Az olajfa levelei télen

Ilyenkor hidegen fénylik a teknősbékányi kövek háta. Kivágott öreg olajfákból rakott tüzek füstjétől illatozott a környék. Az alvadt, egyre szürkébb ég alatt madarakat és faleveleket kergetett Boreász. Tajtékos hullámok futottak egymás után a partra. Nyakunkon a tél, kiabáltak át egymásnak az asszonyok, miközben behúzták vagy kívülről betámasztották az ablakocskák fatábláit, hogy ne csapkodja őket az északi szél egész nap s egész éjszaka. Az alacsony kőfalak tövében a patakok tajtékzó áradattá változtak, locsogva hozták le a sárlevet a sziklák közül s a tengerbe érve sárgán terültek szét a vízen, száraz fűcsomót, erdők ágbogát, elszáradt nádat sodorva vissza az öböl felé. Messze a szárazföld hegycsúcsain viharok dúltak, s a nagy gomolyfelhők áthömpölyögtek a szigetek fölé is, szúrós esőket köpködve az utolsó bátor hajósok képébe.

A hajócska az imént kötött ki, s hárman el is kezdték a kirakodást. Egyetlen idegen utas volt rajta, aki búcsút intett vagy köszönetet, aztán fejére borítva köpenyét, pár kiáltástól eligazítva, nekivágott a síkos, lapos kőlépcsőkön az emelkedőnek. Hátán a ruha alatt, mintha púpja volna, kis batyu szorongott. Tétován lépett, öregesen, egyik kezével köntöse redőit fogta össze hideglelősen a mellén, másik kezében kampós végű pásztorbot. Elégedetten szusszant meg, mikor a tetőn egy kis térség széléig ért és visszanézett. Hosszasan állt így, a mélység felé fordulva, mozdulatlanul; ha valaki ekkor az arcába néz, láthatta volna, hogy a jövevénynek világtalan a tekintete. Fejéről a szélben lobogni hátracsúszott a rongy, bőr homlokpántja alól ősz fürtjei is kifordultak, mint az olajfa ezüstlő levelei. A vak öreg beleszippantott a friss reggeli levegőbe, mint aki bent sokkal jobban látja ugyanazt, amit valaha éles szemmel megnézett, akár ezt is, amit most láthatna. A szigetek úgy állnak ki a tengerből, mint sekély vízből a kövek. Tiszta időben az itt áthajózó mindig partot talál a szemhatáron. A Maleai foktól láthatók Kréta hegycsúcsai, Korküráról Itália sarka, Rhodoszról Kis-Ázsia s csupán háromnapnyi kell Egyiptomig. Ó gyönyörű márványkavics a nagy azúrba szórva! Szent fák, borostyán, ciprus, csinos zöld bokrok, szőlőtőkék a sziklás oldalakon, a tenyérnyi kertekben, melyek megbújnak a házak között egy-egy mélyedésben. Igaz, több szolgál itt mindig a szemnek, mint a gyomornak, a test valódi szükségeinek. De hát éppen az ilyen életmód nem teszi nehézkessé a szellemet. A hellének heten-nyolcan osztoznak meg egy birkafejen, de elég egy marék olajbogyó is. És arra a lepényhalra gondolt, melyet a hajósgazda osztott fel ma hajnalban négyük között. Felidézte a pár sort, amit elváláskor rögtönzött tiszteletükre, mintegy fizetségül:

 

Földrázó isten, nagy, erős, hallgasd meg imámat tágterű, szépséges Helikónnak gondviselője! Küldj szeleket, jókat s add, hogy majd visszafelé is baj nélkül hazajussanak átvezetői hajónknak…

 

Mikor két nappal ezelőtt a fedélzetre vették, tréfásan az egyetlen értéktárgyára, a lantjára alkudoztak, s hát ahogy az öregek: kicsit komolyan vette, kicsit szorongva tartott tőle, hogy a végén újra szóba kerül a dolog, de csak énekelgették a magukét, ők tartották szóval, jóízű történetekkel, amilyeneket fiatalabb korában mohó örömmel hallgatott végig. Most már aligha tudná úgy elraktározni őket, hogy a megfelelő résznél, a szükséges pillanatban előugorva, belesimuljanak a születő szövegekbe. Most már összemosódnak néha a hallott s a kigondolt dolgok. A világ lehetséges története, melyről mindig úgy érezte, az ő fejébe fut össze, valahol messzebb húz el, nesztelenül, mint a leggőgösebb három-evezősorosok a láthatáron: igen, már nagyon fogytán a valaha látottak emléke, s amit mások elejtett szavai alapján felfog, az már alighanem egy másik történet, más izgalom, melyben az ő egykori mindent tudása csak parányi töredezett emlékdarab lesz.

