Madonna dell’ Arena

Miután a napokban befejeztem egy meglehetősen hosszú munkát, kedvem támadt fáradt fejem pihentetésére köznyelven olvasni valamit.

Voltaképpen nem is én, hanem úgy hatszáz évvel ezelőtt Leonardo Bruni érezte ezt így. Ő vetette papírra sercegő lúdtollal vagy hasított hegyű náddal, hajnalban vagy alkonyattájt, napvilágnál vagy lámpafénynél ezt a nyújtózkodó gondolatot, a máris elkezdett következő munka bevezetőjében, hogy pár sorral lennebb, a lazítás végét jelezve, komolyra fordítván a szót, mintegy torokköszörülve, nyakkendőbog-igazításképpen, arcvonásainak újra kellően ünnepélyessé merevítése jeléül figyelmeztetően hozzátegye: „itt kezdődik Dante élete…” Az én pihentető olvasmányom meg ez lett volna, az ismert adatok mellé gyűjtve csendesen a hangulatokat arról a rég letűnt korról, melyben még eleven szelek tépdesték Dantén vagy Giottón a köpenyeget, ahogy ott álltak az évszak derülő-boruló ege alatt, valamelyik páduai csatornaparton. Az efféle utazás kellemes ringatásából aztán észrevétlenül lesz mégis munka, mihelyt valami kimarad, kikapcsol, fel kell tápászkodni s más könyveket keresni elő, kinyitni, összevetni s lassan egészen elmerülni az idők vizében. Mert szerencsére nincs lezárt kor, ilyen értelemben: lezárt élet sem; amíg valaha valaki még saját eleven mivoltának pillanataiba emeli az egykori élőket, minden feltámad s folytatódik. A filmtekercshez, videokazettához hasonló ez is, hacsak nem azok vették át, valósították meg ezt az ősidők óta kézenfekvő és lehető legolcsóbb alapelvet: bármi lejátszható újra meg újra az érdeklődés képernyőjén, a feltöltődő képzeletben. Ennek a kettős, párhuzamos műtermi munkának a legalább Homérosz óta halmozódó, egymást kiszorító és kiegészítő technikai titkait: az írásét s az olvasásét mindig érdekes megfigyelni és megpróbálni.

Itt most egy látszólag félreeső kor még félreesőbb színhelye adódik: Pádua, 1306. Utólag külön a történelem, az irodalomtörténet s a művészettörténet madártávlatból akár pár mondatban össze tudja foglalni fontosságát vagy jelentéktelenségét, nagyvonalúan vagy bővebb, pontosabb adatok hiányában akár átsiklik felette s a személyes álmodozásra bízhatja a részletek ringatását. Ám mint valami végtelen gyöngysor egyik szeme, egy folytonos és elszakíthatatlan szalag négyzetcentiméterecskéje, azért csak ott van, kitapintható, visszaforgathatóan és visszamorzsolhatóan, mint bármelyik tája, ténye a múltnak.

Micsoda kavargás és örvénylő összevisszaság volt ott is, persze. Mintha csak a vihar kavargatná a hópelyheket. Miközben célszerűen születnek a dolgok, kása fő vacsorára, hús serceg, cipó sül, sarukat és köntösöket varrnak, festéket törnek és követ faragnak, bort isznak és mérget nyelnek, a gondolkodó fők, amennyi annyiféleképpen, gondolkoznak, hiszen természetes módon nem annak a befejezett kis világnak látják még magukat, ami felé befejezetlen életük újabb pillanatai, percei telnek, célt nem lát senki, még minden egyes nap rácáfolhat az előzőre, minden művész a versenytársára.

– Hiszen éppen ez az! – sercen be valahogy egy szövegrészlet is ebbe a peregni kezdő némafilmbe; talán éppen valamelyik főhősnek a hangján –, persze, hisz verseny ez a javából, szinte csata már. A később oly világos stílus úgy alakul, hogy valamely festő vagy költő is csak azt fejezheti ki, ami belsejében él; a sajátos lelki mozgások igazgatják a külső mozdulásokat. Odakinn az odabentit igyekszünk rajtafogni, rögzítni. Megfestjük, feljegyezzük. A jó ég tudná csak összevetni és megmondani, melyik nehezebb, jól mondom, messer Giotto?

– A lehető legjobban, messer Alighieri! – de udvariasan ellene veti, hogy a kettő között csak az az egyetlen, nagy különbség, hogy míg az írás mindezeket a szavakkal ábrázolja, amelyeket régen és ma és mindörökké kénytelen használni az ember, a festett kép mindezt azokkal a gyarló technikai eszközökkel kényszerül elvégezni, aminőkkel a mai művészet bír.

