A holdbeli pásztor

Nehezen olvasható evangéliuma évekkel előbbi feljegyzéseimnek. A távirat szövege: „Nagytatát elgázolták. Kórházban fekszik. Gyere azonnal. Magdi” … Lakótelep, esteledésben; egyforma háztömbök labirintusa. Megérkezés a pontos, de bonyolult cím és a papírra firkált helyszínrajz alapján, volt feleségem lakására. A rajz nem egészen pontos. Aztán a szóbeli utasítások szerint nem tanácsos nagy zajt verni, mert Franciska, a szomszédnő rögtön átjön és nagyot néz, esetleg kérdezősködni kezd, de mindenesetre dumál, ottragad, inni kell vele, ki tudja mit. Idegen helyen a villanykapcsolót se találja az ember, van fogalma valakinek, milyen apróságokból keletkeznek a megalázó helyzetek? Ilyesmitől érzem besurranó tolvajnak magam, hiába próbálok hanyagul magabiztosnak mutatkozni és kapásból tájékozódni, nem megy. Azért már dereng, az utcai lámpáktól. A cucc lerakása a derengésben. Persze hogy van egy elemlámpa is benne, gondoltam rá, hogy előkotorjam még a negyedbe érkezés előtt, pontosabban a zsúfolt buszon jutott eszembe, de a környékbeli utcák megvilágítása mondhatni pazar, a lépcsőházban is éppen égett a dörmögő kis körte, a hosszú folyosón simán megtaláltam a 22-es ajtót, a nevet nem is kellett kibetűzni, csak rátettem a kezem üdvözlésül, mint az indián: „Látlak!” Szóval csak most akadtam fenn ezen a villanykapcsolón: nincs a szokásos helyen. Sehol sincs. Aha, megvan! De semmit nem kapcsolt. Itt akadok el: először ezt tisztázzuk, vagy elszívni egy cigarettát? Először ezt. Jó. És ekkor, ha az ember ügyetlen, kapkodni kezd és egyáltalán nem olyan, mint a filmbeli kémek és betörők, akik gyorsan, szakszerűen, hangtalanul, akár behunyt szemmel is azt kapják elő és onnan, amikor és amit kell, mintha igazán csak ők ismernék a világ szerkezetét. Végre megkerül a zseblámpa. Nem nagy fény, de észlelhetővé vált egy vörös gyertyaszál. Divatos szobadísz. (Milyen alkalomból, kitől?) Mellette az ébresztőóra, könyvhalom, váza. Gyufasercenés – de nini, itt a vekker is szívbajos, vagy fényérzékeny, mert most hirtelen mintha megzsibbadt volna a ketyegése. Épp most járt le, vagy szemrehányón elállt a lélegzete? Lehet, hogy ezt a díszgyertyát nem szabad meggyújtani. Ó, egy-két centi nem számít belőle, még ha netalán emlék is. Így, most már fix fényforrással a hátam mögött, el lehet indulni, hátha máshol van az igazi kapcsoló, vagy akad egy másik. Mondjuk a tusfülkében. Nincs. Ettől viszont semmilyen helyzetben nem ég a villany. Fogaim közé vett elemlámpával végigmatatom a biztosítéktáblán mind a négy porcelánszemet. Egyikben aprópénzdarab, másikban rögtönzött dróttekervény, de kettő kifogástalan. Mégsem gyullad ki a fény. Nagy meleg nincs, de tetőtől talpig ellepett már a veríték. Előbb csak kigombolom, aztán ki is húzom derekamon az inget. Így nekigyürkőzve végre rágyújtok, zsebre dugott kézzel szembe találom magam az ismerős képpel – a festménnyel: a kislánykori arccal, a jól ismert mosollyal, mely így talán még hidegebb, fölényesebb. Zavart szemrehányást teszek neki, hogy azért szólhatott volna, hogy igyekezzem világosban érkezni.

A szekrény tetején is könyvek. Ahogy ezekre esik a tekintetem, másra nem gondolhatok, mint hogy végre egyszer nyugodtan olvashattam volna én is elalvás előtt, elvégre holnap nem muszáj ötkor kelni. Belebotlom a bőröndömbe. Nos rakodjunk ki. Szóval itt fogok lakni nyolc-tíz napig, üdítő magányban, kár, hogy ilyen alkalomból. Csinos, csak szűk. És semminek sincs helye, azaz mindennek van helye, ha senki sincs a szobában. Legfennebb egyvalaki. Kettőnek már lehetetlenség. Ez tényleg egyszemélyesre csökkent (vagy nőtt) élet színtere, egyetlen test-és-lélek hajléka. Itt kettő lelkének sincs hely, ha egyszerre toppannának be. De nem toppannak. Csak rendre: egyik testként, másik hazajáró emlékként, és fordítva. Ja még itt van a nagy, koszosfehér plüsskutya. Merev öreges tartásban ott ül az egyetlen, szintén ismerős karosszékben. Fölötte a varrottas faliszőnyeg. A képet nézi ő is. Házőrző szimbólum. A folyosón léptek kopognak. Ajtónyitás. Ezekben a garzonblokkokban minden áthallszik. Idegesítő, mert lehet, ha csak megeresztem a csapot egy pohár vízért, átjön az a Zsuzsika, Franciska, vagy hogy is hívják. Megkockáztatok inkább egy másik figyelemre méltó neszt: ablakot nyitok.

