy a vérmes huszár nem létezett.

Bármely utazó igazolhatja, milyen különös utcanevek vannak Firenzében. A legtöbb régi utca, mint a via de Ginori, vagy a Tornabuoni, di Talonmei, a benne magasló palotákról, mások a bennük űzött keresetmódokról kapták a nevet, de akad ott „az eltévedt szolgálók utcája”, vagy „a halott utcája” is, melynek történetét még azok is csak töredékesen tudják, akik legkörülményesebben ismerik a várost és múltját.

Az ezernégyszázadik esztendő egyik ködös őszi délutánján sűrű néptömeg tolongott a sikátorban. Cifra ruházatú szolgahad fáklyákat tartott, mások fegyveresen álltak sorfalat egy nyitott sírbolt körül, távol tartva az egyszerű sokaságot. Éppen elhelyezték a koporsót, olasz szokás szerint szemfedő nélkül hagyván a szép halottat. Reászórták a virágokat, aztán betették a vasrácsos ajtót.

– Igaz, amit a város beszél, hogy donna Ginevra szívszakadásban halt meg? – kelt a suttogás a sokaságban.

– Hogy igaz-e? Jöjjenek csak, majd mindent sorra elbeszélek… Meggyilkolták szegénykét.

Néhány kitartó bámészkodó kivételével a tömeg szétoszlott. A gyászházhoz is visszatértek a gyászolók.

– Emlékszel, Assunta – fordult a dajka a hozzá legközelebb állóhoz –, egy éve sincs, hogy a Santa Maria Maggioréban, ahova a kisasszonykámmal minden ünnepnapon menni szoktam, figyelmessé tettelek téged is egy szép ifjúra, aki le nem veszi a szemét a mi Ginevránkról? Hát az don Antonio Rondelli volt, a hírnökök elöljárója. Bizony gyönyörű pár lenne belőlük, súgtad vissza, s én bólogattam. Csak hát nagyon szegény fiú az!… Mikor kiléptünk, az ifjú várakozott az ajtónál, én hazamenet többször is visszapillantottam s láttam, hogy kitartóan a sarkunkban van, s hogy kisasszonykám, bár ügyesen titkolja, mindent figyel ő is. Nos ettől fogva árnyékként kísért, bárhova indultunk. Egyszer, mikor egyedül látott, megszólított, s én azóta tisztában voltam szándékával, de azzal is, hogy fösvény urunk nem adná a leányát hozzá… Ó én bűnös lélek!…

A dajkába alig lehetett lelket verni.

– Ó én szerencsétlen, vén bűnös! Az hogy segedelmemmel a két fiatal szív egymásra talált és örök hűséget fogadott, az okozta ezt az iszonyú tragédiát.

Egy szép napon a zord atya előkelő látogatókat fogadott, s a leány meg dajkája szorongva lesték, aminek bekövetkezése immár elkerülhetetlennek látszott: másnak ígérték oda a szép Ginevrát! Hiábavaló volt a kérlelés, a könny, nem indította meg; mit törődött ő akkor azzal, hogy egyetlen gyermeke boldogtalan, csak a vagyona gyarapításán járt az esze mindig. Pedig a menyasszony napról napra hervadt.

Két hete sincs, hogy megtörtént az esküvő. Éppen Ginevra tizenhetedik születésnapja volt. Szegényke dehogyis mondta ki a boldogító igent, abban a pillanatban ájultan omlott össze. De hát mindent elsimítottak, s a boldogtalan teremtést nagy pompával a vőlegény házához vitték. Mialatt a vendégek a drága lakomán vigadtak, a menyasszony görcsökben feküdt, s attól a pillanattól kezdve aztán senkinek nem volt egy nyugodt napja. A város legkülönb tudorai gyűltek az ágya köré, hanem minden orvosság haszontalan volt; a zokogógörcsök és ájulásrohamok óránként váltották egymást. Tíz nap múltán, mikor már olyan volt, mint az árnyék, akkor engedték hozzá a hűséges dajkát. A szerelmese után kérdezősködött, s mikor meggyőződhetett, hogy az is olyan már a bánattól, mint egy másik árnyék, egy mosoly futott végig csinos arcocskáján: jól van, úgy nemsokára mégis találkozunk! És aznap este már kiterítették.

