Az eredetiség, avagy egy kérdéskör dzsungele

Minden mindennel összefügg; ennek axiómája ott homéroszkodik az emberileg alkotható, tehát a művészileg alkotnivalók legelején. Lényegében az eredeti is kombinációk, variációk, permutációk végeredménye lehet csupán: valahol „megvan”. A kérdés csak az, hogy a hozzá vezető út olyan, mint a feltalálás, vagy mint a felfedezés.

Mert ha feltalálás – akkor a zseni érdeme a változatok kitermelése, előállítása, hogy közelébe jussunk ANNAK. Ha felfedezés „csupán”, akkor minden jobb, célratörő és hatékony „kutatási program” előbb-utóbb végére járna.

 

 

Először is mindent nemcsak számba kellene venni, de megtanulni, valósággal bevágni, folyton számon tartani, valami kozmikus agylebeny zölden sistergő képernyőjén – hogy csakis hozzátegyünk, ne ismételgessünk, ne találjunk fel spanyolviaszokat.

Hányszor érinthettük a tökéletest, de a vaslogika néha puszta inerciából, unalomból már vitt is tovább. Ellipsziseink egyik pontjának közérzete az eredetiség.

Legfőbb számonkérője – az emberiség, nem tartja számon az eddig betakarított teljeset. Vagy számon tartja, de más, kicsinyes vonatkozásokban. A copy right negatív érdekében százszor szőrszálhasogatóbban, mint a szellemi épülés elégtételének pozitív öröméért.

 

 

Az eredetiség pedig nem más, mint a szellem egysége – azonossága önmagával. Mindig is az az eredeti, ami az általános érvényű emberit egy kor jellemző észjárása (festői logikája!) szerint adja elő újra meg újra.

S minden bizonnyal egyik kor kánonjából átdobva másik koréba, ugyanazok bizonyulnának a „legnagyobbaknak” ott is.

Eredetiség? Eleve csodálatos, hogy az ember beleolvashat Homéroszba, Dosztojevszkijbe, s még van mersze magának is tollat ragadni, stílust fogni, pennát hegyezni, elpötyögni az írógépen. De úgy látszik, nem az első 2500 helyre pályázik, az más! Ez a megnyerő szerénység, igénytelenség már feljogosítja akár módosítni a következő évezred topját.

Eredetiség… különben lehet, csakis a középszer ismeri igazán jól a szakmát. Egészségére is válik. A másik ugyanis nem a szakmát ismeri, tudja tökéletesen.

 

 

Ha a kívülállók tudnák, mennyi nem művészi munkából áll a művészi munka!… Minden alapja, tehát a mesterségbeli tudás, miközben a mesterségbeli tudásra különben semmi nem építhető, semmilyen módszerrel és szisztémával;

de ennek birtokában a teremtő elme biztos lehet, hogy a megfelelő pillanatban ugrik keze alá a szükséges részlet, elem, darab, alkatrész –

illetve, hogy ami a kezébe kerül, mindabból képes előállítani a szükséges, a hiányzó elemet, részletet, alkatrészt –

hogy bőviben termeli, állítja elő ezeket a részleteket, elemeket, darabokat, előtanulmányokat –

hogy ami útjába kerül: ez a kor, az a kor, börtönfal, szabadság, szegénység, gazdagság, boldog szerelem, bánatos szerelem, dicsőség, megalázás, egészség, betegség, rövid élet, hosszú élet – abból építkezik –

s amije készül, ahhoz bármiből ugyanazt gyártja, hozza létre… A szabályokat a középszer is ismeri, az mégis csak alkímia marad. A szabályok ismeretében Nagy Frigyes is írt elfogadható zenét és verset. Az alkotó keze más anatómiáknak a szülötte: itt a dimenziók végtelenében fürdő, működő rejtett csuklórendszerek biztosítják, hogy a varázslat nemcsak bűvészmutatvány.

 

 

Az eredetiség, hogy biztos lehessen a dolgában, néha láncreakciószerűen tör utat: Bolyai–Gauss–Lobacsevszkij – – – – Avagy amikor valami a levegőben van, lásd az égbekiáltó párhuzamok zsákutcáit Tolsztoj és Ruskin életrajzában, összehasonlíthatatlan társadalmi talajon ugyanaz a matematikai közönyű megmutatkozása az esedékes változatnak.

Miképp Walt Whitman egy életen át koncentrikusan bővítette az Egyetlen Művet – a legnagyobbak képletesen és szimbolikusan egyetlen témát variálnak eredetien, és ennélfogva egymás egyetlen rokonai a legszentebb plágiumban.

 

 

Ilyen szempontból minden nagy alkotás összművészeti és mindent-újra-magábafoglaló: ebben eredeti. Hogy ezt eléri.

A líra logika, de nem tudomány, mormogja figyelmeztetően József Attila. A tehetség működésének, mozgatásának, mozgósításának a legtudatosabbak esetében is vannak zavaros, beláthatatlan, átláthatatlan fázisai, állapotai – megfeszíttetéshez, elvérzéshez, gutához hasonló állapotok.

Wagner egyik nagy példa rá, hogy amikor transzba merül az alkotó, akkor ignorál minden előzményt, egyetlen kedélyt és tudást ismer – a magáét, abból is az éppen akkorit, az aktuálisat – és olyan primitív, primér mélységekig érez le a mű, egyetlen újabb művecske után ez az önkény, amilyen csak az ős tabula rasa idején lehetett a pálya.

 

 

Megtörtént a világraszóló szerepcsere: a látó Homéroszt vakok ülik körül boldogan, pár ezer éve – a nyelvért. Kis nyelvekért és nagy nyelvekért. A nyelvek egymásbaáramlásának egészségéért – a kisvérkörért s a nagyvérkörért.

Az eredetiség: két egymásba mélyedő szerelmes tekintet – az alkotóé s a közönségé. Párezeréves illúzió… Állítólag a nyelvnek ezen a hipnózison kívül aztán nem is adatik többé léteznie a művészet számára. Ugyanis:

a szavak rövidesen mindent, bármit fognak jelenteni, bólogat melankolikusan Hegel, aztán Brecht…

Pedig az eredetiség mindig a „szem” intellektusa: egyedül ő látja meg és egyedül ő mondja el, amit látni kellene.

A szem s a másik öt érzék intellektusa szólalt meg „egyszer csak” – ő a nyelv! A nyelv intellektusa aztán az árnyalat. A poézis. A kultúra bölcsessége. A kényes gyümölcs.

 

 

A bölcsességgel még azt is meg lehet érteni, aki önmagát nem érti. Például az emberiséget, s annak egyelőre rokontalan értelmét a mindenségben. „Megmenekültem, noha az istenek nem akarták” szűköl megkönnyebbülten Ajax. A költészet isteni jósága szemet huny: engedi a féregnek befúrni magát a homokba. Hirosima homokjába. Hold-homokba. S újra kert-homokba.

A zseni az eredetien jó ember kell hogy legyen, mivelhogy ő a bölcs ember. Dante KÉPÉNEK tízparancsolata azonos Dosztojevszkij KÉPÉNEK tízparancsolatával. Nem tudni, miért, előlegezni lehetett nyugodtan az összes nagyoknak az összes erényt. Ugyanarra használják.

Az irodalom a legtöbbet tette a világért; többet, mint maga az élet; mert az embert építette tovább.