A lélek hajóharangja

Az emlékek hangulati energiája és meghatározó ereje, mind az emlékezőre, mind közönségére nézve, műalkotások esetében meghaladja információs értéküket. Amennyiben – a műfajból is következőleg – ideális arány, egyensúly mutatkozik a lelki s a szellemi tananyag dolgában, lehet, hogy nem egyszerűen szerencsés véletlenről van szó.

Nem a szerencsés véletlenről van szó Majtényi Erik emlékek ürügyén írt új epikus művében, epika ürügyén beutazott fiatalkora könyvében sem (Hajóharang a Hold utcában. Kriterion Könyvkiadó, 1976). Most is lemérhető, ami mindig: abból az indulásból más felnőtt kor is jöhetett volna, annyi más felnőtt sors és annyi korai halál; akkor ez kinek a felnőtt kora; és kinek a gyermekkora után? Kié itt ez, ahol egy író, tetőtől talpig kristálytiszta eszméletben, már a századvég jó varázslója, kinek térdéig érnek az egykori veszélyek, a legnagyobb szenvedések, s úgy jár-kel, most éppen látogatók csoportját vezeti ebben az elmúlás naplementéjében szundikáló vagy nyüzsgő magán-Liliputban, személyes Disneylandben, mint a lelki ismeretterjesztés, a lelkiismeret-terjesztés egyik legavatottabb, kiváló professzora; s miközben a kelleténél sohasem meghatódottabban és sohasem jobban eltávolodva (mindössze saját életeként tisztelhető) tárgyától, a tények és tényértékű emberi halmazállapotok egzakt anyagát adja elő – mintegy rágyújtás közben maga elé is mormog valami ilyesmit: „Úgy látszik, nemcsak élni születik az ember…”

Vannak meleg könyvek, családi könyvek, melyek mint valami bárhol azonnal felüthető cirkuszsátor, azonnal 36 fokosra fűtve várják a közönséget. Ez az írásmű, azzal együtt, hogy lényegében és alapvetően a második világháborúról szól, ilyen családi könyv. Az erős ember állandó melegségét, gravitációját üzeni, sugározza. Az emberség ízei, ereje, az erő melege ez, a szülőföldé. És ez a legtöbb, amit valaha és végül üzenni tudunk, a megszenvedett művészet útján, árán is.

Igazi szülőföldünk pedig egy kor. Ez a szülőföld-idő az ő ideje is: az a bizonyos egyszerre-idő, a Teljes Lehetséges Időpontja. Szerkezete, a hullámhossz, melyen ad, az információhalmaz, amely egyenesen és áttételek útján hatni képes, az üzenet, melyet palackjában hordoz – minden erre épül, ezt a hordozható-összecsukható, bármeddig tágítható személyes világegyetemet tiszteli alapként, ez egyben művészi szabadságának s művészi értékeinek is egyik legfontosabb forrása.

Ez a bárhol kinyitható könyvek fajtájából való előadásmód, az emléktől emlékig haladás, repülés teszi breviáriummá, a szenvedés és a túlélés enciklopédiájává Majtényi hangos-hangtalan emlékezését. Bárhol arról szól, és az egyetlen méltó szenvedély megvalósult, tudatosan létrehozott hangulatában, hőfokán, közegében. Szakmai szempontból és az olvasó érdekeit tiszteletben tartó kritériumok felől egyaránt elsőként ezt a megtalált nyelvet, kommunikációs módozatot kell és lehet észrevenni, értékelni. Ez teszi, ez engedi, hogy üzenet, szertartás, leltár, korrajz, bölcselkedés, tanítás szüksége és célja szerint változtatható, állítható legyen a dikció terének mérete, gyermeksuttogás és embertragédiás hangszórók között. S ez bármelyikfelé tanulmányozható, boncolható, dicsérhető mint szerkesztés, mint megismerésmód, mint korrajz, mint korszerű műfajprobléma újabb példája-példánya, modern próza, divatos epika ésatöbbi. De persze tartalmától, tartalma megfoghatóvá, felfoghatóvá, ezzel az igénnyel továbbíthatóvá tételétől el nem választható ez az egységként hibátlanul megvalósuló formai megoldás. És úgy igaz, hogy bárhol felüthető ekképpen (újra)teremtett egykori világok fedele – hogy feltétele ez: elejétől végig, egészen adja igazán magát, az összhatást tartogatja legfőbb érvnek és legfőbb jónak, logikus, szakmai és tudományos eredményeképpen is a módszernek. Természetesen tud mindenről szólni egy könyvvel! Ez csábítja olvasóját is az élvező érzékelés egyik lehetséges végletétől a valamit megtanuló leltározás másik véglete felé; ez a fajta próza más olvasásra tanít, és legalább akkora megújulás az epikában, amekkora elrugaszkodás előző verseszményektől a kortársi líra úgynevezett kísérleti, avantgarde fázisa: keletkezési folyamatának másik végén más közönséget feltételez.

