A színek és a vér

Az évszaknak megfelelően korán hajnalodott. A város felől, a folyóval haladva jó darab utat megtettek, mikor az élen haladó szekerek megálltak egy rövid pihenőre.

A csikorgásra, koccanásra, zablacsilingelésre hirtelen felébredt valaki, aki a bokrosban hevert, és most nagy ásítozva kijött a napra. A hőség hetei után ez volt az első elég friss reggel. Gémberedett tagjait mulatságosan ugrándozva próbálta bemelegítni, lehányta felsőruháit, pár cigánykereket is vetett, az utolsóval olyan közel ért földet, hogy a lovak felhorkantak.

– Tán komédiás vagy! – kiáltott oda a gazda, és kivette sárga fogai közül a hosszú pipaszárat.

– Majdnem – jött közelebb, még kissé lihegve a fiatal férfi, és le nem vette szemét a szép fehér pipafejről, melyet a vézna emberke nagy marka se tudott egészen eltakarni. Kéretlenül leült mellé az árokpartra, és nem az odébb falatozó asszonynép felé sandított, csak a pipát nézte.

– Megtömheted a tiédet is. Van dohányom elég – mondta jóságosan a kis paraszt, és előhúzta kebléből a bőrzacskót.

– Abból nem kérek. Csak a pipád nézem – vette ki merészen a kezéből a fiatalember, és óvatosan, hogy a parázs ki ne hulljon, maga elé emelte, megforgatta a fényben.

– Tíz pénzért festek rá egy tájat – mondta és visszaadta. A gazda is megszemlélte, mielőtt szívott egyet belőle, aztán a füst után nézve, azt mondta:

– Minek erre kép?

– Szebb lesz tőle – vont vállat a vörös szakállú legény. – Hát jó, hat pénzért, mindössze hatért, festhetek reá egy szélmalmot.

– Erre? – vette újból kézbe a paraszt.

– Arra bizony.

– Hiszen mikor szívom, úgyse látom.

– Látja, aki szemben ül… Vagy, ha inkább az kell, háromért egy madarat…

– Nem kell erre semmi! – de már somolygott, kiverte a hamut, hitetlenkedve simogatta.

– No egy pénz egy színes halacska. Akkora, mint egy pötty. Vagy a neved kezdőbetűje. Olyan lesz, mint egy címer.

– No azt nem bánom – adta meg magát az emberke –, a nevem rajta lehet, az már igen, az jó lesz. Utóvégre az enyém.

Egymásra vigyorogtak.

– De nemcsak ugratás volt az egész, ugyebár?

A fiatalember felállt, és ünnepélyes ábrázattal meghajolt:

– Pieter Bruegel, az antwerpeni festők Szent Lukács céhének tagja, szolgálatodra.

A gazda is önkéntelenül felemelkedett és sután meghajtotta magát. Aztán, mint aki valami bűvöletből ébred s nem szeretné, ha az asszonyok meg a szomszéd szekeresek, akik idebámészkodnak, kinevetnék, nyers hangon indulást parancsolt. Aztán:

– Ha egy az utunk, uram, velünk tarthatsz – vetette oda nem túl szívélyesen, de tétovázva megvárta, amíg az sebtében összeszedi a retyerutyáját s felcsatlakozik. Közben két szekér is elhaladt előttük a karavánból. Beálltak a harmadik elé és kényelmes iramban követték a keréknyomokat. A ponyvás, vasalt szekerek tengelye recsegett-ropogott a teher alatt. Befelhősödött, már közel volt az erdőség, legfennebb két óra járásra a szorosba ért a folyó meg az út. Az időjárásról beszélgettek. Az idén nyomorúságosan aszályos volt a nyár, a nap tüzében így augusztusra már egészen őszi színe volt a tájnak. Amikor takarmányra meg a jószágra terelődött a szó, mindenki a fejét csóválta s aggodalmas képpel emlegette a következő telet.

– Jó nagy kezed van.

– Lapát helyett használom – hunyorgott a kisöreg és maga is elgyönyörködött a két tenyerében. – De te csak nem rőzsét cipelsz a batyudban – mutatott egy kiálló pemzlinyélre.

A festő hanyagul visszanyomta a szorosan összeszíjazott mappába: – Én csak azt cipelem magammal, ami elég, hogy kisüssek itt-ott egy képet. A rőzsét a helyszínen szedem hozzá.

Az emberke valami olyasmit motyogott, hogy az a jó, és újra előhúzta a kalapja mellé tűzött pipát. Az ő portréjával gondolatban már kész volt; s még vagy tízzel. Gyakorlott szeme hamar lekapta a fontos semmiségeket. Ujjaik bütykösek a munkától, arcukon akár duzzadt és fénylően vörös, akár szikárrá aszott és ráncos, ott ül a sors; a rokonait látta bennük, a minden családban s minden vidéken egyaránt otthonos típusvégleteket, ősökből keveredő jellemző szélsőségeket. Ők azok, akik szilajul ropják előbb a mások lakodalmán, aztán a magukén, aztán lassacskán átadják helyük a következő táncolóknak, s mindenféle betegség támadja, sorvasztja őket; ha ágynak esnek, abból rendszerint baj lesz, legfennebb a szülő asszonyok kelnek ki még valaha belőle. Mindig tudnak valami friss eseményről, körülményesen adnak elő bármilyen történetet: így van ez, én azonban épeszű emberről ilyesmit, méghozzá józanul, nem tudok egykönnyen feltételezni, ezért csak megemlítem a dolgot, anélkül, hogy el akarnám dönteni, volt-e benne valami igazság, vagy se…

