Mérsékelt égöv

Az utazást mindig lelki kalandként kell felfogni – mondta egy kiváló gondolkodónk: én, miközben a zuhogó eső, mely Brüsszelt paskolta június fejében, befolyt a legjobban felhajtott kiskabátgallérba is, és egyáltalán nem kószálni való idő volt.

Lelki kalandként, nem testi kalandként; mert akkor időnként könnyen elkeseredsz, elálmosodsz, megtelsz élménnyel és színnel és forgataggal, és képes vagy jóllakni, leülni, felhajtani két pohárral s elaludni. A test dolga, hogy utaztasson, mindig oda szállítson, ahol – akár a zuhogó, hideg, idegen, nyugat-európai esőből is – a lélek szaglász, szippant, szimatol és raktároz valami egészen ingyen és örökké raktárra gyűjthető minőségi árut. Akkor ott a mozi előtt, a Pasolini-film színes plakátjai alatt erre a pillanatra gondoltam, ezt az írogató nyugalmat vettem célba, biztatásul, mikor majd ezt írom az „útirajzból” – s most arra nézek, mikor idegondoltam…

Eső, fáradtság, jókedv, por, fény, kirakat… Nem időrendi sorrend, hanem térbeli egymásmellettisége az asszociálható tudott világnak. Melyben utazni, ugye, mindig lelki kaland. Szent Pongrác temploma, a metró, hetvennégy emeletes paloták, a kőcsipke tér, egy ragyogó külváros: Yxelles kövei esőben. Esőben, lefelé szegzett tekintettel gondolok arra, hogy jó, most nem meresztgetem a szemem felfelé, mert arcomra hull a víz, de miért is kellett az előbb, jóval eső előtt felhívják a figyelmem az Európában még ritkaságszámba menő hetvenemeletesekre? Igen, legfennebb a szemhatárig emelkedik magától a tekintet. Persze, „nézz a lábad alá” – tanulja meg mindenki még háromévesen a mamától.

Azért szép, szép az eső Brüsszelben, de végül bemenekül az ember az aluljáróba, ahol a nappali fény és a „normális” időjárás viszonyai közepette csak átvágna valamerre. Most itt a legkényelmesebb, most itt kezd fürdeni a szem, s a szem mögötti szem.

Az aluljáró csak most épül, még félig kész üzletsor. Egyik már üzlet, másik éjszakára becsukott kőművestanya. Huzat van, de van cukrászda is már, s a kitett hangszóróból preklasszikus zene ömlik. Preklasszikus szél keveri az illatokat. Virág, cigarettafüst, városszag. Próbababák álló menüettje az egyik vitrinben, a másik meszes még, az üveg mögött a látvány: tört tükörképed. Guruló kőművesállvány, újságok a szeméttartó mellé hajítva, még nem jött el az utcaseprők éjféli évada. Sétálunk s szellemeskedünk a preklasszikussá sikerült föld alatti szigeten. Gyűjtjük az élményt Danténak – mondjuk. A pokolnak ez a köre még nem vala begyűjtve: zümmög a mozgólépcső, valaki érkezik fennről, az esőből, a nyárból, a sötétből. Itt minden ég. Ég a hang, ég a légvonat, ég az illatkeverék. És van Leonidász nevezetű praliné, bilincs alakú óraszíj, meztelenkedő képes újság. Egyik lap új számából külön reklámra kiemelve a szenzáció: „…olvassa el ön is – Napóleon nem is élt már Waterloonál, merénylet áldozata lett 1802-ben; szerepét más játszotta végig…”

Nincs, aki el nem gondolkozik az utazás legesősebb éjszakájában, az élet nagy lelki kalandja alatt, két cigaretta közt az aluljáróban, hogy ha a világ már nem is lesz, merénylet áldozatául esik ezer-valahányban, szerepét vajon ki tudja eljátszani végig?

Esik. S ez a tiszta, szent, szép természet része. Nem álom. Bizonyosság. Nyár van.

Izgalmas műlesiklás a hatalmas tele busszal Sibenik utolsó keskeny utcáin, a meglehetős forgalomban. És véletlenül, az autórádióból, Bach-fúgára történik az egész. Az ember fogékony lesz a szinte szimbolikus disszonanciákra ezen a tájon, ahol kelet és nyugat, múlt és jelen úgy fordul disputájával az Adria felől visszasütő nap felé, mintha az egész Földnél is nagyobb hatáskörű magasságos bíróság elé vinné az ügyét.

A szerpentinen csendes a kilátás estefelé, a nap után. Három sor halványnál halványabb vonulat egymás mögött: a szigetek között a fény s a pára. Meleg van.

Minden utazás önkéntes száműzetés. Mit tudja otthon bárki, hogy mi jár az előkelő idegen fejében, szívében. Az enyémben a történelem. Általam is egy történelmecske hangulata utazik egykori színhelyein.

Leülök Zarában a parton egy padra. Itt már olajos a víz, eleven a kikötő. Szemetes moha él a víz alatt, rádobva porcelán mosdókagyló és konzervdoboz. A tengerészek szép lányokkal sétálnak a nap előtt. Tehát folytassuk a sétát. Ide még visszajövünk, persze csak este, a naplementéhez. De jó volna egyszer még gondtalanul és bölcsen, öregen is idevetődni, hogy a feloldódás, az elégtétel is eljöjjön a mostani magányos csavargás görcsére: itt, ezen a padon voltam nagyon mélabús és fiatal. S akkor minden mostani szorongás helyett az marad meg.

