Kelta varázs

A víz olyan gyorsan fut, hogy a lusta kora délutáni gondolat se bírja utolérni. Mintha üldözné valami, ott fennebb az erdők alatt. Itt, az egykori malomnál bokrok ülik körül az önmagát pazarló vízesést. A habok gyorsan a parti kövekig menekülnek, nehogy reájuk zuhanjon valaki. Mert lágy, fehér, szakadt köntösében valaki folyton meginog, leszédül, hanyatt esik a magasból s mégsem hal bele.

A víz tonnáiba keveredve egy makkocska zuhan le és pillanatok múlva megjelenik a hab közepén. Kis ideig úgy tűnik, az ár magával fogja vinni, de szerencséje van: egy hullám félrecsapja, forgóba kerül és a vízből kiálló sziklák oldalához koccanva, billegve lassan visszaballag a zuhatag alá, aztán mint a fürdő purdék, fénylő kis feje hol alámerül, hol felbukkan s előlről kezdi ezt a körúszást, mindig ügyesen eliramodva a rázuhanó víz elől. A közelében törött árbocnyi fenyőtörzs táncol, mint csapdába esett ragadozó, megállás nélkül, a zuhatagból kiálló kövek félköréig, megfenekleni látszik itt is, ott is, aztán lassan elindul vissza a zuhogás alá. Gyermekkorunkban napokig kijártunk a malomgáthoz elbámészkodni egy ilyen fogságba került tuskó kalandjain, fogadásokat kötöttünk, hogy másnapra nem lesz ott, vagy még ott lesz, aztán eluntuk, sosem derült ki, melyik éjjelen szabadult vagy szökött meg egy kis vízszintemelkedés jóvoltából. Akkoriban olvastam a történetet, hogy egy indián a feleségével, fatörzsből vájt csónakon evezett le a Niagara folyón, és nem tudtak kikötni, az ártól sodorva már valósággal repültek a zuhatag torka felé. A part mentén összeverődött nézők biztatták őket, egy ideig úgy is látszott, a két evezőnek sikerül erőt venni a hullámokon, de nem, mégsem, egyszercsak minden reménykedésnek vége szakadt; az indiánok ekkor már nem eveztek: összefont karral ülnek a lélekvesztőn s nyugodtan nézik a győztes folyamot s a hősök büszkeségével fordulnak le a mélybe.

A mi patakunk széles, kavicsos mederben folydogált a réten keresztül. A partján bárányok legelésztek, nagyon ritkán, hosszas esők után ha megközelítette a meder szélét a locsogó piszkos hullám. Ilyen partok voltak egész úton, melyet a hegységből kilépve megtett. Mint minden megfestett és megverselt patak, inkább kígyóra emlékeztetett, mely suhanva kanyarog tova a fű között. A dombtetőről naplemente idején úgy is csillogott, mint a mesebeli ezüstkígyó. Ezért jobban izgatott a felső völgye, ahol egykor faúsztató is volt, várromok, és képzeletünkben ott szálfák feküdtek keresztül a zuhatagokon, s a vizek úgy törtek át rajtuk, mintha az ujjak közén; ám az egész mégsem olyan félelmetes, hiszen ezeken a természetadta hidakon, mint a hangya, ügyesen át lehet járni a megvadultan habzó mélységek kis niagarái felett. Ki tudja, melyik tízezer éves ősünk vágyott vissza ilyenkor bennünk, hajdani jó helyére, veszedelmes, de kedvelt szokásai közé. A gyermekészben még utoljára felindul az, ami egykor, jobb híján, egyértelműen színtvalló bátorságnak számított, ma már csak meggondolatlanság. Az efféle kockázattól, mely egykor általános tapasztalattá, a megoldás állandó bravúrjává kellett hogy váljék: mindennapi munkává, mikor már nincs rá szükség, éppen mint tapasztalattól tartják távol, óvják egymást a mai emberek, miközben újabb és újabb elfinomulva elkényesedő nemzedékek erénynaptárában is ott szerepel azért a bátorság, merészség, vakmerőség mint a nehéz élethelyzetek gyorsan előrántható egyetlen kulcsa.

