Egy zárójel csigaháza

Különös, ingerlő, kínzó dolog minden apró, csak közvetett emlék is. A sziszifuszi felelősség-játék mementói.

Második, híressé szentelő kötetét lapozom: Herceg, hátha megjön a tél is, a Nyugat kiadása, 1911. Az örök emlékezetűnek bizonyult versek közül már ott van legalábbis az Esti kérdés, s az egésznek mindent felvállaló komolyságában ott a költés komoran és konokul kezdettől végig ragyogtatott mestersége, a mesteri szint, melynek minőségi egysége a fogalom gőgjében fürödhetett, mert eljövendő ajándékai az egyetemesség álmának segítettek megtestesülni: tulajdon életművén kívül egy tökéletes Dante, többek között, s az európai irodalom történetének gondolatébresztő eredeti víziója.

Habent sua fata libelli – ezt a fűzött kötetecskét valaha évtizedekkel ezelőtt pontosan hat fagylalt akkori áráért vettem az antikváriumban. Egy kegyes kéz könyvjelző gyanánt egy újságkivágást is hagyott benne; mint valami préselt virág, a sárgult cetli: egyik oldalán hosszában kettévágott arckép, a világ legszomorúbb férfitekintetének fele, mélyén a szenvedés titkolt parazsa, a kihunyó világítótorony utolsó fényjelei, valahol az egyetemes háborgás fölött; a másik oldalán egy interjútöredék szúró szilánkja: (miért éppen ez a mondat menekült meg ki tudja miből?) „… – A vágyaid? – Semmi. Egy jó szivar. Becsületszavamat adom rá, hogy nincsenek vágyaim. Ha csak az nem, hogy szeretnék nagyon hamar fájdalom nélkül meghalni, mert kíváncsi vagyok arra, hogy később mi történik az emberrel. Ezt nem szomorúan mondom, csak azért, mert ami van, az már rettenetesen unalmas és megalázó…”

És ez még a beszélő Babits. Később, mintha a nemezis ábrázolni akarta volna, hogy az értelem utolsó leheletéig el nem hagyja önkéntes őrhelyét, mikor már nem beszél, akkor is ír, jöttek a beszélgető füzetek; a pompeji költő a hercegi télben, mely végül is bekövetkezett, mint egy jóslat, tulajdon iszonyú estéje valaminek az előestéjén, melyről tudta, hogy ha az erkölcs s az igazság s a szellem szava „végképp elnémul a földön, oly ború szállhat az emberi világra, mely minden nemzet lépteit megvakítja”.

E két derengő zárójel közti űrben pedig ott van a XX. századi európai irodalom egyik legtisztább elméjének vergődése: a gyöngykagyló héja alá szorult kínzó homok.

„A csillag az égből s a tündöklő szó az időből mindig görbén hull a földre” – írta Tamási Áron, mikor azon töprengett, hogy mennyivel inkább világítótorony ama babitsi elefántcsonttorony, ahol a csalhatatlanság érdekében minden és mindenki felett az értelem uralkodik.

Különös, ingerlő, kínzó dolog minden apró közvetett emlék, mementó is az olyan megszólalni képes relikviák világában, mint a betűk. Mivel a költők végül mind elnémulnak rendre, mégis egyedül a tűzálló betűk végérvényes rokonsága, a megmásíthatatlan felelősség visszhangja lakik, zúg, zeng sorsuk zárójelében, mint kiürült kagylóhéjban, csigaházban.