A holdbeli pásztor

 

A színek és a vér

Az évszaknak megfelelően korán hajnalodott. A város felől, a folyóval haladva jó darab utat megtettek, mikor az élen haladó szekerek megálltak egy rövid pihenőre.

A csikorgásra, koccanásra, zablacsilingelésre hirtelen felébredt valaki, aki a bokrosban hevert, és most nagy ásítozva kijött a napra. A hőség hetei után ez volt az első elég friss reggel. Gémberedett tagjait mulatságosan ugrándozva próbálta bemelegítni, lehányta felsőruháit, pár cigánykereket is vetett, az utolsóval olyan közel ért földet, hogy a lovak felhorkantak.

– Tán komédiás vagy! – kiáltott oda a gazda, és kivette sárga fogai közül a hosszú pipaszárat.

– Majdnem – jött közelebb, még kissé lihegve a fiatal férfi, és le nem vette szemét a szép fehér pipafejről, melyet a vézna emberke nagy marka se tudott egészen eltakarni. Kéretlenül leült mellé az árokpartra, és nem az odébb falatozó asszonynép felé sandított, csak a pipát nézte.

– Megtömheted a tiédet is. Van dohányom elég – mondta jóságosan a kis paraszt, és előhúzta kebléből a bőrzacskót.

– Abból nem kérek. Csak a pipád nézem – vette ki merészen a kezéből a fiatalember, és óvatosan, hogy a parázs ki ne hulljon, maga elé emelte, megforgatta a fényben.

– Tíz pénzért festek rá egy tájat – mondta és visszaadta. A gazda is megszemlélte, mielőtt szívott egyet belőle, aztán a füst után nézve, azt mondta:

– Minek erre kép?

– Szebb lesz tőle – vont vállat a vörös szakállú legény. – Hát jó, hat pénzért, mindössze hatért, festhetek reá egy szélmalmot.

– Erre? – vette újból kézbe a paraszt.

– Arra bizony.

– Hiszen mikor szívom, úgyse látom.

– Látja, aki szemben ül… Vagy, ha inkább az kell, háromért egy madarat…

– Nem kell erre semmi! – de már somolygott, kiverte a hamut, hitetlenkedve simogatta.

– No egy pénz egy színes halacska. Akkora, mint egy pötty. Vagy a neved kezdőbetűje. Olyan lesz, mint egy címer.

– No azt nem bánom – adta meg magát az emberke –, a nevem rajta lehet, az már igen, az jó lesz. Utóvégre az enyém.

Egymásra vigyorogtak.

– De nemcsak ugratás volt az egész, ugyebár?

A fiatalember felállt, és ünnepélyes ábrázattal meghajolt:

– Pieter Bruegel, az antwerpeni festők Szent Lukács céhének tagja, szolgálatodra.

A gazda is önkéntelenül felemelkedett és sután meghajtotta magát. Aztán, mint aki valami bűvöletből ébred s nem szeretné, ha az asszonyok meg a szomszéd szekeresek, akik idebámészkodnak, kinevetnék, nyers hangon indulást parancsolt. Aztán:

– Ha egy az utunk, uram, velünk tarthatsz – vetette oda nem túl szívélyesen, de tétovázva megvárta, amíg az sebtében összeszedi a retyerutyáját s felcsatlakozik. Közben két szekér is elhaladt előttük a karavánból. Beálltak a harmadik elé és kényelmes iramban követték a keréknyomokat. A ponyvás, vasalt szekerek tengelye recsegett-ropogott a teher alatt. Befelhősödött, már közel volt az erdőség, legfennebb két óra járásra a szorosba ért a folyó meg az út. Az időjárásról beszélgettek. Az idén nyomorúságosan aszályos volt a nyár, a nap tüzében így augusztusra már egészen őszi színe volt a tájnak. Amikor takarmányra meg a jószágra terelődött a szó, mindenki a fejét csóválta s aggodalmas képpel emlegette a következő telet.

– Jó nagy kezed van.

– Lapát helyett használom – hunyorgott a kisöreg és maga is elgyönyörködött a két tenyerében. – De te csak nem rőzsét cipelsz a batyudban – mutatott egy kiálló pemzlinyélre.

A festő hanyagul visszanyomta a szorosan összeszíjazott mappába: – Én csak azt cipelem magammal, ami elég, hogy kisüssek itt-ott egy képet. A rőzsét a helyszínen szedem hozzá.

Az emberke valami olyasmit motyogott, hogy az a jó, és újra előhúzta a kalapja mellé tűzött pipát. Az ő portréjával gondolatban már kész volt; s még vagy tízzel. Gyakorlott szeme hamar lekapta a fontos semmiségeket. Ujjaik bütykösek a munkától, arcukon akár duzzadt és fénylően vörös, akár szikárrá aszott és ráncos, ott ül a sors; a rokonait látta bennük, a minden családban s minden vidéken egyaránt otthonos típusvégleteket, ősökből keveredő jellemző szélsőségeket. Ők azok, akik szilajul ropják előbb a mások lakodalmán, aztán a magukén, aztán lassacskán átadják helyük a következő táncolóknak, s mindenféle betegség támadja, sorvasztja őket; ha ágynak esnek, abból rendszerint baj lesz, legfennebb a szülő asszonyok kelnek ki még valaha belőle. Mindig tudnak valami friss eseményről, körülményesen adnak elő bármilyen történetet: így van ez, én azonban épeszű emberről ilyesmit, méghozzá józanul, nem tudok egykönnyen feltételezni, ezért csak megemlítem a dolgot, anélkül, hogy el akarnám dönteni, volt-e benne valami igazság, vagy se…

 

*

 

Egy hajnali rossz álom volt, ami a végső lökést megadta ennek a rég melengetett tervnek a kivitelezésére. Talán semmi egyéb ok, mint valamely faja a gyávaságnak akadályozza, most már évek óta, hogy elzarándokoljon Itáliába. Az álomból ébredve, most vagy két hete, aznap végigkísérte az a furcsa hangulat. Vidám cimborákkal a csömörig dorbézolt azokban a napokban, mint aki nem érzi javát. Aznap pedig különösen pokoli volt a hőség. A magas fedelek, karcsú kémények, pala- és cseréptetők között mélyen az utca, mint valami kiszáradt patakmeder kanyargott a térig, a kút körül egyet fordult benne a tekintet s káprázva próbált ellátni a hidacskáig. Letámolygott az áthevült padlásszobából s megrémítette, hogy mennyire romlik a látása, avagy más csodák átka ül rajta, mert minden szembejövőben, minthacsak átlátszó volna a ruhája, teste, a csontvázat látta. Behunyt szemmel is ilyen alakokat látott. A majdani koponyát, csontvázat látta mozogni, csikorogva, még akkor is, ha egymást átölelő, boldogságban vonagló szeretőkre gondolt. Igyekezett átaludni a napot. Így van ez ilyen korban, öklözte a nyirkos párnahuzatot, fetrengve, forgolódva, mikor mindenkit vakhit és kölcsönös irtózat meg gyűlölet uszít egymás ellen, s a felebaráti szeretet és erkölcsi parancsok leple alatt a legborzasztóbb túlkapásokat követik el. Ha valakit máglyára hurcolnak, megveszekedett gonosz kíváncsiak kísérik, mint a dögevők. A többség gyáván behúzza az ablaktáblákat s arra gondol, nem szeretnék a helyében lenni, de hát így járnak az eretnekek! Így aztán egyenként akár az egész várost meg lehet vádolni s el lehet égetni rendre.

A sötét gondolatoktól az újabb forró napokon a hideg fejjel hozott elhatározás szabadította meg: ha valamit még el szeretne érni, most kell, gyorsan, ingert cserélni. Látni kell, máshol a plasztikai művészetek hogyan birkóznak, s miképp elégítik ki a korszellemet. Mindenütt úgy áll, hogy ami valamely emberalakban érdekes, azonos testi szenvedélyek és szenvedések nyoma, melyek rángatózva áramlanak ki ama belső formákból és szerkezetekből, melyek csikorgása csakis a csontvázak haláltáncára emlékeztethet? Nekivágni, most, rögvest, akár koldusbotot ragadva is. Aki mezítláb kénytelen járni, annak lába persze könnyebben megvérzik, de hát spanyolcsizmát visel most egész Flandria, és mégis bár az effélére kevés a szó, a kép, a muzsika vigasztalása, a meggyötört vagy örömre vágyó test és lélek szívesen fürdött meg abban ennél vigasztalanabb korokban is.

Egyszer, még kisbéres korában, a folyóparti legelőn, papirosról és festékekről csak álmodozva, faricskált valami fadarabot, s egy mellbevágó látvány úgy megzavarta, hogy elvágta az ujját. A vízen éppen gályákat vontattak. Ezúttal szokatlan módon nem öszvérek, hanem a jól kitaposott parti porban spanyol zsoldosok hajszoltak befogott embereket. Ezt a látványt is jól emlékezetébe véste, egy majdani, mindent magába foglaló képhez, a millió addig elraktározott témaszilánk és soha sorra nem kerülő vázlatforgács mellé. Akkor gondolt először erre: Ó istenem, akár felszabdalom a testem, csak fesd sokszínűvé a vérem!

 

*

 

Könnyű pára libegett a fák közt, mintha tündérlányok. Langyos volt az őszi erdő ezen az alkonyi órán. A fatörzsek már aludtak, mint őrhelyen álltó helyükben elszundító kimerült katonák. A nagy sárga meg piros meg barna levelek itt is, ott is neszezve értek a lenti halomba, saját lépteinek zörgése közben is jól hallotta őket; tudta, mi az, és mégis mindig gyorsan odapillantott. Végre kiért az erdőszélre, ahonnan kinyíltak a völgyek. Messze a kék ködökben izzóvörös volt a nap korongja, mint a kihunyni készülő máglya, amelyik belefáradt a pusztításba.

Összerezzent, mikor pár lépésnyire mögötte megzörrent a haraszt. Nagyobb nesz volt az bármekkora, akár ágastól leszakadó lombdarabénál. Se nyúl, se bagoly, kicsi vézna öreg manó bújt elő egy faodúból, fürgén lerázta rongyairól a rátapadt leveleket. A szíve még a torkában dobogott, de a törpe első látásra annyira hasonlított a múltkori fogatos gazdához, hogy már köszönni akart neki, mint jóismerősnek, ha az rosszkedvűen meg nem előzi.

– Hol mászkálsz, mit csavarogsz, persze valami szoknya után kujtorogsz, melyik faluba igyekszel – hadarta, hogy akármely meséken nevelkedett léleknek mesebelinek tűnt volna. Mikor illedelmesen elmondta a magáét, a kicsi ember, hogy még titokzatosabb legyen a dolog, úgy dühbe gurult, mintha tulajdon fia beszélne holmi badarságot.

– Ne menj oda, ostoba fickó, még nem sejted, miféle veszedelmek leselkednek ott reád! A kísértést el nem kerülheted! Iszonyú életet élnek azok, nem neked való ott semmi. S főleg hatalmas szüzeik, asszonyaik, olyanok, akik ölelésükkel mintha óriásokat nyomnának agyon az idők kezdete óta s az idők végezetéig! Aki azokhoz szokik, nem egykönnyen jön már haza többé. Egész népfajok vesztek oda Itáliában erős ágyékuk diótörőiben.

Addig hallgatta, egy levélhalomra heveredve ezt a zsörtölődést, míg el nem nyomta az álom. Hajnalban talán menyét futott át rajta, hirtelen felült. Az égen vadlibák éke húzott magasan. Derűs volt és bizakodó. A törpének híre-hamva se volt, de azokban a napokban nehéz lejtőkön, mikor lába lankadt, gyakran jutottak eszébe hirtelen holmi meztelen kísértetek, és mint a bolond, hangos, jóízű kacagásban tört ki.

Sokat rajzolt, minden egyes pihenőhelyét úgy választotta meg, hogy valami mart legyen alatta. Csizmás sarkát belefúrta a földbe, és merengett. A sosemlátott s az emlék felváltva támadt a képzeletére, de mindig egymás otthonos közelében, mint az éhség s a szomjúság… Este van, jönnek haza a tanyákról a leányok, krétafehérre keményített főkötőjük le-lekapják, hogy kibomló hajukat megrázzák a napsugarakban, rokolyájuk egészséges istállóillattal telve; a derekukat csak akkor feszítették meg, ha valaki csókot lopni hirtelen magához akarta rántani őket, ám az egész végül is annak a karnak az erejétől függött, no meg a körülményektől. Mert amikor körül minden elcsendesedett, s az augusztusi este olyan sötét, hogy csak a távoli kutyaugatás után tájékozódik a forró szél is, egy nagyobbacska sóhajjal könnyebben dőlnek hanyatt a szénában, s ha valaki úgy, olyan meggyőző erővel tud mesélni, mint Pieter Bruegel, miközben a szó egészen elütő dolgok érdekes fordulatait taglalja, s a lány is áhítatos, feszült figyelemmel úgy tesz, mint aki csakis a fejtegetett történet szálára ügyel, a keze megértő fürgeséggel segít fejtegetni, bontogatni a feszesre fűzött mellényt, az ingvállat s gyorsan nyakig csúsztatni a szoknyát. Hányszor vált el így, forró csókokkal olyan bársonyos arcocskától, melyet az este utolsó derengésében jóformán alig láthatott, s holnap vagy pláné egy hét múlva még akkor se ismerné meg, ha az vidáman újra megszólítaná. De miért is szólítaná meg?

 

*

 

Nem nélkülözött, csak ahogy magában mondogatta, mint a téli állat, visszafogta otthoni szertelenkedéseit. Ahol alkalom adódott, hátaslovat bérelt a postaállomásokon vagy a parasztoknál. A szárított hal s a kancsó bor mindenütt kikerült, s ahol csak befogadták éjszakára, szénapadlásokon vagy kolostorokban hált, bemutatta magát mint piktort (az egyre távolodó) Flandriából.

Először gondolja el büszke alázattal, hogy lám, nem az én nevem, de a flamand művészeté mit ébreszt más tájakon; meg hogy: arra kell törekednem, valaha az én nevem miatt Flandriát bámulják sorsom mögött, bárhol is hallják az emberek.

Egyik déli nagyvárosban éppen császári személy bevonulását tartották s a kor hivalkodó pompájának megfelelően élőképeket állítottak a kapunál kezdődő téren. Messziről látta a sokadalmat, mert mielőtt bement a városba, egy dombon elővette a mappáját, lerajzolta a buzogánytornyos falakat. A tömegen keresztültörve, egyszeriben egy virágba borított jelenet kellős közepén találta magát: három meztelen szűz sorra verseket deklamált a fejedelemnek. A sok látnivaló között semmi sem nyerte meg olyannyira a közönség tetszését, mint ez a színjáték. Minden egyes férfinéző Párist játszott és Juno bájaival szemben a Vénuszét mérlegelte, mondván, hogy emez olyan, mintha elefántcsontból volna, ellenben amannak a bőre rózsásan hamvasabb; ó, dehogy, csak az ügyes festés fortélyát dicséri, persze gyönyörű nagy almák azok, hohó, túlérett az a barack már! – meg ilyeneket: ezek bizony nem a némberek utcájából valók, hanem egytől egyig szép patríciuslányok, ki hitte volna! Mondják, hogy a császár egyetlen kertbe se lép be, ahol nem fogadják flórák és faunok, nimfák és tritonok, bizony! Minthogy ő festő, az egymást taszigálók közt ügyeskedve, eléggé figyelmesen és pimasz közelségből nézte meg ő is a három pucér szépséget, és megtudta, hogy ezt a gúnyát üvegruhának nevezik a kajánkodók. A helybeli szépek legszebbjei, akiknek szirén ide, szirén oda, olyan pompás volt a keblük meg egyéb testformáik, hogy egy tanulni vágyó vándorfestő szemében ebben a pillanatban a bárhol megfestett képeket és megfaragott szobrokat felülmúlták, bár ráadták magukat, hogy emeljék az ünnepély fényét, s ugyancsak nem szalasztottak el semmit, hogy szépségük minden csodája és titka napvilágra kerüljön, kissé már dideregtek a kora őszi derűben, mire köpenybe burkolva egy hintóba tuszkolták őket, vagyis közülük kettőt; a harmadikat egy harsányan rendelkező kapitány vette a köpenye alá éppen, és hálásan mosolygott az újra meg újra kitörő üdvrivalgásra. Az arca annyira megragadt benne, hogy háromnapi járóföldre, az Alpok lábánál, egy malomhoz ragasztott út menti fogadóban megismerni vélte, amint boroskancsókat hord ki. Meg is szólította, a zsivajban alig értette, mit felel, és beletörődött, hogy tovasodródik most már örökre. Később emlékezetből a vázlatkönyvében próbálta felidézni a szemét, alatta pedig két skiccelt mozdulatban megörökítni, egyszer ruhában, egyszer meztelenül. Korholta magát, hogy úgy viselkedik, mintha ez volna a legfőbb élmény, melyet ez az utazás tartogat, s még arra is hajlamos lenne, hogy hazafelé is ugyanazt az útvonalat válassza, csak hogy még egyszer láthassa.

Hanem ahogy továbbhaladt és beért a lefele vezető völgyekbe, percenként esett át erősebb ámulatokon. Ezt meg sem érdemeltem, suttogta meg-megállva. Kékebb eget, áttetszőbb levegőt, csinosabb fehérszemélyeket s arányosabb hegyalakzatokat a képzelet se alkot. Némely helyeken örök a hó, máshol viszont a kertekből, melyek a tengerig lejtenek, februárban is a narancsok egyenesen a habokba potyognak. Nincs zúzmara, eső is alig. Az ember nem kénytelen az időjárás mostoha fordulatai ellen bonyolult találmányokkal védeni magát, főleg nem kétszeresen, háromszorosan bónyálni be a testét. Mennyi minden tartozik máshol csak egy közönséges halandó ruhatárához; hát még az asszonyi öltözék, két vagy három szekrény meg láda nem elég tárolni. Itt már van ahol újra a régi paradicsomi divat szerint kezdenek élni, mert szemmel látható, hogy más, hidegebb tájak idegen öltözékrendjét, a maga itt fölösleges nehézkességével, ezekre csak a módi erőszakolja. Különben ha az ember leszáll a szegény nép körébe, ott találja példának okáért a nápolyi lazzarinókat jóformán egy köténnyel elfedve, s a nőket is holmi egyszerű ingben; csak szokásaikban szemérmesebbek, mint egykor Árkádiában.

 

*

 

Hát igen, állt meg elbűvölten valahol az először megpillantott tenger partján, egy fenyőberekben, melyben azért narancsfák és ciprusok is megéltek, egy kis tengerszoros, oly szűk, hogy a pillangók is átrepülhetik s mégis a legnagyobb hajók is átférnek rajta, s a napfény, mint a méz, ömlik a magasságból… Valami ilyen helyen eshetett Ikarosz hangulatos halála! Egy szép napon ezt is meg kellene festeni…

A városokban látott hírneves képek, freskók csak megerősítették: a találkozás felülmúlja a várakozást. Ezt meg se érdemeltem, tört fel lépten-nyomon a boldog sóhaj, s mégis csodálatos módon nem porszemként eltörpülni, megsemmisülni, hanem megtáltosodni érezte magát, megerősödni abban a maga választotta új szerepben, hogy most csak csendesen, valahonnan a dolgok partjáról megfigyelje a versengőket, a múlt és a jelen bajnokait. Ha valamiről tudott vagy hallott, megtudakolta az oda vezető utat, s nem bosszankodott akkor sem, ha zárt ajtók elől visszafordulva, hiába járta meg. Megnézte, amit megnézhetett, megfigyelte, ami a szeme előtt zajlott. Nemegyszer ácsorgott gyerkőcök és bámészkodók hadával elvegyülve, köztéren festegető ismeretlen kollégák mögött, anélkül, hogy vágya támadt volna fontoskodva felfedni kilétét; máskor bohém művészek és gazdag pártfogók társasága ha befogadta, vagy egyenesen ünnepelte, északi lelkének megfeszített fegyelmével visszafogott minden túlzó elérzékenyülést, ágaskodó gőgöt vagy fölösleges közlékenységet, de felszabadultan oldódott minden új inger jótékonynak érzett közegében. Ha minden bohóságot nem is kapok el, de a járványok itt terjengenek körülöttem, gondolta gyakorta, és kikezdték már-már közönynek számító eddigi álegészségem. Az utazás megmozgatta a vérem. Ez azt jelenti, hogy mégsem vagyok egészen elfásulva még. Az élet addig ragyogó, amíg tartogat legalább a kívánságok, a képzelgések szintjén valamit. A képek árja folyton növekszik, a művészek minden újabb mozdulatára képek hullanak a piacra, és milyen gyorsan el is kapkodják, szét is hordják őket, ezt a második, csak mozaikjaiban élő, de valahogy szebben, tisztábban élő világot; ott pompázik kunyhókban és palotákban, hiszen a rajzok után készült olcsó metszeteket még az otthoni vásárokon is árusítják már a jó szimatú kereskedők, az alájuk firkantott rigmusokkal ott lógnak a falon, a tűzhely felett, a háziáldás és fakanáltartó között, vagy a tanácsházban a padok magas táblájára tűzve díszelegnek, hogy aki rajtuk merenghet, el ne szundikáljon a gyülekezetben. Ó, a reneszánsz alaposan kiszabadította a szellemet a palackból! De aztán a nagy találmányok és felfedezések révén kevéllyé lett lélek még nehezebben viseli, hogyha újra kordában akarják tartani. Mind Itáliában, mind Flandriában a legszebb művekben megtalálható már az alakok s a tárgy nemileg sértő ellentéte: mártír Sebestyének, akik nem aszkéták immár, hanem ókori gümnazionokból kikerült életvidor Herkulesek; Krisztusok, akik mennydörgő Jupiternek vagy öntelt Apollónak tűnnek; szüzek és angyalok, akik oly kecsesek, hogy méltók a profán szerelemre. Ha mi emberi formára alakítjuk az isteneinket, mondogatták annak idején a hellének, ez csak azért van, mert nem létezik szebb alak! De miért lett volna engedékenyebb a sors a görögökkel s a rómaiakkal? Ők bezzeg nem képzelték, hogy az imádathoz önkínzás, böjt, reszkető könyörgés, térdre borulás kell, folyton a bűnökért nyüszítve, térden csúszva, hanem hogy részt lehet venni a lét összes örömeiben, a legszebb meztelenkedés látványával díszítni fel az ünnepeket, így ragadni ki az embert, bár boldog pillanatokra a halandóság állapotából. Minden pompa által, amit a művészet csak nyújtani tud. Hiszen az egésznek értelme abban áll, a bámulatos gyönyörben, amit az ember itt is, ott is belehel a világból!

Ilyeneket már Rómában gondolt, mikor a Scossa Cavallin kapott szállást, ahol mint akkoriban még mindenki tudta, nemrég, alig harminc-negyven éve Raffaello is lakott, és itt festette meg meztelen Vénuszként Impériát, a híres kurtizánt. Akkoriban divat volt mitológiai jeleneteket, meg különféle olyan díszítményeket festeni a házak homlokzatára, melyek a folyvást előkerülő antik emlékekkel próbáltak vetekedni. Lankadatlan szenvedéllyel néz és lát és lerajzol mindent. Látja azt is, hogy az eredményes művészek mindig, mindenütt előbb a valóságot célozták, mielőtt az utánzására gondoltak volna: mielőtt az utánzott test iránt érdeklődtek volna, a tapintható test kötötte le ugyanis a figyelmük. Ezeknél délen a szemérem még nem vált álszeméremmé; még nem bámulnak rajta, hogy valami meztelen. Valamitől a lélek náluk megmaradt abban a pogány józanságban, mely nem taszítja árnyékba, nem is alacsonyítja le testünknek ama részeit, melyek kevésbé nemes szolgálatra valók, tehát nem is pirul helyettük s nem rejtegeti őket, mert ezek fogalma nem kelt szégyent, sem nevetést, neveik sem szennyesek, sem kihívóak, sem tudományoskodók. Hiszen Homérosz is ugyanegy hangon nevezte meg őket, mint a test más tartozékait, s a színházban vidámságot tudnak kelteni, anélkül hogy ez ocsmány lenne. Nem teszi hát holmi titokzatosság tárgyát, mely előtt a szigorú erkölcsűek elfödik arcukat és a finom ízlésűek befogják orrukat.

Olvasmányok kerültek a kezébe, többnyire gyertyalángnál és felületesen átlapozott munkák, zimankós időszakjaiban a két tisztító esztendőnek, melyet itt töltött, de veleszületett érzékkel s némi vakszerencsével a lényegesre nyitott rá éppen, avagy a folyamat elkezdődvén, ilyenkor minden azt erősíti, ahhoz kapcsolódni látszik, s az ilyen elme, mint ama mesebeli leányzó, a sövénykerítésből is aranyat fon.

Platonban, akit nem különösen értett, mielőtt elunta, rábukkant arra a passzusra, ahol az ifjakat az isteneknek szentelt szép versenyparipákhoz hasonlítja, akiket kedvük szerint hagynak a legelőn fickándozni, hadd lássuk, ösztönszerűleg meglelik-e a bölcsességet és az erényt. Máshol azt olvasta: Agesziláosz, hogy embereit felbátorítsa, egyszer levetkőztette előttük a perzsa foglyokat: a fehér és lágy bőr láttára a görögök felszabadító nevetésben törtek ki és bátran nyomultak a túlerő ellen. Meg hogy a lakedaimonok is egyik királyukat azért csapták el, mert kicsi nőt vett el, ohó, mondták a jó spártaiak, ez nekünk csak királyocskákat képes szülni! Valósággal elborította a lépten-nyomon tapasztalt merészség, az élő test és annak képe az új piedesztálon, mindenki szeme elé állítva, skandallum nélkül. S hogy ennek szépségét úgy élvezik, mint odahaza csak a vadász méltányolja nevelt ebei s lovai fajtáját, termetét, jelességét. De hát ezek oly túlzások és szabadságok, melyek a mi eltompult és mindent megfontoló otthon tartott eszünk arányain kívül esnek.

 

*

 

Aki nappal a kísértésekkel játszik, azt a nyugvás óráiban embert meghaladó kétségek szörnyei és borzalmai kezdik gyötörni. Utánuk hajnalonta, mint a mogorva házból játszani kérezkedő gyermek, nyöszörög: festeni akarok, festeni fogok. Fogadom, hogy Pieter Bruegel maradok, nem ront el senki. Úgy viselkedik, mintha bárki is kényszerítette volna erre a kalandra, tapasztalásra. Mindazt, amit egy dühös és leleményes képzelődő a megtorlásról s a hóhérról csak kigondolhat, mindent lát s végigszenved, amíg csak fel-felriadva meg nem nyugszik, hogy mindez csak rossz álom volt, s akkor már újra azt hallja, mintha csak az ébredő utcáról a vízhordók, öszvérhajcsárok jóízű, józan piaci lármája volna, a biztató és mindenki ellen megvédő jó kedély, úgy hallja újra a lelkeket, az elköltözöttek láthatatlan angyalkórusát, akik értelmet látnak a derűs földi létben. Nagyot nyújtózva kitárja a zsalugátert és felnéz a mindenhol egyformán kék égre. E lángoló magasságban talál magára, ahol pedig az ész minden érve úgy lágyul meg, mint a viasz Icarus szárnyain. De legjobban gyógyul egy akár csak futólag látott, ismeretlen donna mosolyától. Ilyenkor betér az első csapszékbe és a vérszínű borocska mellett folytatja befejezetlen belső disputáit. Szóval a természetes ösztönünk vétkes! Nyomjuk el hát minden természetes hajlamunkat s gyötörjük a testet. Hiszen az érzéki tapasztalás s a tudás okoskodásai úgyis elégtelenek és csalékonyak, segítni nem segítnek, csak kísértésbe viszik a hitet. A penitencia, lemondás, szenteskedés útján juttassuk magunkban elsőségre a lelki embert, legyen sorsunk az epedés.

Ilyenkor sistereg. Ilyenkor úgy talál magára, hogy erősen hiszi, hogy mennyire megváltozott. Ám hogy önmaga előtt is leleplezze javíthatatlan nyugtalanságát, megint enged valami továbbcsábító hívásnak és útra kel: mert hogy külön-külön és egyes-egyedül semmi se elég, semmit se kevesell jobban, mint egyazon helyen egyetlen ember sorsából kukucskálni ki a végtelenül gazdag világra; miközben minden komoly munka bizony helyhez köti az embert. Ezeket a láthatatlan prométheuszi láncokat rángatja, tépi, hangulatai mélypontjain rémülten úgy érzi: kiskutyaként. És lassan megérzi a hosszát is ennek a láncnak. Ennek az érzésnek pedig ki nem mondott neve a honvágy. Nem lehet elégedetlen eleddig semmivel, de aminek állandó sarkallását szenvedi: az a még! még! lassan már nem az átélnivalóra, hanem a végeznivalóra vonatkozó kívánság lesz. Elvonulni, például haza, a megszokott zugba, és dolgozni, feldolgozni, így élni fel igazán az életet. Mert amit a papíron elmulasztok, azt istenek se teremtik meg helyettem.

Valahol a katakombák környékén, melyek magányos megtekintésétől többen is óvták, egy önfejű sétán, bokrok és elvadult virágok sűrűjében nyílásra talált. Az üreg szelíd lejtőbe hajlott és egyre szélesebb lett, s mivel felül mindenütt évszázados beomlások voltak a boltozaton, a derengésben kezében a rajzmappával egyre beljebb merészkedett, míg el nem tévedt. Nem félt, ám ekkor ösztönösen is elkövette azt a megmagyarázhatatlan meggondolatlanságot, hogy hangosan megszólalt: Hahó, van itt valaki? Nyikorgó heherészés felelt a homályból és az omladék egyik zugából a vézna fuvaros, vagyis az erdei manó lépett elő, kezében egy pici, szürke, fületlen bögrét vagy hamvvedret tartott magasra és diadalmasan danolászta:

 

Itt a madárlátta ókor, Fussunk haza vele jókor!

 

Meglepetésében felkiáltott: – Ti talán hárman vagytok! – ezt az önmagában érthetetlen mondatot mondta ki, a talányos emberke mégis, mint aki érti, tüstént válaszolt: – Te sem vagy egyedül, mint képzeled! – aztán többet nem szólt, sarkon fordult és némán kivezette a napvilágra. Pár lépcsőfokon lemenve sírboltszerű helyre jutottak, melyben valami örökláng égett, apró bogarára megbabonázva, botorkálva nézett vissza folyton a hosszú, egyenes folyosóról, melyet fülkék vettek körül, rég lekopott feliratokkal ékes falak. Egy tágas bolthajtás alatt ért ki, egészen ismeretlen helyére az egykori Via Appiának. A magas ürömben egy szürke macska settenkedett. A törpe sírrabló már nem volt sehol. Hunyorogva állt a ráömlő fényben. Már semmin sem csodálkozott, s csak azt sajnálta, hogy a meglepetéstől megbénulva a menekülési ösztönére hallgatott, ahelyett hogy tovább rajzolt volna.

– Te sem vagy egyedül!… Mert külön-külön már egyik se teszi ki Bruegelt: se a tegnap, se a holnap, se az itáliai énem, se a flandriai – suttogja megsemmisülten még harmadnap is, lekászálódva egy magas kerekű taligáról, valahol délen, miközben le nem veszi a tekintetét a tenger türkizkék színéről, a sziklák közt forrásként felbugyborékoló rejtett hullámzásról, a ciprusokról, a létező és továbbélő természetről, melynek imádatában csak megerősödött, miközben megkísértette, próbára tette őt is azzal, hogy először olyan érdekesen, néha ellenségesen idegen volt, aztán ugyanúgy vetkőzött le előtte, mint az otthoni táj. Sikerült hát a szilárd talajon maradni, ujjongott fel benne hirtelen a kezdetek óta, a mindig is táplált legnagyobb becsvágy: valaha kikezdhetetlenül nyilvánvaló legyen, hogy kortársainak arca és szokásai és városai és legelői valóban olyanok voltak, amint ő, Pieter Bruegel leírta, nem kell magát mesterségesen felizgatnia soha semmilyen égtáj jóakaratú emberének, hogy magában amaz érzelmek sűrűségét megtalálja, melyekben az ő lelke megfürödhetett, sem hogy elképzelje az általa rajzolt világot, az utazásokat és találkozásokat, a szülői és házastársi szeretetet, a munkálkodás, a mindennapiság megnyugtató jeleneteit, a cselekvés feszítő vágyát s a bűnbánó visszatéréseket, a haragot s a csillapulást, az ünnepélyesség iránti érzéket s a harsogó kedvet az élet gyönyörei iránt.

Elképesztő, hogy ezért az antwerpeni utcasarkon felismerhető igazságért egy Itálián keresztül vezető vargabetűt kellett bejárni. Az utat folyton elálló türelmetlenek miatt, akik azt tanítják, hogy a világ rossz és az ember romlott. De emiatt tovább rombolva aligha fognak a dolgok javulni. A jelen életünk csak holmi számkivetés. Hát eredj külhonba hányódni s akkor meggyőződhetsz róla, hogy valóban így van-e, avagy otthon kuksolj s örökre azt hiheted sóvárogva, hogy bizony máshol másképp lehet.

– Inkább taposom a havat, mint ezt a homokot – hallgatta csizmái csikorgását a halászfalu esti fényei felé gyalogolva.

 

*

 

Péter és Pál előestéjén érkezett Nápolyba. Már sötétedett, a fél város a kastély körüli utcákban tolongott, ahonnan a tűzijáték rakétáit szokták fellőni. Nehéz volt megtalálnia, akit keresett, de át sem adta még az ajánlólevelet, egy üzenet megelőzte, a kapuk meg a karok sorra nyíltak előtte. Ezekben a nyári karneválhoz hasonló napokban a piazzákon s az arénákban éjjel-nappal állt a bál, a fiúknak s a csőcseléknek való, ahogy a házigazda, a jó kedélyű mecénás mondta. A hajdani vigna köré gazdagon kiépített kéjkert félig még mocsaras vadon, félig rafináltan nyírt bokrok és törpefák labirintusa. Valami ókori épületrom, talán egy hajdani vízvezeték is átszelte a birtok egyik sarkát; szőlőlugasok, gyümölcsfák a szokványos virágokkal, melyek mintha maguk is tudnának az ünnepről, telitorokból illatoztak. Az egykori kutak helyén szökőkutak épültek, füge- és citromlugasokkal a valahonnan kiásott antik szobrok körül, kőművesek rakta sziklagrották torkán omlott a művízesés, a barlang előterét Tivoliból hozott cseppkövekből alakították ki, a szőlőindák márványoszlopokra tekeredtek, és lehetőleg minden fordulónál hatalmas terített asztalok álltak. Nyilván ennek a Don Nemtudomkinek mindig készen állt néhány barátja, kik ismervén kedvességét és vendégszeretetét, elhatározták, hogy elmennek hozzá és aznap este a kertben vacsoráznak. A társaság önmagával elfoglalva, néhány kandeláber és távoli ágakra függesztett lampion világánál szétszóródott az éjszakába süppedt tájban, csak az jelezte, hogy itt is, ott is mulatók csatangolnak, hogy amott zajosan üdvözölték az éppen felkelő holdat, emitt egy tenorhang, Petrarca szonettjeinek kis kötetét tartva kezében, hamisan dalolta, hogy „Ha nem szerelmet, akkor hát mit érzek?…”

Kellemes is, taszító is egyszerre egy idegen kertben, sötétben, éjjel, hallgatni a tücsök cirpelését és szívni a holdas éj sűrű illatát. A borongós kedvű jövevény, mivel hamar megfeledkeztek róla, szembekötősdit játszó alakokba botlott egy tisztáson. A játék hamar elragadta; állta a látszatot. Két signorina különösen kitüntette figyelmével, a játék örve alatt minduntalan nekiütődtek, megforgatták, karjába omlottak. Parányiak voltak és törékenynek látszottak, mint a nápolyi szelet. De rövidesen kiderült, milyen fából faragták őket. Nem vártak csábítási kísérletre, hanem ők éltek angyalian naiv stratagémával, hogy a vörös szakállú északi legényt, mint valami ritka és félénk vadat, tőrbe csalják.

A két kisasszonnyal a szépen ringó tavirózsák közt eveztek. Aztán mikor a csónak, igazán véletlenül, hiszen az evezős először járt ott életében, egy hatalmas farönkhöz ért a parton, az egyik hölgy könnyed szökelléssel kiszállt és topánkájával visszalökte a bárkát. Ideje se volt újra bemártani az evezőket, ámuló szeme birkózott a félhomállyal, hogy bizonyosságot szerezzen: nem képzelődik? A lány lassan, titokzatosan, mintha valami csak körülötte hallható muzsikára táncolna azon a pár arasznyi dobogón, egyenként kibontakozott lepleiből és sorra hátra hajította őket a fűre. Aki vele maradt, rémült kisegér hangját hallatta, pedig csak kuncogott. Aztán a part egy másik kiszögelléséhez vitette magát és mire kikászálódott, cserbenhagyta, de gondoskodott róla, hogy a közelben felcsilingelő kacagással biztassa bújócskára.

Mikor az első déli madárka már a mancsai között remegett, eszébe jutott az intelem az idegenföldi óriás szüzekről, és harsányan felkacagott, valósággal elgyöngült bele, hanyatt vetette magát a pázsiton, a signora duzzogva bontakozott ki az ölelésből és öklöcskéivel a mellkasát döngette: „Most mi nem tetszik, te medve?…” Mire a pirkadat, maga is sorra vetve le csillagos felsőruháit, jött, hogy betakargassa ezt a magáról könnyen megfeledkező éjjeli világot, már mindhármukat mély álomban találta, egymás karjában, a nyílt vize ringó csónak fenekén.

 

*

 

– Minden, amit látok, gazdagít! – Ezzel a szorgalomra és naiv szerénységre valló, kisdiákos buzgalommal vágott neki. Fanyarul mosolyodik el, ha eszébe jut. És hát vannak keblek, melyek arra teremtettek, hogy utánuk kapjanak; ez volt a másik, a pányváról eloldott csikó beleszabadulása a selymesen ringó zabvetésbe. Persze lankadatlan szorgalommal néz, és lát, és lerajzol, és elfelejt mindent. Egyre többször esik jól a távoli Flandriára gondolni, este elalvás előtt itt vagy ott, idegen vackokon s hűvös keramitkockás palotákban, vagy csak az út porában, ahol egy férfi pontosan megérzi, meddig póz és pátosz, és honnan kezdve tragikus igazság, ha arra fordul a tépelődés: inkább taposom otthon a havat, mint ezt a homokot tovább.

Gyorsan rajzolt, s hogy a fejben megtervezett látványhoz majd ne feledje a helyszínen támadt színötleteket, nemegyszer sebtében melléfirkálja: kabátszínbarna, égvörös, ingmell-fehér, sziklakék, zöldes visszfény. Mikor már kezdett kábult lenni a hasonlatos s az összehasonlíthatatlan nagy tapasztalatától, annál is inkább, mert agyában türelmetlenül dobolt valami konok azértis-másképp, s torkig volt gyaloglással, lovaglással, csevegéssel, szekerezéssel a felejthetetlen tájék idegen évszakain keresztül, már valahol Tirolban járt, s szívből örült, hogy nem kell tovább kóvályognia freskók és színes ablakok derengésébe fagyott folyosók, kerengők, galériák pokoltornácain. És nemsokára megpillantotta a Rajnát.

Szél járta át a fákat; az erdők fázós kisasszonyok módjára szívesen magukra tekerték volna a levélzet egyre rongyoltabb lepleit, de az ősz hadai, mint a kéjelgő zsoldossereg, ha valami asszonyszemélyt megkaparintott, meg nem álltak a vetkőztetéssel. Tüzet rakott a mohos kövek között. Mikor a nyereg mellől leakasztotta a tarisznyát, a gügye versike jutott eszébe:

 

Itt a madárlátta ókor, Hazaérünk vele jókor!

 

Szinte várta, hogy előkerül a törpe s mint valami vámos, nekiszegzi a kérdést: ugyanbizony hova igyekszel, majd óva inti észak óriástermetű szűzeitől s egyéb rémségeitől, mire ő majd rávágja megsemmisítő derűvel, halálmegvető nemtörődömséggel, hogy sose félts, magam is közülük való vagyok, ahol parasztlakodalmakon csak úgy döng a talaj, ahol a dudás kétpofára fújja, ahol a fehércselédek… De semmi nem zavarta meg az álmát.

Az érkezés napja tél elejére esett. Az első látvány hazai földön, ahogy az erdő szélén kiért a völgyecske fölé, a lejtő tetejére, mintha azt dübörögte volna az indulatoktól könnyen és gyorsan vérbe boruló agyába, hogy az első hó korán érkezett, ő pedig későn. Egy feldúlt falu a hóba süppedve. Valakik alapos munkát végezhettek. A befagyott, behavazott völgy, ahol a patak menti szakadékok s a félig leégett házak is egészen egyforma, vastag hókupacok voltak csupán, a vigasztalanul szürke ég alatt. Csak a szállongó hollórajok vittek mozgást a képbe, melyről a mindent elnyomó, túlharsogó fehérség ellenére az ő színben, de szóban is könnyen gondolkozó lelkében, mint egy röptében elvágott harangkondulás, csak ez a suta fogalom jelentkezett: „Pernye!” És nem nyúlt a rajztömbje után. Az egész anélkül is kellőképp beégett az eszméletébe. A ló felhorkant. A romok közül, de inkább egy magát zörögve megrázó hókupac alól valaki előmászott. Előbb azt hitte, kutya. Aztán találkozott a tekintete a ráncos, vén arcból majdnem vidáman sütő okos gyermekszemekkel. A hasonlóság elnémította, mikor a törpe is csak legyintett, mint aki már ráunt erre a szófogadatlanra, s vissza se nézve többé, bandukolni kezdett az egykori utcán, a hajdani malom vagy kocsma szénszagú romjai mentén a most mindent elnyelő mezők felé. Minthacsak felette elhúzó madarak ejtette üvegbuborékba fagyva függött volna azóta itt, s csak most pattant, robbant volna, időzítve, tisztán szólt rá a hang: – …jön a tavasz, s te, semmittevő csavargó, nem győzöd kapkodni a fejed, mosni a pemzliket, mert a hó alatt érintetlenül ott van, megvan az egész flamand föld, mindenestől, a színek is, a színek mind és külön a vér.

Az égbolt márciusban

A nagymama kredencének most, negyven évvel nagymama után is különös, édes illata van, pedig már nem is áll ugyanabban a szobában s a legalább három – köztük egy interurbán – költözés alatt elég alaposan kiszellőztethették a teherautókon, ahol a raktérbe felszállt kísérőknek lobog a haja, vagy két kézzel tartják fejükön a simlis-sapkát, hogy le ne vigye a szél. Mégis mintha mindig vaníliás süteményt, vagy szegfűszeget, vagy elalélt, nagyon előkelő préselt virágokat tároltak volna benne. Avagy egyszerűen a por is éteri illatot kapott már 1911 óta az ilyen helyeken. Ugyanis akkoriban volt új az egész szobaberendezés, az ő esküvője előtt szállították haza a Simándi-féle asztalosműhelyből, hogy az apai háznál való igen rövid raktározás után útra keljen az új asszony első otthonába. Nos akkoriban rakódhattak, rendezkedhettek be először ebbe az ebédlőszekrénybe, a porcelán étkészletek és üvegszervizek első nemzedéke is ebből a korból való, s jóllehet az utóbbi időben már nemigen rámolja ki őket, terít velük senki, az első négy-öt évtizedben szerepeltek eleget, s minden jelenés után vigyázva, ám alaposan elmosogatták őket, hogy egy leheletnyit se csempészhessenek be kívül fényes, belül árnyas fészkükbe a jó ebédek, nagy vacsorák, vidám esküvők, Balázs-napok és egyéb dínomdánomok ízeiből, illataiból. Ez a kredenc egyszerűen kredencszagú, valószínűleg ilyen lehet valamennyi kortársa Európa kis- és nagyvárosaiban. És az a kor biztos meg se érezte magán tulajdon szagát, csak számunkra olyan más immár, édesebb, erősebb fűszerezésű, akár a romantikáé.

A korok persze valószínűleg mindig leskődtek egymás után, szaglászták, tapogatták a másikat – persze az egyetlen lehetséges irányon: az elkövetkezők az elmúltakat. Az én szimatom, mint a vizsla, különösen érzékeny az effélére, mintha külön kiképzést kapott volna valami múltvadászatra készülő nagyúr Gulliver-csizmái mellett. Szagot fogva helyére tudná hordani a világháborúk, árverések, deklasszálódások, kihalások, kivándorlások és osztozkodások során százfelé széthordott, szétszórt, messze elkerült darabjait, ha nem is egy-egy családi háztartásnak, de egy-egy bájos világsarokban lemorzsolt, nem is tudom, miért olyan idillinek tűnő évtizednek a másik századfordulóról, melynek megismétlésére most megint felkészülhet a világ. Ennek az a titka, hogy a dolgoknak valahová épp a szimmetriatengelyébe esik ennek az én vizslámnak a születési ideje, amikor még épségben üzemeltek ezek a világberendezések a maguk zakatoló és csilingelő csecsebecséivel, az a miliő, amit most a nosztalgiázás, hangulat-vérszegénység, a retró, a divat vagy az üzleti konjunktúra darabonként próbál visszavásárolni, vissza-lakberendezni vagy gyűjteményesítni a vissza-visszapislantó, kicsit mindig visszavágyásra hajlamos mai emberiség kedve szerint. Agyonsúrolt habverőüstök sárgaréz hasa, előbb szemétbe hajított, aztán kiszidolozott szecessziós csillárok, kivikszolt szénvasalók s valódi vagy álősök fotográfiái a viharvert albumokban, képkeretekben…

Tegnap vagy tegnapelőtt délután megint szimatolni kezdett az én vizslám, megcsapta orrát a kredencillat, a pár pillanatra nyitva hagyott kettős ajtócska mögül, amíg feleségem elővette az egyetlen használatba fogott ősi tárgyat, melyet mégis, azóta is ugyanott tartunk: egy tündérien finom fonadékú kenyérkosárkát, melynek fenekére még finomabb zöld-fehér mintás gobelindarab simul.

A „látod, mamáék ilyenkor…” kezdetű emlékező szertartás rövid mondatsora hamar elszállt ugyan a gyakorlatibb teendők mindig sietős, hangulattalan légkörében, de már csak azért se tartanék soha valódi kutyát, mert lám ebben mindenik egyforma: számára érthetően, gazdája számára bosszantóan s makacsul ottragad sétáltatás közben is, elidőzve, egy szagnál, ami felkeltette az érdeklődését. Én is megpróbáltam elkergetni, elhessenteni, elrángatni, elcsalni onnan, de folyton láb alatt van azóta is, a kredences szobába be se merek már lépni tőle, mert érzem, előbb-utóbb le fogok telepedni mellé a szőnyeg szélére, előbb a rojtokat bizgetem, kaparászom én is, aztán csak kinyitom az enyhén nyikorduló ajtócskákat, pedig négyéves korom óta tudom, hogy nem szabad ott járni, mert még eltörök valamit, ott csak a család uralkodó nőtagjai rendezkednek, rendezgetnek szabadon, halk és veszélytelen csörömpöléssel igazgatják, veszik ki, váltják és visszateszik a féltve őrzött kincseket, melyeknek ki tudja mire kell megmaradni nemzedékeken át, az idők végezetéig. Talán ezt a bódító és ingerlő emlék-illatot őrizendő.

Pedig ha egyenként kiszednéd s megszagolgatnád őket, igazán nincs is semmilyen szaga semminek, esetleg hideg porcelánszag, léha üvegszag, de ilyesmi ugyebár nem létezik. A legelképesztőbb, hogy ha jól belegondolok, színre, szagra, tekintélyre az a nagy, metszett üvegből való hatszemélyes befőttes készlet lehet ott bent a fő-fő, melynek masszív darabjai káposztalevelekként egymásba borítva helyezkednek el a legalább két és fél literes gyönyörűséges tálban, és miért, miért nem, gyermekkorom óta csakis úgy tudtam elképzelni: ezek a becsukott ajtajú kredencben is, a teljes sötétben ugyanolyan világoskéken világítanak, mint mikor hófehér vagy eperszín damaszt uzsonnaabroszon kirakva, mintegy a bálnyitó keringőhöz felállva vették körül a középen nyájasan mosolygó legszebbet és legnagyobbat, és bizonyára háromnegyedes ütemben csendültek sorra a bennük megmerülő ezüst, aztán csak alpakka kiskanalak, az élvezet perceire abbamaradt csevegés csendjében. De attól tartok, ezt csak én láttam így, én figyeltem úgy oda erre is, engem fogott meg örökre, valami gyermekien költői, gyermekként egyáltalán nem is merész, csak gyermeteg képzettársítás folytán, mely az ókorban még a legtudósabb elméknek is sajátja volt: a világot körülvevő égbolt kupolái is ilyen kristályfélgömbök gyanánt borulnak egymásra, így teszik ki a mennyországokat, a hetedikkel bezárólag.

Ez az egész ptolemaioszi befőtteskészlet-szemlélet, honnan, honnan nem, hallottam, olvastam róla olyan korán, vagy csak ráéreztem párezer évvel elcsúszott konzsenialitással – nagyon, végzetesen befolyásolta az én éggel kapcsolatos képzeteimet és hangulataimat a gyermekkor első, iskolázatlan évtizedében.

Nagyapám, akitől csak egy dohányzacskó maradt, kertész volt. Legszívesebben úgy kezdtem volna, hogy volt egyszer, hol nem volt egy kristálypalota. Ennek a kristálypalotának üvegből volt a fala, meg a sok fedele. Igen, rengeteg fedele volt, mint a kártyavárnak, félmázsás, keretbe foglalt törékeny fedéldarabok, melyeket tavaszonként, mikor annak is eljött az ideje, négy ember is erőlködve emelt le róla. A földszintes üvegpalota nem állt magányosan, valami zord hegycsúcson, hanem a többi hasonló üvegház társaságában valahol a város akkori szélén, amelyet mindenki csak kertészfertálynak nevezett. A kertek összeértek, s mivel minden kert nagyobbik felét üvegház borította, az üvegházak is összeérni látszottak különös szürkéskék labirintussá, a folyón túlról, a hegytetőről nézve, ahol a temetőalji vásott kölykök laktak. Ezeknek kedvenc szórakozása volt természetesen a kőhajigálás, a parittyázás, úgyhogy az első időkben a folyópart közelében húzódó telkeken naponta csörrent meg itt is, ott is a beszakadó üvegfedél. Így a harc állandósult ugyan a hegybeliekkel, de hát az idők teltek-múltak s nem egy temetőalján cseperedett fiúból lett kertész a lapályon és sok kertész költözött fel örökre a hegybe.

Az én hajdanán hegyen nőtt nagyapám kertje a mezőnek arra a felére esett, ahová már a legerősebb parittyák se hordtak, de a parittya meg a kő különben is a bűnt magát testesítette meg az egész telepen. Itt minden fiúgyermeknek az első vesszővel egyszerre mutatták meg a bűn jelét, melytől óvakodnia kell majd egész életében. Ám nem is volt szükség az effélére, akadt itt kora hajnaltól sötétedésig munka(és játék)alkalom elég, kicsiknek, nagyoknak. A köddel didergető pirkadatok már ugyanolyan rezeda-, tubarózsa-, ánizs- és liliomillatúak voltak, mint a portól bársonyos esték, az állandóan aktuális vízhordás, öntözés örvén pedig vad bújócskák folytak, üvegházból ki, üvegházba be, át a titkos és tiltott, hol lezárt, hol nyitva felejtett üvegajtókon, közeli s távoli szomszédságokon keresztül, ki az állomás kerítéséig, ahol a kolónia végződött s egyből derékig érő gaz és bozót világa kezdődött a strekken túl, a folyó másik kanyarulatáig. Falkában a padláslépcsőre csimpaszkodva, diófára, álfedélre telepedve hányszor elnéztük a holdsütést a csillogó tetőkön. Este ha valaki lámpással be-bement ebbe a labirintusba, a bolygó kísértetfénytől libabőrös lett a hátunk, nem a félelemtől, hanem a gyönyörűségtől, mely csak a mienk volt, s nem adtuk volna semmiért ezt a kínzó tilalmakkal és kiváltságos gyönyörűséggel teljes birodalmat.

Nagyapámnak is büszkesége volt ez a birodalmacska. Látástól vakulásig dolgozott érte. Őt azokban az években talán senki se látta aludni, mindenkinél korábban kelt és későbben feküdt. Ha azt a szót hallottam: teremtő, sokáig az ő szikár alakja képzett meg előttem, ahogy a létra tetején szőlőt kötöz, csöveket fest pirosra, az udvar mélyén egy butykón fejszefokkal s vasékkel valami makacs nagy boggal birkózik, vagy a tornáclépcsőn az arasznyi sínvégen (nem tudom honnan került a házhoz, sokat fantáziáltam arról, hogyan is vághatták le, mint egy szelet bejglit) körbe, rozsdás szegeket egyenesít akkurátusan. Nem hajtott soha senkit szóval, annál inkább a példájával, afféle mogorva hallgatásban kifejeződő dohogással, hogy „bezzeg nekem mindig akad dolgom!”

Egyvalaki hatott rá csillapítóan: nagymama, aki úgy tudott felnézni rá, koraőszen és kövérkésen hozzásimulva, tenyerével a mellkasát lapogatva, míg elmosolyodott, kihúzta magát s megpederte mikulásbajuszát, hogy lássék, ki az úr a palotában. Megvárta, amíg annyira megnövök, hogy értsem, s akkor félrehajtott fejjel, a szemüvege felett megnézett, lenézett rám s parolát nyújtott:

– Itt a kezem, nem disznóláb! – így fogadott be a családba, mintha csak akkor jöttem volna a világra. Emlékszem, egy gyors pillantással alaposan megnéztem a kezét, tényleg nem disznóláb, s csak nagyot akarnak kacagni rajtam? Lapátnyi tenyere volt, eltűnt benne az én kicsi mancsom. Vigyázat, azóta lopva megnézem mindenkiét, aki ezzel tréfál velem.

Aztán a lehetetlen mégis megesett. Bizonyára mindig is voltak, akadtak lázadók, akiknek titkolt kincsei közül egy-egy szülői razzia parittyát halászott elő, és ilyenkor a felnőttek gondoskodtak róla, hogy a példás büntetés híre végigborzongjon a bőrünkön. Az én esetemben a csábító Petrán Cepi volt, a temetőaljiak királyának legkisebbik öccse, aki egyszer másodikban, kézimunkaórán megmutatta nekem, hogyan csinálják a parittyát. Úgy emlékszem, ez volt az első, amit láttam. Két hét múlva már nekem is volt, s egyik délután az ötharmincas személy kipöfögése után, amelyhez mint valami szertartásra rendszerint összeverődtünk a kerítésen túl, a régi mészégetőknél, én is bemutattam a magamét, ami egyet jelentett a mindent megvető bátorsággal, annak kockázatával, hogy ha valami történik, a gyanú árnyékát most már rólam se mossa le semmi.

Azon a reggelen csak ketten voltunk otthon nagyapóval. Egyedül üldögéltem a padlásfeljárón és a felhőtlen kéket bámultam, mikor csodálatos kis csendüléssel megpendült az a feszes magasság, és abban a pillanatban nagytata hatalmasat ordított alattam az üvegházban. A csörömpölést én már nem is hallottam, semmit nem hallottam többé, csak a hadonászó öreget láttam, amint kirohan, körülnéz, megpillant és fürgén megindul felém, én fel a háztetőre, le a fészer pléhfedelére, ahonnan puhán le lehetett ugrani a gyeptéglákkal fedett trágyadombra. A szívem szabályszerűen a torkomban dobogott, mert hiába volt a lelkiismeretem tiszta, a nadrágzsebemben ott volt a parittya. Mire leértem, nagyapám ott állt előttem, és mint aki mindent tud, lapáttenyerét parancsolóan nyújtotta felém. Én pedig, végig a szemébe nézve, ahogy az nálunk szokás volt bármely körülményben, előhúztam és odaadtam a kis piros fertelmet. Ekkor a másik tenyeréből megmutatta a kétmogyorónyi kékes kavicsot.

– Nem én voltam – rebegtem, biztos halálra váltan –, az… az égből jött, én láttam, vagyis hallottam… becsületszavamra. – De nagyapám nem bántott, ki tudja mi jutott eszébe, minthogyha első haragja el is párolgott volna, félrehajtott fejjel nézegetett, mint valami nagy madár, mielőtt bekapja a parányi, ősi stratagémaként mozdulatlanná merevedett bogárkát, aztán mégse… Csak gúnyosan, csúfondárosan, keserűen kinevetett, és miután két ujja közé csippentve újra felmutatta nekem a bűnjeleket, mintegy kifejezvén, hogy ezek összetartozását az általános kertészeti lefegyverzés nevében ezennel egyszer s mindenkorra megszünteti, a parittyát heves mozdulattal bedobta a domb alól szivárgó bűzlő sárlébe, ismert, tudta, hogy onnan ki nem venném soha; a kavicsot pedig lassan, fenyegető, emlékezetbe véső lassúsággal eltette a mindig nyakában lógó fakult bőr dohányzacskóba és visszagombolkozott.

Hej, de könnyű volt a legnagyobb bosszúságoknak és rémületeknek a családban maradni, jóízű anekdotává aszalódni, mire felnő a gyermek, ahhoz képest, ami jött. Pár év múlva, mint a pocsolyák fagyban bőröző vékony jegén, azon a törékeny mezőn vascsizmákkal trappolt keresztül a háború, megrugdosni a várost, a város mögött a falvakat s újabb városokat. Nagymama, Bíróék mindenestől, a Kötelesék két fia s a temetőaljiak közül jó néhányan ottmaradtak a romok alatt. Tavasszal az állomás helyén tátongó bombatölcsérekben meggyűlt békanyálas vizekre égettvégű gerendákból tutajokat fabrikáltunk, és állva csónakáztunk rajtuk. Nagyapám elhordta az üvegcserepet, kiszabadította az egyetlen épen maradt bútordarabot, a kredencet, de már nem tudta újrakezdeni. Attól kezdve az isten szabad ege alatt az évszakok kertészkedtek helyette. Hozzánk költözött a kétemeletes bérház krumpliköves udvarára, ahol örökösen nedves az árnyék, mint a kútban, ezért ahogy felnyitotta nagy üvegkék ernyőjét a kikelet, abban a kopott viharkabátban, amit egy fél cipóért egy fogolyvonaton cserélt valamelyik állomáson, karján kosárral, melyben egy összehajtogatott szőttesruha volt, benne egy karéj kenyérrel, meg sok méter ügyesen összetekert cukorspárga, zsebében az oltóbicskájával, hóna alatt a napszítta esőtartóval, nekivágott a határnak, melyet úgy ismert, mint a tenyerét. Minden évszakban más-más határrészben volt egy-egy learatni, szüretelni való vadparcellája, ahonnan ruhába csavarva, spárgával átkötözve, meghozta napnyugtára a maga zöld „rőzsekötegét”, amivel még akadt vesződség, bíbelődni való bőven, amíg alkalmassá vált az eladogatásra. Bandukolt szinte halála napjáig.

Március 24. Gábor napja, a káposztaültetés ősi ideje. Az örökre megpihent magvetőtarisznya szimbólumaként, az a piros bőr dohányzacskó még megvan valahol. Cickafark, pulykafű, kannamosó, zsálya… Kamaszkoromig nemegyszer magával vitt. Megtárgyaltuk a mi régi ügyünket is nemegyszer. Én hoztam szóba unos-untalan, míg láttam, hogy csak bosszantom vele. Mintha utólag jobban haragudott volna. A gyermeknek pedig veszett ügy vigyorgó látszatok ellen küzdeni, mint a kis népeknek a nagyhatalom ultimátuma után. Ami szép volt, abból pedig nem emlékszem, csak ritka nevekre, melyek megfogták a képzeletem, s azzal a dohányzacskóval a kezemben ma is fel tudom mondani őket, mint elsőosztályos korom bugyuta vizsgaversikéjét. A szalonkák esti húzása, az első rókalepke megpihen az ágon. Kökörcsin, kankalin, fürtös gyöngyike, kecskefűz, farkasboroszlán, kutyabenge, mocsári gólyahír… vörösbegy, kékbegy, kárókatona, nagy goda, csilp-csalp füzike, kanalasgém, kontyos réce, búbos vöcsök, rozsdafarkú, cankó, banka, háromujjú csüllö, nyaktekercs, bajszos sármány, parlagi pityer, csicsőrke, partfutó, juhászka, csaláncsúcs, kabasólyom, ráró… A kredenc ott állt az ágya mellett. Vastag barna vagy liláskék csomagolópapírból ragasztott, varrt staneclikben gyógyfüvek laktak benne évekig, utánozhatatlan szent szénaillatuk, a herbateáké, örökre beivódott az egykor szépen megmunkált száraz fába. Nem írás ez, semmilyen más ábécé birtokában olvasni nem lehet, mint azoknak az éveknek az ismeretében.

A krendencben, mikor hozzánk került, nem is lehetett már semmi, s a staneclik kora után ahogy én mindent rendre visszaszerzek, visszagyűjtök, visszahordok, kéz alól, bolhapiacról, ahol csak meglátok, megszimatolja a vizslám, az maga a lelkifurdalás, mintha annyi figyelmeztetés és óvás ellenére, valóban én kezdtem volna el az üvegházak bombázását. Emlékszem jól a lyukra is, sokszor keresem, fürkészem a tiszta, vakítókék vagy sötétkék égen, mint más a csillagát. Mert ott van. Biztos vagyok benne, hogy sajnos azóta se forradt be. Az üvegen s a renden ütött hasadékok ugyanis sosem forrnak be, mint a csontok. Ha megvolna az az udvar, kert, életsarok, ha valaki egyszer kijöhetne velem ugyanoda, bármikor, főleg felhőtlen márciusban, csak fognám a parittyát s csodálatos kis csendüléssel megpendülne az ég s az a kicsi kő, amit a nyakamba akasztott ütött-kopott zacskóból beletettem, visszarepülne a kék üvegen keresztül, ugyanazon az örökké felettünk tátongó lyukocskán át, mint a lelkek. Hogy ne hagyjon hazugságban.

Montpoupon

Nézem a szélvédőn az esőcseppek banális pusztulását. Egyszerre van itt a jázmin, a bodza s a bazsarózsa ideje, illata. De legbódítóbb mégis a szőlővirágzásé, különösen ha éjjel, a nyitott ablakon árad be, a félálomba szorító testi-lelki fáradtság felgyűlt napjai után. Ez az út most amolyan csavargás egy nagyobb utazás boldog idegfeszültségén belül, jutalom-kitérő. Miközben minden új benyomás érdekel, a kedélyem regenerálása érdekében mohón kapaszkodom minden örök, állandó, az utazáson kívüli ingerbe: ama otthon-is-így-van apróságokba, melyekkel ilyen távol, már valóban csak az örök természet, a mérsékelt égövön azonos, közös évszak-helyzetek szolgálhatnak. Egyszerű dolgok. Itt van például a dörgés egy júniusi hajnalon. Mikor arra eszmélek, hogy kinn zuhog és halkan robajlanak a völgyek, abbahagyom az útikönyv böngészését s lekattintom a kis éjjeliszekrény-lámpát.

Lehet már álmomban, mégis nappali képeken merengek. Hirtelen bevett kanyarokon a lejtős, szűk utcákon, melyekkel tele vannak errefelé az óvárosok. Az italreklámokkal teleírt színes ernyők a száz év alatt alig változott kis kávéházak előtt; keskeny kirakatú mindenes trafik vagy bazár, ahol kötegnyi képeslapot szed le az ember a forgatható állványokról, fél Európa maréknyi váltópénze csörög, mint kavicstörmelék, a zsebben, mint hamupipőke, válogatom a centime-okat. S a lépcsők, amelyeken valaha marcona kosztümös korok statisztériája is vígan trappolt le-fel, s melyeket nem lehet kihagyni annak, aki emide-amoda feltétlenül be akarja tenni a lábát, hogy pár diáért személyesen kattintsa el a nyakában lógó gépet…

„Couffi a D 17-es úton, a Cher völgyének egyik ismeretlen gyöngyszeme. Román stílben épült templomocskáját állítólag még a XI. században kezdték építeni.” Nem és nem, csapom be ilyenkor a farzsebből lépten-nyomon előrángatott műanyagfedelű noteszt, ez csak kizökkent a hangulat öröméből, úgysem azt rögzítem, ami elszáll, csak holmi kérdés-felelet sivárságú turista adathalmazt. A belső utazás úgy is sokkal régebben, bizonyára még a gyermekkorban, az Európa-fogalomhoz gyűlő, gyűldögélő esetleges és egzotikus képzetekkel kezdődött és nyilván a valóságosnál sokkal később végződik. Valahol a Soha-óceán partján, ahova a mindent kipipáló világjárók jutnak csak el. Nem a világ valóságos képét, hanem a világ valóságos képeiről észrevétlenül fejbe-fényképezettet gyűjti úgyis az ember. Mint a madarak, az angolnák, a lemmingek a bűvös és titokzatos vándorlás-tudományt. És úgy is működik ez. Mert nincs szezon, hogy ne döbbentené meg valahol az idegenvezetőt valaki, aki korábban sosem járt ott s most egyszercsak rámutat valamire: ugye ez ama bizonyos nászszoba, ahol Tizen-valahányadik Lajos ekkor meg ekkor elköltötte vacsoráját a nevezetes piripócsi vesztett ütközetből menekülvén… Persze előfordul, hogy nem a történelem médiumja ő, csak valamelyik hollywoodi feldolgozás fantázia-megoldására emlékszik.

