A 65. paragrafus

Melyik költőhöz milyen kísérőzene illik a kor nagy hátteréből? Kinek szavába vág bele, dübörög bele ipar, bomba, harsona, gépkocsikürt, gépzene, Armstrong, későn nyílt elektronikus orgona fehérben, lilában és vörösben, tapsvihar; ki kire gondol, mikor felemeli a hangját: népre, szeretőre, barátra, utódló ifjúságra, elődlő, védelemre méltó korokra? Melyik költőhöz mikor hallanak ilyen vagy olyan kísérőzenét? Mikor fiatal; mikor észreveszik, hogy öregszik; mikor „mindig” van éppen az érzékek évszakrendszerében? Méliusz, egyike saját világot teremtő költőinknek, arról is nevezetes, hogy ezen a végzetesen a hatvanötödik születésnapjához vezető úton mindig kísérte a világ fölösleges csendjét felverők ama jótékony égzengése, mely nemcsak a saját lélekből kicsapó energiákra bízta a dolgokat, de igenis meghívta oda, a hatás pillanatára, mozgósította mindazt, amit ízlése, lelke, meggyőződése szövetségesnek érzett. Ezért kíséri őt, most az ünneplés néhány pillanatában is, a minden hangulatának, e század hangulatának kísérőzenéje. Bizony nem dicséretes magánügy, mikor a forradalmár megöregszik, mikor a költőt még illik is széles, biztató mosollyal felköszönteni: abból az alkalomból, hogy nem tud akkorát dobbantani és kiáltani már, amekkorára még bőven volna kedve is, haragja is, sajnos megesik az ilyesmi, minél összebújtabb családban, annál melegebben intézzük ünneppé az idővel való verekedésünk kerek évfordulóit. De hát még az hiányzik, hogy megbíráljam itt Méliusz Józsefet, testvéremet és apámat a kőkemény fejű, gyógyíthatatlan és békíthetetlen avantgarde-ban, csak azért, mert ebben az egyben nem tudott ő se szembeszállni olyan konzervatív dolgokkal, mint az idő! Nos, ha fizikai értelemben nem tudná azt a sziszifuszi gyermekjátékot, katonás balettet megismételni – melyről mellesleg egyesek etikai és esztétikai ütemérzéke, történelmi ütemérzéke annyiszor sóhajtott e hatvanöt év alatt elkedvetlenítő, elerőtlenítő, korán öregítő különvéleményt –, költői ereje, írói tisztánlátása, tízezer éves veséinkbe s egymillió éves szívünkbe látó doktorbácsi-szeme változatlan erejű, s ha érdemes valamit köszönteni, ezt kell köszönteni, ez a hatvanöt éves munkanap hőse, ez a hatvanöt éves költő-virrasztás eredménye: megszokta, az évtizedek nem fárasztják a magafajtát eléggé, az ilyennek újabb és újabb akadályt, gátat, próbát, csapást talál ki az idő, de a végtelen erőpróba és mutatvány előtt nem csoda ez sem, ha úgy érzi az ember: az ilyen, az erősebbje azért találta ki az időt magának, hogy aztán győzelmeivel, megmaradásával megmutassa, a többinek mutassa: ilyenek vagyunk, ennyit bírunk és ilyenek leszünk! Jótékony orgonaátömlesztés segíti a vascsikorgást, mely lassan elhal mégis abból a mérges kísérőzenéből, melyet – mindegy, melyikünk mikor született bele ebbe a korba – együtt választottunk, kottáztunk össze, mikor még azt kellett hinni, hogy hiába, hosszú távon legyűrnek a dolgok, aztán megnyugodhattunk abban, hogy nem fognak legyőzni, amíg ezt a roppant eredeti harcmodort: a szövetséget fel nem adjuk. Sok tanító között Méliusztól tanultuk a szövetségeket is, a szövetséget iparral, harsonával, bombával, Armstronggal, eszmék vöröslő életével s a mindig rettenetesen keményfejű ifjúsággal, a szövetséget, melynek hétfőn, kedden, szerdán, szombaton: a történelem munkahetében neve költészet, neve politika, neve nemzetiség, neve kultúra, neve emberiség, neve a meg nem álló szív egyetlen ógörög-avantgarde ritmusban írt verssora. A többi ünneplés: könnyű, mint a csipkés költészet. Mert a többi nehéz volt, mint a munka. Ejnye, mikor ismerik fel a költők teljes életét a mindennapok mindig éhes és hiányos, időéhes és igazsághiányos dobogásában! Sokan írtak, írnak itt ilyen ritmusban; mind; Méliusz is! És ha valaki törvényt mer látni abban, hogy a fiatal költőkből idősek lesznek, jegyezze meg, hogy a hatvanötödik paragrafus sem ír elő mást, mint az első, avagy a századik. Mint ahogy a költők szívdobogásának sincs rangsora, fokozódó programja. Időéhesek, igazságéhesek.