A rámpa

Murok kedvetlen, sőt ingerült. Valami pálcikával a homokot kavargatja. Lehajtott fejjel is érzi, mennyire süt a tó egész tükréről a naplemente. A fürdőzők vidám lármája is ingerli, pedig félkilométernyire húzódtunk félre, a derékig érő üröm közé, miután percenként eltalálták valamelyikünket a félrepattanó labdák. Mi ugyanis nem strandolunk, ha tulajdonképpen napozunk is, hanem a régészeti jövőn töprengünk. Vagyis ő töpreng, s mi, akik tudunk erről, a beavatottak tapintatával őrizzük hozzá a nyugalmat. Ili gumimatracon olvas és így intézi bronzbársony bőre s a fehérre fakult bikini közötti kontraszt fokozódását, ahogy a jó háziasszony várja ki, amíg a lerben megkapja kellő színét a kacsapecsenye. Én rendületlenül faragok, itt is ugyanazt, hogy a giccs fertőjének buktatóit elkerüljem, népi motívumokkal ékes nonfiguratív csillárkarokat, körtefából, ami tehetségemet a maga határáig kitölti, tökéletesen foglalkoztatja, másrészt meglehetős anyagi hasznot is hajt.

Hogy a feltétlen baráti ragaszkodás mekkora áldozat is, pontosan mutatja a bölcs önirónia, mellyel évek óta elfogadtam a Széklábmichelangeló nevet. Mögöttünk a mező távoli dombokig nyúlik, mint valami repülőtér; sörét, fehér talaján finom port seper a szél, a két korhadt futballkapu környékén trappoló lábak alól kilométerekre ragadja, váratlanul csapja a napon heverészők arcába, belepi lehunyt szemüket. Gyermekkoromban ha fürdeni jöttünk, sose hoztunk sótartót, elég volt a kezünk fején, a karunkon végigdörzsölni a zöldpaprikát.

Murok most ránk se hederít, elnéz valamerre a madártalan égbe, s én szeppenten tudom, mi megy végbe nagy busa fejében; legalábbis szeretem találgatva követni azt a máskor, a felszínen olyan magával ragadóan áradó szövegelést – …bizony, fiacskám, a történés, minden szimfonikus következményével, egyértelműen visszafordíthatatlan, mérhető az entrópiája, érted?… az idő viszont formálisan ismétli önmagát… Hát nem látod, te bunkó, hogy a jövő megint kezd történelem előttivé válni; a művészetnek, persze a monumentálisnak olyan helyekre kell költöznie, ahol a most még távoli idők már nagyon messzi múltakkal találkoznak. Ma már legalább egy helyi kis szürke mezei madártávlat kell átfogni egy valamirevaló művet!… – Ám lehetséges, hogy csak azon morfondíroz, hogyan cipelik be azt az új követ a műterembe és miből fizeti ki az embereket, a fuvart, és a többi. A kedvenc ige, amit lépten-nyomon belekever a nótákba, rögtönzött kiselőadásaiba, hajnal felé néha ívüket tévesztő bevezetéseibe, hogy „több dolgok vagynak, Horatio”… Meg: hidd el, öregem, néha az is alkotóművészet, ha az ember mutatósan, ügyesen buzdítja az enyészetet. Mert nézzük csak, mit művelt XY? Mindössze valami olyant, amit ő művészetnek, mások hülyeségnek, ha nem disznóságnak tartottak, s ilyesmibe bizony bele is lehetett halni. S ömlenek a példák a Courbet festményén végigvágó császári lovagló ostortól a szürrealizmus viselt dolgait megszépítő anekdotákig. S persze itt van mindennek a kulcsa, a varázsszó: entrópia.