 

*

 

Egy hajnali rossz álom volt, ami a végső lökést megadta ennek a rég melengetett tervnek a kivitelezésére. Talán semmi egyéb ok, mint valamely faja a gyávaságnak akadályozza, most már évek óta, hogy elzarándokoljon Itáliába. Az álomból ébredve, most vagy két hete, aznap végigkísérte az a furcsa hangulat. Vidám cimborákkal a csömörig dorbézolt azokban a napokban, mint aki nem érzi javát. Aznap pedig különösen pokoli volt a hőség. A magas fedelek, karcsú kémények, pala- és cseréptetők között mélyen az utca, mint valami kiszáradt patakmeder kanyargott a térig, a kút körül egyet fordult benne a tekintet s káprázva próbált ellátni a hidacskáig. Letámolygott az áthevült padlásszobából s megrémítette, hogy mennyire romlik a látása, avagy más csodák átka ül rajta, mert minden szembejövőben, minthacsak átlátszó volna a ruhája, teste, a csontvázat látta. Behunyt szemmel is ilyen alakokat látott. A majdani koponyát, csontvázat látta mozogni, csikorogva, még akkor is, ha egymást átölelő, boldogságban vonagló szeretőkre gondolt. Igyekezett átaludni a napot. Így van ez ilyen korban, öklözte a nyirkos párnahuzatot, fetrengve, forgolódva, mikor mindenkit vakhit és kölcsönös irtózat meg gyűlölet uszít egymás ellen, s a felebaráti szeretet és erkölcsi parancsok leple alatt a legborzasztóbb túlkapásokat követik el. Ha valakit máglyára hurcolnak, megveszekedett gonosz kíváncsiak kísérik, mint a dögevők. A többség gyáván behúzza az ablaktáblákat s arra gondol, nem szeretnék a helyében lenni, de hát így járnak az eretnekek! Így aztán egyenként akár az egész várost meg lehet vádolni s el lehet égetni rendre.

A sötét gondolatoktól az újabb forró napokon a hideg fejjel hozott elhatározás szabadította meg: ha valamit még el szeretne érni, most kell, gyorsan, ingert cserélni. Látni kell, máshol a plasztikai művészetek hogyan birkóznak, s miképp elégítik ki a korszellemet. Mindenütt úgy áll, hogy ami valamely emberalakban érdekes, azonos testi szenvedélyek és szenvedések nyoma, melyek rángatózva áramlanak ki ama belső formákból és szerkezetekből, melyek csikorgása csakis a csontvázak haláltáncára emlékeztethet? Nekivágni, most, rögvest, akár koldusbotot ragadva is. Aki mezítláb kénytelen járni, annak lába persze könnyebben megvérzik, de hát spanyolcsizmát visel most egész Flandria, és mégis bár az effélére kevés a szó, a kép, a muzsika vigasztalása, a meggyötört vagy örömre vágyó test és lélek szívesen fürdött meg abban ennél vigasztalanabb korokban is.

Egyszer, még kisbéres korában, a folyóparti legelőn, papirosról és festékekről csak álmodozva, faricskált valami fadarabot, s egy mellbevágó látvány úgy megzavarta, hogy elvágta az ujját. A vízen éppen gályákat vontattak. Ezúttal szokatlan módon nem öszvérek, hanem a jól kitaposott parti porban spanyol zsoldosok hajszoltak befogott embereket. Ezt a látványt is jól emlékezetébe véste, egy majdani, mindent magába foglaló képhez, a millió addig elraktározott témaszilánk és soha sorra nem kerülő vázlatforgács mellé. Akkor gondolt először erre: Ó istenem, akár felszabdalom a testem, csak fesd sokszínűvé a vérem!

 

*

 

Könnyű pára libegett a fák közt, mintha tündérlányok. Langyos volt az őszi erdő ezen az alkonyi órán. A fatörzsek már aludtak, mint őrhelyen álltó helyükben elszundító kimerült katonák. A nagy sárga meg piros meg barna levelek itt is, ott is neszezve értek a lenti halomba, saját lépteinek zörgése közben is jól hallotta őket; tudta, mi az, és mégis mindig gyorsan odapillantott. Végre kiért az erdőszélre, ahonnan kinyíltak a völgyek. Messze a kék ködökben izzóvörös volt a nap korongja, mint a kihunyni készülő máglya, amelyik belefáradt a pusztításba.

Összerezzent, mikor pár lépésnyire mögötte megzörrent a haraszt. Nagyobb nesz volt az bármekkora, akár ágastól leszakadó lombdarabénál. Se nyúl, se bagoly, kicsi vézna öreg manó bújt elő egy faodúból, fürgén lerázta rongyairól a rátapadt leveleket. A szíve még a torkában dobogott, de a törpe első látásra annyira hasonlított a múltkori fogatos gazdához, hogy már köszönni akart neki, mint jóismerősnek, ha az rosszkedvűen meg nem előzi.

– Hol mászkálsz, mit csavarogsz, persze valami szoknya után kujtorogsz, melyik faluba igyekszel – hadarta, hogy akármely meséken nevelkedett léleknek mesebelinek tűnt volna. Mikor illedelmesen elmondta a magáét, a kicsi ember, hogy még titokzatosabb legyen a dolog, úgy dühbe gurult, mintha tulajdon fia beszélne holmi badarságot.