Éjfél már rég elmúlt, a közeli toronyban elhallgattak a szárnyverdeső galambok. A havas Appenninekről megjött a fellegkergető hideg szél, annak rendje és módja szerint kitisztult a mai szomorú nap után, s az égen megjelent még a telehold is.

A sikátorban ilyenkor senki se jár, szerencsére, hiszen egy különös nesz, mely a föld gyomrából látszott kievickélni, alaposan megijesztette volna a jótét lelket. Egyszer csak mintha megmoccant volna a feltámasztott kőlap, melyet csak másnap szoktak végleges helyére illeszteni, aztán iszonyú robajjal hanyatt dőlt, valósággal összelapítva a vasrácsozatot, s egy hófehér kéz tapogatózott elő a sírboltból, aztán fehér lengeteg lepelben elővánszorgott Ginevra. Nagy fáradtsággal mászott ki a lépcsőkön, le is ült kissé a párkányra s két tenyerébe hajtotta arcát. Ha valaki látta volna, azt hiszi, elszenderedett a roppant gyengeségtől. De nem, talpra állt, fején a félrecsúszott mirtuszkoszorúval s csinos kis meztelen testéről folyton lecsúszó lepleit igazgatva, még egyszer bepillantott a szörnyű üregbe, aztán mint aki most ébred fel igazán, velőt rázó sikollyal, mely szerencsére elhalt a szélben, rohanni kezdett az utcákon.

Először is az apai házhoz futott. Zörgetésére a kapus kidugta busa fejét a vasrácsos ablakon, és tüstént halálra váltan, dideregve húzódott vissza. Pontosan úgy, mint aki álomból ébred és kísértetet lát. Mikor aztán hiába zörgetett tovább, Ginevra utolsó erejével eltipegett még valahogy a férje palotájáig s két kézzel fogózott a súlyos kopogtatóba, de itt még jobban megijedtek tőle. A férjet ugyan felköltötték s az ki is nézett az ablakból, de kissé beszeszelt előző este, azt hitte hát, hogy valamelyik cimborájának támadt kedve visszatérni s az követel bebocsátást; hát legyintve visszafeküdt.

Szegény kis kísértet kimerülten hanyatlott egy kőpadra s éppen készült a másodszori halálra, mikor mentő ötlete támadt. Ettől mintha visszatért volna az ereje, s a San Gaetano melletti téren átvágva valahogy megtalálta a házat, ahol még sosem járt, csak gondolatban. Kopogtatására egy ismeretlen szolga nyitott ajtót, az is kissé belesápadt ugyan, de megállt a lábán, s reszkető hangon, ám udvariasan megtudakolta, mit óhajt? „Hívd elő gyorsan uradat s mondd meg neki, hogy akit ő halottnak gondol, nála kér menedéket” – állítólag ezt rebegte elhaló hangon a jelenés. Don Antonio, aki ma is, mint hetek óta, virrasztott tébolyultan, most egyből ugrott, rohant le a lépcsőn, karjába kapta a különös rongykupacot, mint aki jól tudja, ki van belecsomózva, futott vele a meleg szobába, a kandalló elé fektette, szőnyegekkel takargatta, élesztgette, szerencsére nem minden remény nélkül.

Másnap reggel a sekrestyés rémülten jelentette a két palotában, hogy a koporsó üres. Délig minden kiderült. A megtört atya nem ellenkezett már senkivel, ám a férj törvény elé vitte a dolgot, s olyan per kerekedett, amilyen kevés volt még a világon. Patvaristák és jogtudósok s még a hírneves bolognai egyetem professzorai is hetekig eldisputáltak a hallatlan eseten, mire megszületett az ítélet, amely kimondta, hogy a minden tekintetben szabályosan és jogszerűen végbement haláleset következtében a férj legfennebb özvegyembernek tekinthető, aki az így örökölhető dolgok egy részére tarthat számot, ám a szerencsésen feltámadt Ginevra teste azt illeti, akinek ő szánja ezután magát.

Firenze népe, miután jól elszórakozott a csodálatos módon jóra forduló eseten, talán nem egészen kifürkészhetetlen logikával, ezt az utcát, melyen donna Ginevra ilyen különös irányból érkezett vissza igazi életébe, megörökítette a város toponímiájában is.