Ülök és nézem a gyertyát; egyáltalán nem az eltervezett kényelemben, ahogy még a délután a vonaton elképzeltem, hogy el fogom itt szívni az első cigarettát: próbálok erőt gyűjteni holnapra. Igazán nem nyaralás közben ért ez a rossz hír, hetek óta nem volt időm kialudni magam. Úgy viselkedem, mint aki nem akarta, mint akit rávettek, rákényszerítették ezt a fura vendégeskedést, miközben a háziaknak éppen más dolga akadt, akár mehet is már: nem sikerült összejönni. Hát igen, sajnálom, már a lakással is ellenséges, minimum idegen hangot tudtam csak megütni első pillantásra. Pedig hát valószínűleg megtettem mindent, úgy érkeztem, lehetőleg elfogulatlanul és szenvtelenül, ahogy meghagyták. Most mit nyavalygok, Magdi úgyis épp lelépni készült, kivette a szabadságát, és minden jel szerint nagyon megértőn, szívesen adta ide a szobát. Ő ajánlotta, különben azt a pár napot igazán kibírtam volna egy szállodában is. Ennyit megérdemel szegény öreg, s reám is rámfért a kikapcsolódás, már amennyire ezt annak lehet nevezni.

Most köhintenem kellett. Ez biztos áthallszik a falakon. Most már be fognak kopogni, hogy jé! te nem utaztál el?… pardon-bocsánat, azt hittem, Magda van itthon… és sokatmondóan megpróbál a vállam fölött bepillantani, majd csalódottan visszavonul. Remélhetőleg. Nos jöhet. Mit is mondok? Először is begombolkozom. Fenét, le is dobom az inget, otthonosan és kihívóan fogadom, mint aki várta, tehát nem várta, hogy zavarják, mint aki itthon van, Majd meglátják, mennyire itthon… előbb-utóbb a hét folyamán csak meglát valaki. Az is lehet, idecsődítik az URH-kocsit, hogy valami gyanús alak forgolódik a szomszédnő lezárt lakásában… Forgolódik. Ezt eltalálnák. Rémes állapotban van ez a fekhely is. Franciska hanyatt esik, ha megmondom, ki vagyok, már úgyis minden pletykát tud rólunk, esetleg mégis beinvitálom. Különben nem tudni milyen, lehet szép, nyúlánk cicababa, bár alig hiszem, hogy Magdi legalább egy kaján megjegyzés erejéig ne használta volna ki, hogy de úgysincs semmi esélyed, satöbbi. Úgy emlékszem, Sári a múltkor úgy emlegette, hogy „az a borzasztó barátnőd, Franciska”, Anci szerint pedig jó nő. Mindegy, köhögnöm kell. Az óra is köhög, igen, most kocogott át azon a ponton, ahol a csergésbeállító elaludt. Elég későn szokott őnagysága ébredni, ha reggel háromnegyed tízkor kell neki cseregni. Friss hullám az ablak felől. A vázában émelyítő liliomszál ácsorog. Most veszem észre, hogy ez az egyetlen szaga, az alapillata ennek a lakásnak, de nem agresszív. Igaz, nem is figyeltem oda. Idegen, semleges, de szerényen telelakta a szobát ez a szál fehér, friss virág. Szemmel láthatóan ma cserélték a vizét, vagy egyáltalán csak ma dél óta áll itt. Csak nem a tiszteletemre? Eszerint még ma itthon aludt, még el se utazott tán. Avagy a jó Franciska mindenbe be van avatva. Persze, ma volt valaki fenn; az utasítás az asztalon az ő keze írása: „Aztán az ágyneműt ne a szekrényben keresd, mint egykor. Felhúztam, tiszta, ott van a ládában, a helyén!”… Igen, végre rendet tarthat szegénykém. Mégis becsukom az ablakot. Itt a kinti, távoli zajok is bent vannak. Mintha a buszok is a szekrényből, a fejemből indulnának a nyitott ablak alatt. Most már kimondottan hűvös lett. Tusolás után sötétben cigarettázom. Kímélem a mára kiutalt egyszál gyertyát. Felírom egy cetlire: gyufa, elem, tea – és zsebre gyűröm; majd előkotorom és odavésem még: gyertya. Ki tudja, mit hoz a holnapi este is. Aligha lesz időm villanyt szerelni, vagy szerelő után futkosni egy idegen városban.

