Forgatókönyv

Modern városka bevásárlóutcája. Tarka kirakatok. Egy keskeny boltocska kirakata közelről. Ólomkatonák, a legkülönbözőbb korok egyenruháiban. Egyik üveglapon kisujjnyi ezüstpáncélos lovagocska. A jelenet bent folytatódik. A pultra csinos kis skatulyát tesznek: egy kéz felcsippenti az ezüstlő lovagot. Valósággal eltűnik, úgy besüpped a zöld vattába. A dobozt becsukják. A fedelén aranyló sztaniolnyomat. Ugyanaz az árutípus domborodik rajta: a kis lovag.

 

*

 

Lovag, teljes páncélzatban, hanyatt loccsan bele a zöld ingoványba s lassan elmerül benne. Mint valami ezüst hegedűtok. Az összecsapódó hínár meg békalencse tetején sérült tavirózsa ring.

 

*

 

A lovag fejrésze közelről: a sisak lecsukott rostéllyal, ez a proto-robot ábrázat. Lassan, élettelenül körbefordul. Aztán tetőtől talpig. Bizonyára valamely múzeumterem sarkában álldogál. Nem: szépen restaurált várfolyosó a háttér. Régi angol regényekben s a filmeken a kastély folyosóinak egy-egy fordulóján mindig ilyen üres páncélbabák állnak; szerepük hátborzongató, azt könnyítik meg, hogy a merénylő vagy a kísértet idejében eltűnhessen a végzetük felé sodródó naiv szereplők közül. Soha senki nem lepi meg, nem kapja rajta, mert mindenki ahogy hirtelen szembetalálja magát a lovaggal, hátrahőköl. Csak az olvasó, illetve a néző ismerheti bizonyára nem egészen véletlenül, és persze tehetetlenül ezt a titkot, az egész helyzet kulcsát.

Most leemelik a doboz fedelét. Mintha mégsem ugyanaz a doboz volna. A fedelén sárgult márványból, ugyanolyan lovag fekszik. Ez a fedél nehezebb: sodronykötéllel, emelőcsikorgással mozdul el, lassan koccanva lefordul a töredezett mozaikpadlóra. A doboz kőkoporsó, benne ott fekszik az óriás ólomkatona. A páncél itt-ott kissé elszíneződött. Vaku villan. Fürge kezek, mérőszalaggal, jegyzettömbbel.

 

*

 

Egy mezőn csata zajlik. Ha van úgy, hogy nem egyetlen nap, valamelyik völgy, hanem egy egész kor felett borul be hirtelen, akkor ilyen az. Nem is lehet tisztán kivenni, mi megy végbe. Nyilván valahol rég történik. Ilyen távolról olyan az egész, mint a némafilm, melynek valami wagneri zengés az aláfestése, zongorakivonatban; ez helyettesíti a szöveget, miközben heves gesztusokkal folyik a cselekmény, de hallani már nem halljuk őket.

 

*

 

Az eső is mintha gyorsítva zuhogna, apró alakok fürgén mozognak: alkalmi csata, vagy hadjárat volt, jó hogy vége, a határban elesett lovagokról gyorsan kell leszüretelni a vasat. Mint szeszélyes alakú dobozokat, fantasztikus fémkagylókat, gyakorlott kezek csak úgy, marokba szorított kacrokkal nyitogatják, felfeszítik; egy miccentés és elpattan a szíj, a csat, csikorogva nyílnak a fedelek. Emberi tagok fordulnak ki belőlük. Asszonyok s gyermekek is sürgölődnek, fejükre vont csuklyával a szakadó záporban. A háttérben, mint krumpliásáskor a földek szélén, taligák.

Mintha vízmosások volnának alant, európai völgyek, a nagyobbakban csermelybe gyűlt az esőlé, s valami cipónyi hegyek, havasok közt utat tör magának messze kéklő tócsák felé. Szemmagasságból ilyen lehet a talaj, látványa cipője orra előtt a sárban caplatónak. De most az eső hosszú szálai mutatják, hogy milyen mélybe zuhog: valahonnan a felhők magasából nézzük, látjuk az egészet. A több-mint-tájat.

Hirtelen kisüt a lap, a felhőzet árnyéka kéken vonul az ázott, barna térképen. Mintha mégis, csak szétvetett lábbal állnánk, valami őszi, elázott mezőn, vagy ezzé tűnik át, hiszen még a bogárnyüzsgés is kivehető. Tücsöklyuknyi bányák torka. A hangyák valamit hordanak a felszínre, ahol mintha a haraszt gyúlt volna meg, kis kohók füstölögnek a hangyabolyban. Az apróságok gyorsan mozognak. Hosszú kocsisor, valami szállítóoszlop lehet, ami nekivág annak a végtelennek tűnő lapálynak, melynek túlsó csücskében fehérlő kavicshalom, ha nem egy városka alaprajza.

