Az elveszett pásztor

… Úgy növekedtem ott, mint a cédrus Libanonban, mint egy ciprusfa a Hermon lejtőin…, illatot ontottam, mint a legfinomabb mirha, vagy mint egy terpentinfa, úgy terjesztettem szét ágaimat, méltósággal és megrakva kellemmel…

A völgy pedig megtelt már a hadinéppel. Ostorcsattogás, kerékzörgés zaja; dobogó ló, robogó szekerek, törtető lovasság, kardok villogása, dárda és parittyakő süvítése. A heverő testek ahogy ott maradnak az elvonuló porfelleg után. Nincs száma az elesetteknek, megbotlik hulláikban a segíteni igyekvő s a fosztogató.

A völgy félelmetes volt már tegnap, mikor megérkezett odatúlról; egyszer csak elfogyott a hegy s a peremére hasalva óvatosan, mint minden lejtő tetején, amióta csak útra kelt, bekémlelt a vörös napfényben kavargó porba. Végtelen mélységűnek tűnt ez a katlan. Tudta, hogy mögötte a pusztaság már a tengerig vezet.

Meghúzódott egy bokor alatt és sírdogált. Álmában aztán újra látta a nyájat, tisztán látta, a vezérürü nyomában tömören, fegyelmezetten mendegéltek, ahogy megfogadták azon a végzetes napon, amikor nem engedte őket inni abból a poshadt pocsolyából, hogy akkor elmennek, akár a tengerig is, de itt nem legelnek egy tapodtat sem, ő pedig nyerje csak el a gazdától a méltó büntetését.

Reggel, bár odalent a zengés-bongás egy csöppet sem csendesedett, bátorságot gyűjtött, s hátában a hegyről már látható kelő nappal, nekivágott az ereszkedőnek.

 

*

 

A csatanap végén a vezér az ágyán forgolódott. A sátor áthevült, s a beszorult port is hiába próbálták kiszellőztetni a szolgák. A félrehajtott ponyva alatt látja az őrszem lábát. Saruja néha megcsikordul a homokon, az előbb egy kóbor ebet vagy közel merészkedő koldust kergetett el fojtottan káromkodva. A megkezdett tömlőből egy fél sisakkal megivott, aztán hasra fordult, hatalmas mancsával a földre terített oroszlánbőrbe markolt, ujjairól lassan súrolta le a rászáradt vért és szennyet. A fekhelye rándult, ringott alatta, mintha lova nyakára dőlve száguldana az előreszegzett dárdák közt, s most ismét látta a pásztort, még meg is rántotta a kantárszárat, és ahogy egy vigyázatlan pillanatra nem figyelt a feléje sújtó ellenségre, majdnem levágták. Ráordított a suhancra, hogy mit keres itt, s bár jó messze volt tőle, feléje suhintott a karddal, ijesztésül szánta csak persze, mert szánta ezt a baromian buta fickót, ahogy ott őgyeleg, mit őgyeleg, lassan, bambán, minthacsak holdkóros lenne, megy, megy keresztül a zengő csatatéren, az egymásba akaszkodott két óriás vassündisznó közt. Hová mész, menj már a fenébe innen, te szerencsétlen…

 

*

 

Valahol a Kaukázus déli lejtőin, közel ahhoz, ahol a Tigris és az Eufrátesz ered, elbitangolt a nyáj. Fél óra lehetett napszállatig, és lehet, hogy valóban eltévesztette az utat, de nem engedhette, hogy felszürcsöljék a disznók dagonyájában csillogó levet, döngött a bundájuk a pásztorbot suhogása alatt, a vezérürünek pedig majdnem a szarvát törte, ahogy a kampójával ügyesen, villámgyorsan beakasztott neki és visszarántotta az utolsó pillanatban; szembe is fordult vele a nagy erős állat, s ő meglepődésében megfutamodott, egy törpefenyő alacsony ágain keresett menedéket, mint valami ostoba fajdkakas, ha látta volna a gazda, már ezért elcsapja tüstént; a nyáj bégetve kikacagta s a peckesen elnyargaló vezérürü után loholva sebesen, egyszerűen otthagyták, nem érte utol őket a lejtőn, különösen miután úgy elbotlott, hogy kis híján a lábát törte. Beesteledett, s félni kezdett egyedül, ami a juhai közelében még sosem történt vele. Visszament hát és ugyanazon az ágon húzta ki hajnalig, s akkor utánuk indult, mert biztos volt benne, hogy megjuhászodtak s az aljban beéri őket.

