Az oroszlán

A szél most is olyan volt, mint egy félig kész meleg sárga akvarell. 1812-ben sok kellemes nyári délután volt Teplitzben. Július utolsó napjaiban, azt mondják, mindenki ott nyaralt, aki csak számít. Az időjárás, mint egy udvari szolgálatra rendelt elit gránátos, kötelességtudóan vigyázott a szezonra, különösen az alkonyatokat dirigálta olyan egyenletes gyönyörűségűvé, hogy zökkenőmentesen folytathassa az élvezetet, aki előző este nem csodálta meg eléggé. A hófehér kavics roppanása a gondozott sétányokon; ápolt fák és ápoltnak tűnő mókusok, bár őket nem hajkurászta nyesőollóval, gereblyével a kertész. A kilátó alatt a felleg mögé bújt napsugár orgonasípjai a lankák és erdők felett. A kis főhercegnők csengő kacagása. Utólag úgy számítják, hogy valahol elkéstek a sorszámozással, mert Európa tulajdonképpen ekkor merült nyakig első világháborújába, nem egy évszázaddal később. Ám itt gondtalanul telt a nyár s csak más, innen messze eső tájakon vettek fájdalmas tudomást róla, hogy az öröknyugtalan napóleoni seregek most meg valami Borogyinó felé menetelnek.

Igen, az egyik kis főhercegnő csengő nevetése az átlagnál többször felhangzott a ma délutáni családi sétán. Mindenért rajongott és mindenre dévaj megjegyzést próbált tenni.

– Oh de gyönyörű most ez a kert!… – Megvárta az áhítatos vagy udvarias helyesléseket, majd így folytatta: – Mi lenne, ha ott… ott a kanyarulatban most hirtelen egy oroszlán jönne szembe?

A nevetgélés elültével, s miután kiderült, hogy senki sem ismeri, egy szellemes gavallér belefogott a süket oroszlánról s a hegedűsről szóló adoma elbeszélésébe: a sivatagban bolyongó magányos hegedűs szemközt találta magát egy hatalmas oroszlánnal; nem vesztette el a lélekjelenlétét, hanem előkapta a tokból hangszerét és játszani kezdett; közben istennek ajánlotta lelkét, ám meglepődve mit lát? A fenevad szelíden leül és elbájolva hallgatja a muzsikát; kis idő múlva újabb oroszlán érkezik s az is leül, aztán még egy, és még egy, és körben letelepedve elbűvölten hallgatják a hegedűszót; mire vad ügetéssel érkezik az utolsó, áttöri a kört és hamm-hamm, felfalja szegény hegedűst! Mikor aztán a többiek égzengető méltatlankodásban törnek ki efelett, hatalmas mancsát értetlenkedve süket füléhez emeli s csak ennyit kérdez: Tessék?…

A kis főhercegnő csengő kacagása beleolvadt a madárhangba s abba az üde zsongásba, melyet az árnyas, egymással kecsesen összefonódó sétányokon a csevegők keltettek. Nagyon sokan voltak Teplitzben ezen a forró délutánon.

Az idei szezonnál egy kis idővel korábban éppen hogy beindult a kedves XIX. század. Egyelőre a császárkor s a császárváros bája, melyet a stílusok mennyországából aztán sem seper, nem csúfít el semmilyen kormos háború, olyan, mint kis zománclapra festett medalion egy ékszerüzlet keskeny kirakatában. Majd keskeny fekete bársony szalagon egy elefántcsontszínű nyakba kerül, a pihegő mély ruhakivágás felett. A medalionon az idő képe: tájkép. A tájképen üde patak csörgedez, mint valami egész évben, egész évszázadban, egész évezredben nyitva tartó elíziumi nyaralótelepen, ahol a kertilakokban öreg Goethék fiatal múzsákkal hancúroznak. A szél is úgy, olyan illatosan suhog, mint finom kelme a finom bőrön egy finom mozdulatra, mely csak megrebben, mintha tetten érték volna. Finoman zörrenő kottapapírtekercsek finom pasztellszínű selyemszalagokkal átkötözve. Finoman metszett betűk és hangjegyek. A fagott finom fogása és finom súly a függönyök bársony-omlásában: kezdődik az estély. A magányban ömlő sok könnycseppnek egy-egy gyertya a finoman illatozó mindennapi szobra. A csaták csak hajnalban kezdődnek, akár a türelmetlen és tanulatlan helyezkedés, a durva könyöklés, leszámolás, a csupa alkalomkeresés és alkalom-megragadás, dragonyosok, ulánusok, dzsidások, vértesek, csupa hétfő és csupa hídfő, sarokba szorítás és kutyaszorító, csavarintás és összepréselés, kisajtolás, öklözés, recsegve beroppanás, kiloccsanás; ízület, koponya, szemgolyó, dobhártya, hegedű és porcukor csikordulása a lovaglócsizmák sarkai alatt.

