Palimnézis„Itt kezdődik az alexandriai Jónás beszámolója. Ez egyben az utolsó tekercsnyi carta regia, mely a remeték hegyi műhelyéből megmaradt és viszontagságos történetünkből amennyi reáfér, annyival kell beérned, nyájas olvasó…” Ezzel a rejtélyeket sejtető szöveggel indul egy nemrég előkerült papirusz, melynek szerzője egy úgyszólván tenyérnyi sziklazátonyon fejezte be életét, melyen egyetlen fa sem lévén, ha fel is tűnt a láthatáron, több ezer év hajói sohasem tartották érdemesnek vagy tanácsosnak megközelítni. A kairói múzeum s a capuai Instituto Antico archeológus csoportja 1972-ben előzetes légi felvételek, a fényképek részleteinek kinagyítása révén jutott arra a következtetésre, hogy a kis sziget megér egy szezont, és katonai helikopter szállította oda-vissza őket. – Képzeljék el, mire mentek volna Néro idejében egyetlen ilyen szerkentyűvel! – palástolta megilletődését a sajtó képviselői előtt az expedíció szóvivője, aki a szakmában nagy fejnek számít, de ilyen kalandban először vett részt. Pár hét alatt jutottak arra a megrendítő eredményre, hogy valóban vannak itt emberi életnek nyomai, sőt írásos dokumentumai is; a döbbenetes, hogy mindössze egyetlen személy ősrobinzonkodásának tartozékai mindezek; mind a kezdetleges építmény- s a tetemes halmaradványok, mind az apró tárgyi leletek: a hihetetlenül konzervált, a korabeli szövegelőállítási technikákat is ragyogóan illusztráló, vízmentesen elcsomagolt gazdag felszerelés, és mellette mint fő kincs, egyetlen sűrű híradással telerótt tekercs, mely egy sajnos eleve torzóban maradt ókori írásművet őriz. A hihetetlen történet hitelesnek ható részleteit a világ számos nagy könyvtárában őrzött első századbeli kézirat külalakja és tartalma támasztja alá. Még csak annyit érdemes előrebocsátani, hogy ebben a korban az olcsóbb írószerek közé tartozott az úgynevezett palimpszeszton, az olyan pergamen, melyre egyszer már írtak s melyről az írást aztán levakarták, hogy újabb szöveg kerüljön rá. Jóval drágább volt az Egyiptomból importált alapanyag, ennek a legértékesebb fajtája, az úgynevezett királypapirusz, a carta regia. Az irattekercset a könyvkészítők fapálcikára csavarták, melynek végén díszes gomb volt; a köteteket aztán átkötötték színes szalagokkal. Az előkelőbb könyvkiadóknál a másolók számára ólommal meghúzták előre a sorokat is, majd mikor az egész elkészült, mindkét szélét száraz horzskővel csiszolták simára. Már Cicero Atticus nevű barátjára bízta értekezéseinek kéziratát, aki másoló rabszolgákból afféle sokszorosító nagyüzemet alakított. Pár évtized múlva Horatius a Sosius fivérekhez küldi verseit, akiknek könyvesboltja, a taberna, ott állt a Fórum egyik sarkában, nem messze attól, ahol az éjszakai pillangók várták a pénzes vendéget. Martialisért már több neves cég verseng. Első könyveit Secundus, a felszabadított rabszolgából lett üzletember másoltatta. Egyik epigrammája a kérdésre vonatkozik éppen, mintegy a könyvkészítés tréfás etikája: „…Most tudd meg, mi a szűkre fogott könyvecske előnye; egy az, hogy rövidebb sáv papiruszra kiférsz…”
*
A sivatag percről percre hűlt az alkonyatban. Ott fenn a nap még visszasütött, mert keleten piroslottak a közeli hegyormok, de itt a gyöngyházszínű víz közelében már jött az este. Egy teve állt a mezőn egykedvűen, mozdulatlanul, mert körülötte semmi lelegelni való nem kínálkozott a kövecses talajon; úgy állt, ahogy gazdája megállította, hogy lecsússzék a hátára kötözött fakópiros szőnyeggel takart nyeregből, melynek fél oldalára kis málha volt erősítve, másik felére vizestömlőt akasztottak. A tízlépésnyire locsogó tenger bokáig érő hulláma máris melegebb volt, mint a parti homok. Az ember, akinek fedetlen kopasz feje és napszítta szakálla volt, fel s alá járkált s a messzeségbe kémlelt. Néha térdéig csapott a habzás, itt-ott partra vetett valamit. A férfi felkapott egy-egy vastag elázott fadarabot, és erős karjával messze behajította, elnézte ahogy a hullámzás kifelé hozza, eléjük ment a homokból kiálló sziklák felé, miközben számlálta a lépteit, és ott újra visszadobta őket. Időtöltésnek látszott, pedig az áramlást figyelte. Tekintete egy sirály röptét követve, a hegyek felé fordult. Az öböl mindkét partját hegyek koszorúzták. Köztük aranyló eget tükrözve, ezüstlött a tenger. Bennebb, a sziklafal alatt sohasem ilyen csendes, gondolta, miközben visszamászott a tevére és észak felé poroszkált a parton. Úgy ismerte a környéket, ahogy a szülőföldjét ismerheti valaki. Mivel a képzelet magasabbra szállhat a sasnál is, maga előtt látta a szemközti parton Társzoszt, alatta a Kidnosz lagúnái által képzett kikötővel, Rhegmával, a háta mögött pedig szinte ugyanannyira Szeleukiát, ahonnan ma reggel indult, az öböl egész környékét, azzal a pontossággal, amit ma térképtávlatnak nevezhetnénk. Ciprus szigetével szemben, pontosan amerre északkeleti csücskének földtűje mutat, Kis-Ázsia és Szíria találkozásánál van ez az öböl. Vizében ritkán látni