– Ne menj oda, ostoba fickó, még nem sejted, miféle veszedelmek leselkednek ott reád! A kísértést el nem kerülheted! Iszonyú életet élnek azok, nem neked való ott semmi. S főleg hatalmas szüzeik, asszonyaik, olyanok, akik ölelésükkel mintha óriásokat nyomnának agyon az idők kezdete óta s az idők végezetéig! Aki azokhoz szokik, nem egykönnyen jön már haza többé. Egész népfajok vesztek oda Itáliában erős ágyékuk diótörőiben.

Addig hallgatta, egy levélhalomra heveredve ezt a zsörtölődést, míg el nem nyomta az álom. Hajnalban talán menyét futott át rajta, hirtelen felült. Az égen vadlibák éke húzott magasan. Derűs volt és bizakodó. A törpének híre-hamva se volt, de azokban a napokban nehéz lejtőkön, mikor lába lankadt, gyakran jutottak eszébe hirtelen holmi meztelen kísértetek, és mint a bolond, hangos, jóízű kacagásban tört ki.

Sokat rajzolt, minden egyes pihenőhelyét úgy választotta meg, hogy valami mart legyen alatta. Csizmás sarkát belefúrta a földbe, és merengett. A sosemlátott s az emlék felváltva támadt a képzeletére, de mindig egymás otthonos közelében, mint az éhség s a szomjúság… Este van, jönnek haza a tanyákról a leányok, krétafehérre keményített főkötőjük le-lekapják, hogy kibomló hajukat megrázzák a napsugarakban, rokolyájuk egészséges istállóillattal telve; a derekukat csak akkor feszítették meg, ha valaki csókot lopni hirtelen magához akarta rántani őket, ám az egész végül is annak a karnak az erejétől függött, no meg a körülményektől. Mert amikor körül minden elcsendesedett, s az augusztusi este olyan sötét, hogy csak a távoli kutyaugatás után tájékozódik a forró szél is, egy nagyobbacska sóhajjal könnyebben dőlnek hanyatt a szénában, s ha valaki úgy, olyan meggyőző erővel tud mesélni, mint Pieter Bruegel, miközben a szó egészen elütő dolgok érdekes fordulatait taglalja, s a lány is áhítatos, feszült figyelemmel úgy tesz, mint aki csakis a fejtegetett történet szálára ügyel, a keze megértő fürgeséggel segít fejtegetni, bontogatni a feszesre fűzött mellényt, az ingvállat s gyorsan nyakig csúsztatni a szoknyát. Hányszor vált el így, forró csókokkal olyan bársonyos arcocskától, melyet az este utolsó derengésében jóformán alig láthatott, s holnap vagy pláné egy hét múlva még akkor se ismerné meg, ha az vidáman újra megszólítaná. De miért is szólítaná meg?

 

*

 

Nem nélkülözött, csak ahogy magában mondogatta, mint a téli állat, visszafogta otthoni szertelenkedéseit. Ahol alkalom adódott, hátaslovat bérelt a postaállomásokon vagy a parasztoknál. A szárított hal s a kancsó bor mindenütt kikerült, s ahol csak befogadták éjszakára, szénapadlásokon vagy kolostorokban hált, bemutatta magát mint piktort (az egyre távolodó) Flandriából.

Először gondolja el büszke alázattal, hogy lám, nem az én nevem, de a flamand művészeté mit ébreszt más tájakon; meg hogy: arra kell törekednem, valaha az én nevem miatt Flandriát bámulják sorsom mögött, bárhol is hallják az emberek.

Egyik déli nagyvárosban éppen császári személy bevonulását tartották s a kor hivalkodó pompájának megfelelően élőképeket állítottak a kapunál kezdődő téren. Messziről látta a sokadalmat, mert mielőtt bement a városba, egy dombon elővette a mappáját, lerajzolta a buzogánytornyos falakat. A tömegen keresztültörve, egyszeriben egy virágba borított jelenet kellős közepén találta magát: három meztelen szűz sorra verseket deklamált a fejedelemnek. A sok látnivaló között semmi sem nyerte meg olyannyira a közönség tetszését, mint ez a színjáték. Minden egyes férfinéző Párist játszott és Juno bájaival szemben a Vénuszét mérlegelte, mondván, hogy emez olyan, mintha elefántcsontból volna, ellenben amannak a bőre rózsásan hamvasabb; ó, dehogy, csak az ügyes festés fortélyát dicséri, persze gyönyörű nagy almák azok, hohó, túlérett az a barack már! – meg ilyeneket: ezek bizony nem a némberek utcájából valók, hanem egytől egyig szép patríciuslányok, ki hitte volna! Mondják, hogy a császár egyetlen kertbe se lép be, ahol nem fogadják flórák és faunok, nimfák és tritonok, bizony! Minthogy ő festő, az egymást taszigálók közt ügyeskedve, eléggé figyelmesen és pimasz közelségből nézte meg ő is a három pucér szépséget, és megtudta, hogy ezt a gúnyát üvegruhának nevezik a kajánkodók. A helybeli szépek legszebbjei, akiknek szirén ide, szirén oda, olyan pompás volt a keblük meg egyéb testformáik, hogy egy tanulni vágyó vándorfestő szemében ebben a pillanatban a bárhol megfestett képeket és megfaragott szobrokat felülmúlták, bár ráadták magukat, hogy emeljék az ünnepély fényét, s ugyancsak nem szalasztottak el semmit, hogy szépségük minden csodája és titka napvilágra kerüljön, kissé már dideregtek a kora őszi derűben, mire köpenybe burkolva egy hintóba tuszkolták őket, vagyis közülük kettőt; a harmadikat egy harsányan rendelkező kapitány vette a köpenye alá éppen, és hálásan mosolygott az újra meg újra kitörő üdvrivalgásra. Az arca annyira megragadt benne, hogy háromnapi járóföldre, az Alpok lábánál, egy malomhoz ragasztott út menti fogadóban megismerni vélte, amint boroskancsókat hord ki. Meg is szólította, a zsivajban alig értette, mit felel, és beletörődött, hogy tovasodródik most már örökre. Később emlékezetből a vázlatkönyvében próbálta felidézni a szemét, alatta pedig két skiccelt mozdulatban megörökítni, egyszer ruhában, egyszer meztelenül. Korholta magát, hogy úgy viselkedik, mintha ez volna a legfőbb élmény, melyet ez az utazás tartogat, s még arra is hajlamos lenne, hogy hazafelé is ugyanazt az útvonalat válassza, csak hogy még egyszer láthassa.

