Az égbolt márciusban

A nagymama kredencének most, negyven évvel nagymama után is különös, édes illata van, pedig már nem is áll ugyanabban a szobában s a legalább három – köztük egy interurbán – költözés alatt elég alaposan kiszellőztethették a teherautókon, ahol a raktérbe felszállt kísérőknek lobog a haja, vagy két kézzel tartják fejükön a simlis-sapkát, hogy le ne vigye a szél. Mégis mintha mindig vaníliás süteményt, vagy szegfűszeget, vagy elalélt, nagyon előkelő préselt virágokat tároltak volna benne. Avagy egyszerűen a por is éteri illatot kapott már 1911 óta az ilyen helyeken. Ugyanis akkoriban volt új az egész szobaberendezés, az ő esküvője előtt szállították haza a Simándi-féle asztalosműhelyből, hogy az apai háznál való igen rövid raktározás után útra keljen az új asszony első otthonába. Nos akkoriban rakódhattak, rendezkedhettek be először ebbe az ebédlőszekrénybe, a porcelán étkészletek és üvegszervizek első nemzedéke is ebből a korból való, s jóllehet az utóbbi időben már nemigen rámolja ki őket, terít velük senki, az első négy-öt évtizedben szerepeltek eleget, s minden jelenés után vigyázva, ám alaposan elmosogatták őket, hogy egy leheletnyit se csempészhessenek be kívül fényes, belül árnyas fészkükbe a jó ebédek, nagy vacsorák, vidám esküvők, Balázs-napok és egyéb dínomdánomok ízeiből, illataiból. Ez a kredenc egyszerűen kredencszagú, valószínűleg ilyen lehet valamennyi kortársa Európa kis- és nagyvárosaiban. És az a kor biztos meg se érezte magán tulajdon szagát, csak számunkra olyan más immár, édesebb, erősebb fűszerezésű, akár a romantikáé.

A korok persze valószínűleg mindig leskődtek egymás után, szaglászták, tapogatták a másikat – persze az egyetlen lehetséges irányon: az elkövetkezők az elmúltakat. Az én szimatom, mint a vizsla, különösen érzékeny az effélére, mintha külön kiképzést kapott volna valami múltvadászatra készülő nagyúr Gulliver-csizmái mellett. Szagot fogva helyére tudná hordani a világháborúk, árverések, deklasszálódások, kihalások, kivándorlások és osztozkodások során százfelé széthordott, szétszórt, messze elkerült darabjait, ha nem is egy-egy családi háztartásnak, de egy-egy bájos világsarokban lemorzsolt, nem is tudom, miért olyan idillinek tűnő évtizednek a másik századfordulóról, melynek megismétlésére most megint felkészülhet a világ. Ennek az a titka, hogy a dolgoknak valahová épp a szimmetriatengelyébe esik ennek az én vizslámnak a születési ideje, amikor még épségben üzemeltek ezek a világberendezések a maguk zakatoló és csilingelő csecsebecséivel, az a miliő, amit most a nosztalgiázás, hangulat-vérszegénység, a retró, a divat vagy az üzleti konjunktúra darabonként próbál visszavásárolni, vissza-lakberendezni vagy gyűjteményesítni a vissza-visszapislantó, kicsit mindig visszavágyásra hajlamos mai emberiség kedve szerint. Agyonsúrolt habverőüstök sárgaréz hasa, előbb szemétbe hajított, aztán kiszidolozott szecessziós csillárok, kivikszolt szénvasalók s valódi vagy álősök fotográfiái a viharvert albumokban, képkeretekben…

Tegnap vagy tegnapelőtt délután megint szimatolni kezdett az én vizslám, megcsapta orrát a kredencillat, a pár pillanatra nyitva hagyott kettős ajtócska mögül, amíg feleségem elővette az egyetlen használatba fogott ősi tárgyat, melyet mégis, azóta is ugyanott tartunk: egy tündérien finom fonadékú kenyérkosárkát, melynek fenekére még finomabb zöld-fehér mintás gobelindarab simul.

