Utnapistim és Winnetou között

Minden igazán halhatatlan könyv mint a pók üldögél a kultúra idegszálain, a maga végleges helyén, körülményeinek hálójában, és távoli vonatkozásokig mozgásba tudja hozni az ismereteket s a képzeletet. Érdekes elmerengeni azon: hogyan hatott a korabeli olvasóra, miközben a bennünk ma támasztott reflexiókat vesszük számba Marco Polo utazásai új válogatását forgatva (Kriterion, Téka-sorozat – 1986), Dáné Tibor kitűnő értelmező és kísérő apparátusával. Az első képzet a kelet-európai tudat számára, hogy íme a tatárok otthon de „békések” voltak; nagy és megszervezett a birodalmuk, melynek életműködései mennyi csodával szolgálnak az emberi szerkezeteket illetően, miközben máshol annyi vért és szenvedést okoztak más, meg nem értett világoknak, hogy azok csakis a meg nem értés feltételes reflexével viszonyulhattak hozzá hosszú évszázadokig, megbélyegző elutasítással: a „kutyafejű tatár”-tól a „Tatárpusztá”-ig a kegyetlen primitiviák fogalmává tették az emberiség tudatában; holott ez a Marco Polóék által közvetített világ, mely abban a pillanatban kulminált, öntörvényei szerint fejlettségben, gazdaságban, még szociális megoldások, toleranciák s tán tudományos kérdések terén is egyik csúcs volt, amikor a római birodalmat követő ezerévnyi visszaesés idején a klasszikus színhelyek és szerepek megfordultak egy időre és a Kelet vált valójában „Nyugattá”, Európa születésének bonyolultan vajúdó, sötét évszázadaiban. A több századra terjedő török-világ aránylag friss közemlékezete meglehetősen takarja, hogy előtte volt egy arab-roham (Roland-ének, Cid-legenda, majd a vizit visszaadása a keresztes háborúkban) és egy rövid, ám meglehetősen heves tatárjárás is, mely alaposan felbolygatta és visszavetette Európa addig elkészült állagát a keleti gyepük közelében (Igor-ének és Rogerius sirámai). De hát ez a tatárság, mongolság, melynek hírét szinte lelkendezve hozza és rögzíti a három Polo kalandja, egészen más, másképp, mert más képben monumentális, nem a borzaloméban, és messire Marco, aki bár utolsónak csatlakozott a triászhoz, s csak a második menetben – elsővé, főszereplővé növi ki magát az ügy igazi történelmi és kultúrtörténeti jelentőségének kapcsán. Marco Polo (illetve Rusticiano, aki könyvvé, művé tette a nagy kaland szellemi hozadékát) mindezekre nem gondolhatott, a maga anyagát más, fontos korabeli normák szerint szervezte véglegessé az utókor számára is. Hogy mi is tulajdonképpen „mestersége címere”, elég bonyodalmas meghatározni. A világirodalom tisztes szereplője és a földrajzi felfedezések „nagy öregje” ő, miközben egyszerűen kereskedő, nagyon is, kiemelkedően, eredményesen az volt. Mert ebben a fázisában az emberi érintkezésnek, annak a napi sajtóból a tudományos tapasztalatcseréig annyi mindent helyettesítenie adatott. Selyemgubó és iránytű utazott, a batyuban és a fejben, technológiák titkai és a megfogható tények emlékezete, krónikája; minden, ami ingerelt, csábított és egyáltalán gondolatot ébresztett, a legelképesztőbb dolgok – áruként – keresztül az ismert és a még ismeretlen földrajzi térségen. De hát végül is kié a mű, melyet hat-hét évszázad múltán is olvasnak, tudásvágyból és szórakozásból az emberiségek: azé-e, aki tollba mondta, vagy aki eme formába öntötte? Rendkívüli tartalmi újdonsága akkor, ott önmagára szorítkozhatott, ma ezerszer többet tudunk mindezekről, ezerfelől, és mégis ez „Marco Polo utazása”!