Nem is olyan néptelen ez az üres lakás. A csapot nem lehet teljesen elzárni, a csepegés egyenletes és süketítő a csendben. A tusfülke ajtaját pedig nem lehet egészen becsukni, a kilincs béna. Együtt kell lakni tehát ezzel a hangocskával is. A szekrényben az emlékeztető, a jól ismert illat, az ő ruháinak levendulája, a mindenség női fehérneműfelhőinek kölnije. Egy óra telt el. Vajon kik járnak hozzá. Na persze nem Franciskára gondolok. Ilyenkor este, éjszaka. Kik maradnak reggelig. Hova teszik a kabátjukat. Észre sem veszem s már szórakozottan együtt dobolok a kinti csepegéssel. Mit tud a liliomillat! Felébreszti, kizökkenti az embert, éppen a jelenéből csalogatja el messze, messzire. Újabb köhögési inger; rettenetes erővel kitör. Hangos és férfias. Persze abba kéne hagyni a dohányzást. És sajnos még kelleni fog egy pléd, nem érdemes legénykedni. Hajnalfelé úgyis felébred az ember, hogy fázik s akkor kényelmetlenebb keresgélni, előkotorni az ágyneműtartóból, avagy a szekrényaljából. A sötét folytán ma sajnos korán fekszünk, de talán nem kell ringatás, végre kialhatom magam. A többi most már a liliomé, aki dolgozik is szorgalmasan, mint valami fehér és nagyon rövid hullámú adóantenna, egyhangú illatot ad ugyanazon a frekvencián reggelig, délig, holnap estig, ha kell hervadásig.

 

*

 

Tán egy pók csípett meg, vagy a takaró redőibe keveredett tegnapi darázs – valami élesen belémhasít. Mire magamhoz térek, a pár pillanatig tartó kábulatban úgy érzem, egész méhraj szabadult a szobába. Már jócskán pirkad. Ez már maga a szürke hajnal és milyen hangos! Az órára pillantok, negyed öt lesz. Mi ez az éktelen sivalkodás? Mire az ablakhoz érek és félrevonom a függönyt, már tisztán hallom a madárhangokat. Egyáltalán most vethetek először egy pillantást a kilátásra Magdi ablakából. Te jó ég, a derengésben száz és ezer, több ezer madár cikázik visongva, jajongva, károgva a blokkok közötti légtérben. De hisz ezek varjak, megvadult varjak. Az üvegre tapasztott orral bámulom a zuhanóbombázók és vadászgépek kötelékeit, ahogy eszeveszett táncukat járják. Valami felriasztotta őket, vagy ezek ilyenkor ébrednek, mi ez? Mintha teleobjektív hozná közel, egy tört pillanatra farkasszemet nézek egy éppen helyben verdeső, az orromra leszállni készülő madárral. Hirtelen visszahőkölök: köztünk egy szárnysuhintás szinte az ablakot súrolja, aztán a szemközti falak óriás képernyőit, de nem, halálos pontosan suhannak a kiszabott térben, elképesztően éles kanyarjaival annak a biztonságos koreográfiának, amit csak a természet tud megkomponálni, s már csak az állatokban. Öklömnyi suhanó, zuhanó, zuhogó lövedékeikből, rakétáikból valami tiltakozó, őrjöngő kánonban szüntelenül szakadnak a hangrobbanások.

Aztán éppolyan hirtelenül csend lesz. Még egy-két elmaradt, későn kanyarodó vadászgép suhan el karnyújtásnyira az ablak előtt, de a nagy kötelékek már ott húznak, messze a magasban. Eltakarodtak.

Visszaheveredem és próbálok elaludni. Azt mondták, nyolckor van a nagyvizit, utána elkaphatom az orvosnőt… A klinikák felé, a kaptatón már csak a vízcsap meg az óra gyalogolnak velem, puhán a párna mögött.

 

*

 

Kantárszáron vezetem ki magam ezekből a napokból. Gyermekkorban beégett univerzál-kép, a képzelgés végpontjául választott „imázs” valami hosszan nézegetett illusztrációról, ami nagyon megkapott egykor: a letarolt csatatéren egyetlen lovas, leszállva, a túlélő szomorú szemével búcsúzik a látványtól, mögötte gyönyörű, egy kisfiút mindig izgató hanyag ívben lebegő kantárszáron a lova lépked, a paripa, s nem tudni, a győztesek vagy a legyőzöttek közül való, de ő a férfi, a férfias, katonás, a vitézi, aki egy karcolás nélkül megúszta, önmaga számára is érthetetlen, szinte szégyellnivaló sértetlenségben került ki ugyanabból, ami másokat örökre leterített. A bajusza régies, kackiás, fekete, balassibálintos.

