Tavasszal hulló levelek

„Az idő mindent felfed. Lassú, de biztos igazságszolgáltatása a becsületes emberek legfőbb vigasza.” Ez persze ugyancsak egy levélből való; ha ilyen pontosan fejben tartotta, nyilván tudja azt is, hogy kitől ered. Hatalmas zsebébe csúsztatta a levélmásolatok kötegét, és kilépett a fülledt éjszakába. Ma éppen telehold lesz.

Igen, 1794 nyara a korabeli, meteorológiára vonatkozó feljegyzések szerint, fülledt és forró volt. Már kora reggelenként rekkenő volt a hőség, délfele aztán beborult, de ahelyett, hogy zivatar tört volna ki, estefelé a felhőzet lassan szétoszlott és éjjelre újra kitisztult az ég.

Július közepe táján, egy ilyen tikkasztó alkonyaton Thérèse Cabarrus a párizsi női börtönből kijuttat egy levelet. Rövid és rejtélyes, úgy kezdődik, hogy „álmot láttam”. Azt álmodta, hogy másnap kivégzik, ám ha a földön igazi férfiak élnének, nem puhány, nagyszájú semmirekellők, még minden jóra fordulna. A levél címzettje a szeretője, aki nem más, mint a félelmetes konventtag, Tallien polgártárs. Már nem emlékezett, ki kerítette kézre még idejében a cetlit, de máris hozták a másolatot; a tavasz óta, amikor a Desmoulins-ék papírjairól, az összesről másolatot rendelt, a hű Jeanot minden érdekesebb darabról diszkréten hozza a gyöngybetűs példányt, kedveskedésként. Magának se tudja megmagyarázni, mégis, azóta is az az első köteg érdekli, azt viszi magával, teljesen értelmetlenül, hosszú ülésekre vagy magányos sétákra, mintha valaha is alkalma, ideje lenne ilyenkor csak úgy olvasgatni.

Maximilien hetek óta rosszul alszik, nyilvánvaló furcsa válság tartja feszültségben azokban a ritka percekben, melyeket magánéletének nevezhetne. Évek óta, változatlan körülmények között, Duplay asztalos házának melléképületében, bérelt szobában lakik. Mostanában, hogy nappali teendői után már jóformán semmire se tud összpontosítani, estére teljes kimerültség vesz rajta erőt. Ahogy besötétedik, jó későn, hiszen a nyári napforduló idejében vagyunk, elalszik. De az álom hamar kimegy a szeméből, éjfélre már felébred, felöltözik és magányos sétára indul. Hatalmas termetű kutyája, Brount, lohol mellette a holdfényes, vagy csak lámpással világított szűk utcákon, rakpartokon, tereken végig. Olyan gondolatok rohanják meg, melyekre máskor szerencsére ideje sincs. Jórészt ez is azoknak az átkozott leveleknek a következménye. Már túl van azon, hogy valahol, egy padon leül, kibontja a köteget s újraolvassa valamelyiket. Jóformán betéve tudja valamennyit, és így még veszedelmesebbek, ahogy hívatlanul s egymás szavába vágva, folyton belebeszélnek a gondolatába is ezek a szövegek. Bezzeg Camille még ott is tudott aludni. „Germinal 12. (1794. április 1.) A jóságos álom egy időre megszabadított szenvedéseimtől. Álmunkban szabadok vagyunk, nem érezzük a rabságot; az ég megkönyörült rajtam, alig egy pillanattal előbb Téged láttalak álmomban. Téged és Horace-ot…” Bezzeg egy névtelen, dátumozatlan levélből nyíltan sütött a fenyegető gyűlölet. Írhatta vagy írathatta azt is akár ő is: „…de tudsz-e védekezni, ki tudod-e kerülni az öklöm és még legalább két tucat hozzám hasonló Brutus és Cassius eltökéltségét?…” De jött a becsben tartott gyermekkori baráttól nyílt figyelmeztetés is: „Az istenért, barátom, úgy vélem alszol, ahogy eltűröd, hogy öldössék a hazafiakat is.” Igen, Camille valaha iskolatársa volt, majdhogynem egy padban ültek. S bizonyára nem volt a véletlen műve semmi, a továbbiak sem.