A hullámhossz beállítása pedig könnyen sikerül Majtényinek már abban az első mondatban, melyben bejelenti, hogy „amikor eljött az az elkerülhetetlen pillanat” – mert emléktényei az utolsó mondatokig úgy lebegnek, úgy helyezkednek el ebben a szövegszövetben, hogy sorrend és időrend összes dimenziók felé folytatódhat és mégis mindig minden folyamatos.

 

*

 

Legnagyobb, szinte máris összegező dicséretképpen mondható el az ilyen írásművészetről, hogy jó értelemben megfoghatatlan, átfoghatatlan, kiszámíthatatlan, mert végtelenek a hatásvariánsoknak, személyes élményre épülő olvasói reakcióknak, értékeléseknek (implicite: a mozgósító erőnek) a lehetőségei. Az emberi élet legkedvesebb színhelyei s a szörnyű veszteséglisták, a humánum szenvedélyes polémiája a békén sosem hagyott világért, a személyes kis egyszeri életért a háborúval, az embertelenséggel, a megbékélt test és lélek bölcsessége, a történelem igazi tudása: költészete, a kultúra mint építkező anyag és megtartó erő – egyszerre töltete itt a szónak, a képnek, mely végeredményben éppen úgy egyetlen történetet, egyetlen „regényt” mond el, mint a legesleghagyományosabb eddigi módszerekkel, és mindössze háromszáz oldalon – lehetetlen észre nem venni, mennyivel tárgyszerűbben és korszerűbben, személyesebben és általánosabban mégis. Gyűjtő- és gyújtóközpontként egyszerű fogalmak fényforrását használja: könyv, pénz, halottak, enni, nyelvek, látványok, szegénység, rabság, munka. Ezek is maguktól „nyelvvé” válnak rögtön, segítségükkel jár le a kép egyszerű, ésszerű poklába a képen túlit, a képen felülit megfogalmazni, társadalom, politika, osztályharc, biológia, lélektan ezernyi feszülő húrját vagy kottavonalát metszeni, pengetni, hangolni, az igazi íróművész biztonságával és átárasztható fölényével, nyugalmával a legfontosabb emberi képességnek: ÉRTENI. Csak ezért mellékes kiszámítani (jóllehet fontos szépészeti struktúrák kimutatásához megannyi biztos útnak kínálkozna) – mennyi tárgy, mennyi bútor, mennyi élelem, lőszer, ruhanemű és könny, mennyi játék, illatszer, újság és könyv, mennyi tó, patak, harangszó és házsor, vasútvonal és indulat, név, valóságos élő és szemünk láttára elmúló test szerepel, halmozódik, hogy kiszámítható legyen: körülbelül mennyi tartozik bármikor egy világhoz valójában, s tulajdonképpen mennyivel festhető meg egy korkép.

Másodikként a könyv legfontosabb, elvi értékű érdemei közül hangsúlyoznunk kell azt az információgazdagságot, melyet igazi szülőföldje: a kor felidézése kapcsán áraszt. A szó művészi értelmében észrevétlen csatornákon pontos és különben általában már feledésbe merült dolgok kerülnek be a működőképes tudásba, műveltségbe, árnyalatok és árnyalatok árnyalatai (mondjuk: olyan fölöslegesnek tűnő apróságok, hogy miképpen neveztek egy jobb hajótársaságot a harmincas évek elején!), ha nem volna bizonyos, hogy a világ értéséhez, egy kor megértéséhez túl sokat nem, legfennebb túl keveset szoktunk tudni. Ilyenformán a mellékes, a máshonnan nem is tudható ugyancsak a szülőföld adott órájának, percének képéhez tartozik, valami egyetemes időjárásjelentés döntő adata, hogy „Cunard”, valamint az, hogy „következett a Novotny harangöntő Hold utcai cégére, az utolsó hajóharang…” A közismert egyszerűen felemlítve, máskor parafrazálva, átlényegítve (ez egyben jellemző sorrendje is a „nyers” információanyag sorsának) – beépül, a megfelelő pillanatban lép működésbe; sokszor lehetetlen nem ámulni el ezen a véletlennek nehezen nézhető szerencsén(?), inkább bravúron – tehát technikán. Adatok, motívumok, emlékszilánkok ismétlődnek, bővülnek koncentrikusan, mintha keresnék, s nini! egyszer csak nagyon is megtalálnák végleges, fontos, igazi helyük. Sok mindenre magyarázatot ad persze az író „technikai” lelkiismeretessége ennek a könyvnek a megírásakor, hangszerelésekor. Ahogy a motívumokat követte, utalt rájuk, szóba hozott, célzott, bővített – és kívül a kéziraton nyilvántartást vezetett róluk, címszavazta magánenciklopédiáját, hogy ha már közérdeklődésre tart számot, ebből a szempontból is megközelítse a tökéletest. Az alkotás egyik kedvenc csodája, újra: a feltétlen, éber tudatosság, a pontos számítás, az órák, évtizedek és kilométerek eredménye a műben: a végtelen pillanatszerűség, természetesség, spontaneitás. Az órákig festett villám tizedmásodpercnyi villanás illúziójával működik. Különben éppen innen származik viszont a könyv néhány gyengéje is, nem annyira szakmai, szerkezeti balfogások, legfennebb következményükben: adagolási hibák – a hibát a többlet képezi. (Emlék, melyből nem derül ki semmi, vagy több, mint hogy megtörtént; tehát még annyi se, amivel ennek a szülőföld-kori, vásári, világi sokadalomnak a falait kárpitozzák.) Nem annyira az író követi el őket, inkább a mindent a helyén látni kívánó emléktulajdonos mohóságából következnek; mégis ettől van olyan oldal, mely életleltárnak úgyis hiányos, műnek viszont zsúfolt. A kerek, elintézett, de súlytalan, szinte személytelen elemek keltik az érzetet, mintha valami kiállna a felületen, ezen a csodálatosan megmunkált szövegszöveten.

Végül szólnunk kell az információs érték kapcsán arról a gazdagságról, mely a gyermeki lélek rajzát jellemzi Majtényi könyvében. A világ logikájának – s a művészi logikának fontos része a gyermeklogika, demonstrálja egy egész kötetnyi olyan érvvel, melynek számbavételekor csak azt nehéz eldönteni, hogy a gyermekpszichológiai árnyalatok, a tények, összefüggések felfogható példaanyaga az elsődleges, az értékesebb itt, vagy a világosan is kicsengő tételek elegáns pontossága.

 

*

 

Idézetekkel érvelni annyi, mint másodszor is a szerzőt beszéltetni; mégis lépten-nyomon kézenfekvőnek érezném tőle kölcsönözni az igazán találó érveket, levezetéseket; legfőbb mondanivalójával, az idővel kapcsolatban pedig máris elkerülhetetlen. „Európa országai most zökkennek új kerékvágásba, s az élet egyre gyorsuló ütemében magas gyermekkocsik napfény locsolta küllői villognak ezerszám, tízezerszám a kontinensen, s bennük a késlekedő, a lemaradt gyerekek, akiket a vitaminhiány hátráltat abban, hogy saját lábukon iramodjanak neki a harmadik évtizednek s tovább, a negyedik felé, amikor majd olyan hamar – még a sorozásuk előtt – minden újrakezdődik…”

M. E. gyermekkoráról, lelki-testi szülőföldjéről, szűkebb pátriájáról, saját szögesdrót-élményeiről vagy egy eléggé közismert világháborúról szól egy újabb tanúvallomás? A veszteséglisták a gyermekkorban elkezdődnek, ez mégis a derűs indulás világa: „Süt a nap, semmiképp se tudok egy esős vasárnapra visszaemlékezni…” Mivel azonban (visszaemlékezéseink pillanatában nemcsak a „műformában”, de a valóságban is) sosem jöhet már vegytiszta időrendben elő semmi, itt már minden, ami megesett, megtörtént – átcseng, átsüt, átfeszít, átfáj és átmosolyog a többiébe –, Majtényinál is egyetlen időrend van: egy fejezetenként, motívumonként, szinte mondatonként újrakezdődő; a gyermekemléktől, az első emléktől, mely valamivel kapcsolatos, a legkeserűbbig ugyanazzal a szóval, névvel, fogalommal, hellyel, időponttal kapcsolatban. A derűs indulás szólói után pedig a világháború hangszer-hangzavar kánonjai dörögnek fel a legcsendesebb emlékezet apropójából is. Nem ő tehet róla; igazi szülőföldje egy kor volt, melyben a személyes érzékek magánpoézise s a humánum megtöretett teste egyformán ebben a bölcsődaltól a vallatás zajkínjáig terjedő akusztikai élményben részesült. Minden újabb ilyen alkotás bizonyítja: még mindig nem mondtunk el, írtunk fel bizonyos dolgokat erről a tanulságos korról, élményről. Mennyire szól csupán vagy éppen a II. világháborúról s mennyire minden ilyesmiről, minden ilyesmi, valamennyi elnyomás ellen ez a dokumentum értékével is megrendítő írói-művészi teljesítmény? A játék, a képzelet, a bánat, a hullámzás az, amiről gyermekként, az addig átéltek, megtanultak alapján is tudta már, hova tegye; s aztán az, amivel szinte örökre nem tud mit kezdeni egyetlen érzékeny, értelmes lélek sem. A kettő között pókhálófonalnyi telefonhuzal feszül, mindössze tovább szerelve ugyanaz a hálózat, mely összeköti Homéroszt Engelsszel, Dantét Tudor Arghezivel. „Üres és semmivel be nem tölthető őszi délutánnak kell lomha uralma alá vetnie egy máskülönben is vigasztalan bérház gangjait, tizenhat éves falusi kislánynak kell lennie, aki beleénekli a visszhangzó csendbe ezt a dalt, és egy pöttöm, magára maradt fiúcskának kell hallgatnia valahol a húszas évek derekán, hogy szinte öt évtized múltán is varázsszóként idézhesse fel a megnevezhetetlen bánatnak azt a szomorú sejtelmét, amely a lustán megállapodott időben eltöltötte.”

Aztán az idő mozdul meg, vagy a gyermek szokott végre mélyvizekre úszni, egyszer csak ott ébred, ahol „nem tudom elképzelni, hogy hajszolták-e valaha dühödtebben, vicsorgóbban a csordává alázott embereket”, ahol ötszáz rab közül mintegy négyszáznak nincs nadrágja, ahol télen is mezítláb állnak, ácsorognak havas-jeges latyakban a műhely, az étkező, a fürdő előtt, melynek farácsos, lépcsőzetes polcaira fektetik a holtakat, míg egyszer egy héten értük nem jön a kordé, és a craiovai börtönben ez az egyetlen tájékozódási lehetősége az élvemaradottaknak, olyanszerű számunkra, mint a bulvármagazinok társasági rovata. Könyv, melyben az élet lüktet és világít. Azon túl, hogy minden kép szépen, pontosan mutatja a maga akkori bevilágítását (délután volt, visszasütő nappal, nagymama konyhája téli reggelen, börtönudvar, Bega-part strandidőben) – az egész világítása: a szellem szemrehányó, számonkérő fénye; a dolgokra nem véletlenül, nyafogó emlékezés ürügyén fényt is derítő, hanem a kíméletlenül, kibékíthetetlenül odavilágító szellem műve, hogy ennyire látható és tapintható ez az olvasott világ, ez a szavakból-lüktetés. A valóságos veszteséglistákból és képeslapokból montírozott, az ismétlődő, életről életre, korról korra, szülőföldből szülőföldbe vonuló emberi dolgok, örömök emlékezetére való: „a telhetetlen, a kapzsi halál egyáltalán nem szorítkozott a tűzvonalra. Ahol nem ezerszám, tízezerszám pusztított, mint a földrészünkön végigvándorló gyilkos sávban, ahol nem emelt magának öldöklő üzemet, mint a haláltáborokban, ahol nem százszám tarolt, mint a bombaszőnyeg alatt magukba roskadó házsorokban, ott orvul, egyenként, de mindvégig kitartóan és módszeresen szemelte ki áldozatait…” Ezek közös emlékműve ez a könyv is, szertartás és tanúvallomás, végleg lezárult dolgok kongó koporsófedelén és a még folyamatban levő nagy per emelvényéről. „A férfiak pedig akkoriban fehérnadrágosan és szalmakalaposan, merev testtartással kerékpároztak bele egyenesen az első világháborúba…”

A legszelídebb és legszilárdabb mindig minden világok közül az indulás világa, mely másoknak már a szenvedésé vagy az alkonyé. A szelídség s a borzalom, a végzetes csapások nagy együttállását, együttviláglását bizonyítja félelmetes, mert költői pontossággal. „Ha ezeket olvasta az ember – s más híján én hányszor el nem olvastam őket –, azt is hihette volna, hogy 1914 és 1918 között a történelem leghosszabb kabaréelőadását tartották. Mert hogy is mondta csak: Hej, sok-sok tonna liszt van ott / És sok-sok angol tiszt van ott…”

Az egyetlen és soha mással nem pótolható gyermekkor tulajdonképpen egyik legközelebbi és legkedvesebb első halottunk, melynek pusztulását még át sem élhetjük az élet felgyorsuló rohama közepette, ha a miénk történetesen a történelem egyik esős, zivataros vasárnap délutánjára esett. „Mert a síkságon úgy éreztem, hogy folyvást áll és örökké állni fog az idő. Épp a harmincas évek elején, mikor pedig már olyan súlyosan döngtek a léptei.”

 

*

 

A gyermekkorral szoros összefüggésben és (az írásban) közvetlen szomszédságban, szinte minden folyamat hangulati végeként, befejeződéseként ott gyűldögél a szenvedés és túlélés enciklopédiájának anyaga. A halál kínai falán nem jár át szenvedni a test, de átjár a lélek: a látottnál nagyobb, az érzékeltnél mélyebb szenvedést viselő, a megértett valóság foglya, az eszmélet. A szinte azt mondjuk rá: „szokásos” megpróbáltatások sorozatán átvezető út, a test sorsa itt is egyik kis világ-vidéki bizonyítéka annak, hogy egy kis Papillonért nem megyünk mi sem a szomszédba; de mindez csak egyik útvonala a pokoljárásnak. Másikon a szellem halad; a megaláztatások föld alatti emeletein nemcsak fizikai fájdalmakat, s nem azokat állja ki nehezebben ez a fajta. Ennek ábrázolása, demonstrálása a könyv negyedik fontos és eredményes törekvése, megoldása, vonulata. Illusztrálni az élet vonalát, persze egy olyan korban, melyről csak a Saját Életünk Tudománya tudhat még olyan fontos és titkolt dolgokat, melyeket eddig valahogyan és érthetően nem hozott nyilvánosságra senki; illusztrálni a végletek logikája szerint, elfogadva végül ezt a maga teremtette, szakmai fogássá fejlesztett, idomított rezonanciát. Mert így a végletek logikája szerint illusztrálva, felnagyítva, részleteiben oly módon kidolgozva, hogy közel hajolva és madártávlatból szemlélve egyaránt a helyén vannak az árnyalatok is – éppen a kor lehetséges ritmusát éri tetten az író. „Vajon jár-e az ilyesmiért bocsánat?” Mert a korok, a boldog gyermekkorok és mit sem sejtő felnőtt sorsok logikája alapvetően a védekezés a harmóniát, hangulatot, miegymást megzavaró „kivétellel” szemben, az óvakodás a lázadótól, a forradalomtól, a megtorlás kínjába fulladótól, mert nem szép, mert olyan, mint valami buborékba zárt utolsó lehelet, mementó, mely a felkavart mélység, igazság fenyegető üzenetével a felszínre tör, „s közben éjszaka bizonyára nem hallják az inkvizíciós hangzavart, talán még azt sem tudják, hogy ilyesmi van, hogy ilyesmi lehetséges…”