Montpoupon

Nézem a szélvédőn az esőcseppek banális pusztulását. Egyszerre van itt a jázmin, a bodza s a bazsarózsa ideje, illata. De legbódítóbb mégis a szőlővirágzásé, különösen ha éjjel, a nyitott ablakon árad be, a félálomba szorító testi-lelki fáradtság felgyűlt napjai után. Ez az út most amolyan csavargás egy nagyobb utazás boldog idegfeszültségén belül, jutalom-kitérő. Miközben minden új benyomás érdekel, a kedélyem regenerálása érdekében mohón kapaszkodom minden örök, állandó, az utazáson kívüli ingerbe: ama otthon-is-így-van apróságokba, melyekkel ilyen távol, már valóban csak az örök természet, a mérsékelt égövön azonos, közös évszak-helyzetek szolgálhatnak. Egyszerű dolgok. Itt van például a dörgés egy júniusi hajnalon. Mikor arra eszmélek, hogy kinn zuhog és halkan robajlanak a völgyek, abbahagyom az útikönyv böngészését s lekattintom a kis éjjeliszekrény-lámpát.

Lehet már álmomban, mégis nappali képeken merengek. Hirtelen bevett kanyarokon a lejtős, szűk utcákon, melyekkel tele vannak errefelé az óvárosok. Az italreklámokkal teleírt színes ernyők a száz év alatt alig változott kis kávéházak előtt; keskeny kirakatú mindenes trafik vagy bazár, ahol kötegnyi képeslapot szed le az ember a forgatható állványokról, fél Európa maréknyi váltópénze csörög, mint kavicstörmelék, a zsebben, mint hamupipőke, válogatom a centime-okat. S a lépcsők, amelyeken valaha marcona kosztümös korok statisztériája is vígan trappolt le-fel, s melyeket nem lehet kihagyni annak, aki emide-amoda feltétlenül be akarja tenni a lábát, hogy pár diáért személyesen kattintsa el a nyakában lógó gépet…

„Couffi a D 17-es úton, a Cher völgyének egyik ismeretlen gyöngyszeme. Román stílben épült templomocskáját állítólag még a XI. században kezdték építeni.” Nem és nem, csapom be ilyenkor a farzsebből lépten-nyomon előrángatott műanyagfedelű noteszt, ez csak kizökkent a hangulat öröméből, úgysem azt rögzítem, ami elszáll, csak holmi kérdés-felelet sivárságú turista adathalmazt. A belső utazás úgy is sokkal régebben, bizonyára még a gyermekkorban, az Európa-fogalomhoz gyűlő, gyűldögélő esetleges és egzotikus képzetekkel kezdődött és nyilván a valóságosnál sokkal később végződik. Valahol a Soha-óceán partján, ahova a mindent kipipáló világjárók jutnak csak el. Nem a világ valóságos képét, hanem a világ valóságos képeiről észrevétlenül fejbe-fényképezettet gyűjti úgyis az ember. Mint a madarak, az angolnák, a lemmingek a bűvös és titokzatos vándorlás-tudományt. És úgy is működik ez. Mert nincs szezon, hogy ne döbbentené meg valahol az idegenvezetőt valaki, aki korábban sosem járt ott s most egyszercsak rámutat valamire: ugye ez ama bizonyos nászszoba, ahol Tizen-valahányadik Lajos ekkor meg ekkor elköltötte vacsoráját a nevezetes piripócsi vesztett ütközetből menekülvén… Persze előfordul, hogy nem a történelem médiumja ő, csak valamelyik hollywoodi feldolgozás fantázia-megoldására emlékszik.