Most már tudom: Murok volt a megtestesült pályamódosulás! Az ilyesmihez elég egy-két körülmény. Részben egy puhány körülmény: a szokásos illúziók bomlanak le a szokásos nyálkás méreggé; részben egy katonás körülmény: a kemény kiképzés után a bevetés elmarad. Az utóbbi időben nem lehet tudni, mikor dolgozott, a műterem nonstop heppeningek színhelye volt, ha éppen nem aludtak benne földönfutó szerelmesek vagy alkalmi hajléktalanok. Ismerősei általában úgy jellemzik, mint aki előszeretettel szorongatta meg őket, szellemi mozgékonyságuk és tűrőképességük legvégső határáig, heccötletek és valódi, árnyalt gondolatok esztétikai kihívása révén. – Igen, igen – rikoltozta, ha elemében volt –, maga a jó öreg, polgári izé (itt egy éppen körülrajongott vagy lefumigált klasszikus neve következett) is erre vágyott! S ha nagyobb amplitúdót hagy a lengésének, el is éri! De nem hagyott!… Nyakig vagyunk az entrópiában, gyerekek!…

Mégis mindnyájan úgy éreztük, rengeteget tanultunk ebből a közös, bár ködös, de gondolatébresztő szövegelésből. Különösen az elején, annyira hagytuk magunkra hatni, mint a barnulni kívánó a napfényt. Harsogó, személyeskedő összemenések és harsány felszabadító nevetések. Én kevésbeszédű vagyok, de körömszakadtáig a sógorom pártját fogom, ezt tudta mindenki. Nem sok köszönet volt benne. Bömbölő Bandi, a filharmónia üstdobosa, akit egyszer valami meglehetős szójátékkal torkoltam le, visszkézből azzal sepert le falrengető sikerrel a placcról, hogy lám, ez a Murok igaz ugyan, hogy csak egy sóher textilművésznő férje, de nászajándékul kapott egy belevaló Michelangelót is.

A húgom ezalatt, rendszerint legújabb, maga kreálta toalettkölteményében, csak főzte a kávét, a teát és szépen palástolt undorral ürítgette a hamutartókat. Tehát nem dolgoztak és nem sokat aludtak. Közben, nem tudni mikor, Ili szorgalmasan kötött; főleg ebből éltek, nem a két diplomából. Az egyszem gyermek pedig szépen cseperedett, s nyilvánvaló családi irányulásról árulkodott, hogy nyolc-kilenc éves korában már rajzait közölték a helyi lap gyermekmellékletében.

 

*

 

Murokkal harmadik elemitől osztálytársak voltunk. Amikor a kézimunkaórákra felhozott agyagból gyúrt munkácskák alapján Irma néninél még én voltam az örök második, egy mindenben eminens zsenijelölt után, emlékszem, ahogy egyszer hazáig vigasztalt, magyarázta, hogy mitől volt jobb az én szobrom, én csak ne törődjem semmivel. Így tartotta bennem a lelket a felvételiken is, ahol elsőre, másodikra mind a ketten elhasaltunk; harmadszor, kétévi hegesztőműhely után, nekem már igazán csak az adta meg a szükséges lendületet, amilyen nagyon ő hitte, hogy most már sikerülni fog, eljött a mi időnk. Murok elméletből is tehetséges volt; ezért sikerült neki, bár sose tartozott a csodált jótanulók közé, hogy másokat maga köré vonzzon.

Hosszú, nagy udvarban laktak. Nagyobbacska korunkban egyszer valamelyik lakótól engedélyt kapott arra, hogy egy használaton kívüli fáskamrát földdel temessen be. A műveletben én segédkeztem. Számomra csak kamasz hülyéskedés volt, ő már címet is adott a dolognak, és „műnek” nevezte. Ez volt „A Félig Eltemetett Fáskamra”. Aztán jött az apja. Négy felé hazakerült az irodából, hátrajött: érettségiző diákok s effélét játszanak! Rombolnak, ahelyett, hogy valami hasznosat csinálnának! Mert ha már így áll a dolog, Sipos néninek nem kell, szétszedhettétek volna, ügyesen kihuzigálva a rozsdás szegeket. És Murok, életében talán utoljára, kapott egy atyai pofot. Ott előttem. Én persze lapultam, örültem, hogy megúsztam, de akkor futott át az agyamon először, hogy most már biztosan tehetségtelen vagyok, mert lámcsak mit látott ő maga előtt, ahol én csak lehetőséget egy jó kis marháskodásra. Az életben többször azon ámultam legjobban, hogy sosem érezte meg nem értett zseninek magát az efféléktől. Akkor sem, amikor az első vizsgamunkájához szerzett vörös márvány darabon bár ugyanannyit dolgozott, mint más egy realista portrén, az eredményt vezetőtanárunk gyöngéd iróniával így nyugtázta: hát igen, ez egy igazán művészi murok! Így ragadt rá a neve is.

