Utazó itt és most

Az egyszerre térbeli és időbeli utazás – mozgás, mozgékonyság érzelmi és értelmi élményével ajándékozza meg olvasóját Szász János legújabb könyve, a Felhőjáték Franekerben című; látszólag „csupán” útleírás, útirajz, más látszatok szerint regény a kor újabb befejezettség eszményei szerint, a szerző műfajmegjelölése szerint pedig „egy utazás eszmerajza”.

Minden értelemben rendkívüli könyv, ízig-vérig mai írás és olvasmány, mely magával ragad, gondolkodásra késztet, együtt épülő és épített eszmerendszerek átgondolására, válasz-kísérletekkel megannyi, a történelemből is visszacsengő, idehallatszó és ma is aktuális etikai, kultúrtörténeti, társadalmi probléma elmélyült megértésére. Mint minden jó könyv, olvasmány esetében fontos, hogy a vele töltött idő megsokszorozódik olvasójában, tovább gyűrűznek tanulságai és tanításai, a mindennapokig érnek, szellemi higiéniánk tartozékaivá lesznek.

A felgyorsuló idő élménye, azt tartjuk, tipikusan korunk, a száguldó, szüntelen változást hozó XX. század élménye. Ebben a külső-belső rohanásban felfokozódik az élmények megemésztésének igénye, a szellemi-gondolati zsákmánnyal leülni, ízlelni, áttanulmányozni. Ehhez tankönyvszerű példamutatással segít hozzá az „időt megállító” oly kísérlet is, mint a Szász Jánosé. Az író – nevünkben is – mindig teljes vértezetben, fegyverzetben utazik vagy töpreng; az író teljes apparátussal van jelen az érzékelt és odakapcsolható dolgok rengetegében. Ez az apparátus nem feltétlenül egy valóságos, magával cipelt intézet, hordozható könyvtár, összecsukható elmélet vagy érvrendszer. Ez az apparátus a tudás rendteremtő képessége; ez működik, nyilvánul meg és tanít e könyv oldalain.

Közelről minden kor rohanó volt, félig-kész, éppen alakulóban leledző, forró, formát kereső és formáiból kilöttyenő. A kép a nagy metafora, mely ebben a könyvben egy nonstop vetítés bőségével átfogja a századokat és korunkat – ennek az élménynek a felidézése: mesteri ábrázolása. Annak, hogy az emberi történés zsúfoltsága nem látszat ugyan, de nem is lehetetlen tájékozódni benne. Szász János mint konkrét, a mai Hollandiában kalauzoló – és mint „költői”: az elmúlt korokat hozzánk kalauzoló idegenvezető, egyaránt hatalmas szolgálatot tesz a kortársi olvasónak.

Korunk épp annyira a műfaji áttűnések, műfajkeveredések kora, mint amennyire a maguk újult funkcióját kereső és elfogadó műfajoké. Az útirajz sem kivétel, még hogyha új divatja a tények nagymérvű szaporítása által néha a lényeget takarja el éppen. Ama lényeget, mely szerint az utazás értelme mindig és mindenkor épp a kiindulópont iránti hűség volt és marad, és hogy a nagy utazások a legnagyobb visszatérések. Maga a szerző egy másik, előző könyvében „a hazagondolás művészetének” nevezte ezt a tüneményt, melyből a Felhőjáték… oldalain messze kiható, maradandó új „vizsgát” tesz.

Szász János több ezer kilométerre találta meg a hazai gondolatok búvópatakainak, medreinek sodró irányait, onnan hozza haza az időben több száz esztendővel ezelőtt számunkra feladott leveleit, válaszait és kérdéseit, melyekre csak mai tudásunkkal és tudatunkkal tudunk úgy válaszolni. Könyvének szerkezeti lényegéhez is tartozik annak felismerése, hogy minden útleírás lényegében két nagyobb feladatot teljesíthet: megőrizni, felmutatni, hogy mit gondolt az utazó, ez a közösség által is kiküldött kis eleven műszer egy konkrét útvonalon; valamint egy ennél is közérdekűbbet, hogy egy bizonyos útvonalhoz, szellemi és valóságos tájhoz, talajhoz milyen asszociációs rendszer tartozik immár örökre, mozgat és mozgósít, valahányszor felmerül újra tudatunk láthatárán.