„1789. szeptember 20. …Talán azt hiszitek, hogy az én jelszavam a vakmerőség s a falánkság. Egyáltalán nem. Az én merészségemnek nem az éhség a magyarázata. Emlékezhetsz, kedves apám, hogy mindig azok voltak az elveim, amik ma. Most megvan az az élvezetem is, hogy megállhatom a helyemet s kicsit megbosszulhatom magam a sorson… Képzeljétek csak, a főváros nagy része engem a forradalom legfőbb előidézői közé sorol. Sokan meg éppen azt mondják, hogy én csináltam a forradalmat. Három-négy napja egy könyvkereskedőnél találkoztam egy földivel. És egyáltalán gyakran hallom, amint mondogatják: egy kis könyv jelent meg Desmoulins-től, meg, hogy Desmoulins síkraszállt ezért meg azért. Számos hölgytől kaptam meghívót a társaságukba, és Mercier úr be fog mutatni két-három háznál, ahol erre megkérték… Azt hiszem, Mirabeaunál fogok dolgozni és remélhetőleg képes leszek lemondani a ti támogatásotokról. De nagyon leköteleznétek, ha a lehető leggyorsabban ingeket és elsősorban két pár lepedőt küldenétek. Remélem, hogy rövidesen saját bútoraim lesznek…”

Maximilien tegnapi sétáján órákig pihent a Szajnánál. Külsejében egyáltalán nem volt forradalmian divatos, eleganciája egészen a régi világé: rizsporos paróka, fehér harisnya, magasra tekert nyakravaló, régimódi olajzöld frakk. Alig pirkadt, mikor befordult a kis térre. Hosszú sorok kígyóztak a boltok még zárt ajtaja előtt. Szeretett odaállni és beszédbe elegyedni az emberekkel. Mikor tovább indult, önkéntelen mozdulattal megtapogatta a kemény levélcsomagot. „… Utóirat. Mikor engem Lucius Sulpicius Camillusnak keresztelt el, vajon sejtette-e hogy én csakugyan római leszek?…”

Hát igen, az ókori névadás divatja. Maga a kor patetikus, vagy józan vonzalom ez? Végül is miért ne! Mihelyt valami dacos lelkesedés már réges-régen nagyobb az ókori világ, mint a szentek iránt. Egyszerűen természetesnek látszik, hogy egy nemeslelkű nemzedék állandóan holmi Gracchusokra, Catókra akarjon hasonlítni, sorssá teljesítni felnőtt korában a kapott név hordozta szimbolikus erényeket. Nem mindig fellengzősség ez, egy jól hangzó régi név igazán sokszor kisegíti az embert. Sajnos ugyanezen nevek viselői között akadnak, akik puszta létükkel máris megkérdőjelezik, lehetetlenné teszik az erények birodalmának közeli megvalósulását Franciahon annyi vérrel öntözött földjén! Hiába volt olyan főúr, aki, jóval a forradalom előtt, még a szakácsainak is előadatta Arisztotelész etikáját.