– Sose félj, apóka, nem a tengerészek fogják elvenni a kenyérkereső szerszámod! – kiáltották vidáman, mikor partra tették, és markába nyomták a motyóját.

Csorgó volt a közelben. Ruháit gonddal felfogva hajolt a kitapogatott kis favályú csőrén csörgedező víz fölé, aztán leült valami fatörzsre, s állát a botra támasztva szundikálni látszott.

– Végleg a balsors hitvány játékszere lettem. Szigetről szigetre mászom át, mint a kőről kőre vánszorgó bogár. Olyan lehet ez a szigetecske is, mint valami megkövült óriáskoponya, melynek a tetején most éppen én ülök, mint valami kósza gondolat. Mit gondoltok, hová lett az emberek sokasága, akik előttünk éltek! Gyanútlanul csontvázak felett taposunk, hálunk mindig, a legboldogabb pillanatokban is. Itt, ezen a fonnyadt gyepen, vagy a kövezett úton, a padló deszkáin, a barlangban s amott a palotákban is. A koponyák megkövülnek, és elejtik a gondolatokat, a történeteket, a legszebb, legforróbb emléket is. Mindig így volt e világi élet! Ó hányszor kellett ezért újra elkezdődnie s hányszor bevégződni látszott. Hányszor fedezik fel újra meg újra a megrendült élő nemzedékek. Csupán énmagam ezrével hallottam hősökről és tetteik egymást keresztező villámairól, kicsi, de fontos, nagy, de jelentéktelen dolgokról. Ezer csatáról, amely, semmit se intézett el. Kinn már nem látok semmit. Utoljára talán Ithaké szigetét láttam, ahol még emlékeztek Odüsszeuszra. Máshol másokra, épp reá nem emlékezhetett senki. Elmémben pedig aligha látok bennük egyebet, mint gyönyörű zűrzavart: aprócska események sereglését, képeket, melyek vonzanak persze mindenkit, ezért vissza-visszatérnek, s másodszor, megszabadulva a megszáradt vértől, sártól, borzasztanak, de tanítanak is. Mint a nap, lemegy a világ, s másodszor már poézis. A vele való foglalatosság olyan, mint valami hosszas tükörbe nézés, mely aztán agyonterheli az elmét, anélkül, hogy megvilágosítaná… Kitől is, honnan is búcsúztam azzal, hogy

 

Lábam most vigyen el tisztesség lakta helyekre, hol még van szeretet, s várnak szívbéli javakkal…

 

*

 

A dél jócskán elmúlhatott, mikor kolompszó ütötte meg a fülét. Dermedten feltápászkodott s a legelésző kecskék hangja után indult lassan, botorkálva. A kutyák közeledő ugatására felkiáltott; – Van itt valaki? – A kecskepásztor, amint meghallotta a hangot, odasietett és visszaparancsolta, elzavarta az öreg mellől a kutyákat. Hosszasan csodálkozott, hogy világtalan létére egyedül bátorkodik ilyen helyekre. Belekarolva a kalyibához vezette, bort adott, hogy kissé felmelegedjék, bőrökkel takarta be a térdét, a társai közben tüzet gyújtottak és harapnivalót készítettek, elébe rakták, kínálgatták s maguk is nekiláttak. A kutyák szokásuk szerint, ugrálva lesték a falatot.

– Hallgass meg, Glaukosz – mosolyodott el az öreg, mint aki a fülével lát. – Előbb mindig az udvarbeli ebeknek vess eledelt, hidd el, jobb, ha nem mással törődnek, hanem azt figyelik minden ízükkel, nem tör-e tolvaj vagy toporttyánféreg a tanyádra.

– Úgy szoktam, bölcs idegen, csak mert nálunk ritka a vendég, kissé megzavarodtam – nevetgélt a pásztor. – De mondd csak, ilyen elhagyott és rozoga állapotban merre tartsz, mit akarsz tulajdonképpen?

– A sziget túlsó csücskén lennie kell egy kikötőnek. Homérosz vagyok és…

– Jó, azt látom, hogy vak vagy, de mi a neved, apóka? Talán csak nem Vak, a vak?

A pásztorok nevetgéltek.

– Igazad van barátom, jól értelmezed e különös nevet… Csak nekem nem furcsa már. A kümébeliek homérosznak nevezik a világtalanokat. Amikor hosszabb ideig közöttük éltem, hát csak így szólítottak, aztán rámragadt.