Ennek az utazásnak kettős talaja van: a színhely maga – és a történelem. S az időben való elmozdulás, változás rétegei, emeletei következtében ezúttal a színhely is, a történelmi idő is kétszeresen nyílik meg, nyilatkozik, az akkor és a most, az ott és az itthon kettősségében. Számunkra ezt a kettősséget Apáczai Csere János alakja teszi elérhető, megfogható, kontemplálható eggyé.

Szász könyve tehát útirajz, de történelmi esszé, műfajelméleti példatár, és eleddig egyik legfontosabb breviáriuma, szinopszisa egy potenciálisan teljes, teljesedő Apáczai-életrajznak, életregénynek; melyet végül is megírni – már nem hiszem, hogy – más módszerekkel is érdemes volna. Egyáltalán lehetséges volna.

A színhely Hollandiái – mert időbeli megsokszorozottságuk külön szerepet kapott íme – és a történelmi idő folyamatossága a Szász János írói bravúrjai révén egyetlen szellemi színhelyet képeznek végül, és ez paradoxálisan: a miénk, egy hazai színhely, a haladásért vívott humanista küzdelmek és erőfeszítések óriásivá táguló teátruma. A szervesen megidézett (mert hiszen a konkrét utazás élmény-részei) XX. századbeli képek és események, az útitörődés mindennapi apróságai így nőnek szimbólumává, ábrájává egy évszázadokkal ezelőtt megtörtént folyamatnak: némely tanulócéllal megtett fáradságos utazásoknak, peregrinációknak, melyek eszmei középpontjában (innen az azonosíthatóság lehetősége is) ugyancsak nagy etikai korproblémák itthon is értékes, érvényes megoldása állt. A kép „festése”, előadásmódja az író külön érdeméül: a higgadt, a mindenre figyelő tárgyilagosság, az odafigyelésnek és hazagondolásnak szerepéből (funkciójából) ki nem eső állandósága és állandó szinten tartása. Legkiválóbbjaink közt tarthatjuk számon azt az intellektust, mely ezt szellemi feszültséggel és nyelvi feszességgel végig hibátlanul bírta. Bizonyítékaképpen annak, hogy az a szellemiség, mely a lehető legmostohább korkörülmények között is egy Apáczait adott, melyet Apáczai jelentett akkor, ott, él mindig is, mindmáig töretlenül, teljesítőképesen, hogy alkotó és kultúrát védő európaiság, szellemiség része, ennek egységét és szövetségét, a népek és kultúrák szövetségét, a haladást jelenti ma is. „De élni csak erre a kérdésre válaszolandó érdemes: tehetünk-e valamit világméretű nembeli meggyaláztatásunk ellen” – mondja Szász a sötétség huszadik századi erőinek vulkánkitöréseitől megrendülő világunkban, és történelmi példaanyaga ugyanennek a tartásnak és kitartásnak létét bizonygatja, Apáczai szellemiségét, aki 350 évvel korábban már felismerte és hirdette, hogy „egyetlen ország se lehet erős, gazdag, szabad és boldog, ha nincsenek jó iskolái” s hogy amit az iskolára költ egy kor, az ezerszeresen térül meg a tudás és tájékozódóképesség erejével felvértezett nemzedékek munkája által.

Ennek az Apáczai-modellnek, mely olyan cél és eszmerendszer, melyben iskola és anyanyelviség egymástól elválaszthatatlan, csupán az utóbbi évek hazai irodalmában megannyi értékes vizsgálatát végezte el Szász Jánoséval párhuzamosan Bretter György, Sütő András, Jakó Zsigmond, Benkő Samu, Gáll Ernő, Balogh Edgár, Szabó Gyula, Szilágyi Júlia, esszében, regényben, szépirodalomban és tanulmányba oldva. Ez a sor egészül ki a Felhőjátékban magas információértékkel, roppant ismeretanyaggal, melyet Szász nemcsak összehalmoz, hanem összefüggéseinek vizsgálatát is nyújtja. Esszé-modellje viszont már nemcsak hazai, hanem világirodalmi példákkal illusztrálható kitekintésű, szintű, Thackeray, Virginia Woolf, Taine, Kosztolányi, Bálint György szellemi „világát”, annak megvalósulási szintjét idézi.

A formai megoldás bravúrja, fegyelme és álomszerűsége, századévek közötti cikázva-tanítása magas művészi, írói teljesítménnyé emeli ezt a felejthetetlen könyvet. Sokfelől szólító és sokfelé vezető utak, tények, hírek, hangok, idézetek fókuszában mindig ott van a szavát nem felejtő utazó. Az utazás tehát mindig hic et nunc, itt és most történik, amíg csak a szellem, az értelem élni fog.