A patak nem más, mint széles nyitott út az őserdőben, fenékig átlátszó, tiszta színén ezer tükördarabra törik a zöld meg az ég kékje. A sűrű ágakon áttörő napsugarakban bogarak zörögnek, szitakötők cikáznak, a vízbe hajló kúszónövények szakállas indái barázdát húznak a partközelben. Egyszer csak a fordulóból kivájt fatörzsben ülő emberek jelennek meg, kiáltásuk messzire száll a víz felett, aztán elnyomja az állandó csörgedezés, csobogás. Valami ütemes dallal kísérik az evezőcsapásokat. Utánuk lassan, törzsekből összetákolt tutaj fürdik a mindent folyton elborító habok alatt. Ha a fatörzsek fennakadnak valami rejtett sziklaszirten, felordítanak, makogva tanácskoznak, bosszúsan, bronzszínű atlétaizmaikkal átugrálnak a rakoncátlankodó uszadékfára, hátára állva terelik, mint valami vízben hajtott ménest, míg le nem érnek vele a Nagykő alá, ahol öböllé tágul a folyócska. Végre a szálfák többé-kevésbé megrongálva, együtt vannak a számukra kiválasztott helyen. Egyre több fatörzs érkezik ide naponta. Mint fáradt nyáj, melyet a pásztorok akolba zárnak, megjelölnek, de még éjjel a holdsugárban is mintha lesnék a menekülés, a megfutamodás pillanatát. A levert cölöpökből képzett gátacska közepén, a zsilip behemót gerenda-ujjai között vékony sugárban folyik tovább, zuhog lefele a víz.

A csendesen folydogáló, még névtelen patakok többet tettek a népek javára, mint később a legerősebb hadseregek. A férfit megtanították verekedni. Küzdve az óriásfenyővel, mely századok óta szabadon élt egy szikla tetején, az a féktelen düh szállja meg őket, mely mindig elhatalmasodik az emberben, mikor egy másik élet ellen tör, elkeseredéssel. A favágás romboló dühét az fokozza, hogy élő lényt érez magával szemben, s a fatörzs mikor feljajdul a fejsze harapására s panaszát csapásról csapásra ismétli, a fenyegetett erdő minden fája vele bömböl, mint hosszú mennydörgés, visszhangról visszhangra.

Egy reggel valamennyi favágó lejön a hegyről és a mélyút szikláira csoportosul. A megadott jelre a zsilip gerendázatát eltávolítják, ez valahogy úgy sikerül, hogy a rácskapu elsőnek zuhan a mélybe, s a fékét veszítő áradat bőszülten nekizúdul a nyílásnak. Habzik és tombol a zöld víz, vele moccannak, szabadulnak az első szálfák, ütköznek, henteregnek tompán, robajlásuk betölti a reggelt, az emberi makogás, visongás elvész ebben a félelmetes dörejben. Lassanként százával, ezrével tolakodnak már odalent a megcsonkított fák, a favágók is ugrálnak lefele a sziklák között, ahol már nincs is ösvény, inkább az indák s az örvények kapkodnak bokájuk után. De most semmi se számít, irányítani kell, továbbterelni ezt a csordát. Nem először végzik, szükség van az izmok összes erejére; a karok ügyessége, a szemmérték biztonsága s az akarat próbája az ilyen nap. Egy szálfa megakad, a többi újra nyüszítve, csikorogva mögé szorul, gyorsan kialakul a torlasz, a torlódásban felágaskodnak és törnek a vékonyabb szálak. Valakinek feladata kiszabadítni őket a forgatag hatalmából. Sodort kötéllel a derekán, leereszkedik egyik a sziklafalon, pillanat tört része és ő is közéjük zuhan. Egyik kezével gyökerekbe kapaszkodik, másik kezében a csáklya reccsenve törik ketté, újabb dorongot nyújtanak le, alig éri el, eléri. Na most! Egy rándulás ezt is kiveri a kezéből. Övig a vízben gázolva rángatja ki a hasadékba beszorult szálfát, mely remeg, roppan a hatalmas nyomás alatt, hihetetlen, de emberi erő nélkül most innen semmi se lódulna bele a sodrásba, a patak csobogó közepére. A heverő törzsek csak görcsösen rángatóznak, mint pihegő, élő hatalmas állattestek, csikordulva, szinte jajgatva emelik zúzott gerincüket. A bátrak hárman is rá mernek lépni erre a csalóka alkotmányra, hogy egyet kiszabadítsanak, jó útra tereljék a csorda élét. De hogyha ezek a hirtelen kiszabaduló óriások visszarúgnak, vagy lábuk megcsúszik iszamos bőrükön, az elejtett karó hegyével visszapattan, mint a lándzsa, véresen, hanyatt esve zúzódnak össze a fenyőszálak közt, s velük együtt viszi le őket a víz a völgyfenékig, hogy asszonynép jajongjon kihalászott fehér hullájuk felett. Vagy van, akit vállon visznek le, pálcák közé kötözött tagokkal, törött csonttal, jó kétnapi járóföldre, keservesen éjszakázva a huhogó vadonban.

