A hegyFutó árnyék borult a kertre, a csitri felnézett a haragoskéken közeledő viharfelhőkre, felkapta a nyugágy mellett heverő köteteket s abbahagyta a napozást. Pár szökelléssel fenn volt a teraszon s lábacskáit könnyedén átvetve az alacsony ablakpárkányon, hirtelen benn termett a lefüggönyözött könyvtárszobában. A meglepődés kölcsönös volt. Ahogy ott állt az 1967-es divat bikinikreációjában, anyaszült meztelennek érezte magát. Ugyanezért némult el az a csupa férfiakból álló társaság is. – Bocsáss meg, papa, nem tudtam, hogy vendégeid vannak… Carmela Lindemann vagyok. – Bemutatom a leányom és titkárnőm – reccsent a professzor basszusa. – Egyébként sokkal több köze van a témánkhoz, mintsem az urak így, első látásra, a „kötése” alapján gyaníthatnák. A hangulat felszabadult, a katonatisztek, filmesek, újságírók nevetgélve ugrottak fel és kínálták hellyel a kisasszonyt, aki gyorsan magára kapott egy fogason lógó fehér munkaköpenyt és igyekezett fesztelen mosollyal megkerülni apja tolókocsiját s elhelyezkedni a hatalmas íróasztal mögött: – Kérem, folytassák, uraim. A stáb jóformán bejelentés nélkül rohanta le a freiburgi villát. Az interjú, melyet Lindemann professzorral akartak készíteni, csak az előkészülethez tartozott. Az eddig felvett anyag nagy részét inkább jellemezte a spontán ügybuzgalom, mint a szakmai rutin. Persze a kis dokumentumfilm végül is ugyanúgy elsüllyed örökre a második világháborút húsz-huszonöt éves távlatból feltérképező munkák tengerében. A személyes részletek, az adalékok későn kioperált szilánkjaiból úgysem lehetne, s nem is volna értelme soha, az eredeti bombákat restaurálni. Nem ahhoz gyűlnek, csak úgy, ki tudja, kinek a keze ügyébe. Az ember emlékezetébe. Egy óriás, valaha szétvetett képbe, melynek azután, örökre csak méretarányos, de bizonytalan kísértetképei lebegnek a megtörtént világ felett.
*
Az efféle, csak a tudós világtól számon tartott könyvtár-kolostorok a csend szigeteinek tűnhetnének. Mint mágnes a fémet, miért vonzza a nyomtatott papír, végig a történelemben, úgy a tüzet, hogy egy-egy válságos pillanatuk történései magának a pokolnak adnak nevet, ahol nemcsak a kripták lakói, de még a frissen összezúzott fiatal testek is százszor halnak meg? A délről közeledő front megrekedt. Az igen jól szervezett német védelem Monte Cassino magaslatairól viszonylag csekély erőkkel ellenőrizni tudta a völgybejáratokat, melyek mind idenyílnak. Ám ami égi abrosz a tábornokok asztalán, ha mégoly sima szövésű is, annak bolyhaiba szálerdők és kis gyűrődéseibe vízmosások férnek, s elakadnak a hangyatojásnyi tankok, teherautók, melyekből láthatatlan porszemnyi emberek ugrálnak ki egy pipából kiröppenő dohányszikra iszonyú robbanásaira. Mégis hiába a madártávlatok, mindent csak a porszemek látnak.