Egy régi kalendáriumban olvasható a részletes módozat az Asszonyokkal tartandó házasságbeli békességről. A házasemberek úgy élhetnek békével az ő feleségekkel, hogyha megtartják a következendő tizennyolc regulákat: – a férjfi az ő haragos és morgolódó feleségének természetét békével szenvedje el, mert semmi kígyó nincsen a földön oly mérges, mint a megharagudott asszonyállat. A haragost egyfelől dorgálni, másfelől babusgatni semmi egyéb ingerlésnél, úgy mond a bölcs Seneca.

A másik 17 paragrafus se könnyebb s nem is volt soha.

Abban az időben, amikor minden völgyecskében volt egy-két falu s minden falu végén akasztódomb riogatta a gonosztevéstől az erre könnyen vetemedőket, kinek másnak, mint egy prókátornak a fejében születhetett meg a vizsgáló személyeket s a bíróságokat az őskezdetek óta kemény dió elé állító tökéletes bűntények egyikének terve. A tökéletes bűntény olyan fából vaskarika, mint az örökmozgó, mégsem lehet se lebeszélni, se elrettenteni tőle a bőrébe nem férő elmét. Mire már rég egészen más fortélyokkal dolgoznak és buknak bele az efféle ügyekbe, ha ma beszélhetünk róla, csakis a poros peres iratokból kellett napvilágra kerülnie ennek is; benne az a legfigyelemreméltóbb, hogy a furfangos férj magát a néma természetet keverte bele cinkostársul.

Ennek a prókátornak ugyanis igen házsártos felesége volt, aki az akkori utazási alkalmatosságok közül a hátasöszvért kedvelte következetesen, mikor a valahol a közelben lakó atyafiságot látogatni szokta. Szokta pedig eléggé kiszámítható módon ahhoz, hogy férjeura, aki minden következmény nélkül akart a rossz házi dudától megszabadulni, elküldte a háztól a bérest is, hogy amit kifundált, tanúk nélkül vihesse véghez. Azt az öszvért, melyen őnagysága utazni szokott, három nappal az esemény előtt már jól abrakolta, de három napig szomjaztatta. Aztán mikor útnak indította őket, bizonyára még meg is lapogatta az állat farát s utána a kezét dörzsölgette; talán ezt látta meg valaki, véletlenül, ám lehet, a nagy kriminálisok hidegvérével csak pipára gyújtott, nekidőlve a kapufélfának, ahogy elnézett utánuk a jegenyék között kanyargó úton. Ha jól számított, mikor a tó mellett vezet el az út, pontosan úgy mennek végbe a dolgok, ahogy végbe is mentek: az öszvér megugrik s vadul belerohan a vízbe, a terhe pedig kifordul a nyeregből s hiába kapálózik, mihelyt a sok rokolyája is megszívja magát vízzel, menthetetlenül alámerül.