– Nohát nálunk is így nevezik, meg szerte a környéken – bólogattak a pásztorok, és zavartan vigyorogva elhallgattak. A jövevénytől várták a szót. Aztán dolgaik után néztek, mert a téli napforduló közeledvén, gyorsan sötétedett.

– Ezen a szigeten nincsenek énekek, táncok? – szólalt meg, mikor a félhomályban már azt hitték, elszenderedett.

– Hát egyet tudunk – csillant fel a fiúk szeme, és miután Glaukoszra pillantottak, a legidősebbre, jóváhagyásért, felkerekedtek ellejteni a pásztortáncot. Ám az első kamaszhangon felharsanó rigmusok, az első dobbantás után hirtelen s megint szégyenlősen leálltak.

– Mi történt? – kapta fel a fejét az öreg, batyujából éppen kiszabadítván a lantot.

– Hiszen előtted hiába fogunk táncba, te nem láthatod – mormogta a lehető legtapintatosabban Glaukosz.

– De hallom az éneket, s magam is megtanulom, amint kísérni megpróbálom.

A legények szilajul táncolták körbe a tüzet, a ledobott rongyzsákon trónoló vénséget, mögöttük óriásira megnőtt árnyékuk táncolt egyre boszorkányosabb iramban, aztán egymást a lábáról leverve, hahotázva dőltek hanyatt a bőrökön. Az elcsendesülő csatarában az öreg ujjai többször végigfutottak a húrokon. Mint mindig, pillanatok alatt megérezte az igazi áhítatot, és fakuló hangja máris szárnyalt, dörgött, kedvvel cifrázva, babrálva kedvenc hősei végtelen történetének egy-egy töredékén. Mikor elfáradt, Glaukosz tisztelettudóan elkérte a szerszámot.

– Minthogy oly nagyon óhajtod pengetni a lantot,

hát zengj és pengesd, és add magad át az örömnek

– szavalta az öreg. Elemében volt. Glaukosz tétován pendített rajta kettőt, hármat, aztán a többiek vették át, így járt kézről kézre, erős, ügyetlen ujjaik alatt is kínálva a lehetséges dallamos kombinációkat. Aztán óvatosan, gyöngéden visszahelyezték a keze ügyébe.

– Ha nem félnék, hogy megbántalak az ilyesmivel, s főleg ha tudnám, hogy én is kezdhetek valamit vele, adnék érte egy fejőskecskét.

– S a szépséges kampósbotodért még egyet – tódította a másik.

– Hát hogyha választani kéne, azt hiszem, én már a botomról mondhatnék le nehezebben!

Ezen aztán harsányan, felszabadultan nevettek valamennyien. A vidéki világirodalom egyik rögtönzött ünnepe alaposan belenyúlt a csillagtalan éjszakába.

Hajnalra köd ereszkedett az erdő alatti fennsíkra, ahonnan, miképp a pásztorok lelkesen bizonygatták a vaknak, körös-körül látszik a tenger. Glaukosz, estéli ámulatából ébredve, már az ösvényen lábított lefele. Amint az öreg sorra mesélte bolyongásainak történetét, hány városban fordult meg, hány családból maradt árván, anélkül, hogy lelke megkeményedett volna az emberi sors iránt, titokban nemegyszer könnyekre indította együgyű hallgatóit. Gazdájához sietett, lelkendezve jelenteni, hogy milyen különös vendég érkezett.

 

*

 

– Nosza pörkölj nekem, asszony, három mérce kanbabot, vegyíthetsz búzát is közé, még fügét is hozhatsz be. Szíra meg kiáltsa vissza a hegyről a legényeket, hadd húzzunk valamit a nyársra – osztogatta a parancsokat a kövérkés, göndör szakállú gazda, mikor Glaukosz befordult.

– Nem sokat értek a beszédedből – legyintett lekicsinylően –, csak azt látom, bizonyára elment az eszed, hogy holmi koldus népséget sietsz befogadni és jóltartani. A kecskét bíztam rád, semmi mást. No de bánom is én, mégis jobb lesz, hogyha hozzám vezeted azt az idegen komédiást. Egy-két estét agyonütünk a lantszava mellett, aztán menjen isten hírivel.

