A kétszer álmodható álom álma

Bizonyos Pierio Valeriano, abban az időben, mikor mindent igyekeztek lajstromba venni a humanisták, tudósok, áltudósok, valahol a századok mélyén publikált egy könyvet, mely – De literatorum infelicitate – a literátorok boldogtalanságáról tárgyal. A szobatudós szorgalmas fejcsóválásával, miközben megállapítja, hogy a sors ritkán volt kegyes a poétákhoz, s a pusztulás minden lehetséges változatát kipróbálta rajtuk, felsorolja, hogy kiket vitt el a méreg, vas, kötél s kikkel végzett a gyógyíthatatlan kór, betegség. E kiapadhatatlan menetbe sorakozott fel a múlt század első felében honfitársunk, Lenau is.

Bánsági születésű, 1802. augusztus 13-án látta meg a napvilágot; ma emlékmű s szülőfalujának új neve – egyaránt éltetik emlékét. A sápadt, sötét hajú s néha sötétlő tekintetű fiú, teljes nevén Nikolaus Niembsch von Strehlenau, aki a mindennapi élet iránt vajmi kevés érzékkel bírt, sorsában végig nem azt kereste, ami hasznos és előnyös lenne jövőjére, hanem ami egyezik lelkületével, eszméletével. „Fölötte állok mindazon örömöknek, amelyeket a jólét és előnyös állás nyújtanak, sőt élvezetet lelek abban, ha minden anyagi vágyakozástól menten, korlátlanul követhetem szívem, lelkem sugallatát” – írja 19 évesen egyik levelében anyjának. Első költeménye az Aurora zsebkönyv 1828 évi kötetében jelent meg, még Niembsch aláírással; 1830 után azonban már csakis a Lenau nevet használja. Az ő közérzete is egyik eleven cáfolata annak, hogy kora, a XIX. század oly romantikusan megbecsülte volna a költőket: Lenau úgy fogalmaz, hogy Ausztriában a költő a szivarokkal van egy sorson az értékek ranglistáján. Bár életműve arról is nevezetes, hogy egy második, kevésbé sikerült Faust mű születik meg benne ugyanabból a legenda-forrásból, költészetének legkiválóbb részét lírája képezi, melyet kora német lírájában nagyra becsülnek ismerői. A mélabú, a hangulatok, a nagy érzelmi mélységek, meredélyek költője volt, aki kétszer szerette volna megálmodni kedvenc álmait, melyek lassanként teljesen elborították, hatalmukba is kerítették lelkivilágát, elméjét. A negyvenes évek végén a döblingi elmegyógyintézetben egy darabig egy fedél alatt él Széchenyivel. Ez már a vég, melynek ő maga már nincs is tudatában. Közben csapongva tanult, kapkodva kereste a szerelmet, a társat, megjárta Amerikát, ámult, feszült és összeomlott. Mikor már a legközelebbiek sem remélnek gyógyulásában, Ludwig Frankl, a végig kitartó jóbarát festőt visz hozzá, méltósággal üli végig a képet, mint aki eszmélete utolsó, keserű fellobbanásával megérti, hogy megörökítették, így, s nem mindig kétellyel befejezett vagy be nem fejezett műveiben marad meg. Egy éjjel hangosan sír, mint a gyermek, ápolója riasztja az orvost, mikor belépnek cellájába, a költő könnyben úszó tekintettel csak ennyit mond: „Szegény Lenau nagyon szerencsétlen…” Ezek voltak utolsó szavai, drámáját mintha a romantika valamelyik „vegytiszta” mestere vitte volna színre, a szó minden értelmében észbontó és lehangoló. 1850. augusztus 22-én megszabadítja a halál. A boncoláskor felvett orvosi jelentés hozza ugyan a rejtélyesen tragikus anatómiai magyarázatot, szerény adalékként az alkotó ember végletes érzékenységéhez, a helyrehozhatatlan fordulatok örökké fenyegető esélyei ellen, de ezekből főleg a tudomány szokott okulni. Mert van érzékenység, mely nincs arányban eredményeivel, de minden személyes érzékenységben maga a kor, a világ csiszolódik mégis; a lét sokkal kitartóbban, eredményesebben és erkölcsösebben kísérletezik a tehetséggel, mint a természet az ő aranyával s mindkettővel a társadalom. A mementókkal sajnos mindig csak késve, utólag példálózik a kultúra önmaga érdekében éber emlékezete.