Ha pedig hirtelen minden elakad, mert beáll a fagy, be kell várni az olvadást vagy az első felhőszakadást, hogy magával ragadja az egész völgyet.

 

*

 

A Gátak Népe tízszer tíz emberöltőnek előtte húzódott erre a tájra, ugyanannyi ideje vágta a fát a rengetegben. Amit kitermeltek s nem építették be saját kunyhóikba, a patak szálán a lapályra szállították.

Ott lennebb a tóvá szélesedő víz partján más kunyhók álltak. Mögöttük kőhajításnyira már az erdő, mely itt csak szelíd nyírekből, borzas kis bokrokból állt, közöttük ezerszám apró, borzas sörényű lovak és fekete szarvasmarhák legeltek. Itt, ahol a dombok közül a lapályra ért a patak, hatalmas földhányások mutatják, hogy mennyi ideje szól bele az emberi kéz a dolgok folyásába. Az öregek emlékezete szerint az Ostorosok is valaha a hegyekből szálltak alá, apáiknak apái a Tűz Fiaiból szaladtak ki, hogy a lomha szálfáknál különbül ficánkoló vadlovakat meg tulkokat pányvával összetereljék és megzabolázzák.

Feleúton egy völgyteknőben, ahol örökösen valami kénkőszagú kékes füst terjengett, mert olyan volt a föld, mintha óriás fekete hangyabolyok borították volna a koromtól megszállt erdők tisztásait, éltek a Tűz Fiai. Kőből rakott kohóikban, mint valami pokolbeli konyhában, örökké égett a tűz, s ők maguk is tetőtől talpig kormosan, hajnaltól napestig azzal foglalatoskodtak, hogy a tüzeket élesszék, aztán napsugár fényességű és forróságú, tejhez hasonló olvadékot fejtek a kemencéből; ez alighogy sisteregve megkötött, máris munkába vették és fülsiketítő üllőpengés közepette üstöt, kardot, fejszét és sisakot, lándzsa- és nyílhegyet kovácsoltak belőle. Jutott ebből árujukért cserébe a tutajosoknak s az állattartóknak egyaránt.

A Gátak Népének kunyhói a sziklák alatti lankákon egy szépségesen zöldellő domb körül helyezkedtek el. Gibihónak, aki ennek a törzsnek parancsolt, megszületett a harmadik fia is, aki már gyermekként erős volt, mint a medve, annak ellenére, hogy vékony kamasszá cseperedett; sűrű világos haja széles vállára omlott és mindig mosolygott. Bár dolgozni szeretett, legszívesebben naphosszat heverészett, ezért mindenki, tulajdon apja is fajankónak tartotta. Két bátyja a legjobb favágók és bátor harcosok közé számított; Gwynntől pedig nem vártak nagy dolgot, örültek, hogy szépen nődögél.