hajókat, partjain nincsenek falvak, legtöbb helyen a sziklafalak a tengerig érnek, néhol párszáz méternyi magasságba ágaskodnak, s az öblöt még kisebb öblök csipkézik s a kicsi öblökből újabb beszögellések nyílnak, aszerint, hogy az égig rugaszkodó oszlopoknak látszó kőszálak lába hol ér a vízbe, sőt a víz alatt mélyen a tengerfenék homokjába. Az öblök oldalában a hullámverés kivájta barlangokban is víz locsog, a barlangokból kürtők vezetnek fel a majdnem járhatatlan lejtőkre, ahol a kopott zöld füveken csak a szellő tudná megtartani az egyensúlyt, hogy még meredekebb kaptató vigyen ama kis tisztásokra, ahol legfennebb kecskék tudnának közlekedni, aztán újabb sziklafal jobbra, kőorgonasípok balra, közöttük kőfolyások, melyek minden semmiségtől, talán egy harmatcsepp többletsúlyától máris csörögve ömlenek alá a persze mindenütt megkapaszkodó igénytelen bozótba. A sziklafalakba évmilliók alatt üregeket vájt a víz, de már évezredek óta az emberi kéz nyomát is viselik magukon és századokon keresztül használták őket rejtekhelyül; zivatarba keveredett pásztorok, elkeseredett menekülők, meghalni elhúzódó sebesültek, szökött rabszolgák húzták meg magukat bennük. Nehéz nem ismerni fel, hogy a gyarló kényelemért, de már csak unalomból is mindenki tovább kotort, ásott, kalapált egy kicsit, hogy ma néhol egybenyíló apró kőkamrák füzérét képezik, egymás alatt és felett is futó emeleteik mentén egy-egy nyaktörő párkányzattal. A társzoszi harmadéve, az esős évszak utáni hónapban mászta meg először ezt a tájat. Ifjúkora óta számon tartotta és most beérő tervei voltak vele. Szélcsendes időben, valahol szemközt szállt csónakba, mint aki halászni indul, és fél napig feküdt a vízen, míg egyenes vonalban átvágta az öblöt, hogy sötétben érjen partot. Kiválasztott egy barlangot, ahová beevezett, jól kialudta magát és felfalta a magával hozott elemózsia utolsó morzsáit, megitta az utolsó vizet, hogy erőre kapjon. Sejtette, milyen akadályok várnak rá. A felhágás minden részletét igyekezett jól megjegyezni. Déltájban szemben találta magát egy emberrel, aki szemmel láthatóan a sírboltokban lakott. Számított is, nem is ilyesmire. A bóbiskoló remetét messzebbről egy valamivel világosabb színű sziklának nézhette volna akárki, közelebbről pedig kupacba rogyott holtnak. De óvatos érintésére felrezzent, így kölcsönösen megrémítették egymást. – Rossz napod van, tiszteletre méltó agg, hogy egyből ilyen jövés-menés támadt a portádon. Ave! – Ave! A csüggedőnek mindig rossz napja van, a bizakodónak mindig ünnepe – recsegte az öreg, s tekintete élénken csillant elő a szemét is körülvevő szőrzetből. Ruhája teveszőrből volt, derekán bőrövet viselt. Idefent állandó szelek fújnak. A társzoszi is szorosabbra csavarta kimelegedett, izzadt testére a köntöst, de elégedetten nézett körül a nem mindennapi képen: körülbelül két tucatnyi fekete ablakszerű üreg sorakozott a közeli kőfalon; aztán a remete mellé telepedett. Szárított sáskát majszoltak és erdei mézet egy csőrös cserépedényből, mely alig volt nagyobb, mint a szokásos agyagmécsesek, csakhogy ez azokhoz hasonlított, amilyeneket a rómaiak a házi istenek polcán tartanak és szimbolikusan könnygyűjtőnek neveznek. A lemenő nap után is egymás mellett üldögélve néztek el, mint réges-régi barátok. Gyönyörű kilátás nyílt innen az öböl torkolata irányába, meg a túlsó partra, ahol összefüggő, sűrű növényzet borította az ugyanilyen sziklás oldalakat. Itt körül kopár és szikkadt volt minden. Csupa kő, melyből az egyetlen forrás is jóval lennebb, majdnem a tengerszint közelében, egy barlangban fakadt, abból lehetett viszontagságos kirándulások árán ivóvízhez jutni. A remete hófehér bozontja mellett a társzoszi, tar fején a napszítta szakállal, ifjoncnak tűnt. Joggal érezték magukat meg egymást békésnek és jónak. Hamar szót értettek. Mennyire ellentmond egymásnak az ember erénye s az élet értelmetlensége. Lekergetik az útról a szegényeket, meg kell lapulni az ország minden nyomorultjának. Mezítelenül hálnak, ruhátlanul, még hidegben sincs takarójuk, zivatar áztatja őket a kikötőkben. Letépik az emlőről az árva porontyot s zálogul veszik el a szegénytől. A városban haldoklók nyögnek; megsebzettek kiáltanak segítségért, de Isten nem botránkozik meg rajta. Ha kelet felé megyek, nincs ott, ha nyugat felé, nem veszem észre. Ha északon működik, nem látom, ha délre fordult, ott sincs? Mindez már meg van írva, át- meg átgondolva is, irdatlan idők óta. A világban volna egy igazságos, értelmes embernek való rend. A bölcsek azok, akik ezt a jó rendet ismerik, a bolondok pedig, akik tudatlanságból vagy gőgből elzárkóznak. Így aztán kézen-közön, aki nem bűnös, az szenvedi meg mégis. Mindez annyira a levegőben lógott akkoriban, mint most az az ezüstlő homály, mely a csillagos csúcsok felől készült éppen leereszkedni, hogy találkozzék a bársonyos zöld mélységek felől közeledővel. A társzoszi, aki kedvelte a képes beszédet és közben lankadatlanul megfigyelt mindent