Komarkhidész telke hivalgó jómódra vallott. A főhomlokzat délre nézett, az udvar egyik oldalán oszlopsor tartotta a mennyezet gerendáit. Elöl egy-két kisebb helyiség az asszonynépé, a gyermekeké, a nagyszoba közepén a házi tűzhely, aztán a hozzá vezető többi szobácska mögött a fürdő. A másik oldalon voltak az ökrök istállói, a présház és az étel meg olaj készítéséhez szükséges helyiségek. Az udvar hátsó részén a borpincék, a magtár, felettük a szénapajta, és mindaz, aminek legjobb, ha távol esik a tűztől. Ő is azt tartotta: nem közömbös, hogy az ember magában eszik-e, mint a magányos oroszlánok és kóborló farkasok szokták, vagy kellemes emberek veszik körül, akik mindent megtesznek a felvidámítására, ami az életet még zord télidőben is valóban életté, ünneppé teszi. Különben is, ha nem hívod meg őket, otthon csücsülve azért fognak fohászkodni, hogy ha fürdés után letelepednél az asztalhoz, a szolga borítsa föl és törje össze a borosamforádat, a kutya essen neki a kolbászodnak, míg a szakácsné mással foglalatoskodik, a vaddisznó, a szarvas és a kismalacok, miközben sülnek, felszökve rohanjanak ki a hegyek közé, a bennük ágaskodó tüzes nyársakkal, hogy egymagad ne élvezhesd, s amit a legnehezebben tudnál elviselni: a kincses kamrából az aranyadat kaparják ki a hangyák és éjszaka hordják át a közpénztárba! Hát nem. Mosakodni akkor kell, amikor a napóra árnyéka hatlábnyira nő, és már tűzgyújtás közben legyen egy kis kockajáték, dióban. Aztán mindenki ott heveredjék asztalhoz, ahol éppen állt, tekintély, előkelőség se számítson, mindenki ugyanabból a borból igyék, a húsból eleget kapjon, a felszolgálók senkivel se tegyenek kivételt, a pohárnok éberen figyeljen, ugorjék, s jobban hallgasson a vendégre, mint az urára… Amíg ezt betartjuk, se éhség, se dögvész, se más csapás nem látogatja a házat és lakóit! S persze nem szabad olyan táncost vagy citerajátékost meghívni a lakomára, aki még csak tanul, avagy kontár.

Az öreget szamárháton szállították le a házig.

Nyűgös és lázas volt, mint akit nagyon átjárt a szél.

– Ó persze, csavargó vagyok, gondoljatok, amit akartok. Mielőbb el kell jutnom Athénbe. De az a bárka tegnap éjjel csak eddig hozott. Legutóbb Kümében laktam. Onnan pedig azért jöttem el, mivelhogy… Nem, senkim sincsen – folytatta a kérdésáradatra kelletlenül, de béketűrőn a beszámolót – … mert ott sokáig az öregek csarnokában üldögélve adtam elő költeményeimet a mindig gyönyörködő hallgatóságnak. Ám meguntam a könyöradományokat, mire egy szép napon érdekemben az elöljárósághoz fordultak, hogy az gondoskodhatna végre az eltartásomról. Amikor eljött az ideje, be is vezettek a tanácsba, meg is hallgattak, végezetül kiküldtek, amíg a döntést meghozzák. Aztán hónapokig elvitatkoztak, vagy egyéb dolguk is akadt, s végre még azok is, akik a pártomat fogták, vonakodtak a dolgot nyélbeütni, mert valaki azt találta felhozni ellene, hogy ha ők most egyből a homéroszok eltartására vállalkoznak, az ingyenélők sokaságát csődítnék a város nyakára, márpedig ők nem akarnak ilyen áron hírnévre vergődni a hellének közt.

– Hát bizony mi sem – mormogta a szakállába a jeles vendéglátó, aki a fiút már átszalajtotta az iskolamesterért.

Thesztoridész, a falu esze, mihelyt tudomást szerzett az üzenetből, hogy aszongya valami vándor rapszódosz vetődött a környékre, s ma este éppen Komarkhidésznél tanyázik, nem ártana kifaggatni, itt az alkalom levizsgáztatni, hadd lám, mit ér a tudománya, avagy kicsit elszórakozni a számlájára, mielőtt kiebrudalnák. Magára tekerte legmelegebb gyapjúköntösét, és a lámpást hordó rabszolgát követve sietett fel a nyaktörőn meredek lépcsősoron a dombra. Magában már javában fogalmazta a keresztkérdéseket.