Háromszor ment le a nap azóta.

 

*

 

Leghatalmasabb barátait kinevezte hadvezérekké és negyvenezernyi gyalogossal, valamint hatezer főnyi lovassal ellene küldte őket a folyam felső gázlóin átkelt lázadóknak. Ezek ma Bakráig nyomultak előre, s ott a síkságon tábort ütöttek, itt csatlakoztak hozzájuk a szíriai segédcsapatok, valamint a mórai szökevények. De majd elbánnak velük a következő hetekben. Számításai szerint a felvonulásra hat nap elegendő, hogy alapos bekerítéssel végződhessen. Már kereskedők is érkeztek nagy számban a táborba, a parti városokból, hogy megvásárolják a majdani foglyokat, a vételárat is magukkal hozták, aranyban és ezüstben.

 

*

 

Leért a katlan fenekére, ahol a nyájnak nyoma se lehetett; hiszen ha errefelé vette az útját, már régen a porba taposták volna, vagy ami azzal egyenlő, ott rotyogna húsuk a tábortüzek bográcsaiban. A hatalmas lovasok ahogy a porban szűrt kelő nap előtt átsuhantak, árnyékuk játéka összeszorította a szívét, de ment, csak ment egyre közelebb, ebben a vércsevijjogású zengésben, aztán észrevette, hogy mint ködben a farkasok, odafent a hegyekben, már elöl-hátul ott suhannak röhögő paripáikon a porfátyol mögött, át is ugratnak felette, hatalmas suhintások csattanva érnek egymás bőrpáncélos testéhez, fülsiketítő ordításuk egészen betölti a hallását, innen már másképp nem szabadulhat, csak hogyha nyugodt léptekkel nyílegyenesen átvág köztük.

 

*

 

Midőn megpillantotta az ellenség sokaságát, bizakodásra tüzelte embereit, atyáik példáját emlegetvén. Aztán ősi szokás szerint csapatokba osztotta őket és parancsolókat állított a csapatok élére. A fiatal házasokat, valamint azokat, akik csak nemrég szereztek földet, mind egy szálig elbocsátotta, nehogy hazavágyódásukban túlságosan ragaszkodjanak az életükhöz s gyáván viselkedjenek a harcban. Tízezrek látták, amint hirtelen megmerevedik az arca és tekintetével lassan követi azt, ami nincs. Márpedig ő ebben a pillanatban tisztán látta a hadsereg előtt áttámolyogni azt a mezítlábas bamba kölyköt, a pásztort. De mégsem mert rárivallni.

 

*

 

A kapuk elégtek, a fedelek beomlottak. A tér elhagyott; szemetet, száraz füvet sodor a szűk utcákon a szél. Van itt valaki, kiáltaná, ha merné s ha kiszáradt torkából nyöszörgésnél egyéb is előbugyborékolna. Egy pofa vizet keres, de az itatóvályuk fala szétlapítva, a sár tetején is finom pókhálóját szövi már a mindent megmerevítő aszály. Aznap éjszaka a kút gödrében aludt. Hallotta, ahogy dühös lovasok gyülekeztek odafenn, s káromkodva, nehéz láncokon leengedett vasalt vedreik a szűk aknában az ő testén keresztül zuhantak, majd szálltak faltól falig ütődve a felszínre, már elsőre péppé kellett volna hogy zúzzák s már tizedszer, huszadszor repülnek át itt; kezét kinyújtotta, hogy megérintse őket, de puhák és testtelenek voltak, mint a denevérek árnya. Lábujjai némely maradék iszapban mocorognak, mindössze két maréknyi víz gyűlt össze órák óta a kút fenekén, mit mernek le mélyre, mélyebbre, mint a talpa alatt a nedves vaiknak is bőven adnak? Újabb és újabb vedrek suhannak le mélyre, mélyebbre, mint a talpa alatt a nedves homok. Újra lehajolt kimerni a szivárgást. De a víz megnyugtatóan valódi volt.