a természetben is, lelkesedve fedezte fel egy gazdag rokonlélekben a csiszolt, hajdan tanulmányokkal is kiművelt szellemet. Órák óta hallgatták egymást. – Az ezüstnek bányája van, az aranynak pedig lelőhelye, ahol mossák. A vasat is földből hozzák elő, a rezet kőzetből olvasztják. Sorra végigkutatja a sűrű homályban lévő köveket és véget vet az ember a sötétségnek. De ha aknát törnek ilyen lakatlan helyen, a járó-kelő új nemzedékek elfeledkeznek róluk. Mert a föld, melyből kenyér terem, odalent mindenütt olyan, mintha mindig tűz pusztítaná. Hol teremjen meg hát a bölcsesség? Bizony, a bölcsesség hol található? Hol van az értelem lakóhelye, ha nem ismeri el értékét a halandó, forrása nem él meg, az élők földjén… – Hátha itt fakasztható valahol, ebből a hegyből, hogy az egész világot elárasszák a tanulságok az írás által – vágta el hirtelen a remete tirádáit a jövevény. Tüzet csak bent, a sziklakuckóban gerjesztett az öreg: arasznyi fenyőforgácsok égtek egymás után egy repedésbe tűzve. Ez a világosság a legsötétebb éjszakában se látszik el messze, de az ember könnyebben megtalálja a fekhelyét. – Amióta leszállt a nap, te magad is sötétebben vélekedsz a világról – jegyezte meg az elalvás előtti forgolódás, szuszogás csendjében a társzoszi. – Olyan keserű kitartással bizonygatod, hogy inkább az erény nyeri el méltó büntetését, hogy egyenesen a példabeszédbeli Jóbra emlékeztet. – Az is vagyok, szólíts csak bátran Jóbnak! – Úgy hát lehetsz vagy ötszáz esztendős, apóka. No bevallom, annyinak nem néztelek! – Tréfálj csak, barátom. Rajta! Pedig ha tudnád: valóban egyik Jób voltam, valaha innen messze, gazdag és törvénytisztelő, nem csábított a rossz, és bölcsességem alázattal szolgálta a többit is, akinél kevesebb volt az áldás. Ha tallózó szegényt láttam a földemen, megparancsoltam, hogy szándékkal hullassanak kalászt; mégis sorra elpusztultak gyermekeim, szolgáim, állataim, s ott ültem végül a szemétdomb közepén, s kezemben egy cserépdarabbal vakartam fekélyeim. És akkora volt a hálátlanság s a részvétlenség, hogy elmenekültem. Meghalni húzódtam ide. Most mégis gyógyulok. De hagyjuk ezt. Szebb álmokat! – Közelről értelek, testvérem, madártávlatból pedig érted is küszködnék, ha a magunkfajta még adna arra, hogy sorsa jóra fordul test szerint. Három nap és három éjszaka telt el, hol hajnalig való beszélgetésben, hol azzal, hogy bejárták, számba vették a közeli sziklaüregeket, s egyszer a kőfolyosókon botladozva felhatoltak a fennsíkig, ahol bevallása szerint a remete sem járt még. A társzoszi onnan is körülnézett a végtelenbe nyúló tengeren és megnyugodott azt illetően is, hogy a szárazföld felől még esztelenebb vállalkozásnak tűnik nyomós ok és biztos kalauz nélkül éppen itt ereszkedni le az öböl irányába, hacsak valaki nem számít pontosan erre: az alkalmas búvóhelyekre. Amilyen idők járnak, kész csoda, hogy nem hemzseg itt az üldözött, a menekülő; ám ez talán arra is bizonyíték, hogy a hely eléggé rejtve van s rejtve marad. Jól szolgálni majd annak, aki ismeri! Most ami a bölcsek sorsát illeti, fejtegették egyetértésben, elég egy kis létbizonytalanság, országos és személyes veszélyeztetettségérzet s a gyűlölet máris lábra kap, vagy legalábbis erősödni kezd az emberekben a kétely a türelem s a szeretet érvénye, értelme iránt s nő az ingerültség azok felé, akik állhatatosan, mindig ezt hangoztatják. Lám, még most is, még ilyen helyzetben, még ma is azt papolják! Miközben mások harci riadót fújnak, ők rámondják, hogy aki karddal támad, kard által vész, aztán hogy meg kell adni, ami a császáré, meg hasonlókat. Égi és földi kihívás idején jaj annak, aki türelemre int, még hogyha csupáncsak időt szeretne nyerni. Bizony jó volna, hogy ne mindig az erény nyerje el méltó büntetését. De hát a szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irigykedik, nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt, nem örül a hamissággal, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr. – Mikor gyermek valék – jött tűzbe a remete –, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek, minekutána pedig férfiúvá lettem, elhagytam a gyermekhez illő dolgokat. Pedig még most is töredékes bennem az ismeret; de eljön a teljesség ideje, s akkor a rész szerint való eltöröltetik. – Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, de szeretet nincsen bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom; és ha minden titkot és minden tudományt ismerek is, ha jövendőt tudok mondani, úgyannyira, hogy hegyeket mozdíthatok ki helyükről, szeretet pedig nincsen bennem, semmi vagyok – mormogta a társzoszi. A remete harmadnap adott választ a kalandos tervre. Lázálom, mondta sötéten mosolyogva, de legalább méltó befejezésbe fektetem maradék tőkémet: maradék tudásom és maradék napjaim! – és hosszan kísérte tekintetével a társzoszit, mikor az nekivágott a kapaszkodónál sokkal szédítőbbnek érzett ereszkedőnek, vissza a barlangban várakozó lélekvesztőhöz.