Az emberek most és itt: asszonyok három nemzedéke – anya, lánya, unokája – karonfogva megy Samo Radák mészárszékébe vásárolni. Tolókocsin hadirokkant, fiúcska tolja. Három félig részeg katona levelet ír közösen. S még néhány semmiség. Favágás, fűrészpor, ételszag este a lépcsőházban. Nagyon hazai ízek. Majdnem semmi nem olyan, ahogy otthon elképzeltem az idegen városokat. A falak alatt csendes kis csónakkikötő. Jönnek haza estére a bárkák. Mint a csorda. A várostorony öttől hétig van nyitva s szép kilátást ajánlgat. De fel kell menni kétszázhetven lépcsőfokot. Ezt már nem kívánom. Ma túlságosan korán keltem négyszázhúsz kilométerrel arrább.

Egy római oszloppal találkoztam a legváratlanabbul egy terecskén. Ujjaimmal átfogom a kétezeréves vájatokat. Mint az orgonaregisztereket. Nem ettől, de ebben a pillanatban a közeli kocsma teraszán a fiúk ordítva énekbe fognak. Egyik itt is mindig jobban tudja a szöveget, mint a többi.

A szemben levő trafikban képeslapok, reprodukciók, térképek, prospektusok. Miért is nincs az idő minden arca együtt valahol!

Hat óra körül jár; visszfények a sima tengeren. Csendes minden. A hajók elmentek, a világítótornyok sárgán, vörösen és zölden kacsingatnak a falak felől. Motoros kattog a félhomályban, s én ülök a még szinte forró vasgombán, a parton. Lábamnál hajókötél-csavarék, és nem nehéz holmi Verne- vagy Victor Hugo-hangulatot találni a művelt emlékezetben, hogy eljátsszék az ember eme helyzetével is. Közben befut a Puhat nevű gőzös. Milyen volt ez a manőver száz, kétszáz évvel ezelőtt s milyen lesz kétszáz év múlva? Megjön a partig a hullám. Egy halászbárka táncol rajta. Nappal az ég világít, este a víz. Sétál a plébános úr is, rettentő csend van, mennyei nyugalom. Fekete alakját nézem, tíz lépésnyire tőlem. Nem volna szabad egyedül lenni, egyedül maradni. Nem volna szabad ezt észrevenni. Olyan messziről jövök s annyi mindennel, bántalommal is bennem, hogy nekem fáj, fáj látni is, meglátni mások magányát. Fáj elhagyni az újabb és újabb színhelyeket és fáj nem folytatni az utazást. Sokszor nem is tudom, mi kellene az ilyen embernek.

Ez az Adria. Hallod? Látod? Nos, innen is elmegyünk, továbbállunk négy óra és harminchárom perc múlva. Rohanás ez, persze. De jobb is így. Még megvárom, hogy az a motoros sötétkék vonallal átvágja előttem ezüst tavát a láthatárnak, aztán indulok.

Itt van a lépcső, a csónakra szállók itt hajolnak meg a tenger előtt. Most egy fiú meg egy lány csókolózik előtte. Ahhoz a parti padhoz tényleg visszaértem, de csak köszönni az estének. Öregek ülnek rajta. Nem látnak semmit, csak néznek a sötétbe. A parti fények mindent eltakarnak a tenger estéjéből. Egyes emberek se tudnak soha kilátni az éles fényű valóságból, a jelenből. Ilyenek most ők is.

Egy városrésznyi rom. Térdig érő romkert. Most tárják fel, restaurálják, rögzítik, amit lehet. Estétől reggelig szünetel a munka, tehát sétahely a romkert. Este már ne érintsd az öreg tárgyakat. Nyitva az alagút az idő termein át. Indulófélben lévő vonatok ők is, eliramodnak. S mi lesz, ha magával ránt ez az oszlop, ez a sírkő, ez a kapualj? Esős vagy csillagos reggelen ébredsz fel valahol rég. Az üzem: a kiszolgáltatottság üzeme bezár. Kérjük a látogatókat, egyelőre hagyják el a történelmet.

Mellette a dóm. Csodálatos, tizenharmadik századi. Zárt terecske. Apáca áll a kolostor kapujában s a galambokat eteti. A galambok alig sétálnak félre a járókelők útjából. Tudják, hogy a városhoz tartoznak. Mint a kövek. Ők a mozgó kövezet Szent Márk tereit jelentik megannyi pontján a földnek. A hangulat hirtelen keletkezik és teljessé tud válni egy-egy láthatatlan belsejű régi palota szép homlokzatának hatására is. A zárdában biztosan tévé és tus van. Bennem is van, mégis átérzem a dolog historikumát.

Két vörös falú épület. Hirtelen hogy szeretnék bemenni. Valami internátus lehet, a növendékek éppen a konviktusban vacsoráznak, csivitelés és villák csengése tör át az ablakokon. A másik komoly, de vidám hangulatú szobában ingaóra, pálma a félrehúzott függöny mögött. Régies iroda. Szemben olaszos balkonok, zsalugáterek. A ház múltszázadian elhanyagolt, és sötét, egyetlen magas ablakában világol csak a vándorhívogató fény. De kékes, odabent tévét néznek. Egy néni csoszogása mögöttem a kopott kövezeten. (Nagyanyám otthon vár, nemsokára hazaérek!) Az ember történelmi egészségtana megkívánja a szimbolikán, azonnal érthető párhuzamokon túli találkozást, beszélgetést a múlttal. Ezért keresem az óvárosokat mindenütt. Kimenős katonafiúk üldögélnek a zsoldosok helyén a köveken. A lányok elsétálnak előttük. Persze hogy nincs semmi új a lement nap alatt sem.