Lám az emlékezet hullámai még jó darabig ringatták azt a tengeri regényt is, mely egy 1839-ben bekövetkezett hajótörésből szövődött. Kik az elmerült gőzösről megmenekültek, sok érdekes és iszonytató dolgokat beszéltek, többek közt bizonyos Ridge úr és Onslow kisasszony történetét. R. úr magányosan utazott, és így mikor az ominózus kazánrobbanás bekövetkezett, egyike volt az elsőknek, akik menekülhettek, de a rettentő tolongásban egy hölgyet pillantott meg, kinek éppen abban a pillanatban ragadta el a halál a kísérőjét. R. megpróbált utat törni feléje, hogy valamelyik mentőcsónakhoz segítse, de a lángoló zűrzavarban szem elől vesztette, s ezalatt az utolsó sajka is megtelt és elindult. R. segített még, akin tudott, aztán a vízbe vetette magát s egy üres hordóba kapaszkodott a meglehetősen háborgó őselem hátán. Igyekezett minél messzebb evickélni a süllyedő hajóroncstól. Alig haladt néhány ölnyire, mikor egy fuldokló nő ruháit látta felbukkanni a közelében. Elengedte a hordóját s pár erős karcsapással elérte és megragadta. Nagy nehezen visszajutott vele a hordóhoz is. A fedélzeten kiszemelt hölgy volt, valahogy sikerült eszméletre térítenie. A nyomorúságot tetézendő, gyorsan leszállt a sötétség is, de a hordó jóvoltából fejüket a hullámok felett tudták tartani. A hölgy, aki még egyre rokonát siratta, testben-lélekben próbára téve, egy idő után fel akarta adni a küzdelmet, mint sikoltozta, hogy legalább nemeslelkű megmentőjének helyzetén könnyítsen, de a férfi elszántan visszaordította, hogy együtt fognak megszabadulni vagy elpusztulni. Az elemek zúgtak hajnalig s ők egymás kezét keresték néha, a hordódongák peremén, hogy ellenőrizzék, megvan-e még a másik, majd R. úr fél karjával átkarolta a lankadó O. kisasszony derekát s így küzdöttek tovább. Hajnaltájt úszó deszkadarabokba ütköztek s valamivel jobb körülmények közt lebeghettek tovább élet és halál között. Másnap reggel csak eget és tengert láttak maguk körül, mindenkit máshova sodort el a sorsa a közelükből. A hullámzás lecsillapult. Déltájban már az éhség s a szomjúság is támadt. Csupán R. tettetett bizakodása és mókái jelentettek némi enyhülést; mint a gyermeknek, mindennel megpróbálta elvonni a figyelmét lehangoló helyzetükről. Ekkor pillantották meg valahol messze a szárazföldet, s összeszedvén minden erejüket, tutajukon arrafelé próbáltak evezni, persze puszta kézzel. Ám estefelé a szél megfordult s visszasodorta őket, átláthatatlan ködbe keverte. Végeláthatatlannak tetsző éjszaka volt, rövid elszenderülések, rémült, görcsberándító ébredések, mert a lélekvesztő, ha elernyedtek egy pillanatra, mindig egyensúlyát vesztve, a vízbe fordította valamelyiket. Harmadik napon hajó húzott el messze, de hiába áldozta fel R. úr az ingét, nem vették észre őket. Aztán már megfeledkeztek az időről s mint a vízimadarak, félálomban is ösztönösen szorították karmaikkal az úszó fadarabot. Sem az éj, sem a tűző napfény nem segít már ilyen állapotban a legbátrabbakon sem. Talán egyedül a hajnalok, az első szembesütő sugár bizonyít még valamit abból az atavisztikus állapotból, mikor pusztán a fény és a víz elegendő volt az életnek erőre kapni. Egy ilyen, más körülmények közt csodálatosan szép tengeri napkelte idején, mintha egyszerre jutott volna eszükbe, a halál közvetlen közelében, mint dacolás a végső vigasztalansággal, s egyben az utolsó még elérhető vigasz és földi jó, beleszippantottak a hullámok felett futó friss szellőbe. „Hölgyem, a fürdője készen áll!” kiáltotta R. úr és belecsusszant a vízbe; aztán O. kisasszony is. Amennyire a helyzet engedte, még bájosan mosolygott is. Ruháik maradványai úgyis rongyokban úsztak már körülöttük. Egymásra fonódtak. O. kisasszony még szemérmesen sírdogált is utána a boldogságtól. „Ha meghalok s nem sodornak el nagyon a hullámok, majd szorítsd arcomhoz a bajuszkádat, édes, hátha még érezni fogom…”

Mikor rájuk találtak, elcsigázva és naptól megpörkölődve már alig beszéltek, de éltek, megmenekültek. Mint valami tengertől partra sodort uszadék, egy újságfoszlány így beszéli el a történet folytatását:

„Szabadulásuk után külön, kórházi ágyon tértek magukhoz. Csak ápolóik útján izenhettek át egymáshoz. A hölgyet adott szava alól felmenti, rebegé a haldokló Robinson, megvallván, hogy minden vagyona elúszott, kabátjának zsebében csörgő aprópénz volt s most már az sincs meg. Ám a hölgy elválásuknak csak gondolatára is könnyükben oldódott fel, s azt kérdé, vajon bármely szegénység valaha is nagyobb nyomorba vihetné-e még őket, mint amelyből most megmenekedtek? E férfiúnak rettenthetetlensége s az elszántság, mellyel mindkettejük életét megóvta, a legforróbb s kiolthatatlanabb érzetet kelték; ez még az éhség és szomjúság kínjai alatt ment át szenvedélybe, mely sehol nem oly lángoló, mint a némber kebelében. R. úr tehát kénytelen volt felgyógyulni, amihez nem kis lelkierőre is szüksége volt, hisz az élet tengerén O. kisasszony egy szál deszkája várta szenvedélyesen…”