A buszból hirtelen mintha nagytatát látnám egy járdaszélen álldogálni. Nem mintha egy pillanatra is felejteném, hogy hova igyekszem. Szeszélyes, mert még csak nagyon kora-koraőszi délelőtt. A város ugyanaz, mint Heidelbergben vagy Szófiában is: ablakok, kapuk, tetők, dombra kapaszkodó utcák, kórház, iskola, fasor, egyetem, sportpályák, üzemcsarnokok, betonkerítések, templomok, üzletek, cukrászdák, eső. És mindenütt mindenki megtalálható, a vidám kislány s a beteg kislány, a táncoló menyasszony s az elvált titkárnő, s az őszöreg nagyapó az élet felső határán. Lazán összefűződve, és keresztül-kasul összefüggve az élet láthatatlan vezetékeivel. Az egész csak akkor látszik, hogyha hirtelen meghúzod, korcba rántod a végeit: nini ezen a szálon mennyi mindenki reagál, amazon már nem lóg senki – pengeted meg sorra őket, mint valami feszes húrokat.

A klinikák városrésze, zsúfolt utcakép, azt hinnéd, itt mindenkinek egészségügyi problémája van, pedig nem; a rövidáruüzlet előtt is ezren elmennek, akiknek ma nem kell gombot vásárolni. Kelletlen vagyok és esetlenkedem, mert nem ugyanolyan ez számomra, mint Heidelberg, vagy Szófia, hanem gyermekkorom városa, ahova legkevésbé kórházlátogatásra szeretek hazavetődni. Három ismerőssel is találkozom; kettő jobban tájékozott a történtekről, csak egynek mondhatom én el, hogy mi járatban vagyok. Beszédes arány. Az üveges előcsarnok kirakatában állingálok, mint valami próbabábu, többedmagammal, és bámuljuk az eleredő záport. Várakozunk. Túl korán érkeztünk, mi vagyunk a legtürelmetlenebb, bizonyára leggondosabb hozzátartozók. Egyesek most kapják meg a legszomorúbb hírt, összegörnyedt zokogó asszonyt vezet ki átölelve két feketeruhás férfi. „Nem egyéb, hanem csak emberi kísértet esett rajtatok…” Nyilván ma már nem ilyen személytelen és patetikus érvekkel látnak hozzá a vigasztaláshoz. Hanem egyéb nyelvi klisékkel, közhelyekkel. Lehajtom a fejem és magamba szállok. Nagyon elhanyagoltam az utóbbi időben az öregurat. Na persze, attól még, hogy hetente meglátogattam volna, pont úgy leléphetett volna meggondolatlanul a járdáról. A különös az, hogy nem lépett le: a járdán történt a gázolás. A tét pedig, amint hallom, ez volt: vagy ő, vagy két drága gyermek! A vezető lélekjelenléte volt a bíró s az ítéletvégrehajtó ebben a villámperben. Hogy mennyire nem holmi ösztönből, hanem etikusan döntött, mutatja az ítélet maga. Ilyen ítéletet csak teljesen-élő emberek képesek hozni azonnal, ők képesek rá a nap bármelyik pillanatában, eszméletük bármelyik pillanatában… Sajnos ez esetben számunkra fájdalmas végeredménnyel, de hát… akkor hát nem hibás senki, kapok rajta, mintha ezzel minden el volna intézve, pedig csak elhessegetem a kényelmetlen igazságot: nagytatának nem így kellett volna végeznie.

Vajon, ha a gyermekek apja volnék, akkor is így nyavalyognék? Még szerencse, hogy időnként felbukkannak a teljesen-élő emberek. Akik olyan komolyan veszik az egészet, ahogy a dolgok logikája hátsó gondolatok és mellékszempontok, feltételek és mentségek, kibúvók nélkül csak engedi. Hogy ez is veszélyes? Hisz a többiek milliárdszámra kikísérletezték, hogy mennyi a minimum, amivel tisztesen meg lehet maradni? Mindegy, ez a fajta továbbra is szó szerint veszi a dolgokat, mint az a legendás nővérke, akitől a haldokló katona azt kéri, hogy még egyszer érezhessen maga mellett egy meztelen leányt, és ő gondolkozás nélkül, csak ezért, csak, csak, csak, levetkőzik és bebújik mellé az átizzadt tábori ágyba. Minden előítélet, szabályzat, számítás, következmény kisebb súllyal esik latba nála abban a pillanatban, mint a tény a maga teljes és egyenes értelmében: nincs szebb és fontosabb dolog az életnél!