Nézem a szélvédőn az esőcseppek tiszavirágéletű intarziáit. Az ablaktörlők egyenletesen surrognak. Megbeszéltük Gastonnal, hogy a szembejövő kocsisor csak az utast szédíti igazán, a vezető másra figyel az ilyen kis bekötőutakon. Napok alatt több műemléket láttam, mint életem előző három és fél évtizedében összesen. A szerdai zivataros éjszakán, még Couffiban, Gaston nagynénikéjének szőlőhegyek közé szorult angyali házikójában, az aznap papírra vetett, jórészt olvashatatlan krikszkrakszokat böngészve, azon töprengtem: ez a véletlen s váratlan ajándéka a sorsnak, hogy a fejben hurcolt fölöslegesnek tűnő adatokból összejött francia középkor-hangulatommal a valóságban is szembesülhetek, nem biztos, hogy nem végződik hatalmas illúziórombolással.

– Még egy vityillót megmutatok s nyomás haza, oké? – nyugtatott meg ma reggel a barátom, mire csak bambán azt kérdezhettem:

– Miért, olyan elnyűttnek látszom?

– Dehogyis! Csak látom, ha ilyen intenzíven éled át a következő két kastélyt is, a hátralévő napokban nálam csak aludni fogsz. Pedig szombatra még rendbe kell hozzuk a motorcsónakot. Megígérted.

– Te ígérted meg nekem – mormogom, és nézem tovább a szélvédőre gyűlő rosszidőt.

Mikor nem egy nap, egy város, egy vidék, de egy egész kor fölött borult az ég! – valami effélében sűrűsödik a mai közérzet panasza és poézise, fel is írom, annyira világosan XVII. századi most már bennem minden. Az idő játékai, a korok egymást váltó, itt jólfésült múzeumokban szinte kézzel kitapintható hangulatai – de hiszen mindig erre vágytam! Hogy lehet egy ilyen régi álom valóságával telítődni?

Így!

Nézem a száradó szélvédő mögött a kékek és zöldek üde árnyalatait a szemberohanó, gyorsan változó dimbes-dombos tájon. A dolgoknak úgyis megárt az idő, hogy önmagukkal se maradnak azonosak. Itt például egyebet se tapasztalok, mérek, minthogy közelről minden más, mint amilyen történelemmé váló nyomainak hangulata.

Az én történelem-mániám nélkülöz minden rendszerességet. Látványokban gondolkozik, az időnek a jelent megelőző mélabús tablóiban. Maradtam az a gyermek, aki egy színes olajnyomat, egy régi könyvillusztráció részleteiben órákig képes elmerülni, és ha megtudni lehetetlen, kitalálni szeretné, hogy a mozdulatlanná merevült nagyszabásúan közérdekű vagy csak egészen magánjellegű jelenet milyen mindennapokat takar. Az adatok bősége, a képzettség önbizalma soha, soha nem hozta el a megnyugtató feloldozást erre, az efféle kíváncsiságra. Valamennyi tudományos értékű összefüggésnél jobban érdekel ma is a „mit gondolt Montaigne 3-tól 5-ig, mikor a vártorony nyitott ablakából kinézett arra a zúzmarás hegyoldalra?”. Mit gondolt bárki, főleg a mellékalakok, véletlen szereplők, szemtanúk ott az akkorban, akkor az ottban, jóval az én életem előtt, amikor már valami borzongató költészete és melankóliája gyűlt fel annak, hogy mióta is jönnek, mennek, lovagolnak, élnek, építenek, rombolnak, gyújtogatnak emberek ugyanazon a gyönyörűszép világon, melynek olyan végtelen ideje van a mélázó emlékezésre önmaga viselt dolgai felett, amilyen kiszabott ideje van rá a mindenkori élőnek, hogy a maga jelenéből a máskorba is elkalandozzék, csak így ok nélkül, ezzel is meghosszabbítva, kiterjesztve a maga létét: ezzel az álemlékezettel, hiszen semmilyen személyes tapasztalás nem, csak hozzávetés, beleérzés, az analógiáké, s még az se pontosan, segíti ebben. Az idő, amelyik sosem ér véget. A te időd, amelyik folyton valami leteltével, lejártával sürget: vége a félórának, az alvásnak, az ébrenlétnek, az utazásnak. Jónak, rossznak. Kész. Megszakad. A nagyban persze sosem, ami a kicsiben folyton. Ennek igazságtalanságát talán akkor éreztem át legintenzívebben, mikor gyermekkoromban túl korainak tartottam az ágyba parancsoló időpontot, mindig valami kellemesnek a közepére esett. Talán ezért lettem, nem is annyira kénytelenségből, bagolytermészet, hajnalig dolgozó, önként éjszakázó.

Délután 6 körül érkeztünk Montpouponba. Gaston, mint aki ismeri a helyi szokásokat, elég messze parkolt, andalogva vezetett a falak alá, melyeket kívül-belül körül lehet járni. Majd valahol megalszunk, ő tudja is hol, már várnak, és holnap, nyitáskor itt leszünk. Sajnos tombol a szezon, akármilyen félreeső a hely, biztos lesz még rajtunk kívül egy-két buszra való látogató. Tudom, hogy ilyen helyeken a körséta a kápolnában kezdődik, amely az egyik bástyatoronyban van, s már utánanéztem, hogy ez volt az első reneszánsz stílusú enteriőr, amiről kerek alaprajza és jellegzetes boltozata is tanúskodik; továbbá bizonyára látni fogunk itt egy Clouet-vázlatot I. Ferencről (a híres festmény a Louvre-ban van), s többek között két-három XVII. századi faliszőnyeget. A kastély fénykorát éppen akkoriban élte, Louise de Prie idején, akit Dame de Montpoupon névvel illettek és XIV. Lajos gyermekeinek nevelőnője volt. Akik jártak efféle kis kastélymúzeumokban, némi malíciával állapítják meg, hogy lám a vidék az mindenütt vidék: a személyzet hozzávetőleges időpontban ráérősen nyit és zár, s a szép bútorzat és sok műkincs közepette az élet folytonosságáról egy-egy ottfelejtett borosüveg, diszkréten az ablakpárkányon hagyott üres cigarettásdoboz, pár kiürítetlen hamutartó tanúskodik.

S tudom, hogy ennél a hirtelen kibomló naplementénél többet már nem is kaphatok. Az épen maradt falak s a vegetáció rafinált, mert egészen a természetre bízott egysége úgyis jobban el tudja hitetni velem, hogy egy pillanatra hová szakadtam, mint az üveg alatti szajré vagy az elhadart kötelező magyarázószövegek.

Márpedig én egyedül az emlékkészletem után futok: annak karbantartására van gondom. Az emlékezetre. Nem arra a képezhetőre, disszertációktól élesre, melyhez akár innen kétezer kilométerre is összeolvashatok mind a kétezer évről megbízható dinasztia-eseménynaptárakat, hanem arra, amelynél fogva olyan jólesik benne lenni, örökre ott utazni a történelemben.

Madarak köröznek a kihunyni készülő égen. Gaston is lelkes, ahogy ezekről eszmét cserélünk. Fantasztikus dolgokat mesél: őszi vonulás idején bizonyos madarak sokáig köröznek Dél-Amerika felé haladtukban egy olyan helyen, ahol valaha a faj életének hajnalán szárazföld lehetett. A Sargasso-tengerbe se véletlenül gyűlnek ívni az angolnák. S a lemmingek hová tartanak, a kisemlőstörténelem miféle marathónjai vagy thermopüléi küldik a behívókat örökre, mikor, ha igaz, négyévenként csak úgy belevetik magukat a jeges tengerbe? Emlékezünk olyan dolgokra is, amelyek nem az értelem szintjén adatolhatók már, annyi nemzedékkel korábban voltak és váltak örökre fontossá. De mi lesz, ha a madarak, az angolnák, a lemmingek új nemzedékeiben egyszer csak pislákolni kezd, halványul, kialszik ez a fajta emlékezet?

Semmi se lesz, mert ahogy azt Lukács jósolja, „ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak megszólalni”. Addig is látom, egyetlen gesztenyefa több méter vastag várfalat robbant fel szép lassan, mert a fal zavarja fateremtő, sejttermelő munkájában. Szép lassított robbanása maga a céltudat, felér egy ostrom eredményével: a fal leomlik, éppen úgy vége, mintha ágyúgolyó döndült volna hozzá. Egyébként Montpoupon csodálatosan ép.

Gaston fényképez. Előbb a kastélyt, a naplementét. De aztán csak engem. Titokzatosan mosolyog és kattingat. Könnyű neki, ha netalán holnap zárva tartanak valamiért, ő már járt itt, mindent tüzetesen megnézett, az ő megszokott alaposságával, s különben is bármikor eljöhet, leszaladhat meglátogatni a nagynénikéje unokahugáékat, ahol ma aludni fogunk.

– Könnyű neked – mondja –, te ha idejössz, egyszer csak ünnepelni kezd benned a kultúrember. Irigyellek. Mikor ott nálatok a Békás-szorost jártuk, a moldvai kolostorokat, akkor is te jöttél tűzbe, ahogy nekem megmutattad, neked jobban sugárzott minden. Én csak a félvezetők és mikroprocesszorok világában vagyok otthonos, s talán csak a XXI. századtól tudok így begerjedni.

Hirtelen ötlik fel, hogy vajon nem csak a sokszor leromboltak, porig égettek mélabúja és nosztalgiája ez bennem? De hát vajon tényleg minden táj, minden pont egyaránt megkapta a magáét, megszenvedte, a vész és tűz és háború valóban mindenüvé beitta magát, mint gubacstinta a régi papirosba – vagy lehet mégis egy-egy városka, egy váracska, melyet soha fel nem dúltak, csak máshol megtörtént dúlások, háborúk, csaták, békekötések, forradalmak kapcsán bekövetkező változások érintették, szinte gyöngéden pöccintették tovább, mintegy a fejlődés lassított világvége-útján, hogy azért időnként elbontsák a díszletek egy részét s kibújjanak a piros harisnyából, selyembugyogóból? Az elszaporodott emberiség világában élő huszadik századi városlakónak, a zsúfolt bérházakban rajzó penészvirágnak, aki Frundsberg pallosával már pont úgy esetlenkedne, mint a kérők Odüsszeusz íjával, elég nehéz elképzelni, hogy volt idő, mikor valakinek csak úgy szüksége volt Montrichard és Loches között félúton egy erődöcskére s csak úgy alapított-épített oda egyet, nem nagyot, csak hogy ezer esztendő el ne seperje. Most már kánonban énekelünk: ki-ki mondja a magáét; milyen mutogatnivalóan szép volna magnóra venni. Rettentő analógiák támadnak rám, Jókai lőcsei-fehér-színhelyeitől, a Podolinokon át, Móricz trilógiájáig, Rettenetes Iván livóniai hadjáratáig, sőt Rogériusig; ahol a romba dőlt falak közt kalangyába dőltek a holtak, Szalárdi szerint „némelyeknek megcsírázott árpaszemek találkoztatván a szájokban”, mire a túlélők visszamerészkedtek a romokhoz. A harmincéves háborúban, amiért olyan nehezen vették be Magdeburgot, a fővezér szabadrablást engedélyezett a martalócoknak, de egyetlen óra múlva, az eredmény láttán maga Tilly, megrendülten vagy képmutatásból, egy romos kapubolt alatt a fogoly sebesülteket korholta, hogy miért védték olyan rosszul a várost!…

Na azért volt erőd, amit itt is földig romboltak, figyelmeztet a maga kedvesen ironikus modorában Gaston. S az mindössze a Bastille volt. Ja persze! Hát ilyenek vagyunk, mikor megérkezik a nyári napforduló tündérien rövid éjszakája, s a nem eleget emlékező Európa felett alig pár órára ragyoghatnak, mondjuk, az egri csillagok.

Az oroszlán

A szél most is olyan volt, mint egy félig kész meleg sárga akvarell. 1812-ben sok kellemes nyári délután volt Teplitzben. Július utolsó napjaiban, azt mondják, mindenki ott nyaralt, aki csak számít. Az időjárás, mint egy udvari szolgálatra rendelt elit gránátos, kötelességtudóan vigyázott a szezonra, különösen az alkonyatokat dirigálta olyan egyenletes gyönyörűségűvé, hogy zökkenőmentesen folytathassa az élvezetet, aki előző este nem csodálta meg eléggé. A hófehér kavics roppanása a gondozott sétányokon; ápolt fák és ápoltnak tűnő mókusok, bár őket nem hajkurászta nyesőollóval, gereblyével a kertész. A kilátó alatt a felleg mögé bújt napsugár orgonasípjai a lankák és erdők felett. A kis főhercegnők csengő kacagása. Utólag úgy számítják, hogy valahol elkéstek a sorszámozással, mert Európa tulajdonképpen ekkor merült nyakig első világháborújába, nem egy évszázaddal később. Ám itt gondtalanul telt a nyár s csak más, innen messze eső tájakon vettek fájdalmas tudomást róla, hogy az öröknyugtalan napóleoni seregek most meg valami Borogyinó felé menetelnek.

Igen, az egyik kis főhercegnő csengő nevetése az átlagnál többször felhangzott a ma délutáni családi sétán. Mindenért rajongott és mindenre dévaj megjegyzést próbált tenni.

– Oh de gyönyörű most ez a kert!… – Megvárta az áhítatos vagy udvarias helyesléseket, majd így folytatta: – Mi lenne, ha ott… ott a kanyarulatban most hirtelen egy oroszlán jönne szembe?

A nevetgélés elültével, s miután kiderült, hogy senki sem ismeri, egy szellemes gavallér belefogott a süket oroszlánról s a hegedűsről szóló adoma elbeszélésébe: a sivatagban bolyongó magányos hegedűs szemközt találta magát egy hatalmas oroszlánnal; nem vesztette el a lélekjelenlétét, hanem előkapta a tokból hangszerét és játszani kezdett; közben istennek ajánlotta lelkét, ám meglepődve mit lát? A fenevad szelíden leül és elbájolva hallgatja a muzsikát; kis idő múlva újabb oroszlán érkezik s az is leül, aztán még egy, és még egy, és körben letelepedve elbűvölten hallgatják a hegedűszót; mire vad ügetéssel érkezik az utolsó, áttöri a kört és hamm-hamm, felfalja szegény hegedűst! Mikor aztán a többiek égzengető méltatlankodásban törnek ki efelett, hatalmas mancsát értetlenkedve süket füléhez emeli s csak ennyit kérdez: Tessék?…

A kis főhercegnő csengő kacagása beleolvadt a madárhangba s abba az üde zsongásba, melyet az árnyas, egymással kecsesen összefonódó sétányokon a csevegők keltettek. Nagyon sokan voltak Teplitzben ezen a forró délutánon.

Az idei szezonnál egy kis idővel korábban éppen hogy beindult a kedves XIX. század. Egyelőre a császárkor s a császárváros bája, melyet a stílusok mennyországából aztán sem seper, nem csúfít el semmilyen kormos háború, olyan, mint kis zománclapra festett medalion egy ékszerüzlet keskeny kirakatában. Majd keskeny fekete bársony szalagon egy elefántcsontszínű nyakba kerül, a pihegő mély ruhakivágás felett. A medalionon az idő képe: tájkép. A tájképen üde patak csörgedez, mint valami egész évben, egész évszázadban, egész évezredben nyitva tartó elíziumi nyaralótelepen, ahol a kertilakokban öreg Goethék fiatal múzsákkal hancúroznak. A szél is úgy, olyan illatosan suhog, mint finom kelme a finom bőrön egy finom mozdulatra, mely csak megrebben, mintha tetten érték volna. Finoman zörrenő kottapapírtekercsek finom pasztellszínű selyemszalagokkal átkötözve. Finoman metszett betűk és hangjegyek. A fagott finom fogása és finom súly a függönyök bársony-omlásában: kezdődik az estély. A magányban ömlő sok könnycseppnek egy-egy gyertya a finoman illatozó mindennapi szobra. A csaták csak hajnalban kezdődnek, akár a türelmetlen és tanulatlan helyezkedés, a durva könyöklés, leszámolás, a csupa alkalomkeresés és alkalom-megragadás, dragonyosok, ulánusok, dzsidások, vértesek, csupa hétfő és csupa hídfő, sarokba szorítás és kutyaszorító, csavarintás és összepréselés, kisajtolás, öklözés, recsegve beroppanás, kiloccsanás; ízület, koponya, szemgolyó, dobhártya, hegedű és porcukor csikordulása a lovaglócsizmák sarkai alatt.

Ezeken a sétányokon az elkényeztetett lelkek, műkedvelő hercegnők és profi kékharisnyák is mind úgy érzik, hogy megleshetik a természetet. A természet csodálatos bőségének és mélységének szimfonikusan zengő titkait. Árnyas és kies sarkainak festői titkait. Merész Afrika-utazók, dzsungelvadászok már mindenről hoztak hírt valahonnan. Az eső utáni holdfényben legelő egyszarvú-csordákról s kihűlt tűzhányókráterekről, melyek úgy állnak, színültig smaragddal, rubinnal, ametiszttel, mint a szénsav felfutó gyöngyeivel a pezsgős pohár. Ám ha áttekinthetik is végre az egész világot, összeszorított szájú rendszertanászok nyilvántartásba veszik az utolsó pillangó alfajokat s a kihalt óriáshüllők földből kifordult csigolyáit, a számtalan, szinte megfoghatatlan rejtély közül a legtitokzatosabbról alig alkothatnak fogalmat. Ennél az egynél nem lehet eleget lesni a természet nagy műhelyét, miképp gyúrja, faragja, fésüli, borzolja s gurítja a napra az oroszlánokat.

Ámuló parasztok és gyanakvó rendőrök gyakran látnak Bécs környékén egy ziháló trotlit, amint lobogó szárnyú kabátban baktat a földeken, s magában mormog, zümmög, énekel, mint a bolond, aztán fejcsóválva megáll, oroszlánmancsával előránt egy gyűrött kis zsebkönyvet, és durva ácsplajbásszal belefirkál valamit. Jó lesz vigyázni, ki tudja, miféle ágens s mit ellenőriz!

Ludwig van Beethoven a hónap eleje óta nyaral ott, s tizenkilencedikétől huszonharmadikáig napjait Goethével tölti. Először látják egymást, de kapcsolatuknak már múltja van.

„Excellenciás Uram! Csak néhány pillanatot engedélyez nekem a sürgető alkalom, hogy egy barátom… innét éppen elutazóban van – írta még az előző év áprilisában –, s őáltala köszönetemet küldhetem ismeretségünk hosszú idejéért (mert én már gyermekkorom óta ismerem önt), olyan kevés ez olyan sokért! Bettina Brentano biztosított arról, hogy jóindulattal, sőt barátsággal fogadná közeledésemet… A közeljövőben Lipcséből meg fogja kapni az Egmonthoz, ahhoz a nagyszerű Egmonthoz írt zenémet, amelyet azon melegében, ahogy olvastam, szinte Önön keresztül átgondolva és átérezve alkottam meg. Nagyon szeretném tudni művemre vonatkozó véleményét, gyümölcsöző lesz számomra és művészetemre még a megrovása is…”

Két hónap múlva jött a válasz: „Nagyrabecsült uram, baráti írását Oliva úr révén nagy örömmel fogadtam. A levélben kifejezett érzéseiért szívből hálás vagyok és biztosíthatom, hogy őszintén viszonzom azokat, mert műveit hivatott művészek és műkedvelők előadásában még sohasem hallgattam anélkül, hogy ne kívántam volna személyesen megcsodálni zongorajátékát és gyönyörködni rendkívüli tehetségében. A derék Bettina Brentano valóban megérdemli irányában tanúsított jóindulatát. Ő elragadtatással és élénk vonzalommal emlékszik meg Önről, s ama időt, amit együtt töltöttek, életének legboldogabb órái közé sorolja. Nekem szánt Egmont-zenéjét bizonyára otthon kapom kézhez, mihelyt hazaérkezem, már előre is hálásan köszönöm, mert sokak részéről magasztalva hallottam emlegetni, s szándékom azt színházunkban az említett darab kíséreteként ez év telén előadatni, amivel magamnak ugyanolyan gyönyörűséget remélek szerezhetni, mint mindazoknak, akik nálunk az Ön tisztelői, s ilyenek sokan vannak…”

Most éjjel-nappal, változó hevességgel tartottak az eszmecserék. – Az apja lehetnék, gondolta Goethe, és mennyivel rosszabbul néz ki máris. – Szép aggastyán. Nem mindenki lesz szép öregkorára is, állapította meg Beethoven. Elméláztak egymás nyíltan megindító közelében.

– Hát igen, a múlt!… A hatalmas múlt!

– Bizony!… A múlt… De hát a közelmúlt is…

– Igen, a régi szép időknek nevezett ifjúságunk – húzta fanyar mosolyra száját a nagy öreg. – Ó milyen élet volt, ugye, barátom. Akkoriban mind csodagyerekek voltunk. Valamennyien… Akkoriban… hát igen… Mozarték ahogy hazajöttek az esküvőről, mint a gyerekek, körültáncolták az asztalt, bohóskodtak, mert végre a szigorú apa ellenére, minden akadályt legyőzve elnyerték egymást… Tizennégy éves lehettem, ott voltam a közönség között, mikor Frankfurtban az a hatéves pici, törékeny baba hangversenyezett. Ön még a világon se volt…

Egykori csodagyerekek, a hozzájuk öregedő nyári hajnalokon.

– Legyen eszünk; aludni is kéne! – sóhajt Goethe, és siet a naplójához. „Legyen eszünk!” idézi fel pár perc múlva ironikusan Beethoven, és elfújja a gyertyát. A könnyű takaró alatt sajgó ízületeit dörzsöli. „Mihelyt helyreállna egészségem, minden bizonnyal elvárhatnám sok egyebek jobbrafordulását…” Talán meszesedés. Ó hát nem elég a süketség, most már ez is? Beleszippant a nyitott ablakon át belebbenő éji levegőbe. Vajon az új századnak, új kornak más illata lenne? Más rezonanciái? Az orra nem felel. Ebbe alszik bele, erős, egészséges horkolással. Ez már egy víz alatti Beethoven, aki jóformán csak a szemével hall; így hallja azt is, amitől a karmesterek azóta is oly boldog eksztázisba jönnek, mintha ott, abban a pillanatban maguk találnák ki, szívnák, szorítnák ki a zenekarokból, amit éppen vezényelnek: hát ez az, fiúk, csak még egy kis kitartás, most piano, piano… és most fortissimo!

Vajon ez az állapota egy új rossz, avagy egyszerűen ezzé változott végül a már meglévő? – kérdezi mogorván reggelenként, s csak azért néz tükörbe, hogy annak az oroszlánsörényű öregedő úrnak az ajkáról leolvassa az efféle dörgedelmeket.

– Pedig egész nap dúdolok magamban, mint egy kocsis. Egy kocsis persze nem küzd akkora anyagi gondokkal.

Öccse, majd mikor megszedte magát, elküldi vadonatúj névjegyét: „Johann v. B. földbirtokos”; ő visszaküldi, miután a hátára firkantotta iszonyú betűivel: „Ludwig v. B. agybirtokos”.

Hetek óta visszatér egy gyermekkori emlék. Tizenkét esztendős lehetett azon a télen. Az öreg házak közt a szűk utcákban vidám hócsatákat vívtak a gyermekek. Ő nemigen mászkált a jégen, mert a hancúrozás se érdekelte annyira ebben az időben, mint az orgona. Meglehetős készséget mutatott már az első próbálkozásoknál. Miközben nap mint nap együtt baktattak fel a kórusra, az öreg orgonista, aki télen-nyáron ugyanabban a fekete bársonykabátban járt s hatalmas zöld esernyőt hordott sétabot gyanánt, a lépcsőfordulóknál lihegve megállt, s szeretettel simogatta meg hűséges kis famulusa haját. Csak gyakorolj szorgalmasan, eljön egyszer a te időd is, mondogatta. Nem is sejtették, milyen közel van az a pillanat. Eseményre készült a város, nagy hírű vendégénekes fellépése volt hivatott ünneppé avatni a következő udvari hangversenyt. Az öreg szünet nélkül gyakorolta a maga részét, de még nála is szorgalmasabb volt ő, rendszerint egy negyedórával korábban érkezett, hogy kipróbálja, mennyire haladt. Eljött a hangverseny napja. Bonnban szépen hullt a hó, csengős szánokon érkeztek az előkelőségek. Ő persze szokás szerint jókor ott volt, ült, egy darabig bámészkodott a kórus falát beborító orgonasípok alatt és fejben gyakorolt, aztán a billentyűk emeletei megcsillantak fürge gyermekujjai alatt, s némi bevezető futamokkal zengette meg a közönség felett a csendet. Már éppen aggódni kezdett, mi lehet a mesterrel; ekkor bukkant fel a csigalépcső tetején a hoppmester parókás feje, hogy megadja a jelet az orgonistának. Hát te mit keresel ott? És az öreg hol van? Álmélkodott. Nem szokott késni, jaj csak nehogy újra megbetegedett volna. Lenn dobogóra lépett az énekes és most intettek, nem volt mire várni! Ők ott fenn egymásra néztek: – Tudod? – Tudom. – Mered? – Merem, mondta határozottan és mély lélegzetet vett, aztán tisztán, ahogy csak egy csodálatos öreg orgonától telik, felcsendültek a kezdőfutamok s kibontakozott a kísérődallam. Az énekes mintha szárnyakat kapott volna, széles gesztusokkal és ércesen, szépen énekelte végig a magáét. Az orgona utolsó futamai után még percekig megnémulva, elbűvölten, megrendülten ült mindenki. Hatalmas siker volt, a kifelé tódulók dicsérték az énekest, és dicséretekkel halmozták el a jó öreg orgonistát is, aki ezúttal régi híréhez méltón derék munkát végzett. Ezen a véleményen voltak az udvarnál is, a palota konyhájáról egy ropogósra sült malacot küldtek az öreg szállására. Csakhogy az a malac sokat utazott aznap! Mivelhogy a hír is szárnyakon jár, nemcsak a muzsika, alig lett vége az eseménynek, a betegágyban pihegő ősz mester máris tudta, mi történt, s hogy ki mentette meg a becsületét. A legcsalhatatlanabb fülek se vették észre, hogy csak egy kölyök birkózik a világ legnagyobb méretű hangszerével. Ezért a malacot, úgy ahogy volt, továbbküldte annak, akit illet. A Beethoven-házban kellő meglepetést szerzett az éppen ebédre érkező jófalat. Az ő első keresete…

A napokban eljátszott Goethének valamit. Játék közben a mester az ő arcát figyelte; valami megfeszített, szenvedélyes összpontosítás tükre volt. Talán az előrehaladott szörnyű süketségé. Utóbb egy levélben már a Goethe arcán tükröződik ennek a tükröződésnek a visszfénye: „…sajnos teljesen zabolátlan személyiség, akinek igaza van ugyan, amikor gyűlöletesnek találja a világot, de ezzel persze sem önmaga, sem mások számára nem teszi élvezetesebbé.”

Ám eddig a verdiktumig még hátravan ennek a teplitzi délutánnak a közös epizódja. Az árnyas sétány, a kis főhercegnő csengő kacagása, majd az a pár pillanatnyi csend, mikor az oroszlán – az oroszlánok valóban felbukkannak egy kanyarban, a napsütötte promenádon. Erről egy másik levélrészletből dereng vissza egy süketítően néma hangulat: „Kedves jó Bettina!… Tegnap hazamentünkben az egész császári famíliával találkoztunk, már messziről láttuk őket közeledni, és Goethe mellőlem oldalt lépett, hogy tisztelettel félreálljon; mondhattam amit akartam, egy lépéssel sem tudtam továbbvonni, hát fejembe nyomtam kalapomat, begomboltam felöltőmet és keresztbe font karokkal hatoltam keresztül a csoport legsűrűbbjén, hercegek és udvaroncok sorfala között, s Rudolf főherceg kalapot emelt előttem, a császárné előre köszönt nekem. Ez a társaság tudja, ki vagyok. Nagyot mulattam a látványon, miként vonult el az egész processzió Goethe előtt. Ő levett kalappal, alázatosan hétrét görnyedve állt oldalvást…”

A nyár üdezöld esti üvegébe fagyva a jelenet; mint valami kései Watteau-kép, korai Manet. Hirtelen felrobbanó galambraj szárnya csattog, mint tétova, mert előkelően udvarias taps. Egyáltalán valami ünnepélyes derű; a kor nevében nagy barnatörzsű fák bólogatnak a kezdődő esti szélben. S a kis főhercegnő csengő hamisítatlan empire-nevetése. Egyedül ő nem hallja. Egészen mást hall. Helyettük. Akik rövidesen el fognak esni Waterloonál, s akik csak pár évvel, évtizeddel utána. Folyamatosan.

A rámpa

Murok kedvetlen, sőt ingerült. Valami pálcikával a homokot kavargatja. Lehajtott fejjel is érzi, mennyire süt a tó egész tükréről a naplemente. A fürdőzők vidám lármája is ingerli, pedig félkilométernyire húzódtunk félre, a derékig érő üröm közé, miután percenként eltalálták valamelyikünket a félrepattanó labdák. Mi ugyanis nem strandolunk, ha tulajdonképpen napozunk is, hanem a régészeti jövőn töprengünk. Vagyis ő töpreng, s mi, akik tudunk erről, a beavatottak tapintatával őrizzük hozzá a nyugalmat. Ili gumimatracon olvas és így intézi bronzbársony bőre s a fehérre fakult bikini közötti kontraszt fokozódását, ahogy a jó háziasszony várja ki, amíg a lerben megkapja kellő színét a kacsapecsenye. Én rendületlenül faragok, itt is ugyanazt, hogy a giccs fertőjének buktatóit elkerüljem, népi motívumokkal ékes nonfiguratív csillárkarokat, körtefából, ami tehetségemet a maga határáig kitölti, tökéletesen foglalkoztatja, másrészt meglehetős anyagi hasznot is hajt.

Hogy a feltétlen baráti ragaszkodás mekkora áldozat is, pontosan mutatja a bölcs önirónia, mellyel évek óta elfogadtam a Széklábmichelangeló nevet. Mögöttünk a mező távoli dombokig nyúlik, mint valami repülőtér; sörét, fehér talaján finom port seper a szél, a két korhadt futballkapu környékén trappoló lábak alól kilométerekre ragadja, váratlanul csapja a napon heverészők arcába, belepi lehunyt szemüket. Gyermekkoromban ha fürdeni jöttünk, sose hoztunk sótartót, elég volt a kezünk fején, a karunkon végigdörzsölni a zöldpaprikát.

Murok most ránk se hederít, elnéz valamerre a madártalan égbe, s én szeppenten tudom, mi megy végbe nagy busa fejében; legalábbis szeretem találgatva követni azt a máskor, a felszínen olyan magával ragadóan áradó szövegelést – …bizony, fiacskám, a történés, minden szimfonikus következményével, egyértelműen visszafordíthatatlan, mérhető az entrópiája, érted?… az idő viszont formálisan ismétli önmagát… Hát nem látod, te bunkó, hogy a jövő megint kezd történelem előttivé válni; a művészetnek, persze a monumentálisnak olyan helyekre kell költöznie, ahol a most még távoli idők már nagyon messzi múltakkal találkoznak. Ma már legalább egy helyi kis szürke mezei madártávlat kell átfogni egy valamirevaló művet!… – Ám lehetséges, hogy csak azon morfondíroz, hogyan cipelik be azt az új követ a műterembe és miből fizeti ki az embereket, a fuvart, és a többi. A kedvenc ige, amit lépten-nyomon belekever a nótákba, rögtönzött kiselőadásaiba, hajnal felé néha ívüket tévesztő bevezetéseibe, hogy „több dolgok vagynak, Horatio”… Meg: hidd el, öregem, néha az is alkotóművészet, ha az ember mutatósan, ügyesen buzdítja az enyészetet. Mert nézzük csak, mit művelt XY? Mindössze valami olyant, amit ő művészetnek, mások hülyeségnek, ha nem disznóságnak tartottak, s ilyesmibe bizony bele is lehetett halni. S ömlenek a példák a Courbet festményén végigvágó császári lovagló ostortól a szürrealizmus viselt dolgait megszépítő anekdotákig. S persze itt van mindennek a kulcsa, a varázsszó: entrópia.

Most már tudom: Murok volt a megtestesült pályamódosulás! Az ilyesmihez elég egy-két körülmény. Részben egy puhány körülmény: a szokásos illúziók bomlanak le a szokásos nyálkás méreggé; részben egy katonás körülmény: a kemény kiképzés után a bevetés elmarad. Az utóbbi időben nem lehet tudni, mikor dolgozott, a műterem nonstop heppeningek színhelye volt, ha éppen nem aludtak benne földönfutó szerelmesek vagy alkalmi hajléktalanok. Ismerősei általában úgy jellemzik, mint aki előszeretettel szorongatta meg őket, szellemi mozgékonyságuk és tűrőképességük legvégső határáig, heccötletek és valódi, árnyalt gondolatok esztétikai kihívása révén. – Igen, igen – rikoltozta, ha elemében volt –, maga a jó öreg, polgári izé (itt egy éppen körülrajongott vagy lefumigált klasszikus neve következett) is erre vágyott! S ha nagyobb amplitúdót hagy a lengésének, el is éri! De nem hagyott!… Nyakig vagyunk az entrópiában, gyerekek!…

Mégis mindnyájan úgy éreztük, rengeteget tanultunk ebből a közös, bár ködös, de gondolatébresztő szövegelésből. Különösen az elején, annyira hagytuk magunkra hatni, mint a barnulni kívánó a napfényt. Harsogó, személyeskedő összemenések és harsány felszabadító nevetések. Én kevésbeszédű vagyok, de körömszakadtáig a sógorom pártját fogom, ezt tudta mindenki. Nem sok köszönet volt benne. Bömbölő Bandi, a filharmónia üstdobosa, akit egyszer valami meglehetős szójátékkal torkoltam le, visszkézből azzal sepert le falrengető sikerrel a placcról, hogy lám, ez a Murok igaz ugyan, hogy csak egy sóher textilművésznő férje, de nászajándékul kapott egy belevaló Michelangelót is.

A húgom ezalatt, rendszerint legújabb, maga kreálta toalettkölteményében, csak főzte a kávét, a teát és szépen palástolt undorral ürítgette a hamutartókat. Tehát nem dolgoztak és nem sokat aludtak. Közben, nem tudni mikor, Ili szorgalmasan kötött; főleg ebből éltek, nem a két diplomából. Az egyszem gyermek pedig szépen cseperedett, s nyilvánvaló családi irányulásról árulkodott, hogy nyolc-kilenc éves korában már rajzait közölték a helyi lap gyermekmellékletében.

 

*

 

Murokkal harmadik elemitől osztálytársak voltunk. Amikor a kézimunkaórákra felhozott agyagból gyúrt munkácskák alapján Irma néninél még én voltam az örök második, egy mindenben eminens zsenijelölt után, emlékszem, ahogy egyszer hazáig vigasztalt, magyarázta, hogy mitől volt jobb az én szobrom, én csak ne törődjem semmivel. Így tartotta bennem a lelket a felvételiken is, ahol elsőre, másodikra mind a ketten elhasaltunk; harmadszor, kétévi hegesztőműhely után, nekem már igazán csak az adta meg a szükséges lendületet, amilyen nagyon ő hitte, hogy most már sikerülni fog, eljött a mi időnk. Murok elméletből is tehetséges volt; ezért sikerült neki, bár sose tartozott a csodált jótanulók közé, hogy másokat maga köré vonzzon.

Hosszú, nagy udvarban laktak. Nagyobbacska korunkban egyszer valamelyik lakótól engedélyt kapott arra, hogy egy használaton kívüli fáskamrát földdel temessen be. A műveletben én segédkeztem. Számomra csak kamasz hülyéskedés volt, ő már címet is adott a dolognak, és „műnek” nevezte. Ez volt „A Félig Eltemetett Fáskamra”. Aztán jött az apja. Négy felé hazakerült az irodából, hátrajött: érettségiző diákok s effélét játszanak! Rombolnak, ahelyett, hogy valami hasznosat csinálnának! Mert ha már így áll a dolog, Sipos néninek nem kell, szétszedhettétek volna, ügyesen kihuzigálva a rozsdás szegeket. És Murok, életében talán utoljára, kapott egy atyai pofot. Ott előttem. Én persze lapultam, örültem, hogy megúsztam, de akkor futott át az agyamon először, hogy most már biztosan tehetségtelen vagyok, mert lámcsak mit látott ő maga előtt, ahol én csak lehetőséget egy jó kis marháskodásra. Az életben többször azon ámultam legjobban, hogy sosem érezte meg nem értett zseninek magát az efféléktől. Akkor sem, amikor az első vizsgamunkájához szerzett vörös márvány darabon bár ugyanannyit dolgozott, mint más egy realista portrén, az eredményt vezetőtanárunk gyöngéd iróniával így nyugtázta: hát igen, ez egy igazán művészi murok! Így ragadt rá a neve is.

Igen, ez már az entrópia komoly jelentkezése volt. Ő maga magyarázta meg, abszolút szavahihetően, a lexikon szerint: termodinamikai folyamatok jellemzésében a változás irányát, illetve a megfordíthatatlanság fokát jelenti.

S ki tudja, miből áll az alkotás termodinamikája! Fájdalmas tény, hogy minden mű, választott sorsunk választott bálványa, fizikai tényként, előbb-utóbb úgyis saját autonóm pusztulásának áldozata lesz, mint minden a természet morzsoló markában. Mint eszményi érték, sérthetetlen marad ugyan, amíg csak ember és annak szellemisége, emlékezete, tudata tart; tovább úgy sincs szükség rá, más kozmikus közönséget egyelőre nem ismerünk, de fenyegető intelem a Milói Vénusz két karjának esete s a Mona Lisáról majd csak lepattogzó festék, az Akropoliszt ért földrengések, meg Drezda bombázása. Mind, mind a folyamat megfordíthatatlanságának fokmérői.

Én már rég nem is törtem magam szakmai elismerésért; a tisztes jelenlétet nem hanyagoltam el, de igyekeztem eltokosítni magamban azokat a pontokat, melyeket még érzékenyen érintett volna a sikerélmény, mondván: így már nem érhetnek meglepetések. Lassan-lassan még magam irányából sem.

Muroktól soha semmi nem választhatott volna el, akkor sem, ha történetesen nem lesz egyetlen húgocskám férje, mert mesterséggé szürkülő saját dolgaim, az apatikusan elfogadott szakmai deklasszálódás közepette az ő vergődő keresése maradt számomra a nagy, szent művészet felől az egyetlen hívás, szavahihető lelki szózat, egy valaha, későbbi, érettebb, szerencsésebb pillanatban velem is csodát tehető egyetlen inger.

Akkor kezdtem nem érteni, mikor hirtelen ilyesmiket hangoztatott, hogy az egész eddigi nem más, mint humanocentrikus érzékcsalódás.

Ezt már, akár nem értem fel ésszel, akár a belémrögződött meggyőződések mellé nem volt hová elfogadni, nem tudtam követni. Először gyanúsítottam meg magamban, hogy csak handabandázik. Ezen az se sokat változtatott, hogy mint egy pótvizsgást, nekiültetett holmi kijelölt olvasmányoknak, rászabadított a maga új meg új hír (tehát ihlet) forrásaira, és rámkényszerítette gondolatmeneteit. Ez annál könnyebb volt, mert kicsit elmagányosodott, csak én voltam változatlanul és szolgálatkészen kéznél.

Így viszont, önkéntelen és tehetetlen tanújává lehettem művészsorsa visszafordíthatatlanná váló folyamatának. Bár attól tartok, azt sem érem fel egészen ésszel.

Viták hajnalig tartó sétákon. Séták, napokig tartó rábeszélések és lebeszélések közepette, észre sem vett monoton csepergésben. Ő mindig könnyebben, változatlan könnyedséggel talált érvet. Csak pattintott az ujjával, mint valami varázsló, s a hétvégi városvégen mozdulatlan munkagépek tűntek fel a homályból: mocsárba ragadt őslények, kipusztult, vernegyulás fantázia-masinériák, a scifi-irodalom ránkszabadított fém-brontoszauruszsereglete. Ahhoz nem is kellett szobrásznak lenni, hogy alapaggodalmait osszam: a civilizáció rablógazdálkodása – hulladékhegyek, elhagyott bányagödrök, meddőhányók, autótemetők, látszólag egy történelem előtti (vagy utáni), érzékeny élet nélküli, kozmikus létállapot termékei. Hiszen az örökös épülés, építkezés állapotában majd egyszer megmerevedő jelen se más, mint egy (most még csak elképzelhető) jövő múltja! A sivatag meg egy vulkáni kráter éppolyan emlékjegyei egy valaha forró állapotnak, mint az emberiség vég nélkül keletkező és elhagyott lakótelepei, városai, szemétdombjai, beszennyezett környezete.

– Két út áll a művész előtt, legalább kettő: mélabúsan tépni a húrba és elénekelni efölött az esedékes elégiákat, az elkerülhetetlen ámenig, ami nem egyéb, mint lekonyulni a tehetetlenségtől, ha mégoly gyöngyszemek is jönnek létre általa; avagy a férfiasabb, életerőt kifejező másik utat választani, ami persze kissé elvisz az ismert vénuszkák gyönyörű fenekétől, az eddig untig tapogatott megoldásoktól! De sebaj! Ismered a viccet a mérgében szőlőjét a jégesővel versenyt pocsékoló székelyről: hadd lám, uramisten, mire megyünk ketten!…

Hát így lett Murok a földművészet helyi prófétája. Az igazsághoz tartozik, hogy közben párszor kisemmizték, erre duzzogni kezdett, s látszólag egy hosszabb időre „elhallgatott”. Ilinek s nekem mindent elmondott. Bennem akadékoskodó, de legalábbis aggályos ellenzőt, benne, mint mindig minden őrültségére, támaszt talált. Ez persze gyönyörű volt. Hagyta hát Ilit kötni, ő pedig ezt forralta. Utólag világos: engem azért, az útvonal belső kanyarulatai szerint kalauzolva, de mindenről tájékoztatott. Ha eszesebb vagyok, lehet, inkább hasznára lehettem volna. Avagy ha eszesebb vagyok, nem tűr meg maga mellett.

S ha eszesebb vagyok, ez ellen akkor se tudtam volna eredményesen érvelni. Olyan volt, mint a szerelmes.

– Különös már az is, ahogy egyszercsak látszólag véletlenül hat rád valami, hogy kiderüljön, életed legfontosabb esélye, tehetséged történetének fordulópontja ez, amely nélkül száz évig élhetnél, nem végeznél semmit! Érted te ezt, mennyire nem véletlen semmi: sok minden után, tapasztalatok és szabad következtetések birtokában találkozik az ember valamivel, ami halomra dönti az összes eddig célnak látott, elfogadott izét! Kész! Fuccs! És ez a valami olyasmi, ami megvolt ugyan közben, végig azalatt is, amíg ő nevetségesen előkelősködve tipegett valami kitaposott cipőben, a kitaposott utakon. Ahelyett, hogy szárnyalt volna! De nem szárnyalhatott a szerencsétlen! Mert nem tudott, nem figyelt fel valamire, egy icipici döntő szempontra. Erre, ami itt volt, úgyszólván a batyujában. Tehát előzőleg is megtörténhetett volna a csoda, a csatlakozás. Érted, öreg fiú? De vegyük inkább törvényszerűnek, hogy nekem ez a lap, benne a cikk, a gondolatmenet, egy világos gondolatmenet, már vagy nyolc éve megvan, de csak most, amikor erre kész vagyok, a legfogékonyabb lettem, nyilván éppen a közben történtek folytán, jóvoltából, nos akkor kerül a szem elé, akkor bukkanunk rá, hogy megmentsen és… és… és végre elinduljak a magam útján!

A lehető legkönnyebb volna gúnyolódni. Persze hogy valamelyik korán elhalt avantgárd Kolumbusz kakukktojása volt, amit egyszercsak agya fészkében talált szegény Murok. Önmagában kézenfekvő és ésszerű, van benne fantázia: úgy járni el, mint a természet, amely önmaga ironikus ismétlése által milyen gyönyörűen tudott mindig a szükségszerű pusztulásból néha egyenesen erényt, vagy legalábbis enyhítő körülményt kihozni. Olyan színhelyek megmentése, melyeket szétzúzott az ipar vagy a gondatlan urbanizáció, avagy a természet önpusztítása. Az ilyen földek művészetként nyerhetők vissza és „művelhetők” meg. Piranesi, Boulle, Beckett, Borges, Buzzati; kietlen helyszínek, labirintusok, könyvtárak, városok; ide tartoznak az Altamiráktól a sziklába faragott óriás Washington- és Jefferson-fejekig a tények s a receptek, álmok, lázálmok. A fizikai világgal, a vak és öntudatlan természettel való versengés – de kifinomult esztétikai öntudattal. A művészet kiterjesztése magára a földre, a természetre. Ahogy van földműves, te földművész leszel, mondta ki egyszerűen Murok. Hát ez elég nehéz, motyogtam, inkább csak magamnak, a nonfiguratív fafaragványok biztonságában megrekedt művészi énemnek, s Murok megsemmisítő pillantásától magamhoz térve megint csak azt a régi, kellemes irigységet éreztem. Én nem, de ő igen. Nekem nem való, de… ki tudja… valóban… Hogyan is jön létre, keletkezik egy új stílus? E hatalmas jelenség előtt, mely valóban a természeti erőkhöz hasonlóan jelenik meg, tornyosul fel, ellenállhatatlanul, mindent ledöntve maga előtt, csak ámulni vagy menekülni lehet. Miért szűnt meg a reneszánsz s miért éppen a barokk követi?

Egyedül is rajtakaptam magam, hogy Murok új bolondériáján töprengek, a hatása alatt vagyok máris. Az idézetei égetnek. „Szellem és föld egyaránt szüntelen erózió állapotában vannak, a lélek folyói partokat mosnak, az agyhullámok a gondolat szikláit ássák alá, az eszmék a tudatlanság köveivé mállanak, és a fogalomkristályok az értelem kavicsos üledékeivé zúzódnak”… Aztán már nem kellett elhessegetnem semmilyen hatást, zavartalanul adhattam át magam az élvezetnek, mint hajdani nagy és fontos játékaink idejében, s együtt örülhettem vele. Ugyanis a magam helyét úgysem éreztem, úgysem találtam az új nagy kísérletben, ebben se. S ez, különös módon, megnyugtatott. Annak felismerésével jutalmazott, hogy a középszer is jó valamire. Lomhasága súlyával ott csügg az ingán, mint lengéscsillapító, ami jól fog néha.

 

*

 

Mi is az entrópia? A folyamat, egy folyamat visszafordíthatatlanságának foka.

Az első földmű s az első demonstráció előkészítésében megbízható, minden alantas munkára használható asszisztensként nyújtottam segédkezet. A Sórét egyik sarkában, a strandszerelésben összecsődült közönség előtt, ahol igazán szép számban voltak azért jelen a kíváncsi vagy botrányra éhes szakmabeliek, körülbelül egy négyzetméternyi szabályos négyszög felét mészporral, másik felét szénporral borítottuk be ügyes, begyakorlott gyorsasággal. Murok ünnepélyes képet vágott, megpöccintette a meztelen nyakába gumiszalaggal felkötött kis pillangónyakkendőt, és folyamatos dumába kezdett:

– Nos a létben a szétbomlás felé rendszerint csak egyirányú a mozgás. A lehetséges és közismert példasor előszámlálását mellőzöm; valahonnan a sor végéről ragadjuk ki az eróziót, mint ami bennünket itt konkrétan érdekel. Eltűnt a növénytakaró, s a kopár felszín a maga adott színeivel csupaszon marad, jönnek az esők, aztán az évszakok következetes munkálkodása, s a földkéreg szép lassan leépül, vízmosás, szakadék, sivatag új színeit keveri ki a megmaradt összes árnyalatból a Nagy Esemény. Az emberrel vagy nélküle, a mozgás egyirányú, ezt jegyezzük meg; a mozgások irányát megváltoztatva, semmiképpen nem hozható vissza a kiinduló állapot. Ennek demonstrálására mutatjuk be a mai képet. Egyik mezője hófehér, másik koromfekete. Hogy mozgásba jöjjön, elég egy pálcika. És most az óramutató járásának irányába elkezdem összekeverni – mondta nagyvonalúan Murok, de csak a levegőben végzett egy kecses mozdulatot, mire, mint jelre, én odahajoltam és egy pálcával elkezdtem a kevergetést. A közönség egy része feszülten, másik némi fojtott röhécseléssel figyelt. Izzadtunk ott néhányan, de én valamivel jobban. A meszet oltó kőműveslegény buzgalmából s a káldeus főpap ünnepélyességéből egyaránt volt abban, ahogy tisztemet végeztem, amíg a határvonalon belül minden sarkot ügyesen megmunkálva létre nem jött a várható szürke pormassza. Kész! – egyenesedtem fel az egyszeri statiszta megkönnyebbülésével, aki a remények felett sikerült teljesítmény révületében olyan szót kottyantott ki, ami nem volt benne a betanult szerepben. Miután elült a felszabadító derültség, amelyben bölcs mértéktartással Murok is részt vett, csendet intett és zavartalanul folytatta:

– Legfennebb hogyha filmre vesszük a folyamatot, fordítva levetítve, akkor (megfelelő hatásszünet), akkor igenis kibontakoznak még valaha egymásból, úgy igenis különválik az eredmény szürkéjéből a két komponens, a fehér s a fekete, és persze más, újabb technikai fogás alkalmazásával ezt a folyamatot is valamiképpen megfordíthatjuk, egy újabb irányba terelhetjük, de ez is, a lényeget tekintve, ugyanazt bizonyítja. Az eljárás szempontjából lényeges tehát egy technika, mely valami létrehozásához vezet, mi, akik elfogadjuk, nevezzük műnek, amit összetevő elemeire többé nem lehet visszabontani, anélkül, hogy megsemmisítenénk! Megsemmisülne mint mű, s ha már így hozzákapcsoltuk: bizonyos értelemben megsemmisülne nyersanyaga is…

A tapsból ítélve, teljes sikerrel zárult a szabadtéri tárlat, az első földmű-kiállítás. – Nagy vagy, apóca! Murok, a pihent agyú! Leonardo da Neanderthal – efféléket kiáltottak oda, és vállon lapogatták, valakik hirtelen sörrel, limonádéval kezdtek öntöződni, amitől persze vidám visongásba torkollt a mezőn a tavak irányába szétspriccelő jelenet.

– Ha valaki ezt repülőgépről filmezte volna, olyanok lehettünk, mint az üveglapra szórt sörét – szórta az újabb sziporkákat Murok, és mutatósan visszafogott elégedettséggel vonult vissza Ili mellé, a kiterített pokrócra, ahol szendvicshalmok és műanyagpoharak sorakoztak.

Egész váratlanul sajtóvisszhangot is kapott a földművészet bemutatkozása: az ötlet újszerűségét és a műélvezői helyzet szokatlanságát emelte ki óvatosan egy tekintélyes ítész, valami egészen másról szóló cikkében, szemmel láthatóan csak hallomásból, egyik példaként említve fel a dicséretes vidéki eseményt, mely ugyan úttörő próbálkozás tájainkon, de hát… szóval lehetőleg úgy, hogy amit egyik kezével ad, a másikkal gyorsan visszavegye. Ezek a „természetes”, tehát eleve pusztulásra ítélt földművek se szolgálhatnak ugyebár mást – így a kritikus –, mint a gondolatserkentés új, eddik ismeretlen, előzmény nélküli módjait az ember körül. Azaz dehogyis előzmény nélküli, fut le egy tetszetős ív mentén rögvest, a jóformán fel se vezetett csillag az égről, hiszen ugyebár ott vannak a Nazca-sivatag sokat vitatott rajzai, meg Stone Henge, és a többi. A fanyalgók szemében soha nincs ócskább a legújabbnál.

Én igazán sok mindenben nem értettem egyet Murokkal, és őszintén aggódtam érte, de ez a szűkkeblűség kihozott a sodromból. Elkövettem azt a könnyelműséget, hogy mind mélyebbre hagytam csalogatni magam az egyelőre egyszemélyes új irányzatba, úgyhogy rövidesen abban a kockázatos dicsőségben részesültem, hogy a másikként kezdtek engem emlegetni. Engem, aki egy rohadt fél évtizede egyetlen valamirevaló munkát nem fejeztem be, csak iparművészkedtem: giccsesre faragott csillárokat hoztam forgalomba, ama meglehetős piaci áron. Fejlett önkritikára vall, hogy erről a művészdiplomás iparoskodásról viszont ugyanaz volt a véleményem, mint annak a gunyoros fickónak, aki valaha mélabúsan állapította meg, hogy persze, a szegényember tolvaj, az úriember legfennebb kleptomániás.

De Murok nem hagyott békén. Lázasan tervezett, már komoly anyagi befektetéseket is fontolgatott valami grandiózusabb földművekhez, melyek a világ, a földkéreg mindenütt tátongó sebhelyeire szánt flastromok lesznek.

Az ilyeneket csak nagyon ritkán, hajnali szalonspiccek idején mertem aztán átgondolni, továbbfűzni magam is. Gyönyörű lendületű irányzatnak indultunk, melyben a második vezértényező maga volt a fejcsóválás.

 

*

 

A kora ősz utolsó ragyogó heteiben azért ott voltam, amikor térdig reumás nagytatáknak való fekete csodasárban tapicskolva, a kisebbik tóban megépítették A rámpát. Murok filozofikus dumájával a strandoló kamaszokat és gyerkőcöket szédítette meg és szervezte maga köré, azzal a pofonegyszerű pedagógiai fogással, mellyel nála annak idején nem sokra ment szegény apukája: ha már úgyis napoznak, nem akarnak-e közben valami hasznos munkát végezni, mely fejleszti a muszklit, s mellesleg létre lehetne hozni egy világraszóló, maradandó műalkotást… Dehogynem, akartak.

A tavacska, mintha isten is erre rendelte volna, egyenletesen sekély vizű. A rámpa pedig nem volt más, mint egy gyönyörű agyagspirális, mely a partról indult s fokozatosan vékonyodó csápként csavarodott szép ívű csigavonalban a közepéig.

Az újabb szabadtéri kiállításon persze már hivatásos fotóriporterek is voltak; ennek köszönhetően számos családias csoportosulás, alkalmi emlékkép mellett vagy kettő a lapban is megjelent, magáról a műről, egy kimondottan ironikus tudósítás kíséretében.

Aztán megjött az ősz, a tél, az üres hónapok hármasával, mint koccanó szerelvények egy alig lejtő rendező pályaudvaron, kitaszigálták egymást valahogy a februári bakterházig.

Milyenek a téli napkelték? A jégmező kinyílik hajnalban: a föld valósággal kipréseli magából. Amíg fel nem melegszik, vagy két óra hosszat virít, lépésről lépésre, fokról fokra, szinte szemei előtt keletkezik a látvány. Ha jó bakancsot húzol és ezt a ropogó kristálytömkeleget járod, a mellkasod kitágul, a lelked madarakat röppent, s hogy követhesd őket, kitisztul a tekinteted, még ama belső látás is. Persze csak a Sórétet lezáró kékes dombokig látsz el, de ez se megvetendő láthatár. Nem feltétlenül provinciális, az a fontos, mit gondolsz el a gyűrűjében.

Murok kíváncsi volt, egyszer végre madártávlatból akarta látni a rámpát; mert a földművész abba az egybe nehezen törődött bele, hogy a műfaj par excellence olyan helyzetekkel, méretekkel dolgozik, melyek az embernek a térrel és idővel való elvont birkózását fájdalmas konkrétsággal keverik bele a dologba: elképzelésként egy bélyegnyi rajzon elférnek, kivitelezve hozzáférhetetlenek, átfoghatatlanok, minél igazibbak, elvileg soha senki nem nézi meg őket igazán, senki nem gyönyörködhet bennük, csak a madarak, s legfennebb a pilóták, de hát azoknak annyi idejük van az efféle műélvezetre, mint az autóvezetőknek elámolyogni a kanyarban felbukkanó várromon.

Nahát ő megtalálta a maga kamikazéját. A régi iskolatársat, aki tán szívességből, rábeszélésre, a kaland, a siker vagy pénz csábításának engedve, ráállt, hogy felszálljanak a kis duplafedelű beporzógépen, legalább lefényképezni a rámpát. Kijárta, kikönyörögte, kigürcölte, kivárta. Eltitkolta.

Ili is akkor tudta meg, mikor telefonáltak. Hívatták. Még aznap délben. Talán az idő volt az oka. Az a rengeteg tegnap; mely az öreg masina felett, alatt elmaradt; talán a másra-gyönyörű téli ég, melynek halálos vizében hogy megmártózzanak, még a madarak is kétszer meggondolják. Pedig reggel még tiszta idő volt.

Néha művészet az is, mikor az ember csak buzdítást ad az enyészetnek, ami a pusztulásnak kitett helyszínt úgyis birtokba vette, hallom hajnalonként a Murok most már fátyolos, de makacs mentegetőzését.

Ha a világ nem olyan földhözragadtan kicsinyes a rendszeretetben, a romok eltakarításában, a nagy ezüstmurok még most is ott ágaskodhatna, ferde szögben betűzve egy mezei tó közepébe, ahol a rámpának már harmadik nyara nyoma sincs. Pedig az ő logikája szerint, nyilván mára már az is részévé vált volna a műnek.

A hegy

Futó árnyék borult a kertre, a csitri felnézett a haragoskéken közeledő viharfelhőkre, felkapta a nyugágy mellett heverő köteteket s abbahagyta a napozást. Pár szökelléssel fenn volt a teraszon s lábacskáit könnyedén átvetve az alacsony ablakpárkányon, hirtelen benn termett a lefüggönyözött könyvtárszobában. A meglepődés kölcsönös volt. Ahogy ott állt az 1967-es divat bikinikreációjában, anyaszült meztelennek érezte magát. Ugyanezért némult el az a csupa férfiakból álló társaság is.

– Bocsáss meg, papa, nem tudtam, hogy vendégeid vannak… Carmela Lindemann vagyok.

– Bemutatom a leányom és titkárnőm – reccsent a professzor basszusa. – Egyébként sokkal több köze van a témánkhoz, mintsem az urak így, első látásra, a „kötése” alapján gyaníthatnák.

A hangulat felszabadult, a katonatisztek, filmesek, újságírók nevetgélve ugrottak fel és kínálták hellyel a kisasszonyt, aki gyorsan magára kapott egy fogason lógó fehér munkaköpenyt és igyekezett fesztelen mosollyal megkerülni apja tolókocsiját s elhelyezkedni a hatalmas íróasztal mögött:

– Kérem, folytassák, uraim.

A stáb jóformán bejelentés nélkül rohanta le a freiburgi villát. Az interjú, melyet Lindemann professzorral akartak készíteni, csak az előkészülethez tartozott. Az eddig felvett anyag nagy részét inkább jellemezte a spontán ügybuzgalom, mint a szakmai rutin. Persze a kis dokumentumfilm végül is ugyanúgy elsüllyed örökre a második világháborút húsz-huszonöt éves távlatból feltérképező munkák tengerében. A személyes részletek, az adalékok későn kioperált szilánkjaiból úgysem lehetne, s nem is volna értelme soha, az eredeti bombákat restaurálni. Nem ahhoz gyűlnek, csak úgy, ki tudja, kinek a keze ügyébe. Az ember emlékezetébe. Egy óriás, valaha szétvetett képbe, melynek azután, örökre csak méretarányos, de bizonytalan kísértetképei lebegnek a megtörtént világ felett.

 

*

 

Az efféle, csak a tudós világtól számon tartott könyvtár-kolostorok a csend szigeteinek tűnhetnének. Mint mágnes a fémet, miért vonzza a nyomtatott papír, végig a történelemben, úgy a tüzet, hogy egy-egy válságos pillanatuk történései magának a pokolnak adnak nevet, ahol nemcsak a kripták lakói, de még a frissen összezúzott fiatal testek is százszor halnak meg?

A délről közeledő front megrekedt. Az igen jól szervezett német védelem Monte Cassino magaslatairól viszonylag csekély erőkkel ellenőrizni tudta a völgybejáratokat, melyek mind idenyílnak. Ám ami égi abrosz a tábornokok asztalán, ha mégoly sima szövésű is, annak bolyhaiba szálerdők és kis gyűrődéseibe vízmosások férnek, s elakadnak a hangyatojásnyi tankok, teherautók, melyekből láthatatlan porszemnyi emberek ugrálnak ki egy pipából kiröppenő dohányszikra iszonyú robbanásaira. Mégis hiába a madártávlatok, mindent csak a porszemek látnak.

 

*

 

Amikor Champollion megfejtette a hieroglifákat, éppen „hazaáruló” volt, hiszen formálisan sohasem kapott kegyelmet. A huszonhat éves Martin Lindemann, jóllehet főleg az egyetemi tantermek és könyvtárak félhomályából ismerte az életet, 1944 elején behívót kapott és rövid kiképzés után egy katonai raktárban kötött ki, valahol a hátországban. Mert mit kezdjenek egy olyan emberrel, akinek több a dioptriája, mint amennyit az állami norma a Kanonenfuttereknek megenged, és aki semmihez sem ért, csupán a szanszkrit, óperzsa, asszír, latin és ógörög idiómákat érti s még pár európai nyelvet.

– Hallja maga, értelmiségi! – állította meg egy napon Frick főhadnagy, aki attól volt örökké jókedvű, hogy fél karját Rosztovnál hagyta, s így örökre megszabadult a frontszolgálattól. – Mi volt maga civilben?

– Jelentem, az asszirológia professzora.

– Asszi… micsoda? És hogy csinálja, maga bordélyházi szűz, hogy soha semmi sem hiányzik a raktárából?

– Jelentem, nem lopok.

– Punktum!

Hogy Frick anekdotázott róla valahol, vagy csak a nyilvántartók malmai őröltek lassan, ám egy szép napon Berlinbe hívatták és fontos megbízatást kapott. Szigorúan titkosat. Soha senki nem tudta tisztázni, ki állt a vonal végén, melynek szándékai keresztezni merték a legfelső hadvezetést. Erről legkevesebbet ő maga sejtett, mikor két hallgatag kísérőjével, egy terepjárón megérkezett Monte Cassinóba. Egy félelmetesen morajló frontzóna kellős közepén találta magát, s a parancs, amit kapott, egybeesett legbelsőbb kívánságával: minél gyorsabban teljesítni és eltűnni onnan. Mikor ejtőernyős-hadnagyi egyenruhában először törölte meg sokdioptriás szemüvegét, hogy intézkedni kezdjen, az a bizonytalan érzése támadt, hogy itt már minden készen áll és jobban megszervezve, mint ő valaha is el tudta volna érni.

Amíg a teherautók is megérkeztek, közel tíz nap telt el. Keresztül-kasul bejárta a kijelölt épületrészeket. Az elméleti ismeret hamar érzékeny tapasztalattá érlelődött: a szíve elszorult annak gondolatára, hogy minden, amit másfél ezer év ide felhalmozott, porrá és hamuvá válhat. A hegyek kékes ködben úsztak. Varjak ezrei kavarogtak a környező lejtők csonka fái felett. A falvak is mintha már csak temetők lennének. Mikor aztán az utolsó ládák is készen álltak, naphosszat olvasott a kiürült termekben, folyosókon, valami rakáson üldögélve, vagy a hadműveletek szünetében valamelyik traktus rég betört ablakánál állva, a mélységbe bámult. Annak a távoli őszi vagy tavaszi napnak az idegenségén képzelgett, mikor mondjuk 529-ben egy gót vezér nézett szét innen, valahonnan, valamelyik magaslatról arra a kezdetleges kőrakásra, ami az ős Monte Cassino volt.

A katona fél életét átvárakozza, próbálgatta az efféle katonás bölcsességeket, miközben a könyv lapjai közt, ott a kezében, egy valamikor itt szállongó s véletlenül lepréselt éjjeli lepke hímpora aranylott. Milyen távoli volt mindez a rákényszerített valóságtól. Varro értekezésére gondolt, melyben elpanaszolja, hogy száműzetése idején könyvtárát kifosztották. Meg Dante évekig dugdosott, kipakolni sem mert könyvesládáira. Vajon ő most itt könyvtárat rabol, vagy könyvtárat ment?

Horst, a sofőrje röhögve vont vállat az efféle társalgás végén, s javaslatba hozta, hogy addig is, amíg kereket oldhatnak innen dolguk végeztével, nézzenek inkább le valamelyik faluba, holmi fehércselédek után.