*
Amikor Champollion megfejtette a hieroglifákat, éppen „hazaáruló” volt, hiszen formálisan sohasem kapott kegyelmet. A huszonhat éves Martin Lindemann, jóllehet főleg az egyetemi tantermek és könyvtárak félhomályából ismerte az életet, 1944 elején behívót kapott és rövid kiképzés után egy katonai raktárban kötött ki, valahol a hátországban. Mert mit kezdjenek egy olyan emberrel, akinek több a dioptriája, mint amennyit az állami norma a Kanonenfuttereknek megenged, és aki semmihez sem ért, csupán a szanszkrit, óperzsa, asszír, latin és ógörög idiómákat érti s még pár európai nyelvet. – Hallja maga, értelmiségi! – állította meg egy napon Frick főhadnagy, aki attól volt örökké jókedvű, hogy fél karját Rosztovnál hagyta, s így örökre megszabadult a frontszolgálattól. – Mi volt maga civilben? – Jelentem, az asszirológia professzora. – Asszi… micsoda? És hogy csinálja, maga bordélyházi szűz, hogy soha semmi sem hiányzik a raktárából? – Jelentem, nem lopok. – Punktum! Hogy Frick anekdotázott róla valahol, vagy csak a nyilvántartók malmai őröltek lassan, ám egy szép napon Berlinbe hívatták és fontos megbízatást kapott. Szigorúan titkosat. Soha senki nem tudta tisztázni, ki állt a vonal végén, melynek szándékai keresztezni merték a legfelső hadvezetést. Erről legkevesebbet ő maga sejtett, mikor két hallgatag kísérőjével, egy terepjárón megérkezett Monte Cassinóba. Egy félelmetesen morajló frontzóna kellős közepén találta magát, s a parancs, amit kapott, egybeesett legbelsőbb kívánságával: minél gyorsabban teljesítni és eltűnni onnan. Mikor ejtőernyős-hadnagyi egyenruhában először törölte meg sokdioptriás szemüvegét, hogy intézkedni kezdjen, az a bizonytalan érzése támadt, hogy itt már minden készen áll és jobban megszervezve, mint ő valaha is el tudta volna érni. Amíg a teherautók is megérkeztek, közel tíz nap telt el. Keresztül-kasul bejárta a kijelölt épületrészeket. Az elméleti ismeret hamar érzékeny tapasztalattá érlelődött: a szíve elszorult annak gondolatára, hogy minden, amit másfél ezer év ide felhalmozott, porrá és hamuvá válhat. A hegyek kékes ködben úsztak. Varjak ezrei kavarogtak a környező lejtők csonka fái felett. A falvak is mintha már csak temetők lennének. Mikor aztán az utolsó ládák is készen álltak, naphosszat olvasott a kiürült termekben, folyosókon, valami rakáson üldögélve, vagy a hadműveletek szünetében valamelyik traktus rég betört ablakánál állva, a mélységbe bámult. Annak a távoli őszi vagy tavaszi napnak az idegenségén képzelgett, mikor mondjuk 529-ben egy gót vezér nézett szét innen, valahonnan, valamelyik magaslatról arra a kezdetleges kőrakásra, ami az ős Monte Cassino volt. A katona fél életét átvárakozza, próbálgatta az efféle katonás bölcsességeket, miközben a könyv lapjai közt, ott a kezében, egy valamikor itt szállongó s véletlenül lepréselt éjjeli lepke hímpora aranylott. Milyen távoli volt mindez a rákényszerített valóságtól. Varro értekezésére gondolt, melyben elpanaszolja, hogy száműzetése idején könyvtárát kifosztották. Meg Dante évekig dugdosott, kipakolni sem mert könyvesládáira. Vajon ő most itt könyvtárat rabol, vagy könyvtárat ment? Horst, a sofőrje röhögve vont vállat az efféle társalgás végén, s javaslatba hozta, hogy addig is, amíg kereket oldhatnak innen dolguk végeztével, nézzenek inkább le valamelyik faluba, holmi fehércselédek után. Lindemann bölcs és bamba mosollyal hárította el ennek a fejére nőtt mackónak a bizalmaskodását, aki titokban angolul tanult tőle, arra hivatkozva, hogy hamburgi, s majd a háború után jól tudja kamatoztatni, amit most ráadásul ingyen szerez meg. Cserébe egy önkéntes tisztiszolga buzgalmával viselt gondot a mindennapiakra. Hallgatagon mindenütt megfordult s hozta a híreket. Egy-egy bögre kihűlt pótkávéval a „földfenekén is”, így mondogatta, megtalálta fölöttesét, aki elképesztően poros folyosókon, beomlott freskók alatt bolyongott napestig. Valamelyik traktusból rendre minden égtáj felé megszemlélte a tájat. A német vonalak egyelőre csak a bombázókat nem tarthatták távol, a környék völgyei mind belőhetőek a magaslatokról, melyek amfiteátrumszerűen környezték ezt a szerencsétlen, papírral megrakott bástyát, melyből holmi egérlyukakon most az ő feladata volt kicsempészni azt a sajtot, melyre az ellenfelek közül tulajdonképpen egyiknek se fájt a foga. Az amfiteátrum maga a békés Albaneta fennsík, rajta egyetlen, most már rommá lőtt régi házzal, mely a kolostor sorsát is előrevetítette, ha ez így megy tovább; Loyolai Ignác egykor ennek az épületnek a falai között fogalmazta meg rendjének hírhedt alkotmányát. Félkörívben, lépcsőzetesen erődítménnyé kiépített hegyek, távcsöves lesipuskások jól álcázott kazamatákban, a folyó túlsó térségein pedig Sherman-tankok és gyarmati gyalogság Viktória-korabeli görbekardokkal felfegyverezve. Meg a lengyel légió.