– Ó nem ez a fontos – teszi szóvá még udvariasabban Dante –, hanem hogy mindenikünknek minden esetben és minden téren az örökkévalóságot kell megcélozni! A szemekben van, onnan származik, a látásunkból minden, amit csak átfogunk s ahogy átfogjuk. A legfőbb cél ugyanis végig a nagy üzenet egyszeri formájának megalkotása.

És talán még úgy sem győzik meg egymást, ha az egész nem volna csak az elképzelt Giotto társalkodása a kísértet-Dantéval; és akkor sem nyomna itt már semmi a latba, ha valóságos párbeszédük jegyzőkönyve is fennmaradt volna, hiszen időtlenül pontos és magasztosan tiszta az, hogy

 

A szürkületen győzött már a hajnal: futott az; és én sejthetném a tenger vizét remegni messze, halk morajjal –

 

míg Giotto másképp-felülmúlhatatlan sziklái mintha keménypapirosból lennének összeragasztva, angyali fái lehetetlen helyzetben gyökereznek, szép íves épületrészletei gyermekjátékok kulisszái, pedig mindezt aligha azért így adta vissza, mert nem másképp látta.

Giottót egy évvel korábban hívták Riminiből Páduába s itt két év alatt a Scrovegni família megrendelésére elkészítette azokat a szerencsésen mindent kibíró, átvészelő freskókat, melyeket a művészettörténet a főművének tart majd. Pádua ekkoriban a szellemi élet élénk kis központjává kezd válni. Senki se ejti ki még a bűvös szót, hogy reneszánsz, de hirtelen szokatlan dolgok kapnak lábra, például a frissen létesült egyetemen Giovanni Bonandrea az ókori auktorokat magyarázza. Mindenesetre az antikvitás élvezete a többi szellemi élvezettel együtt, a kor új, csodálatos játékszerévé lépett elő, mely az életnek is mélyebb értelmet adott. Hányattatásai közepette most ide húzódik Dante, ezeket az előadásokat is hallgatja; 1306 után már máshol van. Giotto a következő pár évben is ott tanyáz s a Palazzo della Ragione nagytermében asztrológiai tárgyú freskókat fest, melyek már nem lesznek olyan szerencsések, pedig e sajnálatos módon elpusztult művek a világi tárgyú festészet megalapítójaként koszorúznák. Milyen fontossá lett hirtelen, hogy Itália-szerte romokban ugyan, de tapintásközelben volt még az a nagyhangulatú múlt, melynek lappangó szövegei kezdték megtermékenyítni az elmét. Térdig érő kőfalak, felhányt kövek, melyek közül ami gyúlékony volt, annak kormát, hamuját is kimosták már vagy ezer esztendő esői, kipiszkálta a mindig gyermeteg fű; és hatalmas boltozatok, oszloprendek, melyeken keresztülnőnek az öreg platánok s a kamaszgerincű ecetfák, ligetté összeálló babérok, ciprusok keltettek már elég elégikus hangulatot a délvidéki telehold világánál festőkben, költőkben, szerelmesekben. Az 1300-as esztendő jubileumian becses nyeresége, hogy Villani saját bevallása szerint az örök város romjainak hatása alatt határozta el magát a történetírásra.

A kápolna, melyet Giotto most kifest, egy római kori körszínház alapfalaira épült, Pádua északkeleti részén, ott ahol a városfalak a Brenta egyik szélesebb csatornája mentén megszakadnak.

Itt találkozhattak.

A felavatás kitűzött határideje sürget. A gazdag kereskedő kedvesen unszol és türelmetlenül hízeleg. A mesternek a még építés alatt álló kápolnában kell elkezdenie a munkát. Az állványok, meszesgödrök, a külső felvonulási építmények mellett a belső állványzat mászik az alig száradó falakra, rajta a tanítványok és segédmunkákra felfogadott napszámoslegények sereglete. Így jön létre a bejárati oldal egész falát beborító hatalmas méretű és lélegzetű freskó az Utolsó ítéletről, meg a pár tucatnyi kompozíció körben, több képregény, a kor értelmezésében, de a mester iskolát teremtő stílusában.

Itt találkoztak. A térségen még elhordatlan kövek és gerendák hevertek. Majdnem a csatornáig hátrálva, a tekintet szépen befogja a csinos kis épületet s mögötte az aréna lekopott romjait, melyek most már mintha az ő kertecskéjét képeznék.

Giotto nyugtalan, mert nem dolgozhat a szokott műgonddal, ha tetszik lassan, nagyon elmerülve, pedig amióta a maga ura, keresett és megbecsült mester, alkatának folyományaképpen ez azt is biztosítja, hogy végtelenül élvezi is a munkáját. A költő, akivel valamelyik este találkozott futólag a kereskedő házában, meglehetős tumultusában a helyi notabilitásoknak, most mintha csak erre sétált volna, pedig azt a meghívást fogadta el, amit akkor intézett hozzá, a lakomán. Egyidősek. Egyiknek is, másiknak is érdeklődését jól tájékozott közös ismerősök kellőleg felfokozták, sokat tudnak egymásról.