Hanem ahogy továbbhaladt és beért a lefele vezető völgyekbe, percenként esett át erősebb ámulatokon. Ezt meg sem érdemeltem, suttogta meg-megállva. Kékebb eget, áttetszőbb levegőt, csinosabb fehérszemélyeket s arányosabb hegyalakzatokat a képzelet se alkot. Némely helyeken örök a hó, máshol viszont a kertekből, melyek a tengerig lejtenek, februárban is a narancsok egyenesen a habokba potyognak. Nincs zúzmara, eső is alig. Az ember nem kénytelen az időjárás mostoha fordulatai ellen bonyolult találmányokkal védeni magát, főleg nem kétszeresen, háromszorosan bónyálni be a testét. Mennyi minden tartozik máshol csak egy közönséges halandó ruhatárához; hát még az asszonyi öltözék, két vagy három szekrény meg láda nem elég tárolni. Itt már van ahol újra a régi paradicsomi divat szerint kezdenek élni, mert szemmel látható, hogy más, hidegebb tájak idegen öltözékrendjét, a maga itt fölösleges nehézkességével, ezekre csak a módi erőszakolja. Különben ha az ember leszáll a szegény nép körébe, ott találja példának okáért a nápolyi lazzarinókat jóformán egy köténnyel elfedve, s a nőket is holmi egyszerű ingben; csak szokásaikban szemérmesebbek, mint egykor Árkádiában.

 

*

 

Hát igen, állt meg elbűvölten valahol az először megpillantott tenger partján, egy fenyőberekben, melyben azért narancsfák és ciprusok is megéltek, egy kis tengerszoros, oly szűk, hogy a pillangók is átrepülhetik s mégis a legnagyobb hajók is átférnek rajta, s a napfény, mint a méz, ömlik a magasságból… Valami ilyen helyen eshetett Ikarosz hangulatos halála! Egy szép napon ezt is meg kellene festeni…

A városokban látott hírneves képek, freskók csak megerősítették: a találkozás felülmúlja a várakozást. Ezt meg se érdemeltem, tört fel lépten-nyomon a boldog sóhaj, s mégis csodálatos módon nem porszemként eltörpülni, megsemmisülni, hanem megtáltosodni érezte magát, megerősödni abban a maga választotta új szerepben, hogy most csak csendesen, valahonnan a dolgok partjáról megfigyelje a versengőket, a múlt és a jelen bajnokait. Ha valamiről tudott vagy hallott, megtudakolta az oda vezető utat, s nem bosszankodott akkor sem, ha zárt ajtók elől visszafordulva, hiába járta meg. Megnézte, amit megnézhetett, megfigyelte, ami a szeme előtt zajlott. Nemegyszer ácsorgott gyerkőcök és bámészkodók hadával elvegyülve, köztéren festegető ismeretlen kollégák mögött, anélkül, hogy vágya támadt volna fontoskodva felfedni kilétét; máskor bohém művészek és gazdag pártfogók társasága ha befogadta, vagy egyenesen ünnepelte, északi lelkének megfeszített fegyelmével visszafogott minden túlzó elérzékenyülést, ágaskodó gőgöt vagy fölösleges közlékenységet, de felszabadultan oldódott minden új inger jótékonynak érzett közegében. Ha minden bohóságot nem is kapok el, de a járványok itt terjengenek körülöttem, gondolta gyakorta, és kikezdték már-már közönynek számító eddigi álegészségem. Az utazás megmozgatta a vérem. Ez azt jelenti, hogy mégsem vagyok egészen elfásulva még. Az élet addig ragyogó, amíg tartogat legalább a kívánságok, a képzelgések szintjén valamit. A képek árja folyton növekszik, a művészek minden újabb mozdulatára képek hullanak a piacra, és milyen gyorsan el is kapkodják, szét is hordják őket, ezt a második, csak mozaikjaiban élő, de valahogy szebben, tisztábban élő világot; ott pompázik kunyhókban és palotákban, hiszen a rajzok után készült olcsó metszeteket még az otthoni vásárokon is árusítják már a jó szimatú kereskedők, az alájuk firkantott rigmusokkal ott lógnak a falon, a tűzhely felett, a háziáldás és fakanáltartó között, vagy a tanácsházban a padok magas táblájára tűzve díszelegnek, hogy aki rajtuk merenghet, el ne szundikáljon a gyülekezetben. Ó, a reneszánsz alaposan kiszabadította a szellemet a palackból! De aztán a nagy találmányok és felfedezések révén kevéllyé lett lélek még nehezebben viseli, hogyha újra kordában akarják tartani. Mind Itáliában, mind Flandriában a legszebb művekben megtalálható már az alakok s a tárgy nemileg sértő ellentéte: mártír Sebestyének, akik nem aszkéták immár, hanem ókori gümnazionokból kikerült életvidor Herkulesek; Krisztusok, akik mennydörgő Jupiternek vagy öntelt Apollónak tűnnek; szüzek és angyalok, akik oly kecsesek, hogy méltók a profán szerelemre. Ha mi emberi formára alakítjuk az isteneinket, mondogatták annak idején a hellének, ez csak azért van, mert nem létezik szebb alak! De miért lett volna engedékenyebb a sors a görögökkel s a rómaiakkal? Ők bezzeg nem képzelték, hogy az imádathoz önkínzás, böjt, reszkető könyörgés, térdre borulás kell, folyton a bűnökért nyüszítve, térden csúszva, hanem hogy részt lehet venni a lét összes örömeiben, a legszebb meztelenkedés látványával díszítni fel az ünnepeket, így ragadni ki az embert, bár boldog pillanatokra a halandóság állapotából. Minden pompa által, amit a művészet csak nyújtani tud. Hiszen az egésznek értelme abban áll, a bámulatos gyönyörben, amit az ember itt is, ott is belehel a világból!

