Időanyó könyvei

A csillagászok szerint a nap csak most lépett a canicula jegyébe, de már hetek óta fülledten melegek voltak az éjszakák is. Mégis alkalmasabbak a nappali hőségnél arra, hogy a tanácsbeliek összegyűljenek s ítélőképességüknek a város hasznát vegye. Róma tehát már aludt, vagy legalábbis fekhelyén fetrengett, lepedőiből is kitakarózva, ha nem bírta azt, ami napközben beivódott, begyűlt a kőbe, a falba, éjjel pedig sugárzott. Az atyák már órák óta tanácskoztak, s Tarquinius király másodszor hozatott frissítőket, mikor egy szolgafiú könnyű léptekkel végigment a termen, felfutott a három lépcsőn és székénél megállva fülébe súgott valamit. Tarquinius kettőt-hármat tapsolt, hagy a zsongás elüljön, aztán egy intéssel útjára bocsátotta a kis hírnököt és az atyákhoz fordult:

– Valaki most találta megfelelőnek, hogy fontos közérdekű üggyel forduljon hozzánk.

Ki vállat vont, ki bosszankodott, ki nevetett, nyilván mindenki azokra gondolt, akik éjfélkor kelnek fel s ha már valamennyire feléledtek, körülnyargalják az egész várost, mint a kóborkutyák, és ha nem a mulatóknak alkalmatlankodnak, akkor fontoskodásukkal a hőségtől anélkül is rosszkedvű virrasztókat zavarják. Mennyit esznek, mennyit isznak ilyenkor, hol ide, hol oda betérve, és mennyi mindent összefecsegnek, aztán hajnalra megtelnek velük a sikátorok, hánynak és verekednek a bordélyházak kapujában.

Gyerünk hát a helyünkre, mondták végül fejcsóválva a türelmesebbek, essünk túl ennek az éjféli látogatónak a fogadásán. De irgalmazzanak neki az istenek, ha nem közérdekű a dolog, csak holmi szamársággal lopja idejét ennyi illusztris férfiúnak, akiknek amúgy is fő most a feje, a szó szoros értelmében. De íme, alig helyezkedtek el, az oszlopok közt a kis hírnök már vezette is a jövevényt.

Néma, nehéz csend ült a teremre, mintha a kandeláberek lángocskái is megmerevedtek volna, rezzenni se mertek az általános döbbenetben, mely csupán a váratlannak szólt ebben a sokat próbált és teljhatalmú testületben. Idegen, töpörödött anyóka állított be, lassan, a csarnok kövezetén halkan koccanó bottal közeledett, hátán törékeny alakjához képest hatalmas batyujával. A fiúnak azt se engedte meg, hogy lesegítse a válláról, maga tette le, bontogatta, míg szét nem teregette a poros rongydarabot, melyből kilenc iratköteg került elő, mindenik egyenként jól átkötözve.

– Király – fordult egyenesen ahhoz, akihez kell, pedig a teremben közel harmincan voltak –, ezek a Sybilla-féle könyvek maradékai. Elfogyó égi hadsereg: légiója a szónak, mert valamennyi olyan jóslatokat foglal magába, melytől az értelmes erős is lesz, a tapogatózva tudni kívánó egyre bölcsebb.

– Jól van, tiszteletreméltó matróna – szólt a király, kétfelé kitárt karjával intvén csendre a megbolydulókat. – S mi szél vetett épp hozzánk?

– Mert Rómának üzen bennük az isteni ész, a múlt lelke üzen bennük a jövő lelkének, aki pillanatnyilag te vagy. Én egyszerűen túl szeretnék adni rajtuk.

– Megértettük – mondta Tarquinius, mert látta hogy az atyák jóindulatúan, megkönnyebbülve mosolyognak, végre a sejtelmes bevonulás keltette varázs hatása alól szabadulva. – És mit kérsz értük?

Az anyóka gondolkodás nélkül hallatlanul nagy összeget kért, mire a moraj s a nevetés, mely nyomban kitört, tanúsította, hogy a többség arra gondol, az anyóka koránál fogva hibbant. Mikor elcsendesültek, már igazán csak a kíváncsiságtól vezéreltetve, az öreg hölgy parancsoló mozdulattal egy sarokba mutatott, ahol vas háromlábon egy parázzsal telt serpenyő állt a füstölőszereknek, s az apródok, ketten, ügyesen odahozták. A beálló csendben az anyóka három köteget a tűzbe vetett. Azonnal fellángoltak s pár pillanat alatt el is hamvadtak. Akkor váratlanul csengő hangon megkérdezte:

– Megveszitek-e ugyanazon az áron a megmaradt hatot?

A terem még jóízűbben nevetett, maga a király is velük tartott, vidáman nézve hol a jobbfelől ülőkre, hol a balfelőliekre, mintha a lankadásból kicsit felrázó legjobb cirkuszi móka tanúi lennének; milyen váratlan ajándék ez egy ilyen éj közepén.

Az öreg hölgy szelíden lehajolt, s mintha csak az volna a tiszte, hogy itt a tüzet táplálja, ismét sorra elhamvasztott hármat.

– No most már igazán, azért a pénzért meg kéne vennetek a megmaradt hármat.

A király arca ekkor már komoly lett s nemcsak az övé; és ez a feszült hallgatás már különbözött az előbbitől. Ez már az a csend volt, melyben évezredek óta a töprengésre kényszerülő elme arra is emlékezni próbál, amit még sosem tudott meg, amihez csak hozzá szeretne jutni olcsón, önerőből; megtanulta ugyan, hogy van tudás, melyhez készen a szerencse vagy a szorgalom eljuttathatja, ha megadja az árát. Különben megadja az árát! Egyenként, megszégyenülve egymásra, majd sorra Tarquiniusra néztek, ez volt a szavazás, melynek összegezése egy bólintás volt, egy intés, a szolgák behozták a ládát, kiszámolták azt az árat, melyet az anyóka az egészért kért.

Bekötötte a batyut, s követte a fiút az oszlopok felé; ezt az asszonyt, miután eltávozott, többé sehol se látták, de a három könyv még évszázadokig szolgálta Rómát. A hiányzó részt se felmérni, se hiányolni nem tudta soha senki. Mintha eleve csak hárman lettek volna, s mintha a bekövetkező idők is azt mutatták volna, hogy a bölcsességhez elég volt ez a három is annak, akiben magában is rejtőzik, ragyog annyi, hogy idejében ráébred.