A teátrum áll

„A teátrum áll!” – jelenthette egyik reggelen az építész az építtető bizottság szekretáriusának. A szekretárius finom mozdulattal csendet intett, egy láthatatlan pillét lefuvintott a manzsettjéről, és bekopogott a szárnyas ajtón az intendánshoz. „A teátrum áll!” Az intendáns összevont szemöldökkel, de repeső szívvel átvonult a szobán, nyomában a szekretáriussal, a pallérral, átment a termeken, le a lépcsőn, kocsiba szállt, és elhajtott valakihez bejelenteni: „A teátrum áll!” Az utcán emberek ácsorogtak, összegyűltek az épület előtt és suttogták: „A teátrum áll!” Délutánig terjedt a szó, hatalmas tömeg gyűlt össze a terecskén, a szűk utcácskákban és mormogta csodálattal: „A teátrum áll!”

Egy teátrum, a teátrum fizikai valójának konstatálása, a látványtól a tapintásig, a birtokbavételtől a széksorok első lelkes és eleven feldübörgéséig, valahogy ígyen mehetett végbe. Egyszer és százszor. Talán százhetvenöt esztendeje is így.

Vajha ilyen lélegzetfojtott, aggódó figyelemmel követte volna valaki azt a folyamatot is, melyben a teátrum maga, az erdélyi színjátszás keletkezett! Az évezredekbe veszne a jelentő mondat. Az évszázadok mélyén visszhangzana újra és újra. Mert a teátrum tulajdonképpen mindig is állt. Jöttek az ekhós szekerek, harsogott az emberi elmékben és szívekben a kedv és a gondolat öröme, – és mentek tovább az ekhós szekerek. Júniusok zöldje és novemberek sárgája kísérte őket. Világnyi díszleteivel szekundált nekik a hazai táj, kisvárosok hangulatának hátterén lámpások halvány világa és az akarás gyötrelmei.

Százezrek tapsának madárszárny-csattogása szállt el az előadások felett, a hála és elismerés aranytollai hulltak Thália épülő fészkére. És hulltak kövek és szitkok is. Sajátságos páncélzatában a színház katonája töretlenül állta az idő ostromát: Hamlet sebesületlen maradt, míg maszkjából sorra pusztultak ki a színészek, a legnagyobbak is.

A várépítések korának végén, az Európára kiterjedő forradalmak és a majdnem világháború korának kezdetén épült fel nagy nehezen ez a vár a kultúra számára, mintegy jelezvén sánta késlekedését az időknek a világnak eme elnyomott sarkában. De felépült. Láthatatlanul vonultak az építés színhelyére rongyzászlós szekereiken, éhes lovaikkal és maskarák álcája alatt a császárok legrebellisebb alattvalói, a gondolat fáklyavivői, a történelmi távlatok tanítványai.

Valaki mindig kiválik a korok ormán, vagy csak látomás, hogy a legjobbak tettei örökre vihart kavarnak? A legragyogóbb folytatás is kezdetét ismeri valahol. A jelen minden világ-lélegzetű és világ-színvonalú, impozáns és uralkodással édes érdeme is azokban a csendes és kitartó nagyapákban fogant, akik első helyőrségét képezték a legrégibb színháznak.

Nagy, nehéz, portól és aranyló kegyelettől terhes függönyök takarják ama első előadások színhelyét, a világot jelentő deszkákat, a mesterség címerét, a tenyérre emelhető parányi színpadot, melyet most az ünnep pillanatában is tisztán és diadalmasan mutathat fel a jelen, a mi jelenünk: A teátrum áll!