„1789. szeptember 29. … Nyolc nap óta Versailles-ban vagyok Mirabeaunál. Minden pillanatban megragadja a kezemet, nyersen a vállamra üt, aztán a gyűlésbe megy; méltóságos arcot ölt, mihelyt az előcsarnokba lép, és csodálatos dolgokat művel. Utána egy pompás társasággal hazajön lakmározni, és mi nagyszerű borokat iszunk az asztalánál. Érzem, hogy ez az életmód, mely túlságosan finom és dús nekem, egészen elront engem. A bordói meg a marasquinó örömei után a legnagyobb erőfeszítésembe kerül, hogy ismét felöltsem republikánus szigoromat s gyűlöljem az arisztokratákat, akiknek az a bűnük, hogy makacsul ragaszkodnak az ilyesmikhez…”

A kutyának sosem kell füttyenteni, utánaszólni türelmetlenül. Szinte mogorván, szolgálatszerűen végzi ezt az egészet: haladni gazdája oldalán, ha lassan, meg-megállva, hát lassan, ha valami belső robbanástól felgyorsított léptekkel, majdnem rohanvást, hát akkor loholva. Ketten indultak, ketten érkeznek haza. Egyszerre. Nincs az a surranó éji árny, ami Brountra is tartozna, pusztán esztelen kíváncsiságból. Szörnyű volt tehát ez az egész? Nem a séta! Hogy tegnapi barátok, életerőtől, optimizmustól, boldogságtól sugárzó fiatalemberek egyszerre, minthogyha halálos betegséget kaptak volna, baljós körülmények közé kerültek hirtelen, a halál hideg és sötét birodalmába.

„1790… Ma, december 11-én végre megértem álmaim netovábbját. Sokáig váratott magára az üdvösségem, de végre megjött, és én olyan boldog vagyok, amilyen földi ember csak lehet. Az elragadó Lucille, akiről Önnek annyit meséltem s akit már évek óta szeretek, s ő sem mond nemet. Éppen most járt nálam az anyja és örömkönnyek közt hozta az üzenetet… Duplessis úrnak vagy húszezer az évjáradéka s ez a nagy vagyoni különbség állt eddig boldogságom útjába. Az atyát elkábították azok az ajánlatok, melyekkel megkörnyékezték… Nyolc nap alatt összeházasodhatunk. A drága Lucille is éppúgy sürgeti, mint én, már nem lehet bennünket elválasztani…”

Maximilien megköszörüli a torkát, a kutya okos szemével rápillant, aztán mind a ketten nézik tovább az éjszakát ott maguk előtt. Min rágódik az ébredező madarak hangözönében, a kihalt Tuileriák alatt, a parki padon, akinek jellemébe úgy látszik, nem szorult semmi hamleti, tartósan nem béníthatják kételyek!

„1791. január 3. … Végre megesküdtünk Lucille-lel. Bérardier derék barátom adott össze bennünket a Saint-Sulpice-ben. Meglehetős nehézségeim támadtak az engedélyek beszerzése körül; egy Floirac nevű úr azt állította, hogy én vagyok a hibás, hogy az ő kastélyát felgyújtották… Pétion és Robespierre, a nemzetgyűlés dísze, de Sillery úr meg Brissot, Warwille és Mercier, az újságírók dísze voltak a tanúim… Egész sereg újság írt a házasságomról… Nem volt időm, hogy előbb írjak önnek, mert fejembe vettem, hogy becsületbeli kötelességem, hogy lapomnak ez a száma még jobb legyen, mint az eddigiek, s mindössze két napom volt a megírásához… Fia, Camille Desmoulins a legboldogabb ember, akinek már nincs több óhaja a földön.”

Múlt az idő, egyre világosodott.

… Múlt az idő és egyre sötétebb lett. Lucille odalépett az ablakhoz. Már alig járt valaki az utcán. Már be kellett fejeződnie annak a gyűlésnek a jakobinusoknál. Sajnos, lehet, hogy sorsdöntő nap volt ez. Ha Camille belép, a járásáról, a fejtartásáról rögtön tudni fogja, hogy állnak a dolgok. Gyötrelmesen lassan múltak a percek. Amikor teljesen besötétedett, egy karosszékbe telepedett, lábát maga alá húzta és fülelt.