*
– Kérem, signorina, merre van a konyha? – Nini, egy olaszul beszélő német! – Carmela maga is megrémült, milyen hangosan mondta ki, amit gondolt. De a szemüveges szőke fiú csak mosolygott, jóságos kék szeme pislogás nélkül meredt a kis sápadt konyhalányra. Így ismerkedett meg Carmela Montival, aki néhányadmagával Santa Luciából járt be munkára. Carmela két örökké borostás hadirokkant bátyja is a kolostor szolgálatában dolgozott. Szíjas, szikár, makkegészséges parasztok voltak, akik lamentálva hivatkoztak folyton majdnem halálos sebesülésükre a keleti fronton, de játszva emeltek meg félmázsás terhet. A bombázás utáni napon Horst figyelmeztette, hogy van itt a konyhán egy lány, akibe nem tudnak lelket verni, le akar menni a faluba. Eddig minden este hazamehettek, most viszont megszigorították a kijárást. Rohant, mint aki tudja, kiről van szó. Carmela tüstént a nyakába borulva zokogott tovább, még hangosabban. A terepjárón vitte le őket, három másik asszonnyal, a hosszan lenyúló gyümölcsösök kőfala mentén. Volt még egy esős délután, amikor egy beszerző teherkocsival, kosarak és krumpliszsákok közt megtette az utat oda-vissza, hogy egy délutánt Carmelával tölthessen. De a bátyjai kajánkodva gyorsan leitatták. Csak Horst mesélte el később, hogy a lány botrányt csapott, sírva védelmezte, tiltakozott, mikor látta, mire megy a játék, és kicsin múlt, hogy vissza nem jött vele a hegyre.
*
Bizony mikor az idő jár a földön, évszázadok a léptei, ezért előfordulhat, hogy egymás mellett lássuk, ami pedig messze van. Más annak a könyvtárnak az ideje, amelyik gyűlt s más azé, amelyik most ki tudja hova szóródik. Ki tudja, melyik századból, melyik elmorzsolódó testnek-léleknek a tanácsa ez a recept is: „Főzd a kerti zsályát és izsópot vízbe, vagy borba és amidőn meghűl, azzal mossad gyakran két kezed, elűzi a reszketést és könnyű kezed lesz az írásra”. Emlékezett egy estére, miután már Diamare atya bizalmába fogadta, valamelyik elhagyott sarkában a romoknak, három vasajtó mögött, kommentár nélkül bekapcsolta a kis telepes rádiót. A gyertyavilágnál az órájára meredve kivárta a pillanatot, mikor valami titkos adó ismétlődő adását fogni lehetett. Olasz hazafiak, mondta egy alig cincogó hang, lépjetek fel a banditák ellen, akik még a sírokat is kifosztják. Ezekben a napokban a Hermann Göring páncélos hadosztály Monte Cassinot üríti ki, az évszázados kultúrkincset dézsmálja… Némán néztek egymásra. – Persze az se volna különb, ha minden itt pusztulna – mondta az atya. – De hiszen ez… az a vatikáni transzport szigorúan titkos… Honnan?… Honnan?… – Olyan titkos – legyintett Diamare –, hogy még Adolf sem tud róla. Na ne rémüldözz úgy!… Ezen az éjszakán az idegesen bújkáló holdvilágnál, egy kiégett ablakból bámulta a tájat, s ott, ahol később a lengyel hadosztály felőrlődött, valami fekete árny osont fától fáig. Talán egy szerzetes merészkedett ki, mindenesetre csak őrült lehetett, vérfagyasztó volt, ahogy két öklével megfenyegette a kolostort, aztán eltűnt a semmiben.