Lindemann bölcs és bamba mosollyal hárította el ennek a fejére nőtt mackónak a bizalmaskodását, aki titokban angolul tanult tőle, arra hivatkozva, hogy hamburgi, s majd a háború után jól tudja kamatoztatni, amit most ráadásul ingyen szerez meg. Cserébe egy önkéntes tisztiszolga buzgalmával viselt gondot a mindennapiakra. Hallgatagon mindenütt megfordult s hozta a híreket. Egy-egy bögre kihűlt pótkávéval a „földfenekén is”, így mondogatta, megtalálta fölöttesét, aki elképesztően poros folyosókon, beomlott freskók alatt bolyongott napestig.

Valamelyik traktusból rendre minden égtáj felé megszemlélte a tájat. A német vonalak egyelőre csak a bombázókat nem tarthatták távol, a környék völgyei mind belőhetőek a magaslatokról, melyek amfiteátrumszerűen környezték ezt a szerencsétlen, papírral megrakott bástyát, melyből holmi egérlyukakon most az ő feladata volt kicsempészni azt a sajtot, melyre az ellenfelek közül tulajdonképpen egyiknek se fájt a foga. Az amfiteátrum maga a békés Albaneta fennsík, rajta egyetlen, most már rommá lőtt régi házzal, mely a kolostor sorsát is előrevetítette, ha ez így megy tovább; Loyolai Ignác egykor ennek az épületnek a falai között fogalmazta meg rendjének hírhedt alkotmányát. Félkörívben, lépcsőzetesen erődítménnyé kiépített hegyek, távcsöves lesipuskások jól álcázott kazamatákban, a folyó túlsó térségein pedig Sherman-tankok és gyarmati gyalogság Viktória-korabeli görbekardokkal felfegyverezve. Meg a lengyel légió.

 

*

 

– Kérem, signorina, merre van a konyha?

– Nini, egy olaszul beszélő német! – Carmela maga is megrémült, milyen hangosan mondta ki, amit gondolt. De a szemüveges szőke fiú csak mosolygott, jóságos kék szeme pislogás nélkül meredt a kis sápadt konyhalányra.

Így ismerkedett meg Carmela Montival, aki néhányadmagával Santa Luciából járt be munkára. Carmela két örökké borostás hadirokkant bátyja is a kolostor szolgálatában dolgozott. Szíjas, szikár, makkegészséges parasztok voltak, akik lamentálva hivatkoztak folyton majdnem halálos sebesülésükre a keleti fronton, de játszva emeltek meg félmázsás terhet.

A bombázás utáni napon Horst figyelmeztette, hogy van itt a konyhán egy lány, akibe nem tudnak lelket verni, le akar menni a faluba. Eddig minden este hazamehettek, most viszont megszigorították a kijárást. Rohant, mint aki tudja, kiről van szó. Carmela tüstént a nyakába borulva zokogott tovább, még hangosabban. A terepjárón vitte le őket, három másik asszonnyal, a hosszan lenyúló gyümölcsösök kőfala mentén.

Volt még egy esős délután, amikor egy beszerző teherkocsival, kosarak és krumpliszsákok közt megtette az utat oda-vissza, hogy egy délutánt Carmelával tölthessen. De a bátyjai kajánkodva gyorsan leitatták. Csak Horst mesélte el később, hogy a lány botrányt csapott, sírva védelmezte, tiltakozott, mikor látta, mire megy a játék, és kicsin múlt, hogy vissza nem jött vele a hegyre.

 

*

 

Bizony mikor az idő jár a földön, évszázadok a léptei, ezért előfordulhat, hogy egymás mellett lássuk, ami pedig messze van. Más annak a könyvtárnak az ideje, amelyik gyűlt s más azé, amelyik most ki tudja hova szóródik. Ki tudja, melyik századból, melyik elmorzsolódó testnek-léleknek a tanácsa ez a recept is: „Főzd a kerti zsályát és izsópot vízbe, vagy borba és amidőn meghűl, azzal mossad gyakran két kezed, elűzi a reszketést és könnyű kezed lesz az írásra”.

Emlékezett egy estére, miután már Diamare atya bizalmába fogadta, valamelyik elhagyott sarkában a romoknak, három vasajtó mögött, kommentár nélkül bekapcsolta a kis telepes rádiót. A gyertyavilágnál az órájára meredve kivárta a pillanatot, mikor valami titkos adó ismétlődő adását fogni lehetett. Olasz hazafiak, mondta egy alig cincogó hang, lépjetek fel a banditák ellen, akik még a sírokat is kifosztják. Ezekben a napokban a Hermann Göring páncélos hadosztály Monte Cassinot üríti ki, az évszázados kultúrkincset dézsmálja…

Némán néztek egymásra.

– Persze az se volna különb, ha minden itt pusztulna – mondta az atya.

– De hiszen ez… az a vatikáni transzport szigorúan titkos… Honnan?… Honnan?…

– Olyan titkos – legyintett Diamare –, hogy még Adolf sem tud róla. Na ne rémüldözz úgy!…

Ezen az éjszakán az idegesen bújkáló holdvilágnál, egy kiégett ablakból bámulta a tájat, s ott, ahol később a lengyel hadosztály felőrlődött, valami fekete árny osont fától fáig. Talán egy szerzetes merészkedett ki, mindenesetre csak őrült lehetett, vérfagyasztó volt, ahogy két öklével megfenyegette a kolostort, aztán eltűnt a semmiben.

 

*

 

A vadszőlőt egyes vidékeken tintabogyónak is nevezik. Bort talán soha, de tintát bizonyára nyertek belőle az elmúlt pár ezer évben. Ez az elhanyagolt fajta, az Appennin-félszigeten, a földkerekség számos hírneves bornakvalójának hazájában, ahol csak teheti, felkúszik a falakra. Gyenge loncai romantikussá, vagy csak egyszerűen széppé teszik a romokat is, hát még az ép falakat. Nursziai Benedek nevéhez fűződik az események első fele. A történet eleje és vége közt mindössze másfél ezer év telik el: ez a történelmi tér bőséges idő az írás percegő kilométereiben mérve is. Monte Cassino csendesen uralkodik a táj felett. Amit a hegyképző erők réges-régen befejeztek, Benedek mindentől elrugaszkodott remetéi tetőzték be: megépítették az első falakat, melyek, mire a népvándorlás hullámai javában mosták Itáliát, titokzatosan magasodtak a láthatáron. A hegyre kígyózó úton nyikorgó, telekerekű taligák tartottak a fennsíkon emelkedő monostor félé. „Ama délutánon”, mondja a krónika, mert több, nagyon sok napot és délutánt von össze egyetlen egy időponttá, hogy mindent szemléletesebbé tehessen…

Monte Cassino a nyögve alakuló fiatal Európa első nagy könyvtárát rejti. Meg bizonyára ennél kézzelfoghatóbb kincseket is, bólogatnak egymás felé a barbár vezérek, mikor szemügyre veszik a terepet. Őket ugyanis egyáltalán nem érdekelnék a könyvek, sem az odabent, csendesen besütő napvilágnál vagy gyertyafénynél másoltak, kompiláltak, összefűzöttek és fatáblák közé kötözöttek, sem a nyikorgó ökrösszekér-karavánszámra odagyűjtöttek. Képzeletükben a szállítmányok a szekérderékban szalma közé csomagolt ezüsttálakat, aranykupákat visznek fel, hogy valamelyik pinceboltban polcokra rakják, ládák mélyén halomba gyűjtsék a jámborképű barátok. Mint méhek a mézet, mely másnak is jól fog, másnak még édesebb, még szükségesebb. Az út, ahol nem kígyózik mészporfehéren a füves táj selymén keresztül, mint asszony köntösén a szakadás, ott gyűrött erdőkön, bozót ráncaiban tűnik el. A bozótból égő sasszemek figyelik az egészet, pislogás nélküli ragadozótekintetek. A hajcsárok ostora ide alig hallhatóan pattog, de jönnek, közelednek. Minden szekéren egy kámzsás kísérő ül. A zsákokban köles, a kosarakban dinnye. Persze, ez is a megtévesztést szolgálja, az alól elrejtett kincsek felett.

Az első szekéren az öreg barát az új könyvszállítmányra gondol, a galambsültnél finomabb, gabonakenyérnél fontosabb táplálékra, melyet valóban kincsek árán válogatott a kifogyhatatlan Rómában, Mediolanum és Ravenna új másolóműhelyeiben, jól fog ez mind az éjszaka megrendítő óráiban, egy szál gyertyacsonk fénye és árnyai mellett, mikor a belső harcok, melyek senkit el nem kerülnek, rátámadnak a testre vagy a lélekre. Gyöngéden megtapogatja maga alatt a ládák tetejét. A szemek azt hiszik, átlátnak ezen a stratagémán.

A vezér egyetlen intésére megelevenedik a barkás oldal, surrogó nyílvesszők zápora hull a porba, csapódik be a taligák deszkájába, hasít váratlanul a darócba s alatta a testbe. A leözönlők csatakiáltása összevegyül a megrohant karaván halálordításával. A menekülőket hamar utolérik és leterítik. Pár perc múlva már a bálákat emelik, a batyukat bontogatják, ládák fedele reccsen, egyre őrjöngőbb dühvel turkálnak a kincs után, amely még sincs.

A fekete füstfelhőt napszállta előtt veszik észre ott fent a hegyen; a már kékülő estében fütykösökkel rohan le lélekszakadva a segélyhad, de csak a parázsló szekereket, az elhajtott barmok összetört igáit, holttesteket találnak. És megperzselt, szétszórt lapokat. A pernyét magasra vitték a légörvények, a megszaggatott fehér papirospelyhek csak a bokrokig jutottak, megülnek, mint a gyapot, az ágakon.

 

*

 

Mire Monte Cassino megmaradt falain kúszni kezdett a vadszőlő idei első csatársora, valaki megsürgette a kiürítést, melyet a vezérkar állítólag kétszer is lefújt, mint fölösleges nyüzsgést, és útnak indult egy teherautókonvoj. Elöl két oldalkocsis motorkerékpár, utána a biztosító különítmény, s leghátul egy kétéltű könnyűpáncélos. A hegyről lefele kígyózó szerpentinen a katonák énekeltek, a vászonhuzat alól alig szűrődött ki a dallam. „Majd megmutatjuk nekik”… ez volt az indulócska, mint minden katonadal értelme. A marcona altiszt nyakában ide-oda lódult a kukker. A kétéltűn az acélsisakok s a térdek közé szorított fegyverek csöve hamar felforrósodott a napon. Aki nem énekel, jobban figyelheti a tájat. A bozótban az ellenség besettenkedett felderítői nem énekeltek.

Itt is, ott is mindentől elrugaszkodott férfiak, fenegyerekek időnként megmutatták egymásnak.

A szemek. A bokorban a mozdulatlanná merevedett periszkópok gumigyűrűi valósággal rátapadnak a szemekre. A mezőn kutya lohol keresztül. Ráérősen, játékosan. Az egyik faluból jövet a másik falu felé. A szénacsomók körül, melyek a csöveket álcázzák, méhek zümmögnek. A torony forró fémszikláján gyíkocska futkos, fürgén szedi a lábát. A hernyótalp utolsó ízének árnyékában valami madár szétlapított ennivalót talált.

– Hihetetlen – suttognak egymás közt a lesben állók. – Ekkora baromi vigyázatlanság! Ha nem fedeznek fel, perceken belül a halál fiai… De hogy is vennének észre!…

– Tűz! – adják ki a parancsot fojtott hangon egy tankrádióban. A három tankágyú egyszerre tüzet köp. Aztán újra meg újra. Meg se moccannak a helyükről. Minden sortűz újabb tüzeket támaszt a konvojban. Mind a tizenkét nehézgránát telibe talál. Itt is, ott is testeket röpít magasba a robbanás. Állati ordítás tölti be a levegőt.

– Indulás! – csattan a következő parancs. Ahogy közelítnek, felugatnak a gépfegyverek és munkába lépnek a lángszórók. Valaki előrenyújtott karral, hangtalanul ordítva, vaktában rohan szembe, mint aki le akarja inteni ezt a nagyszabású, de halálos balesetté züllő szabadtéri felvételt. Szénné ég egy perc alatt…

A konvoj maradványai visszatértek. A parancsnok összeomlott attól, amit személyére nézve szerencsésen túlélt. Müller őrnagy, deresedő halántékkal, a freiburgi egyetemről, aki számára minden diákja-korabeli férfiember még gyermek, tegnap érkezett a szállítmányért. Félórai beszélgetés elég volt, hogy kölcsönösen úgy érezzék, mintha Lindemann is a tanítványa lett volna s ezer éve ismernék egymást. Most az ájulás szélén volt, mikor letámogatták a teherautó üléséről, ölében egy halott fiatal katona, mellette a súlyosan sebesült sofőr. Valaki odanyújtotta a kulacsát. Megcsóválta rövidre nyírt, korán őszült fejét. Végig a példás egyetemi szellemet próbálta őrizni elvadult „fiai” körében.

– Mészárlás volt… Megvadult mészárlás! Láttam, ahogy egy tank egyszerűen keresztülment a segédtisztemen. A húsz évet se töltötte be. A diákom volt, mint az a másik két fiú, Kölnből.

– Ön mióta szolgál – kérdezte egy rigófejű tisztecske.

– Januárban mozgósítottak… De az első világháborút végigharcoltam, és biztosíthatom, kedves barátom…

– Koller főhadnagy! – csapta össze bokáit maliciózusan. – Egyetemi szellem, hm! Nos azt nem tudom megítélni, mennyire fontos. Az efféle helyeken célszerűbb a német katonai szellemet fokozni.

– Maga is nagyon fiatal, barátom, de attól tartok…

– Az ön fiai is nagyon fiatalok voltak, s lám, a mulya civil tempók idejekorán sírba vitték őket – emelte fel a hangját az SS. Lindemann közben elvezette a sebesültszállítókat az alagsor felé.

 

*

 

Az udvar különben is tele volt járművekkel. Egy szakasz újra elkezdte a rakodást. Nyomasztó csendben folyt a munka, órákon át. Ki tudja, ki intézte a ládák megrendelését, ideszállítását, és mikor, hiszen egy pincében ott álltak már felhalmozva. Az is lehet, hogy itt már évszázados gyakorlat, hogy hol egy spanyol inváziós sereg, hol egy szicíliai expedíciós flotta rajtaüt a vidéken, s ha már zsákmányol, visz, elszállít, védőőrizetbe vesz, megment, hát legyen mindig kéznél hozzá a megfelelő csomagolóanyag. Így talán kevesebb kárral jár. Mert hát inkább elhordva, ellopva, máshol, akár időtlen időkig lappangva is valahol, mint megsemmisülve. A harmadik transzport indításával megint késlekedtek. Aztán egyik napról a másikra megszűnt a lehetősége minden effélének.

Április utolsó napjaiban Lindemann, Diamare atya, Horst és a két Monti-fivér elfalaztak a helyszínrajzon F-fel jelölt legbelső sziklapincében tizennyolc ládányi könyvet, kegyszert s amit még sikerült lehurcolni az északkeleti szárny romos emeleteiről.

 

*

 

A hegy meg-megremegett és fel-felnyögött, mint valami haldokló nagy állat. Az ég napok óta éjjel-nappal vörös. Monte Cassino tulajdonképpen már csak alaktalan romhalmaz volt. Az összes korok, kiegészítések és építészeti stílusok, a kőpárkányok, faragott frízek, erkélyek s benn a faburkolatok, ablakpárkányok, könyvtárpolcok, loggiák, lépcsőházak, szobrok és talapzatok s a nyesett kertek törmelékpor és pernye alatt hevertek. A belső udvarok az égből nézve négyszögű tűzkoszorúkként égtek. Az udvarokkal egybenyílt, tető nélküli termekben, pincékben, bazilikákban pedig katonák hevertek. Élők és holtak. Minél nagyobb volt a zengés, annál mozdulatlanabbul. A csend idején másztak, kúsztak csak pár méternyit a sebesültek s a továbbharcolók. Alulnézetből főleg az volt kivehető, ahogy a korom felett táncoló lángok a kapuboltozat zárókövére vésett PAX szócskát nyaldossák égetett mésszé, de egyelőre nem bírnak vele. Ez volt az egyetlen hárombetűs írás, mellyel még el nem bántak.

Hajnalban köd volt. „Gáztámadás – gáztámadás – gáz…” – a fojtott kiáltás gyorsan terjedt a gerincen végig. Aztán meg: „jönnek…” Jöttek, bizonytalanul, nehézkesen. Valahol hernyótalpak koccantak üvegesen, a páráktól puhára bélelt völgyben. Rövid géppuskasorozatok surrantak valahonnan valahova, mint halált hozó madárrajok. Az első vonalban egyesek szédülten elhajították a fegyverüket, de a lassan gördülő acélhenger nem vett tudomást a megadásról, csak szétlapította őket. Aztán a második vonal odúi ismét megállították az egészet. Egy tábornok földhöz vágta a sisakját, mikor telefonon jelentést kapott, mi történik. Lehetetlen! Kísérteteket láttatok, odafenn már nem lehet életben senki.

És kezdődött elölről minden.

Harminc óra alatt több akna csapódott be ide, mint Verdun legendás földjébe harminc hét alatt. Újabb parancsokat teljesítni egyenként rohantak át a nyitott terepen, egymásra lesve; végül mindenki az alagsorokban tűnt el, élőlény nem maradhatott meg a felszínen. Ezek a mindentől elrugaszkodott férfiak ismét megmutatták egymásnak.

 

*

 

A kétezer légierőd után hatszáz ágyú vette át a munkát.

Amióta betemette őket a föld, a fülsiketítő dübörgés legalább kinnrekedt. Elindultak a kripták labirintusában. Az utolsó boltozatban patkányok nyüzsögtek. Éles hangon vinnyogtak, s megpróbáltak felfutni a beözönlő emberek lábszárán. Őket is ugyanaz foglalkoztatta: kifele ebből a pokolból! Gyalogsági ásókkal verték őket agyon. Aztán lerogytak. Lassan az időérzékük is eltompult. A szerzetes a falak mentén a törmelék között mászkált, mint aki ismeri a helyszínt. Aztán nekiveselkedett, egy hatalmas gerenda végébe fogózkodott. A katonák bágyadt gőggel nézték, ahogy nyögve ráncigálja.

– Tank kéne ahhoz, atyám.

– Mondd, miért siet úgy isten szolgája, hogy elhagyhassa gazdája hajlékát. Ülj le szépen, s várd ki nyugodtan, míg átszólítnak a másvilágra.

– Ti csak ne röhögjetek! Az ég nincs velem, vagy veletek. Ahogy a szembenállókkal se. A háború az ördögé – sóhajtotta Diamare atya, és két hatalmas tenyerébe temette arcát.

Az idetévedt ejtőernyős, akinek mindkét lába péppé zúzódott, mikor ráomlott az a faldarab, ott nyögött egy vértócsában.

– Öljetek meg! Kérlek, öl-je-tek meg! En-ged-je-tek meghalni! – Valaki, mint akit elfogott a könyörület, ránézett a leengedett kezében szorongatott 38-as csövére, de az öreg pap villámgyorsan kiverte a kezéből. Az egészségügyi káplár térdelt a szenvedő mellé, s úgy, az egyenruhán keresztül beszúrt egy csillapítót.

– Ez minden, amit tehetek érted, bajtárs. Ha ló lennél, megkaphatnád a kegyelemdöfést, mivel ember vagy, ebben az állományban, sajnos csakis a komplett műsorhoz van jogod.

Aztán átlépett a földön fekvők között ahhoz a törzstiszthez, akinek a hasába valóságos lyukat fúrt egy foszforos lövedék. Sokan haldokoltak, és sokan be is fejezték röviden a dolgot. Volt, akit már ki is kezdtek a patkányok.

 

*

 

Akik még valaha napvilágra kerültek, valamennyien egy fülig szerelmes mosogatólánynak köszönhetik az életük, aki mihelyt átgördült rajtuk a front, nem hagyta nyugton a bátyjait és maga is tíz körömmel segített jobban haladni a csákányozóknak.

Így szól a legenda.

A valóság sokkal prózaibb. Ezen a félszigetnyi földnyelven, mely ki tudja, miért billeg úgy a három oldalról körülvevő tengerekben, annyiszor reng a föld, hogy az embereknek nagy gyakorlata van az omladék alól kikaparni a szerencsétlenül jártakat. Carmela két bátyja többé álmában sem tudott megfeledkezni a befalazott ládákról, csak az alkalmas pillanatra vártak ugrásra készen.

Közben alig telt el rongyos hat nap. S a teremtőnek néha kedve telik hihetetlen dolgokat vinni véghez a törékeny emberi testtel; ha fájdalmas csodákat is, de csodákat. Lindemann és három társa még élt, amikor egy ásó csikorogva kifeszítette az első követ különös sírboltjuk mennyezetén.

 

*

 

„Carmela csecsemője”. Így nevezték a háború utáni években azt a babakocsiból összeeszkábált tolókocsiban mászkáló fiatalembert, aki reggelenként érkezett a könyvtárba, és zárás után egy sápadt, sovány asszonyka jött érte, hogy Nápoly külvárosán keresztül hazatolja valami kertilakba, szűk utcákon át, a középkor híres árnyai között, ahol apró üzletek és utcára kitett műhelyek sorában asztalosok, ötvösök, kesztyűsök, varrónők, csipkeverők kavarogtak, valami sértetlenül régi életformában.

Az út virágzó szőlők, fullasztóan illatos narancs- és fügeligetek között kanyargott. Látszott rajtuk, hogy boldogok a maguk módján, mivel nem is tudhattak a magát valahogy összeszedő világ sok olyan gondjáról-bajáról, ami csak az épeket, egészségeseket érintette. Ők olyasmiken szórakoztak, hogy lám, ma már jóformán senki se tudja: ez az a táj, ahol Homérosz, Horatius és Vergilius a pokol lejáratát gyanították, Hádész kapuját. A háború előtt még kis tájmúzeum működött itt, ahol egy falábú őr nagy kulcscsomócsörgéssel kinyitotta a deszkakaput, mely a domboldal egyik sziklaüregébe vezetett, s a szerény belépti díj fejében szünet nélkül mondta a betanult szöveget, kezében az acetilénlámpával, míg egy hideg, nyirkos lyuk szája előtt meg nem állt jelentőségteljesen, kijelentvén: innen pedig nincs tovább, ez a pokol kapuja. Ma ők lakják azt a kertet, s a ki tudja, mikor betemetett grotta szájában két fejőskecske mekeg.

Aztán egyik napról a másikra eltűntek. Sokan úgy tudták, kivándoroltak Amerikába.

Kórházi hónapjainak magán önkívülete nagyjából egybeesik Európa kollektív önkívületével, mikor a pincékből, lágerekből felszínre merészkedő élők a hiányokat vették számba, de a hiányzó másikat keresték előbb, nem a hiányzó könyveket. Különösen nem olyan előkelő rejtekhelyeken trónolókat, melyeket úgysem olvasott szinte senki, s annyira nem is tudott már róluk a világ, mint régen holt, jól-rosszul számozott királyokról.

Carmela és csecsemője az iszonyú, az alexandriai sorsra jutott hegyi vár alól, mindenről elfeledkezni, eltűnni, elvegyülni, átköltöztek egy katakombákra épült vidékre. Aztán északra, egyre északabbra, míg csak meg nem jött a várva várt levél bizonyos hadat járt, csetlő-botló aggastyántól, a freiburgi katedráról, a lelkendező levél, melyben bizonyos egyetemi szellem nevében éppen utódokat keres, aki az ókori sémi nyelveken kívül legalább féltucat európai nyelvet ismer, és hetvenhét dioptriáján keresztül, bár füstben és könnyben úszva, legalább látta hősi halált halt könyvezredek halálba indulását, bár élükről ismer bizonyos munkákat, melyek mint hiányzó hangjegy a tökéletes kompozícióba, úgy találnak a világ bármely könyvtárának polcrendszerébe. Az ember emlékezetébe, ebbe az óriás, valaha szétvetett képbe, melyre ezután is mindenki kíváncsi lesz.

Talán csak a lázálmok nem tűnnek el már soha. „Hallja maga, értelmiségi… hogy csinálja, hogy a raktárból nem hiányzik semmi?…”

Most már nehéz volt elszakadni Itáliától.

Hogy milyen nagy hatalma volt mindig az írásnak, mutatja az is, hogy egyszerű emberek, ha könyvek társaságában hajdan akár a hegytetőkre húzódtak, akár föld alatti üregekbe, puszta létükkel szétrepesztették – hányszor – a felettük terpeszkedő világokat. Ez talán, csak nemrég is, itt volt legjobban érzékelhető, a Monte Cassinók környezetében.

Sötétbőrű földek, fehér állatok, élénkzöld vegetáció, és a települések máris múltat, ókort, középkort árasztó kődoboz-halmazai. Egy éber és érzékeny lélek hajszálpontos képe arról, amit kultúrember érez, még ha test szerint félanalfabétának maradt taljánokkal is kerül össze: a pincér a kávéházban, az eladó a kesztyűsboltban, az őr a múzeumban a legtisztább olasz nyelven köszön, Petrarca nyelvén, „mintha valaki mosogatás után gótikus szövetekkel törölgetné el az edényt.” Iszonyú, mennyi papírnak, írásnak, könyvnek kellett összegyűlnie Európa bizonyos pontjain, hogy mindennek ellenére ennyi megmaradt.

Ez tartotta fogva tovább minden előbb-utóbb befejeződő hadifogságnál a Wehrmacht egykori könyvszakértő őrmesterét. 1948-ban Milánóban megjelent első könyve; 1949-ben pedig megszületett a kicsi Carmela.

Ezek az annyiszor szétvetett képek, mint a helyére pontosan találó könyv, úgy beillenek valahová.

Az olajfa levelei télen

Ilyenkor hidegen fénylik a teknősbékányi kövek háta. Kivágott öreg olajfákból rakott tüzek füstjétől illatozott a környék. Az alvadt, egyre szürkébb ég alatt madarakat és faleveleket kergetett Boreász. Tajtékos hullámok futottak egymás után a partra. Nyakunkon a tél, kiabáltak át egymásnak az asszonyok, miközben behúzták vagy kívülről betámasztották az ablakocskák fatábláit, hogy ne csapkodja őket az északi szél egész nap s egész éjszaka. Az alacsony kőfalak tövében a patakok tajtékzó áradattá változtak, locsogva hozták le a sárlevet a sziklák közül s a tengerbe érve sárgán terültek szét a vízen, száraz fűcsomót, erdők ágbogát, elszáradt nádat sodorva vissza az öböl felé. Messze a szárazföld hegycsúcsain viharok dúltak, s a nagy gomolyfelhők áthömpölyögtek a szigetek fölé is, szúrós esőket köpködve az utolsó bátor hajósok képébe.

A hajócska az imént kötött ki, s hárman el is kezdték a kirakodást. Egyetlen idegen utas volt rajta, aki búcsút intett vagy köszönetet, aztán fejére borítva köpenyét, pár kiáltástól eligazítva, nekivágott a síkos, lapos kőlépcsőkön az emelkedőnek. Hátán a ruha alatt, mintha púpja volna, kis batyu szorongott. Tétován lépett, öregesen, egyik kezével köntöse redőit fogta össze hideglelősen a mellén, másik kezében kampós végű pásztorbot. Elégedetten szusszant meg, mikor a tetőn egy kis térség széléig ért és visszanézett. Hosszasan állt így, a mélység felé fordulva, mozdulatlanul; ha valaki ekkor az arcába néz, láthatta volna, hogy a jövevénynek világtalan a tekintete. Fejéről a szélben lobogni hátracsúszott a rongy, bőr homlokpántja alól ősz fürtjei is kifordultak, mint az olajfa ezüstlő levelei. A vak öreg beleszippantott a friss reggeli levegőbe, mint aki bent sokkal jobban látja ugyanazt, amit valaha éles szemmel megnézett, akár ezt is, amit most láthatna. A szigetek úgy állnak ki a tengerből, mint sekély vízből a kövek. Tiszta időben az itt áthajózó mindig partot talál a szemhatáron. A Maleai foktól láthatók Kréta hegycsúcsai, Korküráról Itália sarka, Rhodoszról Kis-Ázsia s csupán háromnapnyi kell Egyiptomig. Ó gyönyörű márványkavics a nagy azúrba szórva! Szent fák, borostyán, ciprus, csinos zöld bokrok, szőlőtőkék a sziklás oldalakon, a tenyérnyi kertekben, melyek megbújnak a házak között egy-egy mélyedésben. Igaz, több szolgál itt mindig a szemnek, mint a gyomornak, a test valódi szükségeinek. De hát éppen az ilyen életmód nem teszi nehézkessé a szellemet. A hellének heten-nyolcan osztoznak meg egy birkafejen, de elég egy marék olajbogyó is. És arra a lepényhalra gondolt, melyet a hajósgazda osztott fel ma hajnalban négyük között. Felidézte a pár sort, amit elváláskor rögtönzött tiszteletükre, mintegy fizetségül:

 

Földrázó isten, nagy, erős, hallgasd meg imámat tágterű, szépséges Helikónnak gondviselője! Küldj szeleket, jókat s add, hogy majd visszafelé is baj nélkül hazajussanak átvezetői hajónknak…

 

Mikor két nappal ezelőtt a fedélzetre vették, tréfásan az egyetlen értéktárgyára, a lantjára alkudoztak, s hát ahogy az öregek: kicsit komolyan vette, kicsit szorongva tartott tőle, hogy a végén újra szóba kerül a dolog, de csak énekelgették a magukét, ők tartották szóval, jóízű történetekkel, amilyeneket fiatalabb korában mohó örömmel hallgatott végig. Most már aligha tudná úgy elraktározni őket, hogy a megfelelő résznél, a szükséges pillanatban előugorva, belesimuljanak a születő szövegekbe. Most már összemosódnak néha a hallott s a kigondolt dolgok. A világ lehetséges története, melyről mindig úgy érezte, az ő fejébe fut össze, valahol messzebb húz el, nesztelenül, mint a leggőgösebb három-evezősorosok a láthatáron: igen, már nagyon fogytán a valaha látottak emléke, s amit mások elejtett szavai alapján felfog, az már alighanem egy másik történet, más izgalom, melyben az ő egykori mindent tudása csak parányi töredezett emlékdarab lesz.

– Sose félj, apóka, nem a tengerészek fogják elvenni a kenyérkereső szerszámod! – kiáltották vidáman, mikor partra tették, és markába nyomták a motyóját.

Csorgó volt a közelben. Ruháit gonddal felfogva hajolt a kitapogatott kis favályú csőrén csörgedező víz fölé, aztán leült valami fatörzsre, s állát a botra támasztva szundikálni látszott.

– Végleg a balsors hitvány játékszere lettem. Szigetről szigetre mászom át, mint a kőről kőre vánszorgó bogár. Olyan lehet ez a szigetecske is, mint valami megkövült óriáskoponya, melynek a tetején most éppen én ülök, mint valami kósza gondolat. Mit gondoltok, hová lett az emberek sokasága, akik előttünk éltek! Gyanútlanul csontvázak felett taposunk, hálunk mindig, a legboldogabb pillanatokban is. Itt, ezen a fonnyadt gyepen, vagy a kövezett úton, a padló deszkáin, a barlangban s amott a palotákban is. A koponyák megkövülnek, és elejtik a gondolatokat, a történeteket, a legszebb, legforróbb emléket is. Mindig így volt e világi élet! Ó hányszor kellett ezért újra elkezdődnie s hányszor bevégződni látszott. Hányszor fedezik fel újra meg újra a megrendült élő nemzedékek. Csupán énmagam ezrével hallottam hősökről és tetteik egymást keresztező villámairól, kicsi, de fontos, nagy, de jelentéktelen dolgokról. Ezer csatáról, amely, semmit se intézett el. Kinn már nem látok semmit. Utoljára talán Ithaké szigetét láttam, ahol még emlékeztek Odüsszeuszra. Máshol másokra, épp reá nem emlékezhetett senki. Elmémben pedig aligha látok bennük egyebet, mint gyönyörű zűrzavart: aprócska események sereglését, képeket, melyek vonzanak persze mindenkit, ezért vissza-visszatérnek, s másodszor, megszabadulva a megszáradt vértől, sártól, borzasztanak, de tanítanak is. Mint a nap, lemegy a világ, s másodszor már poézis. A vele való foglalatosság olyan, mint valami hosszas tükörbe nézés, mely aztán agyonterheli az elmét, anélkül, hogy megvilágosítaná… Kitől is, honnan is búcsúztam azzal, hogy

 

Lábam most vigyen el tisztesség lakta helyekre, hol még van szeretet, s várnak szívbéli javakkal…

 

*

 

A dél jócskán elmúlhatott, mikor kolompszó ütötte meg a fülét. Dermedten feltápászkodott s a legelésző kecskék hangja után indult lassan, botorkálva. A kutyák közeledő ugatására felkiáltott; – Van itt valaki? – A kecskepásztor, amint meghallotta a hangot, odasietett és visszaparancsolta, elzavarta az öreg mellől a kutyákat. Hosszasan csodálkozott, hogy világtalan létére egyedül bátorkodik ilyen helyekre. Belekarolva a kalyibához vezette, bort adott, hogy kissé felmelegedjék, bőrökkel takarta be a térdét, a társai közben tüzet gyújtottak és harapnivalót készítettek, elébe rakták, kínálgatták s maguk is nekiláttak. A kutyák szokásuk szerint, ugrálva lesték a falatot.

– Hallgass meg, Glaukosz – mosolyodott el az öreg, mint aki a fülével lát. – Előbb mindig az udvarbeli ebeknek vess eledelt, hidd el, jobb, ha nem mással törődnek, hanem azt figyelik minden ízükkel, nem tör-e tolvaj vagy toporttyánféreg a tanyádra.

– Úgy szoktam, bölcs idegen, csak mert nálunk ritka a vendég, kissé megzavarodtam – nevetgélt a pásztor. – De mondd csak, ilyen elhagyott és rozoga állapotban merre tartsz, mit akarsz tulajdonképpen?

– A sziget túlsó csücskén lennie kell egy kikötőnek. Homérosz vagyok és…

– Jó, azt látom, hogy vak vagy, de mi a neved, apóka? Talán csak nem Vak, a vak?

A pásztorok nevetgéltek.

– Igazad van barátom, jól értelmezed e különös nevet… Csak nekem nem furcsa már. A kümébeliek homérosznak nevezik a világtalanokat. Amikor hosszabb ideig közöttük éltem, hát csak így szólítottak, aztán rámragadt.

– Nohát nálunk is így nevezik, meg szerte a környéken – bólogattak a pásztorok, és zavartan vigyorogva elhallgattak. A jövevénytől várták a szót. Aztán dolgaik után néztek, mert a téli napforduló közeledvén, gyorsan sötétedett.

– Ezen a szigeten nincsenek énekek, táncok? – szólalt meg, mikor a félhomályban már azt hitték, elszenderedett.

– Hát egyet tudunk – csillant fel a fiúk szeme, és miután Glaukoszra pillantottak, a legidősebbre, jóváhagyásért, felkerekedtek ellejteni a pásztortáncot. Ám az első kamaszhangon felharsanó rigmusok, az első dobbantás után hirtelen s megint szégyenlősen leálltak.

– Mi történt? – kapta fel a fejét az öreg, batyujából éppen kiszabadítván a lantot.

– Hiszen előtted hiába fogunk táncba, te nem láthatod – mormogta a lehető legtapintatosabban Glaukosz.

– De hallom az éneket, s magam is megtanulom, amint kísérni megpróbálom.

A legények szilajul táncolták körbe a tüzet, a ledobott rongyzsákon trónoló vénséget, mögöttük óriásira megnőtt árnyékuk táncolt egyre boszorkányosabb iramban, aztán egymást a lábáról leverve, hahotázva dőltek hanyatt a bőrökön. Az elcsendesülő csatarában az öreg ujjai többször végigfutottak a húrokon. Mint mindig, pillanatok alatt megérezte az igazi áhítatot, és fakuló hangja máris szárnyalt, dörgött, kedvvel cifrázva, babrálva kedvenc hősei végtelen történetének egy-egy töredékén. Mikor elfáradt, Glaukosz tisztelettudóan elkérte a szerszámot.

– Minthogy oly nagyon óhajtod pengetni a lantot,

hát zengj és pengesd, és add magad át az örömnek

– szavalta az öreg. Elemében volt. Glaukosz tétován pendített rajta kettőt, hármat, aztán a többiek vették át, így járt kézről kézre, erős, ügyetlen ujjaik alatt is kínálva a lehetséges dallamos kombinációkat. Aztán óvatosan, gyöngéden visszahelyezték a keze ügyébe.

– Ha nem félnék, hogy megbántalak az ilyesmivel, s főleg ha tudnám, hogy én is kezdhetek valamit vele, adnék érte egy fejőskecskét.

– S a szépséges kampósbotodért még egyet – tódította a másik.

– Hát hogyha választani kéne, azt hiszem, én már a botomról mondhatnék le nehezebben!

Ezen aztán harsányan, felszabadultan nevettek valamennyien. A vidéki világirodalom egyik rögtönzött ünnepe alaposan belenyúlt a csillagtalan éjszakába.

Hajnalra köd ereszkedett az erdő alatti fennsíkra, ahonnan, miképp a pásztorok lelkesen bizonygatták a vaknak, körös-körül látszik a tenger. Glaukosz, estéli ámulatából ébredve, már az ösvényen lábított lefele. Amint az öreg sorra mesélte bolyongásainak történetét, hány városban fordult meg, hány családból maradt árván, anélkül, hogy lelke megkeményedett volna az emberi sors iránt, titokban nemegyszer könnyekre indította együgyű hallgatóit. Gazdájához sietett, lelkendezve jelenteni, hogy milyen különös vendég érkezett.

 

*

 

– Nosza pörkölj nekem, asszony, három mérce kanbabot, vegyíthetsz búzát is közé, még fügét is hozhatsz be. Szíra meg kiáltsa vissza a hegyről a legényeket, hadd húzzunk valamit a nyársra – osztogatta a parancsokat a kövérkés, göndör szakállú gazda, mikor Glaukosz befordult.

– Nem sokat értek a beszédedből – legyintett lekicsinylően –, csak azt látom, bizonyára elment az eszed, hogy holmi koldus népséget sietsz befogadni és jóltartani. A kecskét bíztam rád, semmi mást. No de bánom is én, mégis jobb lesz, hogyha hozzám vezeted azt az idegen komédiást. Egy-két estét agyonütünk a lantszava mellett, aztán menjen isten hírivel.

Komarkhidész telke hivalgó jómódra vallott. A főhomlokzat délre nézett, az udvar egyik oldalán oszlopsor tartotta a mennyezet gerendáit. Elöl egy-két kisebb helyiség az asszonynépé, a gyermekeké, a nagyszoba közepén a házi tűzhely, aztán a hozzá vezető többi szobácska mögött a fürdő. A másik oldalon voltak az ökrök istállói, a présház és az étel meg olaj készítéséhez szükséges helyiségek. Az udvar hátsó részén a borpincék, a magtár, felettük a szénapajta, és mindaz, aminek legjobb, ha távol esik a tűztől. Ő is azt tartotta: nem közömbös, hogy az ember magában eszik-e, mint a magányos oroszlánok és kóborló farkasok szokták, vagy kellemes emberek veszik körül, akik mindent megtesznek a felvidámítására, ami az életet még zord télidőben is valóban életté, ünneppé teszi. Különben is, ha nem hívod meg őket, otthon csücsülve azért fognak fohászkodni, hogy ha fürdés után letelepednél az asztalhoz, a szolga borítsa föl és törje össze a borosamforádat, a kutya essen neki a kolbászodnak, míg a szakácsné mással foglalatoskodik, a vaddisznó, a szarvas és a kismalacok, miközben sülnek, felszökve rohanjanak ki a hegyek közé, a bennük ágaskodó tüzes nyársakkal, hogy egymagad ne élvezhesd, s amit a legnehezebben tudnál elviselni: a kincses kamrából az aranyadat kaparják ki a hangyák és éjszaka hordják át a közpénztárba! Hát nem. Mosakodni akkor kell, amikor a napóra árnyéka hatlábnyira nő, és már tűzgyújtás közben legyen egy kis kockajáték, dióban. Aztán mindenki ott heveredjék asztalhoz, ahol éppen állt, tekintély, előkelőség se számítson, mindenki ugyanabból a borból igyék, a húsból eleget kapjon, a felszolgálók senkivel se tegyenek kivételt, a pohárnok éberen figyeljen, ugorjék, s jobban hallgasson a vendégre, mint az urára… Amíg ezt betartjuk, se éhség, se dögvész, se más csapás nem látogatja a házat és lakóit! S persze nem szabad olyan táncost vagy citerajátékost meghívni a lakomára, aki még csak tanul, avagy kontár.

Az öreget szamárháton szállították le a házig.

Nyűgös és lázas volt, mint akit nagyon átjárt a szél.

– Ó persze, csavargó vagyok, gondoljatok, amit akartok. Mielőbb el kell jutnom Athénbe. De az a bárka tegnap éjjel csak eddig hozott. Legutóbb Kümében laktam. Onnan pedig azért jöttem el, mivelhogy… Nem, senkim sincsen – folytatta a kérdésáradatra kelletlenül, de béketűrőn a beszámolót – … mert ott sokáig az öregek csarnokában üldögélve adtam elő költeményeimet a mindig gyönyörködő hallgatóságnak. Ám meguntam a könyöradományokat, mire egy szép napon érdekemben az elöljárósághoz fordultak, hogy az gondoskodhatna végre az eltartásomról. Amikor eljött az ideje, be is vezettek a tanácsba, meg is hallgattak, végezetül kiküldtek, amíg a döntést meghozzák. Aztán hónapokig elvitatkoztak, vagy egyéb dolguk is akadt, s végre még azok is, akik a pártomat fogták, vonakodtak a dolgot nyélbeütni, mert valaki azt találta felhozni ellene, hogy ha ők most egyből a homéroszok eltartására vállalkoznak, az ingyenélők sokaságát csődítnék a város nyakára, márpedig ők nem akarnak ilyen áron hírnévre vergődni a hellének közt.

– Hát bizony mi sem – mormogta a szakállába a jeles vendéglátó, aki a fiút már átszalajtotta az iskolamesterért.

Thesztoridész, a falu esze, mihelyt tudomást szerzett az üzenetből, hogy aszongya valami vándor rapszódosz vetődött a környékre, s ma este éppen Komarkhidésznél tanyázik, nem ártana kifaggatni, itt az alkalom levizsgáztatni, hadd lám, mit ér a tudománya, avagy kicsit elszórakozni a számlájára, mielőtt kiebrudalnák. Magára tekerte legmelegebb gyapjúköntösét, és a lámpást hordó rabszolgát követve sietett fel a nyaktörőn meredek lépcsősoron a dombra. Magában már javában fogalmazta a keresztkérdéseket.

– Ugyan, ugyan! Lámcsak, lámcsak! Az egész föld egy pocsolya, rémes idő van, ilyenkor csakis jóbarátokkal beszélgetni és rakni sűrűn a tűzre, ami a legszárazabb s a legvidámabban ég, nyári vágású fát, csakis ezt érdemes – dörzsölgette a kezét az összegyűlt társaság láttán. Azalatt is ontotta a szót, míg szuszogva letelepedett a főhelyek egyikére. – Nagyon siettem, csak nem miattam vártok éhen? Nosza egy kancsót hamar! A sokat próbált mesternek is, tüstént! – ketten is ugranak, hogy megrebbennek az asztalra állított lángocskák, s a közderű jelzi, hogy a mókázás sikert arat.

– Ejnye, hát lássuk, hogy is van az: „…Hívjátok az isteni lantost, Démodókoszt, kinek isten adott gyönyörű dalolásra képességet, s zeng, amiről csak készteti lelke…” – fordította komolyra, mikor látta, hogy a csípkelődő hang ezt a szikár vénembert már aligha csalja ki csigaházából. Most is csak a vakok titokzatos mosolyával bólogatott, hiszen tapasztaltabb volt, semhogy ne mérje ő is fel azonnal a helyzetet, s el ne engedje a füle mellett az efféle olcsó kihívást. Hadd szerepelje ki magát a helyi nagyság.

 

– Ekkor a kedves dalnokot is bevezette a hírnök.

 

Azt kedvelte a múzsa nagyon, jót s rosszat is adva:

mert elvette szemét, de adott néki mézízű dallást…

– fújta Thesztoridész. – Hát ezt ismered-e, tiszteletre méltó agg? Hű milyen megviseltnek látszol! Pedig mi téged szeretnénk hallani!

– Sose hallottam szebbet a te szövegednél, inkább figyelek szavaidra! – rejtette bókba a csapdát, mosolyogva, pedig jeges rémülettel konstatálta, hogy ha folytatni kellene gyűlölve-imádva tízezerszer előadott tulajdon sorait; mekkora felsülés lenne, ó egek, teljesen kihagy az emlékezete. Valamely bűnömért Thamirisz sorsa teljesedik be rajtam is, világ csúfjára a világtalanság után az elbutulás is? – hajtotta le ősz fejét. Így aztán az iskolamester gyanakvását elnyomhatta a diadalérzet: itt egyes-egyedül ő tudja, hogy csak az emlékezőtehetségét fitogtatja! A hallgatóságon érzett, hogy nem először tanúja a produkciónak, hiszen a megfelelő helyeknél, bizonyos részeknél a megszokott élénk tetszéssel kísérte. Vidáman ettek, ittak. Ő is elmajszolt valamit. Fokozódó rosszkedvét a pár korty bornak meg a kimerültségnek tulajdonította. Thesztoridész pedig kapásból folytatta, élesen skandálva az ütemeket.

– Nos én ilyenkor ezzel folytatom – ágált, mintha bárki is ellenvetéssel élt volna –, mivelhogy ez tárul éppen elém:

 

„S ők kirakott kész étkek után kezüket kivetették, majd miután elverték végül az éhet, a szomjat, hősök híréről késztette dalolni a Múzsa Démodókoszt…”

 

– s zengte is derekasan a viszályokat, miként civakodtak a dús isteni lakománál szörnyű szavakkal a legjelesebbek, kortyolt s újra rezegtette a hangját:

 

„Hát ezt zengte a nagyhírű dalnok, s közben Odüsszeusz nagy bíbor köpenyét fogván fölvonta fejére izmos két kézzel…”

 

És itt hirtelen belevágott dörgő basszusán az öreg:

 

„mert szégyellte, hogy észrevegyék, mint csordul a könnye…”

 

A beálló csend szólt annak, hogy a jövevény is megszólalt végre, s annak is, hogy ez meg honnan a fenéből tudja a kiváló Thesztoridész felülmúlhatatlanra csiszolt költeményét? Ám az iskolamester feltalálta magát.

– Hát igen, ezt manapság akárki elfújja, már a tanítványaim is mind betéve tudják. Bizony, ez a Démodókosz volt eleddig a hellének legismertebb rapszódosza. Alighanem egy véleményen vagy vélem, derék homéroszom. Egyébként szépmívű lantocskádat szívesen megvenném. Látom, neked már alig szolgál másra, mint hogy amikor tarisznyádban kotorászva némi kenyérhéj után, hozzáérsz, hajdani mesterségedre emlékeztessen.

Az öreg ügyet se vetve erre a közbeszúrásra, mondani kezdte a folytatást, mintha csak magának mondaná:

 

„Démodókosz, mindenki fölött dícsérlek erősen. Tán Zeusz lánya, a Múzsa tanított így, vagy Apollón, oly szép rendben mondod a dalt az akháj seregeknek sorsáról: mit tettek, tűrtek, hogy hadakoztak, mint aki köztük volt, vagy mástól tudja a hírét. Rajta, a dalt most másról kezdd meg: szólj a falóról, melyet Epeiosz készített s vele Pallasz Athéné s melyet a felső várba cselével a fényes Odüsszeusz vitt, tele harcossal s feldúlták isteni Tróját…”

 

Mikor befejezte, mély, szinte ellenséges csend ült a szobácskára, hogy tisztán hallszott a vén tüdő zihálása is.

– Egyébként a lantom nem eladó. Majd örökség lesz. Azé, aki eltemet tisztességgel… – Mély lélegzetet vett, mielőtt hozzátette: – Demodókosz pedig sosem élt, csak az én képzeletemben.

– A te képzeletedben! Az ő képzeletében! – ismételgette mókázva az iskolamester, mintegy megadva a jelet a közhahotára. – Ó persze! A képzeletünk! Hát igen, manapság valósággal ellepik Hellász kies tájait a versifikálók és fűzfapoéták, amint azt az isteni Sziagrosz is megmondta nemrég az athéni versenyeken. Avagy őt se ismered el? Legalább hallottál felőle?

– Hallottam. De eleddig még nem volt hozzá szerencsém.

– Nini, de gőgös a kisöreg – ütötte meg a fülét, és hirtelen szokatlan, émelyegtető levertséget érzett. Megadta magát:

– Tiszteletreméltó házigazda, jelöld ki, hol térhetek végre nyugovóra.

 

*

 

Az öreget Glaukosz keresztülvezette az udvaron, abba az istálló melletti kamrácskába, melyet vele kellett megosztania. Elfektette a nyikorgó szalmára terített takarókon, de sietve kijelentette, hogy ő most még visszatér a házba, és bár mást nem mondhatott, a levertsége részvétet, a részvét pedig azt tudatta, hogy odabent most a vendég sorsáról kezdődik tanácskozás.

Mély álomba merült. Álmában is a mihaszna iskolamesterrel keveredett disputába, ám itt sikerült teljes megszégyenítő diadalt aratnia felette egy Orpheusz lantjának sorsára épített allegóriával. A hagyomány szerint, a költő pusztulása után, lantját Leszbosz szigetéhez sodorta a tenger, ott pedig áldozati adományként Apollón templomában helyezték el. Bizonyos Neanthoszt (már neve a hívságos semmire utal) aztán elfogta a vágy, hogy magának megkaparintsa, hiszen az a hír járta róla, hogy állatot, növényt, követ is megbűvöl hangja, és anélkül, hogy bárki hozzáérne, időnként magától megszólal, dalt zeng. Megvesztegette hát az őrzőket, hogy tegyenek egy másik, hasonlót helyébe, s lopják ki neki Orpheusz lantját. Meg is kapta, de mert úgy gondolta, hogy nappal veszedelmes lesz a városban mutogatni, egyik éjszaka a köpenye alá rejtve kiosont vele a kapukon túl, csak ott vette elő, de mert sem füle, sem ügyessége nem volt elegendő hozzá, mikor elkezdte összevissza pengetni a húrokat, abban a hitben, hogy a hiúság elég, hogy valami szép dal felcsendüljön s maga is halhatatlanná lehet, mert a lanttal együtt az isteni költő tehetsége is rászállt, akkora zenebonát idézett elő, hogy a kutyák mind előrohantak és széjjeltépték szegényt…

A következő napokat jóformán átaludta, rémekkel viaskodva, nemegyszer verejtékben úszva az átkozott hideg ellenére, s mikor időnként egy-egy szolgáló bejött megetetni, megitatni, a jéghidegnek érzett ujjak érintésétől riadtan ébredt és felkiáltott:

– Van itt valaki?

Egyik fagyos reggelen arra ébredt, s nem tudta, vajon csak a láz játszik-e vele megint, hogy éles, friss levegő áramlik fekhelye felé a nyitott ajtón, és suttogó gyermekhangokat hall, amint ezt hajtogatják egymásnak: „Nini ez homérosz… homérosz… egy igazi homérosz… homérosz, a vak… milyen hatalmas… meghalt?… szamár vagy… a félistenek halhatatlanok… homé…”

A jó Glaukosz egy újabb hét múlva került elő, ő mondta el, miközben ápolgatta, hogy csak az úrnő irgalmán múlott, meg az elhatalmasodó betegségen, hogy eddig is békében meghúzódhatott ebben a kuckóban. De most már vége. A helységben máris híre kelt, hogy Komarkhidészhez járványt hurcolt be valami szerencsétlen, s most ott dugdossák, ezért ő parancsot kapott, hogy ízibe takarítsa el onnan, ha tetszik, kiviheti, vissza a pásztortanyára.

Hallotta, hogy a ház előtt elég sokan topognak, ácsorognak, érezte ahogy felnyalábolják és szekérre rakják, de közben nem szól hozzá senki, mintha már valóban halott lenne. Az ökrök pedig nem a hegynek, hanem egy lejtőn lefele indultak el, egyedül Glaukosz bandukolt mellettük, a többiek tisztes távolból követték. Igazság szerint már nem nagyon érdekelte, hova, merre tartanak.

– Kik ezek? – kérdezte csendesen a pásztort. Glaukosz csillapítón megveregette a mellén keresztbe fekvő két csontos, hideg kezét, de nem felelt. Mikor végre megálltak, érzékelte a felkavarodott téli tenger szagát s a partnak csapódó hullámok szabálytalan lüktetését. Nyugtalan idő van kinn a nyílt vízen, állapította meg a gyakorlott utazó biztonságával. Elméje kimeríthetetlen forrásából kibuggyant megint egy gyöngyszem:

 

Tengereket járók, nyomorult rossz életet élők,

 

sorsotok oly rossz, mint felénk a vízimadáré… – de suttogása ádáz köhögésbe fulladt. A kecskebőrökkel együtt, melyeken feküdt, leemelték a földre, aztán valaki feltámogatta és vitte, vonszolta valamerre a kikötő nyirkos kövezetén. Ösztönösen megérezte, hogy ez nem a pásztor, és arra is ráhibázott, hogy ki lehet!

– Mit akarsz tőlem, Thesztoridész és hová cipelsz?

– Hagyjátok elbúcsúzni egymástól a költőket – harsogta a közelükben Komarkhidész, visszaterelve a többit. – Nézzétek, milyen gyöngéden ölelik egymást!

– Ki vagy tulajdonképpen, te vedlett vénember, te hitvány homérosz? – sziszegte az iskolamester, miközben vasmarokkal tartotta fogva. Az indulat még egyszer erőt préselt az elolvadó tagokba, ahogy vergődve igyekezett szembefordulni vele.

– Hogy ki vagyok? Kilencvenkilenc esztendős vagyok és majdnem ilyen hosszú idő óta figyelem az emberi jellemet. Bőven akadt alkalmam, hogy egymás mellett figyelhessem meg a megnyerőket s az ellenszenveseket, körültekintő alapossággal és…

– És minálunk ugyan mit kamatozott számodra ez a nagy tudomány?

– Amióta közelebbről megismertelek, készséggel elismerem, hogy semmit.

– Megtisztelő, ha személyemben ekkora talányra bukkan egy ilyen jelesen tapasztalt férfiú.

– Ellenkezőleg. Átlátszó vagy, mint a hetérák inge. A tanulatlan pásztorokba több emberség szorult.

– No lám, pedig én épp most készülök egy kedvező ajánlattal kirukkolni, annak jeléül, mennyire keblembe zártalak.

– Eressz! Ne fojtogass! Glaukosz, légy szíves segíts leülni itt valamire… Hol vagy?

De Glaukoszt előre küldték valami hajósgazdához.

– Ide hallgass – hadarta Thesztoridész. – Elég szükséget láttál s bármilyen megátalkodott vagy, beláthatod, hogy ápolásra szorulsz. Ezek elűztek. Én kész vagyok visszavitetni, befogadni a házamba s eltartani napjaid végezetéig. Ama áldott, de védtelen belső látást gyámolítani, felajánlom az én jól tájékozódó sasszemem, a külső látást. Cserébe te a költeményeidet szépen velem írásba foglaltatod, minden eddigit, amit csak eszed megőrzött s amit ezután költenél netalán, egyszer s mindenkorra nekem hagyod. Mindez a kettőnk titka lesz és…

– És persze majd egész Hellászé, mert ahogy én örökre lehunyom ezt a máris lehunyt szemem, te szerényen előhozakodsz a bizonyítékokkal, mintha minden, az egész a sajátod volna.

– Csakis amikor neked már mindegy, vén szerencsétlen!

– Ebben tévedsz a legnagyobbat! „Sok-sok dolog el van rejtve előlünk, mégsincs rejtettebb rejtély amaz emberi észnél…” íme, ezt máris ellophatod, ha most hirtelen jól eszedbe vésed. Nem ismétlem meg, kapkodj utána, ha tetszik, a szélbe.

– Vén boldogtalan!

– Se szerencsétlen, se boldogtalan! Egy költő élete különben is csak művei sorsában jöhet majd igazán rendbe, de te ezt honnan is tudhatnád, barátocskám. S én végleg a jósors hitvány játékszere lettem. Iszonyú tréfát űzött velem a Fáma: a világ száján tulajdon lelkem érdemei fordultak a testem érdekei ellen. Megszegték az élet legelemibb szövetségét. Legyen hát büntetésük az örökös névtelenség! – és ebben a pillanatban összecsuklott.

– Igaz-e – hajolt fölé Thesztoridész –, hogy Athénban egyszer őrültnek nyilvánítottak, és ötven drachma pénzbírságra ítélve kisuppoltak?

A haldokló fel se nyitotta a szemét, úgy felelte:

– Homérosz sohasem látta meg Athént, a világ közepét. S a párkák a megmondhatói, hogy most már Athén se látja meg őt, elég, hogy hallotta s hallani fogja.

– Pedig oda fogsz utazni, az első lélekvesztővel, ami felvesz! Ha nem a halak gyomrába! Mindenestől! Ne hidd, hogy nem boldogulok nélküled, akár jobban, mint eddig! Azt a repedthangú citerádat is utánad hajítom a hullámokba, oda, az úszó kikötői szemét tetejére.

 

*

 

A kikötőből azonban egy hajó se indult. Egy fiú végül odavezette Glaukoszt, ahol a halászbárkák horgonyoztak. Így akadt olyanokra, akik éppen Attika felé készültek átkelni. A vezető odament hozzájuk és kérte, vegyenek fel egy öreget, de azok rájuk se hederítve eleveztek.

Az öreg a földön heverve, jól hallotta a méltatlankodó, csalódott kiáltozást. „…sorsotok oly rossz, mint felénk a vízimadáré… mint felénk a vízimadáré” …billegtek a félálom vizén a vers elhulló tollai.

Alig futottak ki azonban, ellenszél támadt, úgyhogy az áramlattal vissza kellett kanyarodniuk ugyanoda, ahonnan elindultak, s babonás fejükkel az egészet égi intelemnek fogva fel, most már hajlandók lettek volna, pláne jó pénzért felvenni akármilyen titokzatos potyautast, akitől valakik annyira szabadulni akartak. De már nyilvánvaló volt, hogy jártányi ereje sincs, dajkának pedig nem szívesen vállalkozik meglett férfi.

Tanácstalankodtak. Már kékült a korai alkony. Valaki tüzet gyújtott a közelben, őt nem vitték közelebb, de arcán érezte gyenge, de jótékony melegét. Egyebet már nem érzett. Valaki vizet is próbált tölteni kiszáradt ajkai közé, fogai koccantak a cserépedényen.

– Elment az eszed, Thesztoridész? Hát nem te eszelted ki ezt az ostoba tréfát?… Segítség!… Most hova iszkoltok, hálátlan nyomorultak! Ingyenélők! Tessék! Ennek itt vége! Glaukosz! Hová lett az az átkozott cseléd is – harsant fel megdermedt arca közvetlen közelében a gazda hangja, aki most remegve tartotta karjaiban a hívatlan vendéget, akit épp elűzni készült. – Előbb nyakamra hozzák ezt a… ezt a… Most meg az istenek haragját fogják a házamra idézni! Na megálljatok!…

Ezek itt a jó hellének. Mikor már ajkaim semmit se szolgálhatnak nekik, ők mégis megitatnak – gondolta. Aztán lassan borította el eszméletét az a fényesség, mely már nem tükör soha senkinek, ezért a vakok is látnak benne: látta, hogy mindent kéken elborít a tenger, melyen egy dióhéjnyi akháj hajó sincs, a világ utolsó kiálló kicsi szigetén egy fehér kecske áll.

Azt tartják, téli és nyári napfordulókor az olajfa levele is megfordul; előbbi, alsó és rejtett oldalukkal fordulnak felfele, az tárul szemünk és a nap elé. De amit a húrokról beszélnek, az még kevésbé ismeretes, pedig sokkal csodálatosabb. Ugyanis ha a téli napforduló idején egyes húrokat megütnek, ezekkel együtt több más is megszólal.

Forgatókönyv

Modern városka bevásárlóutcája. Tarka kirakatok. Egy keskeny boltocska kirakata közelről. Ólomkatonák, a legkülönbözőbb korok egyenruháiban. Egyik üveglapon kisujjnyi ezüstpáncélos lovagocska. A jelenet bent folytatódik. A pultra csinos kis skatulyát tesznek: egy kéz felcsippenti az ezüstlő lovagot. Valósággal eltűnik, úgy besüpped a zöld vattába. A dobozt becsukják. A fedelén aranyló sztaniolnyomat. Ugyanaz az árutípus domborodik rajta: a kis lovag.

 

*

 

Lovag, teljes páncélzatban, hanyatt loccsan bele a zöld ingoványba s lassan elmerül benne. Mint valami ezüst hegedűtok. Az összecsapódó hínár meg békalencse tetején sérült tavirózsa ring.

 

*

 

A lovag fejrésze közelről: a sisak lecsukott rostéllyal, ez a proto-robot ábrázat. Lassan, élettelenül körbefordul. Aztán tetőtől talpig. Bizonyára valamely múzeumterem sarkában álldogál. Nem: szépen restaurált várfolyosó a háttér. Régi angol regényekben s a filmeken a kastély folyosóinak egy-egy fordulóján mindig ilyen üres páncélbabák állnak; szerepük hátborzongató, azt könnyítik meg, hogy a merénylő vagy a kísértet idejében eltűnhessen a végzetük felé sodródó naiv szereplők közül. Soha senki nem lepi meg, nem kapja rajta, mert mindenki ahogy hirtelen szembetalálja magát a lovaggal, hátrahőköl. Csak az olvasó, illetve a néző ismerheti bizonyára nem egészen véletlenül, és persze tehetetlenül ezt a titkot, az egész helyzet kulcsát.

Most leemelik a doboz fedelét. Mintha mégsem ugyanaz a doboz volna. A fedelén sárgult márványból, ugyanolyan lovag fekszik. Ez a fedél nehezebb: sodronykötéllel, emelőcsikorgással mozdul el, lassan koccanva lefordul a töredezett mozaikpadlóra. A doboz kőkoporsó, benne ott fekszik az óriás ólomkatona. A páncél itt-ott kissé elszíneződött. Vaku villan. Fürge kezek, mérőszalaggal, jegyzettömbbel.

 

*

 

Egy mezőn csata zajlik. Ha van úgy, hogy nem egyetlen nap, valamelyik völgy, hanem egy egész kor felett borul be hirtelen, akkor ilyen az. Nem is lehet tisztán kivenni, mi megy végbe. Nyilván valahol rég történik. Ilyen távolról olyan az egész, mint a némafilm, melynek valami wagneri zengés az aláfestése, zongorakivonatban; ez helyettesíti a szöveget, miközben heves gesztusokkal folyik a cselekmény, de hallani már nem halljuk őket.

 

*

 

Az eső is mintha gyorsítva zuhogna, apró alakok fürgén mozognak: alkalmi csata, vagy hadjárat volt, jó hogy vége, a határban elesett lovagokról gyorsan kell leszüretelni a vasat. Mint szeszélyes alakú dobozokat, fantasztikus fémkagylókat, gyakorlott kezek csak úgy, marokba szorított kacrokkal nyitogatják, felfeszítik; egy miccentés és elpattan a szíj, a csat, csikorogva nyílnak a fedelek. Emberi tagok fordulnak ki belőlük. Asszonyok s gyermekek is sürgölődnek, fejükre vont csuklyával a szakadó záporban. A háttérben, mint krumpliásáskor a földek szélén, taligák.

Mintha vízmosások volnának alant, európai völgyek, a nagyobbakban csermelybe gyűlt az esőlé, s valami cipónyi hegyek, havasok közt utat tör magának messze kéklő tócsák felé. Szemmagasságból ilyen lehet a talaj, látványa cipője orra előtt a sárban caplatónak. De most az eső hosszú szálai mutatják, hogy milyen mélybe zuhog: valahonnan a felhők magasából nézzük, látjuk az egészet. A több-mint-tájat.

Hirtelen kisüt a lap, a felhőzet árnyéka kéken vonul az ázott, barna térképen. Mintha mégis, csak szétvetett lábbal állnánk, valami őszi, elázott mezőn, vagy ezzé tűnik át, hiszen még a bogárnyüzsgés is kivehető. Tücsöklyuknyi bányák torka. A hangyák valamit hordanak a felszínre, ahol mintha a haraszt gyúlt volna meg, kis kohók füstölögnek a hangyabolyban. Az apróságok gyorsan mozognak. Hosszú kocsisor, valami szállítóoszlop lehet, ami nekivág annak a végtelennek tűnő lapálynak, melynek túlsó csücskében fehérlő kavicshalom, ha nem egy városka alaprajza.