„… Csak egy dolgot mesélek el, abból megismeritek… Az anyja bevezetett Lucille szobájába, a lábai elé vetem magam; nagy csodálkozásomra hallom, hogy nevet. Felnézek rá: szeme akárcsak az enyém, könnyben úszik; sírt, mind a zápor s nevetett hozzá” … Hát igen. Camille rettenetesen tudott rajongani. Valaha Rousseau iránt talán ugyanilyen hévvel érzett. Pedig a Remete, ahogy rajongói nevezték, egy nemzedék színe-javának bálványa, abban az időben már megtört beteges ember, elhatalmasodó üldözési mániával, hajdani barátokkal összevész, és nehezen hozzáférhető az új barátságok szempontjából, örmény kaftánban kínálgatja Párizs utcáin az ellenségei szövetkezéseiről szóló röpirata példányait.

Hát igen, mordul fel tulajdon ellágyulása ellen Maximilien, néhány év múlva maga is így fohászkodott az akkor már halott Jean-Jacques-hoz: „Isteni ember! Neked köszönhetem, hogy ismerem önmagam és a te sugallatodra kezdtem el gondolkozni a társadalmi rend nagy alapelvein…”

Lucille maga sem tudta, mikor nyomta el az álom. A dajkáját látta. Az akkoriban dívó szokás szerint élete első két esztendejét falun, dajkaságban töltötte… Éppen Rousseau, aki Émile-jével forradalmasította a nevelési elveket, csak ő teremtette meg a gyermekeit dajkáló polgári anya divatját. Ó, őt semmi nem tudná elválasztani a kis Horace-tól. Ha valaha is…

Most csapódott a lenti ajtó. A csikorgó lépcsőn lassú, bizonytalan léptek; megértette: minden elveszett.

Némán ültek ott egymással szemben, aztán kitört, megpróbálta elmondani… „Térjetek észre! Irgalmas isten! Kit akartok ti kizárni?”…

„1794. március 31. Luxembourg-börtön… A végzetem most tekintetemet ismét erre a kertre vezérli, melyben életem nyolc esztendejét azzal töltöttem, hogy Téged néztelek. Szűk börtönben vagyok, de talán még sohasem voltam közelebb hozzád, anyádhoz és az én kis Horace-omhoz… Ezeket az első sorokat most csak azért írom, hogy a legszükségesebb dolgokat kérjem tőled, de fogságom egész idejét azzal akarom tölteni, hogy neked írjak; nincs szükségem arra, hogy tollamat más célra, magam védelmére használjam. Igazolásom tökéletesen benne van nyolc kötetnyi írásomban. Jó párnák ezek, melyeken lelkiismeretem nyugodt álomban várhatja a törvényszék s az utókor ítéletét. Oh, én jó Lolotte-om, beszéljünk másról! Térdre vetem magam, kitárom a karom, hogy téged átöleljelek… Küldj nekem egy vizeskancsót, küldd el a poharat, melyen egy C és egy D betű áll, nevünk kezdőbetűi, egy pár lepedőt, azt a tizenkettedrét könyvet, melyet néhány napja Charpentier-nél vásároltam s amelyben még üres oldalak vannak, hogy jegyzeteket készíthessek. A könyv a lélek halhatatlanságáról szól. Szükségem van rá, hogy meggyőzzem magam, hogy még viszont foglak látni téged. Ne nyugtalanítsanak e gondolataim, édesem, még nem vesztettem el hitemet az emberekben és szabadulásomban…”

Igen, ott a jakobinusoknál oly sokszor vetett rá gyors, fürkésző pillantást. Talán azt várta, hogy ő, Maximilien leinti őket, nem lépik át azt a hajszálnyi határvonalat, mely ezekben az időkben már egyenlő volt a halálos ítélettel, hogy megállítja ezt az egészet, ezt a szerkezetet, mely magával sodorja valamennyiüket, le a feneketlen mélybe. Mikor Danton, Desmoulins meg a többi már a szekereken volt, útban a Grève térre, a menet a Saint-Honoré utcán is áthaladt. Duplay asztalos háza előtt Danton azon a bikaerős hangján akkorát és olyat kiáltott, mint amiről pontosan tudja, hogy nemcsak a hátsó traktusban lakók fülébe, hanem a történelembe is behallszik: „Maximilien, hamarosan követni fogsz!” Szerencsére az ő lelke rendíthetetlen, nyoma sincs benne kétségnek, lelki tusának.