Ugyanebben az időben Hymirnek, az Ostorosok óriásának meghalt a felesége, és a derék gazda egyedül éldegélt két leánykájával. Egy este valami tündér tévedt a gáton álldogáló házhoz, vacsorát főzött a családnak, megfejte a teheneket, megmosdatta a gyermekeket. A gazda megkérdezte, nem akar-e a felesége lenni? A tündérlány szívesen maradt, de kikötötte, ha valakinek elárulja, azonnal vissza kell mennie Tündérországba. Teltek, múltak az évek, a tündér éppen gyermeket várt, mikor nagy lóverseny volt a lapályon, kérlelte férjét, hogy maradjon otthon, különben valami baj éri őket, de hiába. Ráadásul mikor a törzsfőnök lova győzött, Hymir megfeledkezett magáról és eldicsekedett, hogy az ő felesége gyalog is sebesebb lábú a nyertesnél. Nosza a vezér azonnal megkötöztette, hogy megbűnhődjék, ha csak üres dicsekvés, amit állít. Az asszony kérve kérte, hogy adjanak haladékot, ne kényszerítsék ilyen állapotban a versenyfutásra. Az Ostorosakat azonban elragadta a verseny láza és nem kegyelmeztek. Akkor a tündér versenyt futott a lovas vezérrel, le is győzte, majd megszülte kislányát. Aztán csak annyira tellett, hogy elátkozza a törzset és megjósolja pusztulását.

A kislányt, aki már árvának született, Hildinek nevezték, és két nővére ringatta, babusgatta.

Ám azt is beszélik, hogy három szomszédos törzs költői a sörivás közös ünnepén, a kapatos közönségtől versengésre ösztönözve, egyiknek szépen hajlított fából, másiknak faragott kőből, harmadiknak öntött aranyból volt a lantja, maguk is annyit ittak, hogy magukat felülmúlva, egy-egy mesét varázsoltak, melyek szavak nélkül, mint három fehér felhőcske jelentek meg a boldog sokaság szeme előtt, és így jött a világra egyikből Gwynn, másikból Hildi, harmadikból a vaskezű Bjurn, a kelták későbbi első királya. Innen kezdve már nehéz kideríteni a teljes igazságot.

 

*

 

Volt az erdő szélén, azon a bizonyos dombon, egy hatalmas kőrisfa. Koronáján a fellegek fészkeltek, innen hullt a harmat a hegyre, völgyre. Törzse alatt a sziklában állítólag tágas barlangterem van, csak még senkinek nem sikerült megtalálni a bejáratot. Ebben a teremben ül három hajadon, éjjel-nappal róják a titokzatos írásjeleket. Egyik a fába vési, másik kőbe, harmadik aranytáblára. Az aranyat, hogy biztos helyen legyen, azonnal elnyeli a föld, amit kőbe véstek, az ott lesz a szoba padlóján az idők végezetéig, a fába vésett érzékenyen felszívódik a kőris törzsén keresztül a levelekbe. Ám csak az tudná megfejteni az ákombákomok titkát, aki valamennyi évben a fa valamennyi levelét összegyűjtené s átlapozná, és esze oly éles volna, hogy az alaposan szétszórt és jól összekevert betűkből a villám cikázásánál gyorsabban össze tudná olvasni az elrejtett mondatokat. Mindenki más csak hümmögni tud és bölcsessége kimerül olyan általánosságoknál, hogy lám, lám, hideg tél volt, lám, lám, friss idő, csípős, ám derűs tavasz lesz, mert pipál a köd. Persze nagyon sokan vannak, akik ennyivel is beérik.