Ezeken a sétányokon az elkényeztetett lelkek, műkedvelő hercegnők és profi kékharisnyák is mind úgy érzik, hogy megleshetik a természetet. A természet csodálatos bőségének és mélységének szimfonikusan zengő titkait. Árnyas és kies sarkainak festői titkait. Merész Afrika-utazók, dzsungelvadászok már mindenről hoztak hírt valahonnan. Az eső utáni holdfényben legelő egyszarvú-csordákról s kihűlt tűzhányókráterekről, melyek úgy állnak, színültig smaragddal, rubinnal, ametiszttel, mint a szénsav felfutó gyöngyeivel a pezsgős pohár. Ám ha áttekinthetik is végre az egész világot, összeszorított szájú rendszertanászok nyilvántartásba veszik az utolsó pillangó alfajokat s a kihalt óriáshüllők földből kifordult csigolyáit, a számtalan, szinte megfoghatatlan rejtély közül a legtitokzatosabbról alig alkothatnak fogalmat. Ennél az egynél nem lehet eleget lesni a természet nagy műhelyét, miképp gyúrja, faragja, fésüli, borzolja s gurítja a napra az oroszlánokat.

Ámuló parasztok és gyanakvó rendőrök gyakran látnak Bécs környékén egy ziháló trotlit, amint lobogó szárnyú kabátban baktat a földeken, s magában mormog, zümmög, énekel, mint a bolond, aztán fejcsóválva megáll, oroszlánmancsával előránt egy gyűrött kis zsebkönyvet, és durva ácsplajbásszal belefirkál valamit. Jó lesz vigyázni, ki tudja, miféle ágens s mit ellenőriz!

Ludwig van Beethoven a hónap eleje óta nyaral ott, s tizenkilencedikétől huszonharmadikáig napjait Goethével tölti. Először látják egymást, de kapcsolatuknak már múltja van.

„Excellenciás Uram! Csak néhány pillanatot engedélyez nekem a sürgető alkalom, hogy egy barátom… innét éppen elutazóban van – írta még az előző év áprilisában –, s őáltala köszönetemet küldhetem ismeretségünk hosszú idejéért (mert én már gyermekkorom óta ismerem önt), olyan kevés ez olyan sokért! Bettina Brentano biztosított arról, hogy jóindulattal, sőt barátsággal fogadná közeledésemet… A közeljövőben Lipcséből meg fogja kapni az Egmonthoz, ahhoz a nagyszerű Egmonthoz írt zenémet, amelyet azon melegében, ahogy olvastam, szinte Önön keresztül átgondolva és átérezve alkottam meg. Nagyon szeretném tudni művemre vonatkozó véleményét, gyümölcsöző lesz számomra és művészetemre még a megrovása is…”

Két hónap múlva jött a válasz: „Nagyrabecsült uram, baráti írását Oliva úr révén nagy örömmel fogadtam. A levélben kifejezett érzéseiért szívből hálás vagyok és biztosíthatom, hogy őszintén viszonzom azokat, mert műveit hivatott művészek és műkedvelők előadásában még sohasem hallgattam anélkül, hogy ne kívántam volna személyesen megcsodálni zongorajátékát és gyönyörködni rendkívüli tehetségében. A derék Bettina Brentano valóban megérdemli irányában tanúsított jóindulatát. Ő elragadtatással és élénk vonzalommal emlékszik meg Önről, s ama időt, amit együtt töltöttek, életének legboldogabb órái közé sorolja. Nekem szánt Egmont-zenéjét bizonyára otthon kapom kézhez, mihelyt hazaérkezem, már előre is hálásan köszönöm, mert sokak részéről magasztalva hallottam emlegetni, s szándékom azt színházunkban az említett darab kíséreteként ez év telén előadatni, amivel magamnak ugyanolyan gyönyörűséget remélek szerezhetni, mint mindazoknak, akik nálunk az Ön tisztelői, s ilyenek sokan vannak…”

Most éjjel-nappal, változó hevességgel tartottak az eszmecserék. – Az apja lehetnék, gondolta Goethe, és mennyivel rosszabbul néz ki máris. – Szép aggastyán. Nem mindenki lesz szép öregkorára is, állapította meg Beethoven. Elméláztak egymás nyíltan megindító közelében.