Nos Camille bizonyára sírt azon az éjszakán, persze hangosan, hüppögve, mint egy gyermek. Arcát Lucille ölébe fúrta s annak a törékeny kicsi asszonynak csak ez adott erőt, hogy ne vele sírjon, de vigasztalja, hogy minden elrendeződik. Vajon ha azt is tudta volna, hogy egy fél hónap se telik bele és patyolatfehérben, mintha menyasszonyi ruhában, ő is a vérpadra lép s két karjával átölelve a deszkát, réveteg mosollyal ezt ismétli szüntelenül: „Camille, jövök Camille, Camille, Ca…”

Igen, a levelei eljutottak, idejében eljutottak hozzá: „Maximilien, könyörgöm hozzád és kérlek, emlékezzél esküvőm napjára. Te adtad a kezembe Camille kezét. Te üdvözöltél bennünket elsőnek. Te tartottad a keresztelőn kisfiamat; könyörgöm, engedd, hogy egy pillanatra a múlt emlékei úrrá legyenek feletted és hagyd, fogy a könyörület a szívedhez férhessen. Légy irgalmas legrégibb, legjobb barátodhoz és add vissza egy megtört, szerencsétlen asszony boldogságát…”

A félénk, a gyermekes Lucille, akit csupán az elfogult szerelem kevert bele, kapcsolt rendre a fejleményekhez és fordulatokhoz, még most se érzi meg, hogy még egy lépés imádott árulója oldalán, annak védelmében s máris átlépte a veszélyvonalat, melyet a magánélet s a politika között a korpillanat megvont… „Ne felejtsd el, hogy Camille volt az, aki a te utaidat egyengette, és ha az a kéz, amely egykor a te kezedben a barát kezét szorította meg, nem volt képes a te dicséretedet többé leírni, ez csak azért van, mert olyan útra tévedtél, amelyen dicsőség nem terem soha. Örvendj, hogy akadt barát, aki az őrület útjain meg akart állítani; és ne feledd, hogyha ezért a szolgálatért barátodnak halállal fizetsz, az utókor előtt hitványul bemocskolod magad és Camille lesz a vértanú, akinek fenséges jelleme előtt az egész világ meghajtja fejét.”

Maximilien nem hajtotta meg fejét a rakparton hirtelen végigseprő hajnalt hozó szélrohamban. A fulladásig szerette a szemébe fújó szelet.

Eh, az élet megy tovább. Tulajdon halála is csak addig foglalkoztatja az embert, amíg van ideje töprengeni róla. Nyavalyogni. Porszemek vagyunk, akikért egyenként nem kár, sosem lehet kár. Értem se, hogy sikerüljön véghez vinnem, ami rábízatott, addig vinnem, amíg már minden visszafordíthatatlan. Az élet megy tovább. Ahogy egyetlen nappal a Tuileriák lerohanása után a fű már felegyenesedett a milliónyi láb taposása nyomán, amelynek igenis oda vezetett a történelmi útja, de a svájci gárdisták soha többé nem egyenesedtek fel, a trón házőrzői nem, a boltok, a kávéházak pedig kinyitottak, ugyancsak hátracsapták a levélajtókat s félrecsapták a bonétát, szép napunk van, ugye polgártársak és polgártársnők, bizony a hölgyek éppolyan gyöngéd önimádattal sétáltatták meg toalettjeiket a napsütésben. Emlékszem egy ostoba apróhirdetésre a Moniteur-ben; „Madame Broquin továbbra is árusítja hajfestő pomádéját, mely a vörösből, fehérből egészséges, tartósan sötét vagy fekete színűt varázsol, egyetlen kísérletre, ára mindössze…” nos arra már nem is emlékszem, de akkor összeráncoltam a homlokom, mit keres ez itt, ilyen sorsdöntően komor napokban s lapokon; szerencsére akkor nem tőlem függött az efféle, most már igenis látom, hogy a nép törhetetlen bizalmának és életerejének bizonyítékai az ilyesmik is.