Ilyeneket már Rómában gondolt, mikor a Scossa Cavallin kapott szállást, ahol mint akkoriban még mindenki tudta, nemrég, alig harminc-negyven éve Raffaello is lakott, és itt festette meg meztelen Vénuszként Impériát, a híres kurtizánt. Akkoriban divat volt mitológiai jeleneteket, meg különféle olyan díszítményeket festeni a házak homlokzatára, melyek a folyvást előkerülő antik emlékekkel próbáltak vetekedni. Lankadatlan szenvedéllyel néz és lát és lerajzol mindent. Látja azt is, hogy az eredményes művészek mindig, mindenütt előbb a valóságot célozták, mielőtt az utánzására gondoltak volna: mielőtt az utánzott test iránt érdeklődtek volna, a tapintható test kötötte le ugyanis a figyelmük. Ezeknél délen a szemérem még nem vált álszeméremmé; még nem bámulnak rajta, hogy valami meztelen. Valamitől a lélek náluk megmaradt abban a pogány józanságban, mely nem taszítja árnyékba, nem is alacsonyítja le testünknek ama részeit, melyek kevésbé nemes szolgálatra valók, tehát nem is pirul helyettük s nem rejtegeti őket, mert ezek fogalma nem kelt szégyent, sem nevetést, neveik sem szennyesek, sem kihívóak, sem tudományoskodók. Hiszen Homérosz is ugyanegy hangon nevezte meg őket, mint a test más tartozékait, s a színházban vidámságot tudnak kelteni, anélkül hogy ez ocsmány lenne. Nem teszi hát holmi titokzatosság tárgyát, mely előtt a szigorú erkölcsűek elfödik arcukat és a finom ízlésűek befogják orrukat.

Olvasmányok kerültek a kezébe, többnyire gyertyalángnál és felületesen átlapozott munkák, zimankós időszakjaiban a két tisztító esztendőnek, melyet itt töltött, de veleszületett érzékkel s némi vakszerencsével a lényegesre nyitott rá éppen, avagy a folyamat elkezdődvén, ilyenkor minden azt erősíti, ahhoz kapcsolódni látszik, s az ilyen elme, mint ama mesebeli leányzó, a sövénykerítésből is aranyat fon.

Platonban, akit nem különösen értett, mielőtt elunta, rábukkant arra a passzusra, ahol az ifjakat az isteneknek szentelt szép versenyparipákhoz hasonlítja, akiket kedvük szerint hagynak a legelőn fickándozni, hadd lássuk, ösztönszerűleg meglelik-e a bölcsességet és az erényt. Máshol azt olvasta: Agesziláosz, hogy embereit felbátorítsa, egyszer levetkőztette előttük a perzsa foglyokat: a fehér és lágy bőr láttára a görögök felszabadító nevetésben törtek ki és bátran nyomultak a túlerő ellen. Meg hogy a lakedaimonok is egyik királyukat azért csapták el, mert kicsi nőt vett el, ohó, mondták a jó spártaiak, ez nekünk csak királyocskákat képes szülni! Valósággal elborította a lépten-nyomon tapasztalt merészség, az élő test és annak képe az új piedesztálon, mindenki szeme elé állítva, skandallum nélkül. S hogy ennek szépségét úgy élvezik, mint odahaza csak a vadász méltányolja nevelt ebei s lovai fajtáját, termetét, jelességét. De hát ezek oly túlzások és szabadságok, melyek a mi eltompult és mindent megfontoló otthon tartott eszünk arányain kívül esnek.

