Nabucco a lemenő napban

Az „ősz húrja” újra zsong, a természetben a harmóniák örök zenéje színben és mozgásban is jelentkezik. Mintha Vivaldi koreográfiájában – a szél láthatatlan madarai alatt megringanak az ágak, és frissebb ízű a tüdőnek ez a köddel öntözött sugárzás. Vagy csak a magunkba szívott kultúra vesz ilyenkor mélyebb lélegzetet egy naplementében, a korán derengő csillagok alatt. Mert órához szoktatták az élmények, az emlékek, a mindennapok s a világ múltjának s jelenének állandó körforgása: hogyne lenne érzékeny a legnagyobb, a legnagyvonalúbb órára, az évszakokéra. Ilyenkor, efféle futó eufóriákban hiszi el az ember igazán, hogy élni érdemes, hogy szárnyalni kell és lehet. Megszépülünk, mivel tulajdon tükörképünknek érezzük, látjuk azt az örvénylő aranylást, amit véghezvisz az ősz örömében a természet. Nem igaz, hogy csak a tavaszok hozzák s jelképezik a kezdést! Az ősz éppúgy a teremtés ingereitől terhes, teljes. Gondolkozni akarok és gondolatokat befogadni, érezni akarok és érzéseket kelteni másban – ébred rá hirtelen a legszürkébb lélek is valami reményre. Nagy és fontos emberi szerkezetek lépnek működésbe egyszerűen ama búcsúzónak tekintett ragyogástól, mely éppúgy az érkezésé is lehet. Ilyenkor olyan fogékonynak, okosnak, érzékenynek érezzük magunkat, mint az ember teremtette művészet legokosabb, legnagyobb, legfontosabb csodái, melyek most el tudnak tölteni, ha csak egyetlen percre, pillanatra, de annak varázslatából már szerencsére soha nem szakadhatunk ki, s ami bennünk marad, az a filozófiánk, esztétikánk, költészetünk és fő-fő tolmácsunk is mások, más népek keze felé tapogatózva, csak alkalmakat keres, hogy megszólaljon, hogy beszéljen, alkosson és építsen. Nézd meg az őszt: tőle a föld is gondolkozni, érezni akar. Vándorló érzékszervei, ezek a lelki egyiptomok, neandervölgyek és mezopotámiák hol itt, hol ott hozzák létre a fej, a fül, a szem, a nyelv létének zavart sejtelmét vagy büszke bizonyosságát, madártávlatokban és padlásszobákban. Egy ablakból zene szól. Csak egy ablakból száll a zene, de most betölti ezt a környéket, kertet, világsarkot. Mindenki külön olvas, tanul, élvezi a tudást és a művészetet, de mégis mindig csak együtt jutunk valamire ennek eredményeképpen. A gyermekek selymes hajjal borított kis koponyájában, mint a magban benne van, készül már a világ újabb megoldása és megváltása, miközben te csak simogatod szeretettel és szórakozottan. Az ablakból történetesen a Nabucco áradó kórusát hallgatod a lebukó napban. És érzed, hogy minden bűn és bánat, hiba és tévedés ellenére nagy, örök és szabad az ember, mert még a tündéri ősz mellett is nagy az ő szépségteremtő és jóságteremtő hatalma.