Hervay lelkének családja

Volt egyszer, hol nem volt egy ifjúságunk. A tehetség lappangó évei, mikor még se az egyedet, se a nemzedéket nem tárt karok és borostyánok hívták-hívogatták, hanem ő maga kívánkozott ama öröktől való szemérmes szemérmetlenséggel kitárulkozni. És mikor bizonyos örök logikák meteorológiája szerint néha derült ég borult ezekre a pályarendszerekre is: kiderült, hogy sikerült. Hervay Gizella egyik dísze volt annak a nemzedéknek, melyhez nem csatlakoznia kellett, hisz kezdettől fogva megtestesítette, jelentette, nyújtotta. És azután is – tehetsége volt az egyetlen, aki-ami semmi körülményben, soha cserben nem hagyta, megmentette a mélypontokon, átmentette a még mélyebbek felett. Végig. Mert görög tragédiákhoz hasonlatos az a fekete szál, mely az Ő magánsorsát is át-meg-átütve, beleszőtte az egészet a nagy elmúlásba. Most, markunkban megint ama isa-por-és-hamuval méricskélhetünk: ez hát az út az életen keresztül. Annyi a tét és ennyi volt a pálya! Megint halálhírt harangozhat a naponta annyiszor felszökő szív. S ha már belekeveredtünk az elmúlásba, megint nem az emberi életkor felső határán valahol kell búcsút vennünk valakitől. Hányszor kínozzák a korai elválások, korai halottak a megmaradót, a még maradót, aki ha odafigyelne jelenére, így is állandó kedélykrízisben élhet, azért, ami eltelt s ami itt múlik a szeme előtt, s olyan egyszerű dolgok, mint az idő, felizgathatják; ha dolgozik, a munkábamerülés narkózisában csak utólag veszi észre, hogy az idő alig elég, s hogy mindenképpen ugyanaz az élete telik, gondolhat bármilyen alkotó eredményű, kimenetelű gondra, tervre, fordulatra, vagy sírban porladó szeretteire, barátaira. Ennek a titkos féregnek a foga rágott az Ő életének – immár – alkonyán is. Mégis fel tudtak zengeni ujjai alatt még többször is azok a futamok, a mélység-felettiek, a feketét is fénnyel-kutatók, melyekkel a korszak kiemelkedő költői közé számított indulása óta. Volt egyszer, hol nem volt egy ifjúságunk… – És mi a kedvenc álmod?… – Nincs kedvenc ezem, azom, volt egy kedvenc életem, melyből mindent itt akartam hagyni, a boldogság emlékét és ízeit is. Sajnálom, ha csak az újra elárvult költészetet sikerült. A mindig csonkán maradó igazi életműveket. Még egyet azokból… Különös, hogy a világ megtörténik, itt vidéken is, a magasságos csillagrendszerekben is, és nem múlhat el, megőrzik, méghozzá azok, akik elmúlnak, akik megrokkantak bele, hogy a világot, az életet megőrizni is kell, nemcsak átélni, kipergetni az ujjaink közül, mint a homokot. Hervay örök asszonyi elégiáinak tárgya nem a személy szerinti vonzás és szépség elvesztése, hanem a világ képéből álmodott örök hangulatú otthon és humánum elmúlása, veszélyeztetettsége. Ezért jajongott, kiáltott, nyelt, várt és varrt a szavak gyémánttűivel a formabontott szükség és sürgősség szerint ennek olajágacskáiból és elhullatott, kezet-lábat átütő szegeiből hordta össze a magánlíra s a közös kultúra tűzmadara alá a fészket a táj kéményeire. Könnyek közt nevetve, az ő már rendetlenséget súroló nagyvonalúságával hirdette kis vándorleadóján, hogy ilyen az életünk! És hogy a nagyvilágba beolvadni egyáltalán nincs kedve annak az eszméletnek is, melyet újból és újból becsaptak a látszatok, a kedves szép és a durván rideg emléknek valók. Lényeggé ingerelte hát magát az élet lehetőségein belül, és úgy, hogy ez is életeszközzé lett, s mikor már el-elérte – a nyugalmat vagy a megbénulást –, újra repesve visszakiáltozott a többinek. Ne feledkezzetek meg az erejéről ennek a gyengének! Sok betegsége közül az élet vitte el végül, sok mostohán komoly közül a végig legmostohább bánt vele legőszintébben és leggyöngédebben. Maradnak a fehér lapok fehéren, a be nem járt utak, át nem virrasztott éjszakák, melyek mindig tudnak még hozzátenni a máris zsúfolt lelkiismerethez és -ismeretlenséghez, a személy szerint is megszenvedett világhoz, most már maradnak, álmon-kívüli fogamzásukból ezután mindig mások üzennek az ő vállalt nevének védjegyével is. Maradunk ezzel a megint fürgén beálló álösszhanggal, állóképpel: melynek családtagjai az elmaradt találkozások, az elmaradt beszélgetések, az elmaradt egyetértés a világ s a literatúra dolgai felett, az a láthatatlan és kezdettől mindig feszülő szövetség, melyet nem is kellett formálisan megkötni, se megerősítni, se megújítni. Volt egyszer, hol nem volt egy ifjúságunk, az élet keretei s az alkotás keretei, melyek csak úgy kikerültek, többnyire önnön idegrendszerünkből pótolva azt a nyersanyagot, amit a valóság nem egyszer, majdnem mindig, végig oly szűken mért. Volt egyszer s most hirtelen megöregedett egy költő keze, ráncos lett, mint az ősgyíkok feje s mint légi felvételeken a sóvidék, s többet nem ér a ceruzához. Az övé se. Az ő elárvult anya-keze, az ő szövetségekből most mégsem hűtlenül kicsúszó költő-keze.