Nagytata rossz bőrben van, de élénk. Hiába, a 85 év! Pont így állhatnék az ágya mellett, – ha agyvérzés éri, vagy eljön a végelgyengülés ideje. Nagytata, úgy látszik, nem olyan példány volt. Fehér bajusza alig moccan, mikor rámmosolyog és a kezemet veregeti gyengén azzal a kezével, amelyikből nem vezetnek ki s be perfúziós csövek. Magdinál laksz? – hunyorít hamiskásan. – Nála. – Még kibékültök. – Ő nincs itthon. Két hétre elutazott a tengerpartra. – Tudom. Első nap délután meglátogatott. De akkor még egészen kába voltam. Csodálatos asszonyka az – mondja szakértőn –, még te se tudtad tönkretenni – és bágyadtan megfenyeget. Másképp pillanatok alatt fellobbannának ama régi családi viták, melyeknek áldatlan szerep jutott a hercehurcáinkban, amelyek befejeződése óta olyan ritkán láttuk egymást; de most tudom, ennek itt nincs helye. Nyelek. Kedélyeskedem. Kedélyeskedünk. Hagyom, hogy kifaggasson, úgyis tudom, hogy maga akar a végén eldicsekedni valamivel. Hallottam egyet-mást. De tévedek. A legény még roggyantul délceg; mióta kezdem felvenni szegény apám öregkori formáját s belülről is meglepődve érzem ezt egy-egy reagálásomban, tisztára ő vagyok, egyes családi események és legendák más színben tűnnek fel az emlékezetemben is. Most nagytata arcáról próbálom leolvasni: milyen is lesz az a folytatásminta számomra, melyet apám már nem testesíthetett meg.

Egy nővérke tesz-vesz a szomszéd beteg ágya körül, gömbölyű formája kifeszíti egy-két pillanatra a rekeszt elválasztó halványkék függönyt. Nagytata pajzánul rámkacsint. Ugyanúgy visszabólintok. Amikor elmegy végre, suttogva szóba hozom: hogy is volt 17-ben a lembergi hadikórházban azzal az ápolónővel? – Hát ez a bajuszom már megvolt… csak feketében, s egy elkezdett mozdulattal legényesen megpróbálná kétfelé simítani. – Jó, de csak szimuláltál, vagy szerencséd volt? – Mind a kettő, fiacskám! Mind a kettő. Én csak ravaszkodtam, mert nem tudhattam, hogy mekkora szerencse kell hozzá, hogy megérjem a reggelt. – Kuncogunk, mint valahányszor, mikor ezt a történetet feszegettük. – S látod, megértem! – mondja olyan halkan, halovány mosollyal, hogy leszárad a vigyor a képemről.

– Rettenetes éjszakám volt – dünnyögöm, hogy ne beszéljünk az övéről. Elmesélem a varjúrajzást. Kiderül, hogy csak én nem tudom, de az egész város beszéli a dolgot. – Hát nem emlékszel, ott másfél, két évvel ezelőtt még berek volt, az én nagyapám idejében addig jöttek be télen a farkasok… A madarak pedig nem felejtenek, minden áldott hajnalban jönnek, keresik a fészkeiket, olyan cigányvásárt rendeznek a blokkok között, hogy van, aki már el akar költözni. Nézd meg a lapban a lakáscserehirdetéseket, valósággal menekülnek onnan. Pedig csinos egy hely, a legszebb negyed a te Magdikádé.

Az én Magdikámé! Búcsúzóul oda kellett hajolnom, hogy meghallgassam a szívét, milyen bikaerős szíve van még neki. Először szorult el kicsit a torkom, miközben annál jobban nevetgéltünk, lapogattuk egymás térdét, keze fejét. Milyen sután érzi magát az ember, mikor azt hiszi, tapintatosan eltitkolja az aggodalmait. Fölöslegesen megkérdezi: mire van szüksége a kedves haldoklónak? – Hát láttál még ekkora komfortot? Ami csak kell, minden belém van vezetve: csövön érkezik és távozik! – Ő göcögött, én heherésztem. – Meglátod, holnapra kutyabajom, megyünk a lányokhoz!… Már izentem Marikának, a… a vén bejárónőmnek, hogy vasalja ki a frakkomat – mondta nagytata, és mikor a vállamra terített, folyton lecsúszó látogatóköpenyt hasamon összefogva az ajtóból visszanéztem, maga felé fordított tenyérrel, öregesen búcsút intett. Gyermekkorom óta először vettem észre, milyen jellegzetesen régies az ilyen mozdulat, lehet, hogy vele fog kihalni.