 

*

 

Aki nappal a kísértésekkel játszik, azt a nyugvás óráiban embert meghaladó kétségek szörnyei és borzalmai kezdik gyötörni. Utánuk hajnalonta, mint a mogorva házból játszani kérezkedő gyermek, nyöszörög: festeni akarok, festeni fogok. Fogadom, hogy Pieter Bruegel maradok, nem ront el senki. Úgy viselkedik, mintha bárki is kényszerítette volna erre a kalandra, tapasztalásra. Mindazt, amit egy dühös és leleményes képzelődő a megtorlásról s a hóhérról csak kigondolhat, mindent lát s végigszenved, amíg csak fel-felriadva meg nem nyugszik, hogy mindez csak rossz álom volt, s akkor már újra azt hallja, mintha csak az ébredő utcáról a vízhordók, öszvérhajcsárok jóízű, józan piaci lármája volna, a biztató és mindenki ellen megvédő jó kedély, úgy hallja újra a lelkeket, az elköltözöttek láthatatlan angyalkórusát, akik értelmet látnak a derűs földi létben. Nagyot nyújtózva kitárja a zsalugátert és felnéz a mindenhol egyformán kék égre. E lángoló magasságban talál magára, ahol pedig az ész minden érve úgy lágyul meg, mint a viasz Icarus szárnyain. De legjobban gyógyul egy akár csak futólag látott, ismeretlen donna mosolyától. Ilyenkor betér az első csapszékbe és a vérszínű borocska mellett folytatja befejezetlen belső disputáit. Szóval a természetes ösztönünk vétkes! Nyomjuk el hát minden természetes hajlamunkat s gyötörjük a testet. Hiszen az érzéki tapasztalás s a tudás okoskodásai úgyis elégtelenek és csalékonyak, segítni nem segítnek, csak kísértésbe viszik a hitet. A penitencia, lemondás, szenteskedés útján juttassuk magunkban elsőségre a lelki embert, legyen sorsunk az epedés.

Ilyenkor sistereg. Ilyenkor úgy talál magára, hogy erősen hiszi, hogy mennyire megváltozott. Ám hogy önmaga előtt is leleplezze javíthatatlan nyugtalanságát, megint enged valami továbbcsábító hívásnak és útra kel: mert hogy külön-külön és egyes-egyedül semmi se elég, semmit se kevesell jobban, mint egyazon helyen egyetlen ember sorsából kukucskálni ki a végtelenül gazdag világra; miközben minden komoly munka bizony helyhez köti az embert. Ezeket a láthatatlan prométheuszi láncokat rángatja, tépi, hangulatai mélypontjain rémülten úgy érzi: kiskutyaként. És lassan megérzi a hosszát is ennek a láncnak. Ennek az érzésnek pedig ki nem mondott neve a honvágy. Nem lehet elégedetlen eleddig semmivel, de aminek állandó sarkallását szenvedi: az a még! még! lassan már nem az átélnivalóra, hanem a végeznivalóra vonatkozó kívánság lesz. Elvonulni, például haza, a megszokott zugba, és dolgozni, feldolgozni, így élni fel igazán az életet. Mert amit a papíron elmulasztok, azt istenek se teremtik meg helyettem.

Valahol a katakombák környékén, melyek magányos megtekintésétől többen is óvták, egy önfejű sétán, bokrok és elvadult virágok sűrűjében nyílásra talált. Az üreg szelíd lejtőbe hajlott és egyre szélesebb lett, s mivel felül mindenütt évszázados beomlások voltak a boltozaton, a derengésben kezében a rajzmappával egyre beljebb merészkedett, míg el nem tévedt. Nem félt, ám ekkor ösztönösen is elkövette azt a megmagyarázhatatlan meggondolatlanságot, hogy hangosan megszólalt: Hahó, van itt valaki? Nyikorgó heherészés felelt a homályból és az omladék egyik zugából a vézna fuvaros, vagyis az erdei manó lépett elő, kezében egy pici, szürke, fületlen bögrét vagy hamvvedret tartott magasra és diadalmasan danolászta:

 

Itt a madárlátta ókor, Fussunk haza vele jókor!

 

Meglepetésében felkiáltott: – Ti talán hárman vagytok! – ezt az önmagában érthetetlen mondatot mondta ki, a talányos emberke mégis, mint aki érti, tüstént válaszolt: – Te sem vagy egyedül, mint képzeled! – aztán többet nem szólt, sarkon fordult és némán kivezette a napvilágra. Pár lépcsőfokon lemenve sírboltszerű helyre jutottak, melyben valami örökláng égett, apró bogarára megbabonázva, botorkálva nézett vissza folyton a hosszú, egyenes folyosóról, melyet fülkék vettek körül, rég lekopott feliratokkal ékes falak. Egy tágas bolthajtás alatt ért ki, egészen ismeretlen helyére az egykori Via Appiának. A magas ürömben egy szürke macska settenkedett. A törpe sírrabló már nem volt sehol. Hunyorogva állt a ráömlő fényben. Már semmin sem csodálkozott, s csak azt sajnálta, hogy a meglepetéstől megbénulva a menekülési ösztönére hallgatott, ahelyett hogy tovább rajzolt volna.

– Te sem vagy egyedül!… Mert külön-külön már egyik se teszi ki Bruegelt: se a tegnap, se a holnap, se az itáliai énem, se a flandriai – suttogja megsemmisülten még harmadnap is, lekászálódva egy magas kerekű taligáról, valahol délen, miközben le nem veszi a tekintetét a tenger türkizkék színéről, a sziklák közt forrásként felbugyborékoló rejtett hullámzásról, a ciprusokról, a létező és továbbélő természetről, melynek imádatában csak megerősödött, miközben megkísértette, próbára tette őt is azzal, hogy először olyan érdekesen, néha ellenségesen idegen volt, aztán ugyanúgy vetkőzött le előtte, mint az otthoni táj. Sikerült hát a szilárd talajon maradni, ujjongott fel benne hirtelen a kezdetek óta, a mindig is táplált legnagyobb becsvágy: valaha kikezdhetetlenül nyilvánvaló legyen, hogy kortársainak arca és szokásai és városai és legelői valóban olyanok voltak, amint ő, Pieter Bruegel leírta, nem kell magát mesterségesen felizgatnia soha semmilyen égtáj jóakaratú emberének, hogy magában amaz érzelmek sűrűségét megtalálja, melyekben az ő lelke megfürödhetett, sem hogy elképzelje az általa rajzolt világot, az utazásokat és találkozásokat, a szülői és házastársi szeretetet, a munkálkodás, a mindennapiság megnyugtató jeleneteit, a cselekvés feszítő vágyát s a bűnbánó visszatéréseket, a haragot s a csillapulást, az ünnepélyesség iránti érzéket s a harsogó kedvet az élet gyönyörei iránt.

