Ballada az eltűnt költőről

550 éve jött a világra kortársunk, François Villon, sok foglalkozású klasszikus, akit nemcsak a cimborák, de még a párizsi hóhér is tegezett, tisztelettel, azért a közeli képességéért, ami egy fél évezred távlatából akár egy gyertyától is világirodalmi árnyékot tud vetni. Villon attól is kortársunk, örök barátunk, örök útitársunk, ahogy kegyelettel fordítói besorozták a félistenek legénységébe, mert közelről korában is szellemi hullámokat verő alkotó volt, minden sorspikantéria és társadalmi státus ellenére. A csavargó, mint a sokhercegű kor egyik koronázatlan hercege öntudattal viselte a literatúra lyukas köpenyegét. Ha körözvényt adtak volna ki legalább ellene, ma többet tudnánk róla, arcáról, mint a mulandóság mélabúját megtestesítő képzelt portrék nyomán. De nem adtak ki ellene körözvényt, ellene vagy érte, ki a kor westernhőse és Romeója, Casanovája is épp annyira volt, mint az enyém-tiéd feudális parancsolatokbeli nonkonformistája, óborok és jóborok szakembere; egy Anakreóntól Petőfiig meghúzható vonal, szál közepén ott egyensúlyoz át a XV. század legközepe felett, mint Shakespeare-hősök kortársa, mint Mátyás király és Gutenberg kortársa. Egyszerre romantikus, vásári és klasszikusan tiszta, egyszerre poeta doctus és megveszekedett avantgarde költő, sok mindent szintetizáló, véglegesen villonosító, típusteremtő, alkat-felszentelő, irányok beindítója, miközben jó néhány előzményét éppen ezekkel örökre takarja előlünk, minden mutatványának hálás közönsége előtt. Élete és műve egységét a tátongó szakadékok, erkölcsi kráterek ellenére, az idők igazi, már-már kozmikus madártávlatából nem volna szabad tagadni: a férfias költő egyik megtestesülése a több ezer éves folyamatban, a leleplezésig őszinte – tehát modern, ma is korszerű – líraeszményt életével megpecsételő előfutár. Bizonyára nem ezért kötötték fel, vagy törték kerékbe, vagy rohadt el vízikastélycsodák pincebörtöneinek vizes szalmáján, avagy múlt ki ágyban, párnák közt, valamelyik nyugdíjba élemedett Margója karjai közt, mikor már rajnai bort se tudott lenyelni, csak kora reneszánsz herbateákat… Ám ha nem úgy élt volna, nem az az életmű szisszen ki, mint kirántott párbajtőr, csattan ki, mint selyemharisnyás urasági kocsisok ostora, ordít fel, mint megsütött lázadó parasztok fájdalma a szép miniatűrökben megőrzött hercigen burgund, és flamand, és párizsi égre. Azért élt úgy, mert úgy szerette, s egy költőnél ez mérhetetlenül fontos, még a hanyatló feudalizmusban is, mert bármennyit lovagol, rohan, nyüzsög, fetreng, szeretkezik, ül a nyeregben s a kolostor-könyvtárakban, ama legbelső műszer: a talentum mindig és csakis egyféleképpen hever jól, fekszik helyesen, célirányosan benne – s végül is csak ez számít. Tehetsége, mely mindenen, ennyi plusz ütközési felületen, halmozott nehézségen is fölényesen átsütött, átütött, mint sebesült katonán a kötés, a jelekből ítélve megfelelő iróniával és fölénnyel lakta a kort, mely a lovagi erényeket csillogtatta kifelé, de a Borgiák machiavellizmusának álarcaként. S még ez se számított; sokkal fontosabb az, hogy a legkülönbözőbb miliők és társadalmi státusok küldte zseniáradatban egyik fő-fő volt: Leonardók, Michelangelók quatrocentójának Szajna-parti vézna óriása… Életrajzának zárójele csak nyílik, második dátum nincs, lehet, még most is él valahol. Nincs síremlék, a polgári kegyelet se áll jól. Leghíresebb sora az igazi epitáfiuma: „Hol van már a tavalyi hó…” Mintha csak a folyamatosan frissen hulló és rögtön olvadó élet lábonjáró metaforája volna, mindenestől, szép fegyverkovácsnék szerelmével, kicsorbult kardjával, tréfás lúdtollával egyetemben.