Borús nap van, épp elállt a csepergés, mikor a belső munkák állásának megtekintése után a kis társaság borzongva özönlik ki a fülledt ég alá. Csak pár lépésnyire távolodnak el ők ketten, de talán ezért adódik úgy, hogy véletlenül sem akad fültanú, legalább valami fontoskodó, aki bár egy-két mondatot feljegyezzen aztán, örökké az utókorra sandítva a fontos emberek környezetében. Háttal a csatornának, visszanéznek. Arról kezdenek csevegni, hogy a minap temették el messer Jacopo da Todit, aki annyiszor írta és mondogatta, hogy máris szállóigévé lett: ő azért sír folyton, mert nem szeretik eléggé a szeretetet… Aztán Firenze kerül sorra. Giotto 1301-ben házat vett Firenzében. A Dantéét akkoriban dúlták fel. Az ítélet illene 1302. január 27-ről keltezett, s úgy szól, hogy ha bármikor Firenze hatalmába kerül, máglyára vettessék! Nem, talán ezt a kényes témát nem érintették. Dante nem hozhatta szóba, hiszen a másik az egész históriát pontosan ismerte, s ő sokkal finomabb szellem volt, semhogy jelenlétével neki kedvező állásfoglalást csikarjon ki a másikból, akinek oda visszatérni fontos. Az áldozatot sajnálni, nyomorult sorsán vele keseregni senkinek se biztonságos. Giotto a fájdalmas húrt ugyan miért pendítette volna, ha vigaszt, a szavakén kívül, nem kínálhat, annak mestere pedig nem ő volt.

Ezer egyéb történetet, esetet, alakot érinthettek. A két elbeszélő, a kor tetején, hátukat egy alkalmi kerítésnek vetve, előttük az élve születő olasz művészet mész és festék és eső illatú tényeivel. Ki beszélhette volna meg inkább, töredezett, egymáséba kapó mondatok lángocskáival, hogy az élet milyen szépen, mostanában már valósággal mohón halad itt, rohan a maga útján, lépcsősorokon s állványokon hágva fel, le. Hogy a megfigyelés, ez a szent és egyre nyíltabb titok, feszegeti az eddigi határokat, bővül, kiszélesedik, valósággal kikényszeríti a fantázia közbelépését; hogy az emberek bizony már nem csupáncsak a legszembetűnőbb dolgok iránt bírnak érzékkel; hogy mint egymáson csiszolódó kövek megtanulják egymástól látszólag oly távol eső dolgok összefüggő világgá kombinálását, élő és holt lényekét, tényekét. Hogy bizony a művész mikor anyagért lehajol, először is saját idegeibe markol, mindig is. És lehet, hogy Dante fogja leírni, de lehet, hogy Giotto tapasztalta előbb, hogy a völgy füvei, fái, virágai szín dolgában túlszárnyalják az aranyat, ezüstöt, kármint és azúrt és ólomfehéret.

– Képzelje, messer Giotto, valami biztos helyre vitt ládákból, ahol a könyveim hevertek, most kalandos úton előkerült egy megkezdett művem hét első éneke. Már azt hittem, ez is odaveszett, mikor felégették az otthonom. Lám, a balszerencse se vethet mindig gátat a dolgoknak. Aki megtalálta, szerencsére a poétai dolgokban járatos volt, a gyanakodókat könnyűszerrel meggyőzte, hogy ez csak irkafirka, és gyorsan Lambertuccióhoz vitte, aki maga is félig-meddig költő, de nem próbálkozott affélével, hogy elsajátítsa, hanem elküldte Moriello barátomhoz, mert úgy hallotta, hogy éppen nála lakom. Ő aztán egy szép napon előállt kedves színleléssel, íme, mit találtak valami mihasznák, ugyan mit szólok hozzá, nem tudnám-e megmondani kié lehet? És én, aki gyászomban és veszteségem tudatában már-már lemondtam… nos hát most újult erővel fogok ecsetet ragadni én is. Igen, igen, barátom, versenyre kívánok kelni az itt születő látomással.

A kibukkanó napsütésben támadt hirtelen zápor elől a többiek már eresz alá húzódtak, onnan integetnek, kiabálnak. A két ifjú mester nevetve eszmél, és köpenyegük szárnyát fejük fölé emelve, már rohannak ők is.

Ma már könnyű tudni, hogy a múlt aranyporába mártva kezük, mennyire egy jövőbeli aranykort kerestek; míg Dante a kritikával töltötte be nagynak bizonyult feladatát, Giotto az ideálok megteremtésével, azok vonzó példájával akart hatni. Most még mint hevesen gesztikuláló két mimuson nevet az alkalmi közönség. Jaj, de szórakozottak! Ejnye, hogy elmerültek!