*
A vadszőlőt egyes vidékeken tintabogyónak is nevezik. Bort talán soha, de tintát bizonyára nyertek belőle az elmúlt pár ezer évben. Ez az elhanyagolt fajta, az Appennin-félszigeten, a földkerekség számos hírneves bornakvalójának hazájában, ahol csak teheti, felkúszik a falakra. Gyenge loncai romantikussá, vagy csak egyszerűen széppé teszik a romokat is, hát még az ép falakat. Nursziai Benedek nevéhez fűződik az események első fele. A történet eleje és vége közt mindössze másfél ezer év telik el: ez a történelmi tér bőséges idő az írás percegő kilométereiben mérve is. Monte Cassino csendesen uralkodik a táj felett. Amit a hegyképző erők réges-régen befejeztek, Benedek mindentől elrugaszkodott remetéi tetőzték be: megépítették az első falakat, melyek, mire a népvándorlás hullámai javában mosták Itáliát, titokzatosan magasodtak a láthatáron. A hegyre kígyózó úton nyikorgó, telekerekű taligák tartottak a fennsíkon emelkedő monostor félé. „Ama délutánon”, mondja a krónika, mert több, nagyon sok napot és délutánt von össze egyetlen egy időponttá, hogy mindent szemléletesebbé tehessen… Monte Cassino a nyögve alakuló fiatal Európa első nagy könyvtárát rejti. Meg bizonyára ennél kézzelfoghatóbb kincseket is, bólogatnak egymás felé a barbár vezérek, mikor szemügyre veszik a terepet. Őket ugyanis egyáltalán nem érdekelnék a könyvek, sem az odabent, csendesen besütő napvilágnál vagy gyertyafénynél másoltak, kompiláltak, összefűzöttek és fatáblák közé kötözöttek, sem a nyikorgó ökrösszekér-karavánszámra odagyűjtöttek. Képzeletükben a szállítmányok a szekérderékban szalma közé csomagolt ezüsttálakat, aranykupákat visznek fel, hogy valamelyik pinceboltban polcokra rakják, ládák mélyén halomba gyűjtsék a jámborképű barátok. Mint méhek a mézet, mely másnak is jól fog, másnak még édesebb, még szükségesebb. Az út, ahol nem kígyózik mészporfehéren a füves táj selymén keresztül, mint asszony köntösén a szakadás, ott gyűrött erdőkön, bozót ráncaiban tűnik el. A bozótból égő sasszemek figyelik az egészet, pislogás nélküli ragadozótekintetek. A hajcsárok ostora ide alig hallhatóan pattog, de jönnek, közelednek. Minden szekéren egy kámzsás kísérő ül. A zsákokban köles, a kosarakban dinnye. Persze, ez is a megtévesztést szolgálja, az alól elrejtett kincsek felett. Az első szekéren az öreg barát az új könyvszállítmányra gondol, a galambsültnél finomabb, gabonakenyérnél fontosabb táplálékra, melyet valóban kincsek árán válogatott a kifogyhatatlan Rómában, Mediolanum és Ravenna új másolóműhelyeiben, jól fog ez mind az éjszaka megrendítő óráiban, egy szál gyertyacsonk fénye és árnyai mellett, mikor a belső harcok, melyek senkit el nem kerülnek, rátámadnak a testre vagy a lélekre. Gyöngéden megtapogatja maga alatt a ládák tetejét. A szemek azt hiszik, átlátnak ezen a stratagémán. A vezér egyetlen intésére megelevenedik a barkás oldal, surrogó nyílvesszők zápora hull a porba, csapódik be a taligák deszkájába, hasít váratlanul a darócba s alatta a testbe. A leözönlők csatakiáltása összevegyül a megrohant karaván halálordításával. A menekülőket hamar utolérik és leterítik. Pár perc múlva már a bálákat emelik, a batyukat bontogatják, ládák fedele reccsen, egyre őrjöngőbb dühvel turkálnak a kincs után, amely még sincs. A fekete füstfelhőt napszállta előtt veszik észre ott fent a hegyen; a már kékülő estében fütykösökkel rohan le lélekszakadva a segélyhad, de csak a parázsló szekereket, az elhajtott barmok összetört igáit, holttesteket találnak. És megperzselt, szétszórt lapokat. A pernyét magasra vitték a légörvények, a megszaggatott fehér papirospelyhek csak a bokrokig jutottak, megülnek, mint a gyapot, az ágakon.
*
Mire Monte Cassino megmaradt falain kúszni kezdett a vadszőlő idei első csatársora, valaki megsürgette a kiürítést, melyet a vezérkar állítólag kétszer is lefújt, mint fölösleges nyüzsgést, és útnak indult egy teherautókonvoj. Elöl két oldalkocsis motorkerékpár, utána a biztosító különítmény, s leghátul egy kétéltű könnyűpáncélos. A hegyről lefele kígyózó szerpentinen a katonák énekeltek, a vászonhuzat alól alig szűrődött ki a dallam. „Majd megmutatjuk nekik”… ez volt az indulócska, mint minden katonadal értelme. A marcona altiszt nyakában ide-oda lódult a kukker. A kétéltűn az acélsisakok s a térdek közé szorított fegyverek csöve hamar felforrósodott a napon. Aki nem énekel, jobban figyelheti a tájat. A bozótban az ellenség besettenkedett felderítői nem énekeltek. Itt is, ott is mindentől elrugaszkodott férfiak, fenegyerekek időnként megmutatták egymásnak. A szemek. A bokorban a mozdulatlanná merevedett periszkópok gumigyűrűi valósággal rátapadnak a szemekre. A mezőn kutya lohol keresztül. Ráérősen, játékosan. Az egyik faluból jövet a másik falu felé. A szénacsomók körül, melyek a csöveket álcázzák, méhek zümmögnek. A torony forró fémszikláján gyíkocska futkos, fürgén szedi a lábát. A hernyótalp utolsó ízének árnyékában valami madár szétlapított ennivalót talált. – Hihetetlen – suttognak egymás közt a lesben állók. – Ekkora baromi vigyázatlanság! Ha nem fedeznek fel, perceken belül a halál fiai… De hogy is vennének észre!… – Tűz! – adják ki a parancsot fojtott hangon egy tankrádióban. A három tankágyú egyszerre tüzet köp. Aztán újra meg újra. Meg se moccannak a helyükről. Minden sortűz újabb tüzeket támaszt a konvojban. Mind a tizenkét nehézgránát telibe talál. Itt is, ott is testeket röpít magasba a robbanás. Állati ordítás tölti be a levegőt. – Indulás! – csattan a következő parancs. Ahogy közelítnek, felugatnak a gépfegyverek és munkába lépnek a lángszórók. Valaki előrenyújtott karral, hangtalanul ordítva, vaktában rohan szembe, mint aki le akarja inteni ezt a nagyszabású, de halálos balesetté züllő szabadtéri felvételt. Szénné ég egy perc alatt… A konvoj maradványai visszatértek. A parancsnok összeomlott attól, amit személyére nézve szerencsésen túlélt. Müller őrnagy, deresedő halántékkal, a freiburgi egyetemről, aki számára minden diákja-korabeli férfiember még gyermek, tegnap érkezett a szállítmányért. Félórai beszélgetés elég volt, hogy kölcsönösen úgy érezzék, mintha Lindemann is a tanítványa lett volna s ezer éve ismernék egymást. Most az ájulás szélén volt, mikor letámogatták a teherautó üléséről, ölében egy halott fiatal katona, mellette a súlyosan sebesült sofőr. Valaki odanyújtotta a kulacsát. Megcsóválta rövidre nyírt, korán őszült fejét. Végig a példás egyetemi szellemet próbálta őrizni elvadult „fiai” körében. – Mészárlás volt… Megvadult mészárlás! Láttam, ahogy egy tank egyszerűen keresztülment a segédtisztemen. A húsz évet se töltötte be. A diákom volt, mint az a másik két fiú, Kölnből. – Ön mióta szolgál – kérdezte egy rigófejű tisztecske. – Januárban mozgósítottak… De az első világháborút végigharcoltam, és biztosíthatom, kedves barátom… – Koller főhadnagy! – csapta össze bokáit maliciózusan. – Egyetemi szellem, hm! Nos azt nem tudom megítélni, mennyire fontos. Az efféle helyeken célszerűbb a német katonai szellemet fokozni. – Maga is nagyon fiatal, barátom, de attól tartok… – Az ön fiai is nagyon fiatalok voltak, s lám, a mulya civil tempók idejekorán sírba vitték őket – emelte fel a hangját az SS. Lindemann közben elvezette a sebesültszállítókat az alagsor felé.
*
Az udvar különben is tele volt járművekkel. Egy szakasz újra elkezdte a rakodást. Nyomasztó csendben folyt a munka, órákon át. Ki tudja, ki intézte a ládák megrendelését, ideszállítását, és mikor, hiszen egy pincében ott álltak már felhalmozva. Az is lehet, hogy itt már évszázados gyakorlat, hogy hol egy spanyol inváziós sereg, hol egy szicíliai expedíciós flotta rajtaüt a vidéken, s ha már zsákmányol, visz, elszállít, védőőrizetbe vesz, megment, hát legyen mindig kéznél hozzá a megfelelő csomagolóanyag. Így talán kevesebb kárral jár. Mert hát inkább elhordva, ellopva, máshol, akár időtlen időkig lappangva is valahol, mint megsemmisülve. A harmadik transzport indításával megint késlekedtek. Aztán egyik napról a másikra megszűnt a lehetősége minden effélének. Április utolsó napjaiban Lindemann, Diamare atya, Horst és a két Monti-fivér elfalaztak a helyszínrajzon F-fel jelölt legbelső sziklapincében tizennyolc ládányi könyvet, kegyszert s amit még sikerült lehurcolni az északkeleti szárny romos emeleteiről.
*
A hegy meg-megremegett és fel-felnyögött, mint valami haldokló nagy állat. Az ég napok óta éjjel-nappal vörös. Monte Cassino tulajdonképpen már csak alaktalan romhalmaz volt. Az összes korok, kiegészítések és építészeti stílusok, a kőpárkányok, faragott frízek, erkélyek s benn a faburkolatok, ablakpárkányok, könyvtárpolcok, loggiák, lépcsőházak, szobrok és talapzatok s a nyesett kertek törmelékpor és pernye alatt hevertek. A belső udvarok az égből nézve négyszögű tűzkoszorúkként égtek. Az udvarokkal egybenyílt, tető nélküli termekben, pincékben, bazilikákban pedig katonák hevertek. Élők és holtak. Minél nagyobb volt a zengés, annál mozdulatlanabbul. A csend idején másztak, kúsztak csak pár méternyit a sebesültek s a továbbharcolók. Alulnézetből főleg az volt kivehető, ahogy a korom felett táncoló lángok a kapuboltozat zárókövére vésett PAX szócskát nyaldossák égetett mésszé, de egyelőre nem bírnak vele. Ez volt az egyetlen hárombetűs írás, mellyel még el nem bántak. Hajnalban köd volt. „Gáztámadás – gáztámadás – gáz…” – a fojtott kiáltás gyorsan terjedt a gerincen végig. Aztán meg: „jönnek…” Jöttek, bizonytalanul, nehézkesen. Valahol hernyótalpak koccantak üvegesen, a páráktól puhára bélelt völgyben. Rövid géppuskasorozatok surrantak valahonnan valahova, mint halált hozó madárrajok. Az első vonalban egyesek szédülten elhajították a fegyverüket, de a lassan gördülő acélhenger nem vett tudomást a megadásról, csak szétlapította őket. Aztán a második vonal odúi ismét megállították az egészet. Egy tábornok földhöz vágta a sisakját, mikor telefonon jelentést kapott, mi történik. Lehetetlen! Kísérteteket láttatok, odafenn már nem lehet életben senki. És kezdődött elölről minden. Harminc óra alatt több akna csapódott be ide, mint Verdun legendás földjébe harminc hét alatt. Újabb parancsokat teljesítni egyenként rohantak át a nyitott terepen, egymásra lesve; végül mindenki az alagsorokban tűnt el, élőlény nem maradhatott meg a felszínen. Ezek a mindentől elrugaszkodott férfiak ismét megmutatták egymásnak.
*
A kétezer légierőd után hatszáz ágyú vette át a munkát. Amióta betemette őket a föld, a fülsiketítő dübörgés legalább kinnrekedt. Elindultak a kripták labirintusában. Az utolsó boltozatban patkányok nyüzsögtek. Éles hangon vinnyogtak, s megpróbáltak felfutni a beözönlő emberek lábszárán. Őket is ugyanaz foglalkoztatta: kifele ebből a pokolból! Gyalogsági ásókkal verték őket agyon. Aztán lerogytak. Lassan az időérzékük is eltompult. A szerzetes a falak mentén a törmelék között mászkált, mint aki ismeri a helyszínt. Aztán nekiveselkedett, egy hatalmas gerenda végébe fogózkodott. A katonák bágyadt gőggel nézték, ahogy nyögve ráncigálja. – Tank kéne ahhoz, atyám. – Mondd, miért siet úgy isten szolgája, hogy elhagyhassa gazdája hajlékát. Ülj le szépen, s várd ki nyugodtan, míg átszólítnak a másvilágra. – Ti csak ne röhögjetek! Az ég nincs velem, vagy veletek. Ahogy a szembenállókkal se. A háború az ördögé – sóhajtotta Diamare atya, és két hatalmas tenyerébe temette arcát. Az idetévedt ejtőernyős, akinek mindkét lába péppé zúzódott, mikor ráomlott az a faldarab, ott nyögött egy vértócsában. – Öljetek meg! Kérlek, öl-je-tek meg! En-ged-je-tek meghalni! – Valaki, mint akit elfogott a könyörület, ránézett a leengedett kezében szorongatott 38-as csövére, de az öreg pap villámgyorsan kiverte a kezéből. Az egészségügyi káplár térdelt a szenvedő mellé, s úgy, az egyenruhán keresztül beszúrt egy csillapítót. – Ez minden, amit tehetek érted, bajtárs. Ha ló lennél, megkaphatnád a kegyelemdöfést, mivel ember vagy, ebben az állományban, sajnos csakis a komplett műsorhoz van jogod. Aztán átlépett a földön fekvők között ahhoz a törzstiszthez, akinek a hasába valóságos lyukat fúrt egy foszforos lövedék. Sokan haldokoltak, és sokan be is fejezték röviden a dolgot. Volt, akit már ki is kezdtek a patkányok.
*
Akik még valaha napvilágra kerültek, valamennyien egy fülig szerelmes mosogatólánynak köszönhetik az életük, aki mihelyt átgördült rajtuk a front, nem hagyta nyugton a bátyjait és maga is tíz körömmel segített jobban haladni a csákányozóknak. Így szól a legenda. A valóság sokkal prózaibb. Ezen a félszigetnyi földnyelven, mely ki tudja, miért billeg úgy a három oldalról körülvevő tengerekben, annyiszor reng a föld, hogy az embereknek nagy gyakorlata van az omladék alól kikaparni a szerencsétlenül jártakat. Carmela két bátyja többé álmában sem tudott megfeledkezni a befalazott ládákról, csak az alkalmas pillanatra vártak ugrásra készen. Közben alig telt el rongyos hat nap. S a teremtőnek néha kedve telik hihetetlen dolgokat vinni véghez a törékeny emberi testtel; ha fájdalmas csodákat is, de csodákat. Lindemann és három társa még élt, amikor egy ásó csikorogva kifeszítette az első követ különös sírboltjuk mennyezetén.
*
„Carmela csecsemője”. Így nevezték a háború utáni években azt a babakocsiból összeeszkábált tolókocsiban mászkáló fiatalembert, aki reggelenként érkezett a könyvtárba, és zárás után egy sápadt, sovány asszonyka jött érte, hogy Nápoly külvárosán keresztül hazatolja valami kertilakba, szűk utcákon át, a középkor híres árnyai között, ahol apró üzletek és utcára kitett műhelyek sorában asztalosok, ötvösök, kesztyűsök, varrónők, csipkeverők kavarogtak, valami sértetlenül régi életformában. Az út virágzó szőlők, fullasztóan illatos narancs- és fügeligetek között kanyargott. Látszott rajtuk, hogy boldogok a maguk módján, mivel nem is tudhattak a magát valahogy összeszedő világ sok olyan gondjáról-bajáról, ami csak az épeket, egészségeseket érintette. Ők olyasmiken szórakoztak, hogy lám, ma már jóformán senki se tudja: ez az a táj, ahol Homérosz, Horatius és Vergilius a pokol lejáratát gyanították, Hádész kapuját. A háború előtt még kis tájmúzeum működött itt, ahol egy falábú őr nagy kulcscsomócsörgéssel kinyitotta a deszkakaput, mely a domboldal egyik sziklaüregébe vezetett, s a szerény belépti díj fejében szünet nélkül mondta a betanult szöveget, kezében az acetilénlámpával, míg egy hideg, nyirkos lyuk szája előtt meg nem állt jelentőségteljesen, kijelentvén: innen pedig nincs tovább, ez a pokol kapuja. Ma ők lakják azt a kertet, s a ki tudja, mikor betemetett grotta szájában két fejőskecske mekeg. Aztán egyik napról a másikra eltűntek. Sokan úgy tudták, kivándoroltak Amerikába. Kórházi hónapjainak magán önkívülete nagyjából egybeesik Európa kollektív önkívületével, mikor a pincékből, lágerekből felszínre merészkedő élők a hiányokat vették számba, de a hiányzó másikat keresték előbb, nem a hiányzó könyveket. Különösen nem olyan előkelő rejtekhelyeken trónolókat, melyeket úgysem olvasott szinte senki, s annyira nem is tudott már róluk a világ, mint régen holt, jól-rosszul számozott királyokról. Carmela és csecsemője az iszonyú, az alexandriai sorsra jutott hegyi vár alól, mindenről elfeledkezni, eltűnni, elvegyülni, átköltöztek egy katakombákra épült vidékre. Aztán északra, egyre északabbra, míg csak meg nem jött a várva várt levél bizonyos hadat járt, csetlő-botló aggastyántól, a freiburgi katedráról, a lelkendező levél, melyben bizonyos egyetemi szellem nevében éppen utódokat keres, aki az ókori sémi nyelveken kívül legalább féltucat európai nyelvet ismer, és hetvenhét dioptriáján keresztül, bár füstben és könnyben úszva, legalább látta hősi halált halt könyvezredek halálba indulását, bár élükről ismer bizonyos munkákat, melyek mint hiányzó hangjegy a tökéletes kompozícióba, úgy találnak a világ bármely könyvtárának polcrendszerébe. Az ember emlékezetébe, ebbe az óriás, valaha szétvetett képbe, melyre ezután is mindenki kíváncsi lesz. Talán csak a lázálmok nem tűnnek el már soha. „Hallja maga, értelmiségi… hogy csinálja, hogy a raktárból nem hiányzik semmi?…” Most már nehéz volt elszakadni Itáliától. Hogy milyen nagy hatalma volt mindig az írásnak, mutatja az is, hogy egyszerű emberek, ha könyvek társaságában hajdan akár a hegytetőkre húzódtak, akár föld alatti üregekbe, puszta létükkel szétrepesztették – hányszor – a felettük terpeszkedő világokat. Ez talán, csak nemrég is, itt volt legjobban érzékelhető, a Monte Cassinók környezetében. Sötétbőrű földek, fehér állatok, élénkzöld vegetáció, és a települések máris múltat, ókort, középkort árasztó kődoboz-halmazai. Egy éber és érzékeny lélek hajszálpontos képe arról, amit kultúrember érez, még ha test szerint félanalfabétának maradt taljánokkal is kerül össze: a pincér a kávéházban, az eladó a kesztyűsboltban, az őr a múzeumban a legtisztább olasz nyelven köszön, Petrarca nyelvén, „mintha valaki mosogatás után gótikus szövetekkel törölgetné el az edényt.” Iszonyú, mennyi papírnak, írásnak, könyvnek kellett összegyűlnie Európa bizonyos pontjain, hogy mindennek ellenére ennyi megmaradt. Ez tartotta fogva tovább minden előbb-utóbb befejeződő hadifogságnál a Wehrmacht egykori könyvszakértő őrmesterét. 1948-ban Milánóban megjelent első könyve; 1949-ben pedig megszületett a kicsi Carmela. Ezek az annyiszor szétvetett képek, mint a helyére pontosan találó könyv, úgy beillenek valahová. |