A „látod, mamáék ilyenkor…” kezdetű emlékező szertartás rövid mondatsora hamar elszállt ugyan a gyakorlatibb teendők mindig sietős, hangulattalan légkörében, de már csak azért se tartanék soha valódi kutyát, mert lám ebben mindenik egyforma: számára érthetően, gazdája számára bosszantóan s makacsul ottragad sétáltatás közben is, elidőzve, egy szagnál, ami felkeltette az érdeklődését. Én is megpróbáltam elkergetni, elhessenteni, elrángatni, elcsalni onnan, de folyton láb alatt van azóta is, a kredences szobába be se merek már lépni tőle, mert érzem, előbb-utóbb le fogok telepedni mellé a szőnyeg szélére, előbb a rojtokat bizgetem, kaparászom én is, aztán csak kinyitom az enyhén nyikorduló ajtócskákat, pedig négyéves korom óta tudom, hogy nem szabad ott járni, mert még eltörök valamit, ott csak a család uralkodó nőtagjai rendezkednek, rendezgetnek szabadon, halk és veszélytelen csörömpöléssel igazgatják, veszik ki, váltják és visszateszik a féltve őrzött kincseket, melyeknek ki tudja mire kell megmaradni nemzedékeken át, az idők végezetéig. Talán ezt a bódító és ingerlő emlék-illatot őrizendő.

Pedig ha egyenként kiszednéd s megszagolgatnád őket, igazán nincs is semmilyen szaga semminek, esetleg hideg porcelánszag, léha üvegszag, de ilyesmi ugyebár nem létezik. A legelképesztőbb, hogy ha jól belegondolok, színre, szagra, tekintélyre az a nagy, metszett üvegből való hatszemélyes befőttes készlet lehet ott bent a fő-fő, melynek masszív darabjai káposztalevelekként egymásba borítva helyezkednek el a legalább két és fél literes gyönyörűséges tálban, és miért, miért nem, gyermekkorom óta csakis úgy tudtam elképzelni: ezek a becsukott ajtajú kredencben is, a teljes sötétben ugyanolyan világoskéken világítanak, mint mikor hófehér vagy eperszín damaszt uzsonnaabroszon kirakva, mintegy a bálnyitó keringőhöz felállva vették körül a középen nyájasan mosolygó legszebbet és legnagyobbat, és bizonyára háromnegyedes ütemben csendültek sorra a bennük megmerülő ezüst, aztán csak alpakka kiskanalak, az élvezet perceire abbamaradt csevegés csendjében. De attól tartok, ezt csak én láttam így, én figyeltem úgy oda erre is, engem fogott meg örökre, valami gyermekien költői, gyermekként egyáltalán nem is merész, csak gyermeteg képzettársítás folytán, mely az ókorban még a legtudósabb elméknek is sajátja volt: a világot körülvevő égbolt kupolái is ilyen kristályfélgömbök gyanánt borulnak egymásra, így teszik ki a mennyországokat, a hetedikkel bezárólag.

Ez az egész ptolemaioszi befőtteskészlet-szemlélet, honnan, honnan nem, hallottam, olvastam róla olyan korán, vagy csak ráéreztem párezer évvel elcsúszott konzsenialitással – nagyon, végzetesen befolyásolta az én éggel kapcsolatos képzeteimet és hangulataimat a gyermekkor első, iskolázatlan évtizedében.

Nagyapám, akitől csak egy dohányzacskó maradt, kertész volt. Legszívesebben úgy kezdtem volna, hogy volt egyszer, hol nem volt egy kristálypalota. Ennek a kristálypalotának üvegből volt a fala, meg a sok fedele. Igen, rengeteg fedele volt, mint a kártyavárnak, félmázsás, keretbe foglalt törékeny fedéldarabok, melyeket tavaszonként, mikor annak is eljött az ideje, négy ember is erőlködve emelt le róla. A földszintes üvegpalota nem állt magányosan, valami zord hegycsúcson, hanem a többi hasonló üvegház társaságában valahol a város akkori szélén, amelyet mindenki csak kertészfertálynak nevezett. A kertek összeértek, s mivel minden kert nagyobbik felét üvegház borította, az üvegházak is összeérni látszottak különös szürkéskék labirintussá, a folyón túlról, a hegytetőről nézve, ahol a temetőalji vásott kölykök laktak. Ezeknek kedvenc szórakozása volt természetesen a kőhajigálás, a parittyázás, úgyhogy az első időkben a folyópart közelében húzódó telkeken naponta csörrent meg itt is, ott is a beszakadó üvegfedél. Így a harc állandósult ugyan a hegybeliekkel, de hát az idők teltek-múltak s nem egy temetőalján cseperedett fiúból lett kertész a lapályon és sok kertész költözött fel örökre a hegybe.