Az éjszakán holdfény zizeg. Így kezdődött az az éjszaka is, mikor a jeges hóvihar szakadt ránk a bambuszerdő és az öböl között. Napok óta, mint hét favágó, jártuk keresztül-kasul a hokkaidói hegyeket, s mesterem az ősz utolsó aranyából tanított teleszedni a költészet tarisznyáját. Nézd csak, Hokushi, ott is van egy kép, mondjuk „hó és virág hull sebesen…” Majd a ködös téli napokon feldolgozod.

De most már alig hallhattuk egymás hangját. Meggyorsítottuk lépteinket, hogy mihamarabb elérjük a kompot.

– Te vagy a szél, mely fúj a tájon,

én a madár a szélben, édesem,

csak fújj tovább, én sose bánom

hová esem! – ordítottam teleszájjal, szembe a viharral, mely most már annak rendje és módja szerint kitört, s nemcsak fedelet nem engedett találni, de még a szakadásig lobogó köpenyeinket is követelte. Hamar kiderült, hogy a csúf idő a túlsó parton marasztotta a révészt, s mert túlságosan hideg volt és gondolni se lehetett a továbbhaladásra, letanyáztunk a révészkunyhóban, örülve, hogy egyáltalán menedéket találtunk. Az ablaktalan házikóban két gyékény közt pár lépésnyi tér, még tüzet se lehetett rakni benne. A faretesszel magunkra zártuk az ajtót, hogy legalább a kóbor vadaktól mentve legyünk, és letelepedtünk, hogy kipihenjük magunkat. Úgy véltük, hogy az ítéletidő hamar elvonul.

Bent eleinte nem is éreztük a hideget, az öreg hamarosan elszenderedett, de nekem sokáig nem jött a nyomorúságos fekhelyen álom a szememre. Hallgattam, hogy tombol a hóvihar, meg-megroppannak a kunyhó eresztékei, és igyekeztem szebb dolgokon merengeni.

Arra ébredtem, hogy egy szélroham hóval fújja tele az arcom. Az ajtó tárva-nyitva csapkodott, hogy majd kifordult a sarkából, s a kinti derengéstől megvilágított szobácskában ott áll egy hófehér alak. Egy pillanatra behunytam a szemem, de az asszony ott állt. Most éppen alvó mesterem fölé hajolt és rálehelt. Olyan volt az a lehelet, mint a világítóan fehér füst, melyen keresztül süt a hold. Aztán hozzám fordult, és hiába szeretnék kiáltani, érzem, hogy nem jön ki hang a torkomon. Egyre közelebb hajolt, éreztem, hogy hideg arcával érinti arcomat s láttam azt is, hogy milyen szép. A szemei megteltek mosollyal és ezt suttogta:

– Veled is ez volt a szándékom, mint Miramotóval, de megszántalak, mert fiatal vagy. Igen, jóképű legény vagy, Hokushi. Most megkíméllek, de ha valaha bárkinek elmondod, amit láttál, halál fia vagy. Ezt el ne feledd – s ezzel elsuhant.

Nem tudom, meddig hevertem így, míg végre fel tudtam tápászkodni és ki mertem nyitni a csapkodó ajtószárnyat, de kinn csak a hó örvénylett az ezüstlő éjszakában. Már azt hittem, álom volt az egész, és fel akartam ébreszteni a mestert, de mikor nem felelt és tapogatózó kezem jéghideg arcához, aztán fagyott bajszához ért, többé nem tudom, mi történt velem.

Másnap reggel a révész talált ránk. Hónapokba telt, hogy kiheverjem azt a kalandot, melyről természetesen nem beszéltem senkinek.