Elképesztő, hogy ezért az antwerpeni utcasarkon felismerhető igazságért egy Itálián keresztül vezető vargabetűt kellett bejárni. Az utat folyton elálló türelmetlenek miatt, akik azt tanítják, hogy a világ rossz és az ember romlott. De emiatt tovább rombolva aligha fognak a dolgok javulni. A jelen életünk csak holmi számkivetés. Hát eredj külhonba hányódni s akkor meggyőződhetsz róla, hogy valóban így van-e, avagy otthon kuksolj s örökre azt hiheted sóvárogva, hogy bizony máshol másképp lehet.

– Inkább taposom a havat, mint ezt a homokot – hallgatta csizmái csikorgását a halászfalu esti fényei felé gyalogolva.

 

*

 

Péter és Pál előestéjén érkezett Nápolyba. Már sötétedett, a fél város a kastély körüli utcákban tolongott, ahonnan a tűzijáték rakétáit szokták fellőni. Nehéz volt megtalálnia, akit keresett, de át sem adta még az ajánlólevelet, egy üzenet megelőzte, a kapuk meg a karok sorra nyíltak előtte. Ezekben a nyári karneválhoz hasonló napokban a piazzákon s az arénákban éjjel-nappal állt a bál, a fiúknak s a csőcseléknek való, ahogy a házigazda, a jó kedélyű mecénás mondta. A hajdani vigna köré gazdagon kiépített kéjkert félig még mocsaras vadon, félig rafináltan nyírt bokrok és törpefák labirintusa. Valami ókori épületrom, talán egy hajdani vízvezeték is átszelte a birtok egyik sarkát; szőlőlugasok, gyümölcsfák a szokványos virágokkal, melyek mintha maguk is tudnának az ünnepről, telitorokból illatoztak. Az egykori kutak helyén szökőkutak épültek, füge- és citromlugasokkal a valahonnan kiásott antik szobrok körül, kőművesek rakta sziklagrották torkán omlott a művízesés, a barlang előterét Tivoliból hozott cseppkövekből alakították ki, a szőlőindák márványoszlopokra tekeredtek, és lehetőleg minden fordulónál hatalmas terített asztalok álltak. Nyilván ennek a Don Nemtudomkinek mindig készen állt néhány barátja, kik ismervén kedvességét és vendégszeretetét, elhatározták, hogy elmennek hozzá és aznap este a kertben vacsoráznak. A társaság önmagával elfoglalva, néhány kandeláber és távoli ágakra függesztett lampion világánál szétszóródott az éjszakába süppedt tájban, csak az jelezte, hogy itt is, ott is mulatók csatangolnak, hogy amott zajosan üdvözölték az éppen felkelő holdat, emitt egy tenorhang, Petrarca szonettjeinek kis kötetét tartva kezében, hamisan dalolta, hogy „Ha nem szerelmet, akkor hát mit érzek?…”

Kellemes is, taszító is egyszerre egy idegen kertben, sötétben, éjjel, hallgatni a tücsök cirpelését és szívni a holdas éj sűrű illatát. A borongós kedvű jövevény, mivel hamar megfeledkeztek róla, szembekötősdit játszó alakokba botlott egy tisztáson. A játék hamar elragadta; állta a látszatot. Két signorina különösen kitüntette figyelmével, a játék örve alatt minduntalan nekiütődtek, megforgatták, karjába omlottak. Parányiak voltak és törékenynek látszottak, mint a nápolyi szelet. De rövidesen kiderült, milyen fából faragták őket. Nem vártak csábítási kísérletre, hanem ők éltek angyalian naiv stratagémával, hogy a vörös szakállú északi legényt, mint valami ritka és félénk vadat, tőrbe csalják.

A két kisasszonnyal a szépen ringó tavirózsák közt eveztek. Aztán mikor a csónak, igazán véletlenül, hiszen az evezős először járt ott életében, egy hatalmas farönkhöz ért a parton, az egyik hölgy könnyed szökelléssel kiszállt és topánkájával visszalökte a bárkát. Ideje se volt újra bemártani az evezőket, ámuló szeme birkózott a félhomállyal, hogy bizonyosságot szerezzen: nem képzelődik? A lány lassan, titokzatosan, mintha valami csak körülötte hallható muzsikára táncolna azon a pár arasznyi dobogón, egyenként kibontakozott lepleiből és sorra hátra hajította őket a fűre. Aki vele maradt, rémült kisegér hangját hallatta, pedig csak kuncogott. Aztán a part egy másik kiszögelléséhez vitette magát és mire kikászálódott, cserbenhagyta, de gondoskodott róla, hogy a közelben felcsilingelő kacagással biztassa bújócskára.