 

*

 

Itt vannak a műhelyek. A cipelés, erőlködés, a hordás ide torkollik. Gulliver szeme a lemenő nap felől bekukucskálhatna a füstös kis boltok alá: az izzadt fegyverkovácsok éjt nappá téve kalapálnak. Szerencsére sosem fogy ki a fémkészlet, melynek utaztatása nem az ő dolguk. Mint ahogy mások állnak a vásártéren a tömzsi boronaállványokra felaggatott páncélingek, mellvértek, sisakok, kengyelek, szélben bokázó sarkantyús vascsizmák alatt, mellett, között. Mint nagymosás után az udvar: csak ez meg-megcsillanó fehérnemű; a zápor lemosta róluk a vért, a kormot. Alkudoznak a lovakat kantárszáron vezető vevőkkel. Miután ki-ki választ és felöltözik, gyorsan elvágtatnak a szélrózsa minden irányába. Fehér, fekete, kék, zöld köpenyek lobognak rajtuk.

 

*

 

A szélrózsa minden irányában hemzsegnek a kis fémlő ólomvitézek. Összeverődnek, a fehér köpenyesek a fehér köpenyesekkel, a kékek a kékkel, alakzatokba fejlődnek, s elindulnak valamerre. Bányák, vásárhelyek, váracskák irányába, ahol dolguk akadt.

 

*

 

Május 15-én indult ki az egész sereg Sankt-Gallenből, elöl a páncélos lovasok, aztán az ötezer főnyi gyalogság, hosszú sorban. Egy mély szakadékba vágott úton haladtak, fel a hegyi falvak felé, ahol az appenzelliek előtte való éjjel állást foglaltak. Jóformán azt se tudták, merre forduljanak, amikor lecsapott rájuk a paraszthad. A vezér tüstént vissza akart húzódni, hogy kedvezőbb terepen vegye fel a harcot, de kiáltására – „Vissza! Vissza!” – a hátul állók vad futásnak eredtek s az egész sereg felbomlott. A mélyút megtelt holttestekkel; hatszáz vaspáncélt s négy zászlót szedtek fel a győztesek.

 

*

 

Sigmund, a fegyverkovács befejezi a legeslegelső páncélt. Elégedetten szemléli, közben villámgyors pillantást vetne a naptárra, ha a műhely falán lógna már ilyesmi s hogyha valami értelmét látná bár magának megjegyezni, hogy mikor esett meg a nevezetes esemény. Johann és Tóbiás, a két segéd is diadalmasan vigyorog. Sigmund leoldja a nyakába akasztott, hátul megkötött bőrkötényt és a két legény segítségével felpróbálja. Nemlétező történés sosemvolt pillanata. Johann, az idősebbik, reszkető kézzel s olyan ünnepélyesen, mintha koronázna, a mester fejére segíti a sisakot is. Pompás találmány, kitűnő munka. Próbálgatják a csikorogva le s fel nyíló rostélyt. Tóbiás, a pelyhes állú, ezalatt a jobbjára, baljára csatolja fel a vaskarmantyúkat. Olyan az egész, mint valami úriszabóság, csak a gombostűk hiányoznak az összeszorított ajkak közül. Mégis lehetett ilyen pillanat: együtt, összegyűjtve órákat, napokat, heteket adnának ki az idevágó jelenettöredékek, amíg a rengeteg színhelyen, mint minden új divat esetében, megszületett a fazon: a szakrális kályhacsőrendszer, a rettentő vasmumus, a halálos maskara, melyben aztán mások évszázadokig eljártak öldökölni.

 

*

 

Már kora reggel benyomultak a morgarteni hegyszorosba a páncélos lovagok. Mikor az egész keskeny út a hegy és a tó között megtelt sűrű, fénylő sorokkal, akkor a fentebb álló előőrs sziklákat kezdett aláhengergetni a lejtőn, s a lerohanók fejszével, buzogánnyal rakásra verték az egymásba keveredett seregeket. Az ütközet el volt döntve, mielőtt a gyalogság megérkezett volna.