Igen, ez már az entrópia komoly jelentkezése volt. Ő maga magyarázta meg, abszolút szavahihetően, a lexikon szerint: termodinamikai folyamatok jellemzésében a változás irányát, illetve a megfordíthatatlanság fokát jelenti.

S ki tudja, miből áll az alkotás termodinamikája! Fájdalmas tény, hogy minden mű, választott sorsunk választott bálványa, fizikai tényként, előbb-utóbb úgyis saját autonóm pusztulásának áldozata lesz, mint minden a természet morzsoló markában. Mint eszményi érték, sérthetetlen marad ugyan, amíg csak ember és annak szellemisége, emlékezete, tudata tart; tovább úgy sincs szükség rá, más kozmikus közönséget egyelőre nem ismerünk, de fenyegető intelem a Milói Vénusz két karjának esete s a Mona Lisáról majd csak lepattogzó festék, az Akropoliszt ért földrengések, meg Drezda bombázása. Mind, mind a folyamat megfordíthatatlanságának fokmérői.

Én már rég nem is törtem magam szakmai elismerésért; a tisztes jelenlétet nem hanyagoltam el, de igyekeztem eltokosítni magamban azokat a pontokat, melyeket még érzékenyen érintett volna a sikerélmény, mondván: így már nem érhetnek meglepetések. Lassan-lassan még magam irányából sem.

Muroktól soha semmi nem választhatott volna el, akkor sem, ha történetesen nem lesz egyetlen húgocskám férje, mert mesterséggé szürkülő saját dolgaim, az apatikusan elfogadott szakmai deklasszálódás közepette az ő vergődő keresése maradt számomra a nagy, szent művészet felől az egyetlen hívás, szavahihető lelki szózat, egy valaha, későbbi, érettebb, szerencsésebb pillanatban velem is csodát tehető egyetlen inger.

Akkor kezdtem nem érteni, mikor hirtelen ilyesmiket hangoztatott, hogy az egész eddigi nem más, mint humanocentrikus érzékcsalódás.

Ezt már, akár nem értem fel ésszel, akár a belémrögződött meggyőződések mellé nem volt hová elfogadni, nem tudtam követni. Először gyanúsítottam meg magamban, hogy csak handabandázik. Ezen az se sokat változtatott, hogy mint egy pótvizsgást, nekiültetett holmi kijelölt olvasmányoknak, rászabadított a maga új meg új hír (tehát ihlet) forrásaira, és rámkényszerítette gondolatmeneteit. Ez annál könnyebb volt, mert kicsit elmagányosodott, csak én voltam változatlanul és szolgálatkészen kéznél.

Így viszont, önkéntelen és tehetetlen tanújává lehettem művészsorsa visszafordíthatatlanná váló folyamatának. Bár attól tartok, azt sem érem fel egészen ésszel.

Viták hajnalig tartó sétákon. Séták, napokig tartó rábeszélések és lebeszélések közepette, észre sem vett monoton csepergésben. Ő mindig könnyebben, változatlan könnyedséggel talált érvet. Csak pattintott az ujjával, mint valami varázsló, s a hétvégi városvégen mozdulatlan munkagépek tűntek fel a homályból: mocsárba ragadt őslények, kipusztult, vernegyulás fantázia-masinériák, a scifi-irodalom ránkszabadított fém-brontoszauruszsereglete. Ahhoz nem is kellett szobrásznak lenni, hogy alapaggodalmait osszam: a civilizáció rablógazdálkodása – hulladékhegyek, elhagyott bányagödrök, meddőhányók, autótemetők, látszólag egy történelem előtti (vagy utáni), érzékeny élet nélküli, kozmikus létállapot termékei. Hiszen az örökös épülés, építkezés állapotában majd egyszer megmerevedő jelen se más, mint egy (most még csak elképzelhető) jövő múltja! A sivatag meg egy vulkáni kráter éppolyan emlékjegyei egy valaha forró állapotnak, mint az emberiség vég nélkül keletkező és elhagyott lakótelepei, városai, szemétdombjai, beszennyezett környezete.