A kőrisfa koronájában valahol, ahol a legsűrűbb a lomb és jól eltakarja, gyöngytollú bölcs bagoly fészkel, a két szeme közt pedig egy mindentlátó vércse. A törzsén mókusok futnak fel s alá, hogy senkinek fel ne tűnjék, mennyire más, különleges fa ez, alatta szarvasok legelnek, akik szökellve elillannak, maguk után csalva a sűrűbe akárkit, aki csak közelednék a fához. Valahol az ég északi határán ül egy sas; ha ez meglebbenti óriás szárnyát, hatalmas szél támad, s amihez csak hozzáér, hófehérré válik. A fadöntők s az állattartók egyaránt tartottak ettől a téltámasztó varázslattól, melynek évente bekövetkező idejére mindenhol megáll az élet, csak a Tűz Fiai kérkedtek azzal, hogy őket nem bántja, se kútjuk, se forrásuk el nem apad soha, hiszen Vaskezű Bjurn ennek a sasnak a fia. Ám ettől még pont úgy befagyott telente náluk is minden tócsa.

Történt, hogy Gwynn, aki javíthatatlanul vidáman heverészett, mert ha valamibe keveredett, abból csak kalamajka támadt, így vidám történetek keringtek felőle az egész völgyben, egy szép napon erre a híres tündérdombra telepedett le. Azt tartották, hogy aki erre a dombra ül, az vagy csodálatos dolgokat lát, vagy pedig nagy baj fogja érni. Gwynn volt a legbátrabb az akkor élő favágók közül, ott ült hát a tündérdombon és várta, mi fog történni. Előtte aranyzöld volt a tavaszi völgy. Egy idő után ragyogó hajú leányzó jelent meg hófehér lovon. Anyaszült meztelenül, kibontott hajjal ülte meg a vágtató paripát, és akárki igyekezett utána, vagy csak utána kiáltott, még a hang is alig ért a nyomába, míg végül eltűnt a szem elől a vadon sötétjében, hiába kergetőztek vele a tájék legkülönb lovasai.

Másnap ismét kiült a dombra a legény, de most már csak a kőrisfa tövébe, s mikor a szépséges lovas megjelent, maga vette üldözőbe. Amilyen sebesen bírt, leszaladt a lejtőn, hogy ügyesen elébe kerüljön, elkapja a kantárszárát, de ő sem tudta elérni, s mikor már árkon-bokron át lélekszakadtáig követte, úgyhogy a távolság köztük se nem nőtt, se nem csökkent, utolsó erejéből utána kiáltott: – Kérlek, állj meg egy szóra annak kedvéért, akit legjobban szeretsz a világon!…

Csodák csodája, a lovas erre megállt és bevárta üldözőjét. Sírva nyakába borult s elmondta, hogy akarata ellenére akarják a Vaskezű Bjurnhoz férjhez adni, ő azonban titokban Gwynnt szereti, és nem lesz senki másnak a felesége. De tudja az egész völgy, hogy apja hallani sem akar róla, hogy visszaadja a jegyajándékul kapott üstöt a Tűz Fiainak.

Elindultak hát Gibihó fiai leánykérőbe, s azzal a titkos gondolattal, hogy megszerezzék valahogy a nevezetes edényt is. A patak mentén haladtak a leggyorsabb tutajon, melynek fáját ajándék gyanánt Hildi apjának szánták. Kedélyesen elözönlötték a leányos házat, s miután a boldogan piruló hajadonokkal az örvendetes és aggasztó vagy botránkoztató eseményekről elcsevegtek, ügyükre terelték a szót. Ám Hymir, az óriás apa, akire nem hatottak a kedves szavak, csak dohogott és oly dühösen nézett, hogy pillantásától majd beszakadt a boltozat. Az illendőség kedvéért mégis megengedte, hogy lakomát készítsenek, de közben mogorva gúnnyal Gwynnre kiáltott, aki itt is rögtön egy padon kezdett heverészni.

– No te híres, hadd lám, el tudsz-e bánni egy ökörrel?