*
…Itt folytatódik az alexandriai Jónás tört – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – Egy ízben több ugyanazon bölcseleti iskolához tartozó görög meg római ifjúval utaztunk vissza Aeginából Pireuszba. Éj volt, a tenger mozdulatlan, az évszak a kánikula és az ősz határán, de még nyárias, s az égbolt teljesen derült. Ott ültünk mindnyájan a hajó hátsó részén, a ragyogó csillagokban gyönyörködtünk s ki-ki az olvasással kapcsolatos élményeit igyekezett előadni. Hajnalig igazi vetélkedő alakult ki. Emlékezetből visszaidézek egy-két gyönyörködtető eszmét, melyekből olvasóim tájékozódhatnak: miből kiszakadva s mitől immár örökre megfosztva kell nyomorultul befejeznem életem és ezt az utolsó feljegyzést. – Amikor Itáliában utaztam, így szólt egyik történet, és Brundisiumban partra szállva sétáltam ebben a híres kikötőben, egy egész sereg eladásra kitett könyvet pillantottam meg, és tüstént kíváncsian odasiettem. Egytől-egyig görög könyvek voltak, és csodálatos meséket, hallatlan és hihetetlen történeteket tartalmaztak, amelyeket régi és jónevű szerzők írtak. A könyvek, vevőre hiába várva, már kissé bepiszkolódtak az árus asztalán és külsejük első tekintetre visszataszító volt. Mégis odaléptem és megtudakoltam, mibe kerülnek. Érdeklődésemet csak felcsigázta a nem várt olcsó ár. Kis összegért egy jó részüket sikerült megvenni, és a következő két éjszakán át is néztem őket… A másik ezzel folytatta: – Történt egyszer, hogy egy könyvárusnál időztünk. Itt ki voltak állítva Fabiusnak igen régi és eredetinek tartott évkönyvei is, természetesen új másolatban. A kereskedő váltig hangoztatta, hogy nincs bennük íráshiba. Az egyik vevő egy grammatikust is magával hozott, aki tüstént hibára akadt az egyik külcsínre valóban tetszetős oldalon, a kereskedő viszont ennek ellenére kész volt bármiben fogadni, hogy csak egy betűje sem hibás, de csakhamar jobb belátásra lehetett bírni, miután maga is meggyőződött, hogy mindenképpen túladhat értékes áruján. – Én Senecára hivatkozom – tette hozzá a harmadik –, hogy bebizonyítsam: mindama esetekben, melyeket felsoroltak, ugyanannak a dolognak legalábbis két gazdája van. Hogy miképpen? Az egyiké az illető dolog önmagában, a másiké a haszonélvezete. Mert tegyük fel, azt mondjuk: „Cicero könyvei”; viszont ugyanazokat Rufus, a könyvárus is „az én könyveimnek” nevezheti, s mindkét állítás igaz. Helyes tehát, hogy a könyvek mindkettőjükhöz tartoznak, csak nem egyforma módon: egyik a szerző, másik a vásárló jogait érti. Ilyenformán, mondjuk Titus Livius is megveheti Rufustól a saját könyveit. Én magam azzal álltam elő, ahogyan pár éve Alexandriában megültünk egy ünnepet, melyre szép számmal jöttünk össze a világ megannyi sarkából. Akire az ebéd megrendezésének feladata hárult, a mulattatásul feladott fejtörő kérdések megoldására nemcsak babérkoszorút, hanem egy-egy értékes kéziratot tűzött ki jutalmul. Örökre eszembe vésődött az a sejtelmes pár sor, melyre oly sokszor gondolok még itt is, mióta a társzoszival összehozott a sors és erős szellemének hatása alatt ha bátrabb emberré nem is váltam, de egész szemléletem megváltozott, ami a gonoszság hatalmának s az ember üdvének megítélését illeti:
*
Aztán egy szép napon kezdtek szállingózni az emberek, egyenként, kettesével-hármasával, ki-ki akkora batyuval, amekkorát elbírt, avagy üres kézzel, rongyokba burkoltan, lesoványodva az elviselt ínségtől, az üldözések, bujdoklások és menekülések testet-lelket kifacsaró megpróbáltatáisaitól. Soknak a bokáján, csuklóján meg ott voltak az utolsó bilincskarikák, s itt már nemigen volt mivel lefeszegetni, szétkalapálni. Jöttek ereszkedőben a hegység nyergei felől vagy az öböl hullámaiból. Úgyszólván a földből nőttek ki, egyszercsak itt voltak. Egymás szemébe nézek, az újonnan jött a korábban érkezőnek, mintha valami néma jelszó lenne a látható nyomorúságuk, maga a jelenlétük, a váratlan, de mégis várt felbukkanásuk. Egymást fogadták be két emberi lény legegyszerűbb találkozási szertartásával. A társzoszi vagy itt volt, vagy éppen titokzatos útjain valahol. Odajárultak, s a remete megáldotta őket és kijelölte a szállásukat. De szabadok voltak. Kavics csörgött a bokájuk körül, nem a láncok. Naponta eledel került a markukba, mikor megpihenni elnéztek valahová, ahol már nem is ezt a világot, semmiképpen nem a jelen időt szemléli a szikráitól megfosztott tekintet. A szurdokból nem járt el soha más, csak a társzoszi meg egy segítőtársa. Ez a másik, a hallgatag óriás, fekete fürtű, bikaerejű ember volt. Galileából való, ahol egyszer már meg is kövezték s szerencsére egy-két sújtással hamarább hitték holtnak a reádobált halom alatt, s akadtak, akik aztán kiássák, kihúzzák, felápolják és segédkezzenek a szökésben. Ám azóta ő magát így nevezte, ezért itt is csak ezen a néven ismerte mindenki: a halott. Persze itt mindenkire ráillett ez a nevezet; életkorra fiatalabb alig akadt köztük, ellenben számosan voltak, akikről lerítt, hogy jobb napokat is láttak, akiknek ez az életforma újdonság volt és keservesen idegen. Nem is abban állt a fő nehézség, hogy ki tudja milyen út után, lihegve, verejtékezve jutottak fel, vezető nélkül, a lehetetlent lebírva érkeztek, jártányi erejük fogytán, hanem hogy a körbejáró szolgálat szerint ivóvízért vagy rőzséért ugyanúgy kellett alászállni ebből a kolumbáriumból, s hogy egyesek egy kecskét se tudtak megfejni, de még tüzet csiholni sem. Pedig időközönként ki kellett jelölni valakit arra is, hogy a parti erdőben tartott állatokra vigyázzon. Ám valamennyien tudtak írni. Csonthasogató ködben vagy zümmögő arany-időben e torzonborz koponyák körül, melyeken az ismert világ valamennyi emberfajzatáról árulkodott az elhanyagolt szőrzet, a légkör egyazon láthatatlan tüze lebegett: ezé a tudásé. Amit átéltek gyarló életük pár évtizede alatt, összefoglalható lett volna néhányszáz szóban és megszámolható változataiban az emberi sorsnak. Az a milliárd betű, amit megforgatott értelmük előtt a világ, a tér meg az idő tudnivalóiból, ha manna vagy hópihe alakjában szakad le az égi magasból, egyszeriben színültig megtölthette volna ezt a büszke hasadékot. Tudták, vagy nem tudták ezt is, tudtak írni a föld valamennyi nyelvén, és itt írni kellett; így hát ebből a borzongva megtalált nyomorult kőmennyországból egyik se akart többé leszállni, visszaereszkedni a megtapasztalt színhelyek maguk mögött hagyott poklaiba. Amikor elszánta magát, mindenki megértette a parancsot: Kelj fel és menj, kiálts a Város ellen! Itt már nem biztatta, nem uszította őket senki. Nem hallhatták, mert a társzoszi meg a remete, még ha bírta is volna ékesszólással, magába fojtott mindent, ami nem az elkezdett munkára tartozott; mintha szégyellte volna, ki-ki megtartotta magának, amit tanonckorában a kalligráfiával együtt tanult: a kalligráfia dicséretét is. Minden művészet csodálatos, egyik mester nem éri be, hogy a kotyvalékot főző tűzhelyek köré egyszerű falakat kerítsenek ujjai, mintákkal díszíti őket minden tájon; másik a szövőszékénél görnyedve, álmodozva, nem arra gondol, milyenné válnak majd sárban és porban, viselés közben a göncök; s a valódi gyolcsot nem tudnád olyan festői redőkbe gyűrni, amilyenné amaz márványból kifaragja. Hát akkor az írás!… Itt elfulladna úgyis mindenki, s elfordulna valahová, a panoráma, a napszállat meg a hegyek s a tenger képe felé, hogy a szemébe gyűlt könnyek ne terheljenek mást, aki esetleg nem tart lépést vele az efféle megindulásban.