Az én hajdanán hegyen nőtt nagyapám kertje a mezőnek arra a felére esett, ahová már a legerősebb parittyák se hordtak, de a parittya meg a kő különben is a bűnt magát testesítette meg az egész telepen. Itt minden fiúgyermeknek az első vesszővel egyszerre mutatták meg a bűn jelét, melytől óvakodnia kell majd egész életében. Ám nem is volt szükség az effélére, akadt itt kora hajnaltól sötétedésig munka(és játék)alkalom elég, kicsiknek, nagyoknak. A köddel didergető pirkadatok már ugyanolyan rezeda-, tubarózsa-, ánizs- és liliomillatúak voltak, mint a portól bársonyos esték, az állandóan aktuális vízhordás, öntözés örvén pedig vad bújócskák folytak, üvegházból ki, üvegházba be, át a titkos és tiltott, hol lezárt, hol nyitva felejtett üvegajtókon, közeli s távoli szomszédságokon keresztül, ki az állomás kerítéséig, ahol a kolónia végződött s egyből derékig érő gaz és bozót világa kezdődött a strekken túl, a folyó másik kanyarulatáig. Falkában a padláslépcsőre csimpaszkodva, diófára, álfedélre telepedve hányszor elnéztük a holdsütést a csillogó tetőkön. Este ha valaki lámpással be-bement ebbe a labirintusba, a bolygó kísértetfénytől libabőrös lett a hátunk, nem a félelemtől, hanem a gyönyörűségtől, mely csak a mienk volt, s nem adtuk volna semmiért ezt a kínzó tilalmakkal és kiváltságos gyönyörűséggel teljes birodalmat.

Nagyapámnak is büszkesége volt ez a birodalmacska. Látástól vakulásig dolgozott érte. Őt azokban az években talán senki se látta aludni, mindenkinél korábban kelt és későbben feküdt. Ha azt a szót hallottam: teremtő, sokáig az ő szikár alakja képzett meg előttem, ahogy a létra tetején szőlőt kötöz, csöveket fest pirosra, az udvar mélyén egy butykón fejszefokkal s vasékkel valami makacs nagy boggal birkózik, vagy a tornáclépcsőn az arasznyi sínvégen (nem tudom honnan került a házhoz, sokat fantáziáltam arról, hogyan is vághatták le, mint egy szelet bejglit) körbe, rozsdás szegeket egyenesít akkurátusan. Nem hajtott soha senkit szóval, annál inkább a példájával, afféle mogorva hallgatásban kifejeződő dohogással, hogy „bezzeg nekem mindig akad dolgom!”

Egyvalaki hatott rá csillapítóan: nagymama, aki úgy tudott felnézni rá, koraőszen és kövérkésen hozzásimulva, tenyerével a mellkasát lapogatva, míg elmosolyodott, kihúzta magát s megpederte mikulásbajuszát, hogy lássék, ki az úr a palotában. Megvárta, amíg annyira megnövök, hogy értsem, s akkor félrehajtott fejjel, a szemüvege felett megnézett, lenézett rám s parolát nyújtott:

– Itt a kezem, nem disznóláb! – így fogadott be a családba, mintha csak akkor jöttem volna a világra. Emlékszem, egy gyors pillantással alaposan megnéztem a kezét, tényleg nem disznóláb, s csak nagyot akarnak kacagni rajtam? Lapátnyi tenyere volt, eltűnt benne az én kicsi mancsom. Vigyázat, azóta lopva megnézem mindenkiét, aki ezzel tréfál velem.