Gwynn feltápászkodott, kiment az erdőbe, ott egy fekete tulkot talált, leszakította szép szarvakkal ékes fejét s nevetve tért vissza leendő apósához, akivel majdnem egymagasságú volt A meghökkent óriás csak ennyit mormogott: – Ejha, mikor hallgatagon üldögélsz, fajankónak látszol, de látom, még rosszabb, ha tevékeny vagy. Ezen aztán mindenki megkönnyebbülten nevetgélt.

Szó, ami szó, Gwynn viselkedése itt is éppolyan otromba volt, mint otthon. Mikor a vendégek elrendezésére került a sor, és mindenki kérte, hogy mint vőlegénynek, jelöljön ki számára helyet az asztalnál, az óriás hümmögött, hogy alig ismeri még, azt sem tudja, hogy valóban az-e, akinek mondja magát, ezért az asztal végére került, s míg a többiek beszélgettek és szórakoztak, ő bundáját fejére húzta és alvást színlelt. Egyedül Hildi értette meg, szerelmes pillantásokat váltottak, s ez neki elég is volt.

Kinn közben kéken beborult, s valami hírhozó bukott be az ajtón, hogy Vaskezű Bjurn közeleg. Bjurn félelmetes hírű kötekedő volt, és szívesen állított be oda, ahol vendégek voltak, s még szívesebben mérkőzött párviadalban. Az óriás kajánul figyelmeztette a hívatlan vendégeket, hogy sokkal kisebb baj a sértést eltűrni, mint a halált. Ahogy belépett, el is kezdte a mókát, de senki se akart civakodni vele. Végre Gwynnhez jutott, aki szokása szerint terpeszkedett a padon.

– Vajon miért fekszik ez a legény, talán csak nem rokkant?

A többiek menteni akarták a helyzetet s még azt is kimondta valaki, hogy hát szegény nem elég talpraesett, s bizonyára meg se értette, mit kérdeztek tőle.

Nagyon kedvet kapott erre a Vaskezű, s fülébe kiáltotta, hogy talán nem elég bátor. Megmozdult erre Gwynn s lassan, ahogy szokta, eldörmögte, hogy ami a bátorságot illeti, nem tudja, mi itt a szokás, de náluk odafenn az erdőben, aki így viselkedik, azt nem bátornak, hanem neveletlennek mondanák, idelent a tónál azonban, úgy látszik, elnézőbbek. De ezzel már lendült is, egyik kezével megragadta a Vaskezű sisakját, a másik kezével felkapott egy tüzes tuskót a tűzhelyről és páholni kezdte a hencegőt. Addig ütötte, míg meg nem futamodott, fenyegetőzve az éjszakában. Lovának távolodó dobogása a felbátorodott nevetésbe fult. Még Hymir is harsogva kacagott és atyaian megveregette a vállát:

– Most már látom, hogy rádbízhatom a lányom – mondta kurtán, és másnap megengedte, hogy visszavigyék a Tűz Népének a jegyajándékot.

Két bátyja rendre megpróbálta kimozdítni a nehéz üstöt, de még együttes próbálkozásuk is sikertelen maradt. Ekkor Gwynn megragadta az üstöt s a fejére tette, s ezzel a furcsa sisakkal ment kifele az ajtón, ment végig a rengetegben, ahol a záporeső alaposan lemosta a kormot az edény fenekéről, s mire három nap alatt felért, hogy Vaskezű Bjurnt kiengesztelje, maga is tetőtől talpig olyan kormos volt, mint a Tűz Népének törzséből valók.

– Itt hozom a békesség üstjét, kedvetekre ehettek-ihattok belőle egészen őszig, amikor újra befagy a víz – kiáltotta, hogy háromszoros visszhang felelt rá a hegyfalakról.