A következő évben, egyik utamon éppen derék mesteremre gondoltam, derűs lélekkel ballagtam Edo kertjei alatt a holdfényben, mikor egy kecsesen tipegő alakot értem utol. Csilingelő hangocska fogadta barátságosan köszönésem, és együtt haladtunk a város felé. Megtudtam, hogy milyen különös neve van: O-Yuki, ami annyit jelent, hogy Hó; árván maradt, s most azon igyekszik, hogy valahol felfogadják szolgálónak. Szó szót követett s nem sok időbe telt, félénken azt is meg merte tudakolni, hogy van-e jegyesem? Egyáltalán nem siettünk elérni a kaput. Szótlanul andalogtunk, mert ahogy a közmondás tartja, ha vágy gyűl valakiben, a szájnál úgyis többet mond a szem.

Most mély sóhaj hagyná el keblemet, ha azóta nem vált volna egészen kővé! Nagyon jó asszony vált belőle; ha nem leltem volna örömöt a mesterségemben s a szerény hírnév nem legyezte volna a hiúságom, általa úgyis a legboldogabb emberré lettem: tíz gyermekkel, fiúkkal és leányokkal ajándékozott meg, és igen jól nevelte őket. Mindenki csodálatos teremtésnek tartotta, nemcsak a jóságáért, hanem mert éppolyan üde és fiatal maradt, mint menyasszony korában.

Mert akkoriban minden vigaszát két kézzel nyújtotta felém az élet.

Azon az éjszakán is holdfény tündökölt; a gyermekek apraja már aludt, a nagyok közül ketten már kiröpültek, velem se járatta már a bolondját úgy a becsvágy, megelégedtem az év minden napján egy-egy haiku megalkotásával. O-Yuki a kis papírlámpás fénye mellett varrogatott, én ujjai ügyes játékát követtem a selyemdarabon, s már éppen valami versikének akartam fogni erről, de annak ellenére, hogy a szívem megtelt a költéshez szükséges végtelen bizakodó szeretettel, mégis inkább beszélgetni kezdtem:

– Amint így elnézlek, egy furcsa emlék dereng fel bennem.

– Elmeséled?

– Életemben egyetlenegyszer láttam csak hozzád hasonló szépséget. Pelyhes állú legény voltam, ma se tudom biztosan, hogy nem csak álom volt az egész, hiszen ezt követően nemsokára maga az életem is olyan lett, mint az álom…

Ekkor szomorú nagy szemével rám pillantott, s én áradozva elmeséltem azt az emlékezetes éjszakát, mesterem kegyetlen fagyhalálát, úgy ahogy volt s ahogy gyakorlott képzeletem még ki is színezhette.

O-Yuki felsikoltott, ledobta öléből a munkát és felegyenesedett. Ahogy visszahőköltem, fölém hajolt, hogy arca majdnem az arcomat érte. Szerelmes éjszakákon milliószor láttam, ismertem csillogó szemének minden tekintetét, de ezt a csillanást sosem láttam. Belevakultam.

– Én vagyok az az asszony, te szerencsétlen, nem megmondtam, hogy ha valaha csak egyetlen szóval elárulsz, mindennek vége… De ha most beváltom, amit fogadtam, ezeket az ártatlanul alvó kicsinyeket fosztom meg gyámoluktól…

Hangja eközben egyre halkult, akkor hirtelen az ajtó is kicsapódott, szél zúdult a szobába, és kioltotta a mécsest.

Mikor magamhoz tértem, s a nevét kiáltozva kirohantam a kertbe, csak egyetlen ködfoszlányt láttam a tiszta tavaszi égen. Egyedül a hold láthatta, mi történt.

Az idő is velem öregedett azóta. Árváink felcseperedtek és szárnyra keltek, mialatt a bambuszerdőket jártam, mesterem intelme szerint a változó világ vigasztalan és vigasztaló látványait űzve árkon-bokron. Mint a gyógyfüves embert, mindenki áldott érte. Nevemre a szépre szomjazók sorfalat álltak a tűző napon, Kioto kapujától Edo piacáig. Nevess, mondta a napfény, s én rájuk mosolyogtam. Unokáim unokáival is találkozom néha, akik benépesítik a falvakat, városokat, és sosem tudják meg, hogy életük forrása kinek a szerelméből fakadt. Hogy néha maga a halál is egy kis boldogságra vágyik ezen a földön.

Aztán hazaballagok a kertembe, a magányos házba, mely felett mint az utolsó esti lámpás, ott függ mindig a telehold. Sírj, mondja ilyenkor a holdfény, s én sírva fakadok.