Nézem a szélvédőn az esőcseppek tiszavirágéletű intarziáit. Az ablaktörlők egyenletesen surrognak. Megbeszéltük Gastonnal, hogy a szembejövő kocsisor csak az utast szédíti igazán, a vezető másra figyel az ilyen kis bekötőutakon. Napok alatt több műemléket láttam, mint életem előző három és fél évtizedében összesen. A szerdai zivataros éjszakán, még Couffiban, Gaston nagynénikéjének szőlőhegyek közé szorult angyali házikójában, az aznap papírra vetett, jórészt olvashatatlan krikszkrakszokat böngészve, azon töprengtem: ez a véletlen s váratlan ajándéka a sorsnak, hogy a fejben hurcolt fölöslegesnek tűnő adatokból összejött francia középkor-hangulatommal a valóságban is szembesülhetek, nem biztos, hogy nem végződik hatalmas illúziórombolással.

– Még egy vityillót megmutatok s nyomás haza, oké? – nyugtatott meg ma reggel a barátom, mire csak bambán azt kérdezhettem:

– Miért, olyan elnyűttnek látszom?

– Dehogyis! Csak látom, ha ilyen intenzíven éled át a következő két kastélyt is, a hátralévő napokban nálam csak aludni fogsz. Pedig szombatra még rendbe kell hozzuk a motorcsónakot. Megígérted.

– Te ígérted meg nekem – mormogom, és nézem tovább a szélvédőre gyűlő rosszidőt.

Mikor nem egy nap, egy város, egy vidék, de egy egész kor fölött borult az ég! – valami effélében sűrűsödik a mai közérzet panasza és poézise, fel is írom, annyira világosan XVII. századi most már bennem minden. Az idő játékai, a korok egymást váltó, itt jólfésült múzeumokban szinte kézzel kitapintható hangulatai – de hiszen mindig erre vágytam! Hogy lehet egy ilyen régi álom valóságával telítődni?

Így!

Nézem a száradó szélvédő mögött a kékek és zöldek üde árnyalatait a szemberohanó, gyorsan változó dimbes-dombos tájon. A dolgoknak úgyis megárt az idő, hogy önmagukkal se maradnak azonosak. Itt például egyebet se tapasztalok, mérek, minthogy közelről minden más, mint amilyen történelemmé váló nyomainak hangulata.

Az én történelem-mániám nélkülöz minden rendszerességet. Látványokban gondolkozik, az időnek a jelent megelőző mélabús tablóiban. Maradtam az a gyermek, aki egy színes olajnyomat, egy régi könyvillusztráció részleteiben órákig képes elmerülni, és ha megtudni lehetetlen, kitalálni szeretné, hogy a mozdulatlanná merevült nagyszabásúan közérdekű vagy csak egészen magánjellegű jelenet milyen mindennapokat takar. Az adatok bősége, a képzettség önbizalma soha, soha nem hozta el a megnyugtató feloldozást erre, az efféle kíváncsiságra. Valamennyi tudományos értékű összefüggésnél jobban érdekel ma is a „mit gondolt Montaigne 3-tól 5-ig, mikor a vártorony nyitott ablakából kinézett arra a zúzmarás hegyoldalra?”. Mit gondolt bárki, főleg a mellékalakok, véletlen szereplők, szemtanúk ott az akkorban, akkor az ottban, jóval az én életem előtt, amikor már valami borzongató költészete és melankóliája gyűlt fel annak, hogy mióta is jönnek, mennek, lovagolnak, élnek, építenek, rombolnak, gyújtogatnak emberek ugyanazon a gyönyörűszép világon, melynek olyan végtelen ideje van a mélázó emlékezésre önmaga viselt dolgai felett, amilyen kiszabott ideje van rá a mindenkori élőnek, hogy a maga jelenéből a máskorba is elkalandozzék, csak így ok nélkül, ezzel is meghosszabbítva, kiterjesztve a maga létét: ezzel az álemlékezettel, hiszen semmilyen személyes tapasztalás nem, csak hozzávetés, beleérzés, az analógiáké, s még az se pontosan, segíti ebben. Az idő, amelyik sosem ér véget. A te időd, amelyik folyton valami leteltével, lejártával sürget: vége a félórának, az alvásnak, az ébrenlétnek, az utazásnak. Jónak, rossznak. Kész. Megszakad. A nagyban persze sosem, ami a kicsiben folyton. Ennek igazságtalanságát talán akkor éreztem át legintenzívebben, mikor gyermekkoromban túl korainak tartottam az ágyba parancsoló időpontot, mindig valami kellemesnek a közepére esett. Talán ezért lettem, nem is annyira kénytelenségből, bagolytermészet, hajnalig dolgozó, önként éjszakázó.