Aztán a lehetetlen mégis megesett. Bizonyára mindig is voltak, akadtak lázadók, akiknek titkolt kincsei közül egy-egy szülői razzia parittyát halászott elő, és ilyenkor a felnőttek gondoskodtak róla, hogy a példás büntetés híre végigborzongjon a bőrünkön. Az én esetemben a csábító Petrán Cepi volt, a temetőaljiak királyának legkisebbik öccse, aki egyszer másodikban, kézimunkaórán megmutatta nekem, hogyan csinálják a parittyát. Úgy emlékszem, ez volt az első, amit láttam. Két hét múlva már nekem is volt, s egyik délután az ötharmincas személy kipöfögése után, amelyhez mint valami szertartásra rendszerint összeverődtünk a kerítésen túl, a régi mészégetőknél, én is bemutattam a magamét, ami egyet jelentett a mindent megvető bátorsággal, annak kockázatával, hogy ha valami történik, a gyanú árnyékát most már rólam se mossa le semmi.

Azon a reggelen csak ketten voltunk otthon nagyapóval. Egyedül üldögéltem a padlásfeljárón és a felhőtlen kéket bámultam, mikor csodálatos kis csendüléssel megpendült az a feszes magasság, és abban a pillanatban nagytata hatalmasat ordított alattam az üvegházban. A csörömpölést én már nem is hallottam, semmit nem hallottam többé, csak a hadonászó öreget láttam, amint kirohan, körülnéz, megpillant és fürgén megindul felém, én fel a háztetőre, le a fészer pléhfedelére, ahonnan puhán le lehetett ugrani a gyeptéglákkal fedett trágyadombra. A szívem szabályszerűen a torkomban dobogott, mert hiába volt a lelkiismeretem tiszta, a nadrágzsebemben ott volt a parittya. Mire leértem, nagyapám ott állt előttem, és mint aki mindent tud, lapáttenyerét parancsolóan nyújtotta felém. Én pedig, végig a szemébe nézve, ahogy az nálunk szokás volt bármely körülményben, előhúztam és odaadtam a kis piros fertelmet. Ekkor a másik tenyeréből megmutatta a kétmogyorónyi kékes kavicsot.

– Nem én voltam – rebegtem, biztos halálra váltan –, az… az égből jött, én láttam, vagyis hallottam… becsületszavamra. – De nagyapám nem bántott, ki tudja mi jutott eszébe, minthogyha első haragja el is párolgott volna, félrehajtott fejjel nézegetett, mint valami nagy madár, mielőtt bekapja a parányi, ősi stratagémaként mozdulatlanná merevedett bogárkát, aztán mégse… Csak gúnyosan, csúfondárosan, keserűen kinevetett, és miután két ujja közé csippentve újra felmutatta nekem a bűnjeleket, mintegy kifejezvén, hogy ezek összetartozását az általános kertészeti lefegyverzés nevében ezennel egyszer s mindenkorra megszünteti, a parittyát heves mozdulattal bedobta a domb alól szivárgó bűzlő sárlébe, ismert, tudta, hogy onnan ki nem venném soha; a kavicsot pedig lassan, fenyegető, emlékezetbe véső lassúsággal eltette a mindig nyakában lógó fakult bőr dohányzacskóba és visszagombolkozott.

Hej, de könnyű volt a legnagyobb bosszúságoknak és rémületeknek a családban maradni, jóízű anekdotává aszalódni, mire felnő a gyermek, ahhoz képest, ami jött. Pár év múlva, mint a pocsolyák fagyban bőröző vékony jegén, azon a törékeny mezőn vascsizmákkal trappolt keresztül a háború, megrugdosni a várost, a város mögött a falvakat s újabb városokat. Nagymama, Bíróék mindenestől, a Kötelesék két fia s a temetőaljiak közül jó néhányan ottmaradtak a romok alatt. Tavasszal az állomás helyén tátongó bombatölcsérekben meggyűlt békanyálas vizekre égettvégű gerendákból tutajokat fabrikáltunk, és állva csónakáztunk rajtuk. Nagyapám elhordta az üvegcserepet, kiszabadította az egyetlen épen maradt bútordarabot, a kredencet, de már nem tudta újrakezdeni. Attól kezdve az isten szabad ege alatt az évszakok kertészkedtek helyette. Hozzánk költözött a kétemeletes bérház krumpliköves udvarára, ahol örökösen nedves az árnyék, mint a kútban, ezért ahogy felnyitotta nagy üvegkék ernyőjét a kikelet, abban a kopott viharkabátban, amit egy fél cipóért egy fogolyvonaton cserélt valamelyik állomáson, karján kosárral, melyben egy összehajtogatott szőttesruha volt, benne egy karéj kenyérrel, meg sok méter ügyesen összetekert cukorspárga, zsebében az oltóbicskájával, hóna alatt a napszítta esőtartóval, nekivágott a határnak, melyet úgy ismert, mint a tenyerét. Minden évszakban más-más határrészben volt egy-egy learatni, szüretelni való vadparcellája, ahonnan ruhába csavarva, spárgával átkötözve, meghozta napnyugtára a maga zöld „rőzsekötegét”, amivel még akadt vesződség, bíbelődni való bőven, amíg alkalmassá vált az eladogatásra. Bandukolt szinte halála napjáig.