– Ugyan, ugyan! Lámcsak, lámcsak! Az egész föld egy pocsolya, rémes idő van, ilyenkor csakis jóbarátokkal beszélgetni és rakni sűrűn a tűzre, ami a legszárazabb s a legvidámabban ég, nyári vágású fát, csakis ezt érdemes – dörzsölgette a kezét az összegyűlt társaság láttán. Azalatt is ontotta a szót, míg szuszogva letelepedett a főhelyek egyikére. – Nagyon siettem, csak nem miattam vártok éhen? Nosza egy kancsót hamar! A sokat próbált mesternek is, tüstént! – ketten is ugranak, hogy megrebbennek az asztalra állított lángocskák, s a közderű jelzi, hogy a mókázás sikert arat.

– Ejnye, hát lássuk, hogy is van az: „…Hívjátok az isteni lantost, Démodókoszt, kinek isten adott gyönyörű dalolásra képességet, s zeng, amiről csak készteti lelke…” – fordította komolyra, mikor látta, hogy a csípkelődő hang ezt a szikár vénembert már aligha csalja ki csigaházából. Most is csak a vakok titokzatos mosolyával bólogatott, hiszen tapasztaltabb volt, semhogy ne mérje ő is fel azonnal a helyzetet, s el ne engedje a füle mellett az efféle olcsó kihívást. Hadd szerepelje ki magát a helyi nagyság.

 

– Ekkor a kedves dalnokot is bevezette a hírnök.

 

Azt kedvelte a múzsa nagyon, jót s rosszat is adva:

mert elvette szemét, de adott néki mézízű dallást…

– fújta Thesztoridész. – Hát ezt ismered-e, tiszteletre méltó agg? Hű milyen megviseltnek látszol! Pedig mi téged szeretnénk hallani!

– Sose hallottam szebbet a te szövegednél, inkább figyelek szavaidra! – rejtette bókba a csapdát, mosolyogva, pedig jeges rémülettel konstatálta, hogy ha folytatni kellene gyűlölve-imádva tízezerszer előadott tulajdon sorait; mekkora felsülés lenne, ó egek, teljesen kihagy az emlékezete. Valamely bűnömért Thamirisz sorsa teljesedik be rajtam is, világ csúfjára a világtalanság után az elbutulás is? – hajtotta le ősz fejét. Így aztán az iskolamester gyanakvását elnyomhatta a diadalérzet: itt egyes-egyedül ő tudja, hogy csak az emlékezőtehetségét fitogtatja! A hallgatóságon érzett, hogy nem először tanúja a produkciónak, hiszen a megfelelő helyeknél, bizonyos részeknél a megszokott élénk tetszéssel kísérte. Vidáman ettek, ittak. Ő is elmajszolt valamit. Fokozódó rosszkedvét a pár korty bornak meg a kimerültségnek tulajdonította. Thesztoridész pedig kapásból folytatta, élesen skandálva az ütemeket.

– Nos én ilyenkor ezzel folytatom – ágált, mintha bárki is ellenvetéssel élt volna –, mivelhogy ez tárul éppen elém:

 

„S ők kirakott kész étkek után kezüket kivetették, majd miután elverték végül az éhet, a szomjat, hősök híréről késztette dalolni a Múzsa Démodókoszt…”

 

– s zengte is derekasan a viszályokat, miként civakodtak a dús isteni lakománál szörnyű szavakkal a legjelesebbek, kortyolt s újra rezegtette a hangját:

 

„Hát ezt zengte a nagyhírű dalnok, s közben Odüsszeusz nagy bíbor köpenyét fogván fölvonta fejére izmos két kézzel…”

 

És itt hirtelen belevágott dörgő basszusán az öreg:

 

„mert szégyellte, hogy észrevegyék, mint csordul a könnye…”

 

A beálló csend szólt annak, hogy a jövevény is megszólalt végre, s annak is, hogy ez meg honnan a fenéből tudja a kiváló Thesztoridész felülmúlhatatlanra csiszolt költeményét? Ám az iskolamester feltalálta magát.

– Hát igen, ezt manapság akárki elfújja, már a tanítványaim is mind betéve tudják. Bizony, ez a Démodókosz volt eleddig a hellének legismertebb rapszódosza. Alighanem egy véleményen vagy vélem, derék homéroszom. Egyébként szépmívű lantocskádat szívesen megvenném. Látom, neked már alig szolgál másra, mint hogy amikor tarisznyádban kotorászva némi kenyérhéj után, hozzáérsz, hajdani mesterségedre emlékeztessen.