 

*

 

Itt vannak a műhelyek. A cipelés, erőlködés, a hordás ide torkollik. Gulliver szeme a lemenő nap felől bekukucskálhatna a füstös kis boltok alá: az izzadt fegyverkovácsok éjt nappá téve kalapálnak. Szerencsére sosem fogy ki a fémkészlet, melynek utaztatása nem az ő dolguk. Mint ahogy mások állnak a vásártéren a tömzsi boronaállványokra felaggatott páncélingek, mellvértek, sisakok, kengyelek, szélben bokázó sarkantyús vascsizmák alatt, mellett, között. Mint nagymosás után az udvar: csak ez meg-megcsillanó fehérnemű; a zápor lemosta róluk a vért, a kormot. Alkudoznak a lovakat kantárszáron vezető vevőkkel. Miután ki-ki választ és felöltözik, gyorsan elvágtatnak a szélrózsa minden irányába. Fehér, fekete, kék, zöld köpenyek lobognak rajtuk.

 

*

 

A szélrózsa minden irányában hemzsegnek a kis fémlő ólomvitézek. Összeverődnek, a fehér köpenyesek a fehér köpenyesekkel, a kékek a kékkel, alakzatokba fejlődnek, s elindulnak valamerre. Bányák, vásárhelyek, váracskák irányába, ahol dolguk akadt.

 

*

 

Május 15-én indult ki az egész sereg Sankt-Gallenből, elöl a páncélos lovasok, aztán az ötezer főnyi gyalogság, hosszú sorban. Egy mély szakadékba vágott úton haladtak, fel a hegyi falvak felé, ahol az appenzelliek előtte való éjjel állást foglaltak. Jóformán azt se tudták, merre forduljanak, amikor lecsapott rájuk a paraszthad. A vezér tüstént vissza akart húzódni, hogy kedvezőbb terepen vegye fel a harcot, de kiáltására – „Vissza! Vissza!” – a hátul állók vad futásnak eredtek s az egész sereg felbomlott. A mélyút megtelt holttestekkel; hatszáz vaspáncélt s négy zászlót szedtek fel a győztesek.

 

*

 

Sigmund, a fegyverkovács befejezi a legeslegelső páncélt. Elégedetten szemléli, közben villámgyors pillantást vetne a naptárra, ha a műhely falán lógna már ilyesmi s hogyha valami értelmét látná bár magának megjegyezni, hogy mikor esett meg a nevezetes esemény. Johann és Tóbiás, a két segéd is diadalmasan vigyorog. Sigmund leoldja a nyakába akasztott, hátul megkötött bőrkötényt és a két legény segítségével felpróbálja. Nemlétező történés sosemvolt pillanata. Johann, az idősebbik, reszkető kézzel s olyan ünnepélyesen, mintha koronázna, a mester fejére segíti a sisakot is. Pompás találmány, kitűnő munka. Próbálgatják a csikorogva le s fel nyíló rostélyt. Tóbiás, a pelyhes állú, ezalatt a jobbjára, baljára csatolja fel a vaskarmantyúkat. Olyan az egész, mint valami úriszabóság, csak a gombostűk hiányoznak az összeszorított ajkak közül. Mégis lehetett ilyen pillanat: együtt, összegyűjtve órákat, napokat, heteket adnának ki az idevágó jelenettöredékek, amíg a rengeteg színhelyen, mint minden új divat esetében, megszületett a fazon: a szakrális kályhacsőrendszer, a rettentő vasmumus, a halálos maskara, melyben aztán mások évszázadokig eljártak öldökölni.

 

*

 

Már kora reggel benyomultak a morgarteni hegyszorosba a páncélos lovagok. Mikor az egész keskeny út a hegy és a tó között megtelt sűrű, fénylő sorokkal, akkor a fentebb álló előőrs sziklákat kezdett aláhengergetni a lejtőn, s a lerohanók fejszével, buzogánnyal rakásra verték az egymásba keveredett seregeket. Az ütközet el volt döntve, mielőtt a gyalogság megérkezett volna.

 

*

 

Senki se számolta össze, mikor hány ilyen ólomkatonát lehetett már kiállítani. Mint ahogy soha senki sem számolta össze Bizánc cipőit, a gepidák kötött botosait, a longobárd nyergeket. Pedig ugyancsak összeszámlálandó volna a sok saru és bőrharisnya, a rengeteg köpeny, palást, sapka, ing, halotti lepel, tróntakaró, abrosz, oltárterítő és női fehérnemű, a legszegényebb történelem ruhaszekrényéből is, kelengyeládáiból a múltnak. A brokát s a lópokróc, mely előbb-utóbb egyaránt elrongyolódott, s kapca, törlőrongy, foszlány, vadmadár fészkének bélelője lett csupán. Öszvérhajcsárok, gyóntatók, kukták, lézengő ritterek, alabárdosok, testőrök, csatlósok, fullajtárok, szolgák, komornák, kolduló barátok és markotányosnők viselték porból lett és sietve porrá visszaváló testükön; kivéve a kor bizonyos teknősbékáit, kiknek ezüstlő köntöse döngött, horpadt, hasadt, szétvált, de megátalkodottan elnyűhetetlen maradt.

 

*

 

Onnan az erdőből már július első vasárnapján látták, hogyan vonul Sempach felé Leopold serege, elöl a négyezer páncélos lovas s utánuk társzekereken a nehéz várostromló muskéták. A lovagok eleinte hetykén nyargaltak fölfelé a hegyoldalakon. Egyikük gúnyolódva mutatott fel egy kötelet. A herceg döntő ütközetre számított, megparancsolta hát lovasainak, hogy szálljanak le és alakítsanak négyszöget. Hosszú lándzsáikat a negyedik sorból is kinyújthatták; áttörhetetlen vasfalat képezve nyomultak zárt soraik lassan fölfele. Hasenburg Ulrik ugyan figyelmeztette őket, hogy jó lenne idehívatni Bottensteint is a seregrészével, de elbizakodottan kinevették. Nem véletlen, hogy Nyúlvári névre hallgat, mondogatták harsogón hahotázva. Nagy volt a hőség. A lovagok eltávolították a sisakrostélyt és letördelték a vascipők felfele kunkorodó éles hegyét, mert akadályozta őket a járásban. Mikor pedig azt látták, hogy fenn a magaslaton az egész svájci sereg térdre borul, eleinte azt hitték, kegyelemért akarnak könyörögni. Aztán csak arra ébredtek, hogy lobogó szárnyú darócköpenyek zúdulnak le a bokrok közt és ez a rivalgó lavina ráömlik a vassündisznóra. Ahogy az történni szokott ilyenkor, egyik ellenfél se talált a másikon rést, ekkor Arnold, az unterwaldeniek közül, két hatalmas karjával csak körülölelt a feléje meredő lándzsákból amennyit csak tudott, és magával rántotta őket a lejtőn. Az így támadt rést az alabárdosok tágítgatták, közben szörnyű buzogány-csapások döngtek. A fulladásig hevült lovagok már mozogni se bírnak, ahogy egymásra döntik őket. Ne bántsatok, én vagyok uratok, a herceg! – üvölt valahonnan a rakás aljáról Leopold, vesztére. A lovagok lovaikért kiabálnak, de a lovászok, csatlósok, szolgák már rég kereket oldottak.

 

*

 

Süt a nap. A bozóton túl szelíden borzolt mező. A mező mögött a hegy, rajta a csupatorony vár. A sasfészek. Mögötte a halványkék havasok. Fölöttük az égen fehéren gomolygó felhővárak.

 

*

 

Batu kán hadát egy folyók és patakok képezte zugba vonta össze. Lehetőleg a közeli erdőségekben rejtőztek, hogy erejüket az ellenfél ki ne ismerhesse. A Sajó, mely különben is iszapos, ilyenkor tavasszal nagyon megdagad. Egyetlen szilárdabb szerkezetű híd volt a környéken, ezt a kán kellőképp megerősíttette. Ott szemben a mohi pusztán, a gyülekező seregben nem vették komolyan ezt a veszedelmet sem. Ez is csak olyan, mondták, jönnek ezek, jönnek, aztán mire a bandériumok összegyűlnek, az ellenség továbbáll. A király maga parancsolta, hogy ne szerteszét, hanem egy csoportban üssék fel a sátraikat. Összevonulának hát, mint valami szűk akolban, körös-körül állítván a szekereket, közéjük sarkukkal a puha földbe ütve nagy pajzsaikat, hogy a tábort jól megerősítsék. Így aztán úgy össze is zsúfolták a sátrakat, a kötélzet egymáson keresztül-kasul feszülve, hogy a járóutakat teljesen behálózták, nem is nagyon lehetett a táborban járni-kelni. Ilyenkor pedig az erdőnek füle van s a lomblevélnek szeme. A tatárok mindent láttak. A támadást április tizenegyedikére virradólag Batu testvére kísérelte meg az előcsapattal. Egy szökevény lihegve jött elárulni a tervet, és Csák Ugrin, aki a csatározásra mindig kész, vakmerő férfiú volt, tüstént odavágtatott lovasaival. Holdvilágos éj lehetett. Dühös viadalban, melyben egy pohárnokmester rögtön elesett a híd végében, visszavetették az ellenséget, kit leöltek, kit a jeges vízbe szorítottak vagy visszakergették a túlpartra, és egy kis nyargalás árán, alaposan megtisztították a környéket. Aztán megint őrséget hagyva a hídnál, ujjongva tértek vissza a táborba, ahol ugyancsak nagy volt az öröm. Sokan azt hitték, hogy ezzel vége is van a hadjáratnak, megvolt a csata, ez volt, és győztek. Lecsatolták hát szépen a fegyverzetet és nyugovóra tértek. Egyedül Csák Ugrin virrasztott, mikor pirkadatkor egyszeriben berohantak a híd őrei, hogy ismét támad a tatár. Hídon, híd alatt, híd felett, a gázlón és mélyvízen sáskamódra jöttek, csak jöttek. Ki gyorsan, ki lassabban ébredt, felugrott, fegyverkezett is kapkodva. Csak a történelem tudta már, hogy milyen későn. Csák Ugrin készen állt, rontott is szemközt az ellenséggel, s közben elkeseredetten szitkozódott, szidta a királyt, gyávának mondta a főurakat, mint az ezüstlő villám járt keresztül a legsűrűbb tömegeken, amerre nyargalt, út nyílt, a támadók előtte szétrebbentek, míg maga is meg nem sebesült végül az eszeveszett nyílzáporban. Mint ősszel a levél, úgy hulltak a nyavalyások jobbra-balra, mint tölgyről a makk, ha megrázza a szél. A tatárnyíl minden vértet, pajzsot keresztüljárt. Égő kanóc repült a táborra. Különb vezér se boldogult volna ekkora fejvesztettségben. A tatárok tartván a sarokbaszorultak kétségbeesésétől, ezért rég bevált hadifortélyuk szerint, most hamar rést nyitottak a gyűrűn. A menekülők árja csak ezt a rést kereste, már nem az ellenségre, csak erre rohantak. Pedig a tatár nem nézett aranyra, ezüstre, drágaságra, amit a futók elhánytak, amíg csak volt még akit üldözni. Elébük kerültek, kaszabolva félreterelték őket az útról, beleszorítván a mocsarakba. Ott sokan a vízbe, a sárba süllyedve fulladtak meg. Valahol ott veszett el nyomorultul a sebesült Csák Ugrin is, már lova szeme világát is rég elborította a vér, ott lovagol valahol századok óta a folyton tűzbe és vérbe boruló ország alatt. Kétnapi járóföldre mindent elborítottak a vérzők. Halottak fej nélkül, összevagdalva úgy feküdtek úton-útfélen, mint a kövek az omladékban. A mezőkön szerteszét megnyergelt, felkantározott gazdátlan paripák száguldoztak elvadultan, s mikor a tatárok leölték vagy pányvával elfogták őket, nyerítésüket nyögésnek vagy sírásnak lehetett tartani.

 

*

 

Süt a nap. A bozóton túl szelíden borzolt mező, a mezőn túl a világoskék eget tükrözi egy tó, valahol a túlparton messze halvány havasok lánca. A parti vízben, mint kettős csónak, félig elmerülve, szétnyílt ezüstlő páncél ringatózik: a történelem üres hegedűtokja. Személytelen testhéj, melyből hirtelen eltűntek a hősök. Gumioptika sétál, mintha gólyalábon, az ironikus melankóliában. Közelképek: az ezüst kagylóhéj egyik felében zöld béka úszkál; a másiknak peremén madárka billeg.

Aztán az összes lehetséges és elképesztő operatőri fogással elhitetik, ahogy villogva megáll és kimerevedik, el is színtelenedik a kép, hogy a film elszakadt. Vagy már ez is csak a játék része; valami fülledt kültelki moziban, ahova az a pár unatkozó, papírtasakot zörgető néző is csak úgy betévedt. Nem is mozdul senki, mikor hirtelen felgyúlnak a lámpák. Csak várakozó székreccsenés. Hogyne, persze: most ragasztgatják. Ezek a mai filmek! És hogy le vannak hurbolva! A látnivalóból különben is sosem elég. S hányszor esik meg, hogy valóban van még hátra valami. A látomás filmgyári lejáratása.

 

*

 

Lovagjelmez iskolai maszkabálban. Gyermekhangú, ragasztott szakállú Don Quijote, ezüst kályhafestékkel bepingált kartonpáncélban, mely könnyű és könnyen gyűrődik is a vidám forgatagban. Jókedvűen megdöngetik, megtapogatják, fogdossák, mint a kéményseprőt. Hála a tankönyveknek, melyek a sötét középkorról is szólnak, a játékosok azért még szemmel láthatóan tudják, miféle szerzet. A megértő mosolyukból derül ki.

A holdbeli pásztor

Nehezen olvasható evangéliuma évekkel előbbi feljegyzéseimnek. A távirat szövege: „Nagytatát elgázolták. Kórházban fekszik. Gyere azonnal. Magdi” … Lakótelep, esteledésben; egyforma háztömbök labirintusa. Megérkezés a pontos, de bonyolult cím és a papírra firkált helyszínrajz alapján, volt feleségem lakására. A rajz nem egészen pontos. Aztán a szóbeli utasítások szerint nem tanácsos nagy zajt verni, mert Franciska, a szomszédnő rögtön átjön és nagyot néz, esetleg kérdezősködni kezd, de mindenesetre dumál, ottragad, inni kell vele, ki tudja mit. Idegen helyen a villanykapcsolót se találja az ember, van fogalma valakinek, milyen apróságokból keletkeznek a megalázó helyzetek? Ilyesmitől érzem besurranó tolvajnak magam, hiába próbálok hanyagul magabiztosnak mutatkozni és kapásból tájékozódni, nem megy. Azért már dereng, az utcai lámpáktól. A cucc lerakása a derengésben. Persze hogy van egy elemlámpa is benne, gondoltam rá, hogy előkotorjam még a negyedbe érkezés előtt, pontosabban a zsúfolt buszon jutott eszembe, de a környékbeli utcák megvilágítása mondhatni pazar, a lépcsőházban is éppen égett a dörmögő kis körte, a hosszú folyosón simán megtaláltam a 22-es ajtót, a nevet nem is kellett kibetűzni, csak rátettem a kezem üdvözlésül, mint az indián: „Látlak!” Szóval csak most akadtam fenn ezen a villanykapcsolón: nincs a szokásos helyen. Sehol sincs. Aha, megvan! De semmit nem kapcsolt. Itt akadok el: először ezt tisztázzuk, vagy elszívni egy cigarettát? Először ezt. Jó. És ekkor, ha az ember ügyetlen, kapkodni kezd és egyáltalán nem olyan, mint a filmbeli kémek és betörők, akik gyorsan, szakszerűen, hangtalanul, akár behunyt szemmel is azt kapják elő és onnan, amikor és amit kell, mintha igazán csak ők ismernék a világ szerkezetét. Végre megkerül a zseblámpa. Nem nagy fény, de észlelhetővé vált egy vörös gyertyaszál. Divatos szobadísz. (Milyen alkalomból, kitől?) Mellette az ébresztőóra, könyvhalom, váza. Gyufasercenés – de nini, itt a vekker is szívbajos, vagy fényérzékeny, mert most hirtelen mintha megzsibbadt volna a ketyegése. Épp most járt le, vagy szemrehányón elállt a lélegzete? Lehet, hogy ezt a díszgyertyát nem szabad meggyújtani. Ó, egy-két centi nem számít belőle, még ha netalán emlék is. Így, most már fix fényforrással a hátam mögött, el lehet indulni, hátha máshol van az igazi kapcsoló, vagy akad egy másik. Mondjuk a tusfülkében. Nincs. Ettől viszont semmilyen helyzetben nem ég a villany. Fogaim közé vett elemlámpával végigmatatom a biztosítéktáblán mind a négy porcelánszemet. Egyikben aprópénzdarab, másikban rögtönzött dróttekervény, de kettő kifogástalan. Mégsem gyullad ki a fény. Nagy meleg nincs, de tetőtől talpig ellepett már a veríték. Előbb csak kigombolom, aztán ki is húzom derekamon az inget. Így nekigyürkőzve végre rágyújtok, zsebre dugott kézzel szembe találom magam az ismerős képpel – a festménnyel: a kislánykori arccal, a jól ismert mosollyal, mely így talán még hidegebb, fölényesebb. Zavart szemrehányást teszek neki, hogy azért szólhatott volna, hogy igyekezzem világosban érkezni.

A szekrény tetején is könyvek. Ahogy ezekre esik a tekintetem, másra nem gondolhatok, mint hogy végre egyszer nyugodtan olvashattam volna én is elalvás előtt, elvégre holnap nem muszáj ötkor kelni. Belebotlom a bőröndömbe. Nos rakodjunk ki. Szóval itt fogok lakni nyolc-tíz napig, üdítő magányban, kár, hogy ilyen alkalomból. Csinos, csak szűk. És semminek sincs helye, azaz mindennek van helye, ha senki sincs a szobában. Legfennebb egyvalaki. Kettőnek már lehetetlenség. Ez tényleg egyszemélyesre csökkent (vagy nőtt) élet színtere, egyetlen test-és-lélek hajléka. Itt kettő lelkének sincs hely, ha egyszerre toppannának be. De nem toppannak. Csak rendre: egyik testként, másik hazajáró emlékként, és fordítva. Ja még itt van a nagy, koszosfehér plüsskutya. Merev öreges tartásban ott ül az egyetlen, szintén ismerős karosszékben. Fölötte a varrottas faliszőnyeg. A képet nézi ő is. Házőrző szimbólum. A folyosón léptek kopognak. Ajtónyitás. Ezekben a garzonblokkokban minden áthallszik. Idegesítő, mert lehet, ha csak megeresztem a csapot egy pohár vízért, átjön az a Zsuzsika, Franciska, vagy hogy is hívják. Megkockáztatok inkább egy másik figyelemre méltó neszt: ablakot nyitok.

Ülök és nézem a gyertyát; egyáltalán nem az eltervezett kényelemben, ahogy még a délután a vonaton elképzeltem, hogy el fogom itt szívni az első cigarettát: próbálok erőt gyűjteni holnapra. Igazán nem nyaralás közben ért ez a rossz hír, hetek óta nem volt időm kialudni magam. Úgy viselkedem, mint aki nem akarta, mint akit rávettek, rákényszerítették ezt a fura vendégeskedést, miközben a háziaknak éppen más dolga akadt, akár mehet is már: nem sikerült összejönni. Hát igen, sajnálom, már a lakással is ellenséges, minimum idegen hangot tudtam csak megütni első pillantásra. Pedig hát valószínűleg megtettem mindent, úgy érkeztem, lehetőleg elfogulatlanul és szenvtelenül, ahogy meghagyták. Most mit nyavalygok, Magdi úgyis épp lelépni készült, kivette a szabadságát, és minden jel szerint nagyon megértőn, szívesen adta ide a szobát. Ő ajánlotta, különben azt a pár napot igazán kibírtam volna egy szállodában is. Ennyit megérdemel szegény öreg, s reám is rámfért a kikapcsolódás, már amennyire ezt annak lehet nevezni.

Most köhintenem kellett. Ez biztos áthallszik a falakon. Most már be fognak kopogni, hogy jé! te nem utaztál el?… pardon-bocsánat, azt hittem, Magda van itthon… és sokatmondóan megpróbál a vállam fölött bepillantani, majd csalódottan visszavonul. Remélhetőleg. Nos jöhet. Mit is mondok? Először is begombolkozom. Fenét, le is dobom az inget, otthonosan és kihívóan fogadom, mint aki várta, tehát nem várta, hogy zavarják, mint aki itthon van, Majd meglátják, mennyire itthon… előbb-utóbb a hét folyamán csak meglát valaki. Az is lehet, idecsődítik az URH-kocsit, hogy valami gyanús alak forgolódik a szomszédnő lezárt lakásában… Forgolódik. Ezt eltalálnák. Rémes állapotban van ez a fekhely is. Franciska hanyatt esik, ha megmondom, ki vagyok, már úgyis minden pletykát tud rólunk, esetleg mégis beinvitálom. Különben nem tudni milyen, lehet szép, nyúlánk cicababa, bár alig hiszem, hogy Magdi legalább egy kaján megjegyzés erejéig ne használta volna ki, hogy de úgysincs semmi esélyed, satöbbi. Úgy emlékszem, Sári a múltkor úgy emlegette, hogy „az a borzasztó barátnőd, Franciska”, Anci szerint pedig jó nő. Mindegy, köhögnöm kell. Az óra is köhög, igen, most kocogott át azon a ponton, ahol a csergésbeállító elaludt. Elég későn szokott őnagysága ébredni, ha reggel háromnegyed tízkor kell neki cseregni. Friss hullám az ablak felől. A vázában émelyítő liliomszál ácsorog. Most veszem észre, hogy ez az egyetlen szaga, az alapillata ennek a lakásnak, de nem agresszív. Igaz, nem is figyeltem oda. Idegen, semleges, de szerényen telelakta a szobát ez a szál fehér, friss virág. Szemmel láthatóan ma cserélték a vizét, vagy egyáltalán csak ma dél óta áll itt. Csak nem a tiszteletemre? Eszerint még ma itthon aludt, még el se utazott tán. Avagy a jó Franciska mindenbe be van avatva. Persze, ma volt valaki fenn; az utasítás az asztalon az ő keze írása: „Aztán az ágyneműt ne a szekrényben keresd, mint egykor. Felhúztam, tiszta, ott van a ládában, a helyén!”… Igen, végre rendet tarthat szegénykém. Mégis becsukom az ablakot. Itt a kinti, távoli zajok is bent vannak. Mintha a buszok is a szekrényből, a fejemből indulnának a nyitott ablak alatt. Most már kimondottan hűvös lett. Tusolás után sötétben cigarettázom. Kímélem a mára kiutalt egyszál gyertyát. Felírom egy cetlire: gyufa, elem, tea – és zsebre gyűröm; majd előkotorom és odavésem még: gyertya. Ki tudja, mit hoz a holnapi este is. Aligha lesz időm villanyt szerelni, vagy szerelő után futkosni egy idegen városban.

Nem is olyan néptelen ez az üres lakás. A csapot nem lehet teljesen elzárni, a csepegés egyenletes és süketítő a csendben. A tusfülke ajtaját pedig nem lehet egészen becsukni, a kilincs béna. Együtt kell lakni tehát ezzel a hangocskával is. A szekrényben az emlékeztető, a jól ismert illat, az ő ruháinak levendulája, a mindenség női fehérneműfelhőinek kölnije. Egy óra telt el. Vajon kik járnak hozzá. Na persze nem Franciskára gondolok. Ilyenkor este, éjszaka. Kik maradnak reggelig. Hova teszik a kabátjukat. Észre sem veszem s már szórakozottan együtt dobolok a kinti csepegéssel. Mit tud a liliomillat! Felébreszti, kizökkenti az embert, éppen a jelenéből csalogatja el messze, messzire. Újabb köhögési inger; rettenetes erővel kitör. Hangos és férfias. Persze abba kéne hagyni a dohányzást. És sajnos még kelleni fog egy pléd, nem érdemes legénykedni. Hajnalfelé úgyis felébred az ember, hogy fázik s akkor kényelmetlenebb keresgélni, előkotorni az ágyneműtartóból, avagy a szekrényaljából. A sötét folytán ma sajnos korán fekszünk, de talán nem kell ringatás, végre kialhatom magam. A többi most már a liliomé, aki dolgozik is szorgalmasan, mint valami fehér és nagyon rövid hullámú adóantenna, egyhangú illatot ad ugyanazon a frekvencián reggelig, délig, holnap estig, ha kell hervadásig.

 

*

 

Tán egy pók csípett meg, vagy a takaró redőibe keveredett tegnapi darázs – valami élesen belémhasít. Mire magamhoz térek, a pár pillanatig tartó kábulatban úgy érzem, egész méhraj szabadult a szobába. Már jócskán pirkad. Ez már maga a szürke hajnal és milyen hangos! Az órára pillantok, negyed öt lesz. Mi ez az éktelen sivalkodás? Mire az ablakhoz érek és félrevonom a függönyt, már tisztán hallom a madárhangokat. Egyáltalán most vethetek először egy pillantást a kilátásra Magdi ablakából. Te jó ég, a derengésben száz és ezer, több ezer madár cikázik visongva, jajongva, károgva a blokkok közötti légtérben. De hisz ezek varjak, megvadult varjak. Az üvegre tapasztott orral bámulom a zuhanóbombázók és vadászgépek kötelékeit, ahogy eszeveszett táncukat járják. Valami felriasztotta őket, vagy ezek ilyenkor ébrednek, mi ez? Mintha teleobjektív hozná közel, egy tört pillanatra farkasszemet nézek egy éppen helyben verdeső, az orromra leszállni készülő madárral. Hirtelen visszahőkölök: köztünk egy szárnysuhintás szinte az ablakot súrolja, aztán a szemközti falak óriás képernyőit, de nem, halálos pontosan suhannak a kiszabott térben, elképesztően éles kanyarjaival annak a biztonságos koreográfiának, amit csak a természet tud megkomponálni, s már csak az állatokban. Öklömnyi suhanó, zuhanó, zuhogó lövedékeikből, rakétáikból valami tiltakozó, őrjöngő kánonban szüntelenül szakadnak a hangrobbanások.

Aztán éppolyan hirtelenül csend lesz. Még egy-két elmaradt, későn kanyarodó vadászgép suhan el karnyújtásnyira az ablak előtt, de a nagy kötelékek már ott húznak, messze a magasban. Eltakarodtak.

Visszaheveredem és próbálok elaludni. Azt mondták, nyolckor van a nagyvizit, utána elkaphatom az orvosnőt… A klinikák felé, a kaptatón már csak a vízcsap meg az óra gyalogolnak velem, puhán a párna mögött.

 

*

 

Kantárszáron vezetem ki magam ezekből a napokból. Gyermekkorban beégett univerzál-kép, a képzelgés végpontjául választott „imázs” valami hosszan nézegetett illusztrációról, ami nagyon megkapott egykor: a letarolt csatatéren egyetlen lovas, leszállva, a túlélő szomorú szemével búcsúzik a látványtól, mögötte gyönyörű, egy kisfiút mindig izgató hanyag ívben lebegő kantárszáron a lova lépked, a paripa, s nem tudni, a győztesek vagy a legyőzöttek közül való, de ő a férfi, a férfias, katonás, a vitézi, aki egy karcolás nélkül megúszta, önmaga számára is érthetetlen, szinte szégyellnivaló sértetlenségben került ki ugyanabból, ami másokat örökre leterített. A bajusza régies, kackiás, fekete, balassibálintos.

A buszból hirtelen mintha nagytatát látnám egy járdaszélen álldogálni. Nem mintha egy pillanatra is felejteném, hogy hova igyekszem. Szeszélyes, mert még csak nagyon kora-koraőszi délelőtt. A város ugyanaz, mint Heidelbergben vagy Szófiában is: ablakok, kapuk, tetők, dombra kapaszkodó utcák, kórház, iskola, fasor, egyetem, sportpályák, üzemcsarnokok, betonkerítések, templomok, üzletek, cukrászdák, eső. És mindenütt mindenki megtalálható, a vidám kislány s a beteg kislány, a táncoló menyasszony s az elvált titkárnő, s az őszöreg nagyapó az élet felső határán. Lazán összefűződve, és keresztül-kasul összefüggve az élet láthatatlan vezetékeivel. Az egész csak akkor látszik, hogyha hirtelen meghúzod, korcba rántod a végeit: nini ezen a szálon mennyi mindenki reagál, amazon már nem lóg senki – pengeted meg sorra őket, mint valami feszes húrokat.

A klinikák városrésze, zsúfolt utcakép, azt hinnéd, itt mindenkinek egészségügyi problémája van, pedig nem; a rövidáruüzlet előtt is ezren elmennek, akiknek ma nem kell gombot vásárolni. Kelletlen vagyok és esetlenkedem, mert nem ugyanolyan ez számomra, mint Heidelberg, vagy Szófia, hanem gyermekkorom városa, ahova legkevésbé kórházlátogatásra szeretek hazavetődni. Három ismerőssel is találkozom; kettő jobban tájékozott a történtekről, csak egynek mondhatom én el, hogy mi járatban vagyok. Beszédes arány. Az üveges előcsarnok kirakatában állingálok, mint valami próbabábu, többedmagammal, és bámuljuk az eleredő záport. Várakozunk. Túl korán érkeztünk, mi vagyunk a legtürelmetlenebb, bizonyára leggondosabb hozzátartozók. Egyesek most kapják meg a legszomorúbb hírt, összegörnyedt zokogó asszonyt vezet ki átölelve két feketeruhás férfi. „Nem egyéb, hanem csak emberi kísértet esett rajtatok…” Nyilván ma már nem ilyen személytelen és patetikus érvekkel látnak hozzá a vigasztaláshoz. Hanem egyéb nyelvi klisékkel, közhelyekkel. Lehajtom a fejem és magamba szállok. Nagyon elhanyagoltam az utóbbi időben az öregurat. Na persze, attól még, hogy hetente meglátogattam volna, pont úgy leléphetett volna meggondolatlanul a járdáról. A különös az, hogy nem lépett le: a járdán történt a gázolás. A tét pedig, amint hallom, ez volt: vagy ő, vagy két drága gyermek! A vezető lélekjelenléte volt a bíró s az ítéletvégrehajtó ebben a villámperben. Hogy mennyire nem holmi ösztönből, hanem etikusan döntött, mutatja az ítélet maga. Ilyen ítéletet csak teljesen-élő emberek képesek hozni azonnal, ők képesek rá a nap bármelyik pillanatában, eszméletük bármelyik pillanatában… Sajnos ez esetben számunkra fájdalmas végeredménnyel, de hát… akkor hát nem hibás senki, kapok rajta, mintha ezzel minden el volna intézve, pedig csak elhessegetem a kényelmetlen igazságot: nagytatának nem így kellett volna végeznie.

Vajon, ha a gyermekek apja volnék, akkor is így nyavalyognék? Még szerencse, hogy időnként felbukkannak a teljesen-élő emberek. Akik olyan komolyan veszik az egészet, ahogy a dolgok logikája hátsó gondolatok és mellékszempontok, feltételek és mentségek, kibúvók nélkül csak engedi. Hogy ez is veszélyes? Hisz a többiek milliárdszámra kikísérletezték, hogy mennyi a minimum, amivel tisztesen meg lehet maradni? Mindegy, ez a fajta továbbra is szó szerint veszi a dolgokat, mint az a legendás nővérke, akitől a haldokló katona azt kéri, hogy még egyszer érezhessen maga mellett egy meztelen leányt, és ő gondolkozás nélkül, csak ezért, csak, csak, csak, levetkőzik és bebújik mellé az átizzadt tábori ágyba. Minden előítélet, szabályzat, számítás, következmény kisebb súllyal esik latba nála abban a pillanatban, mint a tény a maga teljes és egyenes értelmében: nincs szebb és fontosabb dolog az életnél!

Nagytata rossz bőrben van, de élénk. Hiába, a 85 év! Pont így állhatnék az ágya mellett, – ha agyvérzés éri, vagy eljön a végelgyengülés ideje. Nagytata, úgy látszik, nem olyan példány volt. Fehér bajusza alig moccan, mikor rámmosolyog és a kezemet veregeti gyengén azzal a kezével, amelyikből nem vezetnek ki s be perfúziós csövek. Magdinál laksz? – hunyorít hamiskásan. – Nála. – Még kibékültök. – Ő nincs itthon. Két hétre elutazott a tengerpartra. – Tudom. Első nap délután meglátogatott. De akkor még egészen kába voltam. Csodálatos asszonyka az – mondja szakértőn –, még te se tudtad tönkretenni – és bágyadtan megfenyeget. Másképp pillanatok alatt fellobbannának ama régi családi viták, melyeknek áldatlan szerep jutott a hercehurcáinkban, amelyek befejeződése óta olyan ritkán láttuk egymást; de most tudom, ennek itt nincs helye. Nyelek. Kedélyeskedem. Kedélyeskedünk. Hagyom, hogy kifaggasson, úgyis tudom, hogy maga akar a végén eldicsekedni valamivel. Hallottam egyet-mást. De tévedek. A legény még roggyantul délceg; mióta kezdem felvenni szegény apám öregkori formáját s belülről is meglepődve érzem ezt egy-egy reagálásomban, tisztára ő vagyok, egyes családi események és legendák más színben tűnnek fel az emlékezetemben is. Most nagytata arcáról próbálom leolvasni: milyen is lesz az a folytatásminta számomra, melyet apám már nem testesíthetett meg.

Egy nővérke tesz-vesz a szomszéd beteg ágya körül, gömbölyű formája kifeszíti egy-két pillanatra a rekeszt elválasztó halványkék függönyt. Nagytata pajzánul rámkacsint. Ugyanúgy visszabólintok. Amikor elmegy végre, suttogva szóba hozom: hogy is volt 17-ben a lembergi hadikórházban azzal az ápolónővel? – Hát ez a bajuszom már megvolt… csak feketében, s egy elkezdett mozdulattal legényesen megpróbálná kétfelé simítani. – Jó, de csak szimuláltál, vagy szerencséd volt? – Mind a kettő, fiacskám! Mind a kettő. Én csak ravaszkodtam, mert nem tudhattam, hogy mekkora szerencse kell hozzá, hogy megérjem a reggelt. – Kuncogunk, mint valahányszor, mikor ezt a történetet feszegettük. – S látod, megértem! – mondja olyan halkan, halovány mosollyal, hogy leszárad a vigyor a képemről.

– Rettenetes éjszakám volt – dünnyögöm, hogy ne beszéljünk az övéről. Elmesélem a varjúrajzást. Kiderül, hogy csak én nem tudom, de az egész város beszéli a dolgot. – Hát nem emlékszel, ott másfél, két évvel ezelőtt még berek volt, az én nagyapám idejében addig jöttek be télen a farkasok… A madarak pedig nem felejtenek, minden áldott hajnalban jönnek, keresik a fészkeiket, olyan cigányvásárt rendeznek a blokkok között, hogy van, aki már el akar költözni. Nézd meg a lapban a lakáscserehirdetéseket, valósággal menekülnek onnan. Pedig csinos egy hely, a legszebb negyed a te Magdikádé.

Az én Magdikámé! Búcsúzóul oda kellett hajolnom, hogy meghallgassam a szívét, milyen bikaerős szíve van még neki. Először szorult el kicsit a torkom, miközben annál jobban nevetgéltünk, lapogattuk egymás térdét, keze fejét. Milyen sután érzi magát az ember, mikor azt hiszi, tapintatosan eltitkolja az aggodalmait. Fölöslegesen megkérdezi: mire van szüksége a kedves haldoklónak? – Hát láttál még ekkora komfortot? Ami csak kell, minden belém van vezetve: csövön érkezik és távozik! – Ő göcögött, én heherésztem. – Meglátod, holnapra kutyabajom, megyünk a lányokhoz!… Már izentem Marikának, a… a vén bejárónőmnek, hogy vasalja ki a frakkomat – mondta nagytata, és mikor a vállamra terített, folyton lecsúszó látogatóköpenyt hasamon összefogva az ajtóból visszanéztem, maga felé fordított tenyérrel, öregesen búcsút intett. Gyermekkorom óta először vettem észre, milyen jellegzetesen régies az ilyen mozdulat, lehet, hogy vele fog kihalni.

Egyelőre az orvosok szerint egyetlen dolog ad komoly aggodalomra okot: a kora. Különben holnap áthelyezik az intenzív osztályról a 19-es kórterembe, csütörtökön van látogatási nap.

 

*

 

Mivel ütöttem agyon a délutánt? Hát például beszéltem a gázolóval. Középiskolai tanár. Első nap óta keresi, várja a rokonokat, a klinikán meghagyta a telefonszámát, de minden délután benéz, kérdezősködik, hogy van az öregúr. Ő úgy érzi, nem hibás, ő is áldozat. Megy nyugodtan a felesége elé, mozijegyük volt. Jobbról a szokásos jó gyermekek, a kellő pillanatban beguruló labda, már késő volt, lehetetlen volt megállni azon az eső utáni aszfalton. Azt mondja: balra egyetlen magányos, kopott (már megbocsássak!), sovány öreg férfi. („Nyilván értéktelenebb.” – „Nem arról van szó, kérem szépen, de most tessék az én helyzetembe is beleélni magát. Én nem tudhattam, hogy olyan öreg a bácsi…”) Szóval arra a járdára hajtott fel, és leverte, nem is, kicsit falhoz nyomta, azaz… vagyis… Bőbeszédű ember, elő is tudja adni amit gondol: – A szörnyű az, hogy végig tudtam, mi történik, ezt nem is tagadom. Tisztában voltam, mit követek el. Ugye érthetően fogalmazok? Na tessék, mondtam, dehogyis mondtam, gondoltam magamban abban a töredékmásodpercben, most ezt meg fogom ölni. Inkább, mint a srácokat. Ezt beismertem a rendőröknek, s bevették a jegyzőkönyvbe is…

Ülünk a kávézóban, épp elállt az eső. Szórakozottan, vagy csak eltompultan hallgatom, s közben kifele bámulok az arctalan sétálókra. Idegen város ifjúsága, népségkatonasága. Köztük még kisfiú-fázisban és már élemedett állapotban a választható áldozatok, gondolom keserűen, s közben tenyérbe támasztott állal, megértőn bólogatok a másiknak. Brumm-brumm! az autós gyanútlanul elindul, a moziba, a piacra, az anyósához, a szeretőjéhez. A másik épp kilépett a gangra, tétován sétál egy-két lépést hátra tett kézzel, miután kitartott tenyérrel megvizsgálta, hogy még csepereg-e? Egyelőre négy kilométerre vannak egymástól. Egy kicsit szellőzködni indult, mert szívdobogást kapott a hatvanadik cigarettától, a megfeszített szellemi munkától s attól, hogy sovány, kopaszodó, kopott ugyebár, de ma kilátás nyílt végre, hogy elkészül a találmányával, a dolgozattal, az egyfelvonásossal, a levezetéssel – annyi év után elkészül valamivel, ami egészén megváltoztatja a…, majd megoldja a… A dolgok szerkezete ez a labirintus. Hogyan jut a kisegér a halál-darabkához? Még úgy jó ötszáz méternyire, a villanyrendőrnél áll, álldogál, toporog, dübörög a végzet legalább egytonnás, de lehet öttonnás gépkocsija, a meggypiros Lada, vagy terepkék Man-Diesel, nem is látható innen, de jön, mert erre van a piac, erre lakik az anyósa, a szeretője nem, viszont erre tanácsos kerülni, ugyebár. A kisfiú pedig, akit kisfiúsága miatt kímél majd meg a bácsi, mikor választania adatik, választania kell, a kisfiú is annak örül, hogy elállt végre a zápor, zivatar, nagyidő, s még nem is sötétedett be egészen. Az eső teleköpködte az ablakot, melyet anyu parancsára be kellett csukni, amíg a villámlás tartott… Most kitárja és huss!, mint egy kalitkából szabadult kis papagáj, könnyedén kiröppen, bele a kiskert, vizes lápirengetegébe. Az ágyásokban rezeda, árvácska, saláta, paradicsom, és néhány pisiszagú liliomszál. Egyiket sikerült az ugrással letörni, megpróbálja visszaragasztani, de nem megy, sebaj, anyu úgyis ki akarta vinni reggel a piacra. Durcás, hogy egész délután benn kellett kuksolni, iszkolni készül, már a kapuban áll, füttyjel a szomszédba, már jönnek is a válaszok. „Jenő, ne!” – veszi észre anyu a konyhából, mintha hátul is szeme volna, pedig csak kétoldalt füle van. „Megint tele akarjátok rugdosni a falat azzal a büdös labdával? Nézd csak meg, drágalátos, mi van végig a fronton az ablakok alatt. Ha apád meglátja… Örülj, hogy ma nem kell öntöznöd! – Azt nem mi csináltuk, anyu, hanem a teherautók!… Úgy? és téged is azok csatakoztak be térdig. Még egyszer nem moslak ki. Mára elég volt!” De már késő: a boszorkányos ügyességgel egyik lábbal pöccintésre készen tartott, másikkal megfékezett kis kék gumilabda ebben a pillanatban kiszabadult, s mint a gumilabda: elgurul, kigurul, átgurul, Jenő meg utána. Aztán telnek, múlnak az évek, nagy csiszlik lesz ez a Jenő, tizenévesen féldecizik, huszonévesen erőszakol, később is sokat ül, többet van benn, mint kint, mígnem egy este tökrészegen bandukol, slattyog, lődörög haza, a Gorkij utcán az éjjeli menedékhely, az aggmenház felé, egy sofőr, akinek választania kell hirtelen, elgázolja. Csakhogy akkor már ötven évvel később voltak, volt a világ, az emberiség, de azt a kis késést, csekély vargabetűt nem hozta be senki és semmi, amit az öreg kutató halála okozott egykoron, még a komputerek se… Hacsak!… hacsak az a Jenő nevű tudós nem, akivé az a kisfiú vált, aki mégis jó úton maradt. Itt a vége, fuss el véle! szinte kimondom, vagy ki is mondom félhangosan. Újbarátságos ragaszkodással válunk el a gázolóval, lakcímet cserélünk, mi mást tehetnénk. Az én nagyapám is csak egy szegény öreg, kopott számtantanár volt, akinek még egy tankönyve se jelent meg; csak mindig álmodozott róla, főleg fiatal korában, két világháborúval korábban, hogy kedvenc tanárának a kedvenc tanára félbehagyott itt, helyben, világnak vidékén valami fontos munkát, nevezetesen a perspektív tetraéderek – Desargues tétele e térbeli megfejtőjének – gondolatát általánosítva, érdekes, eredeti eredményekre jutott, melyekre még fővárosokban is felfigyeltek, nos ezt fogja ő majd folytatni és dicséretesen befejezni. Mígnem a szaporodó családi gondokba, no és önnön szellemi falaiba ütközve, ki nem józanodott, s csak áhítattal emlegetett, tanulságot hordozó anekdota lett abból, miszerint a részletmunkára szánt életek is értékesek, bizony, azt is el kell végezni valakinek, minden világraszóló eredményhez azokat is tisztázni kell, a megannyi fontos részletet, például falunk nagy szülötte, dr. F. G. (1894–1932) rövid 38 éves életében ilyen munkácskákkal vonult be az általános biológiába, állatföldrajzba, származástanba, élő és kihalt kétéltűek és hüllők alak-, bonc-, rendszer-, származás- és élettanába – egyszerre ennyibe –, hogy a „Fosszilis békák a püspökfürdői preglaciális rétegekből (1917)” – a dátum is jelzi, hogy semmi más meg nem zavarta, mennyire nem érdekelte. Ha megteheti az ember, miért ne – fejezte be nagytata mindig egy mély, szomorú sóhajtással.

S a kitartó és szorgalmas tudós típusa, aki mint a holdbeli pásztor, egy okos, fogékony fiúcska fejében él a Dugó Danik, Winettouk és Sólyomszemek társaságában, így oltotta be, vagy fertőzte meg az én példás szorgalomra adott fejemet is. Kár, hogy most ez a nagytata adta hirtelen haldoklásra a fejét, mert én még nem vittem tovább az elhagyott tetraéderek s megkövült békák ügyét, s ő még a múlt héten, a kuncogó pletyka szerint még vidáman csapta a szelet egy leendő mostohanagymamának; úgyhogy időnk volt bőven.

Valahol olvastam, hogy az országban még 93 ember él, aki nem ebben a században született. Ezt a számot megszorozva a világ országainak számával, egy tekintélyes tömegszám jön ki, ugyancsak afféle preglaciális, preszarajevói fosszíliákból, akik mindenféle alak-, bonc- és élettanokban példaértékkel szerepelhetnének újabb és újabb nemzedékek előtt.

 

*

 

Esténként már úgy futok haza, mint a valódi vackomra – most ez a valódi vackom; a megbántott gyerek, elbújni, sírni, csakhogy én sajnos nem sírok már. Nappali fényben a lakás: egy kis kocka belseje, mint az óriásleány dobozházikója a foglyul ejtett Gulliver számára. Ma már nem óvatoskodtam, hogy megelőzzem a szomszédok látogatásait, mégsem jelentkezett senki. Titokban arra is gondoltam, hogy egyszer csak Magdi fog betoppanni. Ő ismer legjobban, tudja, ilyenkor hogy szokott elborítni s aztán kiborítni a pánik, hogy egyre több marhaságot teszek. A szüleim halála idején még együtt voltunk, azért igazán hálás lehetek neki, ahogy megkímélt az ilyenkor elkerülhetetlen gyakorlati dolgok özönvizétől, melyeken átevezni szerinte született kétbalkezes vagyok. Igaz, akkor még rokonok voltunk. Sokat változott ő is: most még a rossz villanykapcsolóját s a hajnali varjait is itt hagyta nekem, mint valami állomásközi sistergésre, recsegés-ropogásra állított, bekapcsolva felejtett s kikapcsolhatatlan táskarádiót, minden használati utasítás nélkül. Legszívesebben becsapnám a dammzárat, úgy, hogy a kulcsot is benn felejtsem az asztalon egy rövid, sejtelmes köszönőlevél mellett, az óra és a hervadt liliomszál között: „…gonosz vagy, gonosz vagyok, s ha mindössze ekkora jóság is osztható kettővel, tízzel, ezerrel, milliárddal, mégis minden rendben volt, rendben van, rendben marad a világon s a lakásodban. Szerbusz”! De hol vagyunk még ettől a patetikus finálétól! Egyelőre megint csak az éjszakát kell még kibírni. Még egy éjszakát. Na még egyet, gyerünk apókám! Lám egy korán kezdett este milyen hosszúnak tűnik, ha várni, virrasztani vagy szenvedni kell. Nem értem, mitől biztonságosabbak a nappalok. Egy klinikán a csempézett lépcsőház orgonabillentyűin éjjel-nappal ott gyakorol a halál. Felajánlottam, hogy benn maradok, de a kicsi, szívarcú orvosnő azt mondta, szó se lehet róla.

Egyelőre megitatom a liliomszálat, mely lám, lassan mellettem vénül meg: féllábú vénkisasszony bőszárú csizmában. Van amikor igazán jobb híján, ráérésből veszel észre dolgokat, melyeket különben nem volna idő észrevenni. Jaj az árnyalatnyi dolgoknak a rohanásban! De hát ezek olyan árnyalatok, melyek csak a félmúlt holdsütésén tűnnek fel, a jelen napfénye elfojtja őket. Mintha mindig egy állandó mennyiség kellene hogy betöltse a lelket, szűk élmény-eresztés esetében folyton ismétel, ismétli a régi tananyagot, emlékezik. A túl személyeseket elkerülendő, Hamlet kínjai jutnak eszembe, verssorokat próbálok felidézni, aztán kikeresem a Shakespeare-kötetben, de nem tudok olvasásba merülni. Székre állva a szekrény tetején kutatok a könyvek közt, nevetségesen otthonosan. Mégis jobb volna, ha valaki becsöngetne. Akár Franciska is. Atlasz is keres néha valakit: „Semmi, barátom, csak egy erősebb ember kellene, hogy kicsit megfogja ezt az egészet, míg én arrább mehetek, hadd látom, hogy is néz ki, mikor tartom.”

 

*

 

Nem vagyok gyenge ember, de már nem bírom, hogy mindenkit elveszítek rendre. Reggelig a halálhírt sehol se közölhették velem. Azt se tudták, hol keressenek.

Ahogy az orvosnő mondja, kicsit sok volt hirtelen a látogató, ha tudja, nem engedi be őket. Tizennyolc-húszan jártunk benn, maguk a betegek számolták össze. Ők mondják, hogy egy 55-60 körüli nő volt az utolsó, egyedül. Valami Marika néni… Ez így kerek, befejezett. Sajnos én nem ismerem személyesen. Őt várta, ezért siettetett bennünket, azzal az ürüggyel, hogy álmos. Sanyi bácsinak is feltűnt, hogy milyen hamar elbúcsúzott tőle az öreg, csak én hittem, hogy még kellene maradnom, de elküldött, hogy én úgyis jövök majd reggel is. Sokan voltak valóban. S kifárasztotta az is, hogy izgult: eltakarodjunk addig, amire szíve hölgye odaér. „A vén bejárónő.”

Ma is esett. És ma se vette észre senki, hogy itt vagyok. Az élet megy tovább, mint egy elsuhantában nagyot harsanó varjú a nyitott ablak előtt. Egymagában milyen kedves, költői tud lenni. Elhúz valahová a háztömbök hegylánca mögé, ahol még berkek vannak. A temetéssel eltelik lassan a hét, az itteni életem. Kikönyökölve nézem a kelő holdat, mint aki most már ráér, mint aki itt lakik s csak lustán, pihenő ernyedtségben várja, hogy elteljen ez az este is, az éjszaka, melynek végén a csergőórákkal egyszerre ébresztik a környéket azok a vásott varjak.

A bárka balladája

Süt a nap. Egy felhő sincs az égen. A tenger acéllapján, mintha sima jégen csúszna, közeleg egy házfedél alakú úszó alkotmány. Egy utolsó nagy hullámmal ráfut a homokra, éppen egy csenevész patak torkolatában. A deszkafalon valami ajtó nyílik el-elakadva, nyikorogva; valaki kinéz, aztán óvatosan kimászik; egy szál ágyékkötőben szakállas fiatal férfi, nyújtózik, körülnéz, majd határozottan olyan léptekkel, mint aki szükségére siet, bemegy a párszáz lépésre húzódó vadonba. A nyomait játékosan borzolja, elsimítja a szél. A patak s a parti iramlás megélénkülve, mintha víz alatti, föld alatti kezek tucatjai ügyeskednének, az alkotmányt egyre jobban körültömi homokkal. Egy nagyobb hullám jókorát taszít még rajta, hogy egészen szárazra kerül.

 

*

 

Az ember odabent meglátott valamit, és most menekülésszerűen rohan vissza, a puha homokban meg is bicsaklik a lába, majdnem elesik; közben döbbent rémülettel konstatálja, hogy milyen messzire húzódott vissza a tenger. Nekiveselkedik, megpróbálja visszataszítani a nehéz alkotmányt, elakad, túrja a homokot, már a homok alatti nedves földet. Mikor rivalgást hall a háta mögött, otthagyja és hanyatt-homlok belerohan a vízbe, pár lépés után beleveti magát, és eltűnik a habokban.

 

*

 

Őrjöngve követik a bozótból kirohanók, gyermetegen dühöngenek, hogy elszalasztották, de a bokáig sistergő habzásban megtorpannak, dárdáikat rázzák, nem állhatják meg, utána is hajítanak egyet-kettőt, azokat húzd-meg-ereszd-meg játékkal máris hozza kifelé a hullámzás.

 

*

 

Mikor az utolsó szitkozódók is kihalászták az elhajított fegyvereket, a csapat makogva körüljárja, átkutatja a különös faalkotmányt; hamar elunják, az elsők megindulnak hazafelé. Valaki énekbe kezd, a kórus jókedvűen követi. Ügyesen rögtönözve azt éneklik, hogy utolérték, ledöfték s most csomóba kötve, lándzsanyeleken lógatva cipelik a hatalmas zsákmányt. A győzelmi hírrel egyik előrefut a faluba.

 

*

 

Később az asszonyok a kút körül tocsogva, sorukra várva megtárgyalják, hogy itt járt a félelmetes ellenség, de hősiesen visszaverték, keményen legyőzték, elűzték; ujjonganak.

 

*

 

Néhány nemzedék múlva öregek mesélik a gyermekeknek, hogy volt egyszer, valamikor hajdanában, innen kerekedett fel, indult volt valaki, az egész falu kivette részét a nagy készületben és elkísérték, kivonult mindenki, hogy vízre segítse, taszítsa a parti homokból a hatalmas tengerjáró találmányt, egy házat.

 

*

 

Bárka (vagy valami) áll, mélyen benn a szárazföldön, egykori település helyén: utolsó, elhagyott korhadó házfedél a szelekben. Még párszáz, párezer év s a homok egészen betemeti.

Palimnézis

„Itt kezdődik az alexandriai Jónás beszámolója. Ez egyben az utolsó tekercsnyi carta regia, mely a remeték hegyi műhelyéből megmaradt és viszontagságos történetünkből amennyi reáfér, annyival kell beérned, nyájas olvasó…”

Ezzel a rejtélyeket sejtető szöveggel indul egy nemrég előkerült papirusz, melynek szerzője egy úgyszólván tenyérnyi sziklazátonyon fejezte be életét, melyen egyetlen fa sem lévén, ha fel is tűnt a láthatáron, több ezer év hajói sohasem tartották érdemesnek vagy tanácsosnak megközelítni. A kairói múzeum s a capuai Instituto Antico archeológus csoportja 1972-ben előzetes légi felvételek, a fényképek részleteinek kinagyítása révén jutott arra a következtetésre, hogy a kis sziget megér egy szezont, és katonai helikopter szállította oda-vissza őket.

– Képzeljék el, mire mentek volna Néro idejében egyetlen ilyen szerkentyűvel! – palástolta megilletődését a sajtó képviselői előtt az expedíció szóvivője, aki a szakmában nagy fejnek számít, de ilyen kalandban először vett részt. Pár hét alatt jutottak arra a megrendítő eredményre, hogy valóban vannak itt emberi életnek nyomai, sőt írásos dokumentumai is; a döbbenetes, hogy mindössze egyetlen személy ősrobinzonkodásának tartozékai mindezek; mind a kezdetleges építmény- s a tetemes halmaradványok, mind az apró tárgyi leletek: a hihetetlenül konzervált, a korabeli szövegelőállítási technikákat is ragyogóan illusztráló, vízmentesen elcsomagolt gazdag felszerelés, és mellette mint fő kincs, egyetlen sűrű híradással telerótt tekercs, mely egy sajnos eleve torzóban maradt ókori írásművet őriz.

A hihetetlen történet hitelesnek ható részleteit a világ számos nagy könyvtárában őrzött első századbeli kézirat külalakja és tartalma támasztja alá.

Még csak annyit érdemes előrebocsátani, hogy ebben a korban az olcsóbb írószerek közé tartozott az úgynevezett palimpszeszton, az olyan pergamen, melyre egyszer már írtak s melyről az írást aztán levakarták, hogy újabb szöveg kerüljön rá. Jóval drágább volt az Egyiptomból importált alapanyag, ennek a legértékesebb fajtája, az úgynevezett királypapirusz, a carta regia. Az irattekercset a könyvkészítők fapálcikára csavarták, melynek végén díszes gomb volt; a köteteket aztán átkötötték színes szalagokkal. Az előkelőbb könyvkiadóknál a másolók számára ólommal meghúzták előre a sorokat is, majd mikor az egész elkészült, mindkét szélét száraz horzskővel csiszolták simára. Már Cicero Atticus nevű barátjára bízta értekezéseinek kéziratát, aki másoló rabszolgákból afféle sokszorosító nagyüzemet alakított. Pár évtized múlva Horatius a Sosius fivérekhez küldi verseit, akiknek könyvesboltja, a taberna, ott állt a Fórum egyik sarkában, nem messze attól, ahol az éjszakai pillangók várták a pénzes vendéget. Martialisért már több neves cég verseng. Első könyveit Secundus, a felszabadított rabszolgából lett üzletember másoltatta. Egyik epigrammája a kérdésre vonatkozik éppen, mintegy a könyvkészítés tréfás etikája: „…Most tudd meg, mi a szűkre fogott könyvecske előnye; egy az, hogy rövidebb sáv papiruszra kiférsz…”

 

*

 

A sivatag percről percre hűlt az alkonyatban. Ott fenn a nap még visszasütött, mert keleten piroslottak a közeli hegyormok, de itt a gyöngyházszínű víz közelében már jött az este. Egy teve állt a mezőn egykedvűen, mozdulatlanul, mert körülötte semmi lelegelni való nem kínálkozott a kövecses talajon; úgy állt, ahogy gazdája megállította, hogy lecsússzék a hátára kötözött fakópiros szőnyeggel takart nyeregből, melynek fél oldalára kis málha volt erősítve, másik felére vizestömlőt akasztottak. A tízlépésnyire locsogó tenger bokáig érő hulláma máris melegebb volt, mint a parti homok.

Az ember, akinek fedetlen kopasz feje és napszítta szakálla volt, fel s alá járkált s a messzeségbe kémlelt. Néha térdéig csapott a habzás, itt-ott partra vetett valamit. A férfi felkapott egy-egy vastag elázott fadarabot, és erős karjával messze behajította, elnézte ahogy a hullámzás kifelé hozza, eléjük ment a homokból kiálló sziklák felé, miközben számlálta a lépteit, és ott újra visszadobta őket. Időtöltésnek látszott, pedig az áramlást figyelte. Tekintete egy sirály röptét követve, a hegyek felé fordult. Az öböl mindkét partját hegyek koszorúzták. Köztük aranyló eget tükrözve, ezüstlött a tenger. Bennebb, a sziklafal alatt sohasem ilyen csendes, gondolta, miközben visszamászott a tevére és észak felé poroszkált a parton. Úgy ismerte a környéket, ahogy a szülőföldjét ismerheti valaki. Mivel a képzelet magasabbra szállhat a sasnál is, maga előtt látta a szemközti parton Társzoszt, alatta a Kidnosz lagúnái által képzett kikötővel, Rhegmával, a háta mögött pedig szinte ugyanannyira Szeleukiát, ahonnan ma reggel indult, az öböl egész környékét, azzal a pontossággal, amit ma térképtávlatnak nevezhetnénk. Ciprus szigetével szemben, pontosan amerre északkeleti csücskének földtűje mutat, Kis-Ázsia és Szíria találkozásánál van ez az öböl. Vizében ritkán látni hajókat, partjain nincsenek falvak, legtöbb helyen a sziklafalak a tengerig érnek, néhol párszáz méternyi magasságba ágaskodnak, s az öblöt még kisebb öblök csipkézik s a kicsi öblökből újabb beszögellések nyílnak, aszerint, hogy az égig rugaszkodó oszlopoknak látszó kőszálak lába hol ér a vízbe, sőt a víz alatt mélyen a tengerfenék homokjába. Az öblök oldalában a hullámverés kivájta barlangokban is víz locsog, a barlangokból kürtők vezetnek fel a majdnem járhatatlan lejtőkre, ahol a kopott zöld füveken csak a szellő tudná megtartani az egyensúlyt, hogy még meredekebb kaptató vigyen ama kis tisztásokra, ahol legfennebb kecskék tudnának közlekedni, aztán újabb sziklafal jobbra, kőorgonasípok balra, közöttük kőfolyások, melyek minden semmiségtől, talán egy harmatcsepp többletsúlyától máris csörögve ömlenek alá a persze mindenütt megkapaszkodó igénytelen bozótba. A sziklafalakba évmilliók alatt üregeket vájt a víz, de már évezredek óta az emberi kéz nyomát is viselik magukon és századokon keresztül használták őket rejtekhelyül; zivatarba keveredett pásztorok, elkeseredett menekülők, meghalni elhúzódó sebesültek, szökött rabszolgák húzták meg magukat bennük. Nehéz nem ismerni fel, hogy a gyarló kényelemért, de már csak unalomból is mindenki tovább kotort, ásott, kalapált egy kicsit, hogy ma néhol egybenyíló apró kőkamrák füzérét képezik, egymás alatt és felett is futó emeleteik mentén egy-egy nyaktörő párkányzattal.

A társzoszi harmadéve, az esős évszak utáni hónapban mászta meg először ezt a tájat. Ifjúkora óta számon tartotta és most beérő tervei voltak vele. Szélcsendes időben, valahol szemközt szállt csónakba, mint aki halászni indul, és fél napig feküdt a vízen, míg egyenes vonalban átvágta az öblöt, hogy sötétben érjen partot. Kiválasztott egy barlangot, ahová beevezett, jól kialudta magát és felfalta a magával hozott elemózsia utolsó morzsáit, megitta az utolsó vizet, hogy erőre kapjon. Sejtette, milyen akadályok várnak rá. A felhágás minden részletét igyekezett jól megjegyezni.

Déltájban szemben találta magát egy emberrel, aki szemmel láthatóan a sírboltokban lakott. Számított is, nem is ilyesmire. A bóbiskoló remetét messzebbről egy valamivel világosabb színű sziklának nézhette volna akárki, közelebbről pedig kupacba rogyott holtnak. De óvatos érintésére felrezzent, így kölcsönösen megrémítették egymást.

– Rossz napod van, tiszteletre méltó agg, hogy egyből ilyen jövés-menés támadt a portádon. Ave!

– Ave! A csüggedőnek mindig rossz napja van, a bizakodónak mindig ünnepe – recsegte az öreg, s tekintete élénken csillant elő a szemét is körülvevő szőrzetből. Ruhája teveszőrből volt, derekán bőrövet viselt. Idefent állandó szelek fújnak. A társzoszi is szorosabbra csavarta kimelegedett, izzadt testére a köntöst, de elégedetten nézett körül a nem mindennapi képen: körülbelül két tucatnyi fekete ablakszerű üreg sorakozott a közeli kőfalon; aztán a remete mellé telepedett. Szárított sáskát majszoltak és erdei mézet egy csőrös cserépedényből, mely alig volt nagyobb, mint a szokásos agyagmécsesek, csakhogy ez azokhoz hasonlított, amilyeneket a rómaiak a házi istenek polcán tartanak és szimbolikusan könnygyűjtőnek neveznek.

A lemenő nap után is egymás mellett üldögélve néztek el, mint réges-régi barátok. Gyönyörű kilátás nyílt innen az öböl torkolata irányába, meg a túlsó partra, ahol összefüggő, sűrű növényzet borította az ugyanilyen sziklás oldalakat. Itt körül kopár és szikkadt volt minden. Csupa kő, melyből az egyetlen forrás is jóval lennebb, majdnem a tengerszint közelében, egy barlangban fakadt, abból lehetett viszontagságos kirándulások árán ivóvízhez jutni. A remete hófehér bozontja mellett a társzoszi, tar fején a napszítta szakállal, ifjoncnak tűnt. Joggal érezték magukat meg egymást békésnek és jónak. Hamar szót értettek. Mennyire ellentmond egymásnak az ember erénye s az élet értelmetlensége. Lekergetik az útról a szegényeket, meg kell lapulni az ország minden nyomorultjának. Mezítelenül hálnak, ruhátlanul, még hidegben sincs takarójuk, zivatar áztatja őket a kikötőkben. Letépik az emlőről az árva porontyot s zálogul veszik el a szegénytől. A városban haldoklók nyögnek; megsebzettek kiáltanak segítségért, de Isten nem botránkozik meg rajta. Ha kelet felé megyek, nincs ott, ha nyugat felé, nem veszem észre. Ha északon működik, nem látom, ha délre fordult, ott sincs? Mindez már meg van írva, át- meg átgondolva is, irdatlan idők óta. A világban volna egy igazságos, értelmes embernek való rend. A bölcsek azok, akik ezt a jó rendet ismerik, a bolondok pedig, akik tudatlanságból vagy gőgből elzárkóznak. Így aztán kézen-közön, aki nem bűnös, az szenvedi meg mégis.

Mindez annyira a levegőben lógott akkoriban, mint most az az ezüstlő homály, mely a csillagos csúcsok felől készült éppen leereszkedni, hogy találkozzék a bársonyos zöld mélységek felől közeledővel. A társzoszi, aki kedvelte a képes beszédet és közben lankadatlanul megfigyelt mindent a természetben is, lelkesedve fedezte fel egy gazdag rokonlélekben a csiszolt, hajdan tanulmányokkal is kiművelt szellemet. Órák óta hallgatták egymást.

– Az ezüstnek bányája van, az aranynak pedig lelőhelye, ahol mossák. A vasat is földből hozzák elő, a rezet kőzetből olvasztják. Sorra végigkutatja a sűrű homályban lévő köveket és véget vet az ember a sötétségnek. De ha aknát törnek ilyen lakatlan helyen, a járó-kelő új nemzedékek elfeledkeznek róluk. Mert a föld, melyből kenyér terem, odalent mindenütt olyan, mintha mindig tűz pusztítaná. Hol teremjen meg hát a bölcsesség? Bizony, a bölcsesség hol található? Hol van az értelem lakóhelye, ha nem ismeri el értékét a halandó, forrása nem él meg, az élők földjén…

– Hátha itt fakasztható valahol, ebből a hegyből, hogy az egész világot elárasszák a tanulságok az írás által – vágta el hirtelen a remete tirádáit a jövevény.

Tüzet csak bent, a sziklakuckóban gerjesztett az öreg: arasznyi fenyőforgácsok égtek egymás után egy repedésbe tűzve. Ez a világosság a legsötétebb éjszakában se látszik el messze, de az ember könnyebben megtalálja a fekhelyét.