Feketeség a tengeren. Talán még szebb így a láthatár. Mindenki annyira lát el benne, mint önmagában. A gyávábbja itt is megrémül s inkább oda se néz.

Egyedül várom a buszt.

Ugrik a hal. Nagyon nagy csend van. Mitől félnék? Ennél nem lehet rosszabb az sem, ha ittfelejtenének. Ennél nem lehet sokkal több a halál sem. A tenger túlpartjáról, az egész világból a lélegzetek lengetik csendesen ezt a fekete függönyt itt az arcom előtt, s ez koncentrálni kényszerít: vagy elalszom tőle, vagy elmélkedem.

Itália felé nézek, napnyugatra. Ovidius másik félkirálya a kártyapakkból, szimmetrikus párja vagyok egy elhagyott parton; most segítek neki, megkésve, utólag, éltetni bánatát, helyzetét, nevét és képét, miképpen majdan én is elvárom valakitől, ámen. Mindig háttal állva egy-egy földnek, elnézünk a bejárhatatlan tengerek felé.

Majdnem generálsötét. Egy öreg óra el is ütötte az éjfélt valahol. Most van az a valami! A legszebb díszlet a semmi, s egy emberi gondolat elég!

Egy felhő árnyéka voltam. Ott álltam a Pont Neuf közelében, a rakpart fölött a vaskorlátra könyökölve és azon gondolkoztam, hogy ez a negyed, mely a Három testőr és egyéb, jobb-rosszabb, a világ hangulatába költözött irományok egyik kedvenc színhelye, számomra egyszerűen a fekete kutya negyede lesz: ma délután itt őgyelgés, jövés-menés közben hétszer találkoztam egy szomorú és dolgos fekete kutyussal, aki állandóan szorgalmasan kotorászott vagy még szorgalmasabban loholt valamerre. Néhányszor a Zolából ismert oly híres nagy Vásárcsarnokok környékén láttam, ahol nyilván kosztolni szokott a fácánfej és halfarok utcakövezetre hajított halmai között, aztán az áruház bejáratához szabályszerűen lerakott-kikötött elkényeztetett ebekkel ismerkedett néhány percig, majd átrepült halál-ügyesen a stopnál épp startoló bőgő gépkocsisor előtt. Most meg itt van a rakparton, lenn, a Szajna közelében; talán itt van a fészke, mit lehet tudni, Párizsban hol fészkelnek a bohémabb fekete kutyák.

Egy felhő árnyéka voltam, valóságosan, de költőien is. Nem csak úgy őgyelegtem a fekete kutya negyedében: azt az utcát próbáltam, nem nagyon tudományosan, csak valamiképpen a hangulat s a véletlen koordinátái segítségével megtalálni, ahol az a hülyén polgári baleset történt, valamikor a század első éveiben: egy társzekér halálra gázolta Pierre Curie-t. Nem találtam. Éppen ezt nem találtam. De találtam ezer párizsi, világbeli pontot, visszasütő napban, elnyúlt árnyékban fürdő utcát, a nagyvilágból, ahol lehetséges, ahol megeshet ilyesmi.

Nem találom. És fölém fut ez a felhő, mintha segítne gondolkozni. Garabonciás jelkép, én vagyok az árnyéka. Most hirtelen fáradt vagyok. Hirtelen rájövök, hogy évszámokat hadarok, utcákat, leolvasott neveket jegyeztem meg fölöslegesen, rájövök, hogy rég megszakadt beszélgetéseket folytatok alkalmi ismerősökkel önmagamban, mint egy külföldi trafikos néni. Vannak emberek, akikkel születésünk óta szót értettem volna, csak nem is találkoztunk. Úgy nem találkozom, mint a rádiumot felfedező csendes tudóssal; pedig akármilyen furcsán hangzik, érzem, hogy fontos közös emlékeim vannak, lettek volna vele is. Például az emberiség egész múltja, plusz Párizs délutánjai, addig a pillanatig, amíg rátalált az atomhalállal fenyegető ösvényke egyik végére. Ott nem ismertük egymást, itt nem ismerjük, én mégis keresem azt az utcát, nem is értem miért, azt az utcát, mely emlék. Mely így is emlékem marad. Az ember mindig az emlékeivel gondolkozik, hinni merem, hogy az emberiség is mindig az emlékeivel gondolkozott. Ezért állnak itt ezek a hidak. Ebből gyűl össze a hulladékhalom a csarnokok körül. Az élet emlékei egy város tenyerén. Igen, a délben láttam, tehát kézenfekvő, hogy gondolhattam: a szemétdombon is megcsillan valami, akár az értelem… Most elment a felleg, melynek árnyéka voltam és visszasüt megint a nap. Akármilyen fáradt vagy, mars vissza a munkához, fej! – mondom magamban. – Legalább a fej ne vonuljon el. És maradok fejem árnyékában a fekete kutya negyedének szélén, nézem a kövezetet, sétálok. Párizsban vagyok!

A csarnokot bontják. Úgy hallik, csodapaloták kerülnek a helyére. Persze, így is kell. De ne bántsátok a kövezetet. Ki tudja, kik jártak rajta! Most például én, s ez a sápadt hippi s a babára kifestett nőcik. De járt itt D’Artagnan és XIV. D’Artagnan és Első Pierre Curie, Franciahon s a Világhaza nagyjai.

