Hic et nunc

Mélyek az ember gyökerei, s itt a felszínen idegrendszerben folytatódik a történelem. Mint nagy időben a füvek, minden korban szélirányba hajlanak idebent is a szálak. S minden korban nagyidő, orkán, forgószél van, ciklon, melynek epicentrumában a világjelenség járja tizenkét fejű táncát. Igazi művész lennebb nem is adja, mint hogy el akar zarándokolni eddig a légcsavar-karú királykisasszonyig, akinek ölelése a halálon át a halhatatlanságot jelenti. Úgy tetszik, a mi utaink: a világ vidékeiről, a századok lapályosabb részeiről induló utak, hosszabbak, mert százszor kell bejárni a kanyarodókat, és ezer évekig kell várni a leengedett sorompók előtt. Mégis álma maradt a legjobbjainknak: az értől az óceánig. S a megérkezőket köszönti az óceán zúgása s a fenyvesek zúgása is. Mert aki meg tud érkezni, csak az tudott erőt venni a nappalok s az éjszakák fekete-fehér suhintásain, mert útján végig tudta, vállalta, érezte, hogy ez a föld szülte és küldte, ezek a hegyek, fenyők, ennek az országnak a nagykövete – de ott, fenn, kinn, a teljesben, az egész mindenség közepén berendezett kombinált könyvtár-, hangverseny- és kiállítóteremben: a világ fóruma előtt.

Az olyan művészeknek, mint Nagy Imre, akik mögött a négy évszak színeibe öltözött dombok és fellegek, mint tiszteletbeli tehervagonok, úgy hordozzák a tájakat, a fényeket – valóságosakat és megfestetteket, mint tulajdon termésüket, az ilyen művészek – az elsők közt a legelsők – most ballagnak haza követjárásukból, s kézen fogva hozzák végre a világ francia-figyelmét, angol-figyelmét, a világ gőgös figyelmét, a világ igényes figyelmét, a világ sietős figyelmét, a világ ensz-figyelmét, a világ világ-figyelmét a hegyek felé, amelyek szabadalmat kaptak a történelem s a földrajz láthatatlan logika-úristenétől, hogy hic et nunc egyszeri és tanulságos világot hozzanak létre, s bizony, nagyon is megérdemlik a figyelmet, ha tulajdon népdalaikon sírni tudnak, ha tulajdon szőtteseiken nevet a lelkük, miközben az anyag igazságot terem számukra a kert végében, az utcákon, a tereken, a végtelen csücskében felállított nagy állványokon.

Öregek s biztosak lehetünk, mint a föld, aki nyugodtan engedi, küldi virágait. Akik minket észre nem vehetnek, azok észreveszik őket, akik ugyancsak mi vagyunk. Ez a nagy, magát énhangon énekeltető szülőföld boldog most is a figyelem s a dicsőség napsugaraiban, mikor megöleljük a hetvenöt esztendős Nagy Imrét, aki legerdélyibb és legeurópaibb művészünk is, bizonyítván legfőképpen a fiatalok, a reményteljesek előtt, az úton menet közben talált jövendőpróbálók előtt, hogy az ember egyetlen illetőségi helye a föld: bölcső, sír, szülőföld, Európa, Galaktika – egyszóval a talaj, ahol munkaasztalod áll, ahol megvetett lábbal állsz, ahol állnak azok, akik a kezed fogják, ahol szép minden távlat, mint a madarak röpte, szép még az idő sötét erdői felé eső íve is. Hát még a jövendő aranyíve felé eső rész.