– Amióta leszállt a nap, te magad is sötétebben vélekedsz a világról – jegyezte meg az elalvás előtti forgolódás, szuszogás csendjében a társzoszi. – Olyan keserű kitartással bizonygatod, hogy inkább az erény nyeri el méltó büntetését, hogy egyenesen a példabeszédbeli Jóbra emlékeztet.

– Az is vagyok, szólíts csak bátran Jóbnak!

– Úgy hát lehetsz vagy ötszáz esztendős, apóka. No bevallom, annyinak nem néztelek!

– Tréfálj csak, barátom. Rajta! Pedig ha tudnád: valóban egyik Jób voltam, valaha innen messze, gazdag és törvénytisztelő, nem csábított a rossz, és bölcsességem alázattal szolgálta a többit is, akinél kevesebb volt az áldás. Ha tallózó szegényt láttam a földemen, megparancsoltam, hogy szándékkal hullassanak kalászt; mégis sorra elpusztultak gyermekeim, szolgáim, állataim, s ott ültem végül a szemétdomb közepén, s kezemben egy cserépdarabbal vakartam fekélyeim. És akkora volt a hálátlanság s a részvétlenség, hogy elmenekültem. Meghalni húzódtam ide. Most mégis gyógyulok. De hagyjuk ezt. Szebb álmokat!

– Közelről értelek, testvérem, madártávlatból pedig érted is küszködnék, ha a magunkfajta még adna arra, hogy sorsa jóra fordul test szerint.

Három nap és három éjszaka telt el, hol hajnalig való beszélgetésben, hol azzal, hogy bejárták, számba vették a közeli sziklaüregeket, s egyszer a kőfolyosókon botladozva felhatoltak a fennsíkig, ahol bevallása szerint a remete sem járt még. A társzoszi onnan is körülnézett a végtelenbe nyúló tengeren és megnyugodott azt illetően is, hogy a szárazföld felől még esztelenebb vállalkozásnak tűnik nyomós ok és biztos kalauz nélkül éppen itt ereszkedni le az öböl irányába, hacsak valaki nem számít pontosan erre: az alkalmas búvóhelyekre. Amilyen idők járnak, kész csoda, hogy nem hemzseg itt az üldözött, a menekülő; ám ez talán arra is bizonyíték, hogy a hely eléggé rejtve van s rejtve marad. Jól szolgálni majd annak, aki ismeri! Most ami a bölcsek sorsát illeti, fejtegették egyetértésben, elég egy kis létbizonytalanság, országos és személyes veszélyeztetettségérzet s a gyűlölet máris lábra kap, vagy legalábbis erősödni kezd az emberekben a kétely a türelem s a szeretet érvénye, értelme iránt s nő az ingerültség azok felé, akik állhatatosan, mindig ezt hangoztatják. Lám, még most is, még ilyen helyzetben, még ma is azt papolják! Miközben mások harci riadót fújnak, ők rámondják, hogy aki karddal támad, kard által vész, aztán hogy meg kell adni, ami a császáré, meg hasonlókat. Égi és földi kihívás idején jaj annak, aki türelemre int, még hogyha csupáncsak időt szeretne nyerni. Bizony jó volna, hogy ne mindig az erény nyerje el méltó büntetését. De hát a szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irigykedik, nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt, nem örül a hamissággal, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr.

– Mikor gyermek valék – jött tűzbe a remete –, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek, minekutána pedig férfiúvá lettem, elhagytam a gyermekhez illő dolgokat. Pedig még most is töredékes bennem az ismeret; de eljön a teljesség ideje, s akkor a rész szerint való eltöröltetik.

– Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, de szeretet nincsen bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom; és ha minden titkot és minden tudományt ismerek is, ha jövendőt tudok mondani, úgyannyira, hogy hegyeket mozdíthatok ki helyükről, szeretet pedig nincsen bennem, semmi vagyok – mormogta a társzoszi.

A remete harmadnap adott választ a kalandos tervre. Lázálom, mondta sötéten mosolyogva, de legalább méltó befejezésbe fektetem maradék tőkémet: maradék tudásom és maradék napjaim! – és hosszan kísérte tekintetével a társzoszit, mikor az nekivágott a kapaszkodónál sokkal szédítőbbnek érzett ereszkedőnek, vissza a barlangban várakozó lélekvesztőhöz.

 

*

 

…Itt folytatódik az alexandriai Jónás tört – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – Egy ízben több ugyanazon bölcseleti iskolához tartozó görög meg római ifjúval utaztunk vissza Aeginából Pireuszba. Éj volt, a tenger mozdulatlan, az évszak a kánikula és az ősz határán, de még nyárias, s az égbolt teljesen derült. Ott ültünk mindnyájan a hajó hátsó részén, a ragyogó csillagokban gyönyörködtünk s ki-ki az olvasással kapcsolatos élményeit igyekezett előadni. Hajnalig igazi vetélkedő alakult ki. Emlékezetből visszaidézek egy-két gyönyörködtető eszmét, melyekből olvasóim tájékozódhatnak: miből kiszakadva s mitől immár örökre megfosztva kell nyomorultul befejeznem életem és ezt az utolsó feljegyzést.

– Amikor Itáliában utaztam, így szólt egyik történet, és Brundisiumban partra szállva sétáltam ebben a híres kikötőben, egy egész sereg eladásra kitett könyvet pillantottam meg, és tüstént kíváncsian odasiettem. Egytől-egyig görög könyvek voltak, és csodálatos meséket, hallatlan és hihetetlen történeteket tartalmaztak, amelyeket régi és jónevű szerzők írtak. A könyvek, vevőre hiába várva, már kissé bepiszkolódtak az árus asztalán és külsejük első tekintetre visszataszító volt. Mégis odaléptem és megtudakoltam, mibe kerülnek. Érdeklődésemet csak felcsigázta a nem várt olcsó ár. Kis összegért egy jó részüket sikerült megvenni, és a következő két éjszakán át is néztem őket…

A másik ezzel folytatta:

– Történt egyszer, hogy egy könyvárusnál időztünk. Itt ki voltak állítva Fabiusnak igen régi és eredetinek tartott évkönyvei is, természetesen új másolatban. A kereskedő váltig hangoztatta, hogy nincs bennük íráshiba. Az egyik vevő egy grammatikust is magával hozott, aki tüstént hibára akadt az egyik külcsínre valóban tetszetős oldalon, a kereskedő viszont ennek ellenére kész volt bármiben fogadni, hogy csak egy betűje sem hibás, de csakhamar jobb belátásra lehetett bírni, miután maga is meggyőződött, hogy mindenképpen túladhat értékes áruján.

– Én Senecára hivatkozom – tette hozzá a harmadik –, hogy bebizonyítsam: mindama esetekben, melyeket felsoroltak, ugyanannak a dolognak legalábbis két gazdája van. Hogy miképpen? Az egyiké az illető dolog önmagában, a másiké a haszonélvezete. Mert tegyük fel, azt mondjuk: „Cicero könyvei”; viszont ugyanazokat Rufus, a könyvárus is „az én könyveimnek” nevezheti, s mindkét állítás igaz. Helyes tehát, hogy a könyvek mindkettőjükhöz tartoznak, csak nem egyforma módon: egyik a szerző, másik a vásárló jogait érti. Ilyenformán, mondjuk Titus Livius is megveheti Rufustól a saját könyveit.

Én magam azzal álltam elő, ahogyan pár éve Alexandriában megültünk egy ünnepet, melyre szép számmal jöttünk össze a világ megannyi sarkából. Akire az ebéd megrendezésének feladata hárult, a mulattatásul feladott fejtörő kérdések megoldására nemcsak babérkoszorút, hanem egy-egy értékes kéziratot tűzött ki jutalmul. Örökre eszembe vésődött az a sejtelmes pár sor, melyre oly sokszor gondolok még itt is, mióta a társzoszival összehozott a sors és erős szellemének hatása alatt ha bátrabb emberré nem is váltam, de egész szemléletem megváltozott, ami a gonoszság hatalmának s az ember üdvének megítélését illeti:

 

Ki mást tőrbe csalni készül, nem biztos, hogy tőrbe csal, S önmagába döf tőrt, hogyha tőrbe csaltnak mondja azt. Mert ha öntőrébe esve véli: másba tőrt döfött, Az, ki tőrt vet s tőre csorba, tőrt önnön szívébe döf.

 

*

 

Aztán egy szép napon kezdtek szállingózni az emberek, egyenként, kettesével-hármasával, ki-ki akkora batyuval, amekkorát elbírt, avagy üres kézzel, rongyokba burkoltan, lesoványodva az elviselt ínségtől, az üldözések, bujdoklások és menekülések testet-lelket kifacsaró megpróbáltatáisaitól. Soknak a bokáján, csuklóján meg ott voltak az utolsó bilincskarikák, s itt már nemigen volt mivel lefeszegetni, szétkalapálni. Jöttek ereszkedőben a hegység nyergei felől vagy az öböl hullámaiból. Úgyszólván a földből nőttek ki, egyszercsak itt voltak. Egymás szemébe nézek, az újonnan jött a korábban érkezőnek, mintha valami néma jelszó lenne a látható nyomorúságuk, maga a jelenlétük, a váratlan, de mégis várt felbukkanásuk. Egymást fogadták be két emberi lény legegyszerűbb találkozási szertartásával.

A társzoszi vagy itt volt, vagy éppen titokzatos útjain valahol. Odajárultak, s a remete megáldotta őket és kijelölte a szállásukat. De szabadok voltak. Kavics csörgött a bokájuk körül, nem a láncok. Naponta eledel került a markukba, mikor megpihenni elnéztek valahová, ahol már nem is ezt a világot, semmiképpen nem a jelen időt szemléli a szikráitól megfosztott tekintet.

A szurdokból nem járt el soha más, csak a társzoszi meg egy segítőtársa. Ez a másik, a hallgatag óriás, fekete fürtű, bikaerejű ember volt. Galileából való, ahol egyszer már meg is kövezték s szerencsére egy-két sújtással hamarább hitték holtnak a reádobált halom alatt, s akadtak, akik aztán kiássák, kihúzzák, felápolják és segédkezzenek a szökésben. Ám azóta ő magát így nevezte, ezért itt is csak ezen a néven ismerte mindenki: a halott. Persze itt mindenkire ráillett ez a nevezet; életkorra fiatalabb alig akadt köztük, ellenben számosan voltak, akikről lerítt, hogy jobb napokat is láttak, akiknek ez az életforma újdonság volt és keservesen idegen. Nem is abban állt a fő nehézség, hogy ki tudja milyen út után, lihegve, verejtékezve jutottak fel, vezető nélkül, a lehetetlent lebírva érkeztek, jártányi erejük fogytán, hanem hogy a körbejáró szolgálat szerint ivóvízért vagy rőzséért ugyanúgy kellett alászállni ebből a kolumbáriumból, s hogy egyesek egy kecskét se tudtak megfejni, de még tüzet csiholni sem. Pedig időközönként ki kellett jelölni valakit arra is, hogy a parti erdőben tartott állatokra vigyázzon.

Ám valamennyien tudtak írni. Csonthasogató ködben vagy zümmögő arany-időben e torzonborz koponyák körül, melyeken az ismert világ valamennyi emberfajzatáról árulkodott az elhanyagolt szőrzet, a légkör egyazon láthatatlan tüze lebegett: ezé a tudásé. Amit átéltek gyarló életük pár évtizede alatt, összefoglalható lett volna néhányszáz szóban és megszámolható változataiban az emberi sorsnak. Az a milliárd betű, amit megforgatott értelmük előtt a világ, a tér meg az idő tudnivalóiból, ha manna vagy hópihe alakjában szakad le az égi magasból, egyszeriben színültig megtölthette volna ezt a büszke hasadékot. Tudták, vagy nem tudták ezt is, tudtak írni a föld valamennyi nyelvén, és itt írni kellett; így hát ebből a borzongva megtalált nyomorult kőmennyországból egyik se akart többé leszállni, visszaereszkedni a megtapasztalt színhelyek maguk mögött hagyott poklaiba. Amikor elszánta magát, mindenki megértette a parancsot: Kelj fel és menj, kiálts a Város ellen! Itt már nem biztatta, nem uszította őket senki. Nem hallhatták, mert a társzoszi meg a remete, még ha bírta is volna ékesszólással, magába fojtott mindent, ami nem az elkezdett munkára tartozott; mintha szégyellte volna, ki-ki megtartotta magának, amit tanonckorában a kalligráfiával együtt tanult: a kalligráfia dicséretét is. Minden művészet csodálatos, egyik mester nem éri be, hogy a kotyvalékot főző tűzhelyek köré egyszerű falakat kerítsenek ujjai, mintákkal díszíti őket minden tájon; másik a szövőszékénél görnyedve, álmodozva, nem arra gondol, milyenné válnak majd sárban és porban, viselés közben a göncök; s a valódi gyolcsot nem tudnád olyan festői redőkbe gyűrni, amilyenné amaz márványból kifaragja. Hát akkor az írás!… Itt elfulladna úgyis mindenki, s elfordulna valahová, a panoráma, a napszállat meg a hegyek s a tenger képe felé, hogy a szemébe gyűlt könnyek ne terheljenek mást, aki esetleg nem tart lépést vele az efféle megindulásban.

 

*

 

A sivatag szélén percről percre hűlt a szél, az öblöt szegélyező erdőcskébe érve viszont érezhető volt, hogy errefelé mennyivel enyhébbek az éjszakák. A tevén poroszkáló azt számolgatta, hogy három nap leforgása alatt, amióta a környéken portyázik, a vízibarlang meg a kosszarvnak nevezett mélyen benyúló sziklafok között, vagy százötven tuskót lökött a tengerbe, ebből alig több mint a felét látta viszont, akármilyen árgus szemmel igyekezett nyomon követni őket az áramlatokban. Nem fog ez menni! Túl nagy a kockázat, gondolta végig ki tudja hányadszor. Pedig a csipkézett bejáratú barlangban, ahová csendesen belocsog a tenger s a szemközti partról jövet kikötni szoktak, már jókora amforamennyiség várakozott arra, hogy miután olvasztott szurokkal leragasztják és falombbal körülkötözik testüket, elkezdhessék a palackpostát. A könnyebbséget s a biztonságot is szolgálni, hogy a tekercsek vízmentesen távozzanak és érkezzenek egy bizonyos kiszámítható pontra, ahol az alapos számítások után, aszerint, hogy melyik napszakban, a nap vagy az éj melyik órájában indíthatták útnak őket, a természet lüktető pontosságára bízva a dolgot, könnyedén kifoghassa őket, mondjuk egy ott várakozó bárka.

Az erdő sűrűjében egy omladozó istállóba, néhány álmos juh közé zárta a tevét, elköszönt a szolgálatostól, aki segített hátára szíjazni a málhát, bal kezébe vette a jókora aludttejes tömlőt, jobbjába a hegymászó botot és nekivágott. A hegyoldal már oly mélyen aludt, hogy a legéberebben szunnyadó madár se rebbent a bozótban, mire felkapaszkodott, s a vackáig ért. Inkább vánszorgott. Ilyenkor kimerülten elaludt, ameddig csak valaki, akit legjobban érdekelt, hogy vajon szerencsésen visszaérkezett-e, be nem nézett a cellájába s fel nem ébresztette. Evett néhány falatot, aztán elindult sorra járni az egyszemélyes kis másolóműhelyeket, kiosztotta a frissen hozott papiruszokat; ahol fogytán volt a másolnivaló, megbeszélte, hogyan és miként kell az újabb munkába belevágni.

Nappal is halálos csend ült ezen a tájon, ahol a napsütésben, mint különös hegyi hüllők, emberszabású lények ültek ki fészkeik elé a kövekre, térdükön a táblával, írónáddal, és körmöltek napestig, amíg a világosság engedte. Néha mintegy a szemüket pihentetni, tekintetük elkísérte az égi madarat a sziklás, tengeres láthatárig. Valamivel mindenkinek csordultig volt a lelke. Mivel senki se kérdezte meg a másiktól, a szorgalom s a céltudat volt az egyetlen külső jele, hogy a szűkös napi táplálékot kivéve mindenről lemondva, amit végeznek, megelégedéssel tölti el pillanatnyilag valamennyiüket.

Mikor a társzoszi aludt, a halott volt éppen úton. Két napja, napszállat után ment el, a hosszabbik csolnakon, a szemközti partra, onnan Társzoszba. Úgy egy hét múltán került elő. Két embert leküldött az istállónál hagyott málháért, aztán üzenetet hagyott a remeténél és behúzódott a vackára, kialudni magát. A remete felcihelődött s kiballagott a kőfolyáson a társzoszi „házáig”.

Egy napon, alkonyattájt a társzoszi harmadmagával lehordta az elkészült anyagot a csipkézett barlangba, hogy pirkadatkor indíthassák az amforákat. Óvatosan, egyenként emelték meg, belecsobbantották a barlang fenekén a kis medencébe. Pár ujjnyival vízszint alá merültek és bukdácsolva elindultak, miközben az emberek térdig lábalva mellettük, két kézzel úsztatták, terelték őket, mint a gyermekek a játékhajókat, amíg ki nem értek a zöldtükrű vizekre. A tekintetükkel követték, amíg el nem tűntek az áramlatban, aztán a társzoszi fogta az egyik lélekvesztőt s nekivágott, ellenkező irányba. Hónapok múlva mutatkozott újra, bizonyára a várva várt megnyugtató hírekkel, mert csak összenéztek a remetével, meg mindenkivel, aki a közelben ődöngött azon az alkonyi órán; de egyre többen kapták fel a fejük, gyűltek ki a kamrák elé, jelentőségteljesen bólogattak, egymásra nevettek, a hírt továbbították a felsőbb szintekre, voltak akik át is ölelték egymást, valaki elloholt a másik sziklafalig, a kőfolyáson túlra; az emberek összemosolyogtak, de csendesen ünnepeltek, s az éj leszálltával visszabújtak, erőt gyűjteni a másnapi munkához.

 

*

 

A hajó, mint rendszerint, Szidonból indult, Ciprust keletről, ellenszélben kerülte meg, hogy a tüske alakú félsziget végében kiköthessen. A halászfaluban Szeleukiából előző napon érkezett amforákat vett fel. Míg rakodtak, egy fekete szakállú óriás egyezkedett halkan a hajósgazdával, aki mondjuk Társzoszba tartott. Itt, miután a vámosok megkapták, ami dukált, átrakodtak egy éppen induló gályára, mely Kilikia és Pamfilia partjai mentén haladva, befutott Mirába. Ott valaki már várta, mert egy Itáliába induló alexandriai hajót talált, s különösen lelkére kötötte a kapitánynak valami amforák sorsát, melyekben gyantaport akar eljuttatni valahová, ahol jól megfizetik majd. Ami a parton maradt, letakarva, azért néhány nap múlva egy másik hajós jött Korinthoszból.

 

*

 

A tenger felindulása hasonlít az emberek testében lévő nedvek felindulásához, így tartották a régiek, mert a hold is hol epés, hol vérmes. Ahogy látod az emberen a nedvek felindulását és aztán apránként lecsillapodását, szakasztottan úgy van a tengernek is anyaga, mely erőre kapva, időről időre dagad, ami heves vagy csendesebb mozgásba hozza. Beda például azt tanúsítja, hogy a tengerjárás a Holdat követi: lehelete alatt apad, de mozgása következtében dagad. Posidonius állítása szerint is a tengeri áramlatok mozgása kitanulható, az égitestek módjára szabályos szakaszosságot követ.

 

*

 

Két év telt el, mióta a társzoszi idecsődítette a másolókat. A közbeeső teleken heten elpusztultak. Kit a láz vitt el, vagy a gyengeség, kit kígyómarás, volt akit villám s volt akit egy kőlavina nyomott agyon. A többi hangyaszorgalommal dolgozott, még gondolataik se szálltak messzebb egy valahol itt fészkelő madárnál.

– Jónás vagyok – mondta az egyetlen, feldúlt jövevény – és Athénből jövök… A halott hozta fel, nagy nehézségek közepette, a hegyre, s a remete mondta el, rendre a három hegyfalon, külön-külön betérve mindenkihez, hogy a küldött szinte a tengerbe veszett. Több napig tartó hajózás után, alig jutottak el Knidoszig, de mivel a szél miatt nem tudtak kikötni, tovább hajóztak s valahol Rhodosz táján, mivel közben sok idő telt el, a kormányosuk már azt latolgatta, hogy melyik kikötő lenne alkalmas a telelésre, mikor ő megijedt s a szárazon folytatta az utat Társzosz felé. Ott hallotta aztán, hogy az a hajó, melyről elmenekült az első kikötésnél, valóban viharba keveredett s nyoma veszett. Most annak örül legjobban, hogy így alakulván a dolgok, a világ szemében ő is halott, nyomát fogják téveszteni tehát.

Jónás a betűvetésen kívül semmihez se értett; ám ahhoz aztán kelet és nyugat közel valamennyi írásmódjával, szám szerint héttel, mint aki sokáig élt a könyvraktárak hazájában, Alexandriában. Nos ott többször is alkalma volt látni a titokzatos és névtelen eredetű termékeket is, kézbe vehette az ő kezük munkáját, a megszámlálhatatlan tekercset, leveleket. És ott, ahol annyi régi és becses munka fennforog, mindig és mindenki nagyrabecsüléssel szólt a műhelyről, melyből ezek kikerültek: persze egyedül ő tudta az igazságot s nyilván nem árulta el, ám most nem tartja vissza semmi, hogy meghatottan ne továbbítsa ezt a sok elismerést.

Így beszélt a jövevény, ez volt a jó hír. De Jónás rossz hírt hozott, ezzel indították útnak. A társzoszi Rómában fogoly, aligha fog egykönnyen szabadulni. És Capuából, Korinthoszból, Alexandriából egyaránt óvatosságra intenek. Valakik valamit megszimatoltak. Árulás, baleset, kínvallatások? Valami nagy ártalmára volt az ügynek; nyomon vannak.

Mindazonáltal ahogy felkelt a nap és sugarai átbuktak a hegyormokon a szinte függőleges falú völgyek fölé, mindenki munkához látott. Jónás is kiült a maga barlangja elé, térdén az írótáblával.

 

*

 

A könnyű déli szél térdig érő homokvihart kavart. A partra gyűlt sokaság szétrebbent a vágtatva érkező lovasok előtt, aztán mögöttük zárult össze a bámészkodók köre. A fiatal centurio csak akkor szállt le a nyeregből, mikor a szolgák s a szolgálatkészek elébe cipelték a tengerből származó leleteket.

– Íme, az ominózus tárgyak, uram – rebegte a szikofanta. – Én üzentem érted, miután ez az ember itt, aki állítólag a parti homokban találta őket, a cimboráival egyiket felbontotta, s bor helyett írástekercsekre bukkant… Ahogy tudomást szereztem a dologról, tüstént itt termettem és természetesen megakadályoztam, hogy széthordják.

Egy katona könyökig belenyúlt az amforába és megmarkolva az előbb bizonyára sebtében visszagyűrt papiruszokat, amit kihúzott, a parancsnok felé nyújtotta. A centurio kisimította egyiket és beleolvasott:

 

…Nincsen igaz ember egy sem s nincsen aki érti ezt valamennyien megromlottak mert nincsen már aki jót tesz egyetlenegy sem nyitott sír a torkuk nyelvükkel ámítanak kígyóméreg ajkukon mert szájuk átokkal és keserűséggel van tele s lábuk gyors a vérontásra romlás és nyomorúság jár a nyomukban és a békesség útját nem ismerik…

 

Az iratról a felhőtlen égre emelte tekintetét, mintha valamin elábrándozna. De mikor észrevette, hogy arcát úgy lesik, mint a borkóstolóét, vállat vont és ledobta a papirost. Gyors egymásutánban a többit, másodikat, harmadikat, ötödiket is szemügyre vette, és közben parancsot adott, hogy nyissák ki a másik amforát is. A marcona fogdmeg nem vesződött a viaszdugóval, kardjával egyszerűen leütötte az edény nyakát, s mint valami zsákot, a tartalmát kirázta a homokra.

– Hát ez se bor, dörmögte egy csalódott hang, és ezen meg azon, hogy most a szélben meglebbenő lapok után kezdett kapkodni mindenki, a katonák együtt röhécseltek a sokasággal. A tiszt, mint aki joggal tépelődik, hogy talán túl hosszú időt venne igénybe itt a tűző napon silabizálni végig az egészet, kurta parancsot adott, hogy válasszák ki a latin betűsöket, a többivel tűzre! Még megvárták, amíg a buzgólkodók összekaparják a száraz ganéjt s az erős napfényben szinte láthatatlan lángok mohón belekapnak a keresztül-kasul fektetett pár tucat papírtekercsbe, aztán a szokásos porfelhőt hagyva maguk után, elrobogtak.

 

*

 

Itt folytatódik az alexandriai Jónás – – – – – – – – – – – – – – – Bármelyik művelt fő asztalánál, barátságos lakoma alkalmával szokásban volt valamely régi lírai költeményt vagy történetet, hol görögből, hol latinból felolvasni. Egy ilyen alkalommal valamelyik szövegben a szelekről esett szó. Tüstént disputa keletkezett a szelek fajtáiról és neveiről, hogy melyik mit jelent, honnan ered, merre fúj. Itt hangzott el az a nézet is, miszerint az északi szél Boreász nevezete a hellén nyelv ordítás jelentésű szavából származik, lévén ez a szelek oroszlánja, fúvása oly éles és harsogó.

Egyébként gyakran van alkalom megfigyelni a szelek munkáját a tengeren. Azok a hullámok, melyeket az északi szél támaszt, szertelenül és igen sűrűn tornyosulnak, de a szél elültével azonnal lecsendesednek ők is, a tenger ismét sima és barátságos, csak persze a hajósnép megriadt szíve ver továbbra is a torkukban, mivelhogy a megáradt félelemnek nehezebb parancsolni, mint a felduzzadt vizeknek! Egész másként van, ha a déli szél gyűrkőzik neki: ez aztán akár el is állhat, a tenger újabb és újabb tarajokat hány, s a felkavart hullámok tovább háborognak, ha a szél már régen nyugtot is hagyott nekik. E jelenség okát abban gyanítják, hogy azok a szelek, melyek az északi, magasabb égtájról rohannak a tengerre, mint egy fékevesztetten törnek rá s zuhannak le a víz legmélyére, nem a vízfelület felborzolásával keltik a hullámokat, hanem szinte a fenékig felkavarják s így ez a nagy tömeg csak addig hömpölyög, ringatózik, míg erő hat reá; ellenben a déli szelek, melyek a föld tengelyének alsó régióiból érkeznek, fúvásuk alacsonyabb, úgyszólván a tenger felszínén surrannak tova, a hullámokat inkább csak tolják maguk előtt, az ellenkező oldal felé hajtva, hiába áll el a szél, a mozgás folytatódik. Ezt az okfejtést Homérosz alábbi sorai támasztják alá; a déli szélről így ír:

Nagy habokat ver a délszaki szél a baloldali szirthez…

az északiról pedig így:

Fellegűző Boreász hullámhegyeket vet partra…

Más kiváló bölcsek azt is észrevételezték, hogy ha a déli szél fúj, a tenger kékeszöld, az északi széltől pedig egyre sötétebbé, feketévé válik.

Jaj annak, akit egy napon a sors kiszolgáltat a dühöngő elemeknek. Különben mindig rettegtem a szeszélyes tengerektől. Igazság szerint mindig mindentől rettegtem, a könyvek körüli munkát kivéve. Amíg ebbe a kalandba nem keveredtem, soha nem sejtettem, hogy a világ e két különálló, egymásnak idegen szférájának bármilyen összefüggése, kombinációja létrejöhessen, a teremtés még nagyobb dicsőségére.

 

*

 

A támadás a járhatatlannak tűnő szomszéd völgyből, a csúcs felől érkezett. A katonák, mintha a földből nőttek volna ki, egy hajnalon egyszer csak ott voltak, hideg indulattal rohantak rá a megbénult telepre. Itt is, ott is halomnyi rőzsével, száraz fűvel tömték be a barlangok száját és fáklyákkal sorra gyújtogatták. Aki az útjukba került, kaszabolták. A remetét lándzsaszúrás taszította fel, egyensúlyát veszítve zuhant, öreg csontjait törve görgött a mélység felé. A halott kapta el, vette ölbe s tőle telhetően igyekezett egérutat nyerni. Mellette nagy kövek zuhogtak el s földbe gyökerezett a lába, mikor felfogta, hogy azok levágott véres fejek. Most meg tulajdon társai fejével akarják megkövezni? Elsötétült előtte a világ. Nyögdécselő terhét lerakva, megvetette lábát s mint az őrjöngő medve, szembefordult a feléje futó túlerővel. Elseperték, összeroncsolták, holttestét megfeszítették. Mintha az ordító, sikoltó völgyek többszörös visszhangja kavarta volna aznap a sötétkék fellegeket. Úgy adódott, hogy Jónás aznap az erdei istállónál végezte szolgálatát; néhány ugrással a csipkésbarlangba menekült, s a vízbe merülve reszkette végig a napot s a következő éjszakát. Tudta, hogy minden talpalatnyi búvóhelyet átkutatnak. De ide nem jöttek le. Mikor a csendnél csak a sötétség volt mélyebb, előmerészkedett, csúszva-mászva megközelítette a legkisebb csolnakot és óvatosan belefordult. Kilógó karjával evezve, amilyen halkan csak lehetett, a sziklaboltívek alól kiért az öböl vizére, és szorosan part alatt, ahol a behajló ágak is takarták, megpróbált elillanni. A környező erdei nyugalomtól lassan megnyugodott. Az istállónál partra merészkedett, s mint aki szívből utálja a sanyargattatást, mohón elmajszolt valamit, teleitta magát tejjel, s miután eloldotta, szélnek eresztette az állatokat, magához vette bőrbatyuját féltve őrzött vagyonával, az otthoni írószerekkel. Csupán valami őrnaszádtól tartott, mely az öböl bejáratánál cirkálhat még. Lehúzódott a csolnak fenekére és istennek ajánlotta lelkét. Valószínűleg hamarosan elaludt a hullámok karjain.

A tenger olyan tüneményesen működött közre, mint a legfegyelmezettebb segítőtárs. Mint aki nagy nehezen végre megtanulta s most már tudja, mit várnak tőle ebben az öbölben. Ugyanazt tegyétek, parancsolta meg áramlatainak, amit eddig is tennetek kellett az amforákkal! Ám mint bármely gépezet, ha már nem áll mellette ember, csak működött tovább leállíthatatlanul, mindent túlhajtva azon a kényes ponton, ahol még számít s ahonnan már megszűnik a célszerűség. Mint a futószalag, hordta, vitte, amit rátettek, rábíztak, addig ahol, ha eljön az ideje s ha jónak látják, hát lekapják róla. De mi legyen annak a tuskónak, amforának, csolnaknak a sorsa, amit a Kosszarv-foknál már nem les, nem halász ki senki?

Ki tudja, mennyi idő telt el, mire elálló lélegzettel arra ébredt, hogy messze a nyílt tengeren jár, játékszerévé vált a veszélyes végtelennek. Akár a rideg természet hatalmában maradni, akár a gonosz üldözők kezére kerülni: két biztos rossz közül, egyik a másik ellen kétes menedék.

Azt se tudta már számon tartani, hány napja hányódik, mikor arra eszmélt, hogy az éj közepén valaminek nekicsapódik a csónak. A bogár tud így megmerevedni, ha veszélyt érez. Először hajónak nézte, de nem történt semmi; mikor aztán a hajnali derengésben moccanni merészelt, a rémülettől hátrahanyatlott. Egy óriás cethal feküdt a lélekvesztő útjában, valamely ismeretlen sziget parti homokjában.

A cet még élt, néha borzongás futott végig hatalmas testén, amitől Jónás páni félelme csak fokozódott, és igyekezett egyre messzebb húzódni a hegyként tornyosuló szörnytől, melyet hogyha hallomásból ismert is, képzeteit most a valóság ijesztően felülmúlta. Eddigi üldözöttségének minden keservét megtestesülve látta; ha bármilyen más baj, ha a félvilág légiói állták volna most körül fenyegetően, nem hatott volna úgy rá, mint amit látott, amiről el nem fordíthatta a tekintetét, miközben kimászott a partra s szűkölve hátrált, mint valami nyomorult pocok, az ismeretlen terep valamely búvóhelye felé, de amelyik pillanatban hátával ki tudja mihez ért, mint akinek megállt a szíve, azonnal összeesett. Eszméletvesztése mégis csupán lázálomhoz volt hasonló, s ebben az álomban is hadihajókat átharapó, tüskegallérú behemót pokolfajzatokkal viaskodott a parti mocsárban tocsogva, átélte azt a rettentő érzést, hogy ereje elhagyja, nem képes tovább menekülni a derékig érő sárban, pedig már ott emelkedik fölötte, lecsapni készül a víziszörny mázsás farka. A cet még másnap is élt. Ágyéka tájékán lévő emlőiből tej szivárgott. Mikor Jónás újra visszanyerte öntudatát és jártányi erejét, először ezeket a tejmirigyeket merészelte megközelítni, hogy éhét csillapítsa. Aztán csak ott tornyosult előtte, ha a kis zátony legtávolabbi sarkáig sétált el, akkor is látta, s arányai valószínűtlenné torzították minden másnak az arányait a szegényes környezetben. Végül az éhség döntött és a hideg. Tél közepe volt itt a tengeren is. Az utolsó bogyónyi eleség is elfogyván, az odavonszolt csolnakkal fedett s a rongyaival úgy-ahogy kibélelt vacokban, ahol már napok óta kuporgott félálomban, maga is szörnyű átváltozásokon ment keresztül, úgyhogy miképp bábból a lepke, a kihunyó élet omladékaiból egy eddig rejtve maradt ragadozó bújt elő, lassan talpra állt, és már nem a félelemtől vacogva, megközelítette s egy felragadott éles kővel hasítni, bontani kezdte a bőrét.

Berendezte nyomorult napjait: rótta az utolsó híradást és falta, amit a szerencse bőséggel juttatott, hogy meghosszabbítsa semmirevaló életét, mely mégis csak emberi lét volt, kivált amíg az utolsó tekercsnyi papirusz tartott. Ahogy a hártyán a hely fogyott, úgy fordult el a csillagok mentén az idők szférája is a kép felett, úgy következett be az, aminek mentén, a tények és történetek végső verzióinak dicsőségére, minden a visszájára fordulhatott: tavaszra a cethal már Jónás gyomrában volt.

 

*

 

Itt végződik az – – – – – – – – – – – – – – – – – Óriás lettem. A halat régen felfaltam. Még gondolok néha a táplálékra, de ezekben az irdatlan időkben, amióta semmit nem veszek magamhoz, gyomrom már kellőképp összeszorult, hogy helyet szorítson kitágult értelmemnek. Most emlékszem csak igazán mindenre! Szinte szerencse, hogy végeztem a hallal; most mindenre fény derül: hadd lám, lelki kenyérrel meddig él el az ember. Ez ami még itt előttem tornyosul bűzös halomban, ez már maga hegy, az áldott sziklafal, ezernyi barlangjával. Mindenikbe már könyökig benyúltam, vájkálva kerestem a többieket, akik gyáván elbújtak a legnagyobb szükség órájában. És nincsenek sehol. Pedig mindenképpen össze akarom foglalni nekik, amire emlékezni kell. Valakinek csak át tudom adni a végső üzenetet, kár lenne, hogy míg a világban nélküle szűkölködnek, a lényeg itt vesszen velem. Sosem fogom megbánni, hogy lelkem legjobb részének sugallatára a társzoszi mellé szegődtem, aki felismerte, hogy amíg egy szikrányi erőnk van, a parittyakő s a kard meg a süvítve pusztító ördöngös ostromgépek közepette, az ember kezében a legerősebb fegyver az írás, a könyv, s ezeket küldte szét harcolni, megtámadni és megvédeni, megbüntetni és megmenteni a világot. Önnön emlékezete által megbuktatni és felemelni.

Boldog vagyok, ha boldog, aki ráeszmélt, hogy pillanatnyi és véletlen helyét illetően nem számít, hogy együgyű rabszolga vagy gyarló császár valaki, ha a jobb részhez csatlakozik. A durva erőszak s a cinizmus minden látszatsikere ellenére, az lesz mindig az életrevalóbb, akin még fog a megrendülés és könnyít a belátás. Lehet olyan csekély erejű s öntudatlan, mint az égi madár, aki leejti fele ebédjét, két mag közül az egyiket, hogy abból hitvány cserje támadjon, melynek gyökere, megköti az omlást s tövises élete feltáplálja az ő szorultságában még éppenhogy megkapaszkodókat, akik így erőre kapnak visszatérni a szántóföldre vagy a csatába, s még ha ott végleg el is buknak, önnön testük, lelkük titkával támogatják azokat, akik majd diadalmaskodnak – – – (a legutolsó sor legvégső parányi betűje után itt vége szakad a szövegnek s csak következtetni lehet a befejezésre:) – – – vagy csak mindegyre elölről kezdenek mindent.

Mérsékelt égöv

Tavasszal hulló levelek

„Az idő mindent felfed. Lassú, de biztos igazságszolgáltatása a becsületes emberek legfőbb vigasza.” Ez persze ugyancsak egy levélből való; ha ilyen pontosan fejben tartotta, nyilván tudja azt is, hogy kitől ered. Hatalmas zsebébe csúsztatta a levélmásolatok kötegét, és kilépett a fülledt éjszakába. Ma éppen telehold lesz.

Igen, 1794 nyara a korabeli, meteorológiára vonatkozó feljegyzések szerint, fülledt és forró volt. Már kora reggelenként rekkenő volt a hőség, délfele aztán beborult, de ahelyett, hogy zivatar tört volna ki, estefelé a felhőzet lassan szétoszlott és éjjelre újra kitisztult az ég.

Július közepe táján, egy ilyen tikkasztó alkonyaton Thérèse Cabarrus a párizsi női börtönből kijuttat egy levelet. Rövid és rejtélyes, úgy kezdődik, hogy „álmot láttam”. Azt álmodta, hogy másnap kivégzik, ám ha a földön igazi férfiak élnének, nem puhány, nagyszájú semmirekellők, még minden jóra fordulna. A levél címzettje a szeretője, aki nem más, mint a félelmetes konventtag, Tallien polgártárs. Már nem emlékezett, ki kerítette kézre még idejében a cetlit, de máris hozták a másolatot; a tavasz óta, amikor a Desmoulins-ék papírjairól, az összesről másolatot rendelt, a hű Jeanot minden érdekesebb darabról diszkréten hozza a gyöngybetűs példányt, kedveskedésként. Magának se tudja megmagyarázni, mégis, azóta is az az első köteg érdekli, azt viszi magával, teljesen értelmetlenül, hosszú ülésekre vagy magányos sétákra, mintha valaha is alkalma, ideje lenne ilyenkor csak úgy olvasgatni.

Maximilien hetek óta rosszul alszik, nyilvánvaló furcsa válság tartja feszültségben azokban a ritka percekben, melyeket magánéletének nevezhetne. Évek óta, változatlan körülmények között, Duplay asztalos házának melléképületében, bérelt szobában lakik. Mostanában, hogy nappali teendői után már jóformán semmire se tud összpontosítani, estére teljes kimerültség vesz rajta erőt. Ahogy besötétedik, jó későn, hiszen a nyári napforduló idejében vagyunk, elalszik. De az álom hamar kimegy a szeméből, éjfélre már felébred, felöltözik és magányos sétára indul. Hatalmas termetű kutyája, Brount, lohol mellette a holdfényes, vagy csak lámpással világított szűk utcákon, rakpartokon, tereken végig. Olyan gondolatok rohanják meg, melyekre máskor szerencsére ideje sincs. Jórészt ez is azoknak az átkozott leveleknek a következménye. Már túl van azon, hogy valahol, egy padon leül, kibontja a köteget s újraolvassa valamelyiket. Jóformán betéve tudja valamennyit, és így még veszedelmesebbek, ahogy hívatlanul s egymás szavába vágva, folyton belebeszélnek a gondolatába is ezek a szövegek. Bezzeg Camille még ott is tudott aludni. „Germinal 12. (1794. április 1.) A jóságos álom egy időre megszabadított szenvedéseimtől. Álmunkban szabadok vagyunk, nem érezzük a rabságot; az ég megkönyörült rajtam, alig egy pillanattal előbb Téged láttalak álmomban. Téged és Horace-ot…” Bezzeg egy névtelen, dátumozatlan levélből nyíltan sütött a fenyegető gyűlölet. Írhatta vagy írathatta azt is akár ő is: „…de tudsz-e védekezni, ki tudod-e kerülni az öklöm és még legalább két tucat hozzám hasonló Brutus és Cassius eltökéltségét?…” De jött a becsben tartott gyermekkori baráttól nyílt figyelmeztetés is: „Az istenért, barátom, úgy vélem alszol, ahogy eltűröd, hogy öldössék a hazafiakat is.” Igen, Camille valaha iskolatársa volt, majdhogynem egy padban ültek. S bizonyára nem volt a véletlen műve semmi, a továbbiak sem.

„1789. szeptember 20. …Talán azt hiszitek, hogy az én jelszavam a vakmerőség s a falánkság. Egyáltalán nem. Az én merészségemnek nem az éhség a magyarázata. Emlékezhetsz, kedves apám, hogy mindig azok voltak az elveim, amik ma. Most megvan az az élvezetem is, hogy megállhatom a helyemet s kicsit megbosszulhatom magam a sorson… Képzeljétek csak, a főváros nagy része engem a forradalom legfőbb előidézői közé sorol. Sokan meg éppen azt mondják, hogy én csináltam a forradalmat. Három-négy napja egy könyvkereskedőnél találkoztam egy földivel. És egyáltalán gyakran hallom, amint mondogatják: egy kis könyv jelent meg Desmoulins-től, meg, hogy Desmoulins síkraszállt ezért meg azért. Számos hölgytől kaptam meghívót a társaságukba, és Mercier úr be fog mutatni két-három háznál, ahol erre megkérték… Azt hiszem, Mirabeaunál fogok dolgozni és remélhetőleg képes leszek lemondani a ti támogatásotokról. De nagyon leköteleznétek, ha a lehető leggyorsabban ingeket és elsősorban két pár lepedőt küldenétek. Remélem, hogy rövidesen saját bútoraim lesznek…”

Maximilien tegnapi sétáján órákig pihent a Szajnánál. Külsejében egyáltalán nem volt forradalmian divatos, eleganciája egészen a régi világé: rizsporos paróka, fehér harisnya, magasra tekert nyakravaló, régimódi olajzöld frakk. Alig pirkadt, mikor befordult a kis térre. Hosszú sorok kígyóztak a boltok még zárt ajtaja előtt. Szeretett odaállni és beszédbe elegyedni az emberekkel. Mikor tovább indult, önkéntelen mozdulattal megtapogatta a kemény levélcsomagot. „… Utóirat. Mikor engem Lucius Sulpicius Camillusnak keresztelt el, vajon sejtette-e hogy én csakugyan római leszek?…”

Hát igen, az ókori névadás divatja. Maga a kor patetikus, vagy józan vonzalom ez? Végül is miért ne! Mihelyt valami dacos lelkesedés már réges-régen nagyobb az ókori világ, mint a szentek iránt. Egyszerűen természetesnek látszik, hogy egy nemeslelkű nemzedék állandóan holmi Gracchusokra, Catókra akarjon hasonlítni, sorssá teljesítni felnőtt korában a kapott név hordozta szimbolikus erényeket. Nem mindig fellengzősség ez, egy jól hangzó régi név igazán sokszor kisegíti az embert. Sajnos ugyanezen nevek viselői között akadnak, akik puszta létükkel máris megkérdőjelezik, lehetetlenné teszik az erények birodalmának közeli megvalósulását Franciahon annyi vérrel öntözött földjén! Hiába volt olyan főúr, aki, jóval a forradalom előtt, még a szakácsainak is előadatta Arisztotelész etikáját.

„1789. szeptember 29. … Nyolc nap óta Versailles-ban vagyok Mirabeaunál. Minden pillanatban megragadja a kezemet, nyersen a vállamra üt, aztán a gyűlésbe megy; méltóságos arcot ölt, mihelyt az előcsarnokba lép, és csodálatos dolgokat művel. Utána egy pompás társasággal hazajön lakmározni, és mi nagyszerű borokat iszunk az asztalánál. Érzem, hogy ez az életmód, mely túlságosan finom és dús nekem, egészen elront engem. A bordói meg a marasquinó örömei után a legnagyobb erőfeszítésembe kerül, hogy ismét felöltsem republikánus szigoromat s gyűlöljem az arisztokratákat, akiknek az a bűnük, hogy makacsul ragaszkodnak az ilyesmikhez…”

A kutyának sosem kell füttyenteni, utánaszólni türelmetlenül. Szinte mogorván, szolgálatszerűen végzi ezt az egészet: haladni gazdája oldalán, ha lassan, meg-megállva, hát lassan, ha valami belső robbanástól felgyorsított léptekkel, majdnem rohanvást, hát akkor loholva. Ketten indultak, ketten érkeznek haza. Egyszerre. Nincs az a surranó éji árny, ami Brountra is tartozna, pusztán esztelen kíváncsiságból. Szörnyű volt tehát ez az egész? Nem a séta! Hogy tegnapi barátok, életerőtől, optimizmustól, boldogságtól sugárzó fiatalemberek egyszerre, minthogyha halálos betegséget kaptak volna, baljós körülmények közé kerültek hirtelen, a halál hideg és sötét birodalmába.

„1790… Ma, december 11-én végre megértem álmaim netovábbját. Sokáig váratott magára az üdvösségem, de végre megjött, és én olyan boldog vagyok, amilyen földi ember csak lehet. Az elragadó Lucille, akiről Önnek annyit meséltem s akit már évek óta szeretek, s ő sem mond nemet. Éppen most járt nálam az anyja és örömkönnyek közt hozta az üzenetet… Duplessis úrnak vagy húszezer az évjáradéka s ez a nagy vagyoni különbség állt eddig boldogságom útjába. Az atyát elkábították azok az ajánlatok, melyekkel megkörnyékezték… Nyolc nap alatt összeházasodhatunk. A drága Lucille is éppúgy sürgeti, mint én, már nem lehet bennünket elválasztani…”

Maximilien megköszörüli a torkát, a kutya okos szemével rápillant, aztán mind a ketten nézik tovább az éjszakát ott maguk előtt. Min rágódik az ébredező madarak hangözönében, a kihalt Tuileriák alatt, a parki padon, akinek jellemébe úgy látszik, nem szorult semmi hamleti, tartósan nem béníthatják kételyek!

„1791. január 3. … Végre megesküdtünk Lucille-lel. Bérardier derék barátom adott össze bennünket a Saint-Sulpice-ben. Meglehetős nehézségeim támadtak az engedélyek beszerzése körül; egy Floirac nevű úr azt állította, hogy én vagyok a hibás, hogy az ő kastélyát felgyújtották… Pétion és Robespierre, a nemzetgyűlés dísze, de Sillery úr meg Brissot, Warwille és Mercier, az újságírók dísze voltak a tanúim… Egész sereg újság írt a házasságomról… Nem volt időm, hogy előbb írjak önnek, mert fejembe vettem, hogy becsületbeli kötelességem, hogy lapomnak ez a száma még jobb legyen, mint az eddigiek, s mindössze két napom volt a megírásához… Fia, Camille Desmoulins a legboldogabb ember, akinek már nincs több óhaja a földön.”

Múlt az idő, egyre világosodott.

… Múlt az idő és egyre sötétebb lett. Lucille odalépett az ablakhoz. Már alig járt valaki az utcán. Már be kellett fejeződnie annak a gyűlésnek a jakobinusoknál. Sajnos, lehet, hogy sorsdöntő nap volt ez. Ha Camille belép, a járásáról, a fejtartásáról rögtön tudni fogja, hogy állnak a dolgok. Gyötrelmesen lassan múltak a percek. Amikor teljesen besötétedett, egy karosszékbe telepedett, lábát maga alá húzta és fülelt.

„… Csak egy dolgot mesélek el, abból megismeritek… Az anyja bevezetett Lucille szobájába, a lábai elé vetem magam; nagy csodálkozásomra hallom, hogy nevet. Felnézek rá: szeme akárcsak az enyém, könnyben úszik; sírt, mind a zápor s nevetett hozzá” … Hát igen. Camille rettenetesen tudott rajongani. Valaha Rousseau iránt talán ugyanilyen hévvel érzett. Pedig a Remete, ahogy rajongói nevezték, egy nemzedék színe-javának bálványa, abban az időben már megtört beteges ember, elhatalmasodó üldözési mániával, hajdani barátokkal összevész, és nehezen hozzáférhető az új barátságok szempontjából, örmény kaftánban kínálgatja Párizs utcáin az ellenségei szövetkezéseiről szóló röpirata példányait.

Hát igen, mordul fel tulajdon ellágyulása ellen Maximilien, néhány év múlva maga is így fohászkodott az akkor már halott Jean-Jacques-hoz: „Isteni ember! Neked köszönhetem, hogy ismerem önmagam és a te sugallatodra kezdtem el gondolkozni a társadalmi rend nagy alapelvein…”

Lucille maga sem tudta, mikor nyomta el az álom. A dajkáját látta. Az akkoriban dívó szokás szerint élete első két esztendejét falun, dajkaságban töltötte… Éppen Rousseau, aki Émile-jével forradalmasította a nevelési elveket, csak ő teremtette meg a gyermekeit dajkáló polgári anya divatját. Ó, őt semmi nem tudná elválasztani a kis Horace-tól. Ha valaha is…

Most csapódott a lenti ajtó. A csikorgó lépcsőn lassú, bizonytalan léptek; megértette: minden elveszett.

Némán ültek ott egymással szemben, aztán kitört, megpróbálta elmondani… „Térjetek észre! Irgalmas isten! Kit akartok ti kizárni?”…

„1794. március 31. Luxembourg-börtön… A végzetem most tekintetemet ismét erre a kertre vezérli, melyben életem nyolc esztendejét azzal töltöttem, hogy Téged néztelek. Szűk börtönben vagyok, de talán még sohasem voltam közelebb hozzád, anyádhoz és az én kis Horace-omhoz… Ezeket az első sorokat most csak azért írom, hogy a legszükségesebb dolgokat kérjem tőled, de fogságom egész idejét azzal akarom tölteni, hogy neked írjak; nincs szükségem arra, hogy tollamat más célra, magam védelmére használjam. Igazolásom tökéletesen benne van nyolc kötetnyi írásomban. Jó párnák ezek, melyeken lelkiismeretem nyugodt álomban várhatja a törvényszék s az utókor ítéletét. Oh, én jó Lolotte-om, beszéljünk másról! Térdre vetem magam, kitárom a karom, hogy téged átöleljelek… Küldj nekem egy vizeskancsót, küldd el a poharat, melyen egy C és egy D betű áll, nevünk kezdőbetűi, egy pár lepedőt, azt a tizenkettedrét könyvet, melyet néhány napja Charpentier-nél vásároltam s amelyben még üres oldalak vannak, hogy jegyzeteket készíthessek. A könyv a lélek halhatatlanságáról szól. Szükségem van rá, hogy meggyőzzem magam, hogy még viszont foglak látni téged. Ne nyugtalanítsanak e gondolataim, édesem, még nem vesztettem el hitemet az emberekben és szabadulásomban…”

Igen, ott a jakobinusoknál oly sokszor vetett rá gyors, fürkésző pillantást. Talán azt várta, hogy ő, Maximilien leinti őket, nem lépik át azt a hajszálnyi határvonalat, mely ezekben az időkben már egyenlő volt a halálos ítélettel, hogy megállítja ezt az egészet, ezt a szerkezetet, mely magával sodorja valamennyiüket, le a feneketlen mélybe. Mikor Danton, Desmoulins meg a többi már a szekereken volt, útban a Grève térre, a menet a Saint-Honoré utcán is áthaladt. Duplay asztalos háza előtt Danton azon a bikaerős hangján akkorát és olyat kiáltott, mint amiről pontosan tudja, hogy nemcsak a hátsó traktusban lakók fülébe, hanem a történelembe is behallszik: „Maximilien, hamarosan követni fogsz!” Szerencsére az ő lelke rendíthetetlen, nyoma sincs benne kétségnek, lelki tusának.

Nos Camille bizonyára sírt azon az éjszakán, persze hangosan, hüppögve, mint egy gyermek. Arcát Lucille ölébe fúrta s annak a törékeny kicsi asszonynak csak ez adott erőt, hogy ne vele sírjon, de vigasztalja, hogy minden elrendeződik. Vajon ha azt is tudta volna, hogy egy fél hónap se telik bele és patyolatfehérben, mintha menyasszonyi ruhában, ő is a vérpadra lép s két karjával átölelve a deszkát, réveteg mosollyal ezt ismétli szüntelenül: „Camille, jövök Camille, Camille, Ca…”

Igen, a levelei eljutottak, idejében eljutottak hozzá: „Maximilien, könyörgöm hozzád és kérlek, emlékezzél esküvőm napjára. Te adtad a kezembe Camille kezét. Te üdvözöltél bennünket elsőnek. Te tartottad a keresztelőn kisfiamat; könyörgöm, engedd, hogy egy pillanatra a múlt emlékei úrrá legyenek feletted és hagyd, fogy a könyörület a szívedhez férhessen. Légy irgalmas legrégibb, legjobb barátodhoz és add vissza egy megtört, szerencsétlen asszony boldogságát…”

A félénk, a gyermekes Lucille, akit csupán az elfogult szerelem kevert bele, kapcsolt rendre a fejleményekhez és fordulatokhoz, még most se érzi meg, hogy még egy lépés imádott árulója oldalán, annak védelmében s máris átlépte a veszélyvonalat, melyet a magánélet s a politika között a korpillanat megvont… „Ne felejtsd el, hogy Camille volt az, aki a te utaidat egyengette, és ha az a kéz, amely egykor a te kezedben a barát kezét szorította meg, nem volt képes a te dicséretedet többé leírni, ez csak azért van, mert olyan útra tévedtél, amelyen dicsőség nem terem soha. Örvendj, hogy akadt barát, aki az őrület útjain meg akart állítani; és ne feledd, hogyha ezért a szolgálatért barátodnak halállal fizetsz, az utókor előtt hitványul bemocskolod magad és Camille lesz a vértanú, akinek fenséges jelleme előtt az egész világ meghajtja fejét.”

Maximilien nem hajtotta meg fejét a rakparton hirtelen végigseprő hajnalt hozó szélrohamban. A fulladásig szerette a szemébe fújó szelet.

Eh, az élet megy tovább. Tulajdon halála is csak addig foglalkoztatja az embert, amíg van ideje töprengeni róla. Nyavalyogni. Porszemek vagyunk, akikért egyenként nem kár, sosem lehet kár. Értem se, hogy sikerüljön véghez vinnem, ami rábízatott, addig vinnem, amíg már minden visszafordíthatatlan. Az élet megy tovább. Ahogy egyetlen nappal a Tuileriák lerohanása után a fű már felegyenesedett a milliónyi láb taposása nyomán, amelynek igenis oda vezetett a történelmi útja, de a svájci gárdisták soha többé nem egyenesedtek fel, a trón házőrzői nem, a boltok, a kávéházak pedig kinyitottak, ugyancsak hátracsapták a levélajtókat s félrecsapták a bonétát, szép napunk van, ugye polgártársak és polgártársnők, bizony a hölgyek éppolyan gyöngéd önimádattal sétáltatták meg toalettjeiket a napsütésben. Emlékszem egy ostoba apróhirdetésre a Moniteur-ben; „Madame Broquin továbbra is árusítja hajfestő pomádéját, mely a vörösből, fehérből egészséges, tartósan sötét vagy fekete színűt varázsol, egyetlen kísérletre, ára mindössze…” nos arra már nem is emlékszem, de akkor összeráncoltam a homlokom, mit keres ez itt, ilyen sorsdöntően komor napokban s lapokon; szerencsére akkor nem tőlem függött az efféle, most már igenis látom, hogy a nép törhetetlen bizalmának és életerejének bizonyítékai az ilyesmik is.

Maximilien sóhajtva állt meg a Grève tér sarkán.

Igen, Camille… Azt mondták, a vérpadon viszont a kötelékeit rángatta visszafojtott dühvel. Itt valahol megtaláltam, azt is leírta: „Arra születtem, hogy verseket írjak, hogy védjem a szerencsétleneket, hogy boldoggá tegyelek téged s megalapítsam kis földi paradicsomunkat.” Micsoda képmutatás! Lehet, jobb volna visszatérnünk az erdőbe, mint a méltóságért, hírnévért és gazdagságért hadakoznunk; ebből a harcból úgy látszik, mindenképpen csak zsarnokok és rabok születnek… Kövesse csak a büntetés a bűn gyorsaságát!

„1794. április… Hajnalodott, mikor ma megébredtem s megint a börtönben találom magam. Könnyekre fakadtam, vagy inkább zokogni kezdtem és felkiáltottam síromból: Lucille! Hol vagy? Tegnap este is volt egy ilyen pillanatom és majd megszakadt a szívem, mikor a kertben anyádat láttam álldogálni. A rács elé térdepeltem, kezemet tördeltem, mintha bocsánatot kérnék tőle, mindenért. Láttam, hogy leereszti a fátylát, mert nem bírta elviselni ezt a látványt. Ha eljöttök börtönöm elé, jertek kissé közelebb, hogy jobban láthassalak… És addig is küldj néhány szálat a hajadból. Drága Lucille-om, íme visszatért szerelmem amaz első korszaka, mikor csak az érdekelt, aki tőled jött. Tegnap megkérdeztem a polgártárstól, aki levelemet elvitte neked, látott-e téged?… Derék ember, mert a levelemet egy szó törlés nélkül adta át neked. Naponta valószínűleg kétszer fogom látni, reggel és este, és szenvedéseimnek e küldönce éppoly kedves lett nekem, amilyen volt egykor boldogságom hírvivője… Szókratész kiitta a méregpoharat, de legalább beengedték börtönébe barátait és feleségét. A legnagyobb gonosztevőnek is igazságtalan büntetés lenne, ha életében így megaláznák, mint engem. De bűnös ember nem is lehetne a te férjed, és te is csak azért szerettél meg engem, mert szívem csak polgártársaim üdvéért dobogott… A nevemet hallom. Élj gyermekünkért, beszélj neki rólam. Ég veled életem, boldogságom. Jó barátokat hagyok itt neked, derék, érző embereket. Látom, hogy távolodik tőlem az élet partja. Még látlak, még látlak imádottam. Lekötött kezeimmel is téged karollak majd…”

Elisabeth Duplay, az örök menyasszony ezeken az éjszakákon pirkadatig aggódott Maximilienért, de régen beletörődött a tehetetlenségébe is. Ahányszor csak szóba hozta magánéletüket: „Várj még egy kicsit, még egy csöppet légy türelemmel, az igazság hamarosan végleg győzelmet arat…” Más választása nem lévén, várt és csendesen hervadt. Különben sem volt házsártos természetű. Mikor reggel Maximilien fáradtan ágyba zuhant, vagy csak ruhástól vetette végig magát a fekhelyén, ő be-benézett. Talán sírdogált is egy keveset a függönyök előtt, az üvegre szorítva arcát. Bennebb még őt sem engedte volna az ágy lábánál elheverő hűséges Brount, mint akinek elvei vannak.

Időanyó könyvei

A csillagászok szerint a nap csak most lépett a canicula jegyébe, de már hetek óta fülledten melegek voltak az éjszakák is. Mégis alkalmasabbak a nappali hőségnél arra, hogy a tanácsbeliek összegyűljenek s ítélőképességüknek a város hasznát vegye. Róma tehát már aludt, vagy legalábbis fekhelyén fetrengett, lepedőiből is kitakarózva, ha nem bírta azt, ami napközben beivódott, begyűlt a kőbe, a falba, éjjel pedig sugárzott. Az atyák már órák óta tanácskoztak, s Tarquinius király másodszor hozatott frissítőket, mikor egy szolgafiú könnyű léptekkel végigment a termen, felfutott a három lépcsőn és székénél megállva fülébe súgott valamit. Tarquinius kettőt-hármat tapsolt, hagy a zsongás elüljön, aztán egy intéssel útjára bocsátotta a kis hírnököt és az atyákhoz fordult:

– Valaki most találta megfelelőnek, hogy fontos közérdekű üggyel forduljon hozzánk.

Ki vállat vont, ki bosszankodott, ki nevetett, nyilván mindenki azokra gondolt, akik éjfélkor kelnek fel s ha már valamennyire feléledtek, körülnyargalják az egész várost, mint a kóborkutyák, és ha nem a mulatóknak alkalmatlankodnak, akkor fontoskodásukkal a hőségtől anélkül is rosszkedvű virrasztókat zavarják. Mennyit esznek, mennyit isznak ilyenkor, hol ide, hol oda betérve, és mennyi mindent összefecsegnek, aztán hajnalra megtelnek velük a sikátorok, hánynak és verekednek a bordélyházak kapujában.

Gyerünk hát a helyünkre, mondták végül fejcsóválva a türelmesebbek, essünk túl ennek az éjféli látogatónak a fogadásán. De irgalmazzanak neki az istenek, ha nem közérdekű a dolog, csak holmi szamársággal lopja idejét ennyi illusztris férfiúnak, akiknek amúgy is fő most a feje, a szó szoros értelmében. De íme, alig helyezkedtek el, az oszlopok közt a kis hírnök már vezette is a jövevényt.

Néma, nehéz csend ült a teremre, mintha a kandeláberek lángocskái is megmerevedtek volna, rezzenni se mertek az általános döbbenetben, mely csupán a váratlannak szólt ebben a sokat próbált és teljhatalmú testületben. Idegen, töpörödött anyóka állított be, lassan, a csarnok kövezetén halkan koccanó bottal közeledett, hátán törékeny alakjához képest hatalmas batyujával. A fiúnak azt se engedte meg, hogy lesegítse a válláról, maga tette le, bontogatta, míg szét nem teregette a poros rongydarabot, melyből kilenc iratköteg került elő, mindenik egyenként jól átkötözve.

– Király – fordult egyenesen ahhoz, akihez kell, pedig a teremben közel harmincan voltak –, ezek a Sybilla-féle könyvek maradékai. Elfogyó égi hadsereg: légiója a szónak, mert valamennyi olyan jóslatokat foglal magába, melytől az értelmes erős is lesz, a tapogatózva tudni kívánó egyre bölcsebb.

– Jól van, tiszteletreméltó matróna – szólt a király, kétfelé kitárt karjával intvén csendre a megbolydulókat. – S mi szél vetett épp hozzánk?

– Mert Rómának üzen bennük az isteni ész, a múlt lelke üzen bennük a jövő lelkének, aki pillanatnyilag te vagy. Én egyszerűen túl szeretnék adni rajtuk.

– Megértettük – mondta Tarquinius, mert látta hogy az atyák jóindulatúan, megkönnyebbülve mosolyognak, végre a sejtelmes bevonulás keltette varázs hatása alól szabadulva. – És mit kérsz értük?

Az anyóka gondolkodás nélkül hallatlanul nagy összeget kért, mire a moraj s a nevetés, mely nyomban kitört, tanúsította, hogy a többség arra gondol, az anyóka koránál fogva hibbant. Mikor elcsendesültek, már igazán csak a kíváncsiságtól vezéreltetve, az öreg hölgy parancsoló mozdulattal egy sarokba mutatott, ahol vas háromlábon egy parázzsal telt serpenyő állt a füstölőszereknek, s az apródok, ketten, ügyesen odahozták. A beálló csendben az anyóka három köteget a tűzbe vetett. Azonnal fellángoltak s pár pillanat alatt el is hamvadtak. Akkor váratlanul csengő hangon megkérdezte:

– Megveszitek-e ugyanazon az áron a megmaradt hatot?

A terem még jóízűbben nevetett, maga a király is velük tartott, vidáman nézve hol a jobbfelől ülőkre, hol a balfelőliekre, mintha a lankadásból kicsit felrázó legjobb cirkuszi móka tanúi lennének; milyen váratlan ajándék ez egy ilyen éj közepén.

Az öreg hölgy szelíden lehajolt, s mintha csak az volna a tiszte, hogy itt a tüzet táplálja, ismét sorra elhamvasztott hármat.

– No most már igazán, azért a pénzért meg kéne vennetek a megmaradt hármat.

A király arca ekkor már komoly lett s nemcsak az övé; és ez a feszült hallgatás már különbözött az előbbitől. Ez már az a csend volt, melyben évezredek óta a töprengésre kényszerülő elme arra is emlékezni próbál, amit még sosem tudott meg, amihez csak hozzá szeretne jutni olcsón, önerőből; megtanulta ugyan, hogy van tudás, melyhez készen a szerencse vagy a szorgalom eljuttathatja, ha megadja az árát. Különben megadja az árát! Egyenként, megszégyenülve egymásra, majd sorra Tarquiniusra néztek, ez volt a szavazás, melynek összegezése egy bólintás volt, egy intés, a szolgák behozták a ládát, kiszámolták azt az árat, melyet az anyóka az egészért kért.

Bekötötte a batyut, s követte a fiút az oszlopok felé; ezt az asszonyt, miután eltávozott, többé sehol se látták, de a három könyv még évszázadokig szolgálta Rómát. A hiányzó részt se felmérni, se hiányolni nem tudta soha senki. Mintha eleve csak hárman lettek volna, s mintha a bekövetkező idők is azt mutatták volna, hogy a bölcsességhez elég volt ez a három is annak, akiben magában is rejtőzik, ragyog annyi, hogy idejében ráébred.