Egyelőre az orvosok szerint egyetlen dolog ad komoly aggodalomra okot: a kora. Különben holnap áthelyezik az intenzív osztályról a 19-es kórterembe, csütörtökön van látogatási nap.

 

*

 

Mivel ütöttem agyon a délutánt? Hát például beszéltem a gázolóval. Középiskolai tanár. Első nap óta keresi, várja a rokonokat, a klinikán meghagyta a telefonszámát, de minden délután benéz, kérdezősködik, hogy van az öregúr. Ő úgy érzi, nem hibás, ő is áldozat. Megy nyugodtan a felesége elé, mozijegyük volt. Jobbról a szokásos jó gyermekek, a kellő pillanatban beguruló labda, már késő volt, lehetetlen volt megállni azon az eső utáni aszfalton. Azt mondja: balra egyetlen magányos, kopott (már megbocsássak!), sovány öreg férfi. („Nyilván értéktelenebb.” – „Nem arról van szó, kérem szépen, de most tessék az én helyzetembe is beleélni magát. Én nem tudhattam, hogy olyan öreg a bácsi…”) Szóval arra a járdára hajtott fel, és leverte, nem is, kicsit falhoz nyomta, azaz… vagyis… Bőbeszédű ember, elő is tudja adni amit gondol: – A szörnyű az, hogy végig tudtam, mi történik, ezt nem is tagadom. Tisztában voltam, mit követek el. Ugye érthetően fogalmazok? Na tessék, mondtam, dehogyis mondtam, gondoltam magamban abban a töredékmásodpercben, most ezt meg fogom ölni. Inkább, mint a srácokat. Ezt beismertem a rendőröknek, s bevették a jegyzőkönyvbe is…

