Mózes Attila emlékkönyvébe

„Csak festett fal az egész” – szerénykedett Michelangelo, mikor elragadtatva dicsérték a freskót, de lehet, csupán maga is eltűnődött azon az igazán soha fel nem fogható, ám szerencsére makacsul ismétlődő csodán, hogy a világnak tükröt tartani képes alkotó műve: a csinált világ előtt áhítattal, vagy lelkesen, vagy megrendülten, vagy bosszúsan áll ugyanaz a szemlélő is, akit maga a világ, a lét, az „eredeti”, – jóval hidegebben érint. Más, félelmetesebb hatások adagolói, gazdái az alkotók, ahogy szépen egymás után jönnek, vándorkomédiásként caplatnak a valóság sarában vagy választott talpuk előkelően ropog fehér kaviccsal felszórt sétányain, de jönnek egymás nyomában, benépesítni kultúrákat, a képtárakat és könyvtárakat. A művészetben a világ és az ember többé-kevésbé ügyes és pontos reprodukciója minden, különböző fajsúlyú és halmazállapotú makett-világ ez, valami örök mutatványhoz az előterében. Az emberen átszűrhető szentenciák közül pedig egyedül a tehetségé érdekes: ő maga a feltöltött, betáplált, felfokozott intellektus, melynek érdemes nyilatkoznia, mely úgyis pillanatonként nyilatkozik. Közös minden nagy tehetségben, hogy erősen fejlett az Én-tudata. Az énnek ebben a regiszterben semmi köze az egoizmushoz, sőt! Az alkotói én nem más, mint a megtestesülés diadalmas önbizalma, melynek folytonossága nélkül a szellem egyszer csak, amnéziás Ikaroszként, visszazuhanna önmaga nyitott szakadékába, s kísértetkastélyokká válnának a képtárak, romvárosokká a múzsák kertjei s roncstelepekké a könyvtárak. Annak önérzete nélkül, hogy újból és mindig mire képes az ember, hiába maradna meg, egy sérthetetlenebb távolságban, a klasszikum, mert a teremtés ízeinek feledése gyommal verné fel a hozzá vezető utakat is. A teljesség programját csak együtt lehet tehát életben tartani az annyiféle testi, és lelki, és szellemi kísértésnek kitett humánum körül: együtt a régi s az új mestereknek. Itt folyton felelni kell, a szó mindkét értelmében. Lukács Györgytől származik, hogy az ember válaszoló lény is. Herczeg Ferenc vallotta, hogy az élet igazi tartalma is a könyvekben leledzik, ugyanis míg „a valóság tele van köddel, a könyv tele van valósággal”. Minden újabb fiatal mester érkezésekor azért tölti el az embert boldog áhítat, hogy lám az újabb könyvek is meg tudnak telni az észrevenni valók csodáival, a telitalálatok eddig ismeretlen kincseivel, a megőrzésre érdemes további dolgok aranytartalékával – hordalékával. Az írás újdonságával tehát. És akkor új igazán mindig mindez, ha a legrégibbnek igazi folytatása, mindaddig, míg egy újabb, embernek megfelelő lényt, hasonló szerepű állatfajt nem bocsát színpadára a világegyetem, a Föld. Persze addig ama 30-40 történet-típusban benne marad az önmagát permutáló-kombináló-variáló egész világirodalom. Sebaj! Az írás maga a legnagyobb megértés – megérti ezt is. Valamint azt, hogy a kiutak mutatása érdekében emberszabásúan kell gazdálkodnia az arányokkal. Ugyanis: jóllehet a jóság naivabb, a tisztaság tulajdonképpen papírforma, tervelőirányzat, unalmas utópia, s a gonosz a festőibb téma, a változatosabb, azért az emberi lélek igazi mélységeiben történnek a nagyszabású, a nagyszerű dolgok is. Nem árt megszívlelni az egyszeri ember tanítását: ez a muszájherkules, mindenmindegyjakab, elmondjajános, mintha csak tanulmányozta volna a világ legnagyobb alkotóinak a papírformát felborító, mert csupáncsak esztétikailag valóban meg nem közelíthető „ellentmondását” – miszerint káromkodtak eleget, fogcsikorgatva, hogy így meg úgy, az ember sárkányfog-vetemény, de az elmúlt pár ezer évben egészében véve valami olyasmiben maradtak, még „szépészetileg” is, amit ő hirdetett ex catedra egyetlen elkeseredett, ám megvilágosodott pillanatában, otthon a nyárikonyhában, lelombozódott pereputtyának: – Gyerekek, sokáig nem szabad a nyomorban se nyomorultnak érezni, mutatni, állítni magunkat, mert aztán már hiába jönnének jobb idők! – Ami a falrafestést illeti tehát, ugyanúgy fején találta a szöget, mint Michelangelo, meg ama ismeretes, ars poetica értelmű ősrégi közmondás. A falak, egy irodalom falai bármily régiek, új mester érkezésekor ünnepi fehérre meszelve várnak, rajtuk a kor, az itt és most freskókívánó vakolatával. Mózes Attila epikusi „kutatási programja” és ami abból egy rövid évized alatt megvalósult – reménnyel töltheti el az egészséges szellemiséget, mely mindig arra kíváncsi igazán: hogyan is lehet az egyetemest itthon is látni, a sajátunkat az általános és örök emberibe megüzenni.