Az öreg ügyet se vetve erre a közbeszúrásra, mondani kezdte a folytatást, mintha csak magának mondaná:

 

„Démodókosz, mindenki fölött dícsérlek erősen. Tán Zeusz lánya, a Múzsa tanított így, vagy Apollón, oly szép rendben mondod a dalt az akháj seregeknek sorsáról: mit tettek, tűrtek, hogy hadakoztak, mint aki köztük volt, vagy mástól tudja a hírét. Rajta, a dalt most másról kezdd meg: szólj a falóról, melyet Epeiosz készített s vele Pallasz Athéné s melyet a felső várba cselével a fényes Odüsszeusz vitt, tele harcossal s feldúlták isteni Tróját…”

 

Mikor befejezte, mély, szinte ellenséges csend ült a szobácskára, hogy tisztán hallszott a vén tüdő zihálása is.

– Egyébként a lantom nem eladó. Majd örökség lesz. Azé, aki eltemet tisztességgel… – Mély lélegzetet vett, mielőtt hozzátette: – Demodókosz pedig sosem élt, csak az én képzeletemben.

– A te képzeletedben! Az ő képzeletében! – ismételgette mókázva az iskolamester, mintegy megadva a jelet a közhahotára. – Ó persze! A képzeletünk! Hát igen, manapság valósággal ellepik Hellász kies tájait a versifikálók és fűzfapoéták, amint azt az isteni Sziagrosz is megmondta nemrég az athéni versenyeken. Avagy őt se ismered el? Legalább hallottál felőle?

– Hallottam. De eleddig még nem volt hozzá szerencsém.

– Nini, de gőgös a kisöreg – ütötte meg a fülét, és hirtelen szokatlan, émelyegtető levertséget érzett. Megadta magát:

– Tiszteletreméltó házigazda, jelöld ki, hol térhetek végre nyugovóra.

 

*

 

Az öreget Glaukosz keresztülvezette az udvaron, abba az istálló melletti kamrácskába, melyet vele kellett megosztania. Elfektette a nyikorgó szalmára terített takarókon, de sietve kijelentette, hogy ő most még visszatér a házba, és bár mást nem mondhatott, a levertsége részvétet, a részvét pedig azt tudatta, hogy odabent most a vendég sorsáról kezdődik tanácskozás.

Mély álomba merült. Álmában is a mihaszna iskolamesterrel keveredett disputába, ám itt sikerült teljes megszégyenítő diadalt aratnia felette egy Orpheusz lantjának sorsára épített allegóriával. A hagyomány szerint, a költő pusztulása után, lantját Leszbosz szigetéhez sodorta a tenger, ott pedig áldozati adományként Apollón templomában helyezték el. Bizonyos Neanthoszt (már neve a hívságos semmire utal) aztán elfogta a vágy, hogy magának megkaparintsa, hiszen az a hír járta róla, hogy állatot, növényt, követ is megbűvöl hangja, és anélkül, hogy bárki hozzáérne, időnként magától megszólal, dalt zeng. Megvesztegette hát az őrzőket, hogy tegyenek egy másik, hasonlót helyébe, s lopják ki neki Orpheusz lantját. Meg is kapta, de mert úgy gondolta, hogy nappal veszedelmes lesz a városban mutogatni, egyik éjszaka a köpenye alá rejtve kiosont vele a kapukon túl, csak ott vette elő, de mert sem füle, sem ügyessége nem volt elegendő hozzá, mikor elkezdte összevissza pengetni a húrokat, abban a hitben, hogy a hiúság elég, hogy valami szép dal felcsendüljön s maga is halhatatlanná lehet, mert a lanttal együtt az isteni költő tehetsége is rászállt, akkora zenebonát idézett elő, hogy a kutyák mind előrohantak és széjjeltépték szegényt…

A következő napokat jóformán átaludta, rémekkel viaskodva, nemegyszer verejtékben úszva az átkozott hideg ellenére, s mikor időnként egy-egy szolgáló bejött megetetni, megitatni, a jéghidegnek érzett ujjak érintésétől riadtan ébredt és felkiáltott:

– Van itt valaki?

Egyik fagyos reggelen arra ébredt, s nem tudta, vajon csak a láz játszik-e vele megint, hogy éles, friss levegő áramlik fekhelye felé a nyitott ajtón, és suttogó gyermekhangokat hall, amint ezt hajtogatják egymásnak: „Nini ez homérosz… homérosz… egy igazi homérosz… homérosz, a vak… milyen hatalmas… meghalt?… szamár vagy… a félistenek halhatatlanok… homé…”

A jó Glaukosz egy újabb hét múlva került elő, ő mondta el, miközben ápolgatta, hogy csak az úrnő irgalmán múlott, meg az elhatalmasodó betegségen, hogy eddig is békében meghúzódhatott ebben a kuckóban. De most már vége. A helységben máris híre kelt, hogy Komarkhidészhez járványt hurcolt be valami szerencsétlen, s most ott dugdossák, ezért ő parancsot kapott, hogy ízibe takarítsa el onnan, ha tetszik, kiviheti, vissza a pásztortanyára.