A lakodalom is háromnapos lett, így szerzett két bátyjának is menyasszonyt a fajankó, aki őszig, amíg a kelengyék elkészültek lenn az óriás házában, kitanulta a kovácsmesterséget a Tűz Fiainál. S hamarosan a három törzs is egyesült, a völgyek is egybekeltek és Vaskezű Bjurnt emelték vállra, ami azt jelentette, hogy maguk fölé. Mert egy már akkor is régi legenda azt tartotta, hogy a szivárvány ívén viszik fel száguldó lovakon a földi harcban elhullott vitéz férfiakat a tündérek a maguk honába, ahol aztán már csak kedvükre heverésznek. Ám ez a híd háromszor három színű, a közepe tüzes vasból van, hogy csak az erős népség kelhessen át rajta, valamint minden égtájon minden hídnak a közepén van egy pont, ahol nem törhetnek, hatolhatnak át csak a hősök.

Egy szép napon Gwynn dédunokái is nekivághattak ennek a hídnak. Lovon indultak, vidáman csevegve, egyik se árulta el, hol sajog halálos sebesülése, inkább apjuk, nagyapjuk tetteit emlegették, és egymást is, magukat is bátorítni, harsányan nevettek azon, ami volt s ami ezután következik. Így ügettek, majd csak poroszkáltak keresztül a hegyeken-völgyeken, mígnem az ismert domb alá nem értek. Itt tiszta forrás ömlött a patakba, ragyogóbb, mint a szivárvány. A súgókban pisztrángok, lazacok ugráltak, annyi halat fogtak, hogy sokáig nem lesz gondjuk élelemre. Éppen elállt a zápor, a páfrányok nagy ringó leveleiről kövéren potyogtak le az utolsó cseppek s a híd felragyogott előttük. Akkor megkötötték a lovakat egy-egy fához, hogy utoljára még körülnézzenek a tájon…

 

*

 

A vadon vasárnap délutánja itt még az a pillanat, mely a napok egyforma és önérzetesen egyenlő sorából önmagát választja, jelöli ki annak. Mi ez a csodálatos sugárzás, mi ez a gyönyörűséges égzengés, mely betölti a tájat, ahol még nem várrom medvéllik a csúcsokon annyi lezajlott esemény intelmes mélabújával, hanem valódi felszínalakító földrengés zsibong végig a dolgokon, mintha még valaki itt feküdne a fű zöld takarója alatt, s most két lábát nyújtóztatva egyszerűen újjárendezi a völgyeket! S mintha Csajkovszkij IV. szimfóniájának fanfárja kísérné az egészet, de hát még csak a semmi hallgatja, fogadja, issza be, óriásidegzetével. Akinek másnak már füle van itt, az a fülére szorítja két kezét s úgy szenved. Pedig ez is már csak elhaló visszhang, valami még nagyobb zengésből, a hangosság s a némaság, a gyehennák s a fagyok még féktelenebb szélsőségei után, ahol ha belekeverednek, az emberi lények már nem pusztulnak bele. Mi történt, kérdezgetik egymást, és borzongva megnyugszanak az első magyarázatban. Jó volt neked meg atyafiságodnak ebben a völgyben? Nos ezek a boldog napok nem tarthattak örökké, ezt beláthatod. Eljött az idő, amikor az óriások szövetkeztek, a tél győzedelmeskedik a nyár felett, farkasok rabolják el a napot s a holdat, a csillagok lehullnak az égről, megremeg a föld a lábunk alatt s odalent a lapályon ádázul kiönt a tenger. Ekkor kilovagolnak mostani hazájukból a Tűz Fiai is. Nem menekülés lesz ez, hanem csatarend, mert mindez ugyancsak nem tart örökké, új föld emelkedik ki a tenger habjaiból, új nap támad az égen, szebb, mint a régi volt. Összeülnek a népek és visszaemlékeznek apáik régi harcaira. A fűben haladván aranytáblácskákra találnak (lehet csak kőlapokra, vagy cserépre), s a rájuk vésett jegyekből-jelekből megtudhatja végre mindenki, hogy milyen csatákat vívtak bölcsőik körül az ősök.