Ülünk a kávézóban, épp elállt az eső. Szórakozottan, vagy csak eltompultan hallgatom, s közben kifele bámulok az arctalan sétálókra. Idegen város ifjúsága, népségkatonasága. Köztük még kisfiú-fázisban és már élemedett állapotban a választható áldozatok, gondolom keserűen, s közben tenyérbe támasztott állal, megértőn bólogatok a másiknak. Brumm-brumm! az autós gyanútlanul elindul, a moziba, a piacra, az anyósához, a szeretőjéhez. A másik épp kilépett a gangra, tétován sétál egy-két lépést hátra tett kézzel, miután kitartott tenyérrel megvizsgálta, hogy még csepereg-e? Egyelőre négy kilométerre vannak egymástól. Egy kicsit szellőzködni indult, mert szívdobogást kapott a hatvanadik cigarettától, a megfeszített szellemi munkától s attól, hogy sovány, kopaszodó, kopott ugyebár, de ma kilátás nyílt végre, hogy elkészül a találmányával, a dolgozattal, az egyfelvonásossal, a levezetéssel – annyi év után elkészül valamivel, ami egészén megváltoztatja a…, majd megoldja a… A dolgok szerkezete ez a labirintus. Hogyan jut a kisegér a halál-darabkához? Még úgy jó ötszáz méternyire, a villanyrendőrnél áll, álldogál, toporog, dübörög a végzet legalább egytonnás, de lehet öttonnás gépkocsija, a meggypiros Lada, vagy terepkék Man-Diesel, nem is látható innen, de jön, mert erre van a piac, erre lakik az anyósa, a szeretője nem, viszont erre tanácsos kerülni, ugyebár. A kisfiú pedig, akit kisfiúsága miatt kímél majd meg a bácsi, mikor választania adatik, választania kell, a kisfiú is annak örül, hogy elállt végre a zápor, zivatar, nagyidő, s még nem is sötétedett be egészen. Az eső teleköpködte az ablakot, melyet anyu parancsára be kellett csukni, amíg a villámlás tartott… Most kitárja és huss!, mint egy kalitkából szabadult kis papagáj, könnyedén kiröppen, bele a kiskert, vizes lápirengetegébe. Az ágyásokban rezeda, árvácska, saláta, paradicsom, és néhány pisiszagú liliomszál. Egyiket sikerült az ugrással letörni, megpróbálja visszaragasztani, de nem megy, sebaj, anyu úgyis ki akarta vinni reggel a piacra. Durcás, hogy egész délután benn kellett kuksolni, iszkolni készül, már a kapuban áll, füttyjel a szomszédba, már jönnek is a válaszok. „Jenő, ne!” – veszi észre anyu a konyhából, mintha hátul is szeme volna, pedig csak kétoldalt füle van. „Megint tele akarjátok rugdosni a falat azzal a büdös labdával? Nézd csak meg, drágalátos, mi van végig a fronton az ablakok alatt. Ha apád meglátja… Örülj, hogy ma nem kell öntöznöd! – Azt nem mi csináltuk, anyu, hanem a teherautók!… Úgy? és téged is azok csatakoztak be térdig. Még egyszer nem moslak ki. Mára elég volt!” De már késő: a boszorkányos ügyességgel egyik lábbal pöccintésre készen tartott, másikkal megfékezett kis kék gumilabda ebben a pillanatban kiszabadult, s mint a gumilabda: elgurul, kigurul, átgurul, Jenő meg utána. Aztán telnek, múlnak az évek, nagy csiszlik lesz ez a Jenő, tizenévesen féldecizik, huszonévesen erőszakol, később is sokat ül, többet van benn, mint kint, mígnem egy este tökrészegen bandukol, slattyog, lődörög haza, a Gorkij utcán az éjjeli menedékhely, az aggmenház felé, egy sofőr, akinek választania kell hirtelen, elgázolja. Csakhogy akkor már ötven évvel később voltak, volt a világ, az emberiség, de azt a kis késést, csekély vargabetűt nem hozta be senki és semmi, amit az öreg kutató halála okozott egykoron, még a komputerek se… Hacsak!… hacsak az a Jenő nevű tudós nem, akivé az a kisfiú vált, aki mégis jó úton maradt. Itt a vége, fuss el véle! szinte kimondom, vagy ki is mondom félhangosan. Újbarátságos ragaszkodással válunk el a gázolóval, lakcímet cserélünk, mi mást tehetnénk. Az én nagyapám is csak egy szegény öreg, kopott számtantanár volt, akinek még egy tankönyve se jelent meg; csak mindig álmodozott róla, főleg fiatal korában, két világháborúval korábban, hogy kedvenc tanárának a kedvenc tanára félbehagyott itt, helyben, világnak vidékén valami fontos munkát, nevezetesen a perspektív tetraéderek – Desargues tétele e térbeli megfejtőjének – gondolatát általánosítva, érdekes, eredeti eredményekre jutott, melyekre még fővárosokban is felfigyeltek, nos ezt fogja ő majd folytatni és dicséretesen befejezni. Mígnem a szaporodó családi gondokba, no és önnön szellemi falaiba ütközve, ki nem józanodott, s csak áhítattal emlegetett, tanulságot hordozó anekdota lett abból, miszerint a részletmunkára szánt életek is értékesek, bizony, azt is el kell végezni valakinek, minden világraszóló eredményhez azokat is tisztázni kell, a megannyi fontos részletet, például falunk nagy szülötte, dr. F. G. (1894–1932) rövid 38 éves életében ilyen munkácskákkal vonult be az általános biológiába, állatföldrajzba, származástanba, élő és kihalt kétéltűek és hüllők alak-, bonc-, rendszer-, származás- és élettanába – egyszerre ennyibe –, hogy a „Fosszilis békák a püspökfürdői preglaciális rétegekből (1917)” – a dátum is jelzi, hogy semmi más meg nem zavarta, mennyire nem érdekelte. Ha megteheti az ember, miért ne – fejezte be nagytata mindig egy mély, szomorú sóhajtással.

S a kitartó és szorgalmas tudós típusa, aki mint a holdbeli pásztor, egy okos, fogékony fiúcska fejében él a Dugó Danik, Winettouk és Sólyomszemek társaságában, így oltotta be, vagy fertőzte meg az én példás szorgalomra adott fejemet is. Kár, hogy most ez a nagytata adta hirtelen haldoklásra a fejét, mert én még nem vittem tovább az elhagyott tetraéderek s megkövült békák ügyét, s ő még a múlt héten, a kuncogó pletyka szerint még vidáman csapta a szelet egy leendő mostohanagymamának; úgyhogy időnk volt bőven.

Valahol olvastam, hogy az országban még 93 ember él, aki nem ebben a században született. Ezt a számot megszorozva a világ országainak számával, egy tekintélyes tömegszám jön ki, ugyancsak afféle preglaciális, preszarajevói fosszíliákból, akik mindenféle alak-, bonc- és élettanokban példaértékkel szerepelhetnének újabb és újabb nemzedékek előtt.

