Felirat egy hulló levélre

Lassan hivatalból megritkul s nyoma vész annak a nemzedéknek, melynek közvetlen élmény alapján „kedvenc színésze” lehetett Szentgyörgyi István. Mert már kerek fél száz esztendő betelt azóta, hogy örökre vállára kanyarította valamelyik legendás köpenyegét vagy cifraszűrét, s elballagott a rivaldafényből. A szó szoros értelmében. Hiszen azok közül a kultúrát szolgáló apostolok közül való volt, akinek a hosszú élet is megadatott – az élet általános divatméretével szemben –, s aki azt ki is használta becsülettel, az örömökre s a szolgálatra egyaránt: élete utolsó, 89-ik évében még színpadon látták, miután a hét évtizedes pálya folyamán többszáz szerepet játszott el, százával keltette életre – s nem akárhogy, ettől fogalom Ő is a magyar színház történetében – az alakok sokaságát, kik testünk s történelmünk képében előttünk jajt és üzenetet hordoznak, amint az írva vagyon. A krúdys kor egyik Szindbádja volt, megtestesülés s aztán a megtestesülés megtestesülése is, kóbor lovagja a mindmáig legszenvedelmesebb művészetnek, ki a dinasztiaalapító: az ős-Latabár társulatával került egyszer a színházhoz, annak idején, még 1870 táján, hogy örökre itt maradjon, itt kövesedjék. S íme itt is márványlik ábrázata, hulló levelek s pelyhek alatt, a Házsongárdi temető csendes panteonjában. Vele nyugszik a legendás testi erő, mely aggastyánkoráig hűségesen elkísérte, s vele a hivatás láza, mely míg élt, nem hagyta pihenni még a babérokon sem, vele nyugszik ama sok régi tél és nyár, kirobbanó siker, nemcsak korabeli fogalmak szerint kiváló teljesítmény, s a sok fojtott perlekedés a kulisszák megett, vele omlik le élettelenül megannyi színpompás kor, a történelem egész lelki-testi-szellemi ruhatárának tarka másolata, vele a jó borok imádata, egykor rózsaszirom színésznők futó csókja, szerelme s végső, öregemberes kőágyában vele hűséges oldalbordája, Restea Mária. Legendája maga az összecsukott „játékszín”. Benne ollóval kivágott figura immár, színes papírból ragasztott mentében, tógában Julius Caesar és Feledy, Jágó és Bánk, Gonosz Pista és Lucifer. A legnagyobb előadás pedig, mely épp azóta vette kezdetét: az emlékezet. Ezt tulajdon kistermében tartja meg, a koponya boltozata alatt mindenik nemzedék, a sok-sok nemzedék, és legalább a sétatéri színkör, a Farkas utcai játszóház legendásult tudatát, hangulatát, őrizgetett látványát, mely egyre inkább afféle hasznos látomássá nődögél önismeretünkben – egy-egy név, anekdota, szemcsillanás erejéig – továbbítja azóta is. Ebben a szálában a függöny sosem megy le immár, csak mintha kissé egyre messzebb kerülnénk az egykori, petróleumlámpákkal megvilágított dobogótól, az évekkel, évtizedekkel egyre szaporodó sorokkal egyre hátsóbb sorokba, de a havazás függönyén át egészen jól látjuk még Dérynét s Kótsi Patkót, Jancsót, Felekyt, E. Kovácsot, hát hogyne, Szentgyörgyi szépszálember alakját is…