Monológ szélrózsára

…Új akusztikai noébárka, a zenei avantgarde enciklopédiája, hangfal, melyre még szöveg is fért, került fel, évszázados balladákból s az éppen újonnan fábaszorult etikából; óceán, melyben a túlterhelt s már annyi rekordért futott hang-Titanicok elmerülnek; trójai fa-összhangzattan, melyet a logika hideg bosszúval évezredek óta készít a szférák (operett) zenéje ellen, csak megfelelően hangolt emberiséget keresett hozzá; mennyi minden ez az Amerikába exportált személyszállító magyar műemlék-koporsó, szárazdokkban, teleaggatva már a sznobéria zizegő pezsgőskoszorúival is.

Száz éve született Bartók. Bartók ma van. S már nemcsak a zene emlékezetében. Sok minden emberrenövő eredmény biztosította be ezt a halhatatlanságot. A zene az emberiségnek csak egyik emlékezete; anyagba kódolt anyagtalansága fontos és megfoghatatlan adatok hordozója a három (esetleg négy vagy öt) dimenzióról, a kozmikum visszhangjairól az egyesben, melynek látszólag haszontalan és kiszolgáltatott, valósággal (el)pazarolt érzékenységét léleknek is lehetett nevezni, s a sokaságban, melyet népnek, kultúrának, etnikumnak neveznek és hordozója mindannak, amit a természeti s a társadalmi csak rárakhatott a sivatagi teherhordóként hurcolkodó emberire, a szemszögelettől a hajfürtök gordiuszi-csomójáig, a fülnek kedves harmónia lépcsősorától a virágok, fák, füvek, hegyormok, szarvasok és héroszok nevének villogó fogsoráig; Bartókra az emberiség összes többi mozgósítható és behívott emlékezete vigyáz, szellemi jelentőségek hadifoglya Ő:

elfáradtak a stílusok, mire magára talált az értelem; magánvállalkozásként már meg volna fejtve a világ, de az egész ragaszkodik valami játékszabályhoz: átélni, felfogni… Tudni és kifejezni – e két pont közt időnként épülő pontonhíd, hús-híd, csont-híd, ideg-híd egyik neve Bartók; Ő is megálmodta a kétségbeejtő tökéletességet a halál ellen, mely mégsem lett személyes mentség, lakható menedék, s hangos álmának kottazáporában kúszó utód-közönségének tovább kell keresni a közösség valódi akaratát, az egység szemüvegét, a testvériség dallamait, az igazság pihentető fejtartását.

Lelki-vasárnapdélelőttönként, mikor a dómban (a gyárban, a gyümölcsösben, a csatatéren) megszólal az orgona (az olló, az ágyú, a klarinét, a légkalapács, a celeszta), s áhítatos emberiséggé verődik a száz kontinensen rajzó süket és nomád homo sapiens atomicus, van, aki reá emlékezik, van, aki reá esküszik, van, aki benne talál feloldódást a többi, az egész, a minden nevében is. Ez a Bartók már idő. Ez a Bartók egy kicsit hosszúra nyúlt és vissza is kísértő kor: kétvilágháború-köztiség; mértéke annak, meddig is idegfeszülhet az alkotó ember egy olyan korban, ahol minden önmaga ellentétét is jelentheti, mikor a félelemtől se a bölcsesség, se a jóság nincs felmentve; a teremben a vetített háttér előtt, ahol épp robbanófélben levő híres cirkálók és filmhíradókon tátogó vezérszónokok fekete-fehérén valóságos golyósorozatok szinkópái pattognak, közeledő ágyútűz üstdobolása rázza a mennyezetet, egyszer csak a kulisszáktól a dobogóig – a kiürített nézőtér előtt is – higgadtan, ünnepélyesen átvonul a humánum eminenciája, s egyedül is megtartott utolsó vacsorára leül a zongora ébenfekete asztalához, melyet aztán vagy azelőtt házsorok romhalmazából, polgári otthonok üszke alól mindössze sérült tárgyként lehet kimenekítni.

Bartók a miénk: számunkra közeli bölcsője körüli, ismétlődő s így már szinte érdemnek számító szerencsénk (valamint metaforázó hajlamunk) folytán – Ő a zene Bolyaija, miképpen annak idején Bolyai a geometria afféle Bartókjának számított bizonyára. Két (ilyen) ponton keresztül tehát már párhuzamost lehetne szerkeszteni hozzánk: Bartók a mi Európáért bármikor tűzbe tett kezünk, melyet sértetlenül húzhatunk elő, felmutatni, ujjai közt a harmatos szélrózsával.

Persze túl sokat, mindent talán úgysem gyűjthet össze az emberiség sem, s lassacskán már lázadni sem lehet eredetien a művészetekben. De legalább Bartók már mindenkié, miután sokáig, ahogy illik, volt Ő a művészet megtestesült magánya is, a szokásos és esedékes nagymonológ ama történelmileg berendezett pusztában – s vigasztalásul magának s nekünk csak annyit ígérhetett végül, hogy itt lesz a következő világ is, a megszenvedett emberi mélységek közelében.