 

*

 

Senki se számolta össze, mikor hány ilyen ólomkatonát lehetett már kiállítani. Mint ahogy soha senki sem számolta össze Bizánc cipőit, a gepidák kötött botosait, a longobárd nyergeket. Pedig ugyancsak összeszámlálandó volna a sok saru és bőrharisnya, a rengeteg köpeny, palást, sapka, ing, halotti lepel, tróntakaró, abrosz, oltárterítő és női fehérnemű, a legszegényebb történelem ruhaszekrényéből is, kelengyeládáiból a múltnak. A brokát s a lópokróc, mely előbb-utóbb egyaránt elrongyolódott, s kapca, törlőrongy, foszlány, vadmadár fészkének bélelője lett csupán. Öszvérhajcsárok, gyóntatók, kukták, lézengő ritterek, alabárdosok, testőrök, csatlósok, fullajtárok, szolgák, komornák, kolduló barátok és markotányosnők viselték porból lett és sietve porrá visszaváló testükön; kivéve a kor bizonyos teknősbékáit, kiknek ezüstlő köntöse döngött, horpadt, hasadt, szétvált, de megátalkodottan elnyűhetetlen maradt.

 

*

 

Onnan az erdőből már július első vasárnapján látták, hogyan vonul Sempach felé Leopold serege, elöl a négyezer páncélos lovas s utánuk társzekereken a nehéz várostromló muskéták. A lovagok eleinte hetykén nyargaltak fölfelé a hegyoldalakon. Egyikük gúnyolódva mutatott fel egy kötelet. A herceg döntő ütközetre számított, megparancsolta hát lovasainak, hogy szálljanak le és alakítsanak négyszöget. Hosszú lándzsáikat a negyedik sorból is kinyújthatták; áttörhetetlen vasfalat képezve nyomultak zárt soraik lassan fölfele. Hasenburg Ulrik ugyan figyelmeztette őket, hogy jó lenne idehívatni Bottensteint is a seregrészével, de elbizakodottan kinevették. Nem véletlen, hogy Nyúlvári névre hallgat, mondogatták harsogón hahotázva. Nagy volt a hőség. A lovagok eltávolították a sisakrostélyt és letördelték a vascipők felfele kunkorodó éles hegyét, mert akadályozta őket a járásban. Mikor pedig azt látták, hogy fenn a magaslaton az egész svájci sereg térdre borul, eleinte azt hitték, kegyelemért akarnak könyörögni. Aztán csak arra ébredtek, hogy lobogó szárnyú darócköpenyek zúdulnak le a bokrok közt és ez a rivalgó lavina ráömlik a vassündisznóra. Ahogy az történni szokott ilyenkor, egyik ellenfél se talált a másikon rést, ekkor Arnold, az unterwaldeniek közül, két hatalmas karjával csak körülölelt a feléje meredő lándzsákból amennyit csak tudott, és magával rántotta őket a lejtőn. Az így támadt rést az alabárdosok tágítgatták, közben szörnyű buzogány-csapások döngtek. A fulladásig hevült lovagok már mozogni se bírnak, ahogy egymásra döntik őket. Ne bántsatok, én vagyok uratok, a herceg! – üvölt valahonnan a rakás aljáról Leopold, vesztére. A lovagok lovaikért kiabálnak, de a lovászok, csatlósok, szolgák már rég kereket oldottak.

 

*

 

Süt a nap. A bozóton túl szelíden borzolt mező. A mező mögött a hegy, rajta a csupatorony vár. A sasfészek. Mögötte a halványkék havasok. Fölöttük az égen fehéren gomolygó felhővárak.

 

*

 