Kelta varázs

A víz olyan gyorsan fut, hogy a lusta kora délutáni gondolat se bírja utolérni. Mintha üldözné valami, ott fennebb az erdők alatt. Itt, az egykori malomnál bokrok ülik körül az önmagát pazarló vízesést. A habok gyorsan a parti kövekig menekülnek, nehogy reájuk zuhanjon valaki. Mert lágy, fehér, szakadt köntösében valaki folyton meginog, leszédül, hanyatt esik a magasból s mégsem hal bele.

A víz tonnáiba keveredve egy makkocska zuhan le és pillanatok múlva megjelenik a hab közepén. Kis ideig úgy tűnik, az ár magával fogja vinni, de szerencséje van: egy hullám félrecsapja, forgóba kerül és a vízből kiálló sziklák oldalához koccanva, billegve lassan visszaballag a zuhatag alá, aztán mint a fürdő purdék, fénylő kis feje hol alámerül, hol felbukkan s előlről kezdi ezt a körúszást, mindig ügyesen eliramodva a rázuhanó víz elől. A közelében törött árbocnyi fenyőtörzs táncol, mint csapdába esett ragadozó, megállás nélkül, a zuhatagból kiálló kövek félköréig, megfenekleni látszik itt is, ott is, aztán lassan elindul vissza a zuhogás alá. Gyermekkorunkban napokig kijártunk a malomgáthoz elbámészkodni egy ilyen fogságba került tuskó kalandjain, fogadásokat kötöttünk, hogy másnapra nem lesz ott, vagy még ott lesz, aztán eluntuk, sosem derült ki, melyik éjjelen szabadult vagy szökött meg egy kis vízszintemelkedés jóvoltából. Akkoriban olvastam a történetet, hogy egy indián a feleségével, fatörzsből vájt csónakon evezett le a Niagara folyón, és nem tudtak kikötni, az ártól sodorva már valósággal repültek a zuhatag torka felé. A part mentén összeverődött nézők biztatták őket, egy ideig úgy is látszott, a két evezőnek sikerül erőt venni a hullámokon, de nem, mégsem, egyszercsak minden reménykedésnek vége szakadt; az indiánok ekkor már nem eveztek: összefont karral ülnek a lélekvesztőn s nyugodtan nézik a győztes folyamot s a hősök büszkeségével fordulnak le a mélybe.

A mi patakunk széles, kavicsos mederben folydogált a réten keresztül. A partján bárányok legelésztek, nagyon ritkán, hosszas esők után ha megközelítette a meder szélét a locsogó piszkos hullám. Ilyen partok voltak egész úton, melyet a hegységből kilépve megtett. Mint minden megfestett és megverselt patak, inkább kígyóra emlékeztetett, mely suhanva kanyarog tova a fű között. A dombtetőről naplemente idején úgy is csillogott, mint a mesebeli ezüstkígyó. Ezért jobban izgatott a felső völgye, ahol egykor faúsztató is volt, várromok, és képzeletünkben ott szálfák feküdtek keresztül a zuhatagokon, s a vizek úgy törtek át rajtuk, mintha az ujjak közén; ám az egész mégsem olyan félelmetes, hiszen ezeken a természetadta hidakon, mint a hangya, ügyesen át lehet járni a megvadultan habzó mélységek kis niagarái felett. Ki tudja, melyik tízezer éves ősünk vágyott vissza ilyenkor bennünk, hajdani jó helyére, veszedelmes, de kedvelt szokásai közé. A gyermekészben még utoljára felindul az, ami egykor, jobb híján, egyértelműen színtvalló bátorságnak számított, ma már csak meggondolatlanság. Az efféle kockázattól, mely egykor általános tapasztalattá, a megoldás állandó bravúrjává kellett hogy váljék: mindennapi munkává, mikor már nincs rá szükség, éppen mint tapasztalattól tartják távol, óvják egymást a mai emberek, miközben újabb és újabb elfinomulva elkényesedő nemzedékek erénynaptárában is ott szerepel azért a bátorság, merészség, vakmerőség mint a nehéz élethelyzetek gyorsan előrántható egyetlen kulcsa.

A patak nem más, mint széles nyitott út az őserdőben, fenékig átlátszó, tiszta színén ezer tükördarabra törik a zöld meg az ég kékje. A sűrű ágakon áttörő napsugarakban bogarak zörögnek, szitakötők cikáznak, a vízbe hajló kúszónövények szakállas indái barázdát húznak a partközelben. Egyszer csak a fordulóból kivájt fatörzsben ülő emberek jelennek meg, kiáltásuk messzire száll a víz felett, aztán elnyomja az állandó csörgedezés, csobogás. Valami ütemes dallal kísérik az evezőcsapásokat. Utánuk lassan, törzsekből összetákolt tutaj fürdik a mindent folyton elborító habok alatt. Ha a fatörzsek fennakadnak valami rejtett sziklaszirten, felordítanak, makogva tanácskoznak, bosszúsan, bronzszínű atlétaizmaikkal átugrálnak a rakoncátlankodó uszadékfára, hátára állva terelik, mint valami vízben hajtott ménest, míg le nem érnek vele a Nagykő alá, ahol öböllé tágul a folyócska. Végre a szálfák többé-kevésbé megrongálva, együtt vannak a számukra kiválasztott helyen. Egyre több fatörzs érkezik ide naponta. Mint fáradt nyáj, melyet a pásztorok akolba zárnak, megjelölnek, de még éjjel a holdsugárban is mintha lesnék a menekülés, a megfutamodás pillanatát. A levert cölöpökből képzett gátacska közepén, a zsilip behemót gerenda-ujjai között vékony sugárban folyik tovább, zuhog lefele a víz.

A csendesen folydogáló, még névtelen patakok többet tettek a népek javára, mint később a legerősebb hadseregek. A férfit megtanították verekedni. Küzdve az óriásfenyővel, mely századok óta szabadon élt egy szikla tetején, az a féktelen düh szállja meg őket, mely mindig elhatalmasodik az emberben, mikor egy másik élet ellen tör, elkeseredéssel. A favágás romboló dühét az fokozza, hogy élő lényt érez magával szemben, s a fatörzs mikor feljajdul a fejsze harapására s panaszát csapásról csapásra ismétli, a fenyegetett erdő minden fája vele bömböl, mint hosszú mennydörgés, visszhangról visszhangra.

Egy reggel valamennyi favágó lejön a hegyről és a mélyút szikláira csoportosul. A megadott jelre a zsilip gerendázatát eltávolítják, ez valahogy úgy sikerül, hogy a rácskapu elsőnek zuhan a mélybe, s a fékét veszítő áradat bőszülten nekizúdul a nyílásnak. Habzik és tombol a zöld víz, vele moccannak, szabadulnak az első szálfák, ütköznek, henteregnek tompán, robajlásuk betölti a reggelt, az emberi makogás, visongás elvész ebben a félelmetes dörejben. Lassanként százával, ezrével tolakodnak már odalent a megcsonkított fák, a favágók is ugrálnak lefele a sziklák között, ahol már nincs is ösvény, inkább az indák s az örvények kapkodnak bokájuk után. De most semmi se számít, irányítani kell, továbbterelni ezt a csordát. Nem először végzik, szükség van az izmok összes erejére; a karok ügyessége, a szemmérték biztonsága s az akarat próbája az ilyen nap. Egy szálfa megakad, a többi újra nyüszítve, csikorogva mögé szorul, gyorsan kialakul a torlasz, a torlódásban felágaskodnak és törnek a vékonyabb szálak. Valakinek feladata kiszabadítni őket a forgatag hatalmából. Sodort kötéllel a derekán, leereszkedik egyik a sziklafalon, pillanat tört része és ő is közéjük zuhan. Egyik kezével gyökerekbe kapaszkodik, másik kezében a csáklya reccsenve törik ketté, újabb dorongot nyújtanak le, alig éri el, eléri. Na most! Egy rándulás ezt is kiveri a kezéből. Övig a vízben gázolva rángatja ki a hasadékba beszorult szálfát, mely remeg, roppan a hatalmas nyomás alatt, hihetetlen, de emberi erő nélkül most innen semmi se lódulna bele a sodrásba, a patak csobogó közepére. A heverő törzsek csak görcsösen rángatóznak, mint pihegő, élő hatalmas állattestek, csikordulva, szinte jajgatva emelik zúzott gerincüket. A bátrak hárman is rá mernek lépni erre a csalóka alkotmányra, hogy egyet kiszabadítsanak, jó útra tereljék a csorda élét. De hogyha ezek a hirtelen kiszabaduló óriások visszarúgnak, vagy lábuk megcsúszik iszamos bőrükön, az elejtett karó hegyével visszapattan, mint a lándzsa, véresen, hanyatt esve zúzódnak össze a fenyőszálak közt, s velük együtt viszi le őket a víz a völgyfenékig, hogy asszonynép jajongjon kihalászott fehér hullájuk felett. Vagy van, akit vállon visznek le, pálcák közé kötözött tagokkal, törött csonttal, jó kétnapi járóföldre, keservesen éjszakázva a huhogó vadonban.

Ha pedig hirtelen minden elakad, mert beáll a fagy, be kell várni az olvadást vagy az első felhőszakadást, hogy magával ragadja az egész völgyet.

 

*

 

A Gátak Népe tízszer tíz emberöltőnek előtte húzódott erre a tájra, ugyanannyi ideje vágta a fát a rengetegben. Amit kitermeltek s nem építették be saját kunyhóikba, a patak szálán a lapályra szállították.

Ott lennebb a tóvá szélesedő víz partján más kunyhók álltak. Mögöttük kőhajításnyira már az erdő, mely itt csak szelíd nyírekből, borzas kis bokrokból állt, közöttük ezerszám apró, borzas sörényű lovak és fekete szarvasmarhák legeltek. Itt, ahol a dombok közül a lapályra ért a patak, hatalmas földhányások mutatják, hogy mennyi ideje szól bele az emberi kéz a dolgok folyásába. Az öregek emlékezete szerint az Ostorosok is valaha a hegyekből szálltak alá, apáiknak apái a Tűz Fiaiból szaladtak ki, hogy a lomha szálfáknál különbül ficánkoló vadlovakat meg tulkokat pányvával összetereljék és megzabolázzák.

Feleúton egy völgyteknőben, ahol örökösen valami kénkőszagú kékes füst terjengett, mert olyan volt a föld, mintha óriás fekete hangyabolyok borították volna a koromtól megszállt erdők tisztásait, éltek a Tűz Fiai. Kőből rakott kohóikban, mint valami pokolbeli konyhában, örökké égett a tűz, s ők maguk is tetőtől talpig kormosan, hajnaltól napestig azzal foglalatoskodtak, hogy a tüzeket élesszék, aztán napsugár fényességű és forróságú, tejhez hasonló olvadékot fejtek a kemencéből; ez alighogy sisteregve megkötött, máris munkába vették és fülsiketítő üllőpengés közepette üstöt, kardot, fejszét és sisakot, lándzsa- és nyílhegyet kovácsoltak belőle. Jutott ebből árujukért cserébe a tutajosoknak s az állattartóknak egyaránt.

A Gátak Népének kunyhói a sziklák alatti lankákon egy szépségesen zöldellő domb körül helyezkedtek el. Gibihónak, aki ennek a törzsnek parancsolt, megszületett a harmadik fia is, aki már gyermekként erős volt, mint a medve, annak ellenére, hogy vékony kamasszá cseperedett; sűrű világos haja széles vállára omlott és mindig mosolygott. Bár dolgozni szeretett, legszívesebben naphosszat heverészett, ezért mindenki, tulajdon apja is fajankónak tartotta. Két bátyja a legjobb favágók és bátor harcosok közé számított; Gwynntől pedig nem vártak nagy dolgot, örültek, hogy szépen nődögél.

Ugyanebben az időben Hymirnek, az Ostorosok óriásának meghalt a felesége, és a derék gazda egyedül éldegélt két leánykájával. Egy este valami tündér tévedt a gáton álldogáló házhoz, vacsorát főzött a családnak, megfejte a teheneket, megmosdatta a gyermekeket. A gazda megkérdezte, nem akar-e a felesége lenni? A tündérlány szívesen maradt, de kikötötte, ha valakinek elárulja, azonnal vissza kell mennie Tündérországba. Teltek, múltak az évek, a tündér éppen gyermeket várt, mikor nagy lóverseny volt a lapályon, kérlelte férjét, hogy maradjon otthon, különben valami baj éri őket, de hiába. Ráadásul mikor a törzsfőnök lova győzött, Hymir megfeledkezett magáról és eldicsekedett, hogy az ő felesége gyalog is sebesebb lábú a nyertesnél. Nosza a vezér azonnal megkötöztette, hogy megbűnhődjék, ha csak üres dicsekvés, amit állít. Az asszony kérve kérte, hogy adjanak haladékot, ne kényszerítsék ilyen állapotban a versenyfutásra. Az Ostorosakat azonban elragadta a verseny láza és nem kegyelmeztek. Akkor a tündér versenyt futott a lovas vezérrel, le is győzte, majd megszülte kislányát. Aztán csak annyira tellett, hogy elátkozza a törzset és megjósolja pusztulását.

A kislányt, aki már árvának született, Hildinek nevezték, és két nővére ringatta, babusgatta.

Ám azt is beszélik, hogy három szomszédos törzs költői a sörivás közös ünnepén, a kapatos közönségtől versengésre ösztönözve, egyiknek szépen hajlított fából, másiknak faragott kőből, harmadiknak öntött aranyból volt a lantja, maguk is annyit ittak, hogy magukat felülmúlva, egy-egy mesét varázsoltak, melyek szavak nélkül, mint három fehér felhőcske jelentek meg a boldog sokaság szeme előtt, és így jött a világra egyikből Gwynn, másikból Hildi, harmadikból a vaskezű Bjurn, a kelták későbbi első királya. Innen kezdve már nehéz kideríteni a teljes igazságot.

 

*

 

Volt az erdő szélén, azon a bizonyos dombon, egy hatalmas kőrisfa. Koronáján a fellegek fészkeltek, innen hullt a harmat a hegyre, völgyre. Törzse alatt a sziklában állítólag tágas barlangterem van, csak még senkinek nem sikerült megtalálni a bejáratot. Ebben a teremben ül három hajadon, éjjel-nappal róják a titokzatos írásjeleket. Egyik a fába vési, másik kőbe, harmadik aranytáblára. Az aranyat, hogy biztos helyen legyen, azonnal elnyeli a föld, amit kőbe véstek, az ott lesz a szoba padlóján az idők végezetéig, a fába vésett érzékenyen felszívódik a kőris törzsén keresztül a levelekbe. Ám csak az tudná megfejteni az ákombákomok titkát, aki valamennyi évben a fa valamennyi levelét összegyűjtené s átlapozná, és esze oly éles volna, hogy az alaposan szétszórt és jól összekevert betűkből a villám cikázásánál gyorsabban össze tudná olvasni az elrejtett mondatokat. Mindenki más csak hümmögni tud és bölcsessége kimerül olyan általánosságoknál, hogy lám, lám, hideg tél volt, lám, lám, friss idő, csípős, ám derűs tavasz lesz, mert pipál a köd. Persze nagyon sokan vannak, akik ennyivel is beérik.

A kőrisfa koronájában valahol, ahol a legsűrűbb a lomb és jól eltakarja, gyöngytollú bölcs bagoly fészkel, a két szeme közt pedig egy mindentlátó vércse. A törzsén mókusok futnak fel s alá, hogy senkinek fel ne tűnjék, mennyire más, különleges fa ez, alatta szarvasok legelnek, akik szökellve elillannak, maguk után csalva a sűrűbe akárkit, aki csak közelednék a fához. Valahol az ég északi határán ül egy sas; ha ez meglebbenti óriás szárnyát, hatalmas szél támad, s amihez csak hozzáér, hófehérré válik. A fadöntők s az állattartók egyaránt tartottak ettől a téltámasztó varázslattól, melynek évente bekövetkező idejére mindenhol megáll az élet, csak a Tűz Fiai kérkedtek azzal, hogy őket nem bántja, se kútjuk, se forrásuk el nem apad soha, hiszen Vaskezű Bjurn ennek a sasnak a fia. Ám ettől még pont úgy befagyott telente náluk is minden tócsa.

Történt, hogy Gwynn, aki javíthatatlanul vidáman heverészett, mert ha valamibe keveredett, abból csak kalamajka támadt, így vidám történetek keringtek felőle az egész völgyben, egy szép napon erre a híres tündérdombra telepedett le. Azt tartották, hogy aki erre a dombra ül, az vagy csodálatos dolgokat lát, vagy pedig nagy baj fogja érni. Gwynn volt a legbátrabb az akkor élő favágók közül, ott ült hát a tündérdombon és várta, mi fog történni. Előtte aranyzöld volt a tavaszi völgy. Egy idő után ragyogó hajú leányzó jelent meg hófehér lovon. Anyaszült meztelenül, kibontott hajjal ülte meg a vágtató paripát, és akárki igyekezett utána, vagy csak utána kiáltott, még a hang is alig ért a nyomába, míg végül eltűnt a szem elől a vadon sötétjében, hiába kergetőztek vele a tájék legkülönb lovasai.

Másnap ismét kiült a dombra a legény, de most már csak a kőrisfa tövébe, s mikor a szépséges lovas megjelent, maga vette üldözőbe. Amilyen sebesen bírt, leszaladt a lejtőn, hogy ügyesen elébe kerüljön, elkapja a kantárszárát, de ő sem tudta elérni, s mikor már árkon-bokron át lélekszakadtáig követte, úgyhogy a távolság köztük se nem nőtt, se nem csökkent, utolsó erejéből utána kiáltott: – Kérlek, állj meg egy szóra annak kedvéért, akit legjobban szeretsz a világon!…

Csodák csodája, a lovas erre megállt és bevárta üldözőjét. Sírva nyakába borult s elmondta, hogy akarata ellenére akarják a Vaskezű Bjurnhoz férjhez adni, ő azonban titokban Gwynnt szereti, és nem lesz senki másnak a felesége. De tudja az egész völgy, hogy apja hallani sem akar róla, hogy visszaadja a jegyajándékul kapott üstöt a Tűz Fiainak.

Elindultak hát Gibihó fiai leánykérőbe, s azzal a titkos gondolattal, hogy megszerezzék valahogy a nevezetes edényt is. A patak mentén haladtak a leggyorsabb tutajon, melynek fáját ajándék gyanánt Hildi apjának szánták. Kedélyesen elözönlötték a leányos házat, s miután a boldogan piruló hajadonokkal az örvendetes és aggasztó vagy botránkoztató eseményekről elcsevegtek, ügyükre terelték a szót. Ám Hymir, az óriás apa, akire nem hatottak a kedves szavak, csak dohogott és oly dühösen nézett, hogy pillantásától majd beszakadt a boltozat. Az illendőség kedvéért mégis megengedte, hogy lakomát készítsenek, de közben mogorva gúnnyal Gwynnre kiáltott, aki itt is rögtön egy padon kezdett heverészni.

– No te híres, hadd lám, el tudsz-e bánni egy ökörrel?

Gwynn feltápászkodott, kiment az erdőbe, ott egy fekete tulkot talált, leszakította szép szarvakkal ékes fejét s nevetve tért vissza leendő apósához, akivel majdnem egymagasságú volt A meghökkent óriás csak ennyit mormogott: – Ejha, mikor hallgatagon üldögélsz, fajankónak látszol, de látom, még rosszabb, ha tevékeny vagy. Ezen aztán mindenki megkönnyebbülten nevetgélt.

Szó, ami szó, Gwynn viselkedése itt is éppolyan otromba volt, mint otthon. Mikor a vendégek elrendezésére került a sor, és mindenki kérte, hogy mint vőlegénynek, jelöljön ki számára helyet az asztalnál, az óriás hümmögött, hogy alig ismeri még, azt sem tudja, hogy valóban az-e, akinek mondja magát, ezért az asztal végére került, s míg a többiek beszélgettek és szórakoztak, ő bundáját fejére húzta és alvást színlelt. Egyedül Hildi értette meg, szerelmes pillantásokat váltottak, s ez neki elég is volt.

Kinn közben kéken beborult, s valami hírhozó bukott be az ajtón, hogy Vaskezű Bjurn közeleg. Bjurn félelmetes hírű kötekedő volt, és szívesen állított be oda, ahol vendégek voltak, s még szívesebben mérkőzött párviadalban. Az óriás kajánul figyelmeztette a hívatlan vendégeket, hogy sokkal kisebb baj a sértést eltűrni, mint a halált. Ahogy belépett, el is kezdte a mókát, de senki se akart civakodni vele. Végre Gwynnhez jutott, aki szokása szerint terpeszkedett a padon.

– Vajon miért fekszik ez a legény, talán csak nem rokkant?

A többiek menteni akarták a helyzetet s még azt is kimondta valaki, hogy hát szegény nem elég talpraesett, s bizonyára meg se értette, mit kérdeztek tőle.

Nagyon kedvet kapott erre a Vaskezű, s fülébe kiáltotta, hogy talán nem elég bátor. Megmozdult erre Gwynn s lassan, ahogy szokta, eldörmögte, hogy ami a bátorságot illeti, nem tudja, mi itt a szokás, de náluk odafenn az erdőben, aki így viselkedik, azt nem bátornak, hanem neveletlennek mondanák, idelent a tónál azonban, úgy látszik, elnézőbbek. De ezzel már lendült is, egyik kezével megragadta a Vaskezű sisakját, a másik kezével felkapott egy tüzes tuskót a tűzhelyről és páholni kezdte a hencegőt. Addig ütötte, míg meg nem futamodott, fenyegetőzve az éjszakában. Lovának távolodó dobogása a felbátorodott nevetésbe fult. Még Hymir is harsogva kacagott és atyaian megveregette a vállát:

– Most már látom, hogy rádbízhatom a lányom – mondta kurtán, és másnap megengedte, hogy visszavigyék a Tűz Népének a jegyajándékot.

Két bátyja rendre megpróbálta kimozdítni a nehéz üstöt, de még együttes próbálkozásuk is sikertelen maradt. Ekkor Gwynn megragadta az üstöt s a fejére tette, s ezzel a furcsa sisakkal ment kifele az ajtón, ment végig a rengetegben, ahol a záporeső alaposan lemosta a kormot az edény fenekéről, s mire három nap alatt felért, hogy Vaskezű Bjurnt kiengesztelje, maga is tetőtől talpig olyan kormos volt, mint a Tűz Népének törzséből valók.

– Itt hozom a békesség üstjét, kedvetekre ehettek-ihattok belőle egészen őszig, amikor újra befagy a víz – kiáltotta, hogy háromszoros visszhang felelt rá a hegyfalakról.

A lakodalom is háromnapos lett, így szerzett két bátyjának is menyasszonyt a fajankó, aki őszig, amíg a kelengyék elkészültek lenn az óriás házában, kitanulta a kovácsmesterséget a Tűz Fiainál. S hamarosan a három törzs is egyesült, a völgyek is egybekeltek és Vaskezű Bjurnt emelték vállra, ami azt jelentette, hogy maguk fölé. Mert egy már akkor is régi legenda azt tartotta, hogy a szivárvány ívén viszik fel száguldó lovakon a földi harcban elhullott vitéz férfiakat a tündérek a maguk honába, ahol aztán már csak kedvükre heverésznek. Ám ez a híd háromszor három színű, a közepe tüzes vasból van, hogy csak az erős népség kelhessen át rajta, valamint minden égtájon minden hídnak a közepén van egy pont, ahol nem törhetnek, hatolhatnak át csak a hősök.

Egy szép napon Gwynn dédunokái is nekivághattak ennek a hídnak. Lovon indultak, vidáman csevegve, egyik se árulta el, hol sajog halálos sebesülése, inkább apjuk, nagyapjuk tetteit emlegették, és egymást is, magukat is bátorítni, harsányan nevettek azon, ami volt s ami ezután következik. Így ügettek, majd csak poroszkáltak keresztül a hegyeken-völgyeken, mígnem az ismert domb alá nem értek. Itt tiszta forrás ömlött a patakba, ragyogóbb, mint a szivárvány. A súgókban pisztrángok, lazacok ugráltak, annyi halat fogtak, hogy sokáig nem lesz gondjuk élelemre. Éppen elállt a zápor, a páfrányok nagy ringó leveleiről kövéren potyogtak le az utolsó cseppek s a híd felragyogott előttük. Akkor megkötötték a lovakat egy-egy fához, hogy utoljára még körülnézzenek a tájon…

 

*

 

A vadon vasárnap délutánja itt még az a pillanat, mely a napok egyforma és önérzetesen egyenlő sorából önmagát választja, jelöli ki annak. Mi ez a csodálatos sugárzás, mi ez a gyönyörűséges égzengés, mely betölti a tájat, ahol még nem várrom medvéllik a csúcsokon annyi lezajlott esemény intelmes mélabújával, hanem valódi felszínalakító földrengés zsibong végig a dolgokon, mintha még valaki itt feküdne a fű zöld takarója alatt, s most két lábát nyújtóztatva egyszerűen újjárendezi a völgyeket! S mintha Csajkovszkij IV. szimfóniájának fanfárja kísérné az egészet, de hát még csak a semmi hallgatja, fogadja, issza be, óriásidegzetével. Akinek másnak már füle van itt, az a fülére szorítja két kezét s úgy szenved. Pedig ez is már csak elhaló visszhang, valami még nagyobb zengésből, a hangosság s a némaság, a gyehennák s a fagyok még féktelenebb szélsőségei után, ahol ha belekeverednek, az emberi lények már nem pusztulnak bele. Mi történt, kérdezgetik egymást, és borzongva megnyugszanak az első magyarázatban. Jó volt neked meg atyafiságodnak ebben a völgyben? Nos ezek a boldog napok nem tarthattak örökké, ezt beláthatod. Eljött az idő, amikor az óriások szövetkeztek, a tél győzedelmeskedik a nyár felett, farkasok rabolják el a napot s a holdat, a csillagok lehullnak az égről, megremeg a föld a lábunk alatt s odalent a lapályon ádázul kiönt a tenger. Ekkor kilovagolnak mostani hazájukból a Tűz Fiai is. Nem menekülés lesz ez, hanem csatarend, mert mindez ugyancsak nem tart örökké, új föld emelkedik ki a tenger habjaiból, új nap támad az égen, szebb, mint a régi volt. Összeülnek a népek és visszaemlékeznek apáik régi harcaira. A fűben haladván aranytáblácskákra találnak (lehet csak kőlapokra, vagy cserépre), s a rájuk vésett jegyekből-jelekből megtudhatja végre mindenki, hogy milyen csatákat vívtak bölcsőik körül az ősök.

Az elveszett pásztor

… Úgy növekedtem ott, mint a cédrus Libanonban, mint egy ciprusfa a Hermon lejtőin…, illatot ontottam, mint a legfinomabb mirha, vagy mint egy terpentinfa, úgy terjesztettem szét ágaimat, méltósággal és megrakva kellemmel…

A völgy pedig megtelt már a hadinéppel. Ostorcsattogás, kerékzörgés zaja; dobogó ló, robogó szekerek, törtető lovasság, kardok villogása, dárda és parittyakő süvítése. A heverő testek ahogy ott maradnak az elvonuló porfelleg után. Nincs száma az elesetteknek, megbotlik hulláikban a segíteni igyekvő s a fosztogató.

A völgy félelmetes volt már tegnap, mikor megérkezett odatúlról; egyszer csak elfogyott a hegy s a peremére hasalva óvatosan, mint minden lejtő tetején, amióta csak útra kelt, bekémlelt a vörös napfényben kavargó porba. Végtelen mélységűnek tűnt ez a katlan. Tudta, hogy mögötte a pusztaság már a tengerig vezet.

Meghúzódott egy bokor alatt és sírdogált. Álmában aztán újra látta a nyájat, tisztán látta, a vezérürü nyomában tömören, fegyelmezetten mendegéltek, ahogy megfogadták azon a végzetes napon, amikor nem engedte őket inni abból a poshadt pocsolyából, hogy akkor elmennek, akár a tengerig is, de itt nem legelnek egy tapodtat sem, ő pedig nyerje csak el a gazdától a méltó büntetését.

Reggel, bár odalent a zengés-bongás egy csöppet sem csendesedett, bátorságot gyűjtött, s hátában a hegyről már látható kelő nappal, nekivágott az ereszkedőnek.

 

*

 

A csatanap végén a vezér az ágyán forgolódott. A sátor áthevült, s a beszorult port is hiába próbálták kiszellőztetni a szolgák. A félrehajtott ponyva alatt látja az őrszem lábát. Saruja néha megcsikordul a homokon, az előbb egy kóbor ebet vagy közel merészkedő koldust kergetett el fojtottan káromkodva. A megkezdett tömlőből egy fél sisakkal megivott, aztán hasra fordult, hatalmas mancsával a földre terített oroszlánbőrbe markolt, ujjairól lassan súrolta le a rászáradt vért és szennyet. A fekhelye rándult, ringott alatta, mintha lova nyakára dőlve száguldana az előreszegzett dárdák közt, s most ismét látta a pásztort, még meg is rántotta a kantárszárat, és ahogy egy vigyázatlan pillanatra nem figyelt a feléje sújtó ellenségre, majdnem levágták. Ráordított a suhancra, hogy mit keres itt, s bár jó messze volt tőle, feléje suhintott a karddal, ijesztésül szánta csak persze, mert szánta ezt a baromian buta fickót, ahogy ott őgyeleg, mit őgyeleg, lassan, bambán, minthacsak holdkóros lenne, megy, megy keresztül a zengő csatatéren, az egymásba akaszkodott két óriás vassündisznó közt. Hová mész, menj már a fenébe innen, te szerencsétlen…

 

*

 

Valahol a Kaukázus déli lejtőin, közel ahhoz, ahol a Tigris és az Eufrátesz ered, elbitangolt a nyáj. Fél óra lehetett napszállatig, és lehet, hogy valóban eltévesztette az utat, de nem engedhette, hogy felszürcsöljék a disznók dagonyájában csillogó levet, döngött a bundájuk a pásztorbot suhogása alatt, a vezérürünek pedig majdnem a szarvát törte, ahogy a kampójával ügyesen, villámgyorsan beakasztott neki és visszarántotta az utolsó pillanatban; szembe is fordult vele a nagy erős állat, s ő meglepődésében megfutamodott, egy törpefenyő alacsony ágain keresett menedéket, mint valami ostoba fajdkakas, ha látta volna a gazda, már ezért elcsapja tüstént; a nyáj bégetve kikacagta s a peckesen elnyargaló vezérürü után loholva sebesen, egyszerűen otthagyták, nem érte utol őket a lejtőn, különösen miután úgy elbotlott, hogy kis híján a lábát törte. Beesteledett, s félni kezdett egyedül, ami a juhai közelében még sosem történt vele. Visszament hát és ugyanazon az ágon húzta ki hajnalig, s akkor utánuk indult, mert biztos volt benne, hogy megjuhászodtak s az aljban beéri őket.

Háromszor ment le a nap azóta.

 

*

 

Leghatalmasabb barátait kinevezte hadvezérekké és negyvenezernyi gyalogossal, valamint hatezer főnyi lovassal ellene küldte őket a folyam felső gázlóin átkelt lázadóknak. Ezek ma Bakráig nyomultak előre, s ott a síkságon tábort ütöttek, itt csatlakoztak hozzájuk a szíriai segédcsapatok, valamint a mórai szökevények. De majd elbánnak velük a következő hetekben. Számításai szerint a felvonulásra hat nap elegendő, hogy alapos bekerítéssel végződhessen. Már kereskedők is érkeztek nagy számban a táborba, a parti városokból, hogy megvásárolják a majdani foglyokat, a vételárat is magukkal hozták, aranyban és ezüstben.

 

*

 

Leért a katlan fenekére, ahol a nyájnak nyoma se lehetett; hiszen ha errefelé vette az útját, már régen a porba taposták volna, vagy ami azzal egyenlő, ott rotyogna húsuk a tábortüzek bográcsaiban. A hatalmas lovasok ahogy a porban szűrt kelő nap előtt átsuhantak, árnyékuk játéka összeszorította a szívét, de ment, csak ment egyre közelebb, ebben a vércsevijjogású zengésben, aztán észrevette, hogy mint ködben a farkasok, odafent a hegyekben, már elöl-hátul ott suhannak röhögő paripáikon a porfátyol mögött, át is ugratnak felette, hatalmas suhintások csattanva érnek egymás bőrpáncélos testéhez, fülsiketítő ordításuk egészen betölti a hallását, innen már másképp nem szabadulhat, csak hogyha nyugodt léptekkel nyílegyenesen átvág köztük.

 

*

 

Midőn megpillantotta az ellenség sokaságát, bizakodásra tüzelte embereit, atyáik példáját emlegetvén. Aztán ősi szokás szerint csapatokba osztotta őket és parancsolókat állított a csapatok élére. A fiatal házasokat, valamint azokat, akik csak nemrég szereztek földet, mind egy szálig elbocsátotta, nehogy hazavágyódásukban túlságosan ragaszkodjanak az életükhöz s gyáván viselkedjenek a harcban. Tízezrek látták, amint hirtelen megmerevedik az arca és tekintetével lassan követi azt, ami nincs. Márpedig ő ebben a pillanatban tisztán látta a hadsereg előtt áttámolyogni azt a mezítlábas bamba kölyköt, a pásztort. De mégsem mert rárivallni.

 

*

 

A kapuk elégtek, a fedelek beomlottak. A tér elhagyott; szemetet, száraz füvet sodor a szűk utcákon a szél. Van itt valaki, kiáltaná, ha merné s ha kiszáradt torkából nyöszörgésnél egyéb is előbugyborékolna. Egy pofa vizet keres, de az itatóvályuk fala szétlapítva, a sár tetején is finom pókhálóját szövi már a mindent megmerevítő aszály. Aznap éjszaka a kút gödrében aludt. Hallotta, ahogy dühös lovasok gyülekeztek odafenn, s káromkodva, nehéz láncokon leengedett vasalt vedreik a szűk aknában az ő testén keresztül zuhantak, majd szálltak faltól falig ütődve a felszínre, már elsőre péppé kellett volna hogy zúzzák s már tizedszer, huszadszor repülnek át itt; kezét kinyújtotta, hogy megérintse őket, de puhák és testtelenek voltak, mint a denevérek árnya. Lábujjai némely maradék iszapban mocorognak, mindössze két maréknyi víz gyűlt össze órák óta a kút fenekén, mit mernek le mélyre, mélyebbre, mint a talpa alatt a nedves vaiknak is bőven adnak? Újabb és újabb vedrek suhannak le mélyre, mélyebbre, mint a talpa alatt a nedves homok. Újra lehajolt kimerni a szivárgást. De a víz megnyugtatóan valódi volt.

 

*

 

A tét mindig ugyanaz volt. Vagy-vagy. De ebből úgyis csak egyik igaz: a sebek begyógyulnak, az emberek minden után feltápászkodnak. Vagy kivívjátok, vagy meg sem érdemlitek s a leggyalázatosabb sors vár rátok, írmagostól elpusztultok valamennyien. Nem, valahonnan, a holtak zsebéből a földbe az írmag folyton visszakerül.

A térség felett a hold. A hegyoldalakról s a várhegyekről visszalátni a medencére: a gyakorlott szem már a tábortüzek alapján fel tudja mérni az erőket. Ott messze most fellobbannak a falvak, a berkek. Tehát sikerült, dörmögi eltűnődve a szakállába. Ők szerettek volna rajtunk ütni ma éjjel, de a vaskapocs körülölelte őket. Ez a jel. Ki az? Állítsátok meg, adná ki a parancsot, ha foga vacogásából nem érezné, hogy megjött a láz. S az a mamlasz állat megint itt cselleng a vonalak előtt! Hát ezt már éjjel se engedik aludni pokolbeli parancsolói? Vagy kinek a kémje?

 

*

 

Először Dathemát támadta meg. Galaád mellett sokat levágott belőlük, aztán Ynna felé vonult és ostrom alá vette a városokat, az erődítményeket sorra felégette s a foglyokat leöldöste; csak az asszonyokat hurcolta fogságba. De amazok Thamis parancsnoksága alatt mégis nagy és erős sereget gyűjtöttek újra. Levelek érkeztek a folyam felől, hogy a Dim- és Sin-beliek is mind szövetkeztek ellene. Elhagyta tehát a hegyszorost és Beki Horun falu mellett ütött tábort, ahol egy másik szíriai sereg is csatlakozott hozzá. Idris húszezer főnyi csapatával Adora alatt állomásozott, alig harminc stadionnyira. Előbb őket kellett kifüstölni. Az összecsapásban maga Idris is elesett, mire a hadvezér nélkül maradt hadinép fegyvereit eldobva, megfutamodott. Üldözőbe vették őket és ismét sokat levágtak. Gyors menetben vonult végig a tengerparti síkságon. A dombok egyikén újra látta a pásztort. Most velük egy irányba tartott.

 

*

 

Mikor már nem is remélte, a kősivatag szélén rájuk talált. Olyanok voltak, mint a megszeppent gyermekek. Az égen sötétlila fellegek kergették egymást szüntelenül, napok óta özönlöttek a tenger felé. De egyetlen csepp eső se hullt már hetek óta. A bárányok felismerték, ő örömkönnyeket hullatott, aztán csak levágott egyet közülük.

 

*

 

Kicsoda az, ki feljő a pusztából, mint a füstnek oszlopa? Valahol messziről nagy szélviharok futkosnak a mezők, sivatagok hátán. Ami egyszer megtörtént, ha van rá mód, mindig megtörténik. A nyáj csendesen poroszkált vissza a havasok felé.

Messziről, vascsengéssel, iszonyúan dübörögve lovasok érkeztek.

– Nini egy tolvaj – kiáltottak fel, és körülfogták a pásztort. Mikor tovarobogtak, a pásztor fél lába saruban, fél lába mezítelenül, mintha lassan lépdelne az alásereglő bárányok hátán, vagy mintha simogatta volna őket. Így lengedezett a környék egyetlen fájának legalsó ágán. Aznap nem haladtak semmit a vezér álmában. Mert az az álom állt. Hason feküdt a sátrában, nagy mancsa a régi oroszlánbőrbe markolt, mely lucsogott a kiontott belű tömlőtőlés a halkan csepegő vértől.

 

*

 

Fuss és légy hasonló a gazellához vagy a fiatal kecskéhez a hegyekben, ahol fűszerek teremnek. Mire felértek a forrásvidékre, új bárányok születtek. Bárki megszámolhatta, kivolt a szám, amelyre a gazdával alkudott. Idefenn már csörgedezve készülődött a nagy, kékes táblákból a hólé. A falvak még füstölögtek, mert itt a nap ereje sosem olyan heves, mint odalent a folyamközben, ahol időnként ezüst meg arany szélrohamok kergetőznek és keverednek, mint motívumok a szimfóniákban.

Madonna dell’ Arena

Miután a napokban befejeztem egy meglehetősen hosszú munkát, kedvem támadt fáradt fejem pihentetésére köznyelven olvasni valamit.

Voltaképpen nem is én, hanem úgy hatszáz évvel ezelőtt Leonardo Bruni érezte ezt így. Ő vetette papírra sercegő lúdtollal vagy hasított hegyű náddal, hajnalban vagy alkonyattájt, napvilágnál vagy lámpafénynél ezt a nyújtózkodó gondolatot, a máris elkezdett következő munka bevezetőjében, hogy pár sorral lennebb, a lazítás végét jelezve, komolyra fordítván a szót, mintegy torokköszörülve, nyakkendőbog-igazításképpen, arcvonásainak újra kellően ünnepélyessé merevítése jeléül figyelmeztetően hozzátegye: „itt kezdődik Dante élete…” Az én pihentető olvasmányom meg ez lett volna, az ismert adatok mellé gyűjtve csendesen a hangulatokat arról a rég letűnt korról, melyben még eleven szelek tépdesték Dantén vagy Giottón a köpenyeget, ahogy ott álltak az évszak derülő-boruló ege alatt, valamelyik páduai csatornaparton. Az efféle utazás kellemes ringatásából aztán észrevétlenül lesz mégis munka, mihelyt valami kimarad, kikapcsol, fel kell tápászkodni s más könyveket keresni elő, kinyitni, összevetni s lassan egészen elmerülni az idők vizében. Mert szerencsére nincs lezárt kor, ilyen értelemben: lezárt élet sem; amíg valaha valaki még saját eleven mivoltának pillanataiba emeli az egykori élőket, minden feltámad s folytatódik. A filmtekercshez, videokazettához hasonló ez is, hacsak nem azok vették át, valósították meg ezt az ősidők óta kézenfekvő és lehető legolcsóbb alapelvet: bármi lejátszható újra meg újra az érdeklődés képernyőjén, a feltöltődő képzeletben. Ennek a kettős, párhuzamos műtermi munkának a legalább Homérosz óta halmozódó, egymást kiszorító és kiegészítő technikai titkait: az írásét s az olvasásét mindig érdekes megfigyelni és megpróbálni.

Itt most egy látszólag félreeső kor még félreesőbb színhelye adódik: Pádua, 1306. Utólag külön a történelem, az irodalomtörténet s a művészettörténet madártávlatból akár pár mondatban össze tudja foglalni fontosságát vagy jelentéktelenségét, nagyvonalúan vagy bővebb, pontosabb adatok hiányában akár átsiklik felette s a személyes álmodozásra bízhatja a részletek ringatását. Ám mint valami végtelen gyöngysor egyik szeme, egy folytonos és elszakíthatatlan szalag négyzetcentiméterecskéje, azért csak ott van, kitapintható, visszaforgathatóan és visszamorzsolhatóan, mint bármelyik tája, ténye a múltnak.

Micsoda kavargás és örvénylő összevisszaság volt ott is, persze. Mintha csak a vihar kavargatná a hópelyheket. Miközben célszerűen születnek a dolgok, kása fő vacsorára, hús serceg, cipó sül, sarukat és köntösöket varrnak, festéket törnek és követ faragnak, bort isznak és mérget nyelnek, a gondolkodó fők, amennyi annyiféleképpen, gondolkoznak, hiszen természetes módon nem annak a befejezett kis világnak látják még magukat, ami felé befejezetlen életük újabb pillanatai, percei telnek, célt nem lát senki, még minden egyes nap rácáfolhat az előzőre, minden művész a versenytársára.

– Hiszen éppen ez az! – sercen be valahogy egy szövegrészlet is ebbe a peregni kezdő némafilmbe; talán éppen valamelyik főhősnek a hangján –, persze, hisz verseny ez a javából, szinte csata már. A később oly világos stílus úgy alakul, hogy valamely festő vagy költő is csak azt fejezheti ki, ami belsejében él; a sajátos lelki mozgások igazgatják a külső mozdulásokat. Odakinn az odabentit igyekszünk rajtafogni, rögzítni. Megfestjük, feljegyezzük. A jó ég tudná csak összevetni és megmondani, melyik nehezebb, jól mondom, messer Giotto?

– A lehető legjobban, messer Alighieri! – de udvariasan ellene veti, hogy a kettő között csak az az egyetlen, nagy különbség, hogy míg az írás mindezeket a szavakkal ábrázolja, amelyeket régen és ma és mindörökké kénytelen használni az ember, a festett kép mindezt azokkal a gyarló technikai eszközökkel kényszerül elvégezni, aminőkkel a mai művészet bír.

– Ó nem ez a fontos – teszi szóvá még udvariasabban Dante –, hanem hogy mindenikünknek minden esetben és minden téren az örökkévalóságot kell megcélozni! A szemekben van, onnan származik, a látásunkból minden, amit csak átfogunk s ahogy átfogjuk. A legfőbb cél ugyanis végig a nagy üzenet egyszeri formájának megalkotása.

És talán még úgy sem győzik meg egymást, ha az egész nem volna csak az elképzelt Giotto társalkodása a kísértet-Dantéval; és akkor sem nyomna itt már semmi a latba, ha valóságos párbeszédük jegyzőkönyve is fennmaradt volna, hiszen időtlenül pontos és magasztosan tiszta az, hogy

 

A szürkületen győzött már a hajnal: futott az; és én sejthetném a tenger vizét remegni messze, halk morajjal –

 

míg Giotto másképp-felülmúlhatatlan sziklái mintha keménypapirosból lennének összeragasztva, angyali fái lehetetlen helyzetben gyökereznek, szép íves épületrészletei gyermekjátékok kulisszái, pedig mindezt aligha azért így adta vissza, mert nem másképp látta.

Giottót egy évvel korábban hívták Riminiből Páduába s itt két év alatt a Scrovegni família megrendelésére elkészítette azokat a szerencsésen mindent kibíró, átvészelő freskókat, melyeket a művészettörténet a főművének tart majd. Pádua ekkoriban a szellemi élet élénk kis központjává kezd válni. Senki se ejti ki még a bűvös szót, hogy reneszánsz, de hirtelen szokatlan dolgok kapnak lábra, például a frissen létesült egyetemen Giovanni Bonandrea az ókori auktorokat magyarázza. Mindenesetre az antikvitás élvezete a többi szellemi élvezettel együtt, a kor új, csodálatos játékszerévé lépett elő, mely az életnek is mélyebb értelmet adott. Hányattatásai közepette most ide húzódik Dante, ezeket az előadásokat is hallgatja; 1306 után már máshol van. Giotto a következő pár évben is ott tanyáz s a Palazzo della Ragione nagytermében asztrológiai tárgyú freskókat fest, melyek már nem lesznek olyan szerencsések, pedig e sajnálatos módon elpusztult művek a világi tárgyú festészet megalapítójaként koszorúznák. Milyen fontossá lett hirtelen, hogy Itália-szerte romokban ugyan, de tapintásközelben volt még az a nagyhangulatú múlt, melynek lappangó szövegei kezdték megtermékenyítni az elmét. Térdig érő kőfalak, felhányt kövek, melyek közül ami gyúlékony volt, annak kormát, hamuját is kimosták már vagy ezer esztendő esői, kipiszkálta a mindig gyermeteg fű; és hatalmas boltozatok, oszloprendek, melyeken keresztülnőnek az öreg platánok s a kamaszgerincű ecetfák, ligetté összeálló babérok, ciprusok keltettek már elég elégikus hangulatot a délvidéki telehold világánál festőkben, költőkben, szerelmesekben. Az 1300-as esztendő jubileumian becses nyeresége, hogy Villani saját bevallása szerint az örök város romjainak hatása alatt határozta el magát a történetírásra.

A kápolna, melyet Giotto most kifest, egy római kori körszínház alapfalaira épült, Pádua északkeleti részén, ott ahol a városfalak a Brenta egyik szélesebb csatornája mentén megszakadnak.

Itt találkozhattak.

A felavatás kitűzött határideje sürget. A gazdag kereskedő kedvesen unszol és türelmetlenül hízeleg. A mesternek a még építés alatt álló kápolnában kell elkezdenie a munkát. Az állványok, meszesgödrök, a külső felvonulási építmények mellett a belső állványzat mászik az alig száradó falakra, rajta a tanítványok és segédmunkákra felfogadott napszámoslegények sereglete. Így jön létre a bejárati oldal egész falát beborító hatalmas méretű és lélegzetű freskó az Utolsó ítéletről, meg a pár tucatnyi kompozíció körben, több képregény, a kor értelmezésében, de a mester iskolát teremtő stílusában.

Itt találkoztak. A térségen még elhordatlan kövek és gerendák hevertek. Majdnem a csatornáig hátrálva, a tekintet szépen befogja a csinos kis épületet s mögötte az aréna lekopott romjait, melyek most már mintha az ő kertecskéjét képeznék.

Giotto nyugtalan, mert nem dolgozhat a szokott műgonddal, ha tetszik lassan, nagyon elmerülve, pedig amióta a maga ura, keresett és megbecsült mester, alkatának folyományaképpen ez azt is biztosítja, hogy végtelenül élvezi is a munkáját. A költő, akivel valamelyik este találkozott futólag a kereskedő házában, meglehetős tumultusában a helyi notabilitásoknak, most mintha csak erre sétált volna, pedig azt a meghívást fogadta el, amit akkor intézett hozzá, a lakomán. Egyidősek. Egyiknek is, másiknak is érdeklődését jól tájékozott közös ismerősök kellőleg felfokozták, sokat tudnak egymásról.

Borús nap van, épp elállt a csepergés, mikor a belső munkák állásának megtekintése után a kis társaság borzongva özönlik ki a fülledt ég alá. Csak pár lépésnyire távolodnak el ők ketten, de talán ezért adódik úgy, hogy véletlenül sem akad fültanú, legalább valami fontoskodó, aki bár egy-két mondatot feljegyezzen aztán, örökké az utókorra sandítva a fontos emberek környezetében. Háttal a csatornának, visszanéznek. Arról kezdenek csevegni, hogy a minap temették el messer Jacopo da Todit, aki annyiszor írta és mondogatta, hogy máris szállóigévé lett: ő azért sír folyton, mert nem szeretik eléggé a szeretetet… Aztán Firenze kerül sorra. Giotto 1301-ben házat vett Firenzében. A Dantéét akkoriban dúlták fel. Az ítélet illene 1302. január 27-ről keltezett, s úgy szól, hogy ha bármikor Firenze hatalmába kerül, máglyára vettessék! Nem, talán ezt a kényes témát nem érintették. Dante nem hozhatta szóba, hiszen a másik az egész históriát pontosan ismerte, s ő sokkal finomabb szellem volt, semhogy jelenlétével neki kedvező állásfoglalást csikarjon ki a másikból, akinek oda visszatérni fontos. Az áldozatot sajnálni, nyomorult sorsán vele keseregni senkinek se biztonságos. Giotto a fájdalmas húrt ugyan miért pendítette volna, ha vigaszt, a szavakén kívül, nem kínálhat, annak mestere pedig nem ő volt.

Ezer egyéb történetet, esetet, alakot érinthettek. A két elbeszélő, a kor tetején, hátukat egy alkalmi kerítésnek vetve, előttük az élve születő olasz művészet mész és festék és eső illatú tényeivel. Ki beszélhette volna meg inkább, töredezett, egymáséba kapó mondatok lángocskáival, hogy az élet milyen szépen, mostanában már valósággal mohón halad itt, rohan a maga útján, lépcsősorokon s állványokon hágva fel, le. Hogy a megfigyelés, ez a szent és egyre nyíltabb titok, feszegeti az eddigi határokat, bővül, kiszélesedik, valósággal kikényszeríti a fantázia közbelépését; hogy az emberek bizony már nem csupáncsak a legszembetűnőbb dolgok iránt bírnak érzékkel; hogy mint egymáson csiszolódó kövek megtanulják egymástól látszólag oly távol eső dolgok összefüggő világgá kombinálását, élő és holt lényekét, tényekét. Hogy bizony a művész mikor anyagért lehajol, először is saját idegeibe markol, mindig is. És lehet, hogy Dante fogja leírni, de lehet, hogy Giotto tapasztalta előbb, hogy a völgy füvei, fái, virágai szín dolgában túlszárnyalják az aranyat, ezüstöt, kármint és azúrt és ólomfehéret.

– Képzelje, messer Giotto, valami biztos helyre vitt ládákból, ahol a könyveim hevertek, most kalandos úton előkerült egy megkezdett művem hét első éneke. Már azt hittem, ez is odaveszett, mikor felégették az otthonom. Lám, a balszerencse se vethet mindig gátat a dolgoknak. Aki megtalálta, szerencsére a poétai dolgokban járatos volt, a gyanakodókat könnyűszerrel meggyőzte, hogy ez csak irkafirka, és gyorsan Lambertuccióhoz vitte, aki maga is félig-meddig költő, de nem próbálkozott affélével, hogy elsajátítsa, hanem elküldte Moriello barátomhoz, mert úgy hallotta, hogy éppen nála lakom. Ő aztán egy szép napon előállt kedves színleléssel, íme, mit találtak valami mihasznák, ugyan mit szólok hozzá, nem tudnám-e megmondani kié lehet? És én, aki gyászomban és veszteségem tudatában már-már lemondtam… nos hát most újult erővel fogok ecsetet ragadni én is. Igen, igen, barátom, versenyre kívánok kelni az itt születő látomással.

A kibukkanó napsütésben támadt hirtelen zápor elől a többiek már eresz alá húzódtak, onnan integetnek, kiabálnak. A két ifjú mester nevetve eszmél, és köpenyegük szárnyát fejük fölé emelve, már rohannak ők is.

Ma már könnyű tudni, hogy a múlt aranyporába mártva kezük, mennyire egy jövőbeli aranykort kerestek; míg Dante a kritikával töltötte be nagynak bizonyult feladatát, Giotto az ideálok megteremtésével, azok vonzó példájával akart hatni. Most még mint hevesen gesztikuláló két mimuson nevet az alkalmi közönség. Jaj, de szórakozottak! Ejnye, hogy elmerültek!

A zöld ördög kalendáriuma

Horatius háztartásának felszámolása

Délután háromkor beborult hirtelen s olyan sötét lett, hogy az alsó polcokon elemlámpával kerestem ki valami öreg könyveket. Az abbamaradt iromány lapjai ott hevertek az ablak alatti lenyitható öreg szekreter írólapján, mely nemcsak pár száz esztendeje, de itt ebben a zsúfoltságban ma is a legcélszerűbb íróalkalmatosságnak bizonyul. A családi szájhagyomány szerint a Bolyai Farkasé volt, de a bal felső fiókjában ott van a „keresztlevele” is: pár okirat, mintegy a legenda szentesítése, mely szerint – jóval azelőtt, hogy a bútorzat másik, testesebb darabját, az íróasztal nagyobbik testvérét a múzeumnak adományoztam volna – egy kegyeletértő intézmény már meg akarta őket vásárolni elődeimtől. A levelek mellett selyempapírba csomagolva egy tenyérnyi fadarab, mely ki tudja mikor, melyik költözéskor pattogzott le annak az irdatlan kredencnek az oldaláról, s végül is nálunk ragadt; a restauráló műasztalos odabent azóta pótolta ügyesen a hiányt, kiegészítette a faragott párkányt, ám ez mint valami titkos jel, csak beavatottak előtt ismert anyajegy, bármikor felmutatható és odailleszthető az eredeti helyére.

Az íróasztal hát él, éldegél a szobámban, mert a rajta végzett napi munka élteti, jelezvén, hogy csekély kétszáz év alatt még nem egészen érett meg, rokkant meg ahhoz, hogy már csak műtárgyként mutogassák. Annak is eljön az ideje bizonyára, mikor majd egyszer a Házsongárdból visszajövet ennek a ki tudja hányadik műhelynek a felszámolására is sort kell még keríteni.

Egyelőre, mint minden történetben, ebben is az olvasás, sőt a megírás időpontjánál is jóval hátrább tartunk még, a hetvenes évek derekán, amikor egy kora őszi napon, nem hiányzik a pontos dátum sem, éppen a mulandóságon, nevezetesen Horatius háztartásának széthordásán merengtem, s tarkómat a könyvespolcnak támasztva, ölemben egy fóliánsnak beillő kötettel, melyet valami adat miatt lapoztam fel, elnyomott az álom, s azt álmodtam, hogy délután háromra beborult és – – – – – – – – – – – – – – – – és valamit latinul mormogtam, egészen idegen, elváltozott hangon, talán ezt: „Elnyúló hegyeket képzelj. Köztük árnyas völgyet”… mert akkor már vénséges Bolyai Farkas voltam, s fázósan húztam össze magamon a lebernyeget, mely mint a rosszkedv, beborította egész valómat. Ami kiadós sírás után a gyermeknél a hüppögés, öreg embernél a lelke mélyét is felkavaró méreg, harag, dühöngés után az a dohogás, a majd megbánjátok ti még duzzogó, sötét indulata, melybe olyan kéjes kielégüléssel fúrja egyre bennebb magát, mint fájós lábait este a hűvös ágyneműbe, bár ilyenkor dacosan inkább a sírra hivatkozik. Aztán mert sosem tud tétlenül ülni, még sértett méltóságának homlokon, halántékon dübögő, bénító sztrájkja alatt sem, előbb a keze néz foglalatosság után, aztán a tekintete mozdul ki két sötét barlangjából, s mivel a papiros hómezői folyvást ott adják a bankot, ott takarják úgyis a spáciumot a barlang előtt, félóra se telik belé az utolsó ajtócsapódástól s már nekifeledkezve munkálkodik: céduláz, körmöl.

Lehet, épp bennem motoszkált valami elintézetlen apprehendálás, a heveskedés kivont kardja, s ezt kapta fel, vitte, villogtatta, repítette az időtér felett. Az álom angyala, míg bele nem talált vele éppen az illusztris porhüvelybe, hiszen különösen élete végére ő is csillapíthatatlanul háborgásban, háborúskodásban állt már mindennel, mindenkivel. Hol volt már az a derűs kedélyű gyermek, aki hatesztendős korában azzal ejtette ámulatba a nagyenyedi professzorokat, hogy egyszeri olvasatra visszamondott százkilencven latin szót magyar jelentésükkel együtt! Azóta mivel nem bíbelődött a mathézisen kívül, gyönyörűségére és bosszúságára, különböző szerkezetű kályhákat talált fel, antik auktorokat fordított, belekóstolt a teátrum ébredő életébe, ha nem telt útiköltségre, egyszer keresztülgyalogolt fél Európán, no és meghonosította itthon a pónyikalmát. Egy elkeseredett pillanatában pedig, ifjúkori álmaival egyetemben, elégette összes költeményeit, voltanak azok olyanok, amilyenek. Ezt azért meg is bánta tüstént, mert a verseknek, vagyis inkább az árkuspapíroknak, csinos füzeteknek a hamvait összeseperte szépen s el is tette egy fapohárba, annyira el, hogy még ma is megvan a Teleki Tékában, hirdetvén a világnak, fogy a literatúra a legkülönbözőbb formákban és halmazállapotokban, hozzáférhetőn vagy már hozzáférhetetlenül, de kitart és kikiabál minden körülményből. Szó ami szó, ennél különösebb, mégis megfogható példáról ezen a téren kevésről tud a fáma.

Mialatt ott üldögéltem én abban az álomban, ahol lám még megszokott eszméletem is elveszett, hisz feloldódott s átköltözött ebbe a szomorú, furcsa öregemberbe, egyetlen vigasztalóan szilárd, mert valóságos dolog volt velem mindkét színhelyen: a nevezetes íróasztal. Csakhogy itt most más könyvhalmok alatt s más lámpákkal, gyertyatartókkal, lúdtollas köcsögökkel, kalamárisokkal rakva, más környezet fény-árnyaiba merülve. Ott állhatott a képben valahol persze a relikvia: az a fapohár is. Ha valaki más is láthatná valaha annak az álomnak a moziját, kockáról kockára, amint közelképeit s totálplánjait váltogatja, hogy a történet előbbre haladjon, bizonyára egyszercsak felkiáltana, hogy „nini, ott van!”.

A miénk meglévén, jut eszembe: hát bizony a Horatius pohara hol lehet?… „Elnyúló hegyeket képzelj. Köztük árnyas völgyet” … Itt akadtam el akkor, Bolyai Farkas koromban. Nos délután háromra beborult s olyan sötét lett, hogy a belsőbb polcokon gyertyával kereste meg az öreg a könyveket. Az abbamaradt iromány papírszeletei ott hevertek az ablak alatti íróasztalon, keresztül rajtuk a hosszú penna, ahogy utánozhatatlan fáradt mozdulattal szokta ledobni munka végeztével. Most csak valahol belevétett(ünk) a gondolatmenetbe s valamely egykori olvasmányból remélte eszébe idézni, amit elfelejtett, miután egyszer megjárta már a fejét. Aztán csak ült a kikeresett könyvvel a félhomályban s a ringó ágakat bámulta ott kinn, az ablakon túl, az égen. Saját, már soha meg nem talált gondolatai is olyan messze jártak, mint a szélfújta madarak. A maga Európa-hangulatára gondolt, a legvégső esetben mindig elővehető erőforrásra s menedékre. Nekem is van itt egy darab Itáliám, kezdett fel s alá járni benne az a leállíthatatlan szöveg, melyről ma reggel is még azt hitte, megint azt hihette, hogy az ablaknyitással beáramló első kora őszi illatokkal visszatérő munkakedv mocorog. „Elnyúló hegyeket képzelj. Köztük árnyas völgyet” – olvasta el gépiesen újra az idézetet, s a rugózó, összecsukódni, visszacsapódni készülő könyvlapokra letette alkalmi nehezékül a füstölgő kanócú gyertyatartót. A hirtelen támadó félálomban is Horatius háztartásának felszámolásán merengett, miközben arra gondolt, ami gyakran foglalkoztatta mostanában, hát még ekkora parázs veszekedések után, mint a mai: az övével is meg fog történni nemsokára. Rendben van, egy szép napon mindenkiét széthordták. Aligha lehetne már meg két évezred után bármi, amit az utókorok beérő kegyelete olyan szívesen látna megint együtt, a helyén, mikor már a helyének hűlt helye sincs meg. De átgondolva, rendszeresen, ahogy egy mai filológus tenné azt, hogyan is bontanák el az efféle műhelyeket? Hát először is… Manapság már, aki sosem járt arra, az is mindent félelmetes pontossággal ismerhet, csak fel kell ütnie a megfelelő útikönyveket, bedekkereket, turistakalauzokat, bevágni az egyre szaporábban feltárt adatokat, amíg megképzik előtte a táj, a kopár kis birtok, maga a provincia, valahol a szabin hegyekben, ahonnan egykor legfennebb hamvas barackot s lányokat lehetett lopkodni, később lám némi világirodalmat is exportáltak. Az a jó súlyos fürtű poézis! Tele az oldal karónyi ákombákomokkal, az ember csak ballag a sorok közt, kikattintja a penecilust, aztán bekattintja. A tőkéken ott van az egész, a minden. Alfától omegáig… Alfa Romeo. Apropó: itt kellene lassítani. Licenza előtt, emelkedő közepén sárga jelzőtábla állít meg egy kis bekötőútnál. Balra mutat: „Ruderi della villa d’Oratio” – mármint arrafelé láthatók Horatius villájának romjai. Szülőföldjén ugyebár mai ejtésben az O betűnél kell keresni a nevét. Ennek alapján a telefonkönyvben is több ezer Horatius van. Fiatal gesztenye- meg tölgyerdőkön, cserjésen át visz fel a meredek ösvény a kis fennsíkra, ahol megtekinthetők, megtapogathatók a térdmagasságnyi falmaradványok.

O FONS BANDUSIAE, SPLENDIDOR VITRO,

DULCI DIGNE MERO NON SINE FLORIBUS… motyogta Farkas bátyánk, hibátlanul s álmából fel se költve, ahogy beleivódott a szilenciumban könyvekre hajolva eltöltött délutánokon, estéken. Ugyanis tarkóját a könyvsoroknak támasztva, átaludta a délutánt. Látta a hangyákat a kőlapokon, az átriumot felverő fű közt, időtlen iszkolásban, amint keresztezik a nyitott udvar romhelyén átvágó ösvényeket, melyeken azóta öszvérhajcsárok szállítják a kölest meg a bort a hegyi falvakból le a lapályra. Íme, itt lehetett a hálóhelye, a munkaasztala annak, akiről azt mondták, hogy ha kell, latinul négyfelé tudja vágni a legfinomabb görög hajszálat. Az se lehetetlen, hogy egyszer, hátát az irattekercsek kis falitékájának vetve, elszundított és álmában Homérosz szobájában járt, nesztelenül, észrevétlenül elvegyülve abban a jövés-menésben, profán sokadalomban, mely az agg poéta elmúlását követő napokban a háztartását hordta szét éppen. Mint a hangyák… És abban az álomban, mely az álmodó álmában történik, ha jól hallom, kopognak, jó napot, köszön be a krétával rajzolt jövevény. A házigazda szemét meresztve, vaksin hajlong, igenis én volnék, szolgálatára, bár hinni se merek a szememnek! Megadott címre jöttem, illustrissime professor, rebegi Horatius, a szétszóródott holmikat keresem, az irományaim, vagy legalább a hamvaikat. Úgy látom, jó helyen járok, mutat a fapohárra… Ó, engedelmével, az csupán az enyéim kicsid szarkofágja. Lám, lám, szól ki csalódottan valakinek a vendég, több dolgok vannak a világon, kedves druszám… A kísérő szomorú mosolyú fiatal ember, a nyitott ajtóban topog, pedig a 36-os házszám is stimmel, a Dianának szentelt vörösfenyő is, mondja tanácstalankodva. Már három Horatius is van itt a szobában, ahová az udvarunkról beverte őket az eső. Egyik a szétrepült papírlapok után kapdos ott az asztalkán, másik szolgálatkészen becsukja a huzatban csapkodó erkélyajtót, a harmadik tehetetlenkedve hol egyiknek, hol másiknak segítene, s zavart makogással magyarázkodik, hogy bizony a padló akkor kapott annyi vizet, hogy vetemedhessék, mikor a nagy háború alatt (még 1814-ben vagy most negyvennégyben) egy egész télen át behavazott a kitört ablakokon, az a kancsó pedig akkor kaphatta az ütést, melytől kicsorbult, amikor egyszer, még szegény mama élt, és… A középső Horatius legyint. Ugyanazon a tájon az előző Rómák és Párizsok ugyanúgy el vannak intézve már, sokkal jobban beáztak, összetörtek. Akik valaha nem kellett fussanak, elköltözzenek, akkor is mind halottak már! Nálunk Helsingörben volt egy festmény, vág közbe a kisebbik Horatio, valami tizenkilencedik századi francia munka, Utolsó nap a régi lakásban, ez volt a címe. Gyerekkoromban a költői lelkületű Shakespeare-fiúval órákig elméláztunk előtte s próbáltuk kitalálni, mit is éreztek azok az alakok, akiket ábrázolt. Akik valaha is laktak itt a Földön. És hát akkor mondta nekünk a sápadt, mindig bús kicsi herceg azt a biztató bölcsességet, melyet az előbb idézni tetszett. Vilmos is azonnal feljegyezte… Hát igen, bármit mondasz a világnak, a máskori világnak is mondod, sóhajtott fanyar mosollyal a leghoratiuszabb, ami tökéletes és befejezett, abban aztán az egész kultúra mozog kényelmesen, jól érzi magát… Jó volt így együtt lenni annyi idő után, s lopva ki-ki egy pillantást vetett az otthon, a szoba, a könyvtár valamelyik sarka felé, milyen jó, hogy minden megvan, a helyén, kézügyben, a legnagyobb rendben vagy rendetlenségben, ahogy szokott. A polcokon, vagy még csak kézirathalmokban, vagy már fapohárban, de ott van, és a műfajok szabályai szerint, meg az ars poeticák jóvoltából megtörténhet, meg is történik vele minden. A történet csak olyan folyamatok következménye, melyek fordulatokkal járnak, tehát tartalmazzák a változás veszélyes, mert időhöz kapcsolódó körülményeit.