Mikor az első déli madárka már a mancsai között remegett, eszébe jutott az intelem az idegenföldi óriás szüzekről, és harsányan felkacagott, valósággal elgyöngült bele, hanyatt vetette magát a pázsiton, a signora duzzogva bontakozott ki az ölelésből és öklöcskéivel a mellkasát döngette: „Most mi nem tetszik, te medve?…” Mire a pirkadat, maga is sorra vetve le csillagos felsőruháit, jött, hogy betakargassa ezt a magáról könnyen megfeledkező éjjeli világot, már mindhármukat mély álomban találta, egymás karjában, a nyílt vize ringó csónak fenekén.

 

*

 

– Minden, amit látok, gazdagít! – Ezzel a szorgalomra és naiv szerénységre valló, kisdiákos buzgalommal vágott neki. Fanyarul mosolyodik el, ha eszébe jut. És hát vannak keblek, melyek arra teremtettek, hogy utánuk kapjanak; ez volt a másik, a pányváról eloldott csikó beleszabadulása a selymesen ringó zabvetésbe. Persze lankadatlan szorgalommal néz, és lát, és lerajzol, és elfelejt mindent. Egyre többször esik jól a távoli Flandriára gondolni, este elalvás előtt itt vagy ott, idegen vackokon s hűvös keramitkockás palotákban, vagy csak az út porában, ahol egy férfi pontosan megérzi, meddig póz és pátosz, és honnan kezdve tragikus igazság, ha arra fordul a tépelődés: inkább taposom otthon a havat, mint ezt a homokot tovább.

Gyorsan rajzolt, s hogy a fejben megtervezett látványhoz majd ne feledje a helyszínen támadt színötleteket, nemegyszer sebtében melléfirkálja: kabátszínbarna, égvörös, ingmell-fehér, sziklakék, zöldes visszfény. Mikor már kezdett kábult lenni a hasonlatos s az összehasonlíthatatlan nagy tapasztalatától, annál is inkább, mert agyában türelmetlenül dobolt valami konok azértis-másképp, s torkig volt gyaloglással, lovaglással, csevegéssel, szekerezéssel a felejthetetlen tájék idegen évszakain keresztül, már valahol Tirolban járt, s szívből örült, hogy nem kell tovább kóvályognia freskók és színes ablakok derengésébe fagyott folyosók, kerengők, galériák pokoltornácain. És nemsokára megpillantotta a Rajnát.

Szél járta át a fákat; az erdők fázós kisasszonyok módjára szívesen magukra tekerték volna a levélzet egyre rongyoltabb lepleit, de az ősz hadai, mint a kéjelgő zsoldossereg, ha valami asszonyszemélyt megkaparintott, meg nem álltak a vetkőztetéssel. Tüzet rakott a mohos kövek között. Mikor a nyereg mellől leakasztotta a tarisznyát, a gügye versike jutott eszébe:

 

Itt a madárlátta ókor, Hazaérünk vele jókor!

 

Szinte várta, hogy előkerül a törpe s mint valami vámos, nekiszegzi a kérdést: ugyanbizony hova igyekszel, majd óva inti észak óriástermetű szűzeitől s egyéb rémségeitől, mire ő majd rávágja megsemmisítő derűvel, halálmegvető nemtörődömséggel, hogy sose félts, magam is közülük való vagyok, ahol parasztlakodalmakon csak úgy döng a talaj, ahol a dudás kétpofára fújja, ahol a fehércselédek… De semmi nem zavarta meg az álmát.

Az érkezés napja tél elejére esett. Az első látvány hazai földön, ahogy az erdő szélén kiért a völgyecske fölé, a lejtő tetejére, mintha azt dübörögte volna az indulatoktól könnyen és gyorsan vérbe boruló agyába, hogy az első hó korán érkezett, ő pedig későn. Egy feldúlt falu a hóba süppedve. Valakik alapos munkát végezhettek. A befagyott, behavazott völgy, ahol a patak menti szakadékok s a félig leégett házak is egészen egyforma, vastag hókupacok voltak csupán, a vigasztalanul szürke ég alatt. Csak a szállongó hollórajok vittek mozgást a képbe, melyről a mindent elnyomó, túlharsogó fehérség ellenére az ő színben, de szóban is könnyen gondolkozó lelkében, mint egy röptében elvágott harangkondulás, csak ez a suta fogalom jelentkezett: „Pernye!” És nem nyúlt a rajztömbje után. Az egész anélkül is kellőképp beégett az eszméletébe. A ló felhorkant. A romok közül, de inkább egy magát zörögve megrázó hókupac alól valaki előmászott. Előbb azt hitte, kutya. Aztán találkozott a tekintete a ráncos, vén arcból majdnem vidáman sütő okos gyermekszemekkel. A hasonlóság elnémította, mikor a törpe is csak legyintett, mint aki már ráunt erre a szófogadatlanra, s vissza se nézve többé, bandukolni kezdett az egykori utcán, a hajdani malom vagy kocsma szénszagú romjai mentén a most mindent elnyelő mezők felé. Minthacsak felette elhúzó madarak ejtette üvegbuborékba fagyva függött volna azóta itt, s csak most pattant, robbant volna, időzítve, tisztán szólt rá a hang: – …jön a tavasz, s te, semmittevő csavargó, nem győzöd kapkodni a fejed, mosni a pemzliket, mert a hó alatt érintetlenül ott van, megvan az egész flamand föld, mindenestől, a színek is, a színek mind és külön a vér.