– Két út áll a művész előtt, legalább kettő: mélabúsan tépni a húrba és elénekelni efölött az esedékes elégiákat, az elkerülhetetlen ámenig, ami nem egyéb, mint lekonyulni a tehetetlenségtől, ha mégoly gyöngyszemek is jönnek létre általa; avagy a férfiasabb, életerőt kifejező másik utat választani, ami persze kissé elvisz az ismert vénuszkák gyönyörű fenekétől, az eddig untig tapogatott megoldásoktól! De sebaj! Ismered a viccet a mérgében szőlőjét a jégesővel versenyt pocsékoló székelyről: hadd lám, uramisten, mire megyünk ketten!…

Hát így lett Murok a földművészet helyi prófétája. Az igazsághoz tartozik, hogy közben párszor kisemmizték, erre duzzogni kezdett, s látszólag egy hosszabb időre „elhallgatott”. Ilinek s nekem mindent elmondott. Bennem akadékoskodó, de legalábbis aggályos ellenzőt, benne, mint mindig minden őrültségére, támaszt talált. Ez persze gyönyörű volt. Hagyta hát Ilit kötni, ő pedig ezt forralta. Utólag világos: engem azért, az útvonal belső kanyarulatai szerint kalauzolva, de mindenről tájékoztatott. Ha eszesebb vagyok, lehet, inkább hasznára lehettem volna. Avagy ha eszesebb vagyok, nem tűr meg maga mellett.

S ha eszesebb vagyok, ez ellen akkor se tudtam volna eredményesen érvelni. Olyan volt, mint a szerelmes.

– Különös már az is, ahogy egyszercsak látszólag véletlenül hat rád valami, hogy kiderüljön, életed legfontosabb esélye, tehetséged történetének fordulópontja ez, amely nélkül száz évig élhetnél, nem végeznél semmit! Érted te ezt, mennyire nem véletlen semmi: sok minden után, tapasztalatok és szabad következtetések birtokában találkozik az ember valamivel, ami halomra dönti az összes eddig célnak látott, elfogadott izét! Kész! Fuccs! És ez a valami olyasmi, ami megvolt ugyan közben, végig azalatt is, amíg ő nevetségesen előkelősködve tipegett valami kitaposott cipőben, a kitaposott utakon. Ahelyett, hogy szárnyalt volna! De nem szárnyalhatott a szerencsétlen! Mert nem tudott, nem figyelt fel valamire, egy icipici döntő szempontra. Erre, ami itt volt, úgyszólván a batyujában. Tehát előzőleg is megtörténhetett volna a csoda, a csatlakozás. Érted, öreg fiú? De vegyük inkább törvényszerűnek, hogy nekem ez a lap, benne a cikk, a gondolatmenet, egy világos gondolatmenet, már vagy nyolc éve megvan, de csak most, amikor erre kész vagyok, a legfogékonyabb lettem, nyilván éppen a közben történtek folytán, jóvoltából, nos akkor kerül a szem elé, akkor bukkanunk rá, hogy megmentsen és… és… és végre elinduljak a magam útján!

A lehető legkönnyebb volna gúnyolódni. Persze hogy valamelyik korán elhalt avantgárd Kolumbusz kakukktojása volt, amit egyszercsak agya fészkében talált szegény Murok. Önmagában kézenfekvő és ésszerű, van benne fantázia: úgy járni el, mint a természet, amely önmaga ironikus ismétlése által milyen gyönyörűen tudott mindig a szükségszerű pusztulásból néha egyenesen erényt, vagy legalábbis enyhítő körülményt kihozni. Olyan színhelyek megmentése, melyeket szétzúzott az ipar vagy a gondatlan urbanizáció, avagy a természet önpusztítása. Az ilyen földek művészetként nyerhetők vissza és „művelhetők” meg. Piranesi, Boulle, Beckett, Borges, Buzzati; kietlen helyszínek, labirintusok, könyvtárak, városok; ide tartoznak az Altamiráktól a sziklába faragott óriás Washington- és Jefferson-fejekig a tények s a receptek, álmok, lázálmok. A fizikai világgal, a vak és öntudatlan természettel való versengés – de kifinomult esztétikai öntudattal. A művészet kiterjesztése magára a földre, a természetre. Ahogy van földműves, te földművész leszel, mondta ki egyszerűen Murok. Hát ez elég nehéz, motyogtam, inkább csak magamnak, a nonfiguratív fafaragványok biztonságában megrekedt művészi énemnek, s Murok megsemmisítő pillantásától magamhoz térve megint csak azt a régi, kellemes irigységet éreztem. Én nem, de ő igen. Nekem nem való, de… ki tudja… valóban… Hogyan is jön létre, keletkezik egy új stílus? E hatalmas jelenség előtt, mely valóban a természeti erőkhöz hasonlóan jelenik meg, tornyosul fel, ellenállhatatlanul, mindent ledöntve maga előtt, csak ámulni vagy menekülni lehet. Miért szűnt meg a reneszánsz s miért éppen a barokk követi?