Megállok egy-egy utca torkolatában, a Pont Neuf közelében (itt történt valahol!) s keresem tovább. Átment a fején a nagy, nehéz kerék. Éppen ezen a fejen, a legostobább szekér! Mi mindenen ment át, valamerre tartván, a történelem! Teljesen mindegy melyik kockakő, kőkocka volt az az utolsó ágy, a nem fejnek való párna! De keresem, mintha fogadás, vagy iskolai feladat volna. Mintha feladat volna megnézni, pontosan szemrevételezni minden ilyen helyet, minden ilyen ügyet. S közben sugárzani, mint a rádium.

Mintha feladat volna.

Mintha feladat volna.

A parizer párizsi, a fajansz Faenza terméke, valamint Pistoia városának nevét őrzi a pisztoly, és Cognac híres szőlőhegyeinek köszönheti a világ a konyakot. Ám hogy a leideni palacknak mi köze Leidenhez (bizonyára minden gimnazista tudja!), sajnos ma sem tudom, ezért kár is lett volna engem Leidenbe küldeni. Ezt most csak intő példa gyanánt említem, hogy az ember szerethet, megszerethet egy várost, anélkül, hogy minden ilyen jellegű nevezetességét egy-két szeszélyes, személyes barangolással elérhetné, s ugyanakkor mindent tudhat városokról, anélkül, hogy valaha a lábát betette volna sikátoraikba és sugárútjaikra.

Tréfán kívül, nem is szerettem volna, hogyha helyszíni Leiden-hangulatom túlságosan „bearanyozta” volna egykori fizikaórák emléke, mikor a lépcsőzetesen ereszkedő padsorokban, a fizikumban lélegzetfojtva és kitágult szemmel figyeltük a nagy szemléltető kísérletet, V. tanárnő kezében a különös villás varázspálcát, mellyel kisütik a nevezetes leideni palackot… és aztán felelni kellett belőle, a felfoghatatlanból!

„A leideni palack egyszerű formája az elektromos sűrítőnek vagy kondenzátornak – mondja ama nagykönyv –, üvegedény, melynek belseje kétharmad magasságban vezetőlemezzel” … satöbbi, satöbbi, akit érdekel, utánanézhet. Leiden (régiesen Leyden) életrajzában, azt hiszem, a helyes nyom, az egyetlen adat, mely a palackkal kapcsolatban lehet, a következő: Leident réges-régi egyetemi városként tartják számon, középületei közül is különösen híres a XIV. században alapított egyeteme, melyet egykor Erdélyből is előszeretettel látogattak a hallgatók. A város – ez architektúrájának legszebb vonulatán is érzik – virágkorát a XVI. században élte, ekkor valósággal kimagaslott fényével és gazdagságával.

Leiden az óceán felé siető Rajna szerteágazó, csatornaszerű ágai mellett fekszik, és keresztülszelik a mesterséges csatornák, mint Hollandia majd minden városát. Ezeken a csatornákon élénk a forgalom – nemcsak a turistákat városnézésre ringató áramvonalas naszádoké, hanem egyszerű s jó öreg szállító uszályoké is. Valaha természetesen ennek a víziútnak sokkal nagyobb jelentősége volt a város s a kicsi ország életében. Mindenre telt abban a korban, akkor kuporgatták össze ezt a régi dicsőséget, mely azért olyan jól áll ma is, akkor volt minden igazán leideni, a klasszikussá vált németalföldi festészet s az ugyancsak klasszikussá vált németalföldi flamand, holland kézműves és kereskedő polgárság korában, ekkortájt telhetett arra is, hogy bölcsője legyen a hasznos tudományoknak, az előrelátásból lám meg is van ez a haszon is: még egy világszerte így, ezen a néven ismert fizikaeszköz is öregbíti igazán nem kis hírnevét.

„…Ha a gömbbel elektromos töltést közlünk…” – mégis folytatom a palack leckéjét is, mert nem akármilyen, ilyen-olyan találmány az sem! Érdemes tudni róla, hogy kisülő szikráját tüzetesebb vizsgálat alá véve, megállapították, hogy ez az elektromos szikra tulajdonképpen elektromos rezgés, mely másodpercenként több százezerszer, sőt milliószor változtatja irányát, lényegében tehát nagyfrekvenciájú váltóáram. A jelenség természetének felismerése a rádiózás hőskorában vált igazán nagy jelentőségűvé, amikor is a rádiótechnika első éveiben szinte kizárólag leideni palackot használtak a leadóállomások.