*
A sivatag szélén percről percre hűlt a szél, az öblöt szegélyező erdőcskébe érve viszont érezhető volt, hogy errefelé mennyivel enyhébbek az éjszakák. A tevén poroszkáló azt számolgatta, hogy három nap leforgása alatt, amióta a környéken portyázik, a vízibarlang meg a kosszarvnak nevezett mélyen benyúló sziklafok között, vagy százötven tuskót lökött a tengerbe, ebből alig több mint a felét látta viszont, akármilyen árgus szemmel igyekezett nyomon követni őket az áramlatokban. Nem fog ez menni! Túl nagy a kockázat, gondolta végig ki tudja hányadszor. Pedig a csipkézett bejáratú barlangban, ahová csendesen belocsog a tenger s a szemközti partról jövet kikötni szoktak, már jókora amforamennyiség várakozott arra, hogy miután olvasztott szurokkal leragasztják és falombbal körülkötözik testüket, elkezdhessék a palackpostát. A könnyebbséget s a biztonságot is szolgálni, hogy a tekercsek vízmentesen távozzanak és érkezzenek egy bizonyos kiszámítható pontra, ahol az alapos számítások után, aszerint, hogy melyik napszakban, a nap vagy az éj melyik órájában indíthatták útnak őket, a természet lüktető pontosságára bízva a dolgot, könnyedén kifoghassa őket, mondjuk egy ott várakozó bárka. Az erdő sűrűjében egy omladozó istállóba, néhány álmos juh közé zárta a tevét, elköszönt a szolgálatostól, aki segített hátára szíjazni a málhát, bal kezébe vette a jókora aludttejes tömlőt, jobbjába a hegymászó botot és nekivágott. A hegyoldal már oly mélyen aludt, hogy a legéberebben szunnyadó madár se rebbent a bozótban, mire felkapaszkodott, s a vackáig ért. Inkább vánszorgott. Ilyenkor kimerülten elaludt, ameddig csak valaki, akit legjobban érdekelt, hogy vajon szerencsésen visszaérkezett-e, be nem nézett a cellájába s fel nem ébresztette. Evett néhány falatot, aztán elindult sorra járni az egyszemélyes kis másolóműhelyeket, kiosztotta a frissen hozott papiruszokat; ahol fogytán volt a másolnivaló, megbeszélte, hogyan és miként kell az újabb munkába belevágni. Nappal is halálos csend ült ezen a tájon, ahol a napsütésben, mint különös hegyi hüllők, emberszabású lények ültek ki fészkeik elé a kövekre, térdükön a táblával, írónáddal, és körmöltek napestig, amíg a világosság engedte. Néha mintegy a szemüket pihentetni, tekintetük elkísérte az égi madarat a sziklás, tengeres láthatárig. Valamivel mindenkinek csordultig volt a lelke. Mivel senki se kérdezte meg a másiktól, a szorgalom s a céltudat volt az egyetlen külső jele, hogy a szűkös napi táplálékot kivéve mindenről lemondva, amit végeznek, megelégedéssel tölti el pillanatnyilag valamennyiüket. Mikor a társzoszi aludt, a halott volt éppen úton. Két napja, napszállat után ment el, a hosszabbik csolnakon, a szemközti partra, onnan Társzoszba. Úgy egy hét múltán került elő. Két embert leküldött az istállónál hagyott málháért, aztán üzenetet hagyott a remeténél és behúzódott a vackára, kialudni magát. A remete felcihelődött s kiballagott a kőfolyáson a társzoszi „házáig”. Egy napon, alkonyattájt a társzoszi harmadmagával lehordta az elkészült anyagot a csipkézett barlangba, hogy pirkadatkor indíthassák az amforákat. Óvatosan, egyenként emelték meg, belecsobbantották a barlang fenekén a kis medencébe. Pár ujjnyival vízszint alá merültek és bukdácsolva elindultak, miközben az emberek térdig lábalva mellettük, két kézzel úsztatták, terelték őket, mint a gyermekek a játékhajókat, amíg ki nem értek a zöldtükrű vizekre. A tekintetükkel követték, amíg el nem tűntek az áramlatban, aztán a társzoszi fogta az egyik lélekvesztőt s nekivágott, ellenkező irányba. Hónapok múlva mutatkozott újra, bizonyára a várva várt megnyugtató hírekkel, mert csak összenéztek a remetével, meg mindenkivel, aki a közelben ődöngött azon az alkonyi órán; de egyre többen kapták fel a fejük, gyűltek ki a kamrák elé, jelentőségteljesen bólogattak, egymásra nevettek, a hírt továbbították a felsőbb szintekre, voltak akik át is ölelték egymást, valaki elloholt a másik sziklafalig, a kőfolyáson túlra; az emberek összemosolyogtak, de csendesen ünnepeltek, s az éj leszálltával visszabújtak, erőt gyűjteni a másnapi munkához.