Maximilien sóhajtva állt meg a Grève tér sarkán.

Igen, Camille… Azt mondták, a vérpadon viszont a kötelékeit rángatta visszafojtott dühvel. Itt valahol megtaláltam, azt is leírta: „Arra születtem, hogy verseket írjak, hogy védjem a szerencsétleneket, hogy boldoggá tegyelek téged s megalapítsam kis földi paradicsomunkat.” Micsoda képmutatás! Lehet, jobb volna visszatérnünk az erdőbe, mint a méltóságért, hírnévért és gazdagságért hadakoznunk; ebből a harcból úgy látszik, mindenképpen csak zsarnokok és rabok születnek… Kövesse csak a büntetés a bűn gyorsaságát!

„1794. április… Hajnalodott, mikor ma megébredtem s megint a börtönben találom magam. Könnyekre fakadtam, vagy inkább zokogni kezdtem és felkiáltottam síromból: Lucille! Hol vagy? Tegnap este is volt egy ilyen pillanatom és majd megszakadt a szívem, mikor a kertben anyádat láttam álldogálni. A rács elé térdepeltem, kezemet tördeltem, mintha bocsánatot kérnék tőle, mindenért. Láttam, hogy leereszti a fátylát, mert nem bírta elviselni ezt a látványt. Ha eljöttök börtönöm elé, jertek kissé közelebb, hogy jobban láthassalak… És addig is küldj néhány szálat a hajadból. Drága Lucille-om, íme visszatért szerelmem amaz első korszaka, mikor csak az érdekelt, aki tőled jött. Tegnap megkérdeztem a polgártárstól, aki levelemet elvitte neked, látott-e téged?… Derék ember, mert a levelemet egy szó törlés nélkül adta át neked. Naponta valószínűleg kétszer fogom látni, reggel és este, és szenvedéseimnek e küldönce éppoly kedves lett nekem, amilyen volt egykor boldogságom hírvivője… Szókratész kiitta a méregpoharat, de legalább beengedték börtönébe barátait és feleségét. A legnagyobb gonosztevőnek is igazságtalan büntetés lenne, ha életében így megaláznák, mint engem. De bűnös ember nem is lehetne a te férjed, és te is csak azért szerettél meg engem, mert szívem csak polgártársaim üdvéért dobogott… A nevemet hallom. Élj gyermekünkért, beszélj neki rólam. Ég veled életem, boldogságom. Jó barátokat hagyok itt neked, derék, érző embereket. Látom, hogy távolodik tőlem az élet partja. Még látlak, még látlak imádottam. Lekötött kezeimmel is téged karollak majd…”

Elisabeth Duplay, az örök menyasszony ezeken az éjszakákon pirkadatig aggódott Maximilienért, de régen beletörődött a tehetetlenségébe is. Ahányszor csak szóba hozta magánéletüket: „Várj még egy kicsit, még egy csöppet légy türelemmel, az igazság hamarosan végleg győzelmet arat…” Más választása nem lévén, várt és csendesen hervadt. Különben sem volt házsártos természetű. Mikor reggel Maximilien fáradtan ágyba zuhant, vagy csak ruhástól vetette végig magát a fekhelyén, ő be-benézett. Talán sírdogált is egy keveset a függönyök előtt, az üvegre szorítva arcát. Bennebb még őt sem engedte volna az ágy lábánál elheverő hűséges Brount, mint akinek elvei vannak.