Háry János két keresztapja

Százhetven éve, 1812-ben született az egyik, kerek száz esztendeje, 1882-ben a másik.

Garay Jánost „madártávlatból” már nem szokás ünnepelni, nem úgy volt fontos poétája egy kornak, viszont mi valódibb szerencse az alkotóra, mint hogyha éppen a teremtménye nem engedi végleg feledni.

Abban az időben mindenki műkedvelőként kezdte, amennyiben valami „rendes” polgári kenyérkereset mellett művészkedett, míg egyszer csak nagy fizikus, nagy filozófus, nagy író nem lett; a kor egyáltalán nem tagadta meg a romantikus hősiség egyik alfaját a humán mesterektől sem. Garay is így kezd el nyelvészkedni és filozopterkedni, még orvostant is hallgat, egyikben se vitte a maradandóságig. Aztán abban az időben mindenki „valaki hatása alatt” kezdi el, innen az a némileg üdvös következetesség és jótékony folytonosság, ahogy egy legszerényebb életművet s egy éppen Aktuális Nagy Egészet is, az utódok bámulatára és tanulságára, végig is vittek. A jó művek tehát egy jó szellemiség, harcos céltudat és némileg kivihetetlen, mégis kivitt, végigerőltetett program részei, építőkövei lehettek. Ilyen lett rögtön (1843) Az obsitos – név szerint Háry János. (Az „Abschiedsbrief” vált „obsittá”.)

Eszméje népszerű közfogalommá ugyan pejoratívebb szükségek fedezéseként vált később, mint amennyit a reformkor hosszú és fontos pillanatában a mű egésze jelentett, de mára már az se tartozik gyakori olvasmányaink közé, ez tény. Vörösmarty örök izzásban maradt romantika-vezúvja és Arany balladás szintézise között Garay csak a keletkezett ívfény egyik sugárnyalábja lehetett. Ám ha egyéb relativitások mércéje is előkotortatik, az is tény, hogy Az obsitos jobb, mint például A helység kalapácsa, s világosabb, mint a Bolond Istók. Háry füllentése maga a mese. A kiszolgált vitéz nemcsak a csatákról mesélt, de megelevenedtek a közönsége számára sosem látható távoli vidékek, városok, országok, vagyis a világ, mely rendszerint mindig ott túl marad az Óperencián, mégis – jót, rosszat, érvényest, érvénytelent – valamit már jóval Homérosz és Hérodotosz „újításai” előtt is tudtak és gondoltak róla; a kor utólag külön hiába is vizsgált koherens tudatmechanizmusában egy (az) obsitos működése a korabeli esti híradó, folytatásos tévéfilm, kaland és krimi, még abban is, hogy egyszerre vérité és fiction, hol igaz, hol koholt információanyag. És Háry füllentése maga a diadalmaskodni kívánó igazságérzet és jóság; ez a füllentés végig valami Nagy Erkölcs nevében történik – a szülőföldjéhez, népéhez, hazájához való hűséget képviseli, aki mikor a „karrier” s az otthoni paraszti sor között adatik választania, népe sorsát választja: inkább nézi az abonyi kettőt… Úgy füllent tehát, mint a népdal, mint minden igaz költészet: azért nagyít fel mindent, hogy eszményei a maguk kemény realitásában feltétlenül hassanak!

Mindezek ellenére vitéz Háry bátya (miután szerzője végül nyomorban s vakon feleségének s gyermekeinek diktálta utolsó műveit, s csendesen, „valahol Világos után levonult a színről”) ott kuksolhatna valahol Simplicissimus és Münchausen, Gulliver és Tarasconi Tartarin, Naszreddin Hodzsa és Göre Gábor teljesen a gyermekszobának kiszolgáltatott galériájában. Ám hogy mégis halhatatlan, az is annak a bizonyos folytonosságnak, kontinuitásnak köszönhető: jött Kodály, és általa Háry-ügyben is minden megváltozott, immár véglegesen „jóra fordult”: műfaja átváltozott ugyan, ám a huszadik század szellemi elit-termékei közé emelkedett a feldolgozás folytán maga a téma is. Akarva, akaratlanul és elszakíthatatlanul – téma lett újra.

Mert Kodály létének és életműve értelmének hangulata merőben más, ha tetszik – minden folklórkultuszban való gyökerezés ellenére –, szöges ellentéte a Garay-féle Háry-világnak, ahol maga a kor is (utólag szemlélve) mennyire csak kedves, patriarchális provinciája volt még a jelenben kibontakozó vas-acél-atom világtörténésnek. Kodályt itt már maga a kinyílt nagyvilág, a jó értelmű közimádat és közfigyelem kilencedik szimfóniája zengi körül a valóban emberiség méretű nagyság hetedik mennyországában; nevével és elvei égisze alatt a távol-keleti Sapporóban a japánok rendeznek nemzetközi szimpóziumot a korszerű zenei nevelésről, s műveit New York-i meg mindenféle filharmonikusok előadásában hangversenytermek százai és hangfelvételek tízezrei visszhangozzák.

Hogy ebbe mégis belefér, beletartozik, s nem akárhol, egy eldugott zugolyban, a Háry – az a nagyszerűség, a nagyság, a nagy nyereség, a folytonosság, a folyamat igazi diadala. A daljáték-Háry már a XX. század egy első világháborút is viselt-megélt-megszenvedett új bölcsességének és művészeti (szakmai plusz szellemi) forrongásának, egy új esztétikai eszménynek a terméke, de mégis Ő – és így, zeneként (elsősorban a szvit-változat) az egész világon ismert hangversenydarab, ideális nemzeti jelenlét a nemzetköziségben: anyanyelvi hozzájárulás a szép örök eszméletének világnyelvéhez. Ez persze már kizárólag a második, a Nagy keresztapa érdeme.