Március 24. Gábor napja, a káposztaültetés ősi ideje. Az örökre megpihent magvetőtarisznya szimbólumaként, az a piros bőr dohányzacskó még megvan valahol. Cickafark, pulykafű, kannamosó, zsálya… Kamaszkoromig nemegyszer magával vitt. Megtárgyaltuk a mi régi ügyünket is nemegyszer. Én hoztam szóba unos-untalan, míg láttam, hogy csak bosszantom vele. Mintha utólag jobban haragudott volna. A gyermeknek pedig veszett ügy vigyorgó látszatok ellen küzdeni, mint a kis népeknek a nagyhatalom ultimátuma után. Ami szép volt, abból pedig nem emlékszem, csak ritka nevekre, melyek megfogták a képzeletem, s azzal a dohányzacskóval a kezemben ma is fel tudom mondani őket, mint elsőosztályos korom bugyuta vizsgaversikéjét. A szalonkák esti húzása, az első rókalepke megpihen az ágon. Kökörcsin, kankalin, fürtös gyöngyike, kecskefűz, farkasboroszlán, kutyabenge, mocsári gólyahír… vörösbegy, kékbegy, kárókatona, nagy goda, csilp-csalp füzike, kanalasgém, kontyos réce, búbos vöcsök, rozsdafarkú, cankó, banka, háromujjú csüllö, nyaktekercs, bajszos sármány, parlagi pityer, csicsőrke, partfutó, juhászka, csaláncsúcs, kabasólyom, ráró… A kredenc ott állt az ágya mellett. Vastag barna vagy liláskék csomagolópapírból ragasztott, varrt staneclikben gyógyfüvek laktak benne évekig, utánozhatatlan szent szénaillatuk, a herbateáké, örökre beivódott az egykor szépen megmunkált száraz fába. Nem írás ez, semmilyen más ábécé birtokában olvasni nem lehet, mint azoknak az éveknek az ismeretében.

A krendencben, mikor hozzánk került, nem is lehetett már semmi, s a staneclik kora után ahogy én mindent rendre visszaszerzek, visszagyűjtök, visszahordok, kéz alól, bolhapiacról, ahol csak meglátok, megszimatolja a vizslám, az maga a lelkifurdalás, mintha annyi figyelmeztetés és óvás ellenére, valóban én kezdtem volna el az üvegházak bombázását. Emlékszem jól a lyukra is, sokszor keresem, fürkészem a tiszta, vakítókék vagy sötétkék égen, mint más a csillagát. Mert ott van. Biztos vagyok benne, hogy sajnos azóta se forradt be. Az üvegen s a renden ütött hasadékok ugyanis sosem forrnak be, mint a csontok. Ha megvolna az az udvar, kert, életsarok, ha valaki egyszer kijöhetne velem ugyanoda, bármikor, főleg felhőtlen márciusban, csak fognám a parittyát s csodálatos kis csendüléssel megpendülne az ég s az a kicsi kő, amit a nyakamba akasztott ütött-kopott zacskóból beletettem, visszarepülne a kék üvegen keresztül, ugyanazon az örökké felettünk tátongó lyukocskán át, mint a lelkek. Hogy ne hagyjon hazugságban.