Egyedül is rajtakaptam magam, hogy Murok új bolondériáján töprengek, a hatása alatt vagyok máris. Az idézetei égetnek. „Szellem és föld egyaránt szüntelen erózió állapotában vannak, a lélek folyói partokat mosnak, az agyhullámok a gondolat szikláit ássák alá, az eszmék a tudatlanság köveivé mállanak, és a fogalomkristályok az értelem kavicsos üledékeivé zúzódnak”… Aztán már nem kellett elhessegetnem semmilyen hatást, zavartalanul adhattam át magam az élvezetnek, mint hajdani nagy és fontos játékaink idejében, s együtt örülhettem vele. Ugyanis a magam helyét úgysem éreztem, úgysem találtam az új nagy kísérletben, ebben se. S ez, különös módon, megnyugtatott. Annak felismerésével jutalmazott, hogy a középszer is jó valamire. Lomhasága súlyával ott csügg az ingán, mint lengéscsillapító, ami jól fog néha.

 

*

 

Mi is az entrópia? A folyamat, egy folyamat visszafordíthatatlanságának foka.

Az első földmű s az első demonstráció előkészítésében megbízható, minden alantas munkára használható asszisztensként nyújtottam segédkezet. A Sórét egyik sarkában, a strandszerelésben összecsődült közönség előtt, ahol igazán szép számban voltak azért jelen a kíváncsi vagy botrányra éhes szakmabeliek, körülbelül egy négyzetméternyi szabályos négyszög felét mészporral, másik felét szénporral borítottuk be ügyes, begyakorlott gyorsasággal. Murok ünnepélyes képet vágott, megpöccintette a meztelen nyakába gumiszalaggal felkötött kis pillangónyakkendőt, és folyamatos dumába kezdett:

– Nos a létben a szétbomlás felé rendszerint csak egyirányú a mozgás. A lehetséges és közismert példasor előszámlálását mellőzöm; valahonnan a sor végéről ragadjuk ki az eróziót, mint ami bennünket itt konkrétan érdekel. Eltűnt a növénytakaró, s a kopár felszín a maga adott színeivel csupaszon marad, jönnek az esők, aztán az évszakok következetes munkálkodása, s a földkéreg szép lassan leépül, vízmosás, szakadék, sivatag új színeit keveri ki a megmaradt összes árnyalatból a Nagy Esemény. Az emberrel vagy nélküle, a mozgás egyirányú, ezt jegyezzük meg; a mozgások irányát megváltoztatva, semmiképpen nem hozható vissza a kiinduló állapot. Ennek demonstrálására mutatjuk be a mai képet. Egyik mezője hófehér, másik koromfekete. Hogy mozgásba jöjjön, elég egy pálcika. És most az óramutató járásának irányába elkezdem összekeverni – mondta nagyvonalúan Murok, de csak a levegőben végzett egy kecses mozdulatot, mire, mint jelre, én odahajoltam és egy pálcával elkezdtem a kevergetést. A közönség egy része feszülten, másik némi fojtott röhécseléssel figyelt. Izzadtunk ott néhányan, de én valamivel jobban. A meszet oltó kőműveslegény buzgalmából s a káldeus főpap ünnepélyességéből egyaránt volt abban, ahogy tisztemet végeztem, amíg a határvonalon belül minden sarkot ügyesen megmunkálva létre nem jött a várható szürke pormassza. Kész! – egyenesedtem fel az egyszeri statiszta megkönnyebbülésével, aki a remények felett sikerült teljesítmény révületében olyan szót kottyantott ki, ami nem volt benne a betanult szerepben. Miután elült a felszabadító derültség, amelyben bölcs mértéktartással Murok is részt vett, csendet intett és zavartalanul folytatta:

– Legfennebb hogyha filmre vesszük a folyamatot, fordítva levetítve, akkor (megfelelő hatásszünet), akkor igenis kibontakoznak még valaha egymásból, úgy igenis különválik az eredmény szürkéjéből a két komponens, a fehér s a fekete, és persze más, újabb technikai fogás alkalmazásával ezt a folyamatot is valamiképpen megfordíthatjuk, egy újabb irányba terelhetjük, de ez is, a lényeget tekintve, ugyanazt bizonyítja. Az eljárás szempontjából lényeges tehát egy technika, mely valami létrehozásához vezet, mi, akik elfogadjuk, nevezzük műnek, amit összetevő elemeire többé nem lehet visszabontani, anélkül, hogy megsemmisítenénk! Megsemmisülne mint mű, s ha már így hozzákapcsoltuk: bizonyos értelemben megsemmisülne nyersanyaga is…

A tapsból ítélve, teljes sikerrel zárult a szabadtéri tárlat, az első földmű-kiállítás. – Nagy vagy, apóca! Murok, a pihent agyú! Leonardo da Neanderthal – efféléket kiáltottak oda, és vállon lapogatták, valakik hirtelen sörrel, limonádéval kezdtek öntöződni, amitől persze vidám visongásba torkollt a mezőn a tavak irányába szétspriccelő jelenet.

– Ha valaki ezt repülőgépről filmezte volna, olyanok lehettünk, mint az üveglapra szórt sörét – szórta az újabb sziporkákat Murok, és mutatósan visszafogott elégedettséggel vonult vissza Ili mellé, a kiterített pokrócra, ahol szendvicshalmok és műanyagpoharak sorakoztak.

Egész váratlanul sajtóvisszhangot is kapott a földművészet bemutatkozása: az ötlet újszerűségét és a műélvezői helyzet szokatlanságát emelte ki óvatosan egy tekintélyes ítész, valami egészen másról szóló cikkében, szemmel láthatóan csak hallomásból, egyik példaként említve fel a dicséretes vidéki eseményt, mely ugyan úttörő próbálkozás tájainkon, de hát… szóval lehetőleg úgy, hogy amit egyik kezével ad, a másikkal gyorsan visszavegye. Ezek a „természetes”, tehát eleve pusztulásra ítélt földművek se szolgálhatnak ugyebár mást – így a kritikus –, mint a gondolatserkentés új, eddik ismeretlen, előzmény nélküli módjait az ember körül. Azaz dehogyis előzmény nélküli, fut le egy tetszetős ív mentén rögvest, a jóformán fel se vezetett csillag az égről, hiszen ugyebár ott vannak a Nazca-sivatag sokat vitatott rajzai, meg Stone Henge, és a többi. A fanyalgók szemében soha nincs ócskább a legújabbnál.

Én igazán sok mindenben nem értettem egyet Murokkal, és őszintén aggódtam érte, de ez a szűkkeblűség kihozott a sodromból. Elkövettem azt a könnyelműséget, hogy mind mélyebbre hagytam csalogatni magam az egyelőre egyszemélyes új irányzatba, úgyhogy rövidesen abban a kockázatos dicsőségben részesültem, hogy a másikként kezdtek engem emlegetni. Engem, aki egy rohadt fél évtizede egyetlen valamirevaló munkát nem fejeztem be, csak iparművészkedtem: giccsesre faragott csillárokat hoztam forgalomba, ama meglehetős piaci áron. Fejlett önkritikára vall, hogy erről a művészdiplomás iparoskodásról viszont ugyanaz volt a véleményem, mint annak a gunyoros fickónak, aki valaha mélabúsan állapította meg, hogy persze, a szegényember tolvaj, az úriember legfennebb kleptomániás.

De Murok nem hagyott békén. Lázasan tervezett, már komoly anyagi befektetéseket is fontolgatott valami grandiózusabb földművekhez, melyek a világ, a földkéreg mindenütt tátongó sebhelyeire szánt flastromok lesznek.

Az ilyeneket csak nagyon ritkán, hajnali szalonspiccek idején mertem aztán átgondolni, továbbfűzni magam is. Gyönyörű lendületű irányzatnak indultunk, melyben a második vezértényező maga volt a fejcsóválás.