Kinn kőszénszagú őszi este lett. Tudtam, hogy így lesz, mire Európa könyvesházaiban felkattintják a villanyokat. Hova lettetek? Hová lettünk, nézünk át egymás után, előre-hátra, a korokba. A tiszteletreméltó Tökéletes Költő széthordott háztartásának cserepei is ott csörömpölnek a világ összes nyelvén, valamennyi költő minden idézett verssorában, ha máshol nem, alkalmilag az összevissza beszélő szerelmesek suttogó ajakán, amellyel újabb és újabb emberiségeket csókolnak aztán a Földre. S az Alexandriai Könyvtárat is már valahol csak az emlékezet fapoharában őrizzük, mégis megvan. Ezért mindennél nagyobb ajándék megszabadulni a jó vagy rossz álmokból egyaránt, felébredni, amikor álmodban már ősz és este lett, bele is fáradtál kicsit, s akkor itt körül még világos van és csak valamelyik előző tél, s ezért még annyi megpróbáltatás se eshetett rajtad, a lelkeden, amitől – kicsit békén hagyva – ilyeneket álmodhatnál.

Az utolsó körben

Kicsit félek: először tárcsázom a számot annak biztos tudatában immár, hogy nem ő fogja felvenni. („…Javulj meg! Szerbusz!…”) Könyveket dobálok egymásra, fiókokat rángatok ki, keresek. Nem (csak) most. Egy életen át. S mindig arra kell gondolnom, hogy bezzeg nála, körülötte milyen glédában áll a rend. A másokat is szolgáló szellemi és technikai készenlét… Jegyzőkönyv, mely felvétetett – kiszűretett annyi tél és nyár alapzsivajából. Véletlenül. Előre megsejtetten. A józan emlékezet olyankor ébred fel, mikor a lélek szinte eszméletét veszti a sorozat-fájdalomtól. Hol is tartunk azóta?…

Oli (szódavizet készít:) – Na most már nyugodtan megyek el, megjött A… Hallod, Erik? Van valami különleges kívánságod?

– Nincs.

– Jó, akkor, ha találok valamit… Maximum egy fél óra… Nem akarsz hideg citromos teát? Behozom.

– Eredj csak… Te meg dőlj le oda, a kutya mellé.

Bulu az ágyon alszik. Frissen nyírva, fürdetve, hófehéren.

– Jó dolga van, de nekem nem hiányzik.

– A kutyának hiányzik. Egy kis meleg szeretet.

– Ebben a dögmelegben, ennek az elkényeztetett kis dögnek?

– Jó dolga van a mai kutyáknak. Nem mint régen.

– Régen milyen volt?

– Kutya-életük. Ma emberibben élnek.

– Különösen nálatok.

– Ez igaz lehet. Csak mi vagyunk kutyábbul. Például én… Bár most jó idő van.

– Többet kell üldögélned a levegőn. Nem akarsz egy kerti széket, jó kényelmeset?

– Hintaszéket? Forog velem anélkül is.

– Gyere ki a teraszra. Ne szokj hozzá az ágyhoz.

– Ahhoz delebbnek kell lennie.

– Akkor túl meleg lesz, nem fogod bírni.

– Bírom… Na most el fogok aludni, ne haragudj. Mostanában így szoktam.

– Dehogy haragszom. Az álmosságod összefügg azzal…?

– A dialízissel? Nem hiszem. Csak álmos vagyok… Inkább valami nyugtatóktól, a gyógyszerekben…

– Inkább gyenge vagy még.

– Inkább.

– Miért nem akarod meginni a napi egy liter folyadékot? Mindössze négy nagy vizespohárnyi.

– Megiszom. Többet is.

Semmi plusz-közlemény. Felelget – ez a pontos állapot. Valahol könyvtárnyi szövegben mögöttünk már úgyis minden megkérdezhető és elmondható odalett. A nagy álmot pedig egyedül próbálja az ember. Kinn döngve porolnak.

– Na hallod? Így alszom én.

– Most jött rájuk a porolás.

– Igen, az egész város porol. Tegnap is poroltak. Holnap is.

– Most meg csengetnek.

– Ki csenget? Ne engedj be senkit. Olit se. Menj, mondd meg, hogy nem vagy itthon… Én meg már nem számítok.

– Messziről csengettek.

– Ja, az a daru az építkezésen, a Bulevárdon… Este átszökünk a Kiseleffbe, jó?

– A kísértetébe… Gyere inkább a teraszra.

– A kísértetek oda járnak, a teraszra még nem… Na most tényleg aludni szeretnék… Kell… Átmész a szobádba?

– Nem. Itt üldögélek.

– Kimész a teraszra?

– Ne feledd, nekem nagy gyakorlatom van alvó beteg mellett üldögélni.

– Sajnos. Csak nekem nincs aludni éber vendég mellett… Ezt csak úgy mondtam, na…

– Jó, megyek. Fütyülj, ha felébredsz.

– Mint a vonat, vagy mint a huzat?

Mit nem adnék, ha most kilépne vidáman, ahogy szokott, valami heccel, viccel, szóviccel, ötlettel, hírrel, kommentárral. Vagy legalább félkönyökre emelkedne, kilesni mit is csinálok én itt ezek után, egymagamban a terasz asztalánál. Írok? Sírok?

Mintha tű karcolná régi fonográfra bennem a mondatokat. Rebbenve valami jól ismert idegességtől. A jól kiismert rémület ez már, a rettegésem szeretteimért, akik sorra hagynak itt. A rettegés gyakorlatát gyakorlom kikergetve a teraszra.

– Fütty-fütty… Halló!

– Segítsek felkelni?

– Köszönöm, megy. Csak nehezen… Álmos vagyok. Állandóan.

Csikorgunk, lábra. Kedvetlenebb és erőtlenebb, mint mikor elaludt. Szokatlanul nagy a szemgolyója, és lefogyott persze. Életkedvetlen. Vannak emberek, akiket üldöz a szenvedés. Hány halál torkában fordult meg, peckesebben. Börtönök, fogolytáborok, tífuszbarakkok. Nem az ő halálai voltak… Nekivágunk. A teraszra mégis. A kutya körme aprókat tippent mögöttünk a konyha cementjén. Vizet iszunk mind a hárman. Séta, séta, egymásba karolva lassan, öregesen.

– A kutya miért nem karol beléd? Rosszban vagytok?

Lépésről lépésre. Az összeszokott csavargások után. A hajnalba nyúló világmegváltások végén. A szótlanul szóértés évtizedeiben valahol, még életünkben. Az utazásaink. A szokásaink. Mindez most már ha nagyon fájni a felszínre tör, egy alapfájdalom része csak: a rettegésé. A hosszabbításért. A puszta életért. Mellyel leszámolt s mellyel leszámoltunk párszor. Döcögünk. Íme: már nem kommunikálunk. Mi sem. Talán már csak én figyelem magunkat. Fáj kicsit, mintha máris „megörökítnék”; el merem képzelni az életünket nélküle is. Annyi mindenki után. „Aki hátul marad, tegye be az ajtót!” – hallom nagyanyám a betelő évtized legelejéről. Hányszor maradtam már hátul, s ki marad leghátul, s vajon mit jegyez, őriz meg mindezekből?

A cigarettacsikk, ahogy hagytam, félig szíva még él a hamutartóban; szívja önmagát. A füstje imbolyog, támolyog. Mint a legyengült betegek, hálókabátban, jótét lélekbe kapaszkodva, búcsúszemlén. A fény, s a meleg fölös mennyiségben ömlik, hogy minden pusztulásért felelősnek érzi magát az ember. Az épek, egészségesek, a látszólag erősek ok nélküli, megszégyenítő bűntudatával.

– Le akarsz ülni itt kinn?

– Nem, hurcolj csak tovább.

– Ne nyafogj. Ez még csak a negyvenkilencedik lépés.

– Már az ötvenharmadik, te nagyobbakat lépsz.

– Erik, ne csalj. Azértis még kétszer körüljárjuk.

– Nem, most már engedj lefeküdni. Komolyan. Elfáradtam.

– Zsarolsz. Nem szabad olyan könnyen bedobni a gyeplőt.

– Haltak meg fiatalabbak is, öregebbek is, de így nem jó… Eredj, az íróasztalomon van egy doboz…

Semmi se jelzi jobban a magunkfajta eltűnését, mint az elárvult színhelye: tárgyak, az elárvult rend, az apró, fontos dolgoké. Kis noteszei, dobozkái, mappái, nyilvántartásai és nagy, most hang nélkül maradó mindentudása és érzékenysége… Tudd meg, a világ, amit itthagysz, továbbra is készül valamire. Arra is, amire te gyanakodtál.

– Nem bírom már.

– Ki kell bírni! A hatvanadik születésnapodon állati glamazurit csapunk. Meglépünk valahová… Gondolj a küldöttségekre, például a Kanári-szigetekről. Pohártalan-köszöntők, fáklyásmenet.

– Nem lehetne inkább rakétás-menetet. Az egyszerűbbnek látszik. Már majdnem készen áll s utánajöhet az embernek akárhova… A Kékek Bolygójára is…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Halló! – jelentkeznek kedvesen odaát, a drót másik végén az örökre hallgatók.

– Ne, ne, ne! Ne hagyjatok itt – gondolom bele a kagylóba, hogy belesüketülök saját ordításomtól. Megint egy közeli gongütés. Valahol a valóságos, de hajdani Hold utcában utolsót kondul a láthatatlan hajóharang.

Bombycilla garrula

Egy nap a piaci nagycsarnokban rózsabogyót vásároltan. Csak úgy megláttam s eszembe jutott. Igen, pontosan ez a fordított sorrend válik néha a dolgok valódi időrendjévé. Addig a pillanatig annyira a békésen nyugvó, passzív tudattartalmaim polcain hevert valahol a csipkebogyóból főzhető tea is, mint teszem azt a prekolumbián agyagművesség. De amikor a leghomályosabb sarokban, gusztusosan visszatekert szájú vászonzacskókban megpillantottam egymás mellett a bogyókat, magvakat a teafüvek és gyökérkötegek között, hirtelen annyi minden fölébredt és rámtámadt, gyermekkori, iskolába induló havaskék reggelek bizonytalanul jóízű teaemlékei, meg holmi kamasz kirándulások őszies színű erdőszéleken, amikor persze az volt az előtérben táncoló téma, hogy valamelyik makrancoskodó Jucika ne rántsa ki apró kacsóját a szorításomból, mikor a többiek is már mind kézenfogva andalognak választottjukkal. Vettem belőle. A készségeskedő, szép, ősz hajú néni, akit kedélyesen közvetlenkedve mamának tituláltam, előre elkészített alkalmatos kis papírtölcsérekből húzott elő egyet, abba csomagolta, jól behajtogatta-tűrögette a száját, s mivel mindkét kezem tele volt, segített a külső zsebembe gyömöszölni a tasakot.

Otthon annyira megfeledkeztem róla, hogy csak másnap reggel, induláskor éreztem meg, itt útban van valami. Amikor kitettem, szétnyílt és fele szétgurult az íróasztalon, bosszúsan otthagytam s belelendültem a napi rohanásba. Csak este értem rá rendbehozni a dolgokat: a rózsabogyó helyére került, a konyhaszekrénybe, a herbateák közé, szakadozott tasakja pedig majdnem a szemétkosárba. Nem a véletlen, hanem a törvényszerű mentette meg. Szakmai deformáció ez már, hogy minden kezembe kerülő írást, szöveget szinte gépiesen elolvasok; olyan újságfoszlányokat is, melyek évtizedek óta szolgálnak csomagolóanyagul valami rég elpakolt, rozsdás sütővasnak, molyos relikviának. A fél könyvoldalnyi papíron ezt olvastam: „…de még nem várt, soronkívüli munkára is jelentkezik a madár: ahol egérjárás van, oda felgyülekezik az egérpusztítók sokasága és ismét elszéled, mikor az egér elmarad. Egyszer itt is lehetetlen tömegre felszaporodtak a sáskák s messze Tatárországból jött meg a veszedelem ellensége: a pásztormadár. Honnan tudta meg vajon, hogy nálunk sáskajárás van?.  .  .  .  .  .  .  .  .  .  .  .  .  szükségeltetik. Az invázió lefolyása. Korai beköszöntése és későn végződése mellett, egyike volt a legtartalmasabbaknak, a hazai beözönlések közül egyenesen a legnagyobb tömegűnek és legnagyobb kiterjedésűnek minősül. (Még korábban százas, most ezres csoportokról is vannak szinte megyénként helyi jelentések.) Ezt az okozhatja, hogy három irányból: északnyugat, északkelet és észak felől sugárzanak be Bombycilla-csapatok. Az ilyen nagyobb elmozdulások alkalmával ugyanúgy találkoznak nálunk a sarkvidék különböző tájairól származó madarak, mint Afrika déli részén a közép-európai gólyák és…”

Jó pár hét telt el; rég megfeledkeztem a rózsabogyóteáról meg a tudományos stanecliről, mikor ismét ugyanarra járva, egy borult nap korai, téli szürkületében megismertem a nénit s egyből minden eszembe jutott. Valami elkezdődő játékhoz tartozott az a gyermekes szorongás, mellyel mint akit most elő fognak venni valami mulasztásért, bevallottam, hogy lám még meg se kóstoltam a teáját, de most kannamosót keresek.

Halkszavú, alig értem. Vedlett bundában, keze eres és vörös a hidegtől. Bizonyára az üzlet gyógyászati jellegéből következően, a dolgok velejárója egy kis résztvevő sopánkodás: de ugye nincs valami komoly baj? Az orvos rendelte? Á, dehogy, csupán… Na persze, jobb vigyázni, ez roppant hatásos, ésatöbbi, mialatt a tölcsérstaneclit megpakolják, fizetek, aztán pár lépéssel odább átrázom egy nájlonzacskóba a füvet s kisimítom a papirost:

„…XII. 10. A Bükk aljában egy 17-es csoport; a távirdaoszlop alatt 1 drb feküdt 4 drb fenyőrigóval; nekirepültek a drótoknak. Táplálék: boróka meg…”

– Tessék mondani… – lépek vissza. Rákérdezek. Hát igen, elég régi… bizony, vagy hatvanéves. A néni gyanakvón pislog, én zavaromban sorra simítom ki a tölcsérré csavart, akkurátusan felszabdalt lapocskákat.

– Ó ebből van elég.

– Nem kár a könyvért, amelyikből…

– Nem könyv ez, kérem. Különlevonat. Volt belőle legalább száz példány. Ugyanabból. Akkoriban a szerzők dedikálták, szétküldték, tetszik érteni?… Túr bele tétován, bontogatja szinte félénken most már maga is a papírokat. Gyorsan veszek egy adag kékiringót, és megbékülve válunk el.

„Áttekintés: – böngészem este, kis kézinagyítóval a megsárgult, elég rossz minőségű fecniről – …a telelni jövők tehát nem egyetlen irányból és nem egyazon időben indultak; útvonalaik éppen nálunk keresztezve egymást, az előnyomulásuk is fokozatos, emelkedő dátumokat mutat. Vonulásuk irányára eddig mindössze két gyűrűs példány vet némi világosságot. (Na tessék, vigyorodom el magamban, mindjárt belekapok az ornitológiába. Hogy röhögne Zoltán, ha látná, Jenőke ezután madártollakat is fog gyűjteni!)… Az általam január 26-án gyűrűzött harmadik példányról Helsinki környékéről érkezett visszajelzés ugyanazon év május havában…”

Legközelebb a telefonpalotában találkozunk. Kinn hull a hó. A néni vedlett bundában, kék meg zöld nájlonbatyuit szerényen maga köré plántálva, ül a padon. Mint jó ismerősök üdvözöljük egymást. Á, nem a sorára vár, nincs kinek telefonálnia. Csak melegedni jár be a közeli piacról. De úgy vette észre, érdekelnek a könyvek. Hát ő szolgálhat eggyel-mással. Sebtében feljegyzem a címét, megegyezünk a szerdai délutánban. Este azon kapom magam, hogy leveszem a lexikont, mert valamit elintézetlennek, lezáratlannak érzek… Csonttollú madár. Ez az! És mennyi neve van: kontyos fenyőmadár, szibériai csontmadár, csontrigó, selymeg (régies), circir (ritka tájnyelvi), selyemfarkú locska…

Külvárosi utcán caplatok havas latyakban. A házszámokat nézem. Kis előkertes házikók közt egy olyan, amit hajdan kerti laknak neveztek. Valaha festett gerendák vonal-hálózata keresztül-kasul az egykor fehér homlokzaton: német rusztika. A kertje parknyi, most már a mögéje épült blokkokba is átjárnak rajta, ebből gondolom, hogy kutya nincs. Két ajtón is bekopogok, mire eligazítnak, s nekivágok egy nyikorgó lépcsőn az emeletre.

Az ablakon besüt a bágyadt naplemente. A kép enteriőrtanulmány a javából, ma már csak színpadon vagy régi filmeken rendeznek be, persze korántsem ilyen zsúfoltan, efféle helyszíneket. S persze nem hamisítatlan bútormúzeummá, mint ezt. Inkább körbenézek, mint körbejárok; még a falakon is alig van tenyérnyi hely. A különös tárgyak közt a legfurcsábbat nézegetem feltűnően.

– Ez? Ez egy preparált homárolló… Szegény uram tengerésztiszt volt. Kereskedelmi hajón szolgált. Könnyűbúvár volt.

– Akkor nem itt tetszett lakni…

– De igen. Én itt születtem, itt éltem le az egész életem. Sose láttam a tengert. Az uramat már akkor ismertem meg, mikor… szóval utána. Igen. Utána… Néha ma is azt hiszem, hogy a tenger vette vissza tőlem.

A herbateát valami jobb napokat látott, ma csendes száműzetésben lappangó meisseniből iszogatjuk. A néni bunda nélkül, sálak és kendő nélkül madárka-fürgén hol ebből, hol abból a sarkából a szobának hoz elő valamit. Külön a cukortartót, külön a kanalat. S külön a könyveket. Az ablak előtt, a kredenceken és fal melletti asztalkákon újságpapíron kiteregetve gyógynövények; nagy fatálcákon szárad a rózsabogyó. Figyelem, ahogy majdnem szeretettel beletúr, nosza csak száradjon, aszalódjék szépen! Valamit mesélni kezd. Udvariasan mellé állok, a szemén először látok villanni valamit egy hajdan fiatal emberi lény tekintetéből.

– Mikor így megkeverem, valami téren nyüzsgő, kavargó embertömeghez hasonlít, amit madártávlatból nézek. Bolondság. Néha így álmodozom. Találok két összetapadt bogyót. Aztán kiválasztok és kettesével egymás mellé állítok én is néhányat. Mint a sétáló párokat. Ilyen lehetett a korzó, nem, inkább a korcsolyapálya 1924-ben. Nagy tél volt, pazar jég. Ezek Bácskaiék, ez Emmi és az ő Sándorkája, ezek Fülöpék, és itt a szélén álldogálva mama és papa. Köszöngetnek egymásnak a bognizók. Ezek mi vagyunk Jocóval. Integetünk a parton állóknak és ők vidáman viszonozzák. Hallom a mama csengő kacagását. A szavakat elsodorja a zsivajgás:

– Micikém, vi… an… é… tt…

– Tessék?… siklunk a közelükbe.

– Jól van, jól, csak meg ne fázz, kislányom!… S tudom, hogy a délutáni parázs vitánkra tesz célzást, amikor semmiképpen nem akartam felhúzni a hosszú szárú flanelbugyit. (De hiszen úgysem látszik! – És hogyha, ne adj isten, hanyatt esem?…) Ó, ezek a bogyók!

– Hát így játszik egy bolond öregasszony egyedül. Én itt születtem, ebben az öreg házban. Olyan sokan voltunk. Már senki sincs… Ja, azok a staneclik? Hát, kérem, az a papa egyik munkája volt valaha. Itt van, tessék belelapozni, így festett maga a könyv, ahol az a tanulmány megjelent. Valami évkönyv volt, rangos a maga idejében.

A Bombycilla garrula 1923/24. évi vándorlása s az eddigi inváziók átnézete (1 térképpel és 12 táblázattal) 1923 végén az aránylag gyorsan és elég keményen beköszöntő tél a megszokottnál erősebb mértékben hajtotta hozzánk a sarki tájakról, több más madárvendéggel egyetemben a csonttollú madarat (Bombycilla garrula L.). Ezek a madarak tömeges fellépésükkel, bóbitás fejükkel, szép és érdekes tollazatukkal és legtöbbször végtelenül bizalmas viselkedésükkel ahol csak feltűnnek, rögtön magukra vonják a figyelmet. Ennek köszönhető, hogy majdnem minden nagyobb szabású megjelenésük alkalmával nemcsak a vadászati szaklapok, de legtöbbször a napilapok is hírt adnak róluk…

Eltűnődve nézett ki az ablakon, arra, amerről gyermekkora óta mindig érkezett a tél. Mintha a könyvből megelevenedett bombycillák rajait látná.

– A madár akárhova repül, mindenütt otthon van – legyintett, és arról kezdett mesélni, amikor a térdükre takart pokróccal, lovas szánkóval utaztak valahova, vasárnap délutánokon, s a szánúton keresztül futkosó búbospacsirták között a bátyjával a madarak királyát keresték. Mint rendesen, ezen is csak összevesztek.

– Rengeteget bakalódtunk. Telente, mikor már korán sötétedett, egykettőre abba kellett hagyni a nappali foglalatosságokat. Ilyenkor, ahogy nagyapám mondogatta, a Pató Pálok a Kőrösi Csomákra, a Kőrösi Csomák a Pató Pálokra gondolnak megvetéssel, de irigykedve. A nagy kerek asztal mellé parancsoltak, a lámpa alá, a lecke mellé, de szemtől szembe egymással, mert ha karnyújtásnyira ülünk, valamelyik belecsíp a másikba, vagy elég ha egymásra nézünk s máris acsarkodunk. Bátyám szerint én közönséges magoló voltam, szerintem pedig ő lusta csirkefogó. Pató Pálnak csúfoltam. Persze a papáék másképp ítélték meg a dolgot. Neki mindent elnéztek, megengedtek. Talán azért, mert féltették a családi átoktól. Mindketten jó tanulók voltunk, míg én önérzetes szorgalomból, ő… hát ő valóban különleges gyermek volt. Fölösen volt jókedvű, rakoncátlan, csak úgy ömlött, áradt belőle az ötlet, kalandvágy, kezdeményezés, arra is elég, hogy másokat is magával ragadjon. Ama szerencsés alkatok közé tartozott, akik sosem a bizonyítványért jó tanulók, mert a tudásvágy salaktalan szenvedélye sarkallja őket. Persze ezt ma látom így. Ó, akkor rettenetesek voltunk, féktelenek, mind a ketten. Rendre minden tárgy a kedvence volt, és sorra minden tanár a maga tantárgyának lángelméjét látta benne. Valósággal rávetette magát és bekebelezett mindent, amit elébe raktak, s mindenből erőlködés nélkül, az érdeklődés első vad nekifutásával annyit szedett magába, hogy utána évekig élt belőle, mialatt a többiek, az átlag, az osztály apró léptekkel haladt a maga útján. De mindig kellett is neki valami plusz szabadság, hogy újabb és újabb szenvedélyeinek, játékainak élhessen. Apánk sokkal büszkébb volt rá, semhogy korlátozta volna bármiben.

Sajnos ebben a családban időtlen idők óta mindig megszökött valaki. Egyesek már kisfiú korukban átestek rajta, mint valami gyermekbetegségen. A papa is. Nos 1914-ben az én bátyám, mint szépreményű gyakornok, valami expedícióval utazott már. Éppen valami angol gyarmaton jártak-keltek, mikor kitört a világháború és gyorsfutárral hazahívták őket. De csak Indiáig jutottak. Ott aztán internálták az egész társaságot. Valami olyan volt ez is, egy másik Fekete kolostor, keleten. Egy lázroham vitte el; az utolsó levelét még hazahozta egyik társa, 1920-ban. Egy snájdig fiatalember…

Nagy sóhaj és rövid csend választotta el ezt a két mondatot.

– …egy másik, akinek a vérében volt a kaland. Így telt be aztán, így fonódott össze mindenképp az én sorsom is az övével: az a fiatalember lett az én férjem. Elhozta azt a levelet, aztán addig mind jött, addig ült itt, addig mesélt, a mama szipogott, a papa könnyezett, én nagy szemeket meresztettem, s ő időnként mélyen az enyémbe nézett. Elég az hozzá, fülig szerelmes lettem. Tüzesen. Illetlenül. Hogy ezt megérthesse: a mi házunk olyan volt, hogy a mama nem tűrt meg egy festményt, egy akt képet vagy nippet, a meztelenséget még szoborban sem. Hogyne, hogy bárki bármikor arra gondolhasson láttára, a sofőr, a tejes, még a kocsis is, hogy ilyen a ruha alatt a méltóságos asszony is! A mama velem összezárva élt aztán még vagy ötven évig. Volt időnk meghányni-vetni a dolgokat. A mama volt velem legtovább. Talán tíz éve halt meg szegénykém. Ketten jártuk a temetőt meg a mezőt, gyógynövényekért. Ő maradt velem, bizonyára azért, hogy megértsem, megtudjam, milyen az élet, ha az ember megéri a nyolcvankilencet. Már nem sok híja van, hogy utolérjem szegénykét.

A csonttollú madár akkoriban nem nagyon izgatott. Szilaj leányka voltam. A papa lehet öntudatlanul is, a tékozló fiú helyett fiúnak nevelt. Rászoktatott, hogy ne féljek semmitől, különösen az állatoktól ne. A papának hoztak egyszer két farkaskölyköt, azokat felneveltem, olyan szelídek voltak, mint a kutyák, de igazán csak nekem fogadtak szót. Mikor úszni mentem, egy vékony láncon a derekamra kötöttem őket és velem úsztak kétfelől. Nem is féltem soha senkitől. A ránk zúduló változásoktól se ijedtem meg. Engem a házasságom tanított meg félni…

Térdemen a nyitva felejtett könyv lapjai közül most hirtelen préselt lóherék szabadulnak ki, mint lankadtan szökni készülő madárraj. Lehajolok s óvatosan gyűjtöm a tenyerembe őket. Mintha két külön szöveget hallgatnék, érzem meg hirtelen. Mellettem a nyomtatott is mondja tovább a magáét. „… I.2.–IV.1. 50–60 darab; az enyhébb februárban nem mutatkoztak. Táplálék: rózsabogyó. A tavaszi visszatérés körülményeit a chronológikus átnézet és a zónatáblázatok szemléltetően világítják meg. Egyik tudósítónk, ki a világháborúban hadifogoly volt, érdekes adattal szolgál: szerinte a Fehér tenger tundrás partvidékén a 65^o északi szélesség alatt fészkelnek, mohos törpefenyvek és nyírbokrok borította területeken. Zömük azonban Tomszk (56^o) és Irkutszk (52^o) környékén tanyáz…”

Kik, a foglyok, vagy a madarak, kérdezem magamban kajánkodva, mire a néni behozza az újabb teát, és kényelmesen elhelyezkedik szemben a másik, zsámoly nagyságú székén a megmaradt parányi garnitúrának.

– Szóval aztán ránk szakadt az ég. Éppen azokban az években, mikor a papa már csak a bombycillákkal akart és tudott bíbelődni, én pedig csak a rámszakadó nagy szerelmet tudtam érezni. Lehet, hogy elkényeztetett úri kisasszony, nebáncsvirág voltam mindennek ellenére. De lehetnek dolgok, melyek vagy negyven-ötven nemzedék alatt a magamfajta kisasszonyok ujjbegyébe gyűltek, mint madarak az etetőre. Összetartoztunk, mint a gésák s a teatöltögetés. Valami túlságosan látszott valaha belőlünk és mára semmi nem látszik már, hát nem furcsa? El ne felejtsem: a papának volt egypár kitömött madara. Egyik szép harkályunk sokáig megvolt. Legutoljára ott tartottuk a két ablak közé csukva. És hát a mama is szerette a madarakat. Mindig voltak madarak, melyeket etettünk kinn s voltak olyanok, hogy beszoktak ide a szobába. Az a felső kis ablakszem mindig nyitva volt. Egyszer mikor valahonnan hazajöttünk, tele volt a két ablak köze halott kismadarakkal. Berepültek a szerencsétlenek, megcsipkedték azt a harkályt, biztos jól ellepték már a molyok. Ki gondolt arra, hogy a madártöméshez arzénes fűrészport használnak! Akkor nagyon megsirattuk őket, s eldobtam azt a múmiát. Ó mennyi mindent dobtam én el életemben!

A társadalmi élet nem merül ki a párolgó teával és a töltött szendviccsel. A társadalmi formák mélyen belenyúlnak az életünkbe. A jó hangulat mellett mennyi csalódás, pletyka, intrika! Az akkori úgynevezett társaság is csak látszólag szüntette meg azt a magányosságot, ami elől mindenki egymásnál keresett menedéket akkoriban, az én fiatalasszonykoromban is. A társadalmi életben rendszerint azok találják meg legjobban a helyüket, akik valamennyien érdekből keresik a társaságot, és senkitől se várnak mélyebb érzést.

Férjem is nagy társaság- és cimborakedvelő ember volt. Emlékszem a hosszú éjszakákra, a férfiak kártyáztak, mi asszonyok csevegtünk. Semmi mondanivalónk nem volt egymás számára. A férfiak az uram hivatali kollégái voltak, mi feleségek úgy sodródtunk össze. Az este első fele még csak eltelt eszegetéssel, nevetgéléssel, beszélgetéssel, de én szerettem aludni. Otthon szopós gyerek várt, a sok üléstől elzsibbadtam, testileg is rossz közérzetem támadt, lelkileg is nyomorultul éreztem magam. Egyesek elővették a kártyát. A bridzs járta akkoriban. Én, aki utálom a kártyát, főleg azt láttam, hogyan alakulnak a nagy parti közben a kis flörtök. Egy-két idősebb hölggyel üldögéltem át az ilyen éjszakákat. Hajnalban, mikor hazamentünk, törődött voltam és tele undorral, de nem mertem mutatni, nehogy az én drágalátos férjem játékrontónak tartson.

Hát igen, később mégis más irányba terelődött a társasági életünk. Az akkori háború utáni időben is nagy táncdivat volt, s bennünket is sokat hívogattak. Ezek a táncmulatságok kellemesebbek voltak, mint a kártyás éjszakák. Ezt, mármint a táncot nagyon szerettem, de ez a fajta mulatság se ízlett sokáig. Mindig kiállhatatlan természetem volt, láthatja. Én valóban szerelmes voltam az uramba, így aztán hamar féltékeny lettem. Egyszer csak rajtakaptam magam, hogy nem tudok másra figyelni, csak hogy ő éppen mit csinál. Ő pedig csak azt várta el, hogy én is jól mulassak. Szívesen látta, ha körülrajonganak. De hát az sincs ingyen. A férfiak örömmel udvarolnak, ha remélhetnek valamit, de ha nem, hamar odébbállnak. S ha valakit kitartóan ostromolnak, bizony tüzet foghat az az asszony is. Nos, hogy ne áruljak petrezselymet, élénk igyekeztem lenni, sokat kacarásztam. A férfiak szeretik a vidámságot, aztán nem győztem leszerelni azokat, akik ezt félreértették.

Meglehetősen léha életet éltünk. A gyerekeket a mama nevelte. A háztartást is ő vezette. Ott lenn, a földszinten laktunk. A nagyobb bajok ott kezdődtek, amikor az élet rákényszerített, hogy komolyan vegyük. Harmadik gyermekem születését vártam, mikor meghalt a papa. Hát akkoriban, mikor a holmiját összeraktam, akkor bukkantan arra a különlevonat kötegre, ami valahogy túlélte aztán az elmúlt évtizedek hányódásait is.

„Történelmi visszapillantás” – olvasom a még mindig a térdemen tartott könyvben. – „Az adatokból azt látjuk, hogy 1709-től a tavalyi télig, vagyis 215 év alatt 73 télen át keresték fel tájainkat a Bombycillák seregei. Ezt az időt két fejezetre: a Petényi előtti és utáni korszakokra érdemes osztani, s az óriási különbség… (Te jó ég, tűnődöm el, miközben nem veszíthetem el egyik történet szálát sem, mennyi mindennek seregeit kellett kiiktatni s csak a tudósi lelkiismeretre hallgatva, konokul ez egyetlen fontosra, a témára koncentrálni, miközben kinn a kert felett zengett az ég, a nyári zivatartól s a történelemtől)… s az óriási különbség legott szembetűnik, mert amíg az első 117 esztendő alatt, a megfigyelési adatok rögzítése hiányában mindössze négy invázióról szerzett az utókor tudomást, addig a második korszakhoz tartozó 98 évre nem kevesebb, mint 69-nek a feljegyzése esik…”

– Ebben az időben a férjem jól keresett, de a gyászban nem tudott és nem is akart osztozni. Elmúltak azok az idők, mikor Jocó a családba került, s délutánokon át mesélt, hogy ránksötétedett, s velünk együtt megkönnyezte a bátyám sorsát. Jöttek a hosszú éjszakák, melyek rosszabbak voltak, mint amikor kártyások vagy táncolók közt kellett lebzselni; mert egyedül kuksoltam itthon, szerelmesen, féltékenyen, hajnalig. Mert a férfi olyan, mint a gyermek, mindig kell hogy legyen játékszere, s az okos asszony kitalál valamit, ami észrevétlenül elszórakoztassa otthon. Az én uram minden örömét a társaságban lelte, én pedig éppen ebben nem tudtam vele tartani. Egy idő után már el se mesélte az éjszakáit, s engem egyre jobban emésztett a szorongás, a kétség, ha pedig megszólalt, már az első szóban valami sérelmet találtam, elsírtam magam. Így hát nekem legfennebb hazudni lehetett volna mindenről. Sajnos a főnökömhöz hívtak! Rettenetes, de a karrierem érdekében így meg úgy! Ahogy lehetett, aztán mindenhová vele loholtam, mint egy kiskutya. Egyik efféle estélyen megismertünk egy házaspárt. Mit mondjak? Az asszony társaságbeli dáma volt, még idősebb is, mint én, és azt hiszem, csúnyább. A férj örült a felesége hódításainak, a férjem pedig hódolt neki. Én rögtön megéreztem valamit, védekeztem is, ahogy tudtam, de hát a férjem csak kinevetett. A hölgy remek vacsorákat adott, azokat viszonozni kellett. Aztán kis összejöveteleket szerveztek vendéglőkben, mulatókban, ahol mindenki jól érezte magát, csak én ültem, mint egy ázott macska. Persze ha nem szerettem volna úgy az uramat, én is vigasztalódhattam volna. A külsőségek megtartása mellett, a társaság kitűnően előkészíti, megszervezi az effélét. Ugyan, szívecském, csak nem leszel mindig játékrontó! Ettől féltem valójában. A formákat felrúgni, megszegni akkoriban nem lehetett olyan könnyen, a szemébe mondani valakinek, hogy utállak, mert itt, a szemem előtt csábítod el a három gyermekem apját, és nem akarok szenvedni tovább! Így hát aki becsületesen megtartja a játékszabályokat, az húzza a rövidebbet, ahol a formákat csak arra tartják, hogy visszaéljenek velük.

Nem akarom magamat jobbnak feltüntetni, mint amilyen voltam. Nem tartoztam soha a vég nélkül tűrőkhöz, de hát aki szeret, az hinni akar utolsó leheletéig. Abban viszont a társaság összetartott, hogy a végtelenségig leplezze az efféléket. Aztán csak mentem a folyóparton és arra gondoltam, hogy meg kellene halni. Szegény gyerekek egészen kicsik voltak még, én pedig túl sokat gondoltam magamra. Ha velük voltam, bevallom, unatkoztam, mint valami börtön, olyan volt a gyermekszoba. Ezért is keserűen vezekelhettem aztán egy életen át. Egyik este, mikor javában folyt a pezsgő, és én arra gondoltam, hogy itt a nyár, a gyermekeknek szandál kellene, meg ruha, olyan édes fehérbabos kis ruhácska, felálltam és otthagytam őket. Hova mész, kérdezte fojtottan a férjem. Haza, feleltem elszántan, s már úgy beszéltem, mint a többi asszony szokott, mikor a kocsma előtt kiabálva hívja haza az urát. Persze hogy nem jött velem. Mondhatom, szép kis botrányt csaptál, lesült a bőr a képemről, mondta másnap hűvösen. Egy hét se telt bele, a férjem azzal a házaspárral autóskirándulásra indult. A ház elé jöttek érte, aki, mint mindig, kifogástalan úti eleganciával állt a járdaszélen, a két bőröndje mellett. Valahogy reméltem, hogy mégse bír elmenni, nem tudja megtenni. Az ablakból néztem, de mikor megérkeztek, becsuktam az ablakot. Tétován integettek, mikor elrobogtak. Csak azért nem törtem ki zokogásban, mert hirtelen lehűtött, hogy anyám, aki mögöttem állt, kimondta, amire gondoltam: nem jön vissza soha többé. Persze nem arra gondoltunk, hogy váratlanul özvegyen maradok én is, mert valahol az Adria partján a szép sportkocsi belefut egy szakadékba… Szegény úgy élt itt, mint a szárazra vetett hal. Nem is tudom, hogy az az asszony vette el, vagy a tenger vette vissza tőlem.

„Culminatio: 19 előfordulási hellyel”, olvasom a szép fóliánsban itt a térdemen. „Tartama tíz dekádra terjed ki. A távozás alig volt észlelhető. Táplálékuk: fagyal (Liqustrum vulgare), galagonya (Crataegus oxycanthia), vadszőlő (Ampelopsis quinquefolia)…”

– Még őrzöm azt az újságkivágást, a hírrel. De egy szép napon lehet, ebbe is becsomagolok néhány rózsabogyót, hogy ne kelljen eldobni, elégetni. Vigye el inkább egy ismeretlen. Mint egy madár… A fiam aztán a Donnál maradt. A két kicsivel engem negyvennégy június másodikán betemetett a bomba. Én megmaradtam, bizonyára, hogy a mama öreg napjaira ne maradjon egyedül. Más tanulság talán nincs is.

Elvette, összecsukta, aztán ünnepélyesen újra elém tette a papa könyvét.

– Ezt vigye el. Úgy érzem, magánál jó helyen lesz… Mások elmúlását ugye elviseltem. A magamé közelébe jutva ugyan miféle álvigasz kereshető az öregeknek? Hogy valami befejezettségérzet közben érjen a halál? De hát mit fejeztem be én? Engem itt felejtett a halál is. Már én is nagyon szeretném tudni, miért. Ezért sokat faggatom őket. Álmomban, émetten, minden percemben, mikor magamban vagyok s éppen nem foglal el nagyon a munka, nem zsong körülöttem a drága piac se. Ez az én egyetlen szórakozásom, szenvedélyem. Tudom, hogy nem nekem való már, hiszen itt minden már egy más koré, ahová beélni majdnem veszedelmes a legcsendesebb vegetálás közepette is. De hát egy darabig még vigyáznak rám az élők és a holtak.

Egyedül az ő hangját, az uramét nem hallom soha. Pár évvel ezelőtt átmentem egy alapos influenzán. Már azt hittem, elpatkolok. Akkor folyton vele viszálykodtam. Egy hajnalon, mikor megszűnt a láz, hirtelen felébredtem, arra ébredtem, hogy ő szólított. Tisztán, csengőn, innen a szobából valahonnan, vagy az ajtó elől. Ha lett volna erőm kikászálódni a nyirkos ágyneműből, hogy ajtót nyissak neki… Az a hang, mint egy buborék még itt volt a falakban aznap délig. Lehet, az volt a hangminta, aminek alapján annyi esztendő után még felismertem, hogy ő az, akkor pukkant el idebent örökre, s ezután már nem fogom hallani soha, hiába próbálom felidézni. De hát annyi minden mást se tudok már előcsalogatni. Elszálltak, mint a csonttollú madarak tavasszal…

Szeles nap tóparton

Olykor megesik, hogy az áldottan napsütötte téli napok valamelyikén vad, hószagú szél száguld le a hegyi folyók szakadékaiból s megfehéríti a kék árnyékba borult hajlatokat, le egészen a tó színéig. A fel-felzsivajló levelek figyelmeztetik, sürgetik a parton sétálót, hogy rövidesen itt minden, a föld is, a szilárd talaj, csak hullámzó, fodrozó folyadék lesz a láb előtt, a láb alatt; a szemet szárítja, a homlokot tépi, hideg illata bizonytalan emlékeket támaszt az orrban, ami a gyávákat hazakergeti, a szilaj szellemekben a szabadság s a szépség nosztalgiájának szomját kelti és el is hervasztja azonnal. Mindent elront. Ezen morfondírozott a költő, mióta kedélye mélypontját átvészelni elhúzódott arra a szülőföldjénél jobban megkedvelt tájra, melyről még tulajdon végzete titkolta, hogy végső nyughelye is lesz majd.

Nagy fellegek árnyéka úszott a napos képen. A csízió szerint az északi, vagy felszél tiszta időt hoz, hiszen minden kemény szelek hidegítnek és szárítnak, a lágy szelek pedig nedvesek és melegek. Ami a hold feljövetelekor támad, ha napkeltéig kitart, később, ha meg is áll, mikor aztán mégis rákezd, sokáig fog tartani. Azonban a szél, mely nappal indult, egyáltalán többet árt, mint amelyik éjjel.

Hazamenet szinte hátrálva nézte újra és újra a tavat, a süvöltve hajladozó parti fákat, a fehér habzást, a túlsó part fénylő kékségét. De most már megint haza: az íróasztal, a papír elé vágyott.

 

*

 

Sajnos ablaka nem nyílt a tóra. Elővette a régen tartogatott fehérvignettás kék füzetet, melyben naplóját szándékozott folytatni, ha majd a régi tömb betelt, és két lapot üresen hagyva, felírta: „Ez itt Rainer Maria Rilke elhallgatott rekviemje Auguste Rodin képfaragómester halálhírére; írta és elhamvasztotta 1917. november 27-én.” Aztán áthúzta, lassan körözve a többször bemártott pennával teljesen befeketítette. Találomra átfordította a tömb egyharmadát és ott kezdett bele újra: Akit háromszor nem ismertek fel és mellőztek a nagytekintélyű École des Beaux Arts tanítócskái (forduljon érte minden kollektív érdemük személyes gyalázatra!), akit a párizsi Salon zsűrije egyből elutasított (ne nyerjen érte bocsánatot helyes ítéleteire se soha), akit, mert felülmúlhatatlan művészetétől elállt a lélegzetük is, azzal gyanúsítottak meg, hogy szoboralakja csak élő testről készített ügyes gipszöntvény (tekintsék érte csalási szándéknak legtisztább indítékaikat!), akit rongy és illanó, romló ízlésük nevében a maradandóságtól akartak eltanácsolni (legyen érte kitörölhetetlen a baromságuk emléke!) – bizonyára keserű dühében tért meg, élve is álló kortársai közül a lépegető árnyak panoptikumába, ahol azóta, első perctől, Balzac és Victor Hugo a vállát átölelve kiáltja vidáman a fülébe, hogy mon frère, nos petit frère!… Lemegy a világ s másodszor már poézis. Nem mások ezek, mint látleletek az én most már Helyette is Európába kapaszkodó lelkemről.

 

*

 

Passzivitás? Valamikor megfogadtam, hogy mindenütt ott leszek, tanú akarok lenni csupán, nem keveredem bele; a világtörténelem távlataiból nem érdekesebb a közeli sem, mint a távoli esemény, melybe már szintén nem keveredhetem.

Most minden kiesni látszik a kezemből, s milyen kevés, milyen kicsi az, ami a kézből kikerül; érzem ahogy elborít a türelmetlenkedés, egyetlen, egyik művecskén piszmogok, mikor az egész átfogására való eszköz adatott kezembe, a világhoz való koncentrációt szívja ki, csapolja le most ez a pondrónyi opusz s a nagy, a remegő, rengő égi felleghabzás, dörgő buborékolás helyett hozza, meghozza végül a száraz, szigorú, szikár szentenciát, de hát abból van már elég. Mindenből. Hányszor figyeltem meg ezt Rajta, ahogy a műteremben sétálni, majd helyben lépegetni szólította fel a meztelen modelleket, s köztük járkálva, leheletfinom vonalaival egyre csak vázolta fel a mozgás fázisait, keresett valamit, kereste azt, a mozdulatban a mozgásnál mozdulóbbat: a szobrot, az ő szobrát, s közben telehavazta rajzai százaival, ezreivel a műterem padlóját. Csak ilyenkor másnak nem volt szabad moccanni, felvenni, nekem se, megnézni, egyetlenegyet is. Azok nem művek voltak – hiába lettek most hirtelenében, ha valahol még megvannak, felbecsülhetetlen Rodin-relikviák. Azok mindössze opuszkák lehettek. Hány gyenge lélek borult volna le tulajdon annyira áhított nagysága előtt, ha egyetlen ilyent elér!

 

*

 

A világ művészi dolgait, mielőtt megalkotják: előbb meg kell látni. Egyik véglet a hártya fölé hajló megtestesült krónikás szorgalom, a másoló szerzetesé: ezerkétszázban jön az este… másik egy befoghatatlan, felszerszámozhatatlan paripa szilajságával toporzékoló türelmetlenség, aki csak odakényszerül munkaasztalához, lelke ablakához, melyen át már bármi megjelenhet neki, sőt meg kell jelennie, mert őt már abba az állapotba hozta a sorsa, tehetségének vergődése. Ez ama egyszerre jutalom és büntetés. Mégsem hajszoltság, szenvedés mindez, hanem az elengedhetetlen embermélyi iskolázás, melyhez még annyi minden kell azon felül, ami esetleg megindított! Lemegy a világ s másodszor már poézis.

Egyesek csődje: az élmény átadhatatlanságának drámája; másoké: az élmények lebecsülése. De van művész, aki nem saját alapélményeit akarja hátrahagyni, továbbítani. Hanem a világét. Magát a világot: egy másik képként. Mert úgy ahogy telik-múlik, sok minden törvényszerűen, szabályszerűen kimarad, egyszerűen kipereg belőle s a nagy világ-emlék – ez egyszercsak kiderül bármelyik korról – önmagából nem telik meg eléggé. Ehhez a Danték s a Michelangelók teremtményei is kellenek. A nagy alkotó mindig az egész művészettörténetet folytatja, Praxitellésztől napjainkig mindig folytat valamit. A csak-jó-mester mindig csak egy modorét, egy korét adja hozzá.

 

*

 

Az első beletörődés az elmúlásba: nem is való ilyen embernek, amilyen az ember, más vég! Mert egyszer csak abbamarad számára a világ. Ebből persze kinek-kinek más a legfájdalmasabb – személy szerint neki: hogy nem folytathatja a (még nem gyanítja, befejezhetetlen) elmélkedést a létről, az egész értelméről, saját művecskékben felsorakoztatva megoldani mindazt, amit előtte nem tudtak (érthetetlen, hogy miért!) s ezáltal nem dicsőséget szerezni, hanem bár saját magának bizonyítékot, elégedettséget, valami olyan „na ugye, hogy lehetett!” érzetet; – ezért mindenesetre érdemes volna önökké élni. Azután is!… igen, azután, a jól végzett után talán kedve támadna végre csak úgy, magának is festegetni vagy írogatni. Per suo diletto. Sajnos az ilyen ember, amilyen az ember, vészesen közel van ahhoz, hogy ragyogó intellektusát az elpergő idő rémületében a veszendőbe menő mindennapok elsiratására vesse be, hogy poétává degradálja magát, mert azt hiszi, hogy így megússza végül.

 

*

 

A napok is pontosan olyanok, mint ezek a hegyek a láthatáron. Annyira itt vannak. Ó, ha le tudnám írni mögöttük a felhőjátékot! El tudnám mesélni nektek, milyen az ég a fejetek felett; de hiszen csak felnéztek s nyilván ugyanilyen felhők vannak mindig a fejetek felett. És ugyanazok a júniusok és szeptemberek; még velem is elhitetik a zsúfolt délelőtti utcák a nagyvárosban, a rettentő gyárnegyedben. Pedig jó, hogy így szürke a világ, de a pihenés, az öröm pillanataira, az ünneplő emberi csend számára másodszor, ha felkel, mint a hold, már poézis minden.

Az aggastyánok és a gyermekek közelebb állnak a természethez, valószínűleg azért, mert kisebb idő-tér választja el őket a születéstől avagy a haláltól. Ilyen szeles napokon a vakációzó öreg angol lord is izgága lesz, a gyermekek szófogadatlanabbak és betegesebbek. Ha vannak ebben a csendes alpesi létben tragédiák, akkor azok ideje éppenséggel ez. Amikor ez a ragyogó s borongós színeit váltó, színes leveleit kergető, hullámok habjával játszó, szemnek gyönyörű krízis egy légynek se ártó embert is akaratlan gyilkossá bőszíthet. Még az állatok is felajzottabbak lesznek. Éppen egy ilyen napon, velem történt meg tavaly, egy vasárnapi kirándulás alkalmával, hogy a kutyám egy parasztudvarban néhány fehér tyúkot riasztott fel s kikergette őket a hóba. Tüstént egy ráncos anyóka botorkált ki a házból. Habár füttyentettem, ilyenkor a leghűségesebb kutyák se fogadnak szót, mire visszatért, a tyúkok már ki tudja hol gubbasztottak. Az anyóka meg jajveszékelt, hogy estére elviszi őket a róka. Magam indultam keresésükre: fehér tyúkok keresésére a hóban! A tucatnyi közül vagy nyolc megkerült, nem tehettem egyebet, hátrahagytam a címem, hogy majd megfizetem a kárt. Másnap reggel beállított a gazda (jó két óra gyaloglásnyira lakott), hogy megtalálta a tyúkokat. A pohár bort, mellyel megkínáltam, hálásan köszönte, s meginvitált, hogy legközelebb látogassak el én is hozzá s kóstoljam meg az ő weltlinerét meg nostranóját.

De különös állat az ember is: idegei vannak, melyek nehezen tudnak megenyhülni. Hiszen minden élőlény reagál a természet játékaira; az ember ezen túl vagy ezen innen is, az idegrendszerével, s ez a reagálásrendszer már nem tisztán a természeté, hanem már emberi, társadalmi képződmény. Csupa csapda az idegeknek.

Látom az estét közeledni: kinn lement a nap s hátam mögött, a tükörben is lement egy nap; még ha most, rosszkedvembe gubózva meg se mozdultam, hogy szemügyre vegyem azt a naplementét is, tudom, hogy egyik a jövő felé, másik a múlt felé indult.

 

*

 

Amióta az eszemet tudom… Azt hiszem, Richterné túlfűtötte a kályhát. Ki fogok szellőztetni, aztán becsomagolok, mert hajnalban nem szeretek kapkodni.

Egy régi lapban, mely a bőröndöm fenekét béleli, ki tudja mióta, olvasom, hogy „Ury kantonban a grütli mezőt, ama nevezetes térséget, hol a svájci szabadság ősapái világtörténet ékítő esküjüket letették, a Helvetia-társulat ötvenezer frankon megvette, hogy e szent földdarabot a kalmári nyerészkedések ellen biztosítsa” … Szóval kötélből ostort fonván, megint kiűzték őket egy templomból. Még egyből. A többiben csak benne maradnak. Annyi minden történik most a világban, ugyanebben a pillanatban, mikor épp erre gondolok, most; akkor is történnek végzetes dolgok, helyrehozhatatlan tragédiák, a harctereken s a hátországokban, még a ritmusuk is egybeesik ezzel, ahogy gondolom.

„Amióta az eszemet tudom…” Itt van hát újra a tél. Amióta az eszemet tudom – mondogatom már percek óta, nem tudom miért, s kibámulok a szemközti emeletre, mely bosszantóan minden kilátást elvesz előlem, ettől a szobától, de szívom a szelet a még nyitva tartható ablakon át s ez mindenütt egyforma; a szürke téli égen érzem őket, magunkat, mindenkit, akit szerettem s tudom, hogy velünk, itt vagy mindenütt Európában a mával már baj van, baj lett… Oda a nagy tizenkilencedik század is. Pedig igazi szülőföldünk egy kor. Az előző korok tájain bárki született, már odavan. Rilke kornétás és az ő unokái, nyüzsgő gyermekekből ősz apáimmá öregedtek. Senki ezt ünnepélyesebben át nem érzi, mint itt, ezek alatt a szélvakarta hegyek alatt. Vajon ha mindig mind csak Svájcban élünk, tényleg megúsztuk volna?

Madártávlatból tízezrek, tízmilliók, egész korok életét átfogni egyetlen megállapítás, egyetlen mondat, egyetlen kép, egyetlen igazság elég. Holott közelről ez a megfagyott igazság lehet csupán egyetlen szeles nap volt a tóparti városkában, más semmi se látszott, ami most messziről, utólag feléled. Madártávlatból egyetlen életünk is tömören, célratörően világossá válik, itt még nem tudjuk, hova legyünk a rosszkedvű tévelygéstől. Hányszor láttam tehetetlenségében dühöngeni a Mestert! Márpedig a lángészről legszívesebben azt gondolják, hogy nem is kellett ismernie semmit az öröklött kétségekből. Az ámuldozók szerint a zseni a múltat is valósággal kitalálja és eltalálja. Mert kinek-kinek mi más az élet: rosszul általánosított személyes tapasztalat. Az életrajzírók aztán mindent elrontanak, a tévhitek kezére játsszák az árnyalatokat szégyentelenül bizonygatják az átmeneteket. Hiszen minden, ami akár jóra is fordult végül, nem egyszerűen ott és egyből ment végbe s nem ott vannak a csatlakozási pontok, ahova a tényeket, dátumokat, műveket, ha már megvannak, véglegesen el lehet helyezni, be kell ragasztgatni.

Mióta is tudom az eszem? s hogyan fogják tudni: mióta?

 

*

 

Ó, az ész életei. A természet rólunk mit se tud. Előbb külön utakon járunk, mielőtt folytatni tudunk valamit, valakiket. Akár rajongva, akár kelletlenül, kötelességből. Sok vitám volt nekem is erre a témára. Bizonyára én is így ingereltem másokat s aggódtak miattam, ha nem is egészen értem aggódtak.

Pedig lám, a sors kegyéből a mindennapi élet prózai szükségei és lehangoló tumultusai felett kecsesen elsuhanó létet tudtam teremteni magamnak. Mit akarok még! Én élek, mikor már annyian, mikor már Rodin is halott.

Lemegy a világ s másodszor már poézis. A kispolgári létből családom beszűkült és elszürkült világából én, René Rilke, aki csak később vettem fel a hangzatos Rainer Maria keresztnevet, egy ködös karintiai ősnemesség ábrándjának libegő jákoblajtorjáján kapaszkodtam ki a szellemi és anyagi előkelőség világa felé. Hogy milyen színes és hangulatos lesz ez is az utódok szemében, s hogy mennyire sajnálhatjuk őket ezért, hiszen mivé kell aszalódnia a létnek ahhoz, hogy ebben, ennyiben még a nagy kalandot lássa!

Még egy ideig mindezt feljegyezhetem és elmondhatom. De eljön a nap, mikor a kezemet nem tudom elérni majd. Külön leszek én, a fej, az agy, az értelem, aki gondol, s külön a kéz, a toll, a könyv, aki rögzítheti, megőrizheti, továbbíthatja az üzeneteket, s ha azt akarom, hogy írjon, írjál, írjak, nem azt írja, írod, írom, amit én gondolok. Ebben a visszafelé-ragozásban benne van mindennek a misztériuma. Én nem leszek, hát jöhet a másfajta értelmezések ideje, minden szavam leválik a másikról, a dolgaim értelme úgy oszlik szét, mintha egyáltalán a dolgok értelme oszlana, akár a felhő, hogy lehulljon, mint az eső. Valakinek újra csupán egy másik időjárás lesz a tapintható s a már tapinthatatlan élet. Szegénykém, testvérkém, költőutódom!

Végül is minden rettegésemmel olyan vagyok, mint aki valami nagy dologra készül, amit mégse hagyhat másra. Uram, részesíts abban a kegyelemben, hogy alkothassak még néhány szép verset, amelyek meggyőznek engem, hogy nem volt hiába s mégsem maradt egy cseppel sem kevesebb még kimerítetlen tengeredben. Nem tudom, hogy fogom kiheverni Rodin urat. Túl öreg vagyok így, negyvenévesen már az újabb és újabb csapáshoz, veszteséghez! Éppen ezért méltán azt érzem, ezek a kései bajok nem tartoznak már a képhez. Megmaradtam, tehát megszilárdultam; értsd: már érzéketlenebb lehetek, mint hiszem. Ezért bírok ki ezután is mindent. Eddig másért bírtam ki; az is ott volt a képen, a képhez tartozott. A kép (mondjuk az 1875-ös) akkor ott készen volt: anyácskám örömére megszülettem. Azóta nagyon elrugaszkodtam, elszakadtam mindentől és mindenkitől, akikhez, amikhez úgy tűnik ragaszkodni akartam. Mindennel egyre jobban megzavarom magam; ahelyett, hogy befejeztem volna az először, elsőre megszerzettből a lehetséges reflexiók sorát. De hát az ifjúkor életérzései közül se volt szinte semmi eredeti, csak-az-enyém, a sajátom! A gyermek és az ifjú fő-fő tulajdonsága a bizalom az életben, a sorsban, a felsőbb bölcsebb hatalmakban és az ebből eredő biztonság: engem baj nem érhet! Engem most már megint, ezek után, aligha érhet baj, mondogatom; bátorítom önmagunk. Úgy elképzelem a holnap reggel kezdődő utazást a havas tájban, átszállással a vonatokon. A bajok is unalmasak már. Talán addig eláll a szél is. Nem más ez, mint lázas látlelet az én most már Helyette is Európába kapaszkodó lelkemről. El ne felejtsem kiszellőztetni a szobát, miután gondosan elégettem az egészet. Nem messze attól, ahol Servet Mihályt is elégették. Hol találok megint, vagy végre nyugalmat, ha Richterné megharagszik s többé nem fogad ide vissza!

 

*

 

Rodin tehát arra törekedett, hogy az élő levegőt minél közelebb vonzza a művek felületéhez, mintha csak sikerült volna feloldania a követ a levegőben; a márvány csak termékeny és híg mag s az utolsó legnagyobb, leglágyabb körvonal egy légrezdülés. A fény, ha egy ilyen szoborral találkozik, elveszti saját akaratát, meg el is feledkezik minden más dologról, a világról, ezt simogatja, nézegeti, aztán belefészkeli magát.

Úti olvasmány helyett ezt fogom mondogatni magamban, miközben nézem a változó tájat.

A fény meg a mű, elválaszthatatlan ős-szeretők, olyan ez, mint a táj ölében a tó, a tó ölében a sziget, avagy a tér meg az idő, egyik a másik ölében. Csak aztán az idő meghal s a tér mint a majom játszik a tetemével.

Két koldus a sötétben

Esteledik, s ezen már azért is el lehet merengeni, hogy a história óriás életében a nappalok és éjszakák ugyanúgy váltogatják egymást, mint az egyszerű halandókéban, csupáncsak ahhoz képest irdatlanok a nappalok és behemótok az éjszakák.

Ha ilyen éjszaka volt, ami az antik világ alkonya után a világra borult, akkor ebben az éjszakában afféle kivilágított mulató most Ravenna. Mint mondják, a koslató barbárokat is ezzel szabadította magára, mert hát ki nem szeret mulatni, s Európa többi tája ekkor még külvárosnak is kietlen.

Ravenna ebben az időben az ismert világ szükségfővárosa volt. Bár nem intéztek körtáviratot a világ intézményeihez, hogy figyelem, 476 volt, tessék vigyázni: most ünnepélyesen véget ért az ókor, mégis minden valamirevaló fenelegény, aki úgy öltözött akkoriban, mint az orrszarvúk, s minden koncra sóvárgó senkiházi, aki adott magára, megsejtette, hány óra van a történelemben, s pár év alatt Rómából, Lugdunumból, Colonia Agrippinából, Caesareából, Aquincumból, de még az északi mocsaras tölgyesekből is odagyűltek földönfutóvá lett közintézmények s a tőzsde, a legfőbb könyvmásoló műhelyek és katonai szállítók, itt működtek a legserényebb gyapjúharisnya manufaktúrák, s itt üzemeltek a legkorszerűbb nyilvánosházak.

Az ingoványos csupasz síkon, az etruszkok hajdani városában, mely csak abban a pillanatban és utoljára hasonlít akkor még önmagához – éppen vörösen leszáll az alkonyat.

Ravennának annyi a lakosa, amennyi; de pontosan 133 koldusa van ebben az időben. A kikötőnegyedből, ahol az ingoványos síkság lidércfényű világában évszázadok óta birkózik egymással az építészet s az őstermészet, anélkül, hogy bármelyik felül tudna kerekedni, valahonnan a Pineta erdejének viskóiból elindul esti körútjára egy öregedő koldus, a félszemű, csúfnevén Odoáker. És mert a csúfnevek mindig valami föld alatti csatorna-aktualitás hullámain úsztak, annyira, hogy valójában valami nemlétező napisajtó vezérfogalmait jelentették, a másik tekergőt, a fiatalt, aki az arzenál közelében, egy hajdani patrícius-palota romjai alatti pincében székelt, a féllábú ex-gladiátort Theodorichnak hívják.

A százharmincháromból pár tucatnyian minden este máshol, hol a San Apollinare in Classe, hol a San Giorni in Fonte, vagy a San Vitale előtt verődtek össze, odakuporodtak a vecsernye végét várni a nagy bejárati kapuhoz: aki csak számít Ravennában, vagyis azok, akik alamizsnát osztogathatnak ebben a sárfészekben, rendre valamennyien megfordulnak itt. Pár tucatnyi a pár tucatnak, éppen megfelel a mindennapi kenyér egyensúlyának.

Valami kegyes évforduló lehetett, mert ma este mindenki, vagyis a jólértesült kéregetők mind a Galla Placidia sírkápolnája felé csúsztak, másztak, sántikáltak, vagy akik, mint Theodorich, majdnem épek voltak, valósággal loholtak. Szép tömeg gyűlt össze s bár itt a föld nincs kikövezve, csak jól ledöngölve a sok ezer saru és talp nyomától, hogy szárazság idején annál vastagabb port verhessen fel a szél, a szerencsétlenségükből szerencsésen megélők ma is az érkezés szerencséje szerint, tehát civakodva foglaltak szerencsésebbnél szerencsésebb helyeket a vastag porban. A kapuig s a kaputól csak ezeknek az eleven roncsoknak sorfala közt lehetett eljutni.

Nyilvánvaló, hogy amikor mint a felhőzet az égen, úgy tűnnek fel s enyésznek az új emberiség hordái az antik világ láthatárán, egy szép napon azért szökött már Honorius császár Ravennába, mert ennek fekvése a legbiztonságosabb: lagúnaváros és falai is jók. Még különösebb képződmény, mint az a másik, a későbbi, a fogalommá váló: Velence, s aztán a rengeteg „észak velencéje”. Ki a csoda gondolkozik el azon, kisiskoláskora egyik magoló délutánján, mikor az anyagban eddig jutottak s holnapra ez a lecke, hogy a bűvös 476, azaz a nyugat-római birodalom bukása már nem is Rómában következik be: az az „utolsó császár”, Romulus Augustulus itt Ravennában somfordál el a trónról nevezett Odoákernek adván a helyét. Csak hát a torzonborz jövevények nem herulok, gótok, vandálok, hanem maguk is csakis rómaiak kívántak lenni. Odoáker is persze római király lesz a császári gyermek trónfosztása után, míg meg nem irigyli tőle a dolgot egy másik vendég, bizonyos Theodorich, akit másképp a Vasfejű Detrének is neveznek, s aki ugyancsak nem csatangolt egyedül akkoriban Itáliában.