*
A hajó, mint rendszerint, Szidonból indult, Ciprust keletről, ellenszélben kerülte meg, hogy a tüske alakú félsziget végében kiköthessen. A halászfaluban Szeleukiából előző napon érkezett amforákat vett fel. Míg rakodtak, egy fekete szakállú óriás egyezkedett halkan a hajósgazdával, aki mondjuk Társzoszba tartott. Itt, miután a vámosok megkapták, ami dukált, átrakodtak egy éppen induló gályára, mely Kilikia és Pamfilia partjai mentén haladva, befutott Mirába. Ott valaki már várta, mert egy Itáliába induló alexandriai hajót talált, s különösen lelkére kötötte a kapitánynak valami amforák sorsát, melyekben gyantaport akar eljuttatni valahová, ahol jól megfizetik majd. Ami a parton maradt, letakarva, azért néhány nap múlva egy másik hajós jött Korinthoszból.
*
A tenger felindulása hasonlít az emberek testében lévő nedvek felindulásához, így tartották a régiek, mert a hold is hol epés, hol vérmes. Ahogy látod az emberen a nedvek felindulását és aztán apránként lecsillapodását, szakasztottan úgy van a tengernek is anyaga, mely erőre kapva, időről időre dagad, ami heves vagy csendesebb mozgásba hozza. Beda például azt tanúsítja, hogy a tengerjárás a Holdat követi: lehelete alatt apad, de mozgása következtében dagad. Posidonius állítása szerint is a tengeri áramlatok mozgása kitanulható, az égitestek módjára szabályos szakaszosságot követ.
*
Két év telt el, mióta a társzoszi idecsődítette a másolókat. A közbeeső teleken heten elpusztultak. Kit a láz vitt el, vagy a gyengeség, kit kígyómarás, volt akit villám s volt akit egy kőlavina nyomott agyon. A többi hangyaszorgalommal dolgozott, még gondolataik se szálltak messzebb egy valahol itt fészkelő madárnál. – Jónás vagyok – mondta az egyetlen, feldúlt jövevény – és Athénből jövök… A halott hozta fel, nagy nehézségek közepette, a hegyre, s a remete mondta el, rendre a három hegyfalon, külön-külön betérve mindenkihez, hogy a küldött szinte a tengerbe veszett. Több napig tartó hajózás után, alig jutottak el Knidoszig, de mivel a szél miatt nem tudtak kikötni, tovább hajóztak s valahol Rhodosz táján, mivel közben sok idő telt el, a kormányosuk már azt latolgatta, hogy melyik kikötő lenne alkalmas a telelésre, mikor ő megijedt s a szárazon folytatta az utat Társzosz felé. Ott hallotta aztán, hogy az a hajó, melyről elmenekült az első kikötésnél, valóban viharba keveredett s nyoma veszett. Most annak örül legjobban, hogy így alakulván a dolgok, a világ szemében ő is halott, nyomát fogják téveszteni tehát. Jónás a betűvetésen kívül semmihez se értett; ám ahhoz aztán kelet és nyugat közel valamennyi írásmódjával, szám szerint héttel, mint aki sokáig élt a könyvraktárak hazájában, Alexandriában. Nos ott többször is alkalma volt látni a titokzatos és névtelen eredetű termékeket is, kézbe vehette az ő kezük munkáját, a megszámlálhatatlan tekercset, leveleket. És ott, ahol annyi régi és becses munka fennforog, mindig és mindenki nagyrabecsüléssel szólt a műhelyről, melyből ezek kikerültek: persze egyedül ő tudta az igazságot s nyilván nem árulta el, ám most nem tartja vissza semmi, hogy meghatottan ne továbbítsa ezt a sok elismerést. Így beszélt a jövevény, ez volt a jó hír. De Jónás rossz hírt hozott, ezzel indították útnak. A társzoszi Rómában fogoly, aligha fog egykönnyen szabadulni. És Capuából, Korinthoszból, Alexandriából egyaránt óvatosságra intenek. Valakik valamit megszimatoltak. Árulás, baleset, kínvallatások? Valami nagy ártalmára volt az ügynek; nyomon vannak. Mindazonáltal ahogy felkelt a nap és sugarai átbuktak a hegyormokon a szinte függőleges falú völgyek fölé, mindenki munkához látott. Jónás is kiült a maga barlangja elé, térdén az írótáblával.
*
A könnyű déli szél térdig érő homokvihart kavart. A partra gyűlt sokaság szétrebbent a vágtatva érkező lovasok előtt, aztán mögöttük zárult össze a bámészkodók köre. A fiatal centurio csak akkor szállt le a nyeregből, mikor a szolgák s a szolgálatkészek elébe cipelték a tengerből származó leleteket. – Íme, az ominózus tárgyak, uram – rebegte a szikofanta. – Én üzentem érted, miután ez az ember itt, aki állítólag a parti homokban találta őket, a cimboráival egyiket felbontotta, s bor helyett írástekercsekre bukkant… Ahogy tudomást szereztem a dologról, tüstént itt termettem és természetesen megakadályoztam, hogy széthordják. Egy katona könyökig belenyúlt az amforába és megmarkolva az előbb bizonyára sebtében visszagyűrt papiruszokat, amit kihúzott, a parancsnok felé nyújtotta. A centurio kisimította egyiket és beleolvasott:
Az iratról a felhőtlen égre emelte tekintetét, mintha valamin elábrándozna. De mikor észrevette, hogy arcát úgy lesik, mint a borkóstolóét, vállat vont és ledobta a papirost. Gyors egymásutánban a többit, másodikat, harmadikat, ötödiket is szemügyre vette, és közben parancsot adott, hogy nyissák ki a másik amforát is. A marcona fogdmeg nem vesződött a viaszdugóval, kardjával egyszerűen leütötte az edény nyakát, s mint valami zsákot, a tartalmát kirázta a homokra. – Hát ez se bor, dörmögte egy csalódott hang, és ezen meg azon, hogy most a szélben meglebbenő lapok után kezdett kapkodni mindenki, a katonák együtt röhécseltek a sokasággal. A tiszt, mint aki joggal tépelődik, hogy talán túl hosszú időt venne igénybe itt a tűző napon silabizálni végig az egészet, kurta parancsot adott, hogy válasszák ki a latin betűsöket, a többivel tűzre! Még megvárták, amíg a buzgólkodók összekaparják a száraz ganéjt s az erős napfényben szinte láthatatlan lángok mohón belekapnak a keresztül-kasul fektetett pár tucat papírtekercsbe, aztán a szokásos porfelhőt hagyva maguk után, elrobogtak.