 

*

 

A kora ősz utolsó ragyogó heteiben azért ott voltam, amikor térdig reumás nagytatáknak való fekete csodasárban tapicskolva, a kisebbik tóban megépítették A rámpát. Murok filozofikus dumájával a strandoló kamaszokat és gyerkőcöket szédítette meg és szervezte maga köré, azzal a pofonegyszerű pedagógiai fogással, mellyel nála annak idején nem sokra ment szegény apukája: ha már úgyis napoznak, nem akarnak-e közben valami hasznos munkát végezni, mely fejleszti a muszklit, s mellesleg létre lehetne hozni egy világraszóló, maradandó műalkotást… Dehogynem, akartak.

A tavacska, mintha isten is erre rendelte volna, egyenletesen sekély vizű. A rámpa pedig nem volt más, mint egy gyönyörű agyagspirális, mely a partról indult s fokozatosan vékonyodó csápként csavarodott szép ívű csigavonalban a közepéig.

Az újabb szabadtéri kiállításon persze már hivatásos fotóriporterek is voltak; ennek köszönhetően számos családias csoportosulás, alkalmi emlékkép mellett vagy kettő a lapban is megjelent, magáról a műről, egy kimondottan ironikus tudósítás kíséretében.

Aztán megjött az ősz, a tél, az üres hónapok hármasával, mint koccanó szerelvények egy alig lejtő rendező pályaudvaron, kitaszigálták egymást valahogy a februári bakterházig.

Milyenek a téli napkelték? A jégmező kinyílik hajnalban: a föld valósággal kipréseli magából. Amíg fel nem melegszik, vagy két óra hosszat virít, lépésről lépésre, fokról fokra, szinte szemei előtt keletkezik a látvány. Ha jó bakancsot húzol és ezt a ropogó kristálytömkeleget járod, a mellkasod kitágul, a lelked madarakat röppent, s hogy követhesd őket, kitisztul a tekinteted, még ama belső látás is. Persze csak a Sórétet lezáró kékes dombokig látsz el, de ez se megvetendő láthatár. Nem feltétlenül provinciális, az a fontos, mit gondolsz el a gyűrűjében.

Murok kíváncsi volt, egyszer végre madártávlatból akarta látni a rámpát; mert a földművész abba az egybe nehezen törődött bele, hogy a műfaj par excellence olyan helyzetekkel, méretekkel dolgozik, melyek az embernek a térrel és idővel való elvont birkózását fájdalmas konkrétsággal keverik bele a dologba: elképzelésként egy bélyegnyi rajzon elférnek, kivitelezve hozzáférhetetlenek, átfoghatatlanok, minél igazibbak, elvileg soha senki nem nézi meg őket igazán, senki nem gyönyörködhet bennük, csak a madarak, s legfennebb a pilóták, de hát azoknak annyi idejük van az efféle műélvezetre, mint az autóvezetőknek elámolyogni a kanyarban felbukkanó várromon.

Nahát ő megtalálta a maga kamikazéját. A régi iskolatársat, aki tán szívességből, rábeszélésre, a kaland, a siker vagy pénz csábításának engedve, ráállt, hogy felszálljanak a kis duplafedelű beporzógépen, legalább lefényképezni a rámpát. Kijárta, kikönyörögte, kigürcölte, kivárta. Eltitkolta.

Ili is akkor tudta meg, mikor telefonáltak. Hívatták. Még aznap délben. Talán az idő volt az oka. Az a rengeteg tegnap; mely az öreg masina felett, alatt elmaradt; talán a másra-gyönyörű téli ég, melynek halálos vizében hogy megmártózzanak, még a madarak is kétszer meggondolják. Pedig reggel még tiszta idő volt.

Néha művészet az is, mikor az ember csak buzdítást ad az enyészetnek, ami a pusztulásnak kitett helyszínt úgyis birtokba vette, hallom hajnalonként a Murok most már fátyolos, de makacs mentegetőzését.

Ha a világ nem olyan földhözragadtan kicsinyes a rendszeretetben, a romok eltakarításában, a nagy ezüstmurok még most is ott ágaskodhatna, ferde szögben betűzve egy mezei tó közepébe, ahol a rámpának már harmadik nyara nyoma sincs. Pedig az ő logikája szerint, nyilván mára már az is részévé vált volna a műnek.