Délután 6 körül érkeztünk Montpouponba. Gaston, mint aki ismeri a helyi szokásokat, elég messze parkolt, andalogva vezetett a falak alá, melyeket kívül-belül körül lehet járni. Majd valahol megalszunk, ő tudja is hol, már várnak, és holnap, nyitáskor itt leszünk. Sajnos tombol a szezon, akármilyen félreeső a hely, biztos lesz még rajtunk kívül egy-két buszra való látogató. Tudom, hogy ilyen helyeken a körséta a kápolnában kezdődik, amely az egyik bástyatoronyban van, s már utánanéztem, hogy ez volt az első reneszánsz stílusú enteriőr, amiről kerek alaprajza és jellegzetes boltozata is tanúskodik; továbbá bizonyára látni fogunk itt egy Clouet-vázlatot I. Ferencről (a híres festmény a Louvre-ban van), s többek között két-három XVII. századi faliszőnyeget. A kastély fénykorát éppen akkoriban élte, Louise de Prie idején, akit Dame de Montpoupon névvel illettek és XIV. Lajos gyermekeinek nevelőnője volt. Akik jártak efféle kis kastélymúzeumokban, némi malíciával állapítják meg, hogy lám a vidék az mindenütt vidék: a személyzet hozzávetőleges időpontban ráérősen nyit és zár, s a szép bútorzat és sok műkincs közepette az élet folytonosságáról egy-egy ottfelejtett borosüveg, diszkréten az ablakpárkányon hagyott üres cigarettásdoboz, pár kiürítetlen hamutartó tanúskodik.

S tudom, hogy ennél a hirtelen kibomló naplementénél többet már nem is kaphatok. Az épen maradt falak s a vegetáció rafinált, mert egészen a természetre bízott egysége úgyis jobban el tudja hitetni velem, hogy egy pillanatra hová szakadtam, mint az üveg alatti szajré vagy az elhadart kötelező magyarázószövegek.

Márpedig én egyedül az emlékkészletem után futok: annak karbantartására van gondom. Az emlékezetre. Nem arra a képezhetőre, disszertációktól élesre, melyhez akár innen kétezer kilométerre is összeolvashatok mind a kétezer évről megbízható dinasztia-eseménynaptárakat, hanem arra, amelynél fogva olyan jólesik benne lenni, örökre ott utazni a történelemben.

Madarak köröznek a kihunyni készülő égen. Gaston is lelkes, ahogy ezekről eszmét cserélünk. Fantasztikus dolgokat mesél: őszi vonulás idején bizonyos madarak sokáig köröznek Dél-Amerika felé haladtukban egy olyan helyen, ahol valaha a faj életének hajnalán szárazföld lehetett. A Sargasso-tengerbe se véletlenül gyűlnek ívni az angolnák. S a lemmingek hová tartanak, a kisemlőstörténelem miféle marathónjai vagy thermopüléi küldik a behívókat örökre, mikor, ha igaz, négyévenként csak úgy belevetik magukat a jeges tengerbe? Emlékezünk olyan dolgokra is, amelyek nem az értelem szintjén adatolhatók már, annyi nemzedékkel korábban voltak és váltak örökre fontossá. De mi lesz, ha a madarak, az angolnák, a lemmingek új nemzedékeiben egyszer csak pislákolni kezd, halványul, kialszik ez a fajta emlékezet?