– Hát igen, a múlt!… A hatalmas múlt!

– Bizony!… A múlt… De hát a közelmúlt is…

– Igen, a régi szép időknek nevezett ifjúságunk – húzta fanyar mosolyra száját a nagy öreg. – Ó milyen élet volt, ugye, barátom. Akkoriban mind csodagyerekek voltunk. Valamennyien… Akkoriban… hát igen… Mozarték ahogy hazajöttek az esküvőről, mint a gyerekek, körültáncolták az asztalt, bohóskodtak, mert végre a szigorú apa ellenére, minden akadályt legyőzve elnyerték egymást… Tizennégy éves lehettem, ott voltam a közönség között, mikor Frankfurtban az a hatéves pici, törékeny baba hangversenyezett. Ön még a világon se volt…

Egykori csodagyerekek, a hozzájuk öregedő nyári hajnalokon.

– Legyen eszünk; aludni is kéne! – sóhajt Goethe, és siet a naplójához. „Legyen eszünk!” idézi fel pár perc múlva ironikusan Beethoven, és elfújja a gyertyát. A könnyű takaró alatt sajgó ízületeit dörzsöli. „Mihelyt helyreállna egészségem, minden bizonnyal elvárhatnám sok egyebek jobbrafordulását…” Talán meszesedés. Ó hát nem elég a süketség, most már ez is? Beleszippant a nyitott ablakon át belebbenő éji levegőbe. Vajon az új századnak, új kornak más illata lenne? Más rezonanciái? Az orra nem felel. Ebbe alszik bele, erős, egészséges horkolással. Ez már egy víz alatti Beethoven, aki jóformán csak a szemével hall; így hallja azt is, amitől a karmesterek azóta is oly boldog eksztázisba jönnek, mintha ott, abban a pillanatban maguk találnák ki, szívnák, szorítnák ki a zenekarokból, amit éppen vezényelnek: hát ez az, fiúk, csak még egy kis kitartás, most piano, piano… és most fortissimo!

Vajon ez az állapota egy új rossz, avagy egyszerűen ezzé változott végül a már meglévő? – kérdezi mogorván reggelenként, s csak azért néz tükörbe, hogy annak az oroszlánsörényű öregedő úrnak az ajkáról leolvassa az efféle dörgedelmeket.

– Pedig egész nap dúdolok magamban, mint egy kocsis. Egy kocsis persze nem küzd akkora anyagi gondokkal.

Öccse, majd mikor megszedte magát, elküldi vadonatúj névjegyét: „Johann v. B. földbirtokos”; ő visszaküldi, miután a hátára firkantotta iszonyú betűivel: „Ludwig v. B. agybirtokos”.