 

*

 

Esténként már úgy futok haza, mint a valódi vackomra – most ez a valódi vackom; a megbántott gyerek, elbújni, sírni, csakhogy én sajnos nem sírok már. Nappali fényben a lakás: egy kis kocka belseje, mint az óriásleány dobozházikója a foglyul ejtett Gulliver számára. Ma már nem óvatoskodtam, hogy megelőzzem a szomszédok látogatásait, mégsem jelentkezett senki. Titokban arra is gondoltam, hogy egyszer csak Magdi fog betoppanni. Ő ismer legjobban, tudja, ilyenkor hogy szokott elborítni s aztán kiborítni a pánik, hogy egyre több marhaságot teszek. A szüleim halála idején még együtt voltunk, azért igazán hálás lehetek neki, ahogy megkímélt az ilyenkor elkerülhetetlen gyakorlati dolgok özönvizétől, melyeken átevezni szerinte született kétbalkezes vagyok. Igaz, akkor még rokonok voltunk. Sokat változott ő is: most még a rossz villanykapcsolóját s a hajnali varjait is itt hagyta nekem, mint valami állomásközi sistergésre, recsegés-ropogásra állított, bekapcsolva felejtett s kikapcsolhatatlan táskarádiót, minden használati utasítás nélkül. Legszívesebben becsapnám a dammzárat, úgy, hogy a kulcsot is benn felejtsem az asztalon egy rövid, sejtelmes köszönőlevél mellett, az óra és a hervadt liliomszál között: „…gonosz vagy, gonosz vagyok, s ha mindössze ekkora jóság is osztható kettővel, tízzel, ezerrel, milliárddal, mégis minden rendben volt, rendben van, rendben marad a világon s a lakásodban. Szerbusz”! De hol vagyunk még ettől a patetikus finálétól! Egyelőre megint csak az éjszakát kell még kibírni. Még egy éjszakát. Na még egyet, gyerünk apókám! Lám egy korán kezdett este milyen hosszúnak tűnik, ha várni, virrasztani vagy szenvedni kell. Nem értem, mitől biztonságosabbak a nappalok. Egy klinikán a csempézett lépcsőház orgonabillentyűin éjjel-nappal ott gyakorol a halál. Felajánlottam, hogy benn maradok, de a kicsi, szívarcú orvosnő azt mondta, szó se lehet róla.

Egyelőre megitatom a liliomszálat, mely lám, lassan mellettem vénül meg: féllábú vénkisasszony bőszárú csizmában. Van amikor igazán jobb híján, ráérésből veszel észre dolgokat, melyeket különben nem volna idő észrevenni. Jaj az árnyalatnyi dolgoknak a rohanásban! De hát ezek olyan árnyalatok, melyek csak a félmúlt holdsütésén tűnnek fel, a jelen napfénye elfojtja őket. Mintha mindig egy állandó mennyiség kellene hogy betöltse a lelket, szűk élmény-eresztés esetében folyton ismétel, ismétli a régi tananyagot, emlékezik. A túl személyeseket elkerülendő, Hamlet kínjai jutnak eszembe, verssorokat próbálok felidézni, aztán kikeresem a Shakespeare-kötetben, de nem tudok olvasásba merülni. Székre állva a szekrény tetején kutatok a könyvek közt, nevetségesen otthonosan. Mégis jobb volna, ha valaki becsöngetne. Akár Franciska is. Atlasz is keres néha valakit: „Semmi, barátom, csak egy erősebb ember kellene, hogy kicsit megfogja ezt az egészet, míg én arrább mehetek, hadd látom, hogy is néz ki, mikor tartom.”

 

*

 

Nem vagyok gyenge ember, de már nem bírom, hogy mindenkit elveszítek rendre. Reggelig a halálhírt sehol se közölhették velem. Azt se tudták, hol keressenek.

Ahogy az orvosnő mondja, kicsit sok volt hirtelen a látogató, ha tudja, nem engedi be őket. Tizennyolc-húszan jártunk benn, maguk a betegek számolták össze. Ők mondják, hogy egy 55-60 körüli nő volt az utolsó, egyedül. Valami Marika néni… Ez így kerek, befejezett. Sajnos én nem ismerem személyesen. Őt várta, ezért siettetett bennünket, azzal az ürüggyel, hogy álmos. Sanyi bácsinak is feltűnt, hogy milyen hamar elbúcsúzott tőle az öreg, csak én hittem, hogy még kellene maradnom, de elküldött, hogy én úgyis jövök majd reggel is. Sokan voltak valóban. S kifárasztotta az is, hogy izgult: eltakarodjunk addig, amire szíve hölgye odaér. „A vén bejárónő.”

Ma is esett. És ma se vette észre senki, hogy itt vagyok. Az élet megy tovább, mint egy elsuhantában nagyot harsanó varjú a nyitott ablak előtt. Egymagában milyen kedves, költői tud lenni. Elhúz valahová a háztömbök hegylánca mögé, ahol még berkek vannak. A temetéssel eltelik lassan a hét, az itteni életem. Kikönyökölve nézem a kelő holdat, mint aki most már ráér, mint aki itt lakik s csak lustán, pihenő ernyedtségben várja, hogy elteljen ez az este is, az éjszaka, melynek végén a csergőórákkal egyszerre ébresztik a környéket azok a vásott varjak.