A lant lilioma

Nem hetvenöt éves korában fedezik fel, hogy a költő „tünemény”, de aki 75 évesen még mindig nem a tisztelet jogos lelkinyugdíjából él, hanem egy sorban húzza a hajnali kaszásokkal, az még tetézi tüneménységét. A Horváth Imréé – hogy a mezei képnél maradjunk – abból is áll, hogy ő az, aki kézzel vet a vetőgépkolosszusok korában; ez az ő négysoros-technikája a gépesített és űrhajósított poézis világában. Írhatná elektromos írógéppel is – lant-pengésű maradna; se csak formai, se csak tartalmi kérdés, mikor mind a kettő, mikor halmozott tünemény! Például szellemi korszerűsége sosem szakított az összhanggal, mely az ókorhoz is kötötte, és szerénykedő formatisztelete, már-már monotóniája bármikor kiállja az akár „vers blanc”-ba fordítást idegen nyelveken, az aforizma-évszázadok emeletei felett is. S itt jön a másik tünemény: a szó dömpingjének korában a kihívó „formabontás” – a lehető legkevesebb szó-nyersanyaggal gazdálkodva megközelítni a mondanivalót, azt a bizonyos sajátot és sajátost, méltót és méltóságost. Szelíd költő az indokolt művészi és indokolatlan erkölcsi megvadulások korszakain végig, hetvenöt ilyen évig, melyek világtörténelmi vitorlarúdjához kötözött Ulyssesként megszabadította legalább önmagát és reáfigyelő, beléje feledkező olvasóját minden egyebek szirénhangjától. Különös kísérlet, csak a jó költőkkel végezhető el: milyen is lenne az élet költött képe, ha csak egyedül ő költött volna ezalatt? A maga módján teljes, magasztos és befejezett. Teljes és befejezett életmű az, melyet olyan whitmanosan, koncentrikusan bővítget szüntelenül, mióta már, mintegy személyes és világfájdalmak szünetében – a maga részéről folyton valamit még befejezve, lezárva a befejezhetetlen és lezárhatatlan szóáradatban. Senki ellen és mindenki mellett. Mindenki lelki és szellemi érdeke mellett. Az ő röviden leadott szavazatai csak jó ügyet, aktuális ügyet és problémát érintenek. S az egész tünemény mögött ott van valami félrehajtott főtartás: egy „mi lenne, ha egy kicsit gondolkodnánk!” Tényleg, mi lenne, ha a fáról lemásztató tízezer éveknek legalább a jaj-de-vége-felé főleg gondolkoznánk, akkora észhez illőn szellemeskednénk, kellemeskednénk a számba venni tulajdonképpen végig elfelejtett, igazán elfelejtett legfontosabb problémáról: az életről, melynek joga és szüksége mindennel elbíbelődni kifinomult értelmünk, nyelvünk, játékaink szintjén! Mondjuk „Hogy édesanyja a fekete föld, arra gondolt a liliom s letört” – alapon közelítve meg a kultúrát s a technika recsegését, a lélekmélyi barbáriát, s a lélek mélyére menekült jól nevelt, mert már agyonnevelt és tenyésztett civilizációt, a tudást s a tűnődést, a kötelezővé úgyse váló, de tekintélyt parancsoló telitalálattá fogalmazható sapiens-szentenciákat? Bizonyára – személyes irodalombeli történetének tudói ki se mutatják – mást is célba vett, másnak is nekifogott, nekifutott a nem biztos, hogy háromnegyed évszázadra futja személyes sors különböző pillanataiban és kanyaraiban; aztán megállapodott ennél; a most már reá-jellemzőnél. A hangnál, formánál, stílusnál, tartásnál. Nyilván, mivel bizonyára élvezte is, nagy gyönyörűsége tellett benne, terjedelmes életműve imígyen való összerakásában, e hajszálakból való hajókötélverésben, gyufaszálból épített katedrálisban. Egyike azoknak az alkotóknak, akiknek egész léte, lénye, technikája árasztja, sugározza a költést, akiken kitetszik a költés processzusának és procedurájának élvezete. Kedvet csinálóan költő. Költőnek és olvasónak kedvet csinálván az. Mert végeredményének könnyedsége, higgadtsága, kipihentsége teljesen eltakarja, feledtetni tudja a szülés kínjait, az alakulás zavarait, a szellemi bányamunka technikai mellékzörejeit. Ebben a bölcsességben és tisztaságban feltétlenül nagyon régi klasszikusokra emlékeztet, több emberiség-öltővel korábbi, már csak ésszel és főleg azzal ízlelt poeta doctusokra, áttételekkel megérkező üzenetekre. A legszikárabb szellemi érvényre. Miközben maga a modern, hisz hordozható és költészetként magának bölcs belátással a kellőnél és lehetőnél nem aránytalanabb helyet kiszorító összecsukhatóság. De épp ebben az arkhimédészi törvény illusztrációja is a szellemiségben. Amiben velünk vannak a latin, a görög, az ófrancia lokuciók előrántható szép kis pengéi, ismétlődő helyzetekre találó elkophatatlan fényességei – egész világokból annyi, ami úgyis maradandó. Igen, félelmetesen és aszkétikusan mintha csakis az érvényesre, az akár személytelenül maradandó esélyűre koncentrált volna. És mégis mindez élő és személyes erény és érdem, személyes babérok kertje, személyes szférák zenéje, melyért – mindig lesz, aki tudja, érzi, érzékeli, érti – tisztelettel könyvébe, agyába, szívébe fogadja Horváth Imrét a költészet még maradó és megmaradó közönsége. Éppen azért, amiért a tragédia elméleti esélye ellenére, a valódi liliom nem törik le – hanem illattá szervezi át a fekete földet.