Koromsötét csillagtalan este jött a ragyogó naplementére. A kiözönlők kiözönlöttek, az alamizsnaosztók kiosztották az erre szánt piculákat és szétszéledtek. A koldusok fürgén felkapkodtak, amit elértek, nemegyszer egymás kezéből csavarva ki az igazi zsákmányt vagy csak egy dühvel szorongatott kavicsot, és ők is igyekeztek elhordani az irhát. Utolsónak a sekrestyés ment el; döngve bezárta a rézveretes ajtószárnyakat, köpenye redőibe dugta a hatalmas kulcsot, s egy megvető mozdulatával, csak valamivel előkelőbben, úgy tett, mintha legalább egy maréknyi aprópénzt szeretne szétszórni, pedig csak egyetlen piculát hullatott. Valahová. Aztán eltűnt ő is a sötétben. Erre az utolsó cseppre már csak néhányan lestek, és senki se kaphatta fel, úgy eltűnt, koppanás, pendülés nélkül a porban.

Ravenna utcáin akkoriban még főleg gondolákkal közlekedtek. A várost három oldalról a Po csatornái, negyedikről a tenger határolta, s egy nappal lustán cirkáló hajóhadacska is biztosította meglepetések ellen. De hát ez a most befutó hajóhad maga volt a meglepetés, lévén már azoké, akik részéről az efféle meglepetések akkoriban várhatók voltak.

Ugyanis eltelt már vagy tizenöt esztendő ebből a Ravennát pót-Rómává előléptető utókorból, s Odoáker arra ébredt, hogy Theodorich is szeretne a nemzetek királya lenni. Egy darabig versengve intették egymást hűségre. Végül, mint valami mocsárvíz borította, mert kissé lesüllyedt szép antik kőkockákból álló sakktáblán, Theodorich lépett, s győzelme sarokba szorította a vetélytársat; amire a szabály szerint nem is lehet példa: a fekete király s a fehér király abban egyezett meg, hogy egyenlő joggal uralkodjanak a szép Itálián.

Szép augusztusi este volt…

Ketten maradtak. Ahogy a vásár elbomlott, hamar kiderült, hogy Odoáker csak alakította a vakot, ahol Theodorich bénát játszott. Odoáker átnézett hát Theodorichhoz s amikor megnyugodott, hogy az se kapta fel a pénzdarabot, barátságosan bólintott. Theodorich visszavigyorgott és maga alá húzta a másik lábát is, hogy kényelmesebben elhelyezkedjék, és csendesen üldögéltek tovább.

Szép augusztusi este volt, s ma épp egymásnál vendégeskedett a két király. Napok, hetek, hónapok teltek el, mialatt egymás minden mozdulatát lesték, most hirtelen Odoákernek is, Theodorichnak is egyszerre támadt királyi kedve egy hatalmas lakomára. Ott ültek egymás mellett az asztalfőn s bizonyára egymás egészségére ürítgették a kupákat. Az egész város ünnepi izgalomban leste a kivilágított palotát. Hogyne lettek volna hivatalosak ide pont a koldusok! Finom stílusérzékkel, miszerint, ha már ennyi van belőlük Ravennában, nem árt, ha nem a város s a történet ugyanazon pontján csoportosulnak, kettő bizonyosan hiányzott közülök: Odoáker és Theodorich.

– Ilyen válságos időkben legalább a koldusok legyenek a maguk helyén – vélhette volna Odoáker, de nem mondta ki, hadd ne legyen alkalma Theodorichnak rávágni, hogy:

– Ha ez így megy tovább, a túl hosszas átmenet miatt maholnap még a koldusnak se biztos az egzisztenciája. – Ehelyett csak ennyit mond kurtán:

– Eredj haza már!

– Eredj te – mordul a másik.

– Nincs hova.

– Hát hol laksz, te vénség?

– A római birodalomban; de lehet, a gót királyságban.

– Egyáltalán tudod te, mi volt a boldog emlékezetű most elenyésző?…

– Jobban tudom nálad, te takonypóc, életkoromnál fogva már szenátor lehetnék.

A babérfák alatt, odafent, javában folyt a borozás. Egyszer csak Theodorich kirúgta maga alól farkasbőrrel letakart ülőkéjét. Odoáker meg a fia azt hitték, csak részeg. Az alvezérek jelnek vették, és elkezdődött… A nagyszabású államcsíny végeztével Theodorich mintha a világsajtó tudósítói előtt fejtegetné, olyan nyomdakészen fogalmazott. Most, hogy megszerezte a ravennai trónust, neki is rögtön Rómába volt üzenhetnékje: Óhajtom, egybegyűlt atyák – szólt a szenátushoz –, hogy a szabadság szelleme kegyesen tekintsen reátok…

Idekint már rég hajnalra halasztották a keresést. Elszundítás ellen azt figyelték feszülten, hogy a másik ébren van-e.

– Hé! Mire költenéd, ha te találnád meg?

– Amire te költenéd, ha képes volnál hozzájutni.

– Mivel holtbiztos, hogy én találom meg, már csak a te ábrándozásod hiányzik a mulatságomhoz.

Theodorich csupa csont és bőr.

Odoáker tüdeje sípolt.

– Kés van nálad? – szólalt meg ellenségesen Odoáker.

– Akad – húzta elő kajánul Theodorich.

– Addsza, vágjak neked a kalácsomból – emelte meg a keze ügyébe készített öklömnyi követ.

– Ha nem nyughatsz, magam vágok majd a sonkádból.

Theodorich erős negyvenes lehetett, ami matuzsálemi életkornak számított akkoriban; Odoáker több mint nyolcvan, de hetvenkilencnek se látszott.

– Miért nem mentél inkább a palotához? – hörögte a vén.

– Épp ezt akartam kérdezni én is. Ott most nagy kanállal esznek, s minden fogatlan kutyának vetnek koncot – morogta az ifjonc, s vacogva tekerte magára a göncöt.

Ébred a város, az emberek, ki-ki a kenyér- vagy kalácskereső dolga szerint, költögetik egymást a cselédek és az apródok, a halas kofák s az utcalányok. Persze mivel még toronyóra nem kondul, az időpontok hozzávetőlegesek, homályosak; különben is minden időben soká tart, amíg a tegnapi nap, a közelmúlt s a távoli történelem kábulatából a világ magához tér.

Bizonyára közben párszor Odoáker is elszundított, Theodorich is le-leejtette a fejét, de nem a hajnal első fontos fényei idején. Ekkor már mind a ketten ébren voltak. Mint bozótból a hiéna, vagy padlás mélyéből a macska, két égő szempár figyelte az eget, a földet s a másikat. Hátha annak felcsillanó tekintete, megrebbenni készülő mozdulata vezet nyomra. Hiszen itt kell lennie annak valahol. Az átkozott piculának.

A köpetnyi fényfolt ott is ült, a már korán reggel előkelősködő ravennai nemezis aranymetszés szabálya szerint – pontosan annyival közelebb Odoákerhez, amennyivel az öregebb és lomhább lehetett Theodorichnál. Csak még egyik se látta. Az egyenlő esélyek az egyszerre érkező kellő világosságban kulmináltak. A két gubbasztó jómadár csőrét hegyezve meredt a világtörténelmi tyúkudvar talajára.

Ebben a pillanatban a friss reggeli lapszámok helyett, alaposan bevert véres fejjel egy suhanc loholt lihegve végig a lejtős utcán, s egy visító malac hangján kiabálta: „Odoákert kinyírták, mindenkit lekaszaboltak! Theodorich lett a palota gazdája, a világ uraaa…”

Mintha csalt társasjátékot játszottak volna, két álmatlan milliomos valamelyik rivierai kaszinóban, akik éppen erre kötöttek valami hatalmas összegű fogadást s le nem tudták hunyni a szemüket, amíg nem tisztázódnak a dolgok; mintha két tudósító, akik így ütötték agyon az időt a hajnalra esedékes világszenzációt jelentő közlemény megszületéséig, s most egyik is, másik is ellohol egy szabad telefonfülkét keresni, hogy értesítsék a hírügynökségüket…

Végre a picula is felfénylett. Ám bizonyítván, hogy az emberben a távlatok érzéke erősebb a kényszerítő helyzettudatnál, mindketten megfeledkeztek róla. Odoáker fogatlan szájjal, bambán vigyorgott. Theodorich felállt, ropogva nagyot nyújtózott.

– Nos legyen a magáé, jóember – köpött egy hegyeset a lába előtt heverő vagyon mellé. – Vegye úgy, hogy ma tőlem kapta az ellátását.

A másik odakapta a tekintetét, de csak azt. Lassan, csikorogva feltápászkodott és méltósággal sziszegte:

– Fogja csak, fiatal barátom. Magának szemmel láthatóan nagyobb szüksége van könyöradományra.

Elindultak.

– Te, csak nem akarod komolyan otthagyni? – kapott észbe pár lépés után Odoáker.

– Jól van – hajolt le sóhajtva Theodorich –, majd csak találunk valami semmiházit, akinek a markába nyomjuk.

– Ugyan hol? Ravenna fele még az igazak álmát alussza, másik fele az örök álmot…

– Talán egy csapszékben – dobta felé hanyagul a megvillanó piculát Theodorich. Odoáker ügyesen elkapta.

– A csapszékben, na látod! – motyogta, s nagy igyekezettel a légen át visszajuttatta. Így labdáztak vele, derűs lélekkel, az első kocsmáig.

A nyáj

Karl Wilhelm Ferdinand stratégiája szerint, amíg egy dolgot a kellő módszerességgel elintézel, szépen összejönnek a körülmények a következő, a másik véghezvitelére. A hadtörténészek feljegyezték, hogy kezdetben ez bizony bevált. A két határerődítmény, Verdun és Longwy egyből elesett; elméletileg szabaddá vált tehát az út Párizs felé.

A braunschweigi herceget igazság szerint előzőleg a szemben álló felek mindenike megkörnyékezte, hogy vállalja el seregei főparancsnokságát, akkora volt az ázsiója; pedig nem valami villámháború-szakértő, hanem a lassú módszeres cselekvés s a tárgyalások embere volt, és aligha fordul ma felé a történelem, ha a forradalmi Párizst választja munkaadójának. Valmynál úgy látszik, csatával vagy csata nélkül, így is, úgy is arra kellett billennie a mérlegnek, amerre billent. Pedig históriai csomópontnak bizonyult, sorsdöntőként emlegetett fogalommá váltak azok az események, bár a maga kisemberi észjárásával valamit megfejtett belőle a helybeli molnár is, mert még előző este, az utolsó zsák liszt után kikötötte a vitorlákat, lelakatolta a történelmi sorsra hivatott öreg szélmalmot, s ő maga kereket oldott. Persze, minden jóra fordul, csak előbb ágyúgolyók és katonalovak kissé megtapossák ott a földet, latyakká gyúrják a veteményes ágyásokat s a völgyeket, ez sajnos elkerülhetetlen.

1792. rémséges szeptembere egyike a szürkén is messzire ragyogó időknek. A történelmi képzeletben, valami végzetesen összezsugorodó terepasztalon, mint két ólomkatona-sereg áll szemben egymással a mérkőzés két csapata, látszólag Franciaország és a korabeli Európa válogatottja. A címeresek előzőleg fenyegető kiáltványt intéztek a franciákhoz, mely minden rebellis számára magát a poklot teszi kilátásba. Közelebbről látni lehetne azonban, ahogy a sansculotte-ok most sietve nadrágot húznak, a korabeli feszes fehér katonanadrágot, hogy jóformán csak a képtelenül színes frakkmundérok alapján fognak különbözni egymástól az összecsapó ellenfelek. Valami érzelmes megfigyelő melankolikus, de találó képe szerint a korabeli világ most azt a keringőt járja, amit a Szahara szokott, midőn a szelek feltámadnak: milliók porszemnyi teste jön mozgásba, táncolván a csipkés oromzatú városházak, arisztokrata börtönök és gyűléstermek, választó és sorozó bizottságok, kastélyok, kaszárnyák, malmok és parasztmajorok körül, a határok felé, ahol egy még egyelőre ismeretlen, de majd sokat emlegetett nevű csatatéren új fejezet kezdődjék az egyetemes történelemben, ha ugyan nem szakad egyszerűen vége az egész felbőszült emberiségnek.

Csak, amint Bertrand Moleville könyörög folyvást a memoárja lapjain, csak legalább az idő javulna egy kissé. Mert a sár iszonytató, az eső minden áldott nap vigasztalanul zuhog, a napok úgy telnek, mint Noé idejében, többnyire tűz és táplálék nélkül, és van mindenféle vonulás, tocsogás, beragadt kerékküllők megtaszítása, ínszakadásig, a meredek utakon.

Így mozognak, csúszkálnak egymás felé az Argonne-ok lejtőin, hágóin. Újoncok s edzett bajuszú, gyakran már mezítláb tapicskolók, a jobb sorsra érdemes vasizmú férfianyag a korból. Mint mindig. Ki más legyen ott, ahol a part szakad! Valahol ezen a tájon volt egykor Attila nagy összecsapása is Aetiusszal, az ókor legendás, null nullal végződő záróakkordja, melyről azóta is csak elfogult vagy pontatlan eredményeket jelentenek a hírügynökségek.

S milyen különös dolog, szinte magántermészetű csekélység, hogy a porosz ármádiához csatolt mellékhadakban egy álruhás isten, civilben weimari miniszter, bizonyos Johann Wolfgang Goethe is idevetődött. Kétségtelen, a történelem listáján az egész hadjáratból a legjelentősebb figura ő, akinek végül is semmi, de semmi köze az egészhez. Négyfogatú utazókocsin érkezett Longwy alá a táborba, aztán minden lebeszélés ellenére, azzal a tudományos kíváncsisággal, mellyel a lét totális színházát szemléli, kilovagol a magaslatokra, hogy süvítő golyók és puskaporszag közegében átessék a tűzkeresztségen. Pedig sem katonai, sem politikai, egészen más szemszögből érdekli ez a haldokló újjászületés. Bár igazi véleményét a konkrét ügyekről nem fogja megtudni soha senki. Az utókor se. Az egyik lankán – a távcső tisztán mutatja – hatalmas juhnyáj legel.

Vajon szeptember huszadika, ott a szélmalom környékén, számára végül is holmi ólomkatona-parádé marad? Csak hallomásból tud erről is, mint a thermopüléi esetről, utólag válik benne képpé az egész, nem amikor a mély hangon ugató ágyúkat hallgatta, tisztes távolból. Legfennebb egy-egy pillanatra képzik meg irtózó, finnyás képzeletében, miként szóródnak szerte, a feltúrt feneketlen sárban, a recsegő erdők szélén a vérző emberi tagok, melyek nem nagyon hasonlítanak némi szabatos hófehér gipszből öntött modellekre a napfényes rajzteremben.

Itt, ahova csak a visszhang jön, bőgve, keresztül a völgyeken, be, messze az erdők karéjából kiemelkedő mezőre, érintetlen tartalékok hevernek, s vagy bánkódnak vagy örülnek, hogy őket ma nem szólítja pástra a végzet trombitaharsogása. Sátor sátor mellett, az eső elől még az őrszemek is behúzódtak valahova, ahol fel-felharsanó katonaröhögés közepette valaki folyton mesél, ugyanazt meséli, amit együtt éltek át a hosszú, Sziléziától tartó transzeurópai menetelés alatt, csinos fehérszemélyekre emlékezvén és vendégszerető, jó ború westfáliai kolostorokra. Az eső pedig csak zuhogott. Akkora volt a sár, hogy az is fennmaradt: a sárga zubbonyokat előírásszerűen naponta sárga krétával kellett kipucolni. A bevetés mindenesetre elmaradt.

A Költő, életútjának felén, még javában gyűjti a tapasztalatokat; ezúttal főleg természettani elméletei igazolására. Gyűjtötte egész úton. Egy unalmas álldogáláskor nem kerülte el figyelmét a szivárvány színeinek játéka egy pocsolyában heverő cserépdarabon. Alapjában véve mindig csak arra kíváncsi, ami igazolja. Lefekvés előtt a sátorban titkárának diktál. A lámpa kormoz ugyan s az eső két helyen átáztatta a ponyvát, de a mondatok nyomda- és utókor-készen felülemelkednek az efféle konkrétumokon: „…Igaz, néhány falu lángokban állt előttünk, de a füst nem fest rosszul a csataképen…”. Meg: „Úgy hallom, hogy háborúban lóháton van az ember a legjobb helyen…” És: „…a jól kiszemelt harcállás amfiteátrumszerűséghez hasonlít.”

Ám a tűzkeresztség sehogy sem akar összejönni. Köd üli meg a tájat. Egyfolytában nyugat felé vágtatnak a hajnali szürkületben, mint valami falkavadászaton, átugratnak egy úton, melyet nyárfák szegélyeznek. Ez a kép is megmarad Goethe emlékei közt. Aztán valami újabb parancs érkezik, mint valami lemondó sóhajtás, fordulj, és galoppban vissza, hogy csak úgy lobognak a fehér köpenyek. A három ezred végül is egyetlen lovat veszít. Az ágyúzás különben naplementéig tart, de már nem változik tovább a madártávlatból követhető helyzet. Midőn a tájék megmaradt órái hetet ütöttek, a reggeli támadók kezdenek sáncot hányatni, nehogy őket támadják meg.

Bizonyára ő az egyetlen, aki ma este se duzzog, mert ez a lélek erősebb, semhogy ápolásra vagy védelemre lenne szüksége. Hát mindenre azonnal magyarázatot keres és talál, mintegy a világ érdekében. „Ez az!” – bólint most is magában, aztán ugyanolyan ruganyos léptekkel, mintha hosszú folyosón, egybenyíló szobákon kellene végigmennie, odamegy az úti olvasmányokat tartalmazó ládikóhoz, melyen ízléses fehér vignetta virít: „Tábori könyvtár”, előkeresi a Theophrasztosz-féle jellemrajzok tenyérnyi kötetét, kényelmesen hanyatt fekszik a lámpácska fénykörében, pár pillanatig lapoz csak, máris megtalálja, amit keres: „…háborúban, midőn épp folyik a gyalogság előnyomulása, minden harcostársát magához szólítja, és arra unszolja őket, hogy szorosan melléje tömörülve mindenekelőtt tartsanak terepszemlét, hiszen szerinte roppant nehéz feladat megállapítani, melyik is tulajdonképpen az ellenség. Ha csatazajt hall és eleső harcosokat lát, odaszól a mellette állóknak, hogy a nagy kapkodásban éppen a kardját elfelejtette magához venni, és máris elrohan sátra irányába… Mikor azt látja, hogy egy sebesült barátját hozzák, odafut, bátorító szavakat intéz hozzá, maga is segít cipelni őt, aztán ott szorgoskodik, alaposan lemossa sebeit, majd melléje telepedve elhajtja róluk a legyeket… És bár más sebéből eredő vér borítja, olyan mesével áll a csatából visszaérkezők elé, mintha élete forgott volna kockán mialatt barátját megmentette… s külön-külön mindeniknek elmeséli, hogyan cipelte őt tulajdon karjában a sátorig…”

– Ez az! – mosolyog diadalmasan, fejében a kibontakozó ötlettel, mellén a könyvvel; a titkár azt hiszi, elszundított, már-már visszaereszti a megemelt sátorlapot, de rászól: jöjjön csak nyugodtan, dolgozhatunk! A titkár lerázza köpenyéről a vizet, nagy zsebkendőjében megtörli a kezét és szótlanul elhelyezkedik, felnyitja az íródoboz fedelét. Goethe előzékenyen nyújtja a lámpát, hogy átakassza maga fölé a sátorrúdra; először téved arcára a tekintete.

– De mi történt magával, Vogel? Mitől olyan szontyoli? Csak nem beteg?

– A szomszédos esztenáról van szó. Méltóztatott a napokban megfigyelni távcsövön és… A délután néhány dragonyos, csupa nemes úrfi, átúsztattak a megáradt folyón, hogy kicsit meghajkurásszák legalább azt a nyájat. Mire a pásztorok észbe kaptak… de mit is tehettek volna, felfejlődött egy szabályos bekerítési manőver, aztán attakároztak, oda-vissza, egyszer, tízszer, míg a szerencsétlen gazdák szeme láttára le nem kaszabolták az összest. Állítólag vagy kétszáz állatról van szó. A farkasok se pocsékolják úgy meg, se bőrük, se húsuk nem jó már semmire, a földdel egyenlővé tapodtak mindent. Aztán nagy kegyesen valami kétes értékű hadinyugtákkal szúrták ki az emberek szemét, s mint aki jól végezte dolgát, elvágtattak még a faluba is, a csapszékbe. Lehet, ha azok a nyomorultak közül valaki átmerészkedik a táborba, hogy őfelségének feljelentsék a merénylőket, kemény büntetés várhatna rájuk. De a sors keze gyorsabban elérte őket. Egy kivételével valamennyien az árvízbe vesztek, mikor este és nagy kerülővel, kapatosan megpróbáltak visszasettenkedni a táborba. Az öt lónak is nyoma veszett. Persze, ha tudnak, azok valószínűleg kiúsznak valahol a rétre…

– Juhok, lovak és emberek háborúja – törte meg a csendet Goethe –, melyben végül az elemek szolgáltatnak igazságot. – Hangjában kicsi pátosz rezgett. – Lám, a természet mindig az emberek ellen van, amióta oly nagyon sikerült leválni a kebeléről. Folyton megszegünk valami íratlan, láthatatlan nagy szerződéseket… Lám, lám, ha ezek ma jól kiöldökölhették volna magukat, vagy ők fetrengenének ott valahol a csatamezőn… Világos: akkor átlopakodtak volna mások. Tudja, Vogel, nagy veszélyek közepette az ember néha hős lehet, de kis veszélyek közepette az ember gyakran csak aljas lesz…

Aztán, mint akit úgyis mindenből csak az eszme villanyoz fel, valósággal rárivallt a merengő titkárra:

– Vegye elő, legyen szíves, Castiglione kötetét, Az udvaroncot. Úgy emlékszem, velünk van… Ez az, köszönöm, lássuk csak. Van itt egy passzus, mely tökéletesen illik ezekre a vitézekre. Úgy van! Hallgassa csak: „…háborúban ugyanis a cortegiano még hasznos és veszéllyel járó feladatokat is elhárít magától, ha azok nem stílszerűek és nem szépek, minő példának okáért egy nyájnak elfogása… Semmi sem fontosabb, mint hogy a részletek is nemesek legyenek…” Lám, mit tesz három-négyszáz év – sóhajtotta. – Jobb lesz, ha a többit holnapra hagyjuk. Menjen lefeküdni, barátom.

A ponyváról valahová a sarokba hüppögve hullt az esőlé. Még sokáig ült a lámpafényben és az ostoba történetet forgatta a fejében az elbóbiskolásig.

Gondolattöredékek gépies ismétléséig jut el végre a kimerült kimeríthetetlen; érzi, ma bizonyára jól fog aludni, mélyen, a távoli ágyúszó ellenére, melynek tompuló hullámain máris kezd egyetlen mondattá gyűrődni, zsugorodni a mindig frissen vasalt történetfilozófiája:

– Vajon még mit lehetett volna elkerülni?…

Állapotok családfája

A macska leült háttal a manierista naplementének és kecsesen tisztálkodott. Majdnem ráléptem, mert én meg a szembe sütő vörös korongra meredve jöttem végig a keskeny járdán, ahol akár behunyt szemmel is eltalálok a lakásom bejáratáig, tehát nyugodtan elbámészkodhatok, ha úgy tetszik s ha éppen figyelemreméltó szín- és füst- és felhőjáték van kertünk felett. A fenti ablakból majd folytatom a bámészkodást, esetleg akvarellezni fogok, tényleg, már régen tervezek egy ilyen lazító estét, ha kerül hozzá indító kedv és hangulat. Ó, elmúló életünk! Hogy milyen volt a nap, azt csakis a nap után elmerengve lehet megállapítani. Elnézem, milyen angol alkonyatokat élnek át a macskák is, csak rá se hederítnek, vagy azonnal elfelejtik az ilyesmit, mint valamennyien, akiknek nincsenek hangulat-érdekeik is ezen a földön.

Szeretem ezt a szélben rezgő mostani levélzetet, mert a tavalyira, tavalyelőttire emlékeztet. Hiába, engem egyedül az idő vigasztal. Az enyémek kihalván, az állapotok nagy közös családfájára pazarlom a szeretetkészleteim. Apám, aki valaha a város kedvenc csapatában ünnepelt futballkapus volt, egyszer, mikor hatvanas éveikben egy kiránduláson pár volt játékostársával s a másik csapat megmaradt csontrelikviáival barátságost játszottak, valami érettségi bankett alkalmából, azzal biztatta, bátorította a csetledező-botladozókat, hogy sebaj, fiúk, előttünk a múlt!

Alkonyat, megállás, de nem gyönyörködni, hanem valami célszerű feladat végzése közben az itthoni utcán, ahol mindig elegendő alaphangulata, háttérjelentése van már az architektúrának is. Tornyok, tetők, egek, színek; más a sötétedés illata tavasszal, más a hó előtti estéken. Én, mint a Fontos Színhely Búsképű Lovagja, csak tudom. Határozottan tudom: csak itt tudok a lehető legokosabb lenni. Én itt valahogy mindig megvigasztaltan teljesnek érezhetem magam. Ez a világ intellektuálisan pótolja mindenkori kedveseink intellektusát is, különben olyan hiányok lépnének fel a kedvünk saját belső kommunikációjában, hogy nem élnék túl egymás halálát az egymást igazán szeretők. Üdvös kis állapotaink megszűntével, mint hirtelen nagy hőveszteség esetén, egyszerűen kihűlnénk. Márpedig a kockázatot kiiktatni nem lehet, miközben úgy adatott, hosszú távon kell létezni mégis. Ugyanis csak bizonyos alapszintű intellektussal kommunikálunk. Madártávlatból nézve: az úgynevezett történelemével. Átlagos is, közömbös is ez a szint, ám mivel éppen az egyedi vész oda leggyakrabban, folyton, hát az marad meg könnyebben, ami közös, ami egyforma, mindenkinél azonos. Csak ez lehet a kommunikáló élmény. Minden, ami nagyon egyedi, csak mementóként hat, figyelmeztet, fenyeget, legtöbbször át nem adható izgalom és élmény, át nem érezhető. De az emberi lényben, az ember körül nem is igen történik olyan, ami csak egyszer fordult elő. Még az én édesanyám se csupán az én anya-fiú emlékemben ilyen. Még mennyi a hasonlóan leterítő és felemelő erejű. Ami elszomorító is, vigasztaló is. Kikezdi és kihívja a pusztuló-hajlandóságunk s a tárgyalóképességünk.

Mesélem tovább.

Milyen szörnyű az is, hogy csak úgy dobálózunk a százezer évekkel, ha az ősemberről van szó. Közelről azok élete is csak egyszerű pillanatokból állott. Összefüggő alaphelyzetek. A déli meleg, anyám szövege, mint a rádióból. Ennek a gyermeknek valami baja van. Gunnyaszt szótlanul egész nap, azok mellett a vacak újságok mellett. Honnan is kerültek? A gyermek ül a konyhaasztalnál s nézi ezt a könyvtárbelsőt a színes folyóiratfoszlányban és elmereng. Az orgonasípok ezek a könyvsorok; tehát ezt az aranyozott fehér valamit barokknak hívják. Inkább a leckéjét kellene megtanulnia holnapra. Tanulni… Bizony. Másképpen hogy marad meg legalább fejben minden? Márpedig ami elmúlt, annak sem szabad hiányoznia soha többé!

Az én gyermekkoromban osztályharc volt, de meséskönyvek és családi legendárium is. Nem volt órák hátraigazítása külön téli-nyári időszámítás kedvéért, de voltak nagy, közösen megélt hangulatok, első fontos találkozások az élet, a család, a történelem körül. Bizonyára érthető, hogy gyermekként meg mertem volna esküdni, a legideálisabb hely: ahol születtem, a legideálisabb kor: ahol tanultam, mikor tanultam. Miközben úgy tűnt, soha senki se ért rá másra, mint sietni, rohanni, s mintha a legnagyobb időveszteségnek tekintette volna válaszolgatni a kiapadhatatlan, naiv kérdezősködésre; de hát a gyermek is így érzi folyton, valamit elszalasztott a látnivalóból, a nonstop műsorból. Ezt ki írta, azt ki festette, a mi kis városunkat, a hatalmas életet? És mások hol laktak az állapotok nagy családfáján? Egyáltalán mi kik vagyunk? Százezer évek? Abból a madártávlatból a szerzők neve már nem látszik; minden híres egyednyi legfennebb Ádám vagy Jókai. A faragott kirándulóboté Arnold bácsi, a díványpárnáé Emmus néni. Állítólak még négy-öt milliárd év és meghal a Nap és kihűl a Föld. De mennyi minden megmaradhat még addig az élőknek. Mégis elszomorít, hogy persze az a rongyos négy-öt milliárdnyi is eltelik, amilyen ágrólszakadtak és lyukasmarkúak vagyunk az idővel együtt! Mi bizonyítja mégis, hogy a kiszolgáltatott ember nem kiszolgáltatott mégsem? Egész filmszínész nemzedékek és stúdiók sorozata vénült ki, mialatt a családok sokaságának néhány egyszerű dolog megléte, megmaradása máris biztosította ugyanazt a játékteret, színhelyet, ahol bennünket játszhatott. Világéknál ég a virág… A második világháború egész családokat nyelt el, másrészt a második világháború is csak egyik esemény egy-egy család életében. Akkor ki itt a cethal s ki a Jónás?

 

*

 

Borús, szeles, eső előtti nyárutó.

Mint az alacsonyan szálló fellegek, verejtékezem. Munkám végeztével ballagok haza a munkámhoz. Derűsen kiürült lélekkel, mely az úton szokott megtelni újra. Az útvonal ma is a megszokott: a kolónia, a leánygimnázium melletti sikátor, rövidítés a Bardócz-kert helyén épült tömbházak közötti játszótéren (ma üres), az állomás felé vezető sugárutat csak átvágom, aztán az emelkedő a bontás alatt álló régi negyed alján, a szappanfőző pirostéglás múltszázadbeli gyárépülete a csonka jegenyék közti másfél kéménnyel olyan, ahogy a majorokat leírják az angol regényekben, a kaptató után a villasor, a vége felé aztán a Sipos-ház, ahol már nem lakik senki Siposéktól, csak a nemrég elhalt kisebbik Sipos-lány 36 éves árvája, ifjabb Berekméri György, vagyis én; alattam Murgu gyógyszerészék és a népes Pál család, valamint Barátosi néni a macskáival.

Mesélem tovább.

Régebb nálunk, ha valami fölösleges volt, de azért nem végleg eldobandó, a hasadt huzatú töltött széktől a kürtőkalapig, rövid úton felkerült a padlásra, kiszolgált utazókosarak, kalapskatulyák egérbiztos rejtekébe, vagy kék, lila, barna csomagolópapírok, újságlepedők pókhálólepte halmazába. Mintha valami képletes szavatossági határidőm (legalábbis a család szemében) lejárt volna, gyermekkorom lenti színhelyeiről, a tágas, fehér, zöld, lila cserépkályhás szobákból, még szüleim halála előtt, rövid házasságom idején, én is felköltöztem a tető alá, ahol sok utánajárás és költség árán, de önerőből raktam fészket. A nagyvonalúan manzárdnak titulált kis műteremlakásban azóta már a második új háztulajdonos se háborgat, ez az „egy-szoba-tus” jogilag viszont a maximálisra merevedett lakteret jelenti számomra, miután egyedül maradtam. Tusból különben még vagy két tucat üvegnyi sorakozik a kisebbik ablak melletti üvegpolcon; az iszonyú rendetlenségben, mely csupán hivatásomra vonatkoztatva festői, ez az egyetlen pedáns pont. Mint a gyógyszertárban, üvegek, dobozok, kancsók, a dobozokban is kicsi üvegek vagy kisebb dobozok, tégelyek, tubusok és még kisebb dobozok, mindenben valami: minden. Ha az embernek hirtelen ötlete támad, egy papírlapért, keretért még kotorászhat úgy, hogy a fejére omlanak a sarokban felhalmozott tekercsek, rámák, tokok, mappák, de ceruzáért, rajzszegért, krétáért, tusért nem szabad idegesen kapkodni.

Mesélem tovább.

Az élet végül is messziről síkban van. A késői nemzedékek az emlékezet végessége folytán egy zsugorított nemzedékrendet őrizgetnek, így kerül a nevezetes Y, aki ugyan vagy száz évvel korábban szerepelt, a híres X közelébe, ugyanis a régebben élt, de jelentősebb szerepet nem játszó személyek neve egyszerűen lekopik, feloldódik, eltűnik a családfákról; pedig Y valójában X apjának nagybátyja lehetett, mint ahogy az (egykor) zöld garnitúra fele nagymamáé, fele az Ilus nénié volt eredetileg. Ez zsugorodik aztán kivehetetlenné madártávlatból. Semmiség! De madárközelből? Úgy bizony a százéves karosszék is ugyanakkora, és meghatározott térbe ugyanannyi fér el belőle, mint valaha. Ennek alapján egy hajdan tizenkét személyes készletből három (megmaradt) tányér elláthatja az egyszemélyes család teljes szükségletét. Azért még semmit sem kell elhajítni, erre érzékeny vagyok; a szobámból közvetlenül nyíló padláson bármi aludhat csipkerózsika-álmot.

Környezetem tehát egy zsugorított térben változatlan méretű világelemekből összehozott, összejött emeleti katakomba. Ahhoz képest, hogy műterem, különösen borult napokon középkorian sötét odú, barlanghomályú színtér, s én már újra barlanglakó vagyok, talán ettől tűntek, elméletileg megalapozottan is a lehető legreményteljesebbnek az esélyeim, mikor ki tudja milyen esti gondoktól, gondolatoktól, olvasmányoktól megilletve, barlanglakó Erasmusnak éreztem magam. Megingathatatlanul bízom a képességeimben, miközben a fejemből kipattanó gyógyszeresdoboz-címkék, grafikák, reklámplakátok száma egyelőre messze meghaladja a szakmai nyilvánosság elé került ex libriseimét, a sajtónak készült illusztrációkét és egyéb mázolmányokét. Mindenesetre a nagyobbik ablak közelében a pingpongasztalnyi munkahelyre hajnaltól hajnalig kellő világítás esik. A többi úgyis csak bútorzat: tereptárgy, felvonulási építmény a meghátráláshoz. Így nevezem, amikor magamat is meglepve, megbántva, előzetes figyelmeztetés nélkül magamra hagyom magamat, ott, a munka, az alkotás kellős közepén, és elhátrálok (mivel itt megfordulni is bajos, tehát fölösleges) hanyatt vetni magam a kiálló rugók díványán, vagy a Matild néni féle hintaszékbe fészkelődöm és alkalmi olvasmányt választok a nap vagy az éj hátralevő részére, avagy a függönnyel leválasztott sarokba nem egészen szabályosan szerelt bojlerek, rezsók és kávéfőzők közé vonulok, fütyörészve főzőcskézni. Magányos embernek ezt is be kell iktatni, ha némi étkezések kedvéért nem szeret kilométerekre lemászkálni, különösen szabadnapos hétvégeken, mikor két és fél napos buzgalom biztosítja a fokozott esélyt valami nagyobb műre, mellyel végre kitörni szándékozom. A munkaasztal környékét leszámítva, szeretek sötétben ülni, rosszmájú barátom szerint, mint a svábbogár.

Mesélem tovább.

Itt minden maradék, örökség avagy szerzett, de régi, ócska, szinte kizárólag születésem előtti. Semmiképpen nem viszonyulnak anakronisztikusabban egymáshoz, vagy holmi jelen időhöz, mint például a könyvek, a huszadik századi krimi egy féleges Hérodotosz-kiadáshoz, két kötetnyi jutalomkönyv-vershez, ugyanazon a polcon, csak mert azonos méretűnek születtek, összeillenek, valamint hozzám, a kedélyes kedélytelenség hóbortjaihoz, a deklarált önellátáshoz. Az egész így fontos számomra, mint élettér: mint langyos, megszokott közeg, más megszokhatatlan hidegzuhanyok ellen s mint úgy látszik, kiapadhatatlan forrás életem szüntelenül alakuló alaphangulatához, mely szereti mérni maga alatt a szakadékként megnyíló távolságokat, szüntelenül méretkezik, visszakérezkedik önmagába.

Hiszékeny gyermekkoromra épül nálam az egész; amikor minden először egyensúlyba jött, amikor először kérdeztem, amikor a válaszokat készpénznek vettem, megéreztem, megtudtam, megtanultam ezt-azt. Lám, az alkati kényszer! Építkező típus lévén, majdnem mindent el kellett hinnem, ha tovább akartam menni. Így jár, aki nem szereti a felgyülemlő fehér foltokat, inkább olcsón és gyorsan szeret megnyugodni. Ami az életed köré összegyűlt, aközé odaszámítható némi belső kacatok halmaza is. A hasznos, de a fölösleges információk a mindenre fogékony ifjúkorból. Minden, ami aztán reflexszinten megmarad és működik. Annyi szinten, annyi, egyszercsak idegen hangulatban folyik az a konkrét kis emberi lét, hogy ezt összefogni, átfogni, állandó gyöngéd készenlét, valami szüntelen szolgálat kellene. A kié?… Na ugye. A tudók s a tudatlanok egyaránt türelmetlenek. A tudósok s a művészek ugyancsak. Persze rendszerint másért. Egyik a madártávlatot érzékeli csak, ahol egy számocska mindössze az élet, vagy annyi se, csupán a töredéke. A többiek pedig csak a magukét mondanák, mutatnák folyton, végestelen végig, úgy, hogy lehetőleg annak csak áradozó-hüledező közönsége legyen a többi ember. Holott a dolgok értése, nem értése mentén az emberiség még mindig könnyedén kettéválasztható: az egyik rész olyan maradt, hogy magától máig se kecmergett volna le a fáról, a másiknak viszont már Neander-völgyben úgy ráállt az esze, hogy szimatát követve előbb-utóbb csak ide kellett kilyukadnia. Ennek a kétféleségnek a lényegét mondja ki Einstein: „Egy vak bogár mászott egy futball-labdán, és nem jött rá, hogy gömb. Én rájöttem…” Ki nem szeretné hinni, hogy ilyen ének leszármazottja. De az állapotok családfáján összevissza lakunk. Ez a legfőbb biztonságunk is.

 

*

 

A Hosszú utca hosszú utca. Dohányvirágszagú porták, portól bársonyos meleg kültelki esték, krumplikövezet s az örök mosogatólé az árokban. Télen pedig a mindent elborító jég.

A ház frontján kis bolt, keskeny redőny; a világháború előtt még behajtható, vaspánttal lelakatolható levélajtó zárta és két-három magas kőlépcső vezetett fel. Aztán az apartman jön; igaz az is csak udvarra nyíló, a külvárosi üzlethelyiség mögötti kereskedőlakás, az ilyesmit együtt szokták kiadni, mindössze két lyuk, de mégiscsak ez volt az úri lakosztály, a többi hátul csak olyan udvarra nyíló kétszer egyszoba-konyhás, előttük kiskert, meszelt krumplikövekkel körberakva, a kötelező tulipán, utána „betónia” s a pisiszagú liliomok.

A hosszú udvar a hosszú házé, mögötte rövid kert amekkora a szomszéd telkeken a tyúkudvar. Itt jázmin- meg orgonabokrok a szomszéd tűzfalánál, alattuk asztal, kerti székek, ahova akkor kezd kiülni a háznép, amikor nagyjából egyszerre van itt a jázmin, a bazsarózsa s a bodza ideje, illata. Természetes lugas ez, mert az egész fölé tulajdonképpen egy terebélyes diófa borul, hatalmas zöld kupolájának fele a háztetőt, másik a kertet takarja. Az ilyeneket mindig valamelyik dédtata ültette, ahogy az a megfelelő tanversikében elő van írva. Nos ez a tünemény az előző generációk szimmetriaérzékét valamiért sértő kerítésviszonyok többszöri átrendezése folytán most már a szomszédék kertjében áll, de a termésén olyan jóízűen el lehet civódni évente, osztozáskor. Dióéréskor ugyanis három telekre is hullatja bőséges áldását, s az első szeles októberi éjszakán úgy dübörög, pereg a diótól a pléhvel fedett hátsó padlásrész, hogy mindenki felébred, az is, aki nem tart a frontbetöréstől. Még van egy féltucat nyeszlett fácska: egy körtefa, a többi oltatlan szilva s egy meggyfa is. Botár bácsi egyszer a jóféle sollingeni acél nyesőollójával, amit hosszú rúdon felnyújtva, spárgával hozott működésbe, véletlenül elvágta a villanydrótokat is. Igen, mert mindig okoskodik az öreg. A lakók kirajzanak. Tündéri délután van, mutatja a helyszín felett elúszó dallam. Nem rádió. Valaki maga énekli harsányan a divatos slágert. Szinte szövegváltozatnak lehet tekinteni. Ki nevet, ki bosszankodik.

– Bolond ez a Kati?

– Neki van igaza: könnyebben telik…

Igen, az udvar, ahol még azt se lehet mondani, hogy valamelyiknek könnyebb volt az élete, csupa nehézsorsú ember. Mindenkinek csapás volt legalább a fele.

Ilona.

Barátosiék.

Mi.

Barátosi úr, aki örökké a lugasban ült és a kancsóban kitett sajáttermésű mellé invitált mindenkit.

– Igyunk inkább. Az hamarább meglátszik rajtunk, mintha olvasnánk! – s szépzengésű, nótázásban gyakorlott baritonján rázendített, hogy „Szép-ifjúság, jöjj vissza egy szóra…”

Összefüggő alaphelyzetek: jókedvvel vagy duzzogva kimenni a kert végébe, s a kerthez tartozó napszakok, évszakok mesebelien semleges forgalma jótékonyan ellensúlyozza azt a másikat, mely az utcán keresztül kapcsol a városhoz: iskolához, hivatalhoz, gyárhoz, a kemény valósághoz.

Ami életed köré összegyűlt.

 

*

 

Mesélem tovább.

Most összehasonlíthatatlanul csendesebb a ház. Az utolsó gyermekek felnőtt létre szenderültek, s mert innen mindenki csak kirajzott, a temető avagy új lakónegyedekben támadt új fészekrakások felé, csak mi maradtunk.

– Mi, öregek, tartsunk össze – harsogom mindig Barátosi néni, vagy az öreg Murgu fülébe, mikor sepregetés vagy kerti tevés-vevés közben lepem meg őket, ha öt körül, lábtörlő-csosszanásokkal megérkezem s végigbaktatok a hosszú tornác töredezett keramitkockáin. Ők pedig kedélyesen visszaintegetnek, integetünk egymásnak, míg benyitok a közös használatban maradt üveges verandára, sáros időben mindig megszeppenek a tiszta rongypokróc láttán, mielőtt elbizonytalanodva, nem hagyok-e nyomokat, megteszem az utolsó öt lépést ezen a másfél méteres futószőnyegen az egykori padláslépcsőig, mely most az én birodalmam kapuja. Feldübörgök-recsegek a meredek falépcsőkön, és némi szöszmötölés után belököm a fenti ajtót, hogy a félhomályból belépjek az egészhomályba, ahol ilyenkor már rendszerint villanyt kell gyújtani.

Mostanában megfigyeltem, a fene tudja milyen reflexek miatt, ahogy ott eljövök előtte, mindig felködlik a régi konyha képe, a mi konyhánké, mely már régen a Barátosi nénié, úgy ahogy felnőttem benne, mikor a nagy fahokkedli még az államig ért, ez a súrlókeféktől fehérre fakult inkább kisasztal, amin a kívül kék, belül fehér pléhlavor állt, mellette, a peremétől takarva, de mindig biztonsággal kitapinthatóan az alumínium szappantartóval, magas lábának keresztlécein egy-egy kéztörlővel. Karnyújtásnyira a csikókemence lerrészén a belül lerakódott kazánkővel borított vasfazék, melyben mindig éppen kellőképp langyos víz volt, egykor élénkpiros pléhcsuporral kellett meríteni belőle. Itt folyt az egymás kezére töltögető nagy kézmosások szertartása a kerti munka vagy padlásrendezés végeztével, de étkezések előtt mindig. Kérek! – ez volt a varázsszó, melyre a látás-, hallásközelben tartózkodó másik családtagnak azonnal abba kellett hagyni, le kellett tenni minden egyebet és odaállni meregetni és csurgatni. Mert az ember mindenhez csak tiszta kézzel közeledjék, ugyebár.

Ez a képtöredék csak törtmásodperces, közben az ember gondolja tovább, amivel eddig ballagott, de lehet, hogy ettől az ott kötelezően érkező, bekapcsolódó emléktöredéktől hirtelen már egészen más belső szövege lesz a felfele baktatásnak, ezért lepődtem meg a minap, amikor felértem, leraktam a táskákat, holmikat, s egyszer csak a két kezemre meredtem, forgattam, nézegettem őket, amíg csak oda nem értem a csaphoz s elkezdtem szépen, hosszan szappanozva, kezet mosni. Különben ki nem állhatom a magányos emberek szamárkodásának tekinthető tüneményeket, másféle elmélázás a kenyerem. Ám az ember védtelen az ellen is, hogy mit álmodik, és én álmoktól is szoktam megrendülni. Valamelyik reggel bal lábbal keltem valami monoton zajra, olyan volt, mint a fűrészelés, és nagymama ujját az ajkára téve, az ablak felé mutogatott, közben tejet töltött egy púpos leánynak, aki sírdogálva ült a konyhaasztalnál. Én ingerülten, türelmetlenül, szinte gorombán kérdeztem, mi van, nem értem, mit mutogatsz… Az álom egyik előző, már elszivárgott részében éppen erről a fázisról volt szó: valakikkel a kertben vitatkoztam, akik a virágba borult meggyfát kezdték kivágni. De mit akart mondani nagymama, és mit feleltem volna én? S ki volt az a fiatalabb nőrokon, akit sose láttam?

Aztán egy furcsa hangulat kísért egész napon át.

 

*

 

„A valósággal szakítani semmiség, de az emlékekkel?…” Persze ilyen patetikusan ezt Chateaubriand mondatja kedvenc regényhősével, de a lényege változatlanul érvényes cinikusabb értelmezésben is. Mostani berendezésem, melyről állítom, hogy ennyi idő után minden köbcentiméterének tartalmához, minden négyzetmilliméterének jellegéhez, működőképességéhez vagy bénult élőképszerűségéhez immár közöm van – még számba jön tehát mint külső díszlete is annak a belső (rossz a szó:) színpadnak, melyre folyton kinézek valahonnan, ahol csakugyan egy én lakozik. Előbb mindenképpen erre, mielőtt az ablakon át a meteorológiai környezetre s amögött a társadalmi valóságra vetek naponta mintegy ellenőrzésképpen egy-egy pillantást: itt vagyok és megvagyok, veletek együtt – teszem hozzá –, ősök, elődök és egyéb válogatott cigánylegények, kedvenc nagy lelkek, művészek meg tudósok, akik albumokban és rongyolt fedelű díszkiadásokban ott álltok a polcokon, valamint az Arnold nagytata féle üveges szekrényben, ahova bekerülni, beköltözni lám nálam se méltányosság, sőt egészen logikátlannak tűnő önkényes szempontok szerint esedékes. Vannak az emberiség nevével befejezett dolgok, melyeket mikor nagyon elanyátlanodsz, leveszel a polcról, de csak belelapozni: megvagy, jól van! – mint ahogy kimennél híres terekre is meglapogatni világszép katedrálisok málló, megkopott faragott sarokköveit, a történelmi idő óriás elefántjait, na ugye, minden rendben: még megvagyunk.

 

*

 

Mesélem tovább.

Szeptember utolsó szombatján, délután, szűrten borult időben aztán Pálék és Murguék meg az öregasszony, ki-ki a maga parcellájáról, leszedték a paradicsomot; a zöldet külön, eltették csalamádénak, kiszedték s megszárítni felkötözték a kaprot-csombort. Mindig érdekelt azok lelkülete, akiket ilyen egyszerű, de fontos dolgok végzésén kaptam – vajon ők belül milyenek? Gondolkoznak mosogatás közben ők is, mint én, s arra gondolnak, hogy a XII–XIII. századi Angliában…

Már a veranda rongyszőnyegén tartottam, ahol valóban mindig mintha úgy lopakodnék keresztül, nehogy rámszóljanak, s valószínűleg összerezzentem, mikor Barátosi néni megpattintva a konyhaajtót, ujját az ajkára szorítva csendre intett és behívott.

– A szomszéd ki akarja vágatni a diófát. Azt mondja, korhadt és már csak szemetel. Ilyenkor ősszel nem győzi takarítni a leveleit. Ma voltak itt a hivataltól megnézni. Itt is körülnéztek az udvaron, hátramentek a kert sarkáig.

Fáradtan vállat vonhattam, mert további szóáradattal próbált felbújtani, bevetve gyanakvásteli lénye jogérzékének és szépérzékének valamennyi érvét. Közben, hogy valami hasznomat lássa, megkért, hát akkor javítsam meg a villamos kávéőrlőjét. Én láttam meg a napokban az ablak közé tett, repedt kupakkal árválkodó masinát, s önként ígértem meg ezt, olyanformán, hogy na majd egyszer megnézem. Felcammogtam csavarhúzóért, lecammogtam, és mint a sebesült szabadságharcosok, éreztem, hogyan szivárog el a kedven. Nem tudom, miért utálom jobban a port idegen helyen, hiszen ugyanaz rakódik le nálam, pont ilyen barnásszürkén, vastagon. Csillapítom, hogy ugyan honnan szedi, rémeket lát, meg nem a mi dolgunk, erre kivágja, hogy: és hogyha kivágás közben az a behemót izé, de elég ha csak egyik ága, úgy zuhan, hogy betöri, szétveri, leszakítja a ház sarkát, beszakítja a padlást, eltapossa az én kuszkuriómat?

Erre nem szólok semmit. Hazamegyek a kakasülőre, de érzem, hogy kivágott vele, mint egy fát. Megpróbálkozom a hárítással: különben is Barátosi néni még arra se megbízható hírforrás, hogy a svábbogár fekete!… Hohó, barátocskám, de azért ha néha valamiért behív s leragadsz, szívesen elhallgatod a fecsegését, mert mióta nincs kitől kérdezgetni, már jóformán egyedül ő „tudja”, hogy is volt, mi volt itt hajdanában. Persze mindig illúziókat is veszítsz, de hányszor maradsz annak ízével, hogy azzal a sóvárgott régi közeggel társaloghattál, a születésed előtti világgal. Ez a baj, hogy annyi minden kellene annyi mindenre emlékeztessen, miközben érzed, éppen a részletek iránti ragaszkodásod forog állandó veszélyben, hogy végül majd, tízkörömmel védelmezve is csak a puszta hangulat marad meg benned, minden egyéb odavész, elporlad rendre, és egy szép napon itthon is idegen színhelyre ébredsz, egyedül.

Szerencsére hamar felejtek, könnyen regenerálódom. Hajnalig munkába merülök. Kedvenc pihentető játékom ilyenkor, hogy külső tekintettel látom magam, mint valami régi metszeten, egy iniciálé miniatúrájába gyömöszölt jeleneten, az örök munkája fölé hajló körmölő, pingáló írástudó pozitúrájában: lám, ilyen ez, így megy! Még mindig ugyanúgy! Ezt nem lehet gépesítni! Egy legenda szerint Euripidész valaha egy barlangot szemelt ki magának, s erről a dolgozószobául berendezett barlangról több ókori szerző is megemlékezett: pár száz évvel később Gellius fel is kereste a helyet, s szerinte az onnan szeme elé táruló tenger a költő képeiben csakugyan gyakran előkívánkozik. Én is az vagyok, olyan vagyok, aki bárhol rögtön berendezi az irodáját. Egyszerűen a zsebemből bármikor kirakható pár ceruzavég, filctoll, tuskihúzó, gumi, notesz elegendő, hogy pár pillanat múlva munkára készen nézzek a világra: nos miről van szó? Bizonyára így tettem volna az altamirai barlangban is, ha így történik a két perccel előbb elfoglalt fülkeablaknál, a felpöckölhető kis étkezőasztalon, a déli gyorson. Azonnal berendezem magam körül a műhelyt, már azzal ahogy beidegzett szokásaim szerint és elképzelt szükségleteimhez kirakodom: ide ezt, oda azt. Elképesztő dolgokra kell számítania magában az ilyennek, mert elképzelhetetlen dolgokat rak ki, hurcol magával. Már gyermekkorában az iskolába is, aktuálisan kedvenc tárgyakat, képecskéket. Bármilyen zugban, sarokban, ablakpárkányon önkéntelenül ezt mérlegeli, milyen is lenne mint műhely. Éppen emiatt érdekelt mindig minden képi ábrázolása az efféle, asztalánál elhelyezkedő embernek, az írástudónak. Az óegyiptomi írnok szobra és az Arkhimédészek, a Tours-i Gergelyek és a Kőrösi Csomák; a Petrarcák s a Bod Péterek s minden rézmetszők, másoló barátok, krónikások, miniátorok. Elképzelem, milyen ülés esik ezekben a botrányosan szűk katedrákban, padokban, de ugyanakkor milyen izgalmasan célszerű, ahogy karnyújtásnyira kézügyben van mindig minden. Ez a megtalált nyugalom: a fül, a szem, az agy, az értelem legideálisabb megfigyelőközpontjáé – maga az alkotáshoz szükséges lelki egyensúly. Ezt nem lehet gépesítni. Csak a tűz meg a víz veszedelme lehet az ellenségük, s persze ők is láb alatt lehetnek itt-ott, mint manapság a fotóriporterek. De hát ezek a fészken ülő, barlanglakó Erasmusok szinte meg se moccannak még földinduláskor sem. A világ mozdul el körülöttük. Ezért lehet számítani még az árnyaikra is.

Vagy fél évezreddel ezelőtt Urceo, más néven Codrus, csenevész, gyenge szervezetű, beesett képű és idő előtt megkopaszodott ember volt. Mélyen üregébe süppedt szeme betegesen bámult a világra; első tekintetre bizony tökfilkónak látszott. Pedig ez az Antonio Urceo meglehetősen érdemes polcon van az olasz humanisták között. Egyik kortársa az Iliász olvasása közben ábrázolja, térdén a nyitott szöveggel, míg félkezével tejet fölöz le, másikkal pedig nyársat forgat a tűzhely lángja fölött. Szobája olyan sötét odú volt, hogy kénytelen volt napközben is egy rézlámpa világánál dolgozni. A lámpára ezt a mondást vésette: „Az olajszagú tudásnak van a legjobb szaga.” Egy napon, mikor elment hazulról, elfelejtette eloltani a mécsest, s tudós kéziratai meg egy kölcsönvett ritka könyv hamuvá égtek. Midőn meghallotta, már az utcán önveszélyesen őrjöngeni kezdett, nyíltan kijelentette, hogy ha már ilyen vigyázatlan volt az ég, reá többé ne számítson, ha már tűz, hadd legyen tűz, mától kezdve ő az ördöggel tart. Az is mutatja, mennyire nem szabadulhatott a tűzkörből: a kis beszéd után, hogy meg ne gyűljön a baja a máglyarakással, hetekig, hónapokig, egyesek szerint évekig a szénégetőknél bujkált.

Vagy ott van a másik, aki észre se vette, hogy a háborús zűrzavar kellős közepén téblábol, épp 1940-ben kellett neki a rajzokkal tele Lascaux-barlangot felfedezni s majdnem lepuffantották. Arkhimédész esete bármikor ismétlődhet.

Záporos délutánokon vagy hajnali égzengés idején, mikor a ceruza tornyában én is fészkem körül járkálok, nyugtalanul ellenőrzöm a padláson a horpadt lábosokat a rozsdásodó fedél bizonytalan pontjai alatt, elképzelem, hogy egy nagyon fegyelmezett Montaigne épp valami utazásból ér haza, jókedvvel, odaül rég látott asztalához az ablak elé, mikor kitör a gyönyörű felhőszakadás, a jégeső. Nyugodtan nézi, szemlélődik, kezében az íróónnal, firkálgat, aztán hirtelen eszébe villan a balsejtelem, felugrik, rohan. Rémtettek felfedezője nem mered így a véres tetemre: összeázott, összeragadt papírkötegeket talál. Igen, közben valamikor valahogy mégis bevert ide a zivatar, a bőrkötések felülete kocsonyás ragaccsá ázott, aztán kérgesre száradt. Minden odavan! De hát semmi sincs biztonságban soha. Szét kell áztatni, óvatosan, ami még menthető. Csak naiv embert érhetnek ekkora csalódások. Olyan hosszúnak tűnt az élet, hogy el tudta képzelni olyan fordulatait, mikor… de ezt soha. Szörnyű! Mindig inkább a tűztől tartott. Honnan is táplálkozott benne a hit, kérdezi keserűen, hogy minden megmarad szépen vagy legalábbis addig kitart, amíg még megkísérelheti gyarló erőivel befejezni a befejezhetetlent.

 

*

 

Minden előző világban benne van minden következő, ahogy minden jövőben ott szorong, immár síkká-képpé-lappá összecsukva, minden múlt idő. Megnyugodva, mintha beállt volna valami végleges ősz, most már csakis a munkára való, mindig egyik munkaidő végeztével a másik felé haladva, könnyebben hordoztam, cipeltem mindenes lelkem láthatatlan, de jól felszerelt csigaházát, ezt az „élni érdemes, mert még ma új művet hozok a világra” hangulatot, mikor kiléptem a gyógyszergyár kapuján. Az égő avar szezonillata borította be a külvárost.

A szappanfőző környékén balra van az a zsákutca. Két félig bontott ház között egy üres telek. Négy konténer tele szeméttel. Egyik tetejéről papírhulladék kel szárnyra a szélben, aztán valami üres könyvfedél csúszik le, szinte a lábam elé. Özönvíz előtti úgynevezett márvány-papíros keménykötés. Egyszer apám egy pontosan ilyent hozott nekem, még az iskola előtti években. Persze: „a gyűjtemény”; így neveztem. Még a délelőtt emléke is beakad, amikor beragasztottam a tintásüvegekről, gyógyszeres üvegcsékről leáztatott vignettákat. Kékeszöld, narancssárga, égővörös, bíborlila fecnik. Álbélyeggyűjtemény effélére érzékeny hülyegyerekeknek, akik így egész jól elfoglalják magukat. Ó, milyen vérmes címkeragasztó terveket melengettem, milyen komoly és hasznos dolognak éreztem. Igen, meghökkentő, milyen alapos és gyakorlott már az első idejében az ember képzelete: egy gyermek képzelete. Borult délelőtt volt akkor is; persze mára lehet, több délelőtt olvadt össze eggyé. De még meghökkentőbb, hogy ebbe a könyvfedélbe valahol valaki ugyanúgy ugyanolyan címkéket ragasztott be. Talán ugyanazokat! És én voltam az! Mert ezek itt határozottan az én gyermekrajzaim; ez meg a mama halványlila bársonyfedelű fényképalbuma, és benne a képek a mi családi képeink! Önkéntelenül is felnézek a környező házak emeleteire. De hiszen jó három kilométerre lakunk innen. Te jó ég, mi történt? Amit én otthon biztonságban tudok, valahol a padlás bugyraiban… Ki a fene ért rá ebben az örökös rohanásban előszedegetni, ellenőrizni, elég volt tudni, hogy megvannak s majd egyszer még sor kerül rájuk. Befőttek, valami lelki vasárnap délutánra. Felkapaszkodom és elfulladva turkálok, kapkodva húzva elő ezt meg azt a kupacból, a bemocskolódott tömkelegből. Lihegve vágtatok haza a jókora átázott, szakadozó batyuval. Ha tisztázom, mi történt, még visszajövök, ha kell kétszer, háromszor is fordulok. Elvesztettem az eszem, hisz ezeknek egyébként is már nyilván régen el kellett volna úszni, merülni az idők áramában. Bolond, aki most még a sárból is megpróbálja kimenteni őket. Ha valami elkallódott, munkatársaim nemegyszer ironizáltak azzal, hogy nálam a padláson kell keresni, ahol még az Edison korabeli mozijegyek is megvannak valamelyik papírzsákban.

Az egyenes utcán már messziről látszik, hogy a nagy diófa eltűnt a képből. Nem tudom mitől, hirtelen lehiggadok. Lehajtott fejjel, szinte sétálva érek a ház elé, nyitom, csukom a kaput, közben egyik kezemből átveszem a másikba a csomagot. Most Murgu bácsi pattintja meg az ajtót s a könyökömnél fogva valósággal bevonszol, leültet; ahogy a szék szélére ereszkedem, máris tálcát, konyakot, poharakat varázsol elém, tölt, hamiskásan mosolyog, de a szempillája remegése előbb mondja ki a mondatot:

– Egy kis baj történt.

Nem enged felugrani, két kézzel nyom vissza, arasznyi cigarettával kínál, rágyújtunk.

– Tudom – mondom és vérfagyasztóan mosolyoghatok. Ő is lepillant lábamnál a csatakos csomóra. Hát igen? Hát igen. Azok a marhák pedig kétfelől kötéllel is tartották, hogy idejében irányíthassák a zuhanást, az a fa persze mégis lesodorta a fél padlást, szinte a ház sarkát is, na és bedöntette vagy öt méteren a kerítést, akkora volt. Volt. Megöltek egy diófát, s az mintha csak holdvilágos havas éjszakákon unalmában bejárt volna olvasni, magával vitte a gyermekkorom talmi kincseit is. Kis kézi villanyfűrésszel dolgoztak, kaptak egy üveg pálinkát is, meg is itták, pereg a helyzetjelentés, egykettőre felszabdalták, délre már végeztek is, jött egy furgonett s elvitték gyorsan a szemetet, a törmeléket, a nyomokat minél hamarabb célszerű eltüntetni. A szomszéd rögtön átjött bocsánatot kérni. Azt mondja, már holnap megjavítják a tetőt. Fél, hogy feljelentjük…

 

*

 

…a szemetet, törmeléket, szemetet, szemetetszemetetszemetetszemetetsze-me-tet. Felértem. Állok a padlás ajtajában. Ott, amióta a ház felépült s befedték, nem volt ilyen világosság. Szellőznek a kiszolgált gerendák, megrokkant sarkok. Szegény pókok! Mint az utolsó temetés után, megint azt érzem, hogy két emberre szakadok. Egyik az azelőtti, akinek mindene, mindenkije mindenestől megvan a világon, másik, aki azután áll itt, földbe-küszöbbe gyökerezve, miközben már ő is csak szellemkezével kapkod lázasan, hangtalan sopánkodásban a szállongó denevérek, diófalevelek, papírok felkavart forgatagában, s egyik is, másik is lassan leállva, leülve, találkozva, egymásba, magába, belém roskadva el fog aludni. Mint Montaigne, aki a ceruzatoronyból nézi, hogy hát még tart vagy újrakezdődött a jégeső, kint hersegve ázik a nyári, téli, őszi, tavaszi világ, oda a régi termés, oda az új termés egy része is, hiszen más padlásokon, telkeken is folyton fogytán, éppen így elázik valami, ahogy félrefordulunk, a világ kezdete óta. Se Arkhimédész, se Erasmus, még csak nem is Szókratész bölcsessége, ide Polikrátész fatalizmusa, sziklaszilárd meggyőződése kell, hogy úgysem lehet, úgysem szabad megúszni mindenestől, veszteségek nélkül. Ami elmúlt, annak hiányoznia kell! Hogy érezzük meg a hiányát. És én se leszek, íme nem lehetek már a fontos színhely lovagja. Különben ez nagyon régen nem érdekel, csak észreveszem és mosolygok rajta. Dehogyis mosolygok én bármin is! Már csak tudom, amit tudok. Belőlem nem is én, hanem egy bennem megtestesülő nevelés válhat bármikor hasznára valakinek, vált volna megbízhatóvá, amire mérget vehettek, amire számíthattak.

Akinek volt, szólongathatja: „Szép ifjúság, jöjj vissza egy szóra”. A japánok szerint, ha az emberi szervezet kizökken megszokott ritmusából, betegséghez vezethet. A megbolygatás aktivizálja a lappangó veszedelmeket. A harmónia a cél mindenképpen. Az ősi rend állítólag ilyen volt. A diszharmóniát, a jelek szerint, az ember hozza a világba.

A jövő felől látvány a múlt, s én a látvány gyámolítására szerződtem. Azt most is, bármikor állom. Mint Ezekiel, ez az elpusztíthatatlan ősoptimista, aki a csontoknak is prédikált, egy kietlen, csontvázakkal tele sivatagban addig mondta a maga biztatásait, míg a lecsupaszodott, száraz csontokra inak kerültek, majd hús és bőr borította az emberi test visszanyert tagjait, aztán lassan megmozdultak és életre keltek a véges-végig fellélegző völgyekben. Olyan kikezdhetetlen világ bennem az életünk, mintha csak lebontották volna egyik falát s így színpaddá lett, de él. Gyertek elő – kiabálok be, ha kell, a padlásra, szólongatom őket.