Nos, számomra azért érdemes ezeknél időzni, mert az állomásról indulva, addig a pici postahivatalig, ahonnan hazaírtam, a régi álmos csatornaágig, a félig elsüllyedt bárkáig, ahol a vizek s a homokdűnék a síkság végtelenébe olvadnak vissza, s vissza a hosszú csendes napokon a várost bejárván, folyton ez járt eszemben, a hasonlóság a leideni palack és a város közt: ez a ma is élő, hasznos, fejlett iparú városka, mely a huszadik századi Hollandiának éppen úgy aktív pontja, mint a réginek az a régi; ez a ma idegenforgalmi csoda, a maga régi értékes kőruháját nem veti le, valahogy olyan kedvesen régies, avult ebben a modern rohanásban, mint a jó öreg s nagy szolgálatokat tevő leideni palack a mai korszerűen áramvonalas fizikai műszerek, készülékek között; régi és mai is van, s mindig önmaga, csodálatos kő-visszhang székesegyházával, mely úgy áll a látszatra szűk térbe beszorítva, hogy az idő lesz tágas körülötte; barnult kőcsipke városházával, mely ugyanúgy öleli a szűk utca enyhe kanyarulatát: mintha tágas tér nyílna előtte; s a gyülekező brabanti, kampeni, zwollei, zeelandi rendek, tengerészek, és halaskofák, festői kalpagok, színes tollak s bámulatosan összehorpasztott vértek rég eltűnt, csak napfényben felsejlő sokadalma, meghallgatni a jó hírek kihirdetését, az indító jelt a hálaadó körmenetre, hogy él és virágzik a szorgalmas emberek földecskéje, hazácskája, házacskája, messzeföldi gyarmatocskája, szigetecskéje, s a pálmafák alól már elindultak gályán a fűszerek, miközben az akácok alatt lopva vázlatfüzetébe firkál a festő, valamelyik későbbi nagyja a vergődő korok szellemének. Ugyanaz a napfény, mely máshol csak tavaszi, csak téli, itt azonnal leidenivé, hollandivá válik, s körül a szelídke alig-dombokon forognak a szélmalmok. Egy darab Thyl Ulenspiegel idejéből maradt hangulat, a XX. század letagadhatatlan, leállíthatatlan nyüzsgésével, gépkocsizajával, tinédzserek lovagolta színes kis motorok bőgésével, a stílusba finoman elrejtett, de szükséges villanyrendőrével a kereszteződéseknél, a forgalmasabb útvonalakon. Hollandia nem egy ilyen helyén figyelhető meg a múlt és a jelen s talán a jövő örök emberi méreteket, emberszabású távlatokat és hasznos feszültségeket őrző harmóniája.

Örök holdfény Dánia tornyain, biztosan Andersen tette el oda. Jó helyen áll ott, minden napszakban, évszakban és történelemszakban az örökszép emberi táj érdekében. Koppenhága közepén, mely bizonyára – vagyis elméletileg – Dánia közepe, van egy oszlop. Leteszem a sárga poggyászt, és körüljárom: hatalmas, négyszögű, ősi stílust alakító kőtömb, a négy oldalára felvésve a négy égtáj fontos dán helységei felé a távolság. Amolyan szimbolikus kilométerkő, azt mondja, hogy: Roskilde 30 km, Ringsted 60 km, meg így tovább. Ezen a téren a reggelek, az éjszakai fények egyaránt felejthetetlenek, de a legszebb a naplementét követő néhány nyugodt pillanat, annyi idő, amennyi alatt el lehet mondani a legrövidebb Andersen-mesét; ezalatt kerül fel az az örök holdfény Koppenhága tornyára, fehér, világoszöld, halványszürke tornyaira. És van belőlük jó néhány a csatornák, terek, utcák mentén. Mert aztán kigyúlnak a neonok, a reklámzaj és harsanó zene, a szirénázó és nem szirénázó nagyvárosi autóforgalom magára vonja újra a figyelmet: úgy elevenedik meg a kép, mintha előzőleg elszakadt volna a film. Azért különös, mert a fontos látvány filmje valóban elszakad ilyenkor, belül szakad el, a szem mögött, melyet könnyű becsapni, elcsábítani a minden európai nagyváros standard esti főútvonal-ragyogásával és zengő forgatag-kulisszájának látványával. Szerencsére az elmúlt, a kiválasztott percek alatt sikerült megpillantani és – ámulva mondom: mesét hallgatva megszemlélni a „kis utcát”, abban is a boltot, a péksütemények boltját, ahol királyi kalácsok és királyi perecek sorakoznak a kirakatban, s aranyból való nagy, koronás perec a cégér. Ehhez akkor valami halk lantpengés volt a kísérőzene, de ez sem hallszik már. Most a reklámokat kell hát nézni, a láthatár: tehát a sokadik emelet magasságában. Itt van mindjárt a fölösleges reklámok világszövetségének jeles és szellemdús tagja: a kacsintó tehén. A kacsintó tehén azt hirdeti, hogy igyék tejet, aki akar. Nem mintha nem inna enélkül is! A kirakatokban hippi-szerelés: mesterségesen koptatott és gyárilag szavatoltan foltozott farmernadrágok, direkt rojtosra gyártott vagányságok, nem kell előzőleg évekig viselni, máris hanyagul és elegánsan viseltesen. Most ez a divat, ami abból is látszik, hogy így, készen lehurbolt állapotban háromszor drágábbak, mint ugyanazok a ruhadarabok vadonatújan. De hát a fiatalok egy része könnyen elhiszi, hogy újan felvenni a feltűnő és botrányos elhanyagoltság jele! Ezért megy jól a bolt. A tehén meg kacsint hozzá… Koppenhága reggelei: ébred már a víz, ébred a hajócska, az emberek mire a terekre érnek, már fogadják őket az örökké éhes galambok. Süt a nap, a parkokban madárdal, egy bácsi az orrára csúszott szemüvegével üldögél a padon és hegedül, a hegedűtokba várja a ritkán csörrenő aprópénzt. Öreg templom vörös téglafalára a repkénnyel együtt kúsznak a régi melódiák: a századfordulós közép-európai operettek koldulnak ma reggel Koppenhágában. Mikor a test még alszik, de Európát éli a lélek, még ez is súlytalanul, szinte kellemesen útiélmény. Csak az elme, ez a kellemetlen, kritikus útitárs kapkodja elő folyton a noteszt – és nem hagy figyelni a lényegre mely sajátos architektúra, fény, szín, utcakép, kirakat, zakóár –, hogy felírja a számára lényegest: dátum, pontos idő, meteorológiai viszonyok és emberi viszonyok, közérzetek látszata, első lélegzetre. A lényeg: a városok arca, élő és küszködő, mozgó társadalmak maradandó arca – a város. A város – Koppenhága – pedig gyönyörű. Ő is észak egyik Velencéje, mert sok van itt a Baltikumban, a kontinens leghidegebb, de talán legszebb tengerének kőcsipkés partjain. Nagy kutyák sétálnak, megszagolnak, én a gyermekkoromban hallott hegedűmelódiákat szagolom, már nagyon messziről. A sirályok belesírnak. A kötelező hajóút, városnéző séta motorosan, a hidak alatt, a kikötőben. A szél szembecsapja a hullámok taraját, az utazóközönség kedvesen, kényesen sikít, mert a tíz koronáért ezt is nyújtja nekik a kedves utazási társaság, és el vagyunk bűvölve, hogy a kisszirén valóban ott ül a parton és éppen olyan, min a képeslapokon. A kislány, aki törökülésben ül a kabin tetején, szemben a 30-40 turistával és öklömnyi mikrofonba hadarja négy világnyelven és dánul a szöveget, olyan diadalmasan mutatja, mintha egyáltalán elterjedt volna a híre, hogy a híres kis hableány, mesebeli bronzsellő elhagyta volna idegenforgalmi vagy címertani őrhelyét és beugrott volna a jéghideg tengerbe. Biztos, ami biztos: aki teheti, lefényképezi az ingó-bingó motorcsónakból. Aztán átsiklunk a csodálatos hidacskák alatt, és annyi évszámot hallunk Fridriksborg környékével kapcsolatban, hogy a francia kislány nem győzi feljegyezni, folyton kérdezősködnie kell. Aztán ott ül az ember a rakparton, elálmosodott galambok között, a térdéről a szemébe süt a papír, az az árnyék is a szemébe süt! Szemébe sütnek zöldek és vizek. Már innen nézi, hogy sétahajó érkezik: mosolygó hangszóró, élmény 120 személyre, az emberek, turisták a világ minden tájáról, úgy megbámulják egymást, mint az üzletekben a csinosan csomagolt árukat s az új, a tavaly óta is emelkedett árakat, és egyet tud biztosan: hogy aztán lejár a szezon, aztán jönnek más évszakok, mikor a szódavíz magától hideg s az évszázados kövezeten az eső jár hidegmezítláb, csúsznak a kocsik s, a hullámok, ahogy úszik ez az öreg zöld palota, arccal a beltengereknek.

Spontán hangverseny a berni katedrálisban. Turisták, rövidnadrágban is, fiatalok, öregebbek, gyerekkel kézenfogva, karonülővel, mint ez a maláji asszonyka, baba-madonna, egy másik kontinens pálmafás világából, amint itt szemmel látható s természetes emberi áhítattal találkozik a pagodák csipkéi után a gótika csipkézetével. Az öt világrész találkozik egymással ilyen nyári utakon, pihenőszünetekben, parki padokon vagy sokszor lassan csoszogó libasorban egy állomási pénztárablak, múzeumi tárló, gyorsbüfé felé tartva, nem ritkán egymásra is mosolyognak, a legkülönbözőbb nyelveken gondolván a másiknak jó utazást, átintegetnek egymásnak vadidegen sorstársakként. Emberek az ő szép öröklött világukban, ha béke van.

Ezt a katedrálist renoválják, amióta „ide járok”, tehát egy tucat éve. Ám egyesek, avatott ős-berniek szerint folyamatosan így megy ez, mióta vagy félezer éve áll, mindig javítgatni kellett rajta valamit, mert mire elkészült az utolsó párkányzat, a legelső kövek már mohásra koptak… Külseje legszebb esti kivilágításban, belülről ilyenkor, nyári délben, délután, mikor enyhet ád a kinti forróság ellen, a főn ellen. Iszonyú meleg van; kint a porrá égetett tér, melynek sarkaiban gubbasztanak, mint a galambok, a kempingfelszerelésüket a hátukon cipelő ifjú világjárók, a járdaszélen, az árkádok alatt, ahol a kirakatokban antik francia bútor és olasz óbor kapható, egyre magasabb árakon. Mögöttük a város, a zsongás, a régi utcák, falak közt, tehát a múlt is, a svájci múlt, Európa egyik múltja, valamelyik „cento” vagy „belle époque” és „grande siècle” – ezt csak a hegedű érti ott fenn a karzaton, még hegedűse sem biztos. Most épp a hegedűverseny utolsó akkordjai szállnak, csaponganak, visszaverődnek a gót oszlopsor erdejében, mint fehér galambraj. Aztán beáll a csend. Suttogás mögöttem. Hangos csoszogással, a kőlapokon sikongó sétabottal érkezik egy öregnéne. Mint hangversenyek szünetében, igyekszik mindenki most változtatni helyet, köhinget, fényképezőgépek kattannak. Fenn a színes üvegablakok. S most elébük felcsendül az orgona örök-hűvös hangmozaikja. Orgona és hegedű szerelme ez a ma délutáni alkalmi hangverseny, ki tudja, talán valami főpróbára cseppentünk be, mindenesetre lélekfürdető a nyári porból, melegből beérkezőnek. Felnéznek, megpihennek. A gyermeknek magyaráznak. Útikönyvet, bédekkert lapoznak, zsebnoteszbe jegyezgetnek, beállítják a teleobjektívet, s színes diapozitíven, zümmögő keskeny filmen elviszik szerte más hangulatú esti otthonok vetítő, mesélő, élményről beszámoló homályába azt a napfényes, hűs, vendégfogadó Svájc-darabot, otthonos Európa-oázist. A hegedűhang is otthonos. Olyan jó üldögélni benne akárhol. Otthon a kultúrában, az otthoni munkám, a házunk, a kertünk, az ablakom magammal hozott, hordott emlékezetében; miközben százszámra készítjük idegen helyeken a felvételeket, hogy hazahordjuk őket megmutogatni szeretteinknek és barátainknak, százezer magunkban felvett képet hordozunk szerteszét a világba az otthonunkról, az otthoniakról, ezek is szembesülnek és öröm a találkozásuk; miközben erről is, arról is jóízűen, szívesen mesélünk itt is, ott is, ne mondja senki, hogy ez is nem a világ vérkeringése, a kölcsönös megismerésé, a világ egyetlen igazi folytonosságáé, az életé.

A hangverseny úgy látszik, nonstop, végtelen, miközben közönsége maximum negyedóránként cserélődik. Aki elmegy ilyenkor, az persze „durva rohangáló”, ajtónyikorgató, csoszogó, érzéketlen „turista lélek” ugyebár – gondolom, s le is olvasom az arcokról, miközben én is menendő vagyok, sietnem kell, várnak az út egyéb darabjai-képei. A muzsika azért kikísér, kinn az égszínkékre emelem a tekintetem, a fehér virágként csoportosuló felhőkre. Az évszak s az időjárás égi csokrát – vegye úgy, hogy a sarki luxus virágüzletből – küldettem át a Mesternek.

Reggel öt óra tíz perc. Egy párás hajóablakon túl Helsingör. Gyöngyházszínű a tenger, gyöngyházszínű távol az elhagyott zöld partvidék. Helsingör állva alszik a tengerpart sötét szikláin: tornyai, az ittfelejtett őrök, álmukban Shakespeare-ből betanult egy-egy mondatos szerepüket mormolják, hogy holnap is felmondhassák a fényképezés áhítatos pillanatában a várakozásteljes turistatömegnek. Eredeti „szövegüket” néhány száz éve, a barokk időkben, renováláskor felejtették el végleg: a rendezés találékonyságát dicséri, hogy legalább színvonalas szöveggel pótolták Polonius valódi tanácsait (melyek nyilván nem voltak ilyen szárnyalóan lényegretörők, több volt bennük a fecsegő üresjárat), Hamlet monológját (melynek elmondásához valóságosan lehet, hogy soha nem akadt egy szabad perce, az eredetileg szinte áttekinthetetlen intrikák közepette), és Fortinbras nagy, jelenetzáró szavait (melyeknek eredetije valahol ott vijjog a kora hajnali sirályokban, a csapkodó hullámok dörejében). Helsingör tornyai horkolnak a délelőtti történelemkezdésig, mint egy vándorszíntársulat életunt statisztái, akik reggeltől estig nem vetkőzhetnek le a nehéz és cifra, de kényelmetlen kosztümökből, mert ki kell használni a közönség hajlandóságát, teljében áll a szezon, nonstop folyik az előadás… A vonatot bevontatják a kis vöröstéglás állomásra, melynek büszke neve: Helsingör – Elsinore – Hamletfalva – ahogy tetszik. Csepereg, és iszonyúan sokáig tart, amíg kiürül a komphajó gyomra és újra összeállnak a vonatok. Fenn, az ég közepén már készül a nyári délelőtt. Ez majd jól fog később, most nem érdemes leszállni, a megölt apakirály szelleme is fekete esernyő alatt próbálja kihúzni valahol az időt a következő kísértésig. Különben, kikötői daruk nélkül, ugyanaz az ég volt… – gondolom meggyőződéstelenül. Olyan gyorsan futnak a felhők, mint a gondolnivalók. A vasutasoknak van igazuk: el kell végezni a munkát, oda figyelj, ne ámolyogj, hol jár az eszed! Az ég, a teljes égbolt valahol: a teljes, tökéletes, mindent kimondó, mindent megfogalmazó shakespeare-i szöveg; mindig azt idézi, és azt olvas, azt gondol róla a föld, amit akar. Itt most Dániát gondol, és továbbindulást. Hamlet is komolytalannak gondolná itt, ezért leszállni, és beállni a peronon vacogva a teabüfé nyitására váró turisták közé, akik mint a legléhább ostromló hadsereg a ma délelőtti bevonulást forgatják a fejükben, anélkül, hogy tudnák: a várbeliek mit csinálnak, mi a programjuk mára, egyáltalán fogadnak-e vagy éppen elutaztak vakációzni, meglátogatni s lefényképezni egy-két nevezetes helyet, szülőházat, várat, hogy majd beragasszák a képeket az albumba: tessék nézni, mi jártunk Egerben, Grivicán, Nándorfehérváron, Buchenwaldban, hogy ott mik történtek egykor, megáll az ész, ha Shakespeare tudta volna!… Reggel öt óra negyven. Egy párás vonatablakon túl Helsingör.

Hamburgból Kölnbe az éjszaka legszebb óráiban fut át a gyorsvonat. Lábujjhegyen kel át a tájon, csak a benneülők hallják, mint minden vonaton, belülről azt a kimerítő zengést, mellyel elaltat, aztán százszor felráz minden vonat. Szembenézünk a szakállassal. Mennyi ember s mind nem ismeri egymást. Itt lakunk Európában s a mában, s milyen furcsa: véletlenül találkozunk. Fogékony az ilyen általánosításokra, sajnos: norvég. Ezért mintha a vonaton külön vonatok utaznának: külön átgondolt közeli úticélok és távoli sorsok, életek. Valóságos megkönnyebbülés megérkezni, az ember jobban megszereti hirtelen az idegen útitársat is, aki már odaért, leszállhat, milyen jó neki, már leszáll, s milyen jó nekem is, már magammal utazhatom tovább! Az éjszakai utazás unalma ellen „utazom” is, egyszerre több helyre, a ma éjjel éppen lejáró menetrenden; itt fekszik kiterítve az asztalkán, egyik sarkán notesz, a másikon cigarettadoboz. Mikor nem vagyok fáradt, mindig szeretek megérkezni képzeletben, ismeretlen helyekre is: „Gerolstein – 7,35” –, de mikor fáradt vagyok s valóban utazni kell, még oda se érkezem meg szívesen, ahol várnak rám. A kölni állomás már ismerős aluljáróinak labirintusával, éjszaka háromkor sem kihalt. Állok az áthaladó vonatok alatt: mint minden aluljáróba, ide is behallszik a felette elrobogó roppant súly dübörgése, szinte percenként érkezik, indul vonat. A hangszóró állandóan cseveg megannyi nyelven. Mindegy milyen nyelven, úgysem hallszik tisztán – öreg csavargóhangon szól a beszéd. A fekete-fehér kockás padlón koffertoló kiskocsik csikorognak, spicces éjszakázók danolásznak bele az alapzsivajba. 800 × 800 kockán állnak a figurák, van időm megszámolni innen a „sakktábla” széléről, ahol a falra akasztott lepedőnyi s immár tavalyi menetrendek alá elhelyeztem a kockás és kockátlan huzatú világjáró cuccot. Egy néger fiú áll nem messze, a menetrendet böngészi egykedvűen, sűrűn húzza ki blúza zsebéből a cigarettákat, hazagondol, melyik vonattal lehet a kontinens legdélibb kikötőjébe utazni, ahonnan már egy szál deszkán is elérhető a pálmafás Afrika. De addig még van egy-két szemeszter a mérnöki vagy orvosi karon, a tandíjat üknagypapáék már évszázadok óta busásan megfizették ennek a világrésznek. Fütyörészik, idegen ritmusra rázza magát, amint átmegy a kirakatok elé. Szemébe fehér fény hull a pipákról, szinte mosoly. Itt alszik Törökország is: vendégmunkások hazautazás előtt, egykori tévékészülék kartondobozába csomagolt hozománnyal, melyre nagy kék betűkkel felírva a név s a pontos cím Ankarában. Eszembe jut az egyik legszebb zengésű török nyelv-törmelék, mert nem is mondat: „Türk Hava Yollari” – egy török légitársaság neve, valamelyik utazási iroda falán, egy plakátról tanultam; szép a fülnek. A fiúk vonattal térnek haza, az szebb a zsebnek. Nagy közel-keleti kultúrnépek járnak be most ide – Európa egykori tanítói – kiszolgálni egy idegenforgalmi nevezetességnyi otthoni romokon felnőtt mai civilizációt, s hazavinni, zsebben, emlékezetben, amit ad érte. Ide járnak, éjszakai pályaudvarokon megtöretni egyedi testükben: törökök, görögök, arabok. Ahogy elnézem ezt a négy törököt a papírládáikkal, ezeknek ment a bolt. A többi, akitől búcsúznak, pályaudvari munkás, ők még erőltetik. Igen, egyikük ismerős: ez volt az, aki az előbb úgy vette fel az elhullatott papírpénzt, hogy előbb továbbrúgta. Most érkezik reggeli szolgálatba civilben a jól táplált szőke rendőr. Csörren a kulcscsomó, bemegy átöltözni a „Polizei” feliratú szolgálati helyiségbe. Szép arcélű, fiatal férfi a rendőr, jól áll neki az egyenruha, perceken belül látom újra, lemérhetem. Irigylem a kialudt, energikus nyugalmát, ahogy egy pillanat alatt leinti a két részeget, akik nagyfiúként érkeznek valahonnan, kezükben az automatákból előszedhető konzervsörrel, és felordítják az alvókat, csak úgy heccből: „Aufstehen!”. Ne tessék viccelni – tudom, hogy nem ezt mondja nekik, de én ezt gondolom –, még viccből se tessék! Eleget hallotta Európa, ezt a hangot is, a szöveget is, hajnalban is… Odakinn szemben az állomással, a bombázások után halottaiból nehezen feltámasztott híres, gyönyörű kéttornyú kölni dóm. Én felütöm a műhelyt a kofferek tetején: gyufa, cigaretta, notesz, ceruza – és egy-kettő-három-négy-öt sétalépés oda-vissza: mérem az idei menetrend utolsó métereit, mérem az alvó, mindig útra kész világ lehetséges közérzetét. Hogy is mondta a szakállas? Itt lakunk Európában, a mában, s milyen különös: nem ismerjük egymást! Pedig eleget jöttünk-mentünk ugyebár: Türk Hava Yollari… Termopilé… Santa Maria! „Föld! Föld!” – kiáltom minden ember láttán, minden állomáson.