… Talán épp ezekért, az a rendkívüli, gazdag újdonságú a kortársak szemében aligha vált el a mesékétől, a hazudozó kalandorokétól, a háryjánosokétól. Ama Selkirk nevezetű matróz is mondogatta részegen a magáét, és végül Defoe hozta tető alá, „írta meg” a Robinsont! És ha nem adódott volna a véletlen, hogy egy szkriptomániással zárják össze valami obskurus, alkalmi vizsgálati fogságban? Semmi jele, hogy egyébként is meg akarta örökítni hatalmas tapasztalatait, melyeket forrásértékűnek tekinthet az utókor, mert azóta a felgyűlt tudás is igazolta sok mindenben pontosságukat és mindenképpen fontosságukat. Egyébként Utnapistim és Winnetou között mindig éppen égetően aktuális volt tutajra szállni, tevére kapni, vagy csak bocskorra, bakancsra, mokasszinre és valamit felderíteni – csak a szomszéd kertjét, avagy Punt országát, vagy a préri, a sztyepp titokzatosan párába vesző túlsó szegélyét, ahol ugyancsak emberek lehetnek s errefelé kémlelnek, bámészkodnak, készülnek ők is. Néha bizony husánggal, karddal a kézben, sebaj, ez hosszútávon megtermi az ellenbizonyítékot is a bölcsességre, hogy inter arma működnek mégis a múzsák is. Minden efféle küldetés életveszélyes előbb ott kinn, a terepen, utána a hitetlenkedő akadémiák előtt. Számtalan körülmény szerencsés találkozásának eredménye, hogy ennek – úgy tűnik – hittek is, hogy ez megmaradt, s hogy ez maradt fenn; mert különben nem volt az első, úttörő a nagy kánok környezetében sem, ergo az odajutásban sem. Hogy ne vegyük Julianus barát két kisebb útját, történetesen akkoriban utaztak tatárügyben más olaszok is, például egy Piano Carpini nevezetű franciskánus is ment IV. Ince megbízásával a mongolok közé (akik ugyebár szintén azokban az évtizedekben tették emlékezetes első ide-utazásaikat…) s még a nagy kán beiktatási ünnepségein is jelen volt: 1246. július 22-én. Ilyen pontosan tudható, ugyanis két műve is tengődik, a Polóétól háttérbe szorítva, az ismeretlen(ebb)ségben: a Liber Tartarorum s a Historia Mongolorum. Mert amiben nagyobb, különb Marco Polo, abban mutat túl korán, attól egyetemesebb, attól lett könyve egyik legjelentősebb következményű mű a világ anyagi és szellemi kultúrájának történetében, a kiválasztott dióhéj, a nagyra hivatott lélekvesztő, az újkori Pandora-szelencéje, amiben elődje, rokona Polo Kolumbusznak, akit éppen az ő leírása s egy térkép „győzött meg”, hogy vesszőparipáján végig kell lovagolnia a semmi üvegmezőin, még ha mást is talált, mint amit keresett, és Schliemann-nak, aki eltökélte, hogy akár átszitálja Kis-Ázsiát, de Trójának meg kell kerülnie, vagy Kőrösi Csomának, aki szintén mást keresett és mást talált, egyetemesebb haszon vigaszával egy vigasztalanul megpróbált, sivár életért: abban, az elpusztíthatatlan álmodozásban, mely legfőbb segítője az elpusztíthatatlan emberi valóságérzéknek. Az előre megálmodott Nagy Út megvalósításában örök emberi példa ő, Marco Polo, maga a szimbólummá szublimált siker, melynek fényében aztán másképp ragyog fel a többi, a másként-is-megtudható is, a tévedés vagy tódítás is, az Odüsszeusztól, Szindbádtól Gagarinig, Armstrongig vezető végtelen vadászmezőkön.