 

*

 

A tét mindig ugyanaz volt. Vagy-vagy. De ebből úgyis csak egyik igaz: a sebek begyógyulnak, az emberek minden után feltápászkodnak. Vagy kivívjátok, vagy meg sem érdemlitek s a leggyalázatosabb sors vár rátok, írmagostól elpusztultok valamennyien. Nem, valahonnan, a holtak zsebéből a földbe az írmag folyton visszakerül.

A térség felett a hold. A hegyoldalakról s a várhegyekről visszalátni a medencére: a gyakorlott szem már a tábortüzek alapján fel tudja mérni az erőket. Ott messze most fellobbannak a falvak, a berkek. Tehát sikerült, dörmögi eltűnődve a szakállába. Ők szerettek volna rajtunk ütni ma éjjel, de a vaskapocs körülölelte őket. Ez a jel. Ki az? Állítsátok meg, adná ki a parancsot, ha foga vacogásából nem érezné, hogy megjött a láz. S az a mamlasz állat megint itt cselleng a vonalak előtt! Hát ezt már éjjel se engedik aludni pokolbeli parancsolói? Vagy kinek a kémje?

 

*

 

Először Dathemát támadta meg. Galaád mellett sokat levágott belőlük, aztán Ynna felé vonult és ostrom alá vette a városokat, az erődítményeket sorra felégette s a foglyokat leöldöste; csak az asszonyokat hurcolta fogságba. De amazok Thamis parancsnoksága alatt mégis nagy és erős sereget gyűjtöttek újra. Levelek érkeztek a folyam felől, hogy a Dim- és Sin-beliek is mind szövetkeztek ellene. Elhagyta tehát a hegyszorost és Beki Horun falu mellett ütött tábort, ahol egy másik szíriai sereg is csatlakozott hozzá. Idris húszezer főnyi csapatával Adora alatt állomásozott, alig harminc stadionnyira. Előbb őket kellett kifüstölni. Az összecsapásban maga Idris is elesett, mire a hadvezér nélkül maradt hadinép fegyvereit eldobva, megfutamodott. Üldözőbe vették őket és ismét sokat levágtak. Gyors menetben vonult végig a tengerparti síkságon. A dombok egyikén újra látta a pásztort. Most velük egy irányba tartott.

 

*

 

Mikor már nem is remélte, a kősivatag szélén rájuk talált. Olyanok voltak, mint a megszeppent gyermekek. Az égen sötétlila fellegek kergették egymást szüntelenül, napok óta özönlöttek a tenger felé. De egyetlen csepp eső se hullt már hetek óta. A bárányok felismerték, ő örömkönnyeket hullatott, aztán csak levágott egyet közülük.

 

*

 

Kicsoda az, ki feljő a pusztából, mint a füstnek oszlopa? Valahol messziről nagy szélviharok futkosnak a mezők, sivatagok hátán. Ami egyszer megtörtént, ha van rá mód, mindig megtörténik. A nyáj csendesen poroszkált vissza a havasok felé.

Messziről, vascsengéssel, iszonyúan dübörögve lovasok érkeztek.

– Nini egy tolvaj – kiáltottak fel, és körülfogták a pásztort. Mikor tovarobogtak, a pásztor fél lába saruban, fél lába mezítelenül, mintha lassan lépdelne az alásereglő bárányok hátán, vagy mintha simogatta volna őket. Így lengedezett a környék egyetlen fájának legalsó ágán. Aznap nem haladtak semmit a vezér álmában. Mert az az álom állt. Hason feküdt a sátrában, nagy mancsa a régi oroszlánbőrbe markolt, mely lucsogott a kiontott belű tömlőtőlés a halkan csepegő vértől.

 

*

 

Fuss és légy hasonló a gazellához vagy a fiatal kecskéhez a hegyekben, ahol fűszerek teremnek. Mire felértek a forrásvidékre, új bárányok születtek. Bárki megszámolhatta, kivolt a szám, amelyre a gazdával alkudott. Idefenn már csörgedezve készülődött a nagy, kékes táblákból a hólé. A falvak még füstölögtek, mert itt a nap ereje sosem olyan heves, mint odalent a folyamközben, ahol időnként ezüst meg arany szélrohamok kergetőznek és keverednek, mint motívumok a szimfóniákban.