Tavaszi séta

Tavaszi séta a Házsongárdban, a csend egyetemessége mindig a temetőkben a legköltőibb, pedig nincs banálisabb szöveg, mint egy név, alatta két évszámmal, a legelemibb emberi adat, legminimálisabb koordináta, de itt a szépen, folyamatosan, szelíden ellentmondó madárfüttyben lélekbe vágó közlemény, mint valami híres, még gyermekkorban örökre megtanult vers szentenciája. Mintha ez lenne a rigóhang szövege: valakik neve, valakik kora, valakik utolsó nyoma. Az elmúlt évtizedekben is sok mindenkit kísértem ki ide, sok mindenkit látogatok meg itt. Asztalos István, akitől első, tavaszról szóló kis lelkendező írásomért a lelkesedő biztatást kaptam s az első közlés örömét. Bartalis János, Horváth István, Nagy István, és Földes és Bretter és Domi, a barát és nemzedéktárs, az intő jelek, az elmúlás legközelebb levágó csendes villámaival. És apám. Az apák nemzedéke nagyrészt eljött már, feljött, felhoztuk rendre, úgyis kiváltak már és elvegyültek, kiváltak lassan az életből is, nevük halkan elimádkozható litániává duzzad, önmaga írta költeménnyé. Csak bámulunk utánuk, mikor idő van megállni a mindennapi rohanásban. Szabédi sírjánál állok. Jó professzorom, aki után kerek húsz esztendeje néztem le a magát mindenütt íme szájjá nyitó anyaföldbe, akkor hagyott itt, mikor az egyetemet elvégeztem. Tanulmányaim befejeztével – mondhatnám, ha befejezhettem volna valaha is a tanulást, melynek rendjéhez, értelméhez, szelleméhez, hangulatához olyan sokat és elhatározót kaptam tőle az első egyetemi naptól az utolsó, áprilisi záporesőben együtt tett péntek esti sétáig. Valahol benne van azóta is minden megkezdett papírlapomban, minden cédulám adatolásában, minden költésre, politikára, nemzetiségi létre, szolgálatra vonatkozó gondolat megforgatásában és elraktározásában, egy majdani, talán soha egészen el nem készülő személyes világértelmezéshez. A pontosság bűvöletét parancsolta rám, ahol csak a költői hév akart elragadni, s a fantasztát erősítette bennem, ahol a hideg ész figyelme tört előre. Jól fogott fiatal forrongó elmécském mellett, s jól van öregedő, vergődő tollam emlékezetében, gondjaim közelében, a különös közérzetben, a századvég hangulattenyészetében, az itt és most ingerében. Valamennyi tanítványa elmondhatná, hogy mindig a rendteremtést s az értelmes testvéri összefogást, a fegyelmet tanította és kérte számon. Kazinczy halhatatlan meghatározásánál alig lehetne pontosabban összefoglalni: „Ki nem fárasztható résztvevés a tehetség bármi kísérlete – s türelem vétségei iránt; hív megadás, élő hit az igazság istenében.” Nagy képességű ember volt, és befejezett munkáján érzik, hogy töredéket hagyott csak, betöltvén valami századok óta üldöző törvényt, mely különben sem nagyon kedvez az utolsó reneszánsz-embereknek. Egyszerre jellemezte a szenvedély s a visszafogottság, a szélsőséges fantázia s az alapos teremtő tudás, a tudós bölcs elvonultsága s a társadalomépítő s -bíráló kiállása. Életműve a tételes politikai költészettől az elméleti árnyalatig mindenre készenlétben tartja az értelem legnagyobb fegyverét, a szót. Túl sok erő már biztos gyengeség, mert a világgal szemközt koronként a legszűkebb személyes arcvonal is nehezen védhető. Ma már úgy tűnik, etikai és művészi érzékenység egymásnak ellentmondó eredménnyel működhetett volna csupán, lévén a kor értelmiségének ama fajtájából való, mely mindhalálig hisz a feddhetetlenségben, a legjobban, legnemesebben, az eszmények életté-fordíthatóságában és csendes iróniával emlékeztet mégis, hogy ha jól meggondoljuk, Giordano Brunót ugyanazon a tűzön égették meg, amit Prométheusz lopott el nekünk. A házsongárdi föld, mely szemem, szám, fülem, orrom számára a legszebb és legprimitívebb információkat küldi el újra, hadd fonjam meg belőlük egyszemélyes szertartásom kegyeletét, az élet, a reménység, a munkára buzdítás egyszerű és együgyű közérzetét, a megtartót, a föld tavasszal újra maga a megtestesült, az élőt még tiltó, az engem még kitiltó, távoltartó idő. Neveztetik a halál bátorságos álomnak. Neveztessék a munka bátorságos életnek. Mert, mint mindig: „Nem egyéb, hanem csak emberi kísértet esett rajtatok.” Akik már itt vannak valahol, nagy, szívesen ugyan el nem vetett, de odaadott magjaiként a sorsnak, minden kincseik és terheik itt hagyták különben, még gazdag vagyok, mégis gazdag vagyok tőlük, csak erőm legyen viselni, hordani, eljuttatni a voltból a majd felé.