Hetek óta visszatér egy gyermekkori emlék. Tizenkét esztendős lehetett azon a télen. Az öreg házak közt a szűk utcákban vidám hócsatákat vívtak a gyermekek. Ő nemigen mászkált a jégen, mert a hancúrozás se érdekelte annyira ebben az időben, mint az orgona. Meglehetős készséget mutatott már az első próbálkozásoknál. Miközben nap mint nap együtt baktattak fel a kórusra, az öreg orgonista, aki télen-nyáron ugyanabban a fekete bársonykabátban járt s hatalmas zöld esernyőt hordott sétabot gyanánt, a lépcsőfordulóknál lihegve megállt, s szeretettel simogatta meg hűséges kis famulusa haját. Csak gyakorolj szorgalmasan, eljön egyszer a te időd is, mondogatta. Nem is sejtették, milyen közel van az a pillanat. Eseményre készült a város, nagy hírű vendégénekes fellépése volt hivatott ünneppé avatni a következő udvari hangversenyt. Az öreg szünet nélkül gyakorolta a maga részét, de még nála is szorgalmasabb volt ő, rendszerint egy negyedórával korábban érkezett, hogy kipróbálja, mennyire haladt. Eljött a hangverseny napja. Bonnban szépen hullt a hó, csengős szánokon érkeztek az előkelőségek. Ő persze szokás szerint jókor ott volt, ült, egy darabig bámészkodott a kórus falát beborító orgonasípok alatt és fejben gyakorolt, aztán a billentyűk emeletei megcsillantak fürge gyermekujjai alatt, s némi bevezető futamokkal zengette meg a közönség felett a csendet. Már éppen aggódni kezdett, mi lehet a mesterrel; ekkor bukkant fel a csigalépcső tetején a hoppmester parókás feje, hogy megadja a jelet az orgonistának. Hát te mit keresel ott? És az öreg hol van? Álmélkodott. Nem szokott késni, jaj csak nehogy újra megbetegedett volna. Lenn dobogóra lépett az énekes és most intettek, nem volt mire várni! Ők ott fenn egymásra néztek: – Tudod? – Tudom. – Mered? – Merem, mondta határozottan és mély lélegzetet vett, aztán tisztán, ahogy csak egy csodálatos öreg orgonától telik, felcsendültek a kezdőfutamok s kibontakozott a kísérődallam. Az énekes mintha szárnyakat kapott volna, széles gesztusokkal és ércesen, szépen énekelte végig a magáét. Az orgona utolsó futamai után még percekig megnémulva, elbűvölten, megrendülten ült mindenki. Hatalmas siker volt, a kifelé tódulók dicsérték az énekest, és dicséretekkel halmozták el a jó öreg orgonistát is, aki ezúttal régi híréhez méltón derék munkát végzett. Ezen a véleményen voltak az udvarnál is, a palota konyhájáról egy ropogósra sült malacot küldtek az öreg szállására. Csakhogy az a malac sokat utazott aznap! Mivelhogy a hír is szárnyakon jár, nemcsak a muzsika, alig lett vége az eseménynek, a betegágyban pihegő ősz mester máris tudta, mi történt, s hogy ki mentette meg a becsületét. A legcsalhatatlanabb fülek se vették észre, hogy csak egy kölyök birkózik a világ legnagyobb méretű hangszerével. Ezért a malacot, úgy ahogy volt, továbbküldte annak, akit illet. A Beethoven-házban kellő meglepetést szerzett az éppen ebédre érkező jófalat. Az ő első keresete…

A napokban eljátszott Goethének valamit. Játék közben a mester az ő arcát figyelte; valami megfeszített, szenvedélyes összpontosítás tükre volt. Talán az előrehaladott szörnyű süketségé. Utóbb egy levélben már a Goethe arcán tükröződik ennek a tükröződésnek a visszfénye: „…sajnos teljesen zabolátlan személyiség, akinek igaza van ugyan, amikor gyűlöletesnek találja a világot, de ezzel persze sem önmaga, sem mások számára nem teszi élvezetesebbé.”

Ám eddig a verdiktumig még hátravan ennek a teplitzi délutánnak a közös epizódja. Az árnyas sétány, a kis főhercegnő csengő kacagása, majd az a pár pillanatnyi csend, mikor az oroszlán – az oroszlánok valóban felbukkannak egy kanyarban, a napsütötte promenádon. Erről egy másik levélrészletből dereng vissza egy süketítően néma hangulat: „Kedves jó Bettina!… Tegnap hazamentünkben az egész császári famíliával találkoztunk, már messziről láttuk őket közeledni, és Goethe mellőlem oldalt lépett, hogy tisztelettel félreálljon; mondhattam amit akartam, egy lépéssel sem tudtam továbbvonni, hát fejembe nyomtam kalapomat, begomboltam felöltőmet és keresztbe font karokkal hatoltam keresztül a csoport legsűrűbbjén, hercegek és udvaroncok sorfala között, s Rudolf főherceg kalapot emelt előttem, a császárné előre köszönt nekem. Ez a társaság tudja, ki vagyok. Nagyot mulattam a látványon, miként vonult el az egész processzió Goethe előtt. Ő levett kalappal, alázatosan hétrét görnyedve állt oldalvást…”

A nyár üdezöld esti üvegébe fagyva a jelenet; mint valami kései Watteau-kép, korai Manet. Hirtelen felrobbanó galambraj szárnya csattog, mint tétova, mert előkelően udvarias taps. Egyáltalán valami ünnepélyes derű; a kor nevében nagy barnatörzsű fák bólogatnak a kezdődő esti szélben. S a kis főhercegnő csengő hamisítatlan empire-nevetése. Egyedül ő nem hallja. Egészen mást hall. Helyettük. Akik rövidesen el fognak esni Waterloonál, s akik csak pár évvel, évtizeddel utána. Folyamatosan.