Hallotta, hogy a ház előtt elég sokan topognak, ácsorognak, érezte ahogy felnyalábolják és szekérre rakják, de közben nem szól hozzá senki, mintha már valóban halott lenne. Az ökrök pedig nem a hegynek, hanem egy lejtőn lefele indultak el, egyedül Glaukosz bandukolt mellettük, a többiek tisztes távolból követték. Igazság szerint már nem nagyon érdekelte, hova, merre tartanak.

– Kik ezek? – kérdezte csendesen a pásztort. Glaukosz csillapítón megveregette a mellén keresztbe fekvő két csontos, hideg kezét, de nem felelt. Mikor végre megálltak, érzékelte a felkavarodott téli tenger szagát s a partnak csapódó hullámok szabálytalan lüktetését. Nyugtalan idő van kinn a nyílt vízen, állapította meg a gyakorlott utazó biztonságával. Elméje kimeríthetetlen forrásából kibuggyant megint egy gyöngyszem:

 

Tengereket járók, nyomorult rossz életet élők,

 

sorsotok oly rossz, mint felénk a vízimadáré… – de suttogása ádáz köhögésbe fulladt. A kecskebőrökkel együtt, melyeken feküdt, leemelték a földre, aztán valaki feltámogatta és vitte, vonszolta valamerre a kikötő nyirkos kövezetén. Ösztönösen megérezte, hogy ez nem a pásztor, és arra is ráhibázott, hogy ki lehet!

– Mit akarsz tőlem, Thesztoridész és hová cipelsz?

– Hagyjátok elbúcsúzni egymástól a költőket – harsogta a közelükben Komarkhidész, visszaterelve a többit. – Nézzétek, milyen gyöngéden ölelik egymást!

– Ki vagy tulajdonképpen, te vedlett vénember, te hitvány homérosz? – sziszegte az iskolamester, miközben vasmarokkal tartotta fogva. Az indulat még egyszer erőt préselt az elolvadó tagokba, ahogy vergődve igyekezett szembefordulni vele.

– Hogy ki vagyok? Kilencvenkilenc esztendős vagyok és majdnem ilyen hosszú idő óta figyelem az emberi jellemet. Bőven akadt alkalmam, hogy egymás mellett figyelhessem meg a megnyerőket s az ellenszenveseket, körültekintő alapossággal és…

– És minálunk ugyan mit kamatozott számodra ez a nagy tudomány?

– Amióta közelebbről megismertelek, készséggel elismerem, hogy semmit.

– Megtisztelő, ha személyemben ekkora talányra bukkan egy ilyen jelesen tapasztalt férfiú.

– Ellenkezőleg. Átlátszó vagy, mint a hetérák inge. A tanulatlan pásztorokba több emberség szorult.

– No lám, pedig én épp most készülök egy kedvező ajánlattal kirukkolni, annak jeléül, mennyire keblembe zártalak.

– Eressz! Ne fojtogass! Glaukosz, légy szíves segíts leülni itt valamire… Hol vagy?

De Glaukoszt előre küldték valami hajósgazdához.

– Ide hallgass – hadarta Thesztoridész. – Elég szükséget láttál s bármilyen megátalkodott vagy, beláthatod, hogy ápolásra szorulsz. Ezek elűztek. Én kész vagyok visszavitetni, befogadni a házamba s eltartani napjaid végezetéig. Ama áldott, de védtelen belső látást gyámolítani, felajánlom az én jól tájékozódó sasszemem, a külső látást. Cserébe te a költeményeidet szépen velem írásba foglaltatod, minden eddigit, amit csak eszed megőrzött s amit ezután költenél netalán, egyszer s mindenkorra nekem hagyod. Mindez a kettőnk titka lesz és…

– És persze majd egész Hellászé, mert ahogy én örökre lehunyom ezt a máris lehunyt szemem, te szerényen előhozakodsz a bizonyítékokkal, mintha minden, az egész a sajátod volna.

– Csakis amikor neked már mindegy, vén szerencsétlen!

