Alberto Moravia

Napi hírek a mindennapok cserepeinek fontosságáról az irodalomban. Divat vagy diagnózis? A francia könyvpiacon könyvsiker lett egy eredeti családi levelesgyűjtemény egy megesett kisasszonyról. Amerikai néger író a „gyökereit” ássa ki keservesen, de felderített dokumentumokból. Díjazott filmnovellák alig változó alapsztorija a „valódi” semmiség. A XX. század is kelettől nyugatig, északtól délig halálos komolyan vette az élet mindenkori képének megőrzését, feltámasztását, krónikáját. A modalitások kitombolt misztikája és alkímiája után és közben a középkori körmölő krónikási „kamerakezelés” ha nem is kizárólagosan győzni látszik, de nem is kerül le napirendről, munkarendről. Tragikum forrása, komikum forrása, vagy csak „egyszerűen” vég nélküli adatgyűjtés, adathalmozás, felleltározás, annak felmutatása, hogy milyenek vagyunk – mindenütt kortársi realitás ez a világ irodalmaiban. A realizmus realitása. Alberto Moravia 1907-ben született Rómában, eszmélésének idején az olasz irodalom, már vagy megint, egyike volt a politikai és esztétikai forrongás igazán hangos katlanainak, egy d’Annunzio „korlátokat nem ismerő hedonizmusával” keltett feltűnést, egy Pittigrilli a nyílt s még szokatlan (s kissé olcsó) erotikával, egy Bontempelli fantasztikumával, egy Pirandello az eszmélet drámáival. Futuristák, neoromantikusok, neoklasszicisták, majd neorealisták kavalkádjából a literatúra végül is úgyis ama egyéniségekben csapódott ki, maradt meg, vészelt át retrográd politikai restrikciókat is, akik a tehetség cenzúrázhatatlan menlevelével érkeztek az olaszok vehemensen változó szellemi éráiba is. Kortársai, kik között nevet szerezni, márkát jelenteni és világszerte olvasottá válni nem kis dolog volt, mára már többnyire eleven (vagy korahalott) „klasszikusok”: Buzzati, Montanelli, Calvino, Pasolini, Pratolini, Levi… Moravia, egy keserű kedély filozófusa, abba a Boccacciótól, Masucciótól kezdődő sorba vonult be szolgálatra, mely soha nem tagadta meg legfőbb szövetségét és szerencséjét: az adott valóságot. Legismertebb művei: novellái, a felejthetetlen Római történetek (Raconti romani) és világhírű regénye, az Egy asszony meg a lánya (La ciocciara), meg a többi hosszabb-rövidebb epikai alkotása a századközép írásművészetének maradandó darabjai, a korban sodródó testek-lelkek eszméletszintjének félelmetes diagnózisai abban is, ahogy a világháborúk és gazdasági csodák kellemetlen vagy kellemetes tanintézetéből kikerült cittadinók még hinni tudtak, hinni akartak, hinni kínlódtak, emberi lényükön az alvilág s a promiszkuitás, a lelkiismeret s a lelkiismeretlenség stigmáival, jóhiszeműen, naivul vagy önbecsapások és kompromisszumok közepette a nagy gyógyulásban, miszerint a világ ama biztos és kényelmes viszonyok visszatérésében találja meg a maga újabb nyugalmát (is), amely a mesebelien keringős-tangós békeidőké volt, s melynek divatja múlásán akkor mindenki önfeledten tapsikolt. Moravia az egyaránt kérlelhetetlen és megértő ábrázolók fajtájából való, akinek szenvtelen iróniája mögött az olyasmik komor realitásérzéke működik, hogy a kétezres év autókarosszériáit már megálmodtuk, az áraikat aligha, ezért az éjféli hírek s a kriminalisztikai rovatok éppen úgy a kortársi író vakáció nélküli magánegyetemei, mint az utca képe, szaga, hangja és hangulata egy olyan korban, amikor a statisztikák már előre tudják, hányan fognak éhen halni, hányan maradnak analfabéták, hányan züllenek el a még meg sem született emberiségből egy emberi jogokkal körülbástyázott és agyongarantált ezredfordulón. Írásművészetének világa, telve egy szemérmes, pártoló derű bölcs és személytelen kultúrájával, nem a rózsás olvasmány-világok közül való, de beszédes és ébresztő. Ismeretlen, kisemberi sorsokból elnevezett névteleneket hoz közel, állít elő furcsa razziái eredményeképpen, és vall róluk, velük, értük, helyettük egy helyzetről, mely nyilvánvalóan közege, előzménye, mára már csupán „őse” a mai vergődő olasz valóságnak. A nagy írók rendszerint egyszerűen és gyakorlatilag döntik el mindig a realizmus és egyéb izmusok, menekedő művészi kísérletek vitáját, arányát, viszonyát: megőriznek, felfoghatóan és megrendítőn. Egy éppen kezük ügyében leledző kort. Mert nem is igen érnek rá másra.