Batu kán hadát egy folyók és patakok képezte zugba vonta össze. Lehetőleg a közeli erdőségekben rejtőztek, hogy erejüket az ellenfél ki ne ismerhesse. A Sajó, mely különben is iszapos, ilyenkor tavasszal nagyon megdagad. Egyetlen szilárdabb szerkezetű híd volt a környéken, ezt a kán kellőképp megerősíttette. Ott szemben a mohi pusztán, a gyülekező seregben nem vették komolyan ezt a veszedelmet sem. Ez is csak olyan, mondták, jönnek ezek, jönnek, aztán mire a bandériumok összegyűlnek, az ellenség továbbáll. A király maga parancsolta, hogy ne szerteszét, hanem egy csoportban üssék fel a sátraikat. Összevonulának hát, mint valami szűk akolban, körös-körül állítván a szekereket, közéjük sarkukkal a puha földbe ütve nagy pajzsaikat, hogy a tábort jól megerősítsék. Így aztán úgy össze is zsúfolták a sátrakat, a kötélzet egymáson keresztül-kasul feszülve, hogy a járóutakat teljesen behálózták, nem is nagyon lehetett a táborban járni-kelni. Ilyenkor pedig az erdőnek füle van s a lomblevélnek szeme. A tatárok mindent láttak. A támadást április tizenegyedikére virradólag Batu testvére kísérelte meg az előcsapattal. Egy szökevény lihegve jött elárulni a tervet, és Csák Ugrin, aki a csatározásra mindig kész, vakmerő férfiú volt, tüstént odavágtatott lovasaival. Holdvilágos éj lehetett. Dühös viadalban, melyben egy pohárnokmester rögtön elesett a híd végében, visszavetették az ellenséget, kit leöltek, kit a jeges vízbe szorítottak vagy visszakergették a túlpartra, és egy kis nyargalás árán, alaposan megtisztították a környéket. Aztán megint őrséget hagyva a hídnál, ujjongva tértek vissza a táborba, ahol ugyancsak nagy volt az öröm. Sokan azt hitték, hogy ezzel vége is van a hadjáratnak, megvolt a csata, ez volt, és győztek. Lecsatolták hát szépen a fegyverzetet és nyugovóra tértek. Egyedül Csák Ugrin virrasztott, mikor pirkadatkor egyszeriben berohantak a híd őrei, hogy ismét támad a tatár. Hídon, híd alatt, híd felett, a gázlón és mélyvízen sáskamódra jöttek, csak jöttek. Ki gyorsan, ki lassabban ébredt, felugrott, fegyverkezett is kapkodva. Csak a történelem tudta már, hogy milyen későn. Csák Ugrin készen állt, rontott is szemközt az ellenséggel, s közben elkeseredetten szitkozódott, szidta a királyt, gyávának mondta a főurakat, mint az ezüstlő villám járt keresztül a legsűrűbb tömegeken, amerre nyargalt, út nyílt, a támadók előtte szétrebbentek, míg maga is meg nem sebesült végül az eszeveszett nyílzáporban. Mint ősszel a levél, úgy hulltak a nyavalyások jobbra-balra, mint tölgyről a makk, ha megrázza a szél. A tatárnyíl minden vértet, pajzsot keresztüljárt. Égő kanóc repült a táborra. Különb vezér se boldogult volna ekkora fejvesztettségben. A tatárok tartván a sarokbaszorultak kétségbeesésétől, ezért rég bevált hadifortélyuk szerint, most hamar rést nyitottak a gyűrűn. A menekülők árja csak ezt a rést kereste, már nem az ellenségre, csak erre rohantak. Pedig a tatár nem nézett aranyra, ezüstre, drágaságra, amit a futók elhánytak, amíg csak volt még akit üldözni. Elébük kerültek, kaszabolva félreterelték őket az útról, beleszorítván a mocsarakba. Ott sokan a vízbe, a sárba süllyedve fulladtak meg. Valahol ott veszett el nyomorultul a sebesült Csák Ugrin is, már lova szeme világát is rég elborította a vér, ott lovagol valahol századok óta a folyton tűzbe és vérbe boruló ország alatt. Kétnapi járóföldre mindent elborítottak a vérzők. Halottak fej nélkül, összevagdalva úgy feküdtek úton-útfélen, mint a kövek az omladékban. A mezőkön szerteszét megnyergelt, felkantározott gazdátlan paripák száguldoztak elvadultan, s mikor a tatárok leölték vagy pányvával elfogták őket, nyerítésüket nyögésnek vagy sírásnak lehetett tartani.

 

*

 

Süt a nap. A bozóton túl szelíden borzolt mező, a mezőn túl a világoskék eget tükrözi egy tó, valahol a túlparton messze halvány havasok lánca. A parti vízben, mint kettős csónak, félig elmerülve, szétnyílt ezüstlő páncél ringatózik: a történelem üres hegedűtokja. Személytelen testhéj, melyből hirtelen eltűntek a hősök. Gumioptika sétál, mintha gólyalábon, az ironikus melankóliában. Közelképek: az ezüst kagylóhéj egyik felében zöld béka úszkál; a másiknak peremén madárka billeg.

Aztán az összes lehetséges és elképesztő operatőri fogással elhitetik, ahogy villogva megáll és kimerevedik, el is színtelenedik a kép, hogy a film elszakadt. Vagy már ez is csak a játék része; valami fülledt kültelki moziban, ahova az a pár unatkozó, papírtasakot zörgető néző is csak úgy betévedt. Nem is mozdul senki, mikor hirtelen felgyúlnak a lámpák. Csak várakozó székreccsenés. Hogyne, persze: most ragasztgatják. Ezek a mai filmek! És hogy le vannak hurbolva! A látnivalóból különben is sosem elég. S hányszor esik meg, hogy valóban van még hátra valami. A látomás filmgyári lejáratása.

 

*

 

Lovagjelmez iskolai maszkabálban. Gyermekhangú, ragasztott szakállú Don Quijote, ezüst kályhafestékkel bepingált kartonpáncélban, mely könnyű és könnyen gyűrődik is a vidám forgatagban. Jókedvűen megdöngetik, megtapogatják, fogdossák, mint a kéményseprőt. Hála a tankönyveknek, melyek a sötét középkorról is szólnak, a játékosok azért még szemmel láthatóan tudják, miféle szerzet. A megértő mosolyukból derül ki.