Semmi se lesz, mert ahogy azt Lukács jósolja, „ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak megszólalni”. Addig is látom, egyetlen gesztenyefa több méter vastag várfalat robbant fel szép lassan, mert a fal zavarja fateremtő, sejttermelő munkájában. Szép lassított robbanása maga a céltudat, felér egy ostrom eredményével: a fal leomlik, éppen úgy vége, mintha ágyúgolyó döndült volna hozzá. Egyébként Montpoupon csodálatosan ép.

Gaston fényképez. Előbb a kastélyt, a naplementét. De aztán csak engem. Titokzatosan mosolyog és kattingat. Könnyű neki, ha netalán holnap zárva tartanak valamiért, ő már járt itt, mindent tüzetesen megnézett, az ő megszokott alaposságával, s különben is bármikor eljöhet, leszaladhat meglátogatni a nagynénikéje unokahugáékat, ahol ma aludni fogunk.

– Könnyű neked – mondja –, te ha idejössz, egyszer csak ünnepelni kezd benned a kultúrember. Irigyellek. Mikor ott nálatok a Békás-szorost jártuk, a moldvai kolostorokat, akkor is te jöttél tűzbe, ahogy nekem megmutattad, neked jobban sugárzott minden. Én csak a félvezetők és mikroprocesszorok világában vagyok otthonos, s talán csak a XXI. századtól tudok így begerjedni.

Hirtelen ötlik fel, hogy vajon nem csak a sokszor leromboltak, porig égettek mélabúja és nosztalgiája ez bennem? De hát vajon tényleg minden táj, minden pont egyaránt megkapta a magáét, megszenvedte, a vész és tűz és háború valóban mindenüvé beitta magát, mint gubacstinta a régi papirosba – vagy lehet mégis egy-egy városka, egy váracska, melyet soha fel nem dúltak, csak máshol megtörtént dúlások, háborúk, csaták, békekötések, forradalmak kapcsán bekövetkező változások érintették, szinte gyöngéden pöccintették tovább, mintegy a fejlődés lassított világvége-útján, hogy azért időnként elbontsák a díszletek egy részét s kibújjanak a piros harisnyából, selyembugyogóból? Az elszaporodott emberiség világában élő huszadik századi városlakónak, a zsúfolt bérházakban rajzó penészvirágnak, aki Frundsberg pallosával már pont úgy esetlenkedne, mint a kérők Odüsszeusz íjával, elég nehéz elképzelni, hogy volt idő, mikor valakinek csak úgy szüksége volt Montrichard és Loches között félúton egy erődöcskére s csak úgy alapított-épített oda egyet, nem nagyot, csak hogy ezer esztendő el ne seperje. Most már kánonban énekelünk: ki-ki mondja a magáét; milyen mutogatnivalóan szép volna magnóra venni. Rettentő analógiák támadnak rám, Jókai lőcsei-fehér-színhelyeitől, a Podolinokon át, Móricz trilógiájáig, Rettenetes Iván livóniai hadjáratáig, sőt Rogériusig; ahol a romba dőlt falak közt kalangyába dőltek a holtak, Szalárdi szerint „némelyeknek megcsírázott árpaszemek találkoztatván a szájokban”, mire a túlélők visszamerészkedtek a romokhoz. A harmincéves háborúban, amiért olyan nehezen vették be Magdeburgot, a fővezér szabadrablást engedélyezett a martalócoknak, de egyetlen óra múlva, az eredmény láttán maga Tilly, megrendülten vagy képmutatásból, egy romos kapubolt alatt a fogoly sebesülteket korholta, hogy miért védték olyan rosszul a várost!…

Na azért volt erőd, amit itt is földig romboltak, figyelmeztet a maga kedvesen ironikus modorában Gaston. S az mindössze a Bastille volt. Ja persze! Hát ilyenek vagyunk, mikor megérkezik a nyári napforduló tündérien rövid éjszakája, s a nem eleget emlékező Európa felett alig pár órára ragyoghatnak, mondjuk, az egri csillagok.