– Ebben tévedsz a legnagyobbat! „Sok-sok dolog el van rejtve előlünk, mégsincs rejtettebb rejtély amaz emberi észnél…” íme, ezt máris ellophatod, ha most hirtelen jól eszedbe vésed. Nem ismétlem meg, kapkodj utána, ha tetszik, a szélbe.

– Vén boldogtalan!

– Se szerencsétlen, se boldogtalan! Egy költő élete különben is csak művei sorsában jöhet majd igazán rendbe, de te ezt honnan is tudhatnád, barátocskám. S én végleg a jósors hitvány játékszere lettem. Iszonyú tréfát űzött velem a Fáma: a világ száján tulajdon lelkem érdemei fordultak a testem érdekei ellen. Megszegték az élet legelemibb szövetségét. Legyen hát büntetésük az örökös névtelenség! – és ebben a pillanatban összecsuklott.

– Igaz-e – hajolt fölé Thesztoridész –, hogy Athénban egyszer őrültnek nyilvánítottak, és ötven drachma pénzbírságra ítélve kisuppoltak?

A haldokló fel se nyitotta a szemét, úgy felelte:

– Homérosz sohasem látta meg Athént, a világ közepét. S a párkák a megmondhatói, hogy most már Athén se látja meg őt, elég, hogy hallotta s hallani fogja.

– Pedig oda fogsz utazni, az első lélekvesztővel, ami felvesz! Ha nem a halak gyomrába! Mindenestől! Ne hidd, hogy nem boldogulok nélküled, akár jobban, mint eddig! Azt a repedthangú citerádat is utánad hajítom a hullámokba, oda, az úszó kikötői szemét tetejére.

 

*

 

A kikötőből azonban egy hajó se indult. Egy fiú végül odavezette Glaukoszt, ahol a halászbárkák horgonyoztak. Így akadt olyanokra, akik éppen Attika felé készültek átkelni. A vezető odament hozzájuk és kérte, vegyenek fel egy öreget, de azok rájuk se hederítve eleveztek.

Az öreg a földön heverve, jól hallotta a méltatlankodó, csalódott kiáltozást. „…sorsotok oly rossz, mint felénk a vízimadáré… mint felénk a vízimadáré” …billegtek a félálom vizén a vers elhulló tollai.

Alig futottak ki azonban, ellenszél támadt, úgyhogy az áramlattal vissza kellett kanyarodniuk ugyanoda, ahonnan elindultak, s babonás fejükkel az egészet égi intelemnek fogva fel, most már hajlandók lettek volna, pláne jó pénzért felvenni akármilyen titokzatos potyautast, akitől valakik annyira szabadulni akartak. De már nyilvánvaló volt, hogy jártányi ereje sincs, dajkának pedig nem szívesen vállalkozik meglett férfi.

Tanácstalankodtak. Már kékült a korai alkony. Valaki tüzet gyújtott a közelben, őt nem vitték közelebb, de arcán érezte gyenge, de jótékony melegét. Egyebet már nem érzett. Valaki vizet is próbált tölteni kiszáradt ajkai közé, fogai koccantak a cserépedényen.

– Elment az eszed, Thesztoridész? Hát nem te eszelted ki ezt az ostoba tréfát?… Segítség!… Most hova iszkoltok, hálátlan nyomorultak! Ingyenélők! Tessék! Ennek itt vége! Glaukosz! Hová lett az az átkozott cseléd is – harsant fel megdermedt arca közvetlen közelében a gazda hangja, aki most remegve tartotta karjaiban a hívatlan vendéget, akit épp elűzni készült. – Előbb nyakamra hozzák ezt a… ezt a… Most meg az istenek haragját fogják a házamra idézni! Na megálljatok!…

Ezek itt a jó hellének. Mikor már ajkaim semmit se szolgálhatnak nekik, ők mégis megitatnak – gondolta. Aztán lassan borította el eszméletét az a fényesség, mely már nem tükör soha senkinek, ezért a vakok is látnak benne: látta, hogy mindent kéken elborít a tenger, melyen egy dióhéjnyi akháj hajó sincs, a világ utolsó kiálló kicsi szigetén egy fehér kecske áll.

Azt tartják, téli és nyári napfordulókor az olajfa levele is megfordul; előbbi, alsó és rejtett oldalukkal fordulnak felfele, az tárul szemünk és a nap elé. De amit a húrokról beszélnek, az még kevésbé ismeretes, pedig sokkal csodálatosabb. Ugyanis ha a téli napforduló idején egyes húrokat megütnek, ezekkel együtt több más is megszólal.