*
Itt folytatódik az alexandriai Jónás – – – – – – – – – – – – – – – Bármelyik művelt fő asztalánál, barátságos lakoma alkalmával szokásban volt valamely régi lírai költeményt vagy történetet, hol görögből, hol latinból felolvasni. Egy ilyen alkalommal valamelyik szövegben a szelekről esett szó. Tüstént disputa keletkezett a szelek fajtáiról és neveiről, hogy melyik mit jelent, honnan ered, merre fúj. Itt hangzott el az a nézet is, miszerint az északi szél Boreász nevezete a hellén nyelv ordítás jelentésű szavából származik, lévén ez a szelek oroszlánja, fúvása oly éles és harsogó. Egyébként gyakran van alkalom megfigyelni a szelek munkáját a tengeren. Azok a hullámok, melyeket az északi szél támaszt, szertelenül és igen sűrűn tornyosulnak, de a szél elültével azonnal lecsendesednek ők is, a tenger ismét sima és barátságos, csak persze a hajósnép megriadt szíve ver továbbra is a torkukban, mivelhogy a megáradt félelemnek nehezebb parancsolni, mint a felduzzadt vizeknek! Egész másként van, ha a déli szél gyűrkőzik neki: ez aztán akár el is állhat, a tenger újabb és újabb tarajokat hány, s a felkavart hullámok tovább háborognak, ha a szél már régen nyugtot is hagyott nekik. E jelenség okát abban gyanítják, hogy azok a szelek, melyek az északi, magasabb égtájról rohannak a tengerre, mint egy fékevesztetten törnek rá s zuhannak le a víz legmélyére, nem a vízfelület felborzolásával keltik a hullámokat, hanem szinte a fenékig felkavarják s így ez a nagy tömeg csak addig hömpölyög, ringatózik, míg erő hat reá; ellenben a déli szelek, melyek a föld tengelyének alsó régióiból érkeznek, fúvásuk alacsonyabb, úgyszólván a tenger felszínén surrannak tova, a hullámokat inkább csak tolják maguk előtt, az ellenkező oldal felé hajtva, hiába áll el a szél, a mozgás folytatódik. Ezt az okfejtést Homérosz alábbi sorai támasztják alá; a déli szélről így ír: Nagy habokat ver a délszaki szél a baloldali szirthez… az északiról pedig így: Fellegűző Boreász hullámhegyeket vet partra… Más kiváló bölcsek azt is észrevételezték, hogy ha a déli szél fúj, a tenger kékeszöld, az északi széltől pedig egyre sötétebbé, feketévé válik. Jaj annak, akit egy napon a sors kiszolgáltat a dühöngő elemeknek. Különben mindig rettegtem a szeszélyes tengerektől. Igazság szerint mindig mindentől rettegtem, a könyvek körüli munkát kivéve. Amíg ebbe a kalandba nem keveredtem, soha nem sejtettem, hogy a világ e két különálló, egymásnak idegen szférájának bármilyen összefüggése, kombinációja létrejöhessen, a teremtés még nagyobb dicsőségére.
*
A támadás a járhatatlannak tűnő szomszéd völgyből, a csúcs felől érkezett. A katonák, mintha a földből nőttek volna ki, egy hajnalon egyszer csak ott voltak, hideg indulattal rohantak rá a megbénult telepre. Itt is, ott is halomnyi rőzsével, száraz fűvel tömték be a barlangok száját és fáklyákkal sorra gyújtogatták. Aki az útjukba került, kaszabolták. A remetét lándzsaszúrás taszította fel, egyensúlyát veszítve zuhant, öreg csontjait törve görgött a mélység felé. A halott kapta el, vette ölbe s tőle telhetően igyekezett egérutat nyerni. Mellette nagy kövek zuhogtak el s földbe gyökerezett a lába, mikor felfogta, hogy azok levágott véres fejek. Most meg tulajdon társai fejével akarják megkövezni? Elsötétült előtte a világ. Nyögdécselő terhét lerakva, megvetette lábát s mint az őrjöngő medve, szembefordult a feléje futó túlerővel. Elseperték, összeroncsolták, holttestét megfeszítették. Mintha az ordító, sikoltó völgyek többszörös visszhangja kavarta volna aznap a sötétkék fellegeket. Úgy adódott, hogy Jónás aznap az erdei istállónál végezte szolgálatát; néhány ugrással a csipkésbarlangba menekült, s a vízbe merülve reszkette végig a napot s a következő éjszakát. Tudta, hogy minden talpalatnyi búvóhelyet átkutatnak. De ide nem jöttek le. Mikor a csendnél csak a sötétség volt mélyebb, előmerészkedett, csúszva-mászva megközelítette a legkisebb csolnakot és óvatosan belefordult. Kilógó karjával evezve, amilyen halkan csak lehetett, a sziklaboltívek alól kiért az öböl vizére, és szorosan part alatt, ahol a behajló ágak is takarták, megpróbált elillanni. A környező erdei nyugalomtól lassan megnyugodott. Az istállónál partra merészkedett, s mint aki szívből utálja a sanyargattatást, mohón elmajszolt valamit, teleitta magát tejjel, s miután eloldotta, szélnek eresztette az állatokat, magához vette bőrbatyuját féltve őrzött vagyonával, az otthoni írószerekkel. Csupán valami őrnaszádtól tartott, mely az öböl bejáratánál cirkálhat még. Lehúzódott a csolnak fenekére és istennek ajánlotta lelkét. Valószínűleg hamarosan elaludt a hullámok karjain. A tenger olyan tüneményesen működött közre, mint a legfegyelmezettebb segítőtárs. Mint aki nagy nehezen végre megtanulta s most már tudja, mit várnak tőle ebben az öbölben. Ugyanazt tegyétek, parancsolta meg áramlatainak, amit eddig is tennetek kellett az amforákkal! Ám mint bármely gépezet, ha már nem áll mellette ember, csak működött tovább leállíthatatlanul, mindent túlhajtva azon a kényes ponton, ahol még számít s ahonnan már megszűnik a célszerűség. Mint a futószalag, hordta, vitte, amit rátettek, rábíztak, addig ahol, ha eljön az ideje s ha jónak látják, hát lekapják róla. De mi legyen annak a tuskónak, amforának, csolnaknak a sorsa, amit a Kosszarv-foknál már nem les, nem halász ki senki? Ki tudja, mennyi idő telt el, mire elálló lélegzettel arra ébredt, hogy messze a nyílt tengeren jár, játékszerévé vált a veszélyes végtelennek. Akár a rideg természet hatalmában maradni, akár a gonosz üldözők kezére kerülni: két biztos rossz közül, egyik a másik ellen kétes menedék. Azt se tudta már számon tartani, hány napja hányódik, mikor arra eszmélt, hogy az éj közepén valaminek nekicsapódik a csónak. A bogár tud így megmerevedni, ha veszélyt érez. Először hajónak nézte, de nem történt semmi; mikor aztán a hajnali derengésben moccanni merészelt, a rémülettől hátrahanyatlott. Egy óriás cethal feküdt a lélekvesztő útjában, valamely ismeretlen sziget parti homokjában. A cet még élt, néha borzongás futott végig hatalmas testén, amitől Jónás páni félelme csak fokozódott, és igyekezett egyre messzebb húzódni a hegyként tornyosuló szörnytől, melyet hogyha hallomásból ismert is, képzeteit most a valóság ijesztően felülmúlta. Eddigi üldözöttségének minden keservét megtestesülve látta; ha bármilyen más baj, ha a félvilág légiói állták volna most körül fenyegetően, nem hatott volna úgy rá, mint amit látott, amiről el nem fordíthatta a tekintetét, miközben kimászott a partra s szűkölve hátrált, mint valami nyomorult pocok, az ismeretlen terep valamely búvóhelye felé, de amelyik pillanatban hátával ki tudja mihez ért, mint akinek megállt a szíve, azonnal összeesett. Eszméletvesztése mégis csupán lázálomhoz volt hasonló, s ebben az álomban is hadihajókat átharapó, tüskegallérú behemót pokolfajzatokkal viaskodott a parti mocsárban tocsogva, átélte azt a rettentő érzést, hogy ereje elhagyja, nem képes tovább menekülni a derékig érő sárban, pedig már ott emelkedik fölötte, lecsapni készül a víziszörny mázsás farka. A cet még másnap is élt. Ágyéka tájékán lévő emlőiből tej szivárgott. Mikor Jónás újra visszanyerte öntudatát és jártányi erejét, először ezeket a tejmirigyeket merészelte megközelítni, hogy éhét csillapítsa. Aztán csak ott tornyosult előtte, ha a kis zátony legtávolabbi sarkáig sétált el, akkor is látta, s arányai valószínűtlenné torzították minden másnak az arányait a szegényes környezetben. Végül az éhség döntött és a hideg. Tél közepe volt itt a tengeren is. Az utolsó bogyónyi eleség is elfogyván, az odavonszolt csolnakkal fedett s a rongyaival úgy-ahogy kibélelt vacokban, ahol már napok óta kuporgott félálomban, maga is szörnyű átváltozásokon ment keresztül, úgyhogy miképp bábból a lepke, a kihunyó élet omladékaiból egy eddig rejtve maradt ragadozó bújt elő, lassan talpra állt, és már nem a félelemtől vacogva, megközelítette s egy felragadott éles kővel hasítni, bontani kezdte a bőrét. Berendezte nyomorult napjait: rótta az utolsó híradást és falta, amit a szerencse bőséggel juttatott, hogy meghosszabbítsa semmirevaló életét, mely mégis csak emberi lét volt, kivált amíg az utolsó tekercsnyi papirusz tartott. Ahogy a hártyán a hely fogyott, úgy fordult el a csillagok mentén az idők szférája is a kép felett, úgy következett be az, aminek mentén, a tények és történetek végső verzióinak dicsőségére, minden a visszájára fordulhatott: tavaszra a cethal már Jónás gyomrában volt.
*
Itt végződik az – – – – – – – – – – – – – – – – – Óriás lettem. A halat régen felfaltam. Még gondolok néha a táplálékra, de ezekben az irdatlan időkben, amióta semmit nem veszek magamhoz, gyomrom már kellőképp összeszorult, hogy helyet szorítson kitágult értelmemnek. Most emlékszem csak igazán mindenre! Szinte szerencse, hogy végeztem a hallal; most mindenre fény derül: hadd lám, lelki kenyérrel meddig él el az ember. Ez ami még itt előttem tornyosul bűzös halomban, ez már maga hegy, az áldott sziklafal, ezernyi barlangjával. Mindenikbe már könyökig benyúltam, vájkálva kerestem a többieket, akik gyáván elbújtak a legnagyobb szükség órájában. És nincsenek sehol. Pedig mindenképpen össze akarom foglalni nekik, amire emlékezni kell. Valakinek csak át tudom adni a végső üzenetet, kár lenne, hogy míg a világban nélküle szűkölködnek, a lényeg itt vesszen velem. Sosem fogom megbánni, hogy lelkem legjobb részének sugallatára a társzoszi mellé szegődtem, aki felismerte, hogy amíg egy szikrányi erőnk van, a parittyakő s a kard meg a süvítve pusztító ördöngös ostromgépek közepette, az ember kezében a legerősebb fegyver az írás, a könyv, s ezeket küldte szét harcolni, megtámadni és megvédeni, megbüntetni és megmenteni a világot. Önnön emlékezete által megbuktatni és felemelni. Boldog vagyok, ha boldog, aki ráeszmélt, hogy pillanatnyi és véletlen helyét illetően nem számít, hogy együgyű rabszolga vagy gyarló császár valaki, ha a jobb részhez csatlakozik. A durva erőszak s a cinizmus minden látszatsikere ellenére, az lesz mindig az életrevalóbb, akin még fog a megrendülés és könnyít a belátás. Lehet olyan csekély erejű s öntudatlan, mint az égi madár, aki leejti fele ebédjét, két mag közül az egyiket, hogy abból hitvány cserje támadjon, melynek gyökere, megköti az omlást s tövises élete feltáplálja az ő szorultságában még éppenhogy megkapaszkodókat, akik így erőre kapnak visszatérni a szántóföldre vagy a csatába, s még ha ott végleg el is buknak, önnön testük, lelkük titkával támogatják azokat, akik majd diadalmaskodnak – – – (a legutolsó sor legvégső parányi betűje után itt vége szakad a szövegnek s csak következtetni lehet a befejezésre:) – – – vagy csak mindegyre elölről kezdenek mindent. |