Echó és szimmetria

Eljöttem anyaföldet szórni a holt költőkre, hisz mije marad a mennyei nyelvnek, ha ők elmennek sorra – kezdi Kolozsvári elégiáját Ştefan Augustin Doinaş. Az ünnepélyes fájdalmak és tiszta humánumok költője Ő, a kor egyik világosfejű átgondolója és átgondoltatója a jelenkori román lírában. Visszhangok és megfelelések gyönyörű örök táncában, megzavarhatatlan szféra-zenéjében, a költészet szerkezetének klasszikumcsikorgása közepette néha a nemzetközi figyelem, a tiszteletadás sugárkévéje is egy-egy alkotó arcára, egyéniségére vetül, összpontosul, akiben megdicsőülhet minden, feloldozást és megváltást kap, ami a legjobb, legkülönb, hibátlan és maradandó abban a gyarló pillanatban egész küszködő környezetéből. Ilyen pillanat varázslata koszorúzta meg Majna-Frankfurtból a Goethe-díjjal Ştefan Augustin Doinaş kitartó életműépítő és hídépítő munkásságát, elsőrendűen értékteremtő műfordító tevékenységét. A műfordítás az az állandó hídépítés a népek, nyelvek, irodalmak, kultúrák között, mely az értékek vérkeringését, a kultúra lélegzését, az eleven mindenkori humanizmus lelki higiéniáját szolgálja ebben a mindig dübörgő világban, az egyéni elmúlás kivédhetetlen vérveszteségének lassú tragédiája mellett a keletkezés biztató igazi csodáival vigasztal. Hová lesznek a költők és költemények, ha nem önnön lehetséges megszázszorozásuknak, ezerszerezésüknek tűzijátékába temetkeznek, átlendülve a nyelvek csak látszólag elválasztó szimmetriatengelyein! Ahogy egy kultúra birtokba veszi a másikat, ahogy a kultúrák birtokba veszik egymást, újra önmagukat ölelik át, ölelik bele a közös teljességbe. Önmagukat s általa az Embert így teszik óriássá: egymás visszhangjaiban. Az eszményi XX. század szemüvege, nagyítóüvege alatt az eszményi emberiség kezében a folyton tovább és tovább írt könyv jelenti a megmentés, a továbbmentés óriásműhelyét. Eme nagy rejtekhelyünk is az elmúlás szeme előtt van, mégis tehetetlen ellene. Mert ez az egymásban vert visszhang s a szimmetria biztató tudata, öntudata mond ellent mindig az őrületnek, az elzárkózásnak, a rombolásnak s a gyűlöletnek. Más igazságokat is meghallani, érteni, hallgatni, miközben a magadéval vagy elfoglalva és el nem hallgathatsz soha. Doinaşban is a tiszta és megingathatatlan léleképítők fajtáját jutalmazza, erősíti a rangos, tekintélyes irodalmi elismerés, – aki Saint-Denis-i elégiájában is a csodálatos mandarinok görcséig érzi meg, láttatja, fogja képpé az érzéknek érzékkel, alkotónak alkotóval, gondolatnak gondolattal való összefogását, szövetségét, egy bruegheli érzékletességű és szépségű képben, hogy mint a béna, ki a vak hátára kapaszkodik, hogy ki ne maradjon a táncból, soha azértse – a humánum figyelme és fegyelme le nem teheti a szolgálatot. Echó és szimmetria biztat elzarándokolni az Igéhez